|
|
Sík Sándor mindenekelőtt költőnek tudta, vélte magát. 1910 és 1963 között megjelent versesköteteinek fogadtatása során több mint félszáz kortársi recenzió és kritika állítja egybehangzóan, hogy Sík Sándor a magyar katolikus költészet megújítója, kötetei az Istenben hívő, a rendeléseivel néha perlekedő, mégis az isteni kegyelemben, akaratban és szeretetben megnyugvó lélek fejlődésének stációi. Sőtér István megállapítását idézve a Sík Sándor emlékezete könyvben megjelent írásából: „A világ katolikus költészetében talán senki sem ábrázolta oly pontosan és részletesen Isten és ember viszonyának egységét, mint ő.”1 Vallásos költészetében nem a modern ember átszenvedett, megküzdött hitélménye szólal meg, hanem egy elnyert kinyilatkoztatás belső élményvilágát tükrözi a líra eszközeivel. Jelenits Istvánnal egyetértve: „Ne feledjük, Sík Sándor papköltő volt, költő létére teológiai műveltséggel és felelősségtudattal rendelkezett, de ugyanakkor épp költő és irodalomtudós voltánál fogva a teológiában nem alkotó tudós. Ha jól meggondoljuk, nem meglepő hát, hogy a teológiai gondolkodás elmeszesedése, apálya költészetére is hatott. Jobban, mint azokéra, akik a teológiától távolabb éltek, mint ő. Nem katolikus volta, nem hite, de papsága, teológiai-skolasztikai iskolázottsága lehetett és volt is akadály, melynek keresztjét nemesen viselte, de költőként nem nőhette ki.”2 Hasonlóan Pilinszky János is az 1963-ban megjelenő Áldás című legutolsó kötetének kapcsán megjelenő kritikájában arra kérdez rá, hogy „lehet-e valaki két úrnak szolgája, pap is, meg költő is?”3 Pilinszky tömör kérdése tulajdonképpen arra a szembeállásra utal, amely a pap, a híveinek is elkötelezett Isten szolgája, az isteni igék hirdetője, a teológiai eszmék közvetítője és a költő között fennállhat(tott), hiszen a művész alaptörvénye lelke igazát, így olykor gyötrelmeit, kétségeit és vívódásait is kénytelen szóvá tenni.
Sík Sándor fél évszázadot átfogó költészetében a profetikus-küldetéses, himnikus és patetikus kezdet majd egy nevelő hangú, didaktikus folytatás során a költészet sokszor eszközzé vált a kezében – Pilinszky János megállapításával egyetértve. Utolsó korszaka, öregkori lírája a legteljesebb, melyet a formai és nyelvi egyszerűsödés jellemez; a mindennapisághoz, az emberi egyszerűséghez való közelebb kerülés; az életösszegzés, az önértékelés bizonytalanságának a kérdése; a halálra készülődés, a búcsúzás. Ez utóbbi ellenpólusaként számos késői költeményében viszont maga a létezés, a lét szeretete válik fontossá, a létezés felett érzett csendes öröm, a létezés kicsiny élményeinek a megragadása valamint benne a lét teljességének és Isten jelenvalóságának a megmutatása.
