|
|
Radnóti Miklós és Sík Sándor sokoldalú kapcsolata Szegeden kezdődött. Radnóti pályáját illetően meghatározóak voltak a szegedi évek: életre szóló barátságokat kötött, kapcsolatba került a baloldallal, Sík közvetítésével verseibe férkőzött a kereszténység, miközben a zsidóság mint „életprobléma” is kezdett egyre nyomasztóbbá válni számára. Sík elsősorban, mint tanár, példakép volt jelen a fiatal Radnóti életében, kapcsolatuk később apa-fiú kapcsolattá szelídült, ahogy azt levelezésükből is nyomon követhetjük. Ennek „beteljesülése” Radnóti katolikus hitre való áttérése volt, Sík Sándortól kapta ugyanis a keresztség szentségét, vagyis a reményt egy tisztán magyar költői identitás megteremtésére.
A két élettörténet mélyén számos hasonló fordulatot találunk. A gyermekkor mindkettejük életében meghatározó volt: bár Sík boldog gyermekkorról beszél, az apa halálával hirtelen kellett felnőnie, akárcsak Radnótinak, akinek tragikus gyerekkora lírájának és prózájának egyaránt visszatérő témája. A sürgetett felnövés, a korai felelősségvállalás és aggódás jelenik meg a két férfi kamasz éveiben – az identitás alakulásának kitüntetett időszakában. Az identitásproblémák másik kritikus periódusa a felnőttkor, ahol a valódi és választott származás szálai keverednek, és ebben a küzdelemben búvóhelyet és védelmet jelent a szavak mágikus ereje. Mindketten az irodalomban találták meg az önazonosságot, mely vallástól vagy politikai hovatartozástól független.
Elemzésemben Sík Sándor és Radnóti Miklós kapcsolatát elsősorban az élettörténeti hasonlóságokra vezetem vissza. Igyekszem kiemelni azokat az emlékeket és irodalmi műveket, mely a két „százgyökerű” költő személyiség- és identitásfejlődésének megértésében fontosak lehetnek. Természetesen kitérek a zsidóság – kereszténység – irodalom identitás-hármasra is, amely kapcsolatuk legtöbbet elemzett aspektusa.
Sík Sándor 1889-ben született, kikeresztelkedett zsidó család negyedik gyermekeként. Születése után nem sokkal a három idősebb testvér szinte egy időben halt meg az akkoriban gyógyíthatatlan vörhenyjárványban. Első pár életévét a családi gyász és aggódás lengte körül. Nem sokkal később viszont két fiú- és két lánygyermek születése enyhítette a család szomorúságát. A korai tragédiák ellenére Sík költeményeiből és a vele folytatott beszélgetésekből idilli és boldog gyermekkor rajzolódik ki: „…a gyermekkorom egy zavartalan, boldog gyermekkor volt” – írja, melyet „a szeretet, a vidámság magától értetődő, semmiben sem tolakodó vallásos légköre”1 jellemzett. A gondtalan gyermekévek azonban hirtelen értek véget az apa halálával. Sík Sándor ekkor tizenegy éves volt, legidősebb gyerekként családfői szerepbe került, nagy felelősség rakódott rá.2 Emlékezetében egy gyermekkori emlék kapcsolódik össze a felelősségérzet megjelenésével, annak tudatosulásával. Azért is emelem ki ezt az emléket, mert véleményem szerint párhuzamba állítható Radnóti egy emlékével, mely az általam sokat elemzett Ikrek hava című novellában olvasható. Kezdjük mindjárt azzal, hogy Sík gyermekkori emlékének szereplőjét szintén Miklósnak hívják. Sík Miklós öt éves volt, amikor játék közben egy fogaskerék közé dugta a kezét, ami eltört és ömlött belőle a vér. Az orvos azt mondta, azonnal Pestre kell szállítani a fiút, mert le kell vágni az ujjait. Nem lehetett tehát késlekedni, azonnal indulni kellett volna, azonban vonat nem volt – illetve ami volt, az nem állt meg Gödöllőn. „Akkor nagyon leszidtam az állomásfőnököt”3 – írja Sík tizenegy éves kori önmagáról. Végül kocsival szállították Miklóst kórházba. Sándor nem engedte édesanyját egyedül utazni, ő is velük tartott, és az éjszakát az orvos díványán töltötte. A felnőttség, a védelmező és támogató szerep, a felelősség vállalása, a szülői aggódás jelenik meg ebben a korai emlékben.
