|
|
Sík Sándor (1889–1963) életművét és pályafutását feltárta már a kutatás, beleértve szegedi professzori éveit (1930–44), a szegedi írókkal, köztük Móra Ferenccel, főként pedig nevezetes tanítványaival, mindenekelőtt a hozzá legközelebb álló Radnóti Miklóssal való kapcsolatait.1 A nála tizenöt évvel fiatalabb Bálint Sándorhoz (1904–1980) fűződő barátsága ellenben – bizonyára azért, mert kapcsolatuk legintenzívebb szakasza Sík szegedi éveire esett – alig dokumentált. Kapcsolatukra (éppúgy, mint számos hasonló szegedi, főként egyetemi, és korántsem kizárólag szakmai ismeretségre) a harmincas-negyvenes évek szegedi kapcsolatrendszer-koordinátáinak ismeretében mégis evidenciaként tekint az eszmetörténet, mintegy „kellett, hogy legyen, tehát bizonyára volt is” alapon. Valószínű, hogy a magyar tudomány és katolikus világ e két nagyhatású alakja kezdetben csak ismeretségben, később kollegiális, majd valóban meghitt viszonyban állt egymással. Kapcsolatuk jóval több volt egyetemi ismeretségnél, de jóval kevesebb, mint az olyan bensőséges barátság, amilyen Bálint Sándort például Csatkai Endre (1896–1970) művészettörténészhez, még inkább Scheiber Sándor (1913–1985) klasszika-filológushoz, a zsidó folklór kutatójához fűzte.2 A jelen összefoglaló kettejük több mint három évtizedes, 1945 után érthetően meglazult, de Sík haláláig fennmaradt kapcsolatának dokumentálásával igyekszik a fenti mulasztást pótolni.
A fiatal Bálint Sándor valószínűleg csak 1931 elején, egyetemi gyakornokként ismerkedett meg a hírneves Sík professzorral, a húszas évek ismert „papköltőjével”, aki az új magyar irodalom konzervatív vonulatának neves képviselőjeként része volt „a hivatalos-konzervatív költő-protokollnak”.3 Ismeretségük feltehető kezdetére utal első dedikációja – Bálint Sándor kedves barátomnak szeretettel Sík Sándor. Szeged, 1931. jan. 30. –, amellyel Csend című korábbi verseskötetét látta el.4 Hogy az ajánlást Bálint Sándor kérte tőle saját példányába, vagy a könyvet is szerzőjétől kapta, nem tudni, mint ahogy azt sem, hol került sor első találkozásukra. Talán a piaristáknál, ahol Sík lakott,5 vagy inkább a bölcsészkaron, Solymossy Sándor (1864–1945) néprajzi tanszékén, ahol Bálint Sándor 1930. szeptember 1. óta fizetéstelen gyakornokként működött,6 esetleg az akkor már Sík által vezetett 2. számú magyar irodalomtörténeti tanszéken. Egyetemi találkozásukat valószínűsíti, hogy bár Bálint Sándor érettségije (1922) után is szoros kapcsolatban maradt a piaristákkal, nem magától értetődő, hogy a fiatal kutatót Sík professzor rögtön meghívta volna magához. Sík Szegedre érkezése nemcsak az egyetem, hanem a város egyházi és társadalmi életének is valóságos eseménye volt. Akárhol is találkoztak először, könyvtárának tanúsága szerint Bálint Sándor Sík költészetét már alaposan ismerte.7
Síkot a szegedi bölcsészkarra 1929. december 18-án nevezte ki Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter,8 kevéssel Solymossy után, aki a „néptudományi tanszéknek” lett nyilvános rendes egyetemi tanára;9 „ez az esztendő [1930] az, amikor Ortutay Gyula, Tolnai Gábor, Radnóti Miklós, Baróti Dezső az egyetemre került. Ez a kis társaság lelkesen hallgatta ezt a két professzort.”10 A bölcsészkar legfontosabb tanszékeinek élén akkoriban református professzorok álltak: a magyar irodalomtörténetit Dézsi Lajos (1868–1932), a filozófiait Bartók György (1882–1970), a pedagógiait Imre Sándor (1877–1945) vezette.11 Klebelsberg a katolikus szellem jelenlétét ún. „világnézeti tanszékek” felállításával kívánta biztosítani. Hogy a neves, közmegelégedésre működő régi kolozsvári tanárokat ne érje méltánytalanság, tervét a tanszékek megkettőzésével valósította meg. Így jött létre a 2. számú magyar irodalomtörténeti tanszék, amelyet Sík Sándor piarista szerzetessel, a 2. filozófiai, melyet Mester János világi pappal (akit csak 1934-ben neveztek ki nyilvános rendes tanárrá.),12 végül a 2. pedagógiai-lélektani, melyet Várkonyi Hildebrand bencés szerzetessel töltött be. Miután a párhuzamosság Dézsi halálával fölöslegessé vált, a 2. magyar irodalomtörténeti tanszék megszűnt, és Sík maradt a magyar irodalom professzora Szegeden.13 Kinevezése – bár későbbi vallomása szerint soha