Előző fejezet Következő fejezet

ELŐSZÓ

 

Nemcsak hazánkban, hanem a külföld előrehaladottabb nemzeteinél is a legfiatalabb. tudományágak közé tartozik a néprajz rendszeres művelése.

Ezen fiatalsága mellett azonban e tudományág irodalmában, — úgy a külföldön, mint hazánkban is — a legutóbbi évtizedekben rendkívül érdekes haladást és tanulságos föllendülést tapasztalunk.

Az egyes népek, nemzetek története, — a nyelvnek, a nemzeti mythosnak, néphagyományoknak, a népszellem nyilvánulásainak, a néphitnek, az ember leírásának, szokásainak, házi berendezései stbinek egybegyűjtése, leírása és tanulmányozása által — egészen más világításban áll ma már előttünk s ép ez okból örvendetes jelenség azon munkásság, mely ezen a téren hazánkban is megindult; ha bár be kell vallanunk, hogy nálunk még a mi hazánk népe anyagi- és szellemi életének nyilvánulásairól, sajátságairól és néprajzi jelenségeiről csak is egyes területekről bírunk kisebb keretű leirásokat, adalékokat: az egész ország területéről azonban egybe gyűjtve és leírva nincsenek azok s így általános tanulmány tárgyává teljesen még nem is tétettek.

Ámde azon lelkes csoport nagy tudása, széles körben megindult működése és kitartása, mely hazánkban ma & néprajzi ismeretek művelésének zászlóját kitűzte és magasra tartva lobogtatja is, napról-napra előbbre halad a nagy czél félé: hogy Magyarország népének történetét, — az egyéb tudományágak terén elért eredményeket kiegészítve, — teljes és igaz világításban helyezze elénk.

Az alig tíz éves múlttal biró „Dugonics Társaság''-nál tehát szinte érdem számban megy azon gondosság, hogy figyelmét ezen irányra is kiterjesztve, támogató kezet nyújtott: „Szeged és népe" ethnographiai történetének megiratása által a néprajzi irodalom anyagának gyarapításához.

Jelen munkában veszi az olvasó Szeged és népének ethnographiai történetét, melynek anyaga a „Dugonics Társaság" által kitűzött pályázati föltételekben megjelölt s az „Ethnographia" folyóirat 1890-ik évi folyama 2-ik füzetében Katona Lajos által közölt értekezésben foglalt elvekhez alkalmazkodottan van csoportosítva és elhelyezve; mert ezen értekezésen kívül irányt adó rendszeres munka a magyar néprajzi irodalomban alig van.

Ezen értekezésben kijelölteket szem előtt tartva, a munka anyagát: földrajzi s természetrajzi, történeti és ethnographiai részre osztva, lehetőleg alkalmazkodtam a pályázati föltételhez; mindazonáltal Szeged néprajzának megírásánál, illetőleg az anyagnak egybegyűjtésénél, beosztásánál és elhelyezésénél tulajdonkép önállóan a városi- és népélet fejlődésnek természetes sorrendjét tartottam irányadóul.

A földrajzi részben néhol teljes részletességgel, néhol csak a legszükségesebbeket érintettem, ép így a természetrajzi és történeti résznél is csak annyit vettem föl, a mennyit az itteni népélet fejlődésének megvilágosításához föltétlenül szükségesnek tartok; de ezen kívül tekintetbe kellett vennem, hogy Szegeden a népélet a polgári élettel részben egybeszövődötten, részben elkülönzötten fejlődött és hogy itt a magyar népélet idegen települések által érintetett; miért is Szeged népének ethnographiai történetében mindezeket figyelmen kívül hagynom nem volt szabad.

Ebben leli tehát magyarázatát azon anyagnak felölelése — mely a Katona Lajos értekezésében jelzetteken kívül — a jelen munkában helyet talált s úgy osztatott be, hogy az élőszóban, a néphagyományokban, a népszellem nyilvánulásaiban, dalokban, közmondásokban, szólásmódokban és népéleti jelenségekben', működésekben, tárgyakban és eszközökben együttesen bemutatott Szeged népének hű rajzához, míg egyrészt kellő kiegészítésül szolgáljon, másrészt pedig tájékoztató anyagot nyújtson a magyarság néprajzához is.

