Péter László

Arckép négy tételben

1.Sík Sándor emlékezete

Pontosan húsz évvel halála előtt, 1943. szeptember 28-án ültem először az óráján. Naplót vezettem akkoriban, s a magam lényegest lényegtelennel összevegyítő gyermekes módján ezt jegyeztem föl: »Sík 5 h 20’-kor kezdett. Ünnepi előadást tartott, éspedig Harsányi Lajost (holnap lesz 60 éves) ismertette. Jegyeztem. Nagyon élveztük.«

Később már nem jegyeztem, de mindvégig élveztük. A klasszikus magyar regényről, a régi magyar líráról, folklórról beszélt, bevezetett bennünket, gólyákat, az irodalomtudomány alapismereteibe. Emlékszem energikus mozgására, gyors lépteire, lobogó reverendájára, az auditórium maximum előadói asztalán föltornyosuló könyvekre, melyekből minden órán bőven olvasott föl szintén erőt, lendületet sugárzó hangon, a verses vagy prózai szemelvény értelmét gondos hangsúlyozással érzékeltetőn…

Azután emlékszem arra is, amikor 1945 tavaszán a megfogyottan, sápadtan visszaérkezőt, aki még a fővárosba távozása előtt tartott néhány órát az embertani intézet előadótermében, ahová szinte az egész bölcsészkar szorult, afelől faggattuk, hogyan vészelte át a német megszállást, s ő arról beszélt, hogyan sikerült könyvtárát ládákba rakva megmentenie…

Ennyi a személyes emlékem róla, s egy levél, melyet készséges válaszul pár éve írt, amikor az egyik Juhász-vers latin mottójának forrása felől kérdeztem. S most, hogy a szerkesztőség kérésére e város nevében nekem jutott a tisztesség őt búcsúztatnom, e szubjektív motívumoktól független, tárgyibb szemmel kell vizsgálóra vennem: miért érdemel a katolikus költő, az idealista egyetemi tanár, a piarista rendfőnök méltatást a szocialista utókor részéről?

A nekrológok elmondták már, milyen sokoldalú egyéniség volt: költő, drámaíró, tudós, nevelő, szerkesztő, hitszónok, rendfőnök… Mi mondanivalónk lehet nekünk minderről csupán azon a címen, hogy életének egy szakaszát – most látjuk, nem is oly nagy részét, mindössze másfél évtizedet – városunkban töltötte?

Az első, amit már szokványos róla emlegetni, pedagógiai szerepe annak a szerencsés csomósodású nemzedéknek kibontakozásában, amelyből a Szegedi Fiatalok emelkedtek ki. »Sík Sándornak sokat köszönhetek« – írta naplójába Radnóti Miklós, s hálásan emlékezett a munkára »privátszemináriumában,« ahol Baróti Dezsővel, Ortutay Gyulával és Tolnai Gáborral négyesben dolgoztak, »teázva a nagy professzor lakásán«. Nemcsak e sorok s az ismert versdedikáció vall erről a tanítványi, fiúi ragaszkodásról, hanem Sík Sándor is a Radnóti emlékezetére írott versében, amely tizenöt éve a Tiszatáj hasábjain jelent meg:

Fiam voltál, háromszor is fiam:

A Titkot hányszor kopogtattuk együtt,

És kézből kézbe hányszor eregettük

A rímek csordogáló gyöngyeit!

(Örvénynek az örvény)

Radnóti volt a legkedvesebb, de a nagyra menendő tanítványok sorában ott volt az előbbieken kívül Szerb Antal is, még a pesti piarista gimnáziumban, s hitelesnek elfogadható kortársi vallomás, Kardos Klára szerint: „József Attila is feltűnik környezetében, és egy pillanatra szinte úgy látszik, hogy a szegedi egyetem Sík Sándor személyében fogja jóvátenni azt, amit Horger Antalban vétett ellene: megbeszélik, hogy doktorálni fog nála, már ki is jelölik a disszertáció tárgyát, egy ritmikai témát.” Sajnos, József Attila állapotának rosszabbodása miatt erre már nem kerülhetett sor. Hogy Radnótit ő védte meg egy József Attiláéhoz meglepően hasonló Horger-támadás ellen, már ismert irodalomtörténeti tény.

