|
|
|
A két világháború közötti Magyarország keresztény egyházainak zsidósághoz, antiszemitizmushoz való viszonyáról könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésünkre, viszont az ugyanilyen mennyiségű publicisztika, pro és kontra közéleti megnyilatkozás jelzi: távolról sincs szó a kellően még máig ki nem beszélt kérdéskör valamiféle konszenzussal történő lezárhatóságáról. Bocsánatot kérek az első – tán szerénytelennek tűnő – hivatkozásért, de Miklós Péter szerkesztő megkeresésekor az a benyomás jutott eszembe, amelyet az 1998-ban Pannonhalmán tartott Magyar megfontolások a Soáról című konferencia kapcsán fogalmaztam meg: „A Soát Várszegi Asztrik főapát úr »hámszövet alatti sebhez« hasonlította; továbbgondolva pedig e »telitalálatnak« tekinthető párhuzamot, tényleg úgy tűnik: az elmúlt évtizedek során képződött ugyan rajta egy felszíni, a tényleges borzalmakat elfedő réteg, így nem látszik, de alatta a seb megmarad és fáj. Olyan, mintha a zsidóság tragédiájával – kölcsönözve Pál apostol szavait – tövis adatott volna a kereszténység testébe is, hogy egyrészt a »múlt bevallására«, másrészt a mindenkori üldözöttekkel kapcsolatos szavaink, állásfoglalásaink (alapos) megválogatására késztessen, sőt: egyenesen felszólítson.”1
A kérdés, miszerint hogyan viszonyult a Horthy-kor főpapsága a zsidósághoz,2 csak bonyolult koordináta-rendszerben válaszolható meg. Bármennyire is meghatározó ugyanis a püspöki kar például a római katolikus egyházban, az egyház nemcsak főpapokból áll, hanem alsópapságból, keresztény hívő emberekből, továbbá magukat (alaptalanul) ekként definiálókból – összességében. A szakirodalomból épp ezért kiemelném a pár éve magyarul is hozzáférhető, rendkívül alapos és tanulságos kötetet, mely vállalt feladataként a népirtás és a – találó kifejezéssel – „keresztény világ” kapcsolatrendszerét mutatta be.3 Egyik tényező sem független a másiktól, alábbiakban nem vállalkozhatom e tényezők kapcsolati hálójának, kölcsönhatásainak teljes diagnózisára – legfeljebb néhány töprengés felvillantására.4
A katolikus püspökök és a zsidóság 1919–1945 közötti viszonyának leírásában még ma is domináns a megbélyegzés / önfelmentés dimenzióiban való gondolkodás. Ahhoz véleményem szerint aligha férhet kétség, hogy ha a kereszténység olyan mértékben hatotta volna át a társadalmat, ahogy azt a kor egyházi és politikai elitje egyaránt vélelmezte, és ez a kereszténység a felebaráti szeretet parancsát a zsidók vonatkozásában is érvényesítette volna – aligha került volna sor numerus claususra, zsidótörvényekre, gettósításra, deportálásra és több százezer honfitársunk tragédiájára.5 Mégis: nemcsak igazságtalanul sommás volna a főpapságra egyszerűen ráragasztani az antiszemita jelzőt, hanem a leegyszerűsítéssel e keresztény–zsidó viszony megértésének lehetőségétől is megfosztanánk magunkat, képtelenné téve utódainkat is a „keresztény világból” alkalmasint fakadó zsidóellenesség veszélyeinek diagnosztizálására. Legalább két fontos tényt azért előre kell bocsátani, és le kell szögezni: 1. A keresztény–zsidó viszonyt nem lehet az 1944-es évre, az üldözés vagy zsidómentés dimenziójára szűkíteni, tudatosítani kell, hogy a holokauszt tragédiájának megértéséhez vezető folyamatot is legalább 1919-től kell felfejteni. (A Horthy-rendszer „zsidóellenes kilengések közepette született meg” – fogalmazott találóan, egyébként is minden mondatával megszívlelendő esszéjében Bibó István.6) 2. Jelzés- és jelképértékű, hogy a katolikus püspöki kar a zsidóság védelmében először akkor akart a nagy nyilvánosság elé lépni és erkölcsi súlyát latba vetni, amikor (1944. június végén – július elején) a vidéki zsidóságot már deportálták, a megvédendők jelentős része pedig már nem is élt. Ráadásul e pásztorlevél még mindig tartalmazott az antiszemiták „érveiből” merített elemeket, mondván: Magyarország gazdasági, kulturális, társadalmi életére a zsidóság „egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt”, másik része pedig védelmébe vette mindezt, s elismerték, hogy a „zsidókérdést törvényes és igazságos módon rendezni kell”.7 Az üldöztetést, a jogfosztást, az embertelenséget elítélő püspökkari szózat így nemcsak azért nem érhette el célját, mert Serédi Jusztinián esztergomi érsek a kormány nyomására visszavonta, s csak néhány templomban olvasták fel a papok.