Sem teljes, sem tökéletes nem lehet e munka, de lelkiismeretesen rajzolja Szeged népét, annak egész életét és emlékeit; igyekeztem megmenteni, — s a könyv kiszabott keretéhez és az anyagiakhoz mérten — bemutatni mindazt, mi Szeged területén a népéletnek hű megismeréséhez bemutatható.

Megmenteni, mondom; mert e fölötte érdekes város népéletének jelenségei, sajátosságai, megnyilatkozásai, régi szokásai, tárgyai és ősfoglalkozásának eszközei az 1879-ik évi árvíz' után bekövetkezett városias, úgynevezett modern fejlődés által az elsöpörtet és veszélyének vannak kitéve.

Ma már a népéletnek külső jelenségein ép úgy, mint belső életén, szokásain és berendezkedésein rohamos átalakulás és változékonyság tapasztalható.

A még félszázad előtt a régi életmódhoz, szokásokhoz és ruházathoz is oly kitartóan ragaszkodó szegedi nép életében rendkívüli nagy változást veszünk észre — még az eddig majdnem érintetlen életmódot és ősfoglalkozást folytató tanyai népnél is — mit a városias élet tényleg átalakító fejlődésének, a kultúrintézmények terjedésének és az életviszonyok megváltozásának kell betudnunk.

Tehát sietve kell itt e téren mentenünk mindent, a mi csak menthető; mert hiszen számos néprajzi tárgyra és eszközre már is késő — az árvíz sok mindent elsöpört; — pedig Szegeden az ős-foglalkozásoknak és életmódoknak valójában érdekes jelenségeit, tárgyait láthatta a néprajz művelője még a közel múltban is, melyeknek ma már semmi nyoma, semmi emléke sincs.

Jelen munkában nem egy oly tárgyat, eszközt és emléket találhat az olvasó, melynek egy-egy példányához, egy-egy jelenségéhez ma már csak hosszas kutatás után juthatunk. Elég lesz említenem a primitív szerkezetű „paprika-külűt" és „olaj-sutút," meg a hajdani „karámot" és „földházat"; noha Szegeden 4—5 évtized előtt még az alsóváros minden utczájában dübörgött a külű s nyikorgott a sutú és a legősibb karámtól a kontyos- és mindenféle kunyhóktól, — a földházakon, az ereszes falú házakon keresztül — egész a módos polgárházakig látható volt a házépítés-fejlődésnek története; de sőt e házfejlődéssel a népéletnek azon érdekes jelensége is, hogy míg a családnak legöregebb tagja künn a széles pusztákon czifra szűrben legeltette a nyájat; addig ugyanazon család fiatalabb tagja már a város első polgárai között az első hivatalok egyikének kiváló tagja volt.

Azt is mondottam előbb, hogy mindazt bemutatom, mi bemutatható. Hát igen! mért a népköltés, szokás és hagyomány számos jelenségeit el kellé hagynom, mivel ugyanazon okokkal találkoztam a bírálók nézeteiben és felfogásában, mely okok Erdélyi Jánost a XlX-ik század közepén a „Magyar Közmondások" könyve czímű munkájának befejező soraiban a következő sorok írására kényszerítette: — „Ha a nyelvből kiirtjátok a trágár jelentésű szókat, a közmondások is elhagyják orczapirító megjegyzéseiket, de míg az meg nem lesz, addig tűrjétek el a közmondások pajkosságait is. Ezt jónak látám korán megjegyezni, nehogy balul értessem a leplezetlen közlés miatt, jól tudván, hogy sok keblet izgat álszemérem a népi dolgok őszinteségén."

Ezeknek jelzése és előrebocsátása után tartozom kijelenteni: hogy e munkában igyekeztem, törekedtem Szeged népét erényeiben, hibáiban, életmódjában, szokásaiban, közmondásaiban, szólásmódjaiban, néphagyományaiban, csúfolódó versecskéiben híven és igazán bemutatni s ez okból népéletének helyes megismeréséhez és néprajzának hű föltüntetéséhez földrajzi, történeti és néprajzi jelenségeinek leírása mellett közölhető hagyományait, szokásait, közmondásait, szólásmódjait és szóhasználatait — a kiélezéseket kerülve — keresetlenséggel közöltem is.

Ego feci quod potui, faciant meliora potentes.

Szeged, 1901. november hóban.

Kovács János

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet