III. NÉPRAJZI (ETHNOGRAPHIAI) RÉSZ.

A város lakói.

AZ ELŐZŐLEG előadottakból meggyőződhettünk, hogy Szeged tisztán magyar eredetű, magyar telepedésű város1 és hogy első állandó lakói a honfoglaláskor betelepedett magyarok voltak, bizonyítja ezt az itteni törzslakosságnak ősfoglalkozása a megőrzött ősi eszközökkel és szerszámokkal együtt, régi életrendszere, szokása, nemzeti jelleme, szelleme, ősi hagyományai és az az erős magyar nemzeti genius, mely a sok század viharai közepette majd-majd elpusztított, kiölt lakosságot az időközben idegen nemzetiségű és nyelvű betelepítettekkel szemben nemcsak megtartotta magyarnak, de sőt az idegent is nyomról-nyomra, lassan-lassan egész korunkig átalakította, beolvasztotta, igazi magyarrá tette.

Ez a magyar genius, mely az itteni lakosság egyéniségében, szellemében és szivében lakozik, — az ország egyetlen helyén sem őrködött, működött nemesebb és hathatósabb eredménynyel, mint itt a tiszaparti nagy magyar városban, melynek lakossága, ősi népe híven megőrizte ősi tűzhelyének tisztaságát, melegségét és fényét, a mely fény messze bevilágolt a vész és vihar közepett is a hazába: erős nemzeti melegséggel árasztva el egykor ép úgy, mint most, az egész országot, de különösen és főleg a legutóbbi két század alatt teljesen idegenné lett Délvidéket.

Szeged ősi letelepülői a közös nagy területen tanyákat képezve, baromtenyésztéssel, halászattal és vadászattal foglalkoztak, csak ha veszély fenyegette az országot vagy a város területét, nyúltak ismét fegyverhez, melylyel mindig hősiesen védelmezték a földet, mely otthonukat képezte.

A gyarapodó ősi lakosságot első ízben a tatár-pusztítás tette tönkre, mely után IV. Béla király idegen nemzetiségű iparosokat tele pített be ide. a kiknek és a megmaradt törzslakosságnak biztonsága okából ezen korban a város megerősítést, körülpalánkolást nyert.

A Szegedre betelepített idegeneken kívül IV-ik Béla a város környékére a Tisza-Duna közé — „mely azelőtt tele volt néppel, a tatár-dúlás után pedig sok helyen lakatlan pusztává lőn" — kunokat is telepített le.2

A nagy pusztaságon kóborolva élő kunok lassankint behúzódtak a mostani alsóváros területére, itt egész kuntelepet — kun-utczát — képeztek 3 s hovatovább az alsóvárosiakkal egybeházasodva, azon városrész népével teljesen egybeolvadtak.

A város lakossága így erőben és számban szaporodást nyerve, csakhamar haladásnak indult s habár figyelmen kívül kell is hagynunk azon följegyzéseket, melyek szerint Nagy Lajos király korában Nándorfehérvár fölmentésére Szeged 40,000 halásza ment volna,4 mindazonáltal a történelem arról tanúskodik, hogy e korban már a királyok nagy gonddal fejlesztették e várost, lakosságát pedig minden kedvezményekkel és szabadalmakkal ellátták.5

A városnak körülpalánkolása által nyert biztonsága, a királyok kedvezményei és azon körülmény, hogy a XIV-ik és XV-ik században a török ellen intézett hadjáratok központja Szeged lőn, nagy mérvben hozzájárultak ahhoz, hogy e város a Hunyadiak alatt már az ország legkiválóbb városai közé emelkedett, lakossága pedig jólétnek örvendezett.