életében „effélékre nem gondolt”14 – fordulópontot hozott az irodalom oktatásában (első kurzusát A magyar költészet a millennium után címmel tartotta).15 Országosan elismert költő volt, benne élt a kor irodalmában, lírikusként pedig – ellentétben Dézsi hagyományosabb filológiai-művelődéstörténeti látásmódjával – az irodalmi alkotás esztétikai értékeire összpontosított, amivel a maga idejében már-már iskolát teremtett.16 (Másik emlékezetes kurzusának címe Ritmika és a versolvasás tudománya volt.) A városból is sokan látogatták eladásait, hallgatósága szerette, közelebbi tanítványai rajongtak érte; Radnóti naplóbejegyzése szerint „Az egyetemen robbanó viták, szemináriumi csaták a szellemtörténet zászlaja alatt. Munka Sík Sándor »privátszemináriumában«, a nagy professzor lakásán, tea mellett, füstben, ahol keményen dolgoztunk Baróti Dezsővel, Ortutay Gyulával és Tolnai Gáborral.”17 Sík valóban szegedi éveiben „érdemelte ki”, hogy a 20. század egyik legjelentősebb magyar vallásos lírikusaként ismeri az irodalomtörténet.
Bizonyára a katolikus költészet és a modern európai katolikus irodalom iránti érdeklődése vonzotta hozzá Bálint Sándort is, aki kezdetben maga is irodalomtörténésznek, esztétának készült. Irodalmi vonzalmai nemzedéke világirodalmi eszményeiből, Szeged irodalmi örökségéből és a kortárs magyar irodalomból fakadtak,18 ezért nem is elméleti elgondolásokat tápláltak, hanem az általa átélt hagyomány teljességének majdani megragadása felé vezették.19 Bensőséges ragaszkodás fűzte Juhász Gyulához is, akinek lírája „Szeged hasonlíthatatlan katolicizmusának páratlan kifejezése.”20 Solymossy mellett végzett munkája, képzős tanársága és a gyűjtés mellett tevékeny részt vállalt annak a „szociális atmoszférának” a kialakításában is, amelyhez, mint nemzedéke több más kezdeményezéséhez, Alsóvároson nyert, Bartók tudatosította ösztönzéseit követve jutott el. Az egyik kortárs által félénk szobatudósként21 jellemzett fiatal tanár valósággal belevetette magát a vallásos meggyőződéséhez, szociális felfogásához közel álló újkatolikus reformmozgalmakba. Az erkölcsi megújulás lehetőségét kutatta A modern magyar lélek útjai című szellemtörténeti visszatekintésében is, amelyet Berczeli Anzelm Károllyal alapított Izenet című, rövid életű kulturális folyóiratában (1934) tett közzé: Megállapította, hogy „A századforduló után különös jelenséget észlelhetünk hazánkban. A művelt magyar lélek a millenniumkor tetőződő önelégültségéből, statikus nyugalmából egyszerre gyötrő nyugtalanságokra ébred. Legnagyobb problémája éppen a meghatározó jegye, az ő magyarsága; hogyan viszonylik hazai környezetéhez, hogyan a modern élethez és – főképpen – hogyan sajátmagához? […] Azt hisszük: a XIX. század világnézeti viharaiban kevesedmagával a katolicizmus őrizte meg és adta át alkalmas pillanatban a transcendens kitekintés vigasztalását a modern léleknek […] ezektől az időktől fogva beszélhetünk már nemcsak felekezeti jellegű és célzatosságú, de világnézetté mélyült respektábilis katolikus költészetről (Sík Sándor, Harsányi Lajos). A neoskolasztikus filozófia Prohászka Ottokár, Pauler Ákos és Horváth Sándor spekulációiban talál jelentékeny magyar visszhangra. Giesswein Sándor az örök béke gondolatának és szociális kérdésnek különös tiszteletünkre méltó apostola.”22 Az általa halaszthatatlannak ítélt erkölcsi és társadalmi megújulás kiindulópontját Prohászka és főként Zichy Nándor, Giesswein, Bangha Béla szociális eszméiben látta, a legerőteljesebb korabeli ösztönzést azonban ő is XI. Pius Quadragesimo anno kezdetű nevezetes szociális enciklikájától (1931) nyerte. Addigra már a népi irodalom is „alaposan felrázta a közvéleményt, ám ezen kívül nem történt semmi. Akkor jött Kerkai […].”23 P. Kerkai Jenő (1904–1970) jezsuita szerzetes, a mozgalmi korszak meghatározó alakja már 1931-ben felvázolta társadalmi elgondolásait, amelyek 1935 őszétől többek között éppen Bálint Sándor segítségével léptek a megvalósulás útjára Szegeden, ahol eleven egyházi, ifjúsági, szellemi és társadalmi élet bontakozott ki. „A népi íróktól kezdve Sík Sándorig és Bálint Sándorig Szeged adott otthont a néppel azonosulni tudó magyar értelmiségnek.”24 A pezsgő szellemi közeg kitűnő lehetőséget kínált az újkatolikus szociális mozgalmak számára.25