Ám nem hangsúlyozták eléggé ennek a kapcsolatnak másik oldalát, a kölcsönhatást, amely Síknak nemcsak emberi magatartását, de költői gazdagodását is jelentette. Költészete amelyet indulásakor, 1911-ben Karinthy fölszines optimizmusáért, »tejszagú misztikumok« által nyűgözöttségéért megrótt, melyet – formai bravúrjainak elismerése mellett – túlzott intellektualizmusáért Tóth Árpádtól Jankovich Ferencen át Féja Gézáig majd minden kritikusa bírált, nem véletlenül szegedi korszakában, ennek is a második felében, a harmincas évek végén vált igazán lírává, emberivé, meleggé. Ady és Babits hangja ott érzik a pályakezdő verseiben is – ebben új és merész, hiszen a katolikus líra előtte formáját illetően is konzervatív hagyományok folytatója –, de szinte egyedüli témája, istenélménye, ez a folyton fönnhangon vallott amor intellectualis Dei, hidegen hagy, egyhangú és érdektelen: hiányzik belőle a megvívottság, a kiszenvedés, amely Adyét mélyen emberivé teszi. Merev és hideg, bár nagyon okos költészet ez, amelyből csak egy-két olyan vers emelkedik ki, amely nem gondolatban, hanem élményben fogant. Ezt a túldinamikus, felhőtlen pózt megtöri ugyan és józanítja a háború és forradalom, társadalmi látása azonban még mindig csak a Szabó Dezső parasztmítoszáig jut el: Az elsodort faluval majd egy időben jelenik meg az Óda a paraszthoz, ennek az egyoldalú messianizmusnak kifejezője.

Ezután jöttek a nagy versek, amelyek közül bizony egyet vagy kettőt szívesen láttunk volna a Hét évszázad magyar verseiben: a Homoki felhők (1936), a Szegedi óda (1940), a Szegedi Fiataloknak ajánlott Virrasszatok (1940), a Tiszatájnak idén nyáron újra megküldött kis remek, Az átokházi őzikék (1940). Ugyanekkor a történelem is eléri a »nem politizáló« papköltőt, s az antifasiszta meggyőződés, a fenyegető barbárkor szorongatása is elmélyíti költészetét. A Családfa (1939) s a József Attila-hatást mutató Groteszk (1941) már ennek a lírának a legjellemzőbb alkotása. Három nyarat Csíkban tölt: a székelység zárt, ősiségbe rekedt élete is népi ihletésű, leegyszerűsödött, immanens szemléletű ciklust termett, amelynek némelyike maradandó értéke a magyar lírának. S a fölszabadulást köszöntő Fecskét látok (1945) őszinte hite az új világban szintén ebbe a népi fogantatású, misztikumtól, transzcendenciától letisztult formába öltözött.

Drámai kísérleteit már ma is aligha lehet életre kelteni, de lírájának ez az ága megőrzi nevét irodalmunk történetében. S természetesen irodalomtörténészi, esztétikai munkássága is.

Nyilvánvaló, hogy a mai irodalomtudomány megrostálja és kritizálja a Pázmányról, Zrínyiről, Gárdonyiról, s főként Adyról írott monográfiáit – ezt a korabeli baloldali kritika, sőt a Nyugat is megtette már –, de értékeit nem tagadja. Esztétikájának három kötete pedig – világviszonylatban is jelentős alkotás – valamennyi művénél több figyelmet érdemel. Nemcsak hallatlan tudásanyagának tanúságtétele, kristályosan tiszta szerkezetű és nyelvű előadásmódja, hanem és legfőként: a marxista esztétika számára is hozadékot rejtő, fölvilágosultan realista és józanul modern szemlélete lehet tanulságos.

Sík Sándor: a nevelő, a költő, az esztéta méltó az utókor tiszteletadására.

(1963)

2.A kettős végtelen

Sík Sándor válogatott munkái

Tudós, költő, szerzetes és nevelő: miben volt legnagyobb Sík Sándor? Nem kisebbítem tán egyéb érdemeit, ha azt hiszem, hogy tanárként, a katedrán és a szemináriumi szobában volt a leginkább hatással a magyar kultúrára. Nem csak annak a kis közösségnek a szellemi útmutatójaként, amely a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma néven beírta nevét immár a magyar művelődéstörténetbe, nem csak Szerb Antal és Radnóti Miklós elkötelező erejű mestereként, hanem későbbi, szerényebb tehetségeket kibocsátó tanárnemzedékek oktatójaként is.