Valamelyest e kétarcú magatartás a korszak egészére jellemző, ennek pontos diagnózisára és mozgatórugóinak minél teljesebb feltárására volna szükség. Továbbá arra is, hogy ne csak onnan közelítsük meg a kérdést: zsidóellenesek voltak-e a főpapok (és a papok), s ha igen, milyen mértékben; hanem hogy: keresztények voltak-e az antiszemiták? A kérdést tovább bonyolítja, hogy a kereszténység fogalmát 1919 után nem csak és nem elsősorban vallási, hanem közéleti megközelítésben kell értelmezni. Kereszténység nemcsak a templomokban, a vallásos rendezvényeken és a hívők otthonaiban létezett, hanem politikai gyűléseken, pártprogramokban, kormánypropagandában, sajtóban is, sőt utóbbiakban létezett sokkal látványosabb formában. Keveset beszélünk róla, de a közéletet a Horthy-korszakban meghatározó jobboldali-konzervatív pártok, politikai csoportosulások mindegyik híve, támogatója kereszténynek, sőt nagyon kereszténynek tartotta magát. S igaz ez a szélsőjobboldalra különösen, a radikális antiszemitizmust képviselő Ébredő Magyarok Egyesületére (ÉME), a „fajvédőkre”, a harmincas években a nyilas, hungarista, nemzeti szocialista stb. irányzatok híveire. Egytől egyig meg voltak arról győződve, hogy ők képviselik a hiteles (a mindenkor kijelölhető megalkuvóknál is hitelesebb) kereszténységet, ők a leginkább méltó képviselői vallásuknak, ahogy a korban mondták: „intranzigens” keresztények. Nem kétséges: Magyarországon az antiszemitizmust keresztények képviselték, s keresztényi hovatartozásukat nemcsak ők hirdették fennhangon, de nem is kérdőjelezte meg öndefiníciójuk jogosságát egyházi oldalról sem senki. (Vagy majdnem senki.) Rendszeresen ott voltak a vasárnapi miséken vagy istentiszteleteken, ájtatoskodva vetették a keresztet vagy vették az úrvacsorát, részt vettek az ünnepi körmeneteken ugyanúgy, mint a katolikus nagygyűléseken vagy egyéb rendezvényen – mindeközben pedig ott és akkor „zsidóztak” fennhangon, amikor és ahogyan csak alkalmuk nyílott rá. A két világháború közötti korszak ezen keresztényei számára az antiszemitizmus identitásformáló eszme volt, sőt talán a legfontosabb identitás-elemeik között. Könnyebb volt meghatározni, mi nem vagyok, mint azt, hogy mi vagyok. S mivel a „nem zsidó = keresztény” egyszerű képletet vallották, nem csoda, hogy a kor antiszemita keresztényei egyaránt görbe szemmel tudták nézni a zsidó nagytőkést és a sarki fűszerest, a vallástalan kabarészerzőt és az ortodox rabbit egyaránt. (Úgy is mondhatnánk, 1944-ig e nagyon is különböző társadalmi csoportok csak az antiszemiták gondolkodásában voltak „zsidó” alapon