Bálint Sándor 1922 őszén iratkozott be a szegedi egyetem bölcsészkarának magyar–történelem szakára, és bár a vallási néprajz művelésére korán elszánta magát, doktori értekezését 1926 tavaszán még az irodalomtörténész Szilády Áron pályájáról írta.26 Solymossy tanszékén 1930-tól 1934. október 1-ig, professzora nyugdíjazásáig,27 gyakornokságának évenkénti hosszabbításával működött.28 1933. szeptember 1-jén lépett elő tanársegéddé,29 Solymossy azonban még márciusban, gyakornokkorában kezdeményezte magántanári habilitációját. Képesítő eljárását a nyugdíjazása előtt álló Solymossy nemcsak tehetségét fölismerve indította meg idejekorán, hanem azért is, mert a habilitációval utódának kívánta jelölni, ezúton is biztosítva tanszékének fennmaradását. „Amikor ezt tudtomra adta, azt válaszoltam neki, hogy én ezt még nem érdemlem meg. Hálás szívvel emlékezem a feleletére: »Kedves fiam, ahhoz semmi köze, hogy én mit akarok önnel.«”30 A bölcsészkar „a folyamodó tudományos munkásságának elbírálására és javaslattételre” Solymossy Sándor és Sík Sándor nyilvános rendes tanárokat küldte ki.31 Bálint Sándor Síkhoz fűződő viszonya részéről ekkor már több volt egyoldalúan tiszteletteljes, a költőt, az irodalomtudóst és a tekintélyes papi embert respektáló közeledésnél. Közel kerültek egymáshoz, és Sík kezdettől megnyilvánuló jóindulatát, a néprajz jelentőségét felismerő támogatását is végig élvezte.
Barátságuk alakulásának legfontosabb korai helyszíne az egyetem bölcsészkara lett, ahol először magántanári habilitációja idején kerültek hivatalos kapcsolatba egymással. A jelölt teljesítménye nemcsak a néprajz, hanem az irodalomtörténet professzorának rokonszenvét is elnyerte. Sík szerint már doktori értekezésében „jóleső érzéssel veszünk észre egy olyan tulajdonságot, amely az efféle munkákban – főleg kezdőkében – meglehetősen ritka: a fegyelmezett mértéktartást az anyag összehalmozásában és a tudatosan választott egy szempont következetes keresztülvitelét. Bár tanulmánya így is a leggazdagabb a Szilády-irodalom termékei közt, mégsem merül el a részletekbe, sem az életrajzi külső adatok halmozásába, sem egyes művek kínálkozó részletes elemzésébe, hanem címéhez, tárgyához híven ki tudja választani azokat a mozzanatokat, melyek Szilády tudományos pályáját rajzolják elénk.”32 Az értekezés méltatása során Sík a jelölt Vajda János című korai tanulmányáról (1927) sem feledkezett meg, melyet a magántanárság elnyerésére adott ki újra.33 Ítélete szerint Bálint Sándor Szilády-értekezésében és „a Vajda-essay-ben is az egyéniségbe való megértő elmerülés képességének és az írói életmű történeti perspektívában, elődökkel és utódokkal összefüggő szervességében való szemléletének is bizonyságát szolgáltatja.”34 Solymossy kiemelkedően fontosnak mondta, hogy „Bálint Sándor hamisítatlan népi környezetből került ki. Amihez, mi, középosztályúak, ha néplélekkel kapcsolatos tanulmányokba merülünk, a legnagyobb nehézségek árán tudunk csak eljutni, ti. a föld népének mentalitásába való behatolást illetően, Bálint Sándor azt készen hozta magával. Hogy mily lényeges és mélyreható a különbség a művelt elem és a paraszti és gondolkozásmódja, szemlélete és ítélete közt, csak a folklorista képes észrevenni. Két elütő világ ez, a mentalitás más-más megnyilatkozó formáival, s aki gyermekkorától magával hozta ezt, amihez mi többiek csak nagy fáradsággal s akkor sem teljesen tudunk hozzáférkőzni, ez már szinte eleve praedestinálva van arra, hogy e tárgykörrel foglalkozzék, azt megértesse és tudományosan feldolgozza.”34 Hasonlóan értékelte a jelölt teljesítményét Sík Sándor, aki úgy látta, munkássága körét „egyre határozottabb tudatossággal szűkítette az alföldi, közelebbről a szegedi és szegedvidéki magyarság néptudományi vizsgálatára, másrészt azonban ugyanezen adatok bizonysága szerint ebbe az anyagba egyre mélyülő elvekkel és egyre gazdagabb tudományos felszereléssel sokoldalúbb szempontok szerint mélyedt el […] E hasznos tevékenység szempontjából legyen szabad még két okra rámutatnom, amely miatt örömmel üdvözölném tudománykarunk munkaterének a Bálint Sándor művelte speciális tudományszakkal való kibővítését.