S most két szerény kivitelű (sőt őszintén szólva: az Egyetemi Nyomdához méltatlan tipográfiájú és gondozású) kötetben itt van előttem életművének foglalata, melyet Kardos Klárának, Sík szegedi tanszéke egykori munkatársának közreműködésével Rónay György szerkesztett. A bevezető tanulmány is Rónay műve, s a maga nemében kitűnő, már csak tárgyilagossága miatt is, mellyel nem palástolja Sík költészetének gyöngéit, sőt szeplőit. A cím – Sík lírájának gyakori motívumából – a költő és a tudós kettős, az isteni és az emberi végtelen vonzásában, ihletésében született alkotásaira utal. Második kötete tisztán pasztorális jellegű: konferenciaszövegeket és a lelkiélet köréből való tanulmányokat közöl. Az első adja válogatott verseit, Az égigérő torony című drámáját és irodalmi tanulmányainak javát.

Már a fölsorolásból is kitetszik, hogy meglehetősen vegyes anyagú könyvek ezek. A szerkesztők nem tisztázták, hogy a Sík művelte valamennyi műfajból adnak-e válogatást, vagy inkább az eddig kötetbe nem gyűjtött írásokat teszik közkinccsé. Hiszen pl. Az égigérő torony előtt – amint a második kötet végén található bibliográfia is mutatja – vagy nyolc drámai műve született, s némelyike nem rosszabb, mint Az égigérő torony, mely nyilván eddigi kiadatlansága miatt került a válogatott művek közé. Láttam 1943. december elején a szegedi színházban, Both Béla rendezésében, Vinkler László díszleteivel, főszerepekben Ladányi Ferenccel, Szegedi Szabó Istvánnal és Petur Ilkával. Frissen voltam Sík tanítványa, szerettem őt, érthetően törekedtem megértésére, de nem sikerült. Ahogyan, most utánanéztem, alig is fejtették meg értelmét a szegedi színikritikusok, köztük a Délvidéki Szemle tudós méltatója sem. Bábel tornyát pl. a civilizáció szimbólumának hitték, holott a fasizmust kívánta illusztrálni. Valamennyien meglehetősen leegyszerűsítve, vulgarizálva látták jelképrendszerüket. Elolvasva több részletszépséget lát benne a mai olvasó is, de zavarja éppen a túl sok jelkép és a sok reminiszcencia. A Tragédia egyiptomi színe, a Csongor és Tünde három vándora elnyomhatatlanul betör a műbe, s a külön-külön érthető szimbólumokat együttes hatásukban összekuszálja. A sok bölcs, emberi és tömör szépséggel megfogalmazott gondolat nem válik egyértelmű tanulsággá és művészi élménnyé. A tudós e műben, mint Sík életművének, így verseinek is jó részében, a művész fölé kerekedik.

Rónay a költőnek mintegy tucatnyi verseskötetéből alapos rostával válogatott. Ő sem tagadja, hogy Karinthy metsző kritikájának, mellyel a fiatal költőt fogadta, igaza volt; Sík ekkori költészete olyan, mintha mindegyik verse megannyi cserkészinduló volna; Ady és a Nyugat lírájával szemben dacosan hangoztatott „egészséges kurjantás”, „tobzódó túlság”: a „diadalmas világnézet” jegyében a valóság komorságáról megfeledkező retorika uralkodik költeményeiben. Nekrológjában megírtam s most is úgy látom: szegedi korszakától, s minden bizonnyal éppen a Szegedi Fiatalokkal való találkozásából születtek higgadtabb, érettebb, emberibb alkotásai, majd ezek egyszerűsödtek még tovább a fölszabadulás után született „őszikékben”, az Őszi fecske (1958) és az Áldás (1963) legszebb verseiben. Szegedre jövetele egybeesett a gazdasági válság kezdetével: nyilván nem véletlenül nyílt rá ekkor a szeme a magyar valóságra, és fordult lassan szembe az egykor magától értődően szolgált keresztény-nemzeti kurzussal.