Szeged fejlődésének és lakossága gyarapodásának főistápolója, Hunyadi Mátyás király a város lakosságának adott egyik fölötte érdekes kiváltság-levelében így szól: „Minthogy a királyok dicsősége a népek sokaságában s az országok ereje és fénye a városok gazdagsága és nagyságában rejlik, szükséges, hogy a fejedelmek gondjaikat a népesség fönntartására s a városoknak gyarapítására és ápolására fordítsák, hogy ez által a fejedelmek kiváló gondoskodására dicséret, a népek és városok állapotára pedig haszon és gyarapodás háramoljék."6

És tényleg a fejedelmek úgy a halászattal, földmíveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó törzslakosságot, mint a betelepített s az ország minden vásáraira utazó iparosokat és kereskedőket sokféle kedvezményekkel és szabadalmakkal ellátták, mi által e város lakossága mindegyre sokasodott s állapotára haszon és gyarapodás háramlott.

Szeged lakossága, különösen a magyar városok föllendülését szivén viselő Hunyadi Mátyás király alatt nyert szabadalmai mellett érte el gazdaságának és előkelőségének fénypontját és ezen korszak alapította meg a szegedi nép és lakosságának állandó dicsőségét.7

Bátran és joggal írhatta az egykorú török történetíró e városról és lakosságáról: „A ki szomorúsággal és kétségbeesetten vonult falai közé, annak örömmel és megelégedéssel tölt el kebele s a bánat lánczaitól megszabadult."8

Meg kell említenünk, a mennyiben tárgyunkat érinti, azon körülményt is, hogy Szegeden a XV. és XVI-ik században több főúr és előkelő állású nemesség is lakott s a fejedelmek gyakorta megfordultak falai között s ezek mind kiváló hatással voltak az egyébként is büszke, önérzetes, erős önbizalommal — és országosan ismert vitézséggel — birt lakosságra s ezen fényes élet mellett még mint a krónikás írja:9

„Sok gazdag áros nép giöle az városban."

Istvánffy említi,10 hogy Dózsa hada ellen fegyverre kelt Szeged lakossága között mintegy 3000 halász harczolt, kiknek száma azonban a török beözönlés és pusztítás alatt már hétszázra (700) olvadt le.11

Az 1522 évi egyházi tizedlajstrom szerint a város ekkor 1493 házból állt s lakosságának száma 6245, illetőleg 8745, ezek között a szerémi helységben szőlős gazda 77, juhos gazda 131, iparos 291 volt.12

Ez a tizedlajstrom — melyben utczánkint föl van a lakosok neve sorolva13 — érdekes tükrét képezi Szeged lakosságának, mert tisztán láthatjuk, hogy a törzslakosság ez időben még teljesen magyar és a betelepített idegen nemzetiségűek csak nagyon csekély számban — tényleg a belvárosban a szt. Demeter-utcza és környékének lakói között — szerepelnek.

Ha azonban a halászok száma úgy megfogyatkozott — mint Istvánffy után előbb említettük —természetes, hogy a város egész lakosságának száma is hasonló mérvben megapadt s ha ezen korban az ősi magyar erő és a nemzeti szellem állandó tanyát nem vert volna ezen város lakosságának a szivében, úgy a XVI-ik század első felében itt dühöngött Jován „fekete czár" alatt — a török becsapás által 1526-ban már nagymérvben megritkított lakosság — az ide beözönlött ráczság által teljesen elnyomatott volna.14

Ámde hiába ütötte föl a dühöngő Jován „czár" Szeged közepén a Szilágyiak palotájában az ő rezidencziáját, hiába erőlködött Szegedet rácz ország, a ráczság központjává tenni,15 hiába gyilkolták le vad hordái a mindig vitézül harczoló szegedi lakosságot, sem ő, sem a török pusztító hadak nem birták e város lakosságából a magyar geniust kiirtani.

Élt az újra és a rácz meg a török kiűzetése után, a mikor ismét annyi sok mindenféle idegen nép sereglett ide Szeged falai közé; a régi szellemet, érzést, szokásokat megőrző és fontartó lakosság: németet, dalmatát, ráczot, bolgárt, osztrákot, oláht, törököt, görögöt mind, mind magába olvasztotta magyarrá, vagy a mi ugyanaz, sőt több — szegedivé tette.