Az egyik meggondolás egyetemünk alföldi, szegedi otthonával függ össze. A tudomány, ha hivatásának meg akar felelni, nem igazodhatik külső, gyakorlati követelményekhez, feladatait, problémáit, kutatási területét autonóm módon, a maga immanens törvényei szerint választja. A tudománynak ezek a nagy autonóm feladatai kell, hogy vezessék munkaközben az egyetemet is. A nagy általános célkitűzések, az alapvető feladatok megoldása után azonban nemcsak szabad, de kötelesség is figyelembe venni és kielégíteni tiszteletre méltó erkölcsi és gyakorlati követeléseket, melyeket saját történeti és földrajzi helyzete vagy a nemzetnek és a társadalomnak aktuális szükségletei támasztanak vele szemben. Ezek közé a tiszteletre méltó másodlagos feladatok közé tartoznak egyetemünk életében azok, amelyek az egyetemet Kolozsvárhoz fűződő elszakíthatatlan és elfelejthetetlen erkölcsi, történeti és érzelmi kapcsolatokból, és amelyek új otthonához, Szegedhez, s az Alföldhöz kapcsolódó ugyancsak történetivé vált, erkölcsi és érzelmi benső viszonyból származnak. Egyetemünk ez irányú hivatásának szempontjából szerencsés gazdagodásnak kell mondanunk kutatási és oktatási anyagunknak oly magántanári kollégiumokkal való gyarapodását, amelyek a speciális alföldi és szegedi lélekkel és annak problémáival foglalkoznak.” Sík a táji kapcsolat mellett annak vizsgálatát is sürgette, „mit nevezhetünk voltaképpen speciálisan magyar szellemiségnek? Ezen a téren pedig, ha vannak is értékes kezdemények (Herman Ottó, Solymossy, Szekfű, Babits stb.), egyelőre a kutatás még nem jutott túl a kezdet stádiumán. Már most az ez irányú kutatásnak egyik legtermékenyebb s legtöbbet ígérő területe a magyar néprajz, annak is a szellemiekkel foglalkozó folklór része, mert ennek van módja legprimitívebb és relatíve legtisztább formájában tanulmányozni azokat az alapvető idevágó jelenségeket, melyek az irodalomban és a szellemi élet magasabb régióiban sokkal bonyolultabban, idegen (nem magyar) elemekkel alig elválasztható elegyedésben jelentkezvén, vizsgálatuk is sokkal nehezebb. Ebből a meggondolásból kifolyólag a szóban forgó folklorisztikai előadásokból irodalomtörténeti munkánk számára is hasznot remélek.”36
A jelölt azonban, készültségét elégtelennek tartva, maga vonta vissza folyamodványát. Solymossy mégis ráerőltette a magántanárságot, pályázatát ezért újra benyújtotta, ajánlói pedig 1934. május 17-én megírták a pótlást: „Midőn tavalyi jelentésünkben jeleztük, hogy jelöltünk működése és egyéni jelleme garancia arra, hogy a megkezdett pályán rátermettséggel és céltudatosan fog tovább haladni, ennek kész bizonyítéka újabb munkássága, amely csak megerősít abban a meggyőződésben, hogy a már tavaly elfoglalt álláspontunk ez év alatt csak nyomatékosabban beigazolódott.37 Ezek alapján ismételten ajánljuk és kérjük a Tekintetes Kart, hogy dr. Bálint Sándort magántanári colloquiumra bocsátani méltóztassék.”38 Szóbeli vizsgája után 1934. május 22-én tartotta meg A szegedi néprajzi kutatás eredményei és feladatai című próbaelőadását, melyben Dugonics és Kálmány méltatása mellett a Szeged környéki települések kérdéseit taglalta.39 Június 1-jén képesítették Az alföldi magyarság néprajza, különös tekintettel Szeged népére tárgykörben, a kar május 24-én habilitálta, június közepén pedig új magántanáraként üdvözölhette.41 Az Etnographia–Népélet szerkesztősége 1934 nyarán úgy tudta, Solymossy „korhatárának elérése következtében, június végével nyugalomba vonul. Úgy értesültünk, hogy helyét a kormány nem óhajtja betölteni és számolni kell a tanszék megszüntetésével. Tovább működik azonban, legalábbis egyelőre a tanszék mellé szervezett Néprajzi Intézet, hogy a körülbelül 500-kötetes szakkönyvtár, a kutatóhelyiséggel együtt a tudományos érdeklődés számára hozzáférhető legyen. A Bölcsészeti Kar, mely az Intézet további fönntartása mellett döntött, az Intézet igazgatásával Sík Sándor dr. nyilvános rendes tanárt, vezetésével pedig Cs. Sebestyén Károly dr. és Bálint Sándor dr. magántanárokat bízta meg.”41