Irodalmi tanulmányai jórészben a katolikus irodalom problémáit, a magyar költők istenélményét, a vallásos gondolat irodalmi szerepét vizsgálják. Tényeivel aligha is lehet vitázni, legföljebb hangsúlyaival. Kedves költői a katolikus Vörösmarty (Babitsnak is a legkedvesebb magyar elődje) és a kálvinista, de józanul realista Arany, akit ars poeticájában is példaképének vall (Családfa). Minket közelebbről a Móra Ferenc költészetéről szóló, ezt a rokonszenves, de nem túlságosan jelentős lírát beleérzéssel és elfogulatlanul értékelő tanulmánya és a József Attiláról írott három esszéje érdekel. Ő jegyzi föl a nem lényegtelen életrajzi mozzanatot is: József Attila, Sík ajánlatára, Szegeden, nála akart 1936-ban doktorálni ritmikai-elméleti tárgyú dolgozattal. „Nagy örömömre szolgálna – mondta neki a professzor –, ha annak alapján doktorrá avathatnák, és így a szegedi egyetem mintegy jóvá tehetné azt a fájdalmat, amelyet okozott neki.” Ha valaki kételkednék ezeknek az utólagos, már nem ellenőrizhető szavaknak igazában, üsse föl a minap megjelent Mártír írók antológiájában a Mészáros Zoltánról szóló fejezetet: a pesti egyetemről kizárt, a Csillagbörtönből nemrég szabadult kommunista fiatalembert ugyancsak kész volt szigorlatra bocsátani Szegeden. Kár, hogy a Tömörkényről és Juhász Gyuláról köteteik elé készült, de önállóan is megálló bevezető tanulmányait a válogatás mellőzte.

Embernek volt Sík Sándor a legnagyobb. Legszebb versei közül való, amelyben a valóság, az élet, a szépség elsőbbségét panteisztikus hittel vallja meg:

Ó, Istenem, ha az én árva bodzasípom

Egy századrészét el tudná fütyülni annak,

Amit te mondtál énnekem magadról

Egy parasztdal egyetlenegy sorában!

(Bocsásd meg)

Két kezemen megszámolhatom Sík Sándor költői életművének maradandó, a magyar lírából ki nem téphető darabjait. De Juhász Gyula egyik aforizmájában azt mondja: „A legtöbb költő azért ír egy életen át, hogy egy verssel halhatatlanná lehessen.” Sík Sándornak ez sikerült.

(1970)

3.Sík Sándor noteszai

1944 októberének első napjaiban a németek kifosztották a szegedi közintézményeket. Utcára dobálták a piarista rendház bútorait is. A fölszabadulás utáni napokban szovjet katonai kórház települt az épületbe, így a még útban levő holmik is a járdára kerültek. Egy kisfiú összeszedett néhány könyvet, füzetet, noteszt, és megőrizte. Németh Lajos, jelenleg székesfehérvári lakos, Sík Sándor öt zsebnaptárát 1979-ben szülővárosa könyvtárának, a szegedi Somogyi-könyvtárnak adományozta.1

Az öt fekete naptár Sík Sándornak ceruzával és tintával, olykor gyorsírással, máskor megfejthetetlen rövidítésekkel írott jegyzeteit tartalmazza. Életművének kutatója, életrajzának megírója számára bizonyára megvilágít majd egy-egy eseményt, motívumot, összefüggést. Magam most csak hírt adok létükről, és néhány, számomra is érthető utalást teszek belőlük közzé.

1931

Az 1931. évi „Jegyzék-Naptárban” március 17-én Ortutay Gyula és Kratochfil (Baróti) Dezső, 26-án Tolnai Gábor nevével találkozunk. Valószínűleg szemináriumi előadásokra utalnak (Ortutay Berzsenyiről, Tolnai a szabadversről). Föltűnő, hogy június 22-e után nincs bejegyzés; mintha ezzel a jegyzetfüzetével fölhagyott volna. Érdekes viszont a notesz végén a Pénztár föliratú rovatban kelet nélkül ez a számadás:

 Csak későbbi, az 1938. évi noteszának végén található jegyzeteiből derül ki, hogy Miklós Sík Miklóst, Ilmi Sík Ilmát, Laci Sík Lászlót, legszűkebb rokonait jelöli. Őket támogatta tehát elsősorban, s kívülük még diákokat, szegény egyetemi hallgatókat.

A naptár különféle helyein számos kül- és belföldi cím, telefonszám található.

1933

Ugyanígy az 1933. évi „Előjegyzési zsebnaptár”-ban is. Ebből az év elejéről márciusig még a lapok is hiányoznak, a bejegyzések is csak május végén szaporodnak meg. Kari ülés, fogorvos, rádió, kollégium, bírálatok gépelése – ilyen följegyzések olvashatók e tájt.