Isten-felfogása a keresztényi immanens és transzcendens szemléletre épít, az életről verselve Istenről, Istenről írva az életről beszél. A transzcendencia immanenciája a Csend (1924) és a Sarlósboldogasszony (1928)kötetek természetlírájától kezdődően válik egyre meghatározóbbá költészetében. Ezekben a kötetekben megtalált egyéni hangvétel és tematika ugyan végig sajátos jellemzője marad költészetének, mégis erőteljesebbé kései lírájában, az Őszi fecske (1959) és az Áldás (1963) köteteiben válik ismét. Többnyire a természetben találja meg azokat a jelképeket és impressziókat, amelyek a létezés transzcendens voltát is jelentik, az isteni teremtés jelenvalóságát és egyben időfölöttiségét is. E költeményekben Isten a világ, az emberek, a természet dolgainak közepette él, annak jelentéktelennek tűnő lényeiben. A transzcendencia immanenciája egyben a lét-szeretetét, a minden létezőben Isten megpillantását, így a „minden-szeretetet” és a lét igenlését is magában hordozza. Sík Sándor A költő vallomása művészetéről című, életében kiadatlanul maradt, majd a Vigiliában1964-ben megjelent, terjedelmesars poetica-szerű írásában így jellemzi vallásos költészetét: „Abban a költészetben, amelyet a mély vallásos élmény, az „Isten-szeretet” hoz létre, szükségszerűen benne van (…) az emberszeretet, az élet-szeretet, a minden-szeretet: a fenntartás nélküli egyetemes szeretet.”4 Az „Egyszerű, csendes, szürke szeretet” folytonos megvallása nemcsak lírájának alaptémája, hanem az 1945 és 1961 között minden év adventjén és nagyböjtjén elhangzott nagyhatású konferencia-beszédeinek is kedvelt előadás-témája volt.5
Egy kettős nézőpont, a létörömön és/vagy a létszenvedésen alapuló, romantikus ihletettséget jelző látásmód és annak – Isten szándékában megnyugvó – kiegyenlítettsége vonul végig egész költészetén. Első két kötetének (Szembe a nappal, 1910, A belülvalók mécse 1912)összehasonlítása is ennek a kettős látásmódnak a kiegyenlítésre törekvését mutatja: már nem a napba néző mosolyával és a létöröm felől tekint a valóságra, hanem az est, a sírás, a könny, a fájdalom, a létszenvedés felől. Későbbi verseiben megjelenő tragikum, a háborúk ténye, a világ diszharmóniája, a tragikus értékveszteségek, ha fájdalmas hangon is, de többnyire kiegyenlítődnek egy Isten közeli lelkiség megnyugvásában, az isteni akarat elfogadásában. Ennek a kiegyenlítettségre való törekvésnek lényeges motívuma a harmonikus gyermekkor élményvilága. A XX. századi ember és a világ kettéhasadottságát mintegy kiegyenlíti a gyermeki lét örömével, önfeledt csodálkozásával, bizalmával és hitével; az ember és ember közötti viszonylatok értékszegénységét a gondoskodó, megértő és a feltételnélküli, önzetlenül szerető szülő-gyermek kapcsolattal. Számos vallásos költeményében a lírai én e gyermeki állapotban kerül közel Istenéhez, az Isten-keresés megfáradt mozzanatait kiegyenlítve a megtalálás nyugodt bizonyosságával.
A költői életmű alapvető folytonosságát a „teocentrikus életérzés” mutatja. Egy állandó meghatározó költői alapélmény, világszemlélet és magatartásforma ez, melynek lényege – Sík Sándor szerint – Szent Pál formulájában ragadható meg, aki Istenre vonatkoztatva írja: „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”.6 Úgy vélem, hogy az Isten és ember közötti közvetlen kapcsolat, a dialogizáló, személyes hangnem, mely lírájának perszonalista jellegére is utal; a ‘hétköznapi kereszténység’ mint a megvalósított kereszténység magatartásformája; az Isten jelenlétében való állandó létezés tudata, mint létviszony, mely felöleli ember – valóság – isteni jelenlét relációját, azaz a teocentrizmusnak folytonos jelenléte teszi sajátossá Sík Sándor költészetét a huszadik század magyar költészetében. Egy perszonalista jellegű hit és Isten-kép követhető nyomon lírájában: a személyes Istenbe vetett hit, Isten személyes mivolta, annak öntudatos, értékeket ismerő Isten-képe. Aki Istent megszólítja, mint az „Abszolút Te”-t, az személyes kapcsolatra lép vele – ez az Isten-ember kapcsolat szinte minden vallásos versében érvényesül. Így Isten nemcsak mint személy tételeződik, hanem az emberben mint személyes valóság is, élővé válik, az Én-Te, mint az ember-Isten, az ember-ember kapcsolat átélésében. A perszonalizmus szemléletéhez kapcsolja Sík Sándort a Másik, a Te, az embertárs, a testvér iránt érzett mérhetetlen felelősségérzet is, mely lelkipásztori hivatásának mély átéléséből is fakadt, valamint az ‘ember-volt,’ az ‘ember-méltóság’ megőrzése, egyben meglátása a másik emberben és a megláttatása is. Nemcsak lírájának etikai aspektusa mutatja számunkra a Másiknak, a Te-nek adományozott szuverenitást, a Másik szabadságának a tiszteletét, hanem tanárként, professzorként is a legnagyobb erénye az volt – hajdani, emlékező diákjai szerint –, hogy tanítványait ‘hagyta gondolkodni’, és ezeket a gondolkodó diákokat tisztelte, hiszen ‘nem követelhetünk attól nagyot, akit nem tisztelünk.’