egymásra zsúfolhatók, 1944-ben már a gettókban és a marhavagonokban is.) Mert a közéleti kereszténység identitás-alapja mindannak gyűlölete volt, ami „zsidó” jellegűnek számított, vagy amire e címke ráragaszthatónak bizonyult. Elhitték, hogy az ország minden tragédiája (vesztes háborúval, forradalmakkal, Trianonnal, szegénységgel stb. együtt) a „zsidóság” jelenlétének és elfogultan interpretált „térfoglalásának” következménye. Ezzel szemben hirdették meg az „önvédelem” programját, amely talán a leginkább tragikomikus magyar történeti öndefiníció is egyben. Hiszen a keresztény magyarság „önvédelmének” propagandája lényegét tekintve nem védelmet, hanem támadást jelentett, mégpedig a zsidóság és a zsidónak minősített intézmények ellen, támadásra való felszólításnak számított az izraelita fiatalok egyetemi tanulmányai, a baloldali, liberális vagy akár mérsékelt konzervatív sajtótermékek szerkesztőségei stb. ellen. Persze az „önvédelem” hangoztatása megnyugtatólag hathatott az antiszemiták lelkére, erősítette önnön meggyőződésüket keresztény mivoltukat illetően, ahogy az „antiszemita” jelzőt is gyakran önérzetesen utasították vissza, mondván: ők nem gyűlölik a zsidókat, csupán a „magyar fajt” védik. Az önfelmentésnek és a felelősség-áthárításnak a magatartásmintái már az 1920-as évek elején kimutathatóak voltak. Ha másban nem, abban, hogy a „magyar faj” lényegét a kereszténységben látták és láttatták, következésképpen az attól hermetikusan elzárt „zsidó faj”-nak a magyar nemzeti közösséghez való tartozását eleve lehetetlennek, az asszimilációt értelmetlennek látták, és minél erőteljesebb szeparációra törekedtek.8 (Érdekességként megemlítem, hogy még Sík Sándor Szökj fel, álmos óriás című 1919-ben írott verse Ébredő magyar címmel az ÉME kiadványába is bekerülhetett, a sok zsidóellenes szöveg közepette. A verset egyébként később Sík Sándor „legnagyobb politikai bűnének” nevezte.9)
Éppen ezért nagyon fontos volt illetve fontos lett volna, hogy maguk a főpapok hogyan viszonyulnak az antiszemitákhoz. Ők lettek volna képesek azt a tükröt tartósan és határozottan felmutatni, amelyben megmutatkozhatott volna, mennyire is hivatkoznak hitelesen a kereszténységre a zsidóellenes politikai pártok és szervezetek. Az 1920-as években a „magyar faj” és a „zsidó faj” megkülönböztetésén alapuló politikai magatartás egyáltalán nem marginális tényezője, hanem meghatározó, lényegi eleme volt a közéletnek, alig találunk olyan, „keresztény-nemzeti” sajtóterméket például, amely valamely lapszámában ne foglalkozott volna a zsidók visszaszorításának kérdésével.