A város lakóinak száma a másfélszázados török korszak alatt, sőt azután is a német várparancsnokság zaklatásai elől való kivándorlás — majd az egymást követő sors- és elemi csapások által is sújtatva — nagyon megfogyott és az idegen elemek betelepítése, valamint az ország különböző vidékéről való családoknak betelepülése által a megmaradt régi lakosság jelleme és nemzeti szelleme erősen veszélyeztetve volt.

Napról-napra nagy rajokban települtek be a németek, ráczok és egyéb szláv iparosok s itt a tér- és nemzeti érzés uralmáért erős harczba fogtak a megmaradt csekély őslakossággal, de mint az eredmények mutatják, mégis győzött a szegedi magyarság ősi erénye, szívós kitartása és a tiszaparti város és népe magyar maradt.

A török kiűzetés után Magyarországba telepített rácz és szerb népből nagyszámmal jutott Szegedre is, hol a török nyomást s pusztítást végig szenvedte törzslakosság nem valami kellemes érzéssel tekintett a kiváltságokkal fölruházottan betelepített idegen elemre.

A betelepedés I. Lipótnak 1690-ben kelt s Csernovits Árzen ipeki patriarchának adott diplomája alapján történt.16

A Maros közén át, a Tisza-Duna közti térségen települtek meg legnagyobb számmal s hogy Szegeden is nagymennyiségű rácz és szerb íöldmívelő, iparos és kalmár' települt le, erre Lipót császár és királynak 1695-ben kelt s a magyar királyi' kanczellária által Szegednek is megküldött újabb diplomájából vonhatunk következtetést.

Ez oklevél ugyanis fölemlíti azon püspököket, kiket a patriarcha kinevezett s ezek között van Drobnyák Jeftimias szegedi püspök is, kinek szegedi székhelye föltételezi a hívek nagyobb számát is.17

Az oklevél meghagyja a városnak, hogy a püspököt támogassa, hogy vallási tisztében háborítás nélkül járhasson el s a vétket javíthassa, illetőleg büntethesse s régi szokásaiknál fogva az őt illető egyházi jövedelmet szedhesse — megemlíti végül: hogy a papi tizedtől a katholikus egyház részére a ráczok föl vannak mentve.18

A rácz lakosság Szegeden a vár külső palánkjaiban, a Tiszapart mentén nyert lakhelyet — ezek az iparosok és kereskedők voltak, más részök pedig — az állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkozók — Röszkétől északnyugatra fekvő, később „Ráczok kertje" néven ismert területen ütötte föl sátorát.

A várban — illetőleg palánkban — a német katonaság pártfogása mellett mindegyre szaporodtak a német iparosok; de a Rákóczy-féle ostromlás idején újból megfogyott a lakosság száma, mely a XVIII-ik század elején mintegy 5—6000 lélek volt.

Reizner János — a város helytörténetének írója — a lakosság számát az 1715-ik évi csongrádmegyei küldöttség! összeírás alapján 6—7000 lélekre teszi,19 de a város levéltárában lévő 1719-iki egyéni adólajstrom alapján, mely a személyek, házak, foglalkozások, termények és gazdasági javak összeírását tartalmazza — sokkal kevesebbre rug az.

Hogy azonban a 6—7000 lélek között a magyar lakosság mellett mily számarányban szerepel a rácz, a szláv,- a dalmata, görög és a német, biztos adatok híján megállapítani nem lehet; annyi azonban tény, hogy a törzsökös magyar lakosság a város közigazgatási életében mindig vezető, vezérlő szerepet játszott.

A törzslakosság mellett a XVIII-ik század folyamán — számarányára tekintettel — előtérbe nyomult a rácz elem, mely erős küzdelmet folytatott itt egyrészt a közigazgatási életben való szereplésért, másrészt az idegen kereskedői elemnek — főleg a zsidóknak, mint veszedelmes versenytársaknak — térfoglalása ellen.