Ugyanakkor ez a teocentrizmus mutatja életútjának homogenitását és egyben pályájának egységes ívét is kijelöli: 1903-ban 14 évesen lépett be a piarista szerzetesrendbe, 1911-ben pappá szentelték; piarista tanár, majd – Radnóti Miklós szavaival – „a nagy professzor” a szegedi egyetemen 1930 és 1945 között, végül rendi tartományfőnök 1947-től haláláig, 1963-ig.
Szellemiségének homogenitása szintén a teocentrikus világszemléletben, ‘a minden Istent rejt’ elvében ragadható meg, isteni és emberi együttesében. Így válik költészetében az Isten által teremtett világ egy eredendően vallásos tapasztalattá. Tanári, professzori, papi, rendfőnöki, főszerkesztői tevékenységének szerteágazó alkotói aktivitása, hétköznapi munkája, személyiségének mentalitása Isten törvényeinek őrzésére, közvetítésére; az emberek művelésére, ‘emberebbé’ tételére irányult. Míg költői tevékenysége ezen túl elsősorban ünnep volt számára, egyfajta ‘hálaáldozat’, Istent dicsőítő, hálás megnyilvánulás a poézis nyelvén. Isten-tisztelet, Isten-szeretet és ember-szeretet, minden-szeretet; Isten és ember, ember és ember közötti felelős viszony; Isten jelenlétében álló, önálló ember – talán így lehetne jellemezni a teocentrikus életérzésből fakadó homogenitást, mely a szó, az írás, a tett egységét is magába foglalja Sík Sándor életművében.
Sík Sándor költészetének egészében feltűnő, s a stílushatásnál többet, egyfajta szándékosságot is mutató tényező az, hogy számos művével hangsúlyozza az irodalmi szövegek egymás közötti kapcsolatát, egymásrautaltságát, és folyamatosan megcélozza, mintegy újraírja az irodalmi hagyományt. A már idézett, A költő vallomása művészetéről című önvallomásában így ír erről: „Én nem félek a hagyománytól sem, sem tárgyakban, sem gondolatokban, sem formákban.” Félévszázados költészetében az emblematikusság révén egyaránt felidézi a Biblia különböző műfajait, szövegrészeit; a reformkor, a romantika klasszikus retorikusságát; Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Madách hangját és rájátszik a kortársak, így Babits, Kosztolányi, Ady Endre, József Attila hangjára is. Nyilván e tényező összefüggésbe hozható teológiai műveltségével, irodalom tanári, irodalomtudósi mivoltával is. A magyar irodalom klasszikusaitól és a jelentős kortársaktól kapott hatások, – pályakezdő költészetének stílushatásai után - a tudatosan felvállalt és szándékolt téma-, forma-, stílus-átvételek, átérzések az egyik oldalról ugyan színesíthették költészetét, mégis ez a túl gazdag emblematikusság éppen hogy gátjává is vált a nagyobb fokú eredetiségnek.
A teocentrizmus mint költői, művészi magatartásforma és világszemlélet azonban jelzi Sík Sándor költészetének, a ’múlt partjaira távolodó élményvilágá’-nak hatásproblematikáját, teocentrikus élményköltészetének határoltságát. Költészetének befogadás-problematikáját maga Sík Sándor is megfogalmazta Keresztény tragikum című tanulmányának egyik gondolatmenetében: szerinte az az interpretációs feszültség, sőt értelmezésében szembenállás, ami egy nem keresztény világképű befogadó és a katolikus irodalom között van, magának a katolikus költőnek, papköltőnek, írónak a tragédiája. Egy tragikus feszültséget lát a „katolikus író” és a nem katolikus befogadó, a nem hívő között, melynek oka: az eltérő, sőt szembenálló sorsérzés, élményvilág, hit-tapasztalat, hit- élmény. Az érthetőség és megértés dilemmáját erre a szembenállásra vezeti vissza – szellemtörténeti ihletettséget mutatva –, az átélés hiányára, a hit-élmény újraélhetőségének a lehetetlenségére.7