Kapcsolatuk, gyakori találkozásuk másik fontos szegedi színterét az 1892-ben alapított Dugonics Társaság, Szeged legrégibb, patinás irodalmi társasága kínálta.42 (Felolvasó üléseinek Bálint Sándor 1917 óta, 13 éves korától volt rendszeres látogatója). Sík a tagságot 1930. március 30-án nyerte el, ekkor barátkozott össze Móra Ferenccel.43 1933. december 18-án a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát már ő mutatta be,44 1933–44 között alelnökként működött.45 1934. október 1-jén, a Móra-emlékesten Móra költészetéről tartott előadást,46 1939. február 5-én pedig őt köszöntötték 50 éves születésnapján.47 Bálint Sándor csak 1941. február 25-én lett rendes tag,48 Megfigyelések a szegedi népnyelvről című első felolvasására azonban már január 12-én sor került,49 amikor Sík Sándor újabb verseivel, Tonelli Sándor Utazás Erdély körül című beszámolójával lépett a közönség elé.50 Sík 1946-ban lett a Dugonics Társaság elnöke Bálint Sándor, Beretzk Péter, Sz. Szigethy Vilmos alelnöksége mellett,51 tisztsége azonban már csak formális volt, mert 1945 áprilisától Budapesten élt.
A második hivatalos egyetemi kapcsolat 1937 tavaszán jött létre közöttük, amikor Bálint Sándor különös értékű felajánlást tett a bölcsészkar javára. Saját műveivel és duplumaival korábban is megajándékozta a kari könyvtárat,52 1937 húsvétján azonban önzetlen gesztussal saját gyűjteményének egy részét kívánta átadni. A szegedi tárlatokon már a húszas évektől megfordult, egy-egy műre később is erején felül áldozott. Régi tárgyait nem értékfelhalmozó meggondolásból, hanem „leletmentőként” gyűjtötte, a modern munkákra többnyire baráti kapcsolatain keresztül tett szert. Szépen gyarapodó gyűjteményében a régebbi szegedi tájképfestészet, a kortárs és naiv festők műveit a vallásos tematika, a szakrális művészet iránti vonzalma kapcsolta össze a paraszti barokk és az egyházművészet más emlékeivel. (Érdeklődése a művészet minden ágára kiterjedt, az irodalom és a zene mellett az építészetre is, főként a modern európai és hazai templomépítészetre.)53 Képek és szobrok, kisebb-nagyobb szakrális tárgyak mellett régi nyomtatványokat is magában foglaló anyagának gazdagsága Szegeden már a harmincas években közmondásos volt. Lugosi Döme (1888–1945), a literátus szegedi ügyvéd, akit a „magyar kincsek gyűjtögetőjeként” tartottak számon,54 „az Egyházművészeti és Világi Képzőművészeti kiállítás rendezőségének irodájában […] Tanár Úrra is felhívta figyelmünket, mint akinek gyűjteménye szintén nem maradhat ki anyagunkból.”55
Bálint Sándor tehát saját szakrális tárgyait ajánlotta föl egyetemének, a vallási néprajz kutatását elősegítendő. Elgondolása az volt, hogy adományával az akkor átmenetileg Sík Sándor vezette Néprajzi Intézet részeként létrehozandó vallási néprajzi intézet alapját veti meg. Indítványát Sík előterjesztésében a kar 1937. május 20-án tárgyalta. E szerint „a vallásos népélet tárgyaiból körülbelül 400 (négyszáz) darabból álló gyűjteményemet fölajánlom, és kész vagyok odaajándékozni a Ferencz József-Tudományegyetem Bölcsészeti Karának, ha elhelyezéséről és továbbfejlesztésének erkölcsi és anyagi lehetőségeiről gondoskodik. Az utolsó másfél évtizedben a néprajznak új ága bontakozott ki, és ért el igen jelentős eredményeket, és ez: a vallásos néprajz. A vallásos néprajzi szemlélet és metódus jogosultságát Ausztriában, Németországban új katedrák, új intézetek és gyűjtemények, nagyszerű feldolgozások bizonyítják. Nálunk a rendszeres, céltudatos munka éppen hogy elkezdődött. Amíg a magyar néprajzi tudomány a tárgyi kutatásban szép eredményekre mutathat rá, addig a szellemi, ebben is főképpen a vallási néprajzra még nagy feladatok várnak. A magam részéről szerény erőmmel és lehetőségeimmel a vallásos néprajz ügyének állottam szolgálatába. Már hosszú évek óta foglalkozom a nép vallásos hagyományainak, tárgyainak vizsgálatával, gyűjtésével […] előterjesztésem elfogadása esetén a már meglévő Néprajzi Intézet kibővítését javasolnám a tekintetes Karnak, még pedig úgy, hogy a gyűjtemény vallásos jellege valamilyen formában hangsúlyoztassék, és ezzel a Ferencz József-Tudományegyetemé legyen az elsőség a magyar vallásos néprajzi kutatás terén is. Tisztelettel emlékeztetem a Kart arra, hogy a hazai egyetemi oktatást illetőleg csak a mi Egyetemünknek vannak néprajzi hagyományai akár a nagyérdemű Herrmann Antal úttörő tevékenységét, akár az első magyar néprajzi katedra szervezését idézzük fel.”56 Sík javaslatára „a Kar úgy határoz, hogy dr. Bálint Sándor egyetemi magántanár ajánlatát örömmel veszi tudomásul s azt köszönettel elfogadja. Egyben dr. Schmidt Henrik, dr. Horger Antal és dr. Sík Sándor ny. rendes tanárokból álló bizottságot küld ki annak megállapítására, hogy a Bálint-féle ajándék miként volna elhelyezhető, és a bizottság jelentését a következő kari ülésre kéri.”57
A jelentés a gyűjtemény késedelmes felmérése miatt fél évvel később készült el, csak október 28-án számolva be róla, hogy a bizottság tagjai értékesnek látták az anyagot. „Bálint Sándor nagy utánajárással, hozzáértéssel és nem csekély anyagi áldozatok árán szerezte össze gyűjteményének tárgyait belföldön és külföldön egyaránt. Nagyon sok az apró vallásos jellegű röpirat, könyv és füzet. Különösen értékesnek tartjuk a kézírásos népdalgyűjteményeket és a falusi népszokásokra vonatkozó írásokat. Úgy ezeket, mint az egyes, a néphittel kapcsolatos tárgyakat természetesen katalogizálni kellene, ami azonban hónapokig tartó hosszas munkát jelent. A gyűjtemény elhelyezésére legalább két nagyobb szekrényre volna szükség, amelyek speciálisan erre a célra készülnének. Tisztelettel indítványozzuk, hogy a Kar fogadja el hálás köszönettel a gyűjteményt azzal, hogy annak elhelyezéséről később fog dönteni. Nézetünk szerint az értékes ajándék a magyar irodalomtörténeti intézettel kapcsolatos néprajzi gyűjteményben volna legjobban a helyén.”58 Mégis kezdettől úgy látszott, mintha a karnak terhére lenne az adomány. A méltánylás és a köszönet, sőt a felajánlás elfogadásának többszöri kifejezése mellett legalábbis erre mutat elhelyezésének – végső soron éppen a vallási néprajzi intézet gondolatának – óvatos elodázása. Érdemi előrelépés később sem történt, mert udvarias kelletlenséggel csak az elhelyezés technikai nehézségeinek megoldásával törődtek, az adományozó eredeti elképzeléséről többé szó sem esett. Az 1938. január 27-i ülésen végre „Dr. Schmidt Henrik ny. r. tanár szükségesnek látja, hogy a Karnak a Bálint Sándor ajándékából megszerzett vallásos néprajzi gyűjtemény elhelyezésére vonatkozó, folyó tanévi II. rendes ülés 169. számú határozata végrehajtassék. Dr. Banner János kijelenti, hogy a gyűjteményt a Régiségtudományi Intézet folyosójára készséggel elhelyezi és kezeléséről gondoskodik, ha a szükséges szekrényeket a Gazdasági Hivatal megcsináltatja. A Kar köszönettel veszi tudomásul dr. Banner János bejelentését, illetőleg a felajánlott elhelyezést, és elhatározza, hogy a Bálint Sándor-féle vallásos néprajzi gyűjteményt a Régiségtudományi Intézetben helyezi el; egyben megbízza a Dékánt, hogy a Gazdasági Hivatalnál járjon el a szükséges szekrények elkészítése érdekében.”59 A 1938. március 31-i ülésen Sík végül bejelentette, hogy „a néprajzi gyűjtemény átvétele Bálint Sándor magántanár betegsége miatt késedelmet szenved.”60 Ha az anyag átadására valamikor mégis sor került, nincs adat róla, mikor vette volna át a néprajzi, az irodalomtörténeti vagy a régészeti intézet. Nincs írásos nyoma az udvarias visszautasításnak sem; az ügy időközben végképp elaludt, nem tudni, hogy pusztán a tárgyak sokasága, vagy inkább az új intézettől való idegenkedés miatt. Bálint Sándor gyűjteményeinek ismeretében bizonyosnak látszik, hogy végül nem is került át az egyetemhez.