Radnóti emléke hasonló életkorból származik: tizenkét éves volt, amikor édesapja agyvérzést kapott. Az apa halálát a költő két prózai műben dolgozta fel: a Halál című novella 1928-ban jelent meg Radnóti reichenbergi tartózkodása idején, az Ikrek havát pedig harmincévesen írta. A gyermeki felelősség és bűntudat tekintetében egy lényeges eltérést kell kiemelünk a két mű történetmondása között: a korai novellában az apa meghal, amíg a kisfiú úton van vonattal Pestre, míg az Ikrek hava emlékezője szerint az apa előbb kórházba kerül, és ott hal meg napokkal később4. Ez az eltérés lélektani szempontból hatalmas, hiszen a tizenkét éves fiút bízták meg azzal, hogy orvosi segítséget hozzon Pestről. Érdemes helyzetben sokkal többet vívódik, nehezen küzdi le magában a vágyat, hogy játszani menjen. Egy pillanatra abba is hagyja a legyezést, mire az apa játszani küldi. Itt „lebukik”, nem sikerül összehasonlítani még azt az epizódot, amikor a fiú a verandán hajtja a legyet az apa arcáról. Először is, a Halálban az elbeszélőmód egyes szám harmadik személyű, míg az Ikrek hava perspektívája szubjektív. Ez a nézőpont az eseményeket sokkal közelibbé, érezhetőbbé teszi, érdekes azonban, hogy emellett az Ikrek havában fiktív neveket használ például a családtagok megnevezésére is.5 Ez mint a távolítás eszköze kompenzálja a mély bevonódást, az újraélést, a személyességet. A Halálban egyetlen életrajzi eseményt beszél el: az apa halálát, míg az Ikrek havában az apa halála csak egy epizód. Utóbbi „három történet csupán, mégis a gyerekkor.6 Az Ikrek havában a narrátor, az emlékező azonosul az apa fájdalmával, érzi saját felelősségét, és amikor társai játszani hívják, ellenáll a csábításnak. Oly módon erősíti fel saját felelősségérzetét, hogy haraggal reagál a gyerekek csábítására: „Hogy ezek is folyton csak játszanak! – mérgeskedem”7. A korábbi novella főhőse ugyanebben palástolni vágyát a játék iránt, mindezt ismét dühvel próbálja kompenzálni, dühösen toppant lábával és az apa mellett marad.8
Az apa halála tehát kulcsfontosságú – nem csak az emlékezés tartalmát, hanem az emlékek formáját illetően is. A novella időélményében éles váltást tapasztalunk az apa haldoklását leíró epizódban. Az időérzékelés valóságossá és nyomasztóan lassúvá válik. Ez az az időélmény, amit Baróti Dezső szürrealistának nevez: „értelem által alig ellenőrzött, félálomszerű automatikus írás”9 Egy rövid kitérő erejéig érdemes Radnóti és Sík prózai próbálkozásairól szót ejteni. Mindkettőjüket lírikusként ismerjük elsősorban, azonban a prózai kalandozások, a formával való játék vizsgálata érdekes adalékot szolgáltathat a múlt és jelen kapcsolatának megértéséhez a két életműben. A nagy és magas hegy című elbeszélésben Sík az idősíkok éles váltakozásával kísérletezik, mely nem csak a novella tartalmát, de a befogadás élményét tekintve is fontos. A tér- és idősíkváltások a haldokló ember félig éber, félig álomszerű tudatállapotát jelenítik meg.10 Hasonló történik az Ikrek havában, melynek időélménye sokat elemzett a bergsoni filozófia és a proust-i emlékezéstechnika kontextusában. Lássunk erre egy példát!