Kétségkívül, hogy a műalkotással történő találkozásban többféle feszültség is van: egyrészt az értelmezendő szöveg történelmi, ‘világ-nézeti’, a kód által történő (stb.) szituáltsága és az értelmező szubjektum aktuális horizontja közötti feszültség, másrészt pedig a megismerendő szöveg, mint objektum és a megismerő szubjektum közötti feszültség, harmadrészt az olvasott szöveg szándékolt jelentése és a befogadó számára megjelenő értelmezés közötti feszültség a többletmegértések vagy a félreértések révén. Azonban az értelmezés és a megértés ontológiai tényezője éppen ezekben a feszültségekben, megértési problémákban található meg, részben ezek generálják a legkülönbözőbb megértés-elméletek, értelmezési stratégiák, valamint irodalomelméleti irányzatok kérdésfeltevéseit, valamint éppen e feszültségek (is) éltetik magát a műalkotást az aktuális befogadó számára, hiszen megoldandó értelmezési problémaként jelenhetnek meg számára. Tehát a műalkotás és a befogadó közötti feszültségek szükségszerűen meglévőek, magát az értelmezési, megértési folyamatot éltetik, annak ontológiai alapját képezik, paradox módon, maga az értelmezés, a megértés éppen e feszültségek tudatosított csökkentésére irányul. Mégis tudva azt, Gadamert idézve, hogy „soha nem érthetjük meg teljesen azt, ami van.”8
Véleményem szerint Sík Sándor lírájának befogadás- és hatáskérdése nem csak a ‘nem hívő befogadó’ és a vallásos, pontosabban a katolikus irodalom közötti feszültségben (Sík Sándor szerint az átélés, az azonos vagy hasonló hit-élményvilág hiányában) keresendő, hanem abban, hogy ez a más szituáltságú szöveg, konkrétan egy vallásos Sík-költemény képes-e kiváltani elsősorban esztétikai jellegű, művészi élményt egy más szituáltságú, világszemléletű befogadóban? E kérdés nyilván nem választható el a befogadók szubjektív és folytonosan változó esztétikai ízlésvilágától sem. Így az a befogadó, aki a versekben a többértelműséget keresi, a tömör szóképekben szeret elmerülni, szinte rejtvényként fejtve fel a vers szövetét, vagy akit elvarázsol egy-egy szenvedélyesen dekadens hang, vagy egyfajta megszenvedettség vagy netán a többértelműségben folytonosan vibráló és oszcilláló sorokat szereti újra- és újragondolni, vagy az, aki számára a hit-élmény nem egy harsány-küldetéses-diadalmas élmény, hanem sokkal inkább egy ’megkísértett, vívódó hit’9, annak Sík Sándor lírája dagályos, köznyelvi szinten maradó, túlságosan didaktikus, mind megformálásában, mind konkrét élményvilágában idegen maradhat. Azonban, ha a befogadó kellő nyitottsággal bír Sík Sándor líráját, főképp kései költeményeit olvasva, akkor megnyílhat előtte egy másfajta ’létben való gyarapodás’ (Gadamer kifejezésével szólva), mégpedig a teocentrikus életérzésből fakadó homogenitás, mely magába foglalja az Isten- és ember-szeretet mellett az élet, a ’minden’ szeretetét, és egyben az Isten és ember, ember és ember, ember és minden létező közötti felelős viszonyt is. Az ember metafizikai bizonytalanságának korában ritkaság olvasni ilyen feltétlen Isten-szeretetről, lét-szeretetről és a folytonos, mindenben megnyilvánuló Isten-jelenlétről. Már idézett kiadatlan levelében így vall erről: „Ha igaz, mint Hugo Victor mondja, hogy »minden Istent rejt«, akkor a magunkfajta embernek lehetetlen nem érezni a leküzdhetetlen szenvedélyt: megtalálni Istent mindenben, – tehát megnézni, tapintani, megélni, ‘versbe venni’ mindent. Sok szín, sok dallam, sokféle ember, sokfajta táj, – sok gondolat, sok érzés, sok törekvés, – témák, ritmusfajták, műfajok, sőt stílusok gazdag változatossága: erre törekedtem mindig, ösztönösen előbb, utóbb tudatosan.(…) Abban a költészetben, amelyet a mély vallásos élmény, az »Isten-szeretet« hoz létre, szükségszerűen benne van (legalább emberi magátólértetődésben és művészi akarásban, – hogy mennyire sikerült megéreztetni, az már más kérdés!) az emberszeretet, az élet-szeretet, a minden-szeretet: a fenntartás nélküli egyetemes szeretet.” 10