Jellemzőnek tekinthető, hogy néhány katolikus püspök megkésve ugyan, és kevés határozottsággal, de elítélte a fehérterror atrocitásait.10 Ugyanakkor ezen a téren is egyfajta kettősséggel van dolgunk, hiszen a főpapság tevékenyen kivette a részét abból a propagandából, mellyel a külföldi országokat, döntéshozókat akarták meggyőzni a fehérterror szörnyűségeinek alaptalanságáról, a külföldi sajtóban a történtek túlzó és hamis beállításáról, illetve arról, hogy a kormány is elítéli a „szórványosan előfordult zsidóüldözést”, amelynek eseményei ugyanakkor „inkább kevésbé veszedelmes elverések voltak, mint üldözések”.11
Az 1920-as években, a fehérterror idején és árnyékában, illetve az 1930-as években, a náci Németország és a nyilas előretörés időszakában előfordult, hogy a katolikus főpapok a zsidóság mellett nyilatkoztak, sőt, néha odáig is eljutottak, hogy elítélték az antiszemita gyűlölködést. Az ilyen típusú – meglehetősen ritka, az antiszemita kirohanásokhoz képest elenyésző számú – megnyilatkozásokat az izraelita felekezeti sajtó, valamint a baloldali és polgári lapok egyetértéssel, bő terjedelemben kommentálták, diadalmasan mutattak rá arra, hogy lám-lám, a magát harcos keresztényként definiáló szélsőjobboldaléval mennyire ellentétes épp a keresztény egyházak főpapjainak álláspontja. Az „ébredők”, „fajvédők” stb. minderre általában nem reagáltak, legfeljebb az értetlen rácsodálkozás mellett ezeket az eseteket is a zsidóság elleni hangulatkeltésre használták. Csernoch János esztergomi érsek 1920 szeptemberében, vagyis a numerus clausus parlamenti tárgyalásai idején azt üzente a zsidóknak, hogy „legyenek jó zsidók, éljenek Mózes törvényei szerint”. Csernoch kifejtette, hogy ő ellensége „a mai gyűlölködő irányzatnak”, kilátásba helyezte a papság morális kiállását a zsidógyűlölettel szemben, kijelentette: számíthatnak az ő, valamint a katolikus papság részéről megmutatkozó védelemre.12 Még a numerus clausus kapcsán önmagát a zsidóellenes törvényhozás kapcsán vezetői szerepben pozicionáló Prohászka Ottokár székesfehérvári püspökkel szemben is rámutatott, hogy „tudják meg, hogy ők [ti. a gyűlölködők] nem jelentik Magyarországot és a magyar népet. Sem a katholikus egyházat. Prohászka sem, akármennyit beszél!” 1921 nyarán az izraeliták lapja több katolikus főpapi nyilatkozatot is közölt, melyek során Csernoch, Mikes János szombathelyi és Rott Nándor veszprémi püspökök ítélték el a zsidóellenességet.13 Mikes arra is rámutatott: „az antiszemitizmus árt az egyháznak és a nemzetnek is. Az antiszemitizmus se nem keresztény, se nem nemzeti.” Elhatárolódott az antiszemitizmustól és a gyűlölet helyett a szeretet hirdetését ajánlotta papjainak Hanauer Á. István váci püspök is.14
Jellemző továbbá két másik történet is. Szmrecsányi Lajos egri érsek születésnapján az egri izraelita hitközség levélben fejezte ki köszönetét az antiszemita kilengések mérséklésében tanúsított szerepéért.15 Az érsek megírta válaszlevelének fogalmazványát, azonban utólag kihúzott pár fontos gondolatot: „Figyelmök bizonyság reá, hogy […] a jóérzésű zsidóság nem is akarhat mást, mint istenfélő s hazafias szellemben újjáépíteni romokká zúzott szegény hazánkat. Legyünk egyek ebben az igyekezetben, és ez igyekezetünket koronázza a Mindenható sikerrel!” E gondolatok törlése következtében a válaszlevél szövege már csak udvarias köszönetnyilvánításnak volt tekinthető.
E nyilvánosságra nem került megjegyzés mellett érdemes felidézni egy jóval nagyobb port kavart eseményt is. Csernoch érsek 1924 karácsonyán adott interjút a Neues Wiener Journal című osztrák lapnak, melyben a kereszténységgel ellentétesnek nevezte a zsidóellenességet, az antiszemitákat pedig egyenesen „semmirekellőknek” minősítette. A „közéleti kereszténység” hangos hirdetőinek, az ekkor nemrég önálló párttá alakuló „fajvédőknek” illetve az esztergomi érseknek a markáns véleménykülönbségére a polgári, liberális lapok vezércikkekben mutattak rá.16 A jobboldal magatartását ennek alapján „kufár-kereszténységnek” nevezték, az „antiszemitizmus fehérkesztyűs lovagjai”-ét ugyanúgy, mint a „hivatásos antiszemitizmus megfizetett vásári szónokai” által képviselt eszméket.
A szélsőjobboldal a Csernoch-interjúra úgy reagált, hogy – szerintük – szándékosan magyarázták félre a hercegprímás szavait. A Nép című radikális, antiszemita lap úgy vélte, hogy ilyet nem is mondhatott, mert Magyarországon „minden épeszű, becsületes ember antiszemita”.17 Majd hosszas oknyomozásként beállított elemzésükben arról elmélkedtek, hogy a „kommunista zsoldban álló bécsi zsidó újság” meghamisította Csernoch – nem is interjú, hanem háttérbeszélgetés formájában elmondott – szavait. A tényleges üzenet helyett arra irányították a figyelmet, hogy a zsidó származású zsurnaliszta milyen etikátlanul járt el a főpap szavainak tolmácsolásában, aki állítólag nem is hatalmazta fel a megjelentetésre. De azt is kifejtették, hogy a keresztény szeretetnek semmi köze a „kereszténység és a judaizmus között” zajló „faji küzdelem”-hez, utóbbi ugyanis az életösztön, az önvédelem megnyilvánulása csupán.18 Az „ébredő magyarok” nem riadtak vissza Csernoch burkolt kritikájától sem, egyik gyűlésükön a radikális, antiszemita Ulain Ferenc hiányolta a hercegprímás cáfolatát (Csernoch semmilyen értelemben nem nyilatkozott később az ügyről), majd kifejtette: egyszerűen kizárt, hogy ez volna a főpap véleménye. Így beszélt: „A hercegprímás nem nevezhette semmirekellőnek Prohászka Ottokárt, Eckhardt Tibort, Wolff Károlyt, Gömbös Gyulát, Ernszt Sándort azért, mert intranzigens keresztények, ellenkezőleg, a magyar főpapság feltétlenül tudja azt, hogy a keresztény erkölcsök gyakorlati újraéledése, de saját tekintélyük, vagyoni helyzetük is biztosítékot csak a keresztény nemzeti mozgalmakban talál.”19
Bár nem főpaphoz kapcsolódik, de érdekes ügy volt, amikor a korábban harcos antiszemitaként ismert Bangha Béla, a „sajtóapostol” 1921 novemberében az Egyetemi templomban arról beszélt, hogy a „faji érdek” másodrangú a vallással szemben, s hogy a kikeresztelkedett zsidó már nem is zsidó. Egyébként is a zsidók közelebb állnak a magyarsághoz (a keleti származásnál fogva mintegy „fajrokonunk”) – mondta Bangha –, mint a szláv vagy a német népek, ezért segíteni kell az amúgy is elkerülhetetlen asszimilációjukat, mert ez a magyarság érdeke. A szélsőjobboldal dühödten esett neki a „kereszténységet eláruló”, a zsidósággal, mint ellenséggel szemben úgymond megalkuvó Banghának,20 s vele szemben tündöklő csillagként, „veszedelmet megvilágító vezérként”, az antiszemitizmus ügyében megalkuvást nem ismerő Prohászka Ottokár, az „ébredő magyarság szeretett püspöke” példájára mutattak rá.