Május 30-án Apponyista vizsga. Június 2-án este 9-kor: Gellért Oszkár. Nyilván látogatás nála. Július 7-re, 8-ra Lelle van beírva. Július 13: Ady-syllabus! 25-60 sor. Július 20: Jamboree-jegyek: Miklósék 4, Jenő b. 2., Fellner 4, Inasok, Nővérek. Július 22: Rozsnyay Kálmán Nógrádverőce (Adyról…) Július 23: Teleki. 24: Nemzeti Színház. Egryné. Vilma.

Augusztus 18-ra nyilván látogatásokat jegyzett elő magának: Pista, Vilma, Oli, Miklósék, Pénzügyek. Révai. Balanyi. Vigilia (korrektúrák). 19-én: Possonyi Laci. Augusztus végén menetrendi följegyzéseket olvashatunk Bregenzből és Bregenzbe. Szeptember 28-án térhetett vissza a nyári szünetről Szegedre, mert erre a napra jegyezte elő: Szegeden. Október végén, november elején több napon is szerepel Göd (azaz Gödöllő) neve. Ilyenkor nyilván édesanyját látogatta meg. 1933. december 5-én volt az István a király című drámájának bemutatója a budapesti Nemzeti Színházban. Ezzel kapcsolatos néhány bejegyzés, főként jegyek dolgában (pl. Szalay Józsefnek a literátus szegedi rendőr-főkapitánynak, Móra Ferenc barátjának). A karácsonyt Gödöllőn töltötte.

A pénztári rubrikákban most Lapot címmel a következők vannak fölsorolva:

Rfőnök

Flóri

Miklós

Tihanyi [Béla, házfőnök, gimnáziumi igazgató]

Berecz [János, egyetemi tanár]

Fógel [József egyetemi tanár]

Tomek [Vince]

Schütz [Antal]

Bátori [Jenő]

Czike [Gábor]

Schmidték [Schmidt Henrik egyetemi tanár?]

Pista bácsi [Salánky István?]

Ipi bácsi [Fekete Ipoly]

Voinovich [Géza]

1936

A következő naptár 1936-ra szólt. Január 2-án Rádió címmel verscímeket találunk; nyilván ezek hangzottak el: Cserfa a fenyvesben, Nyári eső, Homoki felhők, Ballada a legelőkről, Szénaillat, Az acélember, Októberi rózsák, Tojás, Ojtovány. Január 15-én telefonjaira emlékeztette önmagát: Reitzer, Ortutay, Brandenstein, Du. Ilmiék, Boldizsár, Németh A. Alszeghy, Major, Márkus L., Bernát, Baróti. Február 4: Alszeghy. Ortutay, Bach L. (Radnóti). Ezt megismételte 6-án ezzel kiegészítve: Írni. Talán Radnóti Baumgarten-díja ügyében… Március 1-én 6 órára bizonyára Radnótiékhoz volt hivatalos; az elkapkodott firkantásból ezt sejtem. 16-án Ilmi neve után ismét Miklós nevét látom. 20-án megint: Basch Loránt írni. Április 19-én Jézus Szíve 11 óra. Nyilván prédikációt vállalt ekkorra. Egy hétre rá, 26-án 10 órára a Belvárosi templomban, május 3-án a Várplébánia templomban, 10-én ismét a Belvárosi templomban, 17-én a terézvárosiban, 21-én, áldozócsütörtökön a Fogadalmiban, 24-én megint a Jézus Szíve templomban. Ugyanerre a napra ceruzával még Kóka van beírva. Talán ő is járt Móra Ferenc kedves félegyházi tanáránál, a kókai esperesplébánosnál, Trungel Jánosnál?

1936 júniusában ismét külföldi menetrendet találunk, és névjegyzéket azokról, akiknek képeslapot akart írni, s bizonyára írt is. Érdekes még, hogy Reményik Sándor és Szalay József is szerepel a listán. Egy másikon, amely július elején található, Ortutay és Szekfű is olvasható.

Hosszabb szünet után szeptemberben folytatódnak a bejegyzések. Gyakran találunk az öregcserkészcsapat összejöveteleire utaló rövidítéseket. 1936. október 10-én 6 órára Szalay Józsefhez volt hivatalos. Október 18-án délután 4-kor a Dugonics Társaság ülésén jelent meg. A Társaság évi jelentéséből tudjuk, hogy költeményeivel szerepelt. November 22-én cserkészközgyűlésen vett részt. 30-án Székesfehérvárott járt. December 2-án bizonyára a Baumgarten-kuratórium ülésén volt. December 6-án a szeged-felsővárosi katolikus házban irodalmi előadást tartott, másnap, 7-én Pesten 6-kor a Fészek klubban, 8-kor a Zeneakadémián lehetett; 11-én a Szent István Akadémia ülésén. A naptár végén bécsi menetrendi adatok találhatók, majd egy cím: Költő u. 34. Utána kusza ceruzás verssorok: Te balga szív, mit oktalankodol? / Nem egy-e minden honnan és hova?