Sík Sándor papköltő volt, hívei felé egy állandó ’tanító’ igénnyel és felelősségtudattól vezérelve szólt. Ennek a papi és költői kettős hivatásnak a drámai kettősségét emeli ki Pilinszky János, az utolsó kötetet, az Áldást méltatva: „Csak aki ezt a kötetét is ismeri, alkothat fogalmat magának e lelkes élet rendkívüli nehézségeiről. Egy költő élete külön is kettős dráma: az ember és a művész drámája. S épp így a papé. S ha igen: mit közvetíthet egyéni vergődésiből hívei felé, s mit nem? Mikor csal meg másokat, s mikor önmagát? S most mindezt a súlyt, kételyt vessük még a művészet gyémántmérlegére! Nem véletlen, hogy Sík Sándor lírája akkor vált teljessé, amikor a költő és a pap már-már leroskadt terhe alatt. Az Áldás versei a maguk eszköztelenségükben ritka művészi vallomások e kivételes felelősség drámájáról. E kötetével a modern magyar líra számára a lelkiismeret előtte ismeretlen területét sikerült föltérképeznie. Ezekben az utolsó versekben már nyoma sincs a kezdet himnikus modorának, de ami fölragyog benne, az valóban fényt áraszt. Nem eszménykép kíván lenni többé, hanem eszményképe az őszinteségnek. Nyomában tisztázottabb lehetőségek nyílnak azok számára, akik egyszerre hallják a kettős hívást, a papi hivatásét és a költészetét. Utolsó kötete így lett valójában nyitánya egy egészen mély drámai lehetőségnek.”11
Írásom második részében Sík Sándor kései költészetének főbb sajátosságát összegzem, melyet az 1940-es évek közepétől egyfajta klasszicizálódás jellemez, Arany János „őszikéit” idézve fel az olvasóban.12Ez a klasszicizálódás együtt jár a mindennapisághoz, az emberi egyszerűséghez való közelebb kerüléssel; az életösszegzés, az „ősz dícsérete”, a halálra készülődés, az Isten-jelenlét nagy témáival, valamint korábbi verseihez képest egyfajta formai és nyelvi egyszerűsödéssel.13 1946 és 1963 között keletkezett több mint másfélszáz verse részben az Őszi fecske (1959) kötetben, korábbi verseiből is válogatva az Áldás című kötetben jelentek meg, melynek 1963 végén való megjelenését már nem érhette meg. Illetve a kései líra egészét a versek keletkezési idejének sorrendjében az 1976-os Sík Sándor összegyűjtött versei kötetből ismerhetjük meg, Jelenits István sajtó alá rendezésében.
Érdemes hosszabban idézni, hogy maga Sík Sándor hogyan látta papi és költői hivatását, és miben vélte „drámainak”: „És aki a kettős küldetés ösztönét, szenvedélyét és felelősségtudatát hordozza: amint nem tudja elfojtani magában a költőt semmiféle életmegnyilvánulásaiban, az oltárnál és a katedrán sem, úgy lehetetlen nem lennie papnak – emberek értésére, szolgálatára, segítésére, az Ige hordozására és kegyelmek közvetítésére rendelt szolgának – akkor is, amikor a Dallam mámora emeli önmaga fölé. Persze, hogy bennem ez a kettős hivatás tökéletesen és szervesen egy (e nélkül tragédiára vinne!); lírában, drámaköltésben, régi nagyok szelleme újraélésében, vagy imádságban, gyóntatásban, igehirdetésben – egyformán ugyanabban a kettős kimeríthetetlenségben lélegzem és dolgozom: Isten és az emberi lélek csodáiban. Ebben azonban bennefoglaltatik egy bonyolult és súlyos művészi következményekkel terhes paradoxon – minden emberi életnek megvan a maga paradoxona, amely drámaivá teszi, az én életemé ez -: minden élményemben benne lévén mind a kettő, a művész is, a pap is, hatni akar, érvényesülni kénytelen az élmény kifejeződésében is mindkettő. És itt kezdődik a dráma. Amíg az élmény belül marad, a lélekben, nincs kettő, csak egy – egy gondolat, egy érzés, egy irányulás –, de mihelyt onnan kilép, mihelyt alakot ölt, azonnal kétféle arcot ölt. A lélek önmagában sem nem pap, sem nem költő, hanem én, amely mindkettő egyszerre és egyszerűen –, de ez az én valami személyes, egyetlen, egyszeri jelenség, az emberek pedig – zseniális beleélő tehetség vagy nagyon hosszú tanulmány nélkül – az egyetlent nem képesek észrevenni, csak annyit belőle, amennyi a megszokott típusokba beleillik. Már pedig a megszokásnak egészen más a művész és egészen más a pap típusa. Messze vinne ennek a paradoxonnak az életbe való megoldásáról beszélni.(…) A költői alkotás oldaláról nézve azonban ez a paradoxon azt hiszem, egész életmunkám központi formaproblémáját veti föl. Nem olyan kérdésekről van csak itt szó, hogy lesz egy lírai vers prédikáció is, úgy, hogy mégse legyen prédikáció, hanem líra, vagy hogyan lehet egy prédikáció líra úgy, hogy mégse legyen líra, hanem prédikáció (Isten mentsen meg bennünket a prédikáló költőktől és a lírizáló egyházi szónokoktól!) –, ettől egyszerűen az ízlés és a mindennapi okosság is elég volna visszatartani az embert. A probléma mélyebben fekszik: hogyan találhat művészi formát ez az élmény, amely mindenestül, szervesen és töretlenül művészi élmény ugyan, de ugyanakkor nemcsak művészi élmény, hanem más is. Az ilyen ember élményében u.i. eredendően majdnem mindig benne van egy közösségi elem: ezt meg kell osztanom másokkal! Ahogyan a »vallásos ember« többé-kevésbé állandóan Isten jelenlétében él és mindent nem rá vonatkoztat, hanem vele való vonatkozásban fog fel: a »papi ember« többé-kevésbé mindent Isten és az emberek (akikhez küldetve érzi magát) jelenlétében él át.” 14 Sík Sándor életművének drámai paradoxonjaként értelmezi az úgynevezett formaproblémát, azt, amikor a – pap és költő – emberi művészi élménye kifejezésre tör és ebben a művészi kifejeződésben már megszűnik a homogenitás, és „azonnal kétféle arcot ölt”. Hiszen papi elhivatottságából fakadóan a tömegektől nem elzárkózva érthető akart lenni verseiben, így azok sokszor magyarázó hajlamúakká váltak, bőbeszédűekké. Papként hatni akart, tanárként tanítani, így költőként sokszor patetikus, didaktikus volt és több költeményének végén, néhol szervetlenül ismétlődik egy visszatérő, valamire bíztató megoldás: így például az „emberebb emberre” való felszólítás vagy a „tedd, amit tenned kell” ismétlése. Az isteni ige hirdetőjeként pedig egy személyes példát, magatartásformát is mutatva, valószínű, hogy erőteljesen működött benne az önkifejezés öncenzúrája, amely lehetséges, hogy költészete teljesebb kibontakozásának vált egy másik gátjává. Jelenits István, a már idézett Utószóban úgy véli, hogy elsősorban „papsága és teológiai-skolasztikus iskolázottsága lehetett és volt is akadály, amelynek keresztjét nemesen viselte, de költőként nem nőhette ki.” Egyik költeménye, az Emberség vonatkozásában Sík Sándor költői magatartásának azon vonására hívja fel a figyelmet, melynek az a sajnálatos következménye (Sík Sándor szándékával ellentétben), hogy a lírai vers összekeveredik a prédikációval, „a költő dobogója a szószékkel”. „A tiszta beszéd, a líra mindenkori mértéke” például az „emlékezetesen szép” Emberség verse, de sajnos az utolsó két sor didaktikussága, „csetlő, botló magyarázkodása” egy „költői magatartás korszerűtlenségének jele és bizonyítéka” 15 – Jelenits Istvánnal egyetértve.
Egy nap, mint a rest csiga, mászik,
Zivatarként zúg el a másik.
Mindegy, csak ugyanoda érnek.
Mit szólna ma tegnapi éned?
Amit éltél tisztes erényben,
Csupa félség s ösztön a fényben.
S ami pelyvád hull ki a rostán,
Nem lesz színig az se gonosz tán.
Mindegy, tovazizzen az élet.
Eszmélsz, s már itt az ítélet.
Szíved, agyad ostoba röggé…
Magad így vagy amúgy, de örökké.
Nincs szánva szemednek a holnap:
Ott légy igaz ember, ahol vagy.
Most tedd, amit adatik tenned.
Az Isten rügyezik benned.
Maga Sík Sándor is érzékelte a szubjektív értékelés elfogultságának dilemmáját, erről vall a Dörmögés a Múzsával versében:
(…)
Szent a vers, nincs ebben kétség.
Szent ma is nekem:
Csakhogy szent-e az enyém is,
Ebben kétkedem.
(…)
Minden anya szépnek látja
Idétlen fiát:
Hátha nem is versed a szép,
Csak fantáziád.
(…)
Itten közhely, amott pátosz,
Színfalszaggató,
Kongó játék, rossz tanulság,
Prédikáció.
Szabad erre pazarolni
Szűken mért időd?
Gyermekségre szétfecselni
Szívet és velőt?
Nem szebb volna, ha a tollat
Elhajítanád
S megmarkolnál istenesen
Kaszát és kapát?
Lassan-lassan télre fordul
Feletted az ősz –
Becsületben, tisztességben
Lett a fejed ősz:
Fordulj immár csendességgel
A nagy Csend elé,
Ritka szód is legyen immár
Csak az Istené.
(…)
Sík Sándor „őszikéi” elsősorban őszinteségük és – a korábbiakhoz képest – formai egyszerűsödésük és elcsendesedett hangulatuk révén hathatnak olvasóira. Kései költészetében az istenes versek, az apró életképek és a természetlíra mellett feltűnően sok önvallomást találunk (Csak a furulyát, Meghalt a visszhang, Megint csak a napot lesem, Bocsásd meg, A fordított Jónás próféta, Hej, voltam én is fiatal, Hogy mit szeretnék?, Az ősz dicsérete, Könyvek, Emberség, Kérdések felelet nélkül ). Fiatalkori napba néző, himnikus szárnyalásával szemben így látja önmagát a Megint csak a napot lesem költeményében:
Mindent felülről néztem akkor,
Most – most alulról nézek én.
A szép szónál szebb a valóság,
Attól vagyok ma részeg én.
A mindennapos földi nappal
Van szívem most telisteli.
Megkapó részletességgel, humorral és sajátos, néhol fanyar, játékos öniróniával mutatja be az öregkor fizikai és szellemi állapotát, az értelmetlenné vált értelem ürességét, a hűtlenné vált szavakat. Szép szomorú versek ezek, néhol vígan szomorkás hangulatúak. Felülről, a sokat élt és látott ember nézőpontjából tekint az öregség bajaira, s magára a halálra is, nyugodtan várva a találkozást Istenével. Életútjára visszatekintő önvallomásos lírájában folyton megszólal az önértékelés bizonytalanságának kérdése, mely néhol párosul a rezignáció hangjával, máshol az isteni mérlegelés várásával:
(…)
Írtam, daloltam a tőlem telőt.
Egy pohár vizet ért-e más előtt?
Egy volt minden második szó a számban;
A szeretetet oly nagyon kívántam,
Mint édesanyja emlejét a kisded.
Mindent vágytam szeretni, mint az Isten.
Akartam mindent szeretetből tenni, -
Amit tettem, több volt-e, mint a semmi?
(Kérdések felelet nélkül)
(…)
A hosszú életet, Isten nevében, hát csak megértem,
De lesz-e benne köszönet?
De van-e benne érdem?
(Hosszú élet)
(…)
Kanyarog az öreg út,
Lábam alól majd kifut.
Fojt a por és tör a kő,
Hol van már a delelő!
Delelőtől estelig
Jaj de hamar eltelik
Temetőből fúj a szél,
Megy az ember, mendegél.
Honnan? Hova? Merre? Mért?
Én se mondom, te se kérdd.
Fut a felhő, fut a szél.
Aki ember, holtig él.
Ember voltam idáig,
– Holtig-e, vagy hazáig.
(Holtig-e vagy hazáig?)
Azelőtt tudtam, ki vagyok,
Most nem tudom,
Akartam is, sokat, nagyot,
S ma hányszor cserben nem hagyott
Öreg lovam, rozsdát fogott
Akaratom!
Embereket is, arcokat,
Ki jó, ki rossz?
Akárcsak édes magamat,
Úgy ismertem mindnyájukat,
És tudtam is, mi a szabad?
Mi a tilos?
Bizony, hogy most nem kérdezem,
Ki rossz, ki jó?
Mindenkinek testvéresen
Elébe nyújtom két kezem,
Én felperes már sohasem,
Hát még bíró!
(…)
(Kézrátevés)
Költői magatartásában egyfajta változást jelez, hogy feltűnően sokszor szerepel verseiben a nézni ige, és ezzel együtt a szemlélődés alaphelyzete a meghatározó. A költő látszólag passzívvá vált a szemlélődés, a kontempláció révén, azonban csak látszólag, mivel ez a szemlélődés paradox módon igen aktív és átfogó: „Szomjúságom és kíváncsiságom/ És szenvedélyem arra, ami van,/ Égőbb mint valaha” (Könyvek).