Itt egy pillanatra meg kell állni Prohászka Ottokár eseténél. A nagy hatású püspök közéleti tevékenysége gyakran viták középpontjába kerül, a katolikus egyházban illetve a konzervatív jobboldalon rendszerint nagy példaképként tekintenek rá, míg életművének vannak bőségesen kritikusai is. Most kizárólag témánk szempontjából azért kell foglalkozni a személyével, mert 1919-től 1927-ben bekövetkezett haláláig Prohászka nemcsak önmagában fejtett ki aktív közéleti tevékenységet, vált a Horthy-rendszer „keresztény-nemzeti” ideológiájának megalapozójává és nagy hatású képviselőjévé – de különösen feltűnik mindez a főpap-társaival való összehasonlításban. Személyében valódi „politizáló főpappal” van dolgunk, aki nemhogy nem tartózkodott a közéleti szerepvállalástól, de kifejezetten törekedett arra, hogy politikai iránymutatásai nyilvánosságra kerüljenek, befolyásoló módon hassanak a közéletre. Rendszeresen írt publicisztikai írásokat jobboldali és szélsőjobboldali orgánumokba, interjúkat adott, és – a leginkább neki megfelelő „műfajban” – szónoklatokat tartott valamely „keresztény-nemzeti” politikai csoportosulás gyűlésén. Különösen közel állt hozzá az „Ébredő Magyarok Egyesülete”, mely valódi szellemi vezetőjét, ideológusát tisztelte benne. Az utóbbi években Prohászkát illetően terjedelmes vita bontakozott ki azzal kapcsolatosan, hogy antiszemita volt-e vagy sem, ezúttal nincs mód arra, hogy ezzel, a felmerülő érvek cáfolatával stb. részletesen foglalkozzam.21 Azt viszont feltétlenül meg kell említeni, hogy Prohászkának a zsidósággal kapcsolatos nyilvános állásfoglalásaiban egyrészt nyoma sincs a más püspökök kapcsán fentebb megemlített, mégoly szórványos szolidaritás-típusú gondolatoknak. Másrészt rengeteg, a zsidósággal kapcsolatosan – finoman szólva – kritikus nyilatkozata, beszéde maradt ránk, amelyek pedig pontosan megfeleltek a személyére példaként tekintő szélsőjobboldali csoportok antiszemitizmusának. Prohászka ugyanazoknak a zsidóellenes gondolatoknak adott hangot, mint az „ébredők” és a „fajvédők” más vezetői, bár kétségtelen, hogy sokkal irodalmiasabb megfogalmazásban, viszont a mozgósításnak ugyanazzal a szándékával, ugyanazon szélsőséges politikai magatartást juttatva kifejezésre beszélt. A „fajvédelemmel”, a zsidósággal szemben a keresztények „önvédelmével”, az 1918 előtti zsidó „térfoglalással”, a zsidók nemzetköziségével, liberalizmussal és kommunizmussal egyaránt összefüggésbe hozható tevékenységével stb. kapcsolatosan Prohászka ugyanazokat az elveket vallotta, mint a radikális, szélsőjobboldali, „keresztény” világi politikusok. Az átfogó zsidóellenes ideológiától a primitív antiszemita panelekig szinte minden „érv” fellelhető Prohászkánál. Nem véletlenül tekintettek rá ideológiai útmutatóként, s nem véletlenül tekintett ő sem az 1920-as évek radikálisaira úgy, mint az igaz – akár a Bethlen-kormányzat jobboldali kritizálásáig is eljutó – kereszténység letéteményeseire. Csak egyetlen, önmagáért beszélő példa egyik, az ÉME-ben tartott beszédéből: „Az ébredő magyarság a keresztény nemzeti érzés öntudatra ébredése nagy veszedelmekkel szemben: egy sikoly a halálos veszedelemtől megijedt és meggyötört magyarság ajkáról. A mi problémánk a keresztény nemzeti Magyarország teljes talpraállítása és a minket környékező veszélytől való megóvása. […] Az antiszemitizmus nem egyének ellen van, de az egység, az egész nagy tömeg nem más, mint egy óriási nemzeti veszedelem. A zsidókérdés tulajdonképp egy, a világba dobott kérdés: Szabad-e a magyar földön az idegen munkának, idegen embereknek, idegen érdekeknek egy nemzetet tönkretenni?”22