Szinte magunk előtt látjuk az íróasztala fölött görnyedő Radnótit, akit egy légy zümmögése zavar meg az írásban, és felidéz benne egy múltbeli emléket. „Fölkelek, iszom egy pohár vizet, kimegyek az erkélyre, egy fehér petúniát félig kirángatott éjjel a szél, visszakaparom a földbe, kezet mosok, menekülök… aztán mégis leülök újra az asztalhoz, hallgatózom. És légyzümmögést hallok, rengeteg légy legyez körülöttem. Nagyon figyelek, a zümmögés halkul, kicsi, meztelen talpak tapsolnak a földön s látom, pedig akkor nem is láttam épp -, sok aprócska láng emelkedik fel a nyomból és libeg. A por. Az ablak alatt sávot vonnak, csúsznak a talpak. Mozgatom a nagy diófaágat, apa arcáról hajtom vele a legyeket…”.11 A jelen helyét átveszi a múlt, a verandán vagyunk, ahol a gyermek költő haldokló apja körül hajtja a legyeket, hogy azok ne zavarják az apa nyugalmát. Ahogy sodródunk az eseményekkel, érezhetjük, és szinte meg is foghatjuk azt az egyre növekvő szorongást, mely rövidesen megszakítja az emlékezés folyamatát, visszahozva a rémült elbeszélőt a jelenbe: „Mint aki veszélyből szabadul, leteszem a tollat, a szívem ugrál, mintha szaladtam volna”12 – írja, miután a felelevenített epizódban valóban fut, a kisfiú, akinek egyedül kell megtennie sötétben a másfél órás utat a vasútállomásra. Aztán pedig kétségbeesetten próbálja kitölteni az emlékek közötti hézagokat, ismét a jelenben, feleségét kérdezve: „- Apa meghalt akkor, tudod? - mondom hirtelen. – Tudom – leheli szelíden; s nem csodálkozik. – De mondd, hogy jutottam én akkor a Keletitől föl a Hadnagy utcába?”13 Olyan érzésünk lehet, mintha az emlékezés öntudatlan, félig éber állapotban menne végbe. Harmincévesen a gyermek szavaival meséli el annak az éjszakának a történetét.
„Ülök a feketeségben, s csak most jut újra eszembe apa. Margit néni hangját hallom, meg fog halni? s nem nagyon értem. De a hasam behúzom, s meggörnyedek. Valami borzasztó lehet ez, hogy engem így Pestre küldenek, éjjel, mikor aludni szoktak az emberek, éjjel és egyedül. És ha meghalok útközben, vagy rablók kisiklatják a vonatot, akkor mi lesz? Ha nem kapja meg Kari bácsi az üzenetet. Miklós bácsi mégse halna meg annyira, mint én esetleg, s ha ő utazik, nem siklik ki a vonat sem. A Juci disznó miatt igazán jöhetett volna. S hirtelen álmosság fog el, s hirtelen nyugodt és büszke is leszek.
— Rám bízták — gondolom, s lebukik a fejem.”14
Megjelenik a súlyos felelősségérzet, „Rám bízták” – mondja a gyermek.
A gyermekkort és a gyermekkorra való emlékezést tekintve úgy vélem, Sík és Radnóti esetében is fontos motívum az utazás. Nem csak a szimbolikus értelemben vett utazás, mely a múlt és jelen, a felnőttkor és gyermekkor közti átjárhatóságot és az emlékezés fontosságát hangsúlyozza, de a szó szerinti úton levés is. Életrajzi beszélgetésekből kiderül, hogy Sík a „vonaton utazó diák típusa”15 volt. Vonattal járt Pestre iskolába nap mint nap, órákat töltött az utazás átmeneti állapotában. „A vonat nekem nagyon korai élményem”16. A vonatozás a gyermekkori évek része, a sínek csupán pár méterre futottak telkük határától, így a gyerekek gyakran jártak oda, hogy a síneken pénzérméket préseljenek össze. Az utazás egyik állomása Gödöllő, ahova az oly sokat emlegetett gyermekkor köthető, a másik állomás pedig Pest, a felnőttség, a piarista iskola, ahova az apa halála után került.
„Fut, fut velem a római vonat
Az éjben ködlő bús hegyek alatt.
Köröskörülem lágy-sebes zene,
Olasz beszéd mosolygó üteme.
S míg dalolnak a zengő kerekek,
Emlékek lágy esője rámpereg.
Míg az országút nyújtózkodva, restül,
A dombokon velünk bicegve fut,
Emlékeken a lelkem szállni rezdül,
Országokon suhan a vágy keresztül:
S előttem áll az isaszegi út.”17
A Régimódi vers az isaszegi útról című költeményben ő maga köti össze az utazást az emlékezéssel: „emlékek lágy esője rámpereg”, „emlékeken a lelkem szállni rezdül”. És nézzük csak az Ikrek hava sorait: „Várom a koromsötét állomáson a vonatot, nem gondolok semmire, s hirtelen egy mozdulat villan elém, anya mozdulata: zöldborsót tisztítunk a parkban, s mielőtt hozzákezdenénk, pápaszemet vesz fel. Sohase hordott. Az idő csönget, mikor megszólal a sötét kis állomás. A gyerekkorból utazom vissza a rosszul világított, zötyögő kocsiban. Le-lehunyom a szemem, s ha kinézek, az ablakból borostás arcom néz vissza rám, s rajta keresztül egy-egy pisla láng.”18
Az Ikrek havában az utazás motívuma az epizódok közötti idő- és térbeli szakadékokat hivatott áthidalni. Az anya vonattal érkezik Pestre, majd Miklós utazik az anyához vidékre, Párizs, Budapest, majd újabb utazás az utolsó epizódban, amikor a tizenkét éves fiút vonattal Pestre küldik, hogy a haldokló apának orvosi segítséget küldjön.