Az első sor a spanyol polgárháborútól ihletett Máglyafüst című versében fordul elő, de a többiek, amennyire el tudom olvasni, nem kerültek a végleges változatba. Még egy sor ismerős: Ki mondja meg, a máglya merre lobban…

Végül tintával ez a verscímjegyzék, nyilván valamiféle válogatás szándékával:

Utána szintén tintával a következő folyóiratcímek: Vigilia, Élet, Nemzeti Újság, Helikon, Pásztortűz, Napkelet, Bp. Szemle.

Karácsony címmel nyilván ajándékokról készített az utolsó lapok egyikén jegyzeteket. Ami olvasható:

A legutolsó lapon, tintával:

1936. dec. első hetében adtam:

Miklós 120 P

Ilmi

Özv. Virányiné 10 P

10 gyerekes asszony 10 P

Szerencsés [?] 10 P

Bátori Jenő 15

Sz. József gyermekotthon (Pesterzsébet) 2

Sz. Vince Egyl. 2

Nyomorék gyerekek Otth. 2

M. M. Diákszöv. harkányi? 1

P. L. festő 2,50

Cser-Palkovits beteg jogszigorló 15

Csonkaságukban is tanulságos jegyzetek!

1938

1938-ról szól a negyedik zsebnaptár. Február 7-én: Bihari Klára. Paulay Ede u. 58. (verseskönyv!). Február 15. és március 15: Kalocsa. Február 18: Harmonia: Beethoven-est ½9. Február 19: Szeged, professzorok vacsora. Március 3-án két brüsszeli cím (75 Boulevard Clovis és 19 Rue de Marteau) szerepel.

Április 2: Szentes. Április 17. húsvétvasárnap; tintával, szögletes zárójelben: Veres Péter. Rajniss-röplap rágalmai. Megértéséhez hozzásegít, ha tudjuk, hogy pár nappal előbb, április 6-án Sík és Veres együtt szerepelt a szegedi Tisza szállóban a Juhász Gyula emlékének szentelt esten. Ha előbb nem, ettől kezdve személyesen ismerték egymást. Április 21: Megbeszélés: Ortutay lemezei. „Európai költők.” Május 3-án az elintéznivalók közt Baróti, Rajniss és Buday György neve. Május 15-én a Petőfi Társaságban kellett lennie. 24-én egy cím: Benedek Károly, Szeged. Szent Mihály u. 4. 25-én: Vigadó. Június 9: Hubertus. II. Kapás u. 36. ½9. Nyilván valami találkozó színhelye és időpontja. Június közepén fölszerelési lista, útra viendő holmik jegyzéke olvasható (zseblámpa, blokkok, olasz szótár, üvegek, címkönyv stb.). Június 28-án ismét Kalocsa van beírva, július elején ausztriai menetrend (Klagenfurt, Villach stb.), majd megint névsor a képeslapok címzettjeiről, minden eddiginél több, 29 névvel, természetesen Gyula, Baróti, Radnóti is köztük. Szerepel Rusznyák professzor, Rafaela nővér, Zolnai Béla, Possonyi László és Mécs László is.

A nyár további része üres. Október 9-én székesfehérvári és veszprémi menetrend. 16-án ismét Veszprém, 23-án Nagykőrös, de áthúzva, és november 20-án megismételve. (A Dugonics Társasággal szerepelt itt.) December 5-én: Tel. Babits. December 8: Hmvásárhely. December 10: Baumgarten. Ez 5 órára van előjegyezve, 9-re pedig Szabó Zoltán (I. Naphegy u. 7. III. 3. 367–485). December 12-én a pesti piarista öregcserkészek összejövetele és ifj. Lukács Gyula szerepel. E napokban gyakran van beírva még Lukács is, de ez alighanem a Lukács-fürdőt jelenti.

Ennek a zsebnaptárnak a végén betűrendes címjegyzék is található. Mondanom sem kell, hogy benne Radnóti Miklós pontos címe (V. Pozsonyi út 1. II. 3.) is föllelhető.

1941

Az utolsó notesz. Tulajdonosa a postadíjszabáshoz hozzáírta a levéltávirat tarifáját: 15 szóig 60 fillér, ezen fölül szavanként 4 fillér. Úgy látszik, élt ezzel a közlési formával.

Január 5-én tintás bejegyzés:

Február 6-án 12 órára Pável szerepel. Nyilván a magántanársága ügyében őt fölkereső Pável Ágostont fogadta. Február 18-án 5 órakor: szemináriumi tea. Március 10: Makó, este. 1941. március 22: Hamlet. Nyilván megtekintette a diákszínjátszók nevezetes április 1-i bemutatójának próbáját. Egyébként ekkoriban foglalkoztatta az egyetemi közvéleményt a diákegység-mozgalom. Sík Sándor március 30-án bejegyzi: Kell egység az egyetemen, de kell differenciálódás. Hagyomány! Pl. cs. cs. [cserkészcsapat]. A többit nem tudom elolvasni. De még ezt igen: b) szaporodni szervesen… igény van.

Április 4: Simonffy M[argó] szaval Szegeden. Április 20-ára van ugyan bejegyezve, de talán későbbre vonatkozik egy balatoni út fölszerelési listája (úszónadrág, fekete szemüveg, kispárnahuzat stb.). Május 22-én, áldozócsütörtökön: Kiszombor. Június 15. és 20. közt Cserkésztábor címszó alatt szerepelnek bejegyzések. Július 3-ára azt jegyezte be, hogy levelet kell írnia Strauss [Nyikos] Gyulának, a SZEI elnökének, Makóra (Szent István tér 27.). Szintén szerepel Strauss neve a júliusi napokra beírt címjegyzékben, a képeslapok várományosai között, Radnóti, Ortutay, Baróti, professzortársak és rendtársak neveivel egyetemben. Rafaela nővér ismét kaphatott lapot. Ezúttal Vészitsék is: Móra Ferenc lányának, Vészítsné Móra Pankának családja.

Az október 11-e utáni üres rovatban: Alszeghyék. Vigiliáék. Babitsné. Radnóti! Galamb, Keresztury, Sík László. Október 19: Félegyháza. Október 26: Zombor. November 18-án a Szent Imre kollégiumban Széchenyiről tarthatott előadást. 23-án 11-kor rádiószereplés, de ugyanerre a napra Esztergomot is beírta. December 1-jén megint: Baumgarten. December 7: Szent Imre kollégium. December 11: Makó. December 12: Rádió, 7 óra 20. Versek.

Az év végi jegyzetek közt előfizetési följegyzések: Kelet Népe, Híd, Nyugat. A következő lapon verscímek:

A következő lapon a Rutafa, rutafa című vers tintával írott, kissé eltérő változata. Ez olvasható a Győzöd-e még? című kötetének (1945) 78. lapján 1941. június keltezéssel. A noteszban teljesebb ez a dátum: B. Szemes, 1941. jún. 13. A második szakasz első sora itt még így hangzott:

Öleled-e írul az árva embert…

(1982)

4.Előszó

Szegedi klasszikusok

Sík Sándor életművének javát szegedi korszakában alkotta meg. Túlzásnak tetszhet ez a megállapítás, hiszen életének hetvennégy esztendejéből mindössze tizennégyet (1930–1944) töltött itt, ezeket sem folyamatosan, mert a szegedi piarista rendházban kapott két szobája mellett mindvégig megtartotta a pesti rendházban régi lakását, s a tanév közti szünetekben is, a nyári vakációban is többnyire a fővárosban – szülővárosában – tartózkodott. Ám ha arra gondolunk, hogy költészete – a gazdasági válság nyomorának látványa és nem utolsósorban a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának meg az egyetemi öregcserkészcsapatnak tagjaival tett tanyalátogatásai nyomán – itt mélyült el társadalomlátásban, népszemléletben, és itt emelkedett legmagosabbra; hogy főművét, háromkötetes Esztétikáját (1942) itteni egyetemi előadásai és rendházbeli meditációi érlelték meg; alig vonható kétségbe állításom igaza.

Megszerette Szegedet. Íme Szegedi óda (1940) című versének hangütése:

Látlak már messziről integetni újra,

Fogadalmi templom két fölnyújtott ujja,

Szentegyház a homokon.

Szeged, híres város, nekem édes város,

Tápéval, tanyával, éggel is határos,

Köszöntelek, otthonom!