Ahogy az elmúlás, a búcsúzás fájdalma ott van verseiben, ugyanúgy – ennek ellenpólusaként, de ezt nem kizáróan – számos költeményében viszont maga a létezés válik fontossá, a lét egyszerű, önérdek nélküli szemlélete és az egyetemes létezés felett érzett csendes öröm, az ember és a lét szeretete:
(…)
Mindent ami él, mindent ami van,
Csak nézni, nézni, símogatni szemmel,
Semmit se váró, békés szerelemmel
Már nem azért, hogy dalba-versbe álljon,
Hogy engem mondjon, nekem muzsikáljon,
Még csak nem is ajaktalan imának,
Csak úgy magában mindent és magának,
Csak önmagáért, nem énmagamért,
Csak nézni, nézni, színről-színre látni,
(…)
(A hatvanévesek angyala)
Állani, némán, mint a Mátra,
Nem nézni előre, se hátra.
Nem erőlködni befelé sem,
Csak bámulni a létezésen,
A parttalanban elmerülni
És úszni benne és örülni
Az egyetlen csodának: annak,
Hogy valamik, valakik v a n n a k,
És mindent köszönteni szépen,
Minden valók testvéreképpen;
(…)
(Mint a Mátra)
„A nagy, a legnagyobb, az egyetlen csoda a lét, a létezés, az ens (könnyű volna itt háttérként a tomizmus bölcseletére utalni); s a költő egyetlen csodálkozásra tárult szem és szív és lélek a lét felé. Csodálkozás és szeretet, és hála. Mert ami van, Istentől van, és ami van, Istenben van; s ami van, ami létezik, abban Isten van. (…) Gyöngéd lét-szeretet, meghatott valóságtisztelet árad minden sorából. A létezésnek, a van-nak, az Isten »kis-magának« párját ritkító megbecsülése ez.” – foglalja össze Rónay György ezt az elmélyült lét-szemléletet „Az ősz dícsérete” tanulmányában.16 A lét-szeretet egyben a lét, az élet igenlését, benne, azaz minden létezőben Isten megpillantását – Rónay György kifejezésével – a „transzcendens létjavallást” is magával hordozza kései költészetében, így például a Ha jő a perc, A mátrai temető, Hetven felé, Fák és gyerekek, Szeptemberi lomb, Hosszú élet címűekben. A lét pillanatainak, apró mozzanatainak, a létezés kicsiny élményeinek megragadása számos kései verse témája, ugyanakkor egy lét-mozzanat kiragadásában a lét teljességének és benne Isten jelenvalóságának – a „Mindennevűnek” – a megmutatása. Ez a lét-szemlélet teszi harmonikussá és hitelessé kései költészetének líráját, melyben a lét-igenlése mellett kontrasztként megszólal az élettől való búcsúzás létösszegző hangja is, ahogy az Őszi fecske című költeményében is.
Mit is mondjak, mit is kérnék,
Serpenyőmbe ha mi fér még?
Én Istenem,
Egy keveset még elélnék.
Élnék, amint mások élnek,
Rendes népek, jámbor vének,
Én Istenem,
Mint a jó lelki szegények.
Csak a mái napot kérem,
Akár vízen és kenyéren,
Én Istenem, -
Holnap is úgy, ha megérem.
Tapsoló termekre vágyjam,
Úgy mint tegnap, – hajdanában?
Én Istenem,
Jobb a halk szó kis szobában.
Majd ellennék csendben immár
Fejemre nőtt fiaimnál,
Én Istenem,
Még ameddig hazahínál.
Egy-egy dalt ellesnék olykor
Fűtől, fától, csillagoktól
Én Istenem,
Amíg egyszer el nem oltol.
Rendberaknám hét fiókom,
Versbe rívó cókom-mókom.
Én Istenem,
Aztán, tudod, nem szabódom.
Úgy szerettem ezt az áldott
Jóra váltott rossz világot,
– Én Istenem,
Úgy-e bizony megbocsátod? –
Mintha nem is futó vendég:
Mintha végképp itthon lennék.
Én Istenem,
Soha talán el se mennék,
Ha nem búgna éjek éjén,
Valami a szívem mélyén,
Én Istenem,
Az a végső, az a mély-én,
Testvérszívben, testvérkézben,
Mint a fecske puha fészken,
Én Istenem,
Úgy éltem, úgy fütyörésztem.
Testvérkézből Isten-kézbe,
– Őszi fecskét költözésre –
Én Istenem,
Majd elhívsz már, az Egészbe,
Jaj, csak akkor el ne késsen
Hozzád csukló szívverésem,
Én Istenem,
Csak az ament el ne vétsem.
Lábjegyzetek:
|
|