A gyerekkorba való utazás Sík számára a boldogságot és biztonságot jelenti, Radnóti számára azonban bizonytalanságot és tátongó űrt, melyet a családi titkok hagytak benne. Radnótinál a múltba való visszatérés annak az igénye, hogy egy koherens élettörténetet alkosson maga számára, hogy kitöltse a gyerekkor azon hézagait, ahol az emlékek nem valódiak. A múlt emlékei újabb és újabb jelentést kapnak, ahogy az emlékező a jelen keretein belül értelmezi azokat: ez mind az identitás alakulásának része.
Sík verseiben újra és újra visszatér a boldog gyermekkor helyszíne, emlékezetében élénken élnek az otthon képei, színek, illatok, hangok. „…szinte magunk előtt láthatjuk az alvégi, Gizella úti tornyos családi házat, a szolid polgári jólét otthonát; a közeli isaszegi utat és erdőt, a honvédsírokat, ahol a „régi lomb Kossuth-nótát zsibong”; a királyi parkokat, a szomorúan megcsodált, véres homlokú ,leölt szarvasokat; a nagy közös ajándékkal, a csacsifogattal való száguldást…”19 Felnőttként a boldog gyermekkorral egyenlíti ki az elidegenedett emberképet, a gyermeki látásmód vallásos költészetének is fontos eleme. Természetverseiben gyermeki pozícióba helyezi magát, amikor a természetszülő „ringatását”, „anyás szellő suttogását” szövi költeményeibe.20
Radnótinál a gyermekkor képei és a hozzá kapcsolódó természeti képek inkább szomorúságot árasztanak: „a „fájdalmak kertje”, a „könnyes folyók” mégis szuggesztív módon közlik velünk azt az elmosódó, csaknem tárgytalan szomorúságot, amely ebben az időben, úgy látszik, őszintén hozzátartozott személyiségéhez.”21 Pilinszky János teljességében ragadta meg a Radnóti-életmű sokszínűségét annak minden szépségével és tragédiájával: „Tehetségét – amely minden úgynevezett alkotóban alig több néhány százaléknál – egy kiszámíthatatlan helyzet s még hozzá egy olyan tragikum növesztette fel, melyre indulásakor aligha számított. Fiatalkori költészetét néhány szürrealisztikus elem beszivárgása jellemezte, majd egy váratlan és tökéletes hangvételű bukolikus líra. Látszatra erre született: az idillre, az elveszett latinos paradicsom visszaszerzésére. Mondataiban klasszikusan van ismét jelen a szilvalekvár illata, a kedves, a kert és a barátság időtlen törékenysége. És ezekbe az üvegfúvók aggodalmas finomságával alakított mondataiba szabadul be a világ talán legmegalázóbb szerencsétlensége. Ügyetlenségből nem változtatta meg stílusát? Alig hiszem. Az, amit barbár ésszel szituációs zsenialitásnak neveztem, de amit egyszerűen hűségnek is mondhatnék, hozta létre költészete utolsó korszakának »kiszámíthatatlan« remekeit”22
„Nagy dolog a gyerekkor” – írja Radnóti, „akkor elkezdődött valami, amiről csak verset lehet írni… akkor kezdődött volna az ifjúság?”23 E mondattal lép az ifjúkorba, a felnőtté válás időszakába, melynek legfontosabb feladata a korai sebek begyógyítása volt: feldolgozni és újjászületni. Sík Sándor is a gyermekkor végével szembesült: „Hogy is lesz most már?” „A tornyos ház is másoké lett” Máté Zsuzsanna monográfiájában fontosnak tartja az apa halála után kialakuló felelősségérzetet, a családfővé válást. Tizenévesen komoly személyiségváltozáson ment keresztül, ekkor hagyta el Gödöllőt, és Pesten kezdte meg tanulmányait. Mint az Életrajzi beszélgetésekben írja, apja pap ismerőseitől kért tanácsot, hova írassa fiát iskolába, így került a piaristákhoz. Valószínűleg az apa elvesztéséből fakadt igénye, hogy később tanáraihoz erős érzelmi köteléket alakítson ki, ahogy azt Szabó János József is kiemeli: „Életművében is jelentős az a hányad, amelyben jelentős személyekhez próbál közel férkőzni: elsősorban költőkhöz, íróművészekhez, szentekhez, akiknél a legközvetlenebbül szemlélhető a „legnagyobb tett”: önmaguk megalkotása.”24 Az első fontos példakép Pásti Gyula, első osztályfőnöke, aki egyúttal az Istenhez vezető utat is megmutatta a fiatal Síknak. „Úgy megszerettem, hogy azért lettem piarista, mert úgy akartam élni, ahogy ő.25”„Palásti, kedves tanárom nem egyszer kijött hozzánk Gödöllőre látogatóba. A mi mindig nagy öröm