A Dugonics Társaság asztalánál már 1921. május 5-én fölolvasta verseit mint „vendég”. Amint azonban elfoglalta egyetemi katedráját, 1930-ban, a Társaság sietett őt tagjai közé választani, s e megtiszteltetést ő sem kicsinyelte le, hanem időről időre szerepet vállalt a fölolvasóüléseken. 1933. december 17-én tanítványával, Radnóti Miklóssal együtt. 1935-ben Sík Sándorral töltötték be a Móra Ferenc halálával megüresedett alelnöki tisztséget. Ötvenedik születésnapját a dugonicsok 1939. február 5-én megünnepelték. Ekkor olvasta föl Köszöntő című versét Radnóti Miklós. Az 1939. évi titkári jelentés joggal állapította meg, hogy Sík Sándor a Társaság legtöbbet szereplő tagja, és alelnöki megnyitóbeszédeivel is gyakran gyönyörködteti hallgatóságát. 1945-ben őt választották meg a Társaság elnökévé, s bár hamarosan elköltözött Szegedről, neve a Társaság megszüntetéséig (1950) elnökként szerepelt.

Látszatra nem foglalkoztatta őt a szegedi irodalom története: nagyobb tanulmányt, kivált könyvet nem szentelt a szegedi klasszikusoknak. Mégis megfogta lelkét a szegedi irodalmi örökség. Már első szegedi éveiben fontosnak tartotta, hogy egyetemi előadásaiban foglalkozzék Móra Ferenc költészetével. Móra Költők tilalmasában című tárcájában visszapillantva ifjúi poétaságára 1932. január 31-én szokott öniróniájával ezeket írta: „Kedves figyelem, amit itt köszönök meg, éppen ma juttatta el hozzám azt a búcsúztatót, amit kihűlt poraim felett Sík Sándor tartott, drága jó barátom, a költő, a pap és a tanár, egyik szegedi egyetemi kollégiumában. Hiszen ha tíz esztendővel ezelőtt mondtak volna rólam olyan szépeket, úgy lehet, még ma is élnék. De most már hiába csattogtatom össze a bokámat, nem lesz abból már rím, csak kopogás.”

Móra, mint annyiszor, most is Kasszandrának bizonyult. Ravatalánál Sík Sándor is beszélt. Az egyetemi előadásain elmondottakból pedig esszét formált, és mintegy nekrológként olvasta föl a Dugonics Társaságnak Móra Ferenc emlékezetére 1934. október 1-jén rendezett irodalmi estjén a színházban Móra Ferenc, a költő címmel. Ezt közölte 1935. évi 1. számában a Katolikus Szemle.

Amikor pedig Paku Imre sajtó alá rendezte Juhász Gyula verseit, és 1940 könyvnapjaira Szukits Zoltán kiadta őket, Sík Sándor írt hozzájuk előszót. A költőről szóló szakirodalom fölényes ismeretében, anélkül, hogy egyetlen névre is utalna, verte vissza a vádakat, amelyek kisebbíteni akarták a szegedi poéta nagyságát. Ebben is használta kedvelt kifejezését, a kettős végtelent, amely Juhász Gyula lelkületére éppoly jellemző, mint Sík Sándoréra.

A Dugonics Társaság 1942-ben méltón ünnepelte egykori főtitkárát, Tömörkény Istvánt halálának negyedszázados évfordulóján. A színházi ünnepséget Sík Sándor nyitotta meg, s ő rendezte sajtó alá, látta el bevezetéssel Tömörkény Három színjáték címmel kiadott egyfölvonásosait. Érdekesen csöndül össze, amit Tömörkényről mond, a Juhászról mondottakkal: mindkettejüket azzal jellemezte leghívebben, hogy ők a kicsiben nagyok. Éppen ebben a nagyok. Juhász az apró, egy-egy életérzést tükröző versben, Tömörkény pedig kis szegedi, tanyai világának egy-egy élményét megörökítő rajzaiban. Akár Juhászt, Tömörkényt is megvédte: sorra cáfolta az értetlen kritika vádjait. Nem idézem érvelését, hisz az olvasó úgyis mindjárt Sík Sándor élvezetes magyarázatára lapozhat.

Nem keletkezésük, hanem tárgyuk, az írók időrendjében közöljük e három tanulmányt.

(1989)

Lábjegyzet:

1. Kéziratom lezárása után, 1982. május 12-én, Németh Lajos kohómérnök 51 éves korában hirtelen elhunyt.