A főpapság többségétől Prohászka e tekintetben mindenképp különbözött, s ha előbbinek a zsidósághoz való viszonyt illetően valami összképét próbáljuk megrajzolni, akkor nagyjából ugyanazt a hezitáló, tétova magatartást, a „zsidókérdést” inkább vallási-erkölcsi (és nem közéleti-politikai) szempontból közelíteni próbáló attitűdöt ismerhetjük fel a korszak egészében, mint amit az 1944. évi pásztorlevél kapcsán említettünk. Aligha kétséges ugyanis, hogy a főpapok többsége – már csak erkölcsi megfontolásokból is – viszolygott a randalírozó, nagyhangú antiszemitáktól, a gyűlölködés primitív és agresszív megnyilvánulásaitól. Ugyanakkor az azokkal kapcsolatos nyilvános állásfoglalástól is inkább tartózkodott, hallgatással kerülte a témát, amelynek fő motivációit két dologban jelölhetjük meg: 1. Az egyház egységének, tekintélyének védelmét szélsőséges formában értelmezték. A liberalizmustól és a baloldaltól (szociáldemokráciától és a bolsevizmustól) való „természetes” elfordulás még akkor is inkább a keresztény-nemzeti ideológiához fűzte a főpapokat, ha utóbbi szélsőségeivel kevésbé szimpatizáltak. „Kisebbik rossznak” tarthatták, ha egyszerűen elfordítják a fejüket a szélsőjobboldal és annak zsidóellenessége láttán. 2. Ne feledjük, a római katolikus (és a többi „történelmi” keresztény) egyház kezdettől a Horthy-rendszer kedvezményezettei között volt. Számos társadalmi és politikai privilégiumot élvezett egy magát „keresztény-nemzeti”-ként definiáló rezsim részéről, amelynek – mint említettük – a zsidóellenesség kezdettől meghatározó, integráns vonása volt. Saját egyházi érdekeinek veszélyeztetéseként foghatták volna fel a püspökök az antiszemitizmussal szembeni harcosabb kiállást, ha erre egyáltalán belső késztetést éreztek. Mert amikor a zsidókérdés akut belpolitikai kérdésnek számított, akkor inkább a rendszer mellett és a zsidósággal szemben pozicionálták magukat illetve egyházukat. Napnál világosabban mutatja ezt az, hogy az első két zsidótörvényt a felsőházban megszavazták, és az is, amilyen érvekkel megszavazták.23 A harmadikkal szembeni fenntartásaikat sem elsősorban a jogfosztással szembeni tiltakozás, hanem a kikeresztelkedettek (saját híveik) védelme motiválta. Utóbbit kellően igazolhatja, hogy a jogalkotás egyéb antiszemita intézkedéseivel (például 1942. évi VIII., XV. tc. stb.) szemben nem fejtettek ki ilyen „ellenállást”; és sajnos kellőképpen még az a tény sem ellensúlyozhatja, hogy számos egyházi személy vett részt a zsidók mentésében és bujtatásában Angelo Rotta pápai nunciustól Salkaházi Sáráig.
Mindennek továbbgondolása elegendő magyarázat lehet arra is, hogy miért nem lett foganatja a fentebb idézett, egy-egy szórványos és halk főpapi állásfoglalásnak. (Ahogy a gettósítás és a deportálások idején a püspöki kar hangja valamivel több volt a némaságnál, de kevesebb a világos beszédnél. Mintegy: suttogás a lármás embertelenség viharában.) Az antiszemita közéleti hangulatban a főpapok a kelleténél ritkábban léptek a nyilvánosság elé, s ha már nemcsak vallási, hanem politikai szempontból is állást kellett foglalni, bizonytalanná váltak. Az antiszemiták kereszténynek tarthatták magukat a főpapok véleményétől függetlenül vagy attól éppen támogatást érzékelve, sőt a szélsőséges zsidógyűlölők akár még keresztényebbnek is.
A római katolikus világegyház nemrég hivatalba lépett Ferenc pápája többször is kinyilvánította alaptételét, miszerint „egy keresztény nem lehet antiszemita”.24 A két világháború közötti kor főpapi elitje ilyen karakterességű állásfoglalást nem tehetett, megnyilatkozásaikból azonban úgy tűnik, mintha azt gondolták volna: „egy keresztény lehet antiszemita is”.
Lábjegyzetek:
|
|
|