volt, és nagy esemény”26 „Palásti volt az ideálom, míg gyermek voltam”27 De felnőttként a rendben eltöltött idő, a kortársakkal való kapcsolat szerepét is látja személyiségének alakulásában: „…a lelki életem fejlődésére és emberi fejlődésemre óriási hatással volt az az egy-két rendtársam, akikkel nem voltam jó barátságban, hanem aztán lettem, a következő évben. Elkényeztetett legnagyobb fiú voltam, aki hozzá voltam szokva ahhoz, hogy mindig ő az első; ott pedig junior voltam, beláthatatlan éveken keresztül mindenütt. És ezek gúnyoltak, bosszantottak, leszóltak, mellőztek, szóval amivel egy kispapi együttlétben egyik kellemetlenné teheti a másik életét, az mind megvolt. És ezek ráébresztettek engem arra, hogy nem egészen az vagyok, akinek gondoltam magam…”28
A hetedik és nyolcadik osztályt Kecskeméten végezte el, itt ismerkedett meg Zimányi Gyulával, akinek hatása leginkább a papság és költőség közötti feszültség feloldásában érhető tetten. „Az Úristen úgy gondoskodott róla, hogy érzéke volt a költészet iránt, és meg tudta mutatni, hogy tisztel mint költőt. Hogy nem léptem ki, mint költői karrierjét féltő ifjú, a rendből és hogy nem hagytam abba a költészetet, az mind az ő zseniális vezetésének a műve. (…) Hogy ez a kettő összefér, és eggyé lehet, azt ő meg tudta velem értetni.”29
A papi hivatás és a költőség közötti dilemma a későbbiekben is megmarad; egyrészt mint belső ellentmondás, másrészt mint kívülről, a kortársaktól érkező nyomás és kritika. Öccse, Endre visszaemlékezéséből tudjuk, hogy amikor Sík megnyerte a Petőfi Társaság irodalmi díját, megpróbálták rábeszélni, hogy lépjen ki a rendből, különben nem lesz belőle nagy költő. Ő ezt nem tett meg, szemben Endrével, aki kilépett. Sík Endre utal arra is, hogy kilépésével „eldöntötte” bátyja bent maradását: „mikor ezt neki megmondtam, akkor többször sétáltunk a Duna-parton, és azt mondta, hogyha én kilépek, akkor ő nem léphet ki”30 A papság mintha családi küldetés lett volna: a folytonosság megteremtése a múlt és a jelen között, az apa emlékének ébren tartása, egyfajta kapott identitás.
A papi és irodalmi hitvallás valójában jól kiegészítette egymást. A papi hivatás, a rend egyfajta biztonságot jelentett Sík számára, ugyanakkor korlátozottságot is, a világtól való szándékos vagy akaratlan elzárkózást. Ezzel szemben az irodalmi szerepvállalás, a tanári pálya és a cserkészmozgalmi tevékenység a világra nyitott ablakot. „…első igazán felnőtt szerepe a tanárkodás” – írja Szabó.31 A külső korlátok ellensúlyozásaként a versírásban szabadon szárnyalhatott fantáziája, és sosem látott messzeségekbe juthatott el. Talán épp ez a kedves ellentmondás, ez a „kettős végtelen” tette személyiségét annyira vonzóvá, lenyűgözővé. Sok időt töltött tanítványaival, így „egész sorsok nyíltak meg előtte, az élet olyan problémáit ismerte meg, amelyek a védett környezetben addig láthatatlanok maradtak előtte”32
Sík Sándor 1910-ben szerezte meg tanári diplomáját a budapesti egyetem bölcsészkarán, magyar-latin-görög szakon. Egy évvel később pappá szentelték33, így a két szerep egy időben, egymással folyamatos kölcsönhatásban formálta személyiségét. Tanárként a váci piarista gimnáziumban, majd a budapesti piarista főgimnáziumban tanított. Figyelmének középpontjában a kortárs irodalom állt: Ady, Móricz, Kosztolányi, Kaffka Margit.34
Radnóti Miklós eredetileg ugyan Budapestre jelentkezett, de végül Szegeden kezdhette meg egyetemi tanulmányait. Kezdetben ezt csalódással fogadta, hiszen Budapest számított otthonának, itt volt Gyarmati Fanni is. Az első évek bizonytalanságban teltek, izgatottan, néha dühösen várta Fanni leveleit, a levelezések töltötték ki mindennapjait. Nem véletlenül vállalta a hosszú távollétet, a diploma megszerzésével jobb állást remélt, hogy feleségül vehesse Fannit.35 Mindvégig arról ábrándozott, hogy a következő félévtől már Pesten folytathatja tanulmányait. Ferencz Győző egy levelet idéz, melyből az is kiderül, hogy ha Radnóti vágya teljesülne, egy embert hiányolna Szegedről, mégpedig Sík Sándort.
A szegedi tartózkodás talán épp annak átmeneti jellege miatt vált tartalmassá és meghatározóvá nem csak az életművet, de a személyes fejlődést illetően is. Életre szóló barátságok szövődtek. Radnóti egyedül ment Szegedre, nem ismert senkit. Ortutay Gyula és Tolnai Gábor úgy írják le első találkozásukat Radnótival, hogy kiemelt táskájából egy vékonyka kötetet, a Pogány köszöntőt, melyet dedikálva adott át az akkor még ismeretlen embereknek.36 Radnóti nagy elvárásokkal ment első találkozójára Sík Sándorhoz, aki akkor már ismerte a fiatal költő néhány versét. Első találkozás alkalmával szóba került a közös származás, a sorsközösség, kirekesztettség. A tanítvány leveleiben rendre „fiúi tisztelettel és szeretettel”37 zárja sorait. Radnóti az alábbi verssel köszöntötte tanítóját ötvenedik születésnapján:
„Ötven év?
nem azt köszöntöm én a költő ünnepén,
költőnek nincs kora.
Ma gyermek még és új játékra kész,
egy pillantás, és újra régi mester,
aki a gyermek századot tanítja,
tapasztalt bölcshöz illő türelemmel.
Társát köszönti most a gyermek,
lélek a lelket, aki eretnek
hadak között hűségre példakép;
fiú köszönti apját, egy hitvány
korban lelkéhez hű tanítvány!”38
A költemény e két versszaka jól összefoglalja Radnóti és Sík kapcsolatának főbb aspektusait. Egyrészt a múltba visszanyúló kapcsolódást, a gyerekkori traumákat, mely mindkettőjük életében jelen volt. A sorok utalnak arra is, hogy a költő életében a múlt újra és újra megelevenedik és visszatér, a gyermeki látásmód pedig a költő szemléletének sajátja, a költőben él a gyermek. Összeköti őket a kortalanság, de a kor is. Társ a gyermekkorban, apa az árvaságban, tanár és útmutató a „hitvány korban”.
Radnótinál szintén megfigyelhető a tanárok iránti rajongás, a tanárok nagy hatása. „Sík Sándorhoz írta” doktori értekezését Kaffka Margitról, amely nem egyszerűen egy irodalomtörténeti tanulmány: ez az elemzés egyfajta önanalízis is, ebben láthatta meg a korai traumák szublimálásnak lehetőségét. „A költő, az író ott kezdődik, ahol világot teremt magának és ezt a nyelven keresztül teremti meg. Anyaga a szó, a szavak, melyek akkor válnak költészetté, mikor elszakadnak betűszerinti, szótári értelmüktől és alkotó részeivé válnak a költői realitásnak, a költő világának.”39 - írja.
Sík mellett Zolnai Béla gyakorolt nagy hatást a fiatal Radnótira. Mindkettejüknek fontos szerepe volt abban a hosszú névváltoztatási procedúrában, mellyel a Glatter nevet Radnótira szerette volna változtatni. Az 1934-ben elkészült doktori disszertációt már Radnóti néven szerette volna megjelentetni, azonban ekkor a hivatalos névváltoztatás még nem ért célba. Végül – Sík közbenjárására – a Glatter-Radnóti formát tüntették föl az egyetemi jegyzőkönyvekben, viszont a hivatalos – Radnóczi Miklós – nevet nyomtatták a Kaffka- disszertáció első kiadásának címlapjára40. A doktori értekezésben – amely tulajdonképpen egy pszichobiográfiának tekinthető – egy másik ember elemzésén keresztül érti meg önmagát, reflektív szemlélettel köti össze az élettörténet és az életmű egymásra hatását, mely az identitás fejlődésének és megértésének elengedhetetlen lépése. És épp ide kapcsolódik a névleges átmenet, úton lét is: még Glatter, de már Radnóti.