A Dugonics Társaság nyilvánossága mellett egy másik, szűkebb társaság is alkalmat kínált a találkozásra Sík Sándornak és Bálint Sándornak. A negyvenes évek elejétől mindketten tagjai voltak annak a Vinkler László (1912–1980) műtermében csütörtökönként összegyűlt baráti körnek (legtöbbjük arcképét Vinkler meg is festette),61 amelynek magját az egyetem professzorai alkották. Bálint Sándor szerint rajta és feleségén, Sík Sándoron kívül tagja volt a körnek Baróti Dezső (1911–1994) irodalomtörténész, akkor csongrádi középiskolai tanár, Dorogi Imre (1890–1976) festőművész, Fricsay Ferenc (1914–1963) karmester, Hermann Egyed (1895–1970) premontrei szerzetes, történész, Kerényi Károly (1897–1973) klasszika-filológus, Rusznyák István (1889–1974) belgyógyász professzor és Szent-Györgyi Albert (1893–1986), az akkori rektor.62 1943-ban vendégük volt Szondi Lipót (1893–1986) pszichológus is.63 Esti beszélgetéseik során a magyar és a világirodalom újabb műveit, egymás alkotásait: verseket és műfordításokat, tudományos műveket és elméleteket taglaltak. Amellett azonban, hogy leginkább művészetről, irodalomról, filozófiáról esett szó közöttük, mind gyakrabban latolgatták a „szellemi honvédelemben” való részvételüket, a magyarság háború utáni esélyeinek, Európa sorsának alakulását is.64 Bálint Sándor szerint „Tudtuk ekkor már a szegedi egyetemen és az ország más egyetemein is a tudományos, közéleti pozíciókban, ki az, aki úszni hajlandó ezzel az egésszel, és ki számít ellenállónak, ahogy ezt a szót akkoriban használtuk. 1940 körül, amikor a németek Franciaországot már lerohanták, és mindinkább erősödött a szorongás és az aggodalom, amit mi Magyarországért és a magyar kultúráért éreztünk […] Nagyon tudtuk és jól láttuk, hogy milyen lehetőségekkel és körülményekkel kell számolnunk. Különösen megdöbbentett minket Jugoszlávia lerohanása 1941 tavaszán, amikor valósággal sírtunk, látva a németek átvonulását.”65 Sík Sándor 1944–45-ben a bölcsészkar dékánja is volt, Bálint Sándort azonban csak 1947 nyarán nevezték ki nyilvános rendes egyetemi tanárrá.66 A Vinkler-kör mellett egyelőre nincs további adat háború alatti kapcsolataikról.
Bálint Sándor Síkot már az 1944/45. tanév első felében helyettesítette.67 Amikor a város kiürítésére 1944. október 8-án sor került, Szegeden is helyén maradt a papság, követve még nyáron Rómából kapott utasítását.68 Nem távozott Bognár Cecil (1983–1967) pszichológus, bencés szerzetes és Hermann Egyed ideiglenes rektor sem. A többiek „szétfutottak, részben vonaton, részben gyalogszerrel is.”69 A rektornak „Sík Sándor a pályaudvarról izeni telefonon a piaristákon keresztül: siessek, a vonat még itt van, van hely. Válasz: nem megyek.”70 Bálint Sándor hasonlóan érzett: „Mindenki elmegy, szökéséért mindenki igazolni próbálja magát: szánom őket, mert tudom, hogy elsősorban önmaguk elől menekülnek, nem mernek belenézni a saját szemükbe, nem merik életük nyomasztó adósságát végre rendezni. Körüljárom és magammal szeretném oltalmazni a Várost és az országot, amelynek pásztorai csak béresek tudtak lenni, nem merik életüket adni juhaikért.”71 Maradt tehát ő is, és nemcsak az egyetemi élet megindításából vette ki részét, hanem a pontonhíd építéséből is;72 „este kötelet cipelek a hídveréshez és egy lapátot kapok igazolásul.”73
Miután a Vörös Hadsereg 1944. október 11-én elfoglalta Szegedet, a szovjet városparancsnokság az egyetemi oktatás azonnali megindítását sürgette. 19-én „összegyűlt az értekezlet; ugye hát a Bálint Sándor itt maradt. Mit lehet csinálni? Kaptam az egyetemen három tanszéket: Sík Sándor irodalomtörténeti tanszékét, Klemm Antalét, a nyelvészetit, és a nyíltan németbarát Kogutowiczét, a földrajzit. Volt talán összesen ötven hallgató az egész egyetemen.”74 Sík Sándor az után, 1945 tavaszán még visszaérkezett Szegedre, elő is adott.75 Amikor már végleg Budapestre készült, kérésére Vajtai Istvánt bízták meg a helyettesítéssel.76 Szegedre már nem tért vissza többé, az egyetemnek csupán forma szerint maradt professzora. Amikor az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. április 19-én felállította az Országos Köznevelési Tanácsot, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tanácsadó szervét, az elnök Szent-Györgyi, ügyvezető alelnöke Sík lett. 1946 októberében megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjává (1949-ben megfosztották tőle), december 1-től pedig az újrainduló Vigila szerkesztését vállalta. Szent-Györgyi 1948-ban elhagyta Magyarországot, ő pedig végleg visszavonult;77 1948-ban, miután rendje tartományfőnökségét is vállalta, maga kérte nyugdíjazását.78 1948. március 14-én Déry Tiborral, Erdei Ferenccel, Füst Milánnal, Illyés Gyulával, Lukács Györggyel, Nagy Lajossal Kossuth-díjat kapott. Bálint Sándor ekkor még a Demokrata Néppárt képviselője volt, a Kossuth-díj alapításáról szóló törvényjavaslat vitájában is felszólalt.79 Amikor Budapestre utazott a parlamenti ülésnapokra, gyakran fölkereste Síkot,80 akinek líráját – noha már csak egy további művét ajánlotta neki 81 – könyvtárának tanúsága szerint továbbra is figyelemmel kísérte.82
1960 júliusában „Juhász Lajos” fedőnevű ügynöke (Kristó Nagy István szerkesztő)83 így számolt be egyik, Bálint Sándorral folytatott budapesti beszélgetéséről: „Természetesen megvannak régi kapcsolatai Sík Sándorral és az egész Vigilia körrel. Síkkal legutóbb ugyan nem találkozott, mert ő valahová vidékre vonult vissza pihenni. Síket [!] nagyon megviselték a Vigilia c. lap körüli harcok. Úgy látszik, egyeseknek szemet szúrt, hogy a lapnak nagyobb a súlya, a szellemi befolyása, mint az egy kimondottan katolikus orgánumtól elvárható. Egyáltalán: nemcsak katolikus hívők olvassák, hanem a nem kommunista magyar értelmiség széles rétegei. Ezen úgy akartak segíteni, hogy a Horváth Richárd-féle »békepap« csoportból akartak valakit »delegálni« a szerkesztőségbe:84 ezt az Egyházügyi Hivatal akarta keresztülvinni. Azonban nem várt ellenállásba ütköztek Rónay György személyében,85 aki nem volt hajlandó a javasolt új főmunkatársat akceptálni, mert az szakmai szempontból sem volt megfelelő. Erre Rónay személye ellen összpontosították a támadást, s távoznia kellett a lap éléről. Sík szolidáris volt vele, s le akart (sőt akar) mondani főszerkesztői tisztéről, az Egyházügyi Hivatal azonban ragaszkodik személyéhez. Egyelőre az a kompromisszum jött létre, hogy Sík betegszabadságra vonult vissza, a lapot pedig Mihelics Vid szerkeszti86 […] Mindez Sík Sándort, de egész körét nagyon letörte, hiszen még Rákosi idejében is nyugodtan dolgozhattak.”87
Amint Bálint Sándor 1965. évi kihallgatásakor vallotta: „tagja voltam a Válasz és a Korunk Szava, illetőleg a Jelenkor progresszív, baloldali katolikus folyóiratok közösségének”.88 Amikor kihallgatója az Ahogy Lehet című „emigráns” folyóirat89 1963. évi, Münchenből magával hozott számáról faggatta, ezt felelte: „A benne közölt verseken kívül egyedül a Sík Sándorról szóló megemlékezést olvastam.90 Előttem ismeretlen szerzője elmondja benne Sík Sándor szerkesztői tevékenységét is, a Vigilia írói köréről is szól. Kétségtelen, hogy a 40-es években, főleg 46–47-ben én is szorosabban hozzátartoztam ehhez a körhöz, mert akkor sűrűn fent voltam Budapesten. Ebben az időben cikket is írtam a folyóiratba.”91 Mielőtt perbe fogták volna, az egyik, már bonni utazása92 után szerkesztett, Bálint Sándor pályafutásán végigtekintő állambiztonsági összefoglaló „Béres Jenő” (Bécs Ernő költő) besúgói jelentését idézte, amelyben ez áll a harmincas évek Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumáról: „az akkori egyetemi ifjúság leghaladóbb polgári radikális csoportja volt. Kiemelkedő tagjai: Buday György, Erdei Ferenc, Ortutay Gyula, Radnóti Miklós. Erdei és Ortutay támogatását Bálint az óta is élvezte tudományos pályáján (Akadémia segítsége, művei megjelentetése).93 Igen közel állott Sík Sándorhoz, aki akkor a szegedi egyetem magyar professzora volt.”94
Lábjegyzetek:
|
|