Nevének megváltoztatásával Radnóti azt is szerette volna kifejezni, hogy ő magyar költőnek vallja magát. Ez egyfajta választás, vagy a választhatóság illúziója: elköteleződés a magyar nyelv, a magyar irodalom mellett, amely a kereszténység vagy a zsidóság felett álló identitáskategória. Egy boldog, védelmező burok, az anyanyelv, az anyaölbe való visszatérés, a gyermekivel való kapcsolat. Hasonló megfontolásból döntött a katolikus hitre való áttérés mellett is41. A már említett két példakép, Zolnai és Sík vett részt ebben a folyamatban. Sík keresztelte meg 1943-ban, keresztapának pedig Zolnait kérte fel.
Idősebb Sík Sándor egyike volt azoknak az értelmiségieknek, akik névváltoztatással és átkeresztelkedéssel keresték helyüket az akkori társadalomban. A Sík család Sándor születése előtt katolizált, így Sík Sándor már katolikusnak született, ennek ellenére is szembe kellett néznie a zsidó-katolikus identitáskérdéssel. Radnóti felmenői is zsidók, ám zsidó nevelésben soha nem részesült. Kettejük viszonya származásukhoz, az ezzel vívott külső és belső harc tanulmányok sokaságában került értelmezésre. Jelen elemzésben nem törekszem ezek részletes interpretációjára, viszont fontosnak tartom felidézni azt a két naplórészletet, mely Sík és Radnóti „életproblémáját” tisztázza.
Sík a következőt írja naplóbejegyzésében 1938 karácsonyán: „A kormány bemutatta és pártja elfogadta az új zsidótörvényt. Életem legnagyobb fejbeütése: a javaslat szerint én zsidó vagyok. Néhány hét múlva 50 éves leszek: eddig soha még álmomban se jutott soha eszembe, hogy még ilyen is lehet, hogy magyarságomat kétségbe lehessen vonni. 10 éves voltam, mikor megtudtam, hogy szüleim valamikor születésem előtt zsidók voltak; de azóta egy percig sem jutott eszembe, hogy ebből ilyen következtetést is lehet levonni. Az életem nyitott könyv,megmondtam, és benne tucatnál több valóságos könyv is: azokból mindenki napnál világosabban kiolvashatja magyarságomat.”42
Radnóti esetében a sokat emlegetett, Komlósi Aladárnak címzett levél sorai kívánkoznak ide: „S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmiesetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim” – folytatja felmenői sorolását. „Ezt így érzem és ezen a belső valóságon nem változtathatnak törvények.”43
Vallási meggyőződése összetett és paradox: a költő ősei zsidók voltak, ő maga később katolikus hitre tért, vallásának azonban mindenek felett a magyarságot tartotta. Az anyanyelvi közösséghez tartozás számára felülírt minden mást: a magyar kultúra, az irodalom az ő hitvallása. Rokonaként sorolja fel a magyar irodalom neves alakjait, Aranyt, Kazinczyt, Berzsenyit, Petőfit, Kölcseyt – így fejezve ki a magyarsághoz való szoros érzelmi kötődését. A hosszú felsorolásban egyébiránt szerepelnek zsidók és nem zsidók, keresztények és nem keresztények, azt sugallva, hogy a magyar irodalom számára egy felsőbbrendű identitáskategória, ahol nincs helye más – például vallási alapon - való megkülönbözetésnek. „Tökéletes művészet magyar nyelven csak magyar lélekből jöhet; tökéletes magyar nyelven megírt, igazán művészi alkotás a magyar léleknek legcsalhatatlanabb bizonyossága, sokkal biztosabb, mint a származási adatok.” – írja Sík Sándor44.
Radnóti magyarnak vallotta magát, sőt, pozitív értelemben vett magyar kultúrnacionalista volt, életében mindent annak a törekvésének rendelt alá, hogy magyar költő legyen. Úgy érezte, „otthonra talált a magyar nyelvben és kultúrában is. A nyelv, a hagyomány és a közösségi tudat jussán tudta magyarnak magát. Mint történelmünk és irodalmunk nagy hősei, ő is tudatában volt annak, hogy a nemzet mindig abból az erősebb morális kötelékből épül, amit a kultúra, a hagyomány és a közös sors vállalása teremt”45. Hiába azonban a morális összetartozás és a közös sors eszméje: olyan időben élt, ahol naponta szembesülnie kellett megbélyegző és kirekesztő megnyilvánulásokkal, amelyeket akkor is kénytelen volt magára vonatkoztatni, ha nem volt zsidó tudata. „A zsidóságom életproblémám, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok”46
Elfogadta származását, de zsidó nevelést sohasem kapott, ennek hiányában pedig nem bontakozhatott ki egy olyan önazonosság, melynek a zsidóság élő eleme. Erről így ír Komlósinak: „Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok […], de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem szellemiségem és lelkiségem és költőségem meghatározásának.”47
A költő születésének 100. évfordulóján, 2009-ben a Múlt és jövő című folyóirat egy Radnóti-számot adott ki, melynek mottója: „az azonosság választhatóságának megválaszolhatatlan dilemmája”. A választás szabadsága csupán illúzió volt. Zsidónak született, zsidóként halt meg, bár életében soha nem érezte magát a zsidó közösségbe tartozónak. Egyik vallás sem volt olyan fontos számára, mint a magyarság, az irodalom és a kultúra. „Ahová tartozni akart, onnan kirekesztették” – írja Ferencz Győző48, utalva arra, hogy nem kapta meg azt az elismerést, amire vágyott; származása miatt sok visszautasítást élt meg kortársaitól és a „hivatalos állam” részéről is a zsidótörvények eredményeképpen. Nem volt gyökértelen hazáját illetően, hiszen volt hazája: Magyarország Gyökértelen azonban más értelemben: múltjának egy része hiányzik, elveszett egy szempillantás alatt, amikor tudomást szerzett a szörnyű családi titkokról. Életében talán soha nem találta meg azt a szilárd önmagát, mely a gyerekkori traumák emlékeit megszelídítette volna. A szavak varázserejével azonban létrejött egy olyan identitás, amit haláláig magáénak érzett, amelyre büszke volt, s amely a legborzalmasabb pillanatokban is vigaszt jelentett számára. A szavak teremtő ereje Sík esetében kétszeresen is igaz, hiszen az imádság maga is az ebben való hitet jelenti. A szavak formálták őket, és ők a szavakat, egymásra találtak verseikben, százgyökerű identitásukban és annak minden bizonytalanságában. Sík túlélte tanítványát, és fiaként emlékezett meg a fiatalon elhunyt Radnótiról, akiben talán saját múltját látta és egy olyan végzetet, amely akár az övé is lehetett volna.
Baróti Dezső (1971): Írók, érzelmek, stílusok. Budapest, Magvető Kiadó.
Ferencz Győző (2005): Radnóti Miklós élete és költészete. Budapest, Osiris Kiadó.
Kovács Krisztina (2009): „Lélek és forma” Kaffka Margit művészi fejlődése. Radnóti Miklós doktori disszertációjáról. Tiszatáj. 63. 5. sz. 74–85.
Kovács Petra (2013): Szembenézés és tagadás Radnóti Miklós prózájában. A Napló és az Ikrek hava pszichoanalitikus interpretációja, Lélekelemzés, VIII. 2. sz.
Lengyel András (2009): Radnóti identitásszerveződésének kérdéséhez, Forrás, 41. 5. sz. (elérhető: http://www.forrasfolyoirat.hu/0905/lengyel.pdf)
Máté Zsuzsanna (2005): Sík Sándor a szépíró, az irodalomtudós és az esztéta. Szeged, Lazi.
Miklós Péter (2011): A szegedi bölcsészkar Radnóti Miklós diákéveiben. Szeged – Szabadka, Radnóti Szegedi Öröksége Alapítvány.
Nemes Lívia (2001): Az elveszett gyermekkor Radnóti Miklós szépprózájában, Thalassa, 2–3. 137–143.
Radnóti Miklós (1969): Ikrek hava. Napló a gyerekkorról. Magyar Helikon, Budapest
Radnóti Miklós (1989): Napló. Budapest, Magvető Kiadó.
Rónay László (2000). Sík Sándor. Budapest, Balassi.
Szabó János (1993): A százgyökerű szív. Levelek, naplók, emlékezések Sík Sándor hagyatékából. Budapest, Magvető Könyvkiadó.
Szegedy-Maszák Mihály (1998). Radnóti Miklós és a holocaust irodalma. In: Uő: Irodalmi kánonok. Debrecen, Csokonai Kiadó.
Szénási Zoltán (2010): „Én nem vagyok magyar?” A zsidó és a katolikus identitás problémái Radnóti Miklós és Sík Sándor életművében, Irodalomtörténet, 91. 1. sz. 103–111. (elérhető: http://mta.hu/fileadmin/I_osztaly/eloadastar/Radnoti2009_SzenasiZ.pdf)
Tolnai Gábor (1969): Néhány szó az Ikrek hava olvasóihoz In: Radnóti Miklós: Ikrek hava. Napló a gyerekkorról. Magyar Helikon, Budapest.
Lábjegyzetek:
|
|