„A magyarnak — mint Marczali írja — a rácz volt az alföldön a legveszedelmesebb ellensége. Erősen pártfogoltattak felülről, gazdasági és physikai tekintetben is jól látszanak elkészülve a létért való küzdelemre. Baromtenyésztők, ez lévén az alföldön legalkalmasabb foglalkozás, kereskedőik pedig kitűnnek vállalkozó szelleműk által."20

A Szegeden letelepült ráczság — az állattenyésztők ép úgy, mint a város belterületén letelepedett kereskedők is — rendkívül sok kellemetlenséget szereztek a város népének és hatóságának.

Az itt letelepítettek a rakonczátlan militiából kerültek ki s bízva az őket egyébként is pártfogoló felsőbbség és a szegedi várparancsnok támogatásában, mindenféle követelésekkel zaklatták a városi Magistratust, nem csoda aztán, hogy a legelők és puszták használásánál már így szól róluk a hatóság: „inkább a szegény lakosok használják azokat, hogysem egy-két kereskedő gaz ráczoh maguk hasznára birnák."21

48. Szegedi rácz milicz-tiszt a XVIII-ik századból.

A volt milicz-tisztek pedig a nemzeti törekvésekkel ellentétbe helyezve magukat, kicsinyelték a városi hatóság igazgatása alá helyezésüket s mindenáron a városi közigazgatást akarták a kezükbe keríteni s folyton ostromolták a magyar szellemű Magistratust, hogy a rácz natióra a választásoknál több tekintettel legyen s midőn itt süket fülekre találtak, zaklató kérelmükkel a felséges Helytartó-tanácshoz, majd a királyhoz fordultak.

Ámde a hatóság szívósan és kitartóan ragaszkodott az ősi jushoz és a rácz-natiót nem engedte túlsúlyra emelkedni, legfeljebb csak egykét taggal voltak a belső-tanácsban ós arányos számban a választott községben (Communitás) képviselve, mind az ideig, míg hazafiasabb szellemet és érzelmet nem tanúsítottak. A mi néhány évtized alatt be is következett, különösen a dalmatáknál, kik a r. katholikus vallást követve — ha nyelvben nem is — de érzületben csakhamar az ősi lakossággal összhangba jöttek; a ráczoknál ez sokkal lassabban és sokkal nehezebben ment.

Ezek folyton türelmetlenkedtek, követeltek, pedig a Magistratus sok körültekintéssel igyekezett a betelepített különböző nemzetiségek s a betelepedett egyéb idegen lakosság és a város törzslakossága között a jó egyetértést biztosítani, az egyenetlenségeket elsimítani, mit igazol azon körülmény is, hogy nyomban a városi életnek 1720-ban megindult és helyes irányú mederbe terelésekor úgy a rácz, mint a dalmata, német és egyéb betelepültek közül számosat — a kiket megilletett — a szegedi polgári jussal díszített s a rácz kereskedőknek és német iparosoknak a régi lakosságot megillető jogokat megadta; mégis azt tapasztaljuk évtizedeken keresztül, hogy a ráczok folyton békétlenkednek és elégedetlenkednek.

Az egyenetlenség nagyon élessé vált, midőn egy ízben a Magistratus a város privilégiumára támaszkodva, kimondotta: ,.hogy a városi Concivilitásba (polgárságba) csak római katholikusok vehetők be22 s a görög rítust vallók nem; ámde a jó egyetértés és béke kedveért a már bennlevők eltűretnek s megfelelő számban a külső Tanácsba is fognak alkalmaztatni."

A békétlenkedő ráczok zokon vették, hogy az ősi lakossággal nem tekintetnek egyenlőknek s hogy a hatósági életben nem az általuk kívánt mérvben alkalmaztatnak; a miért is a tanácshoz beadott kérvényben ennek kifejezést is adnak.

A város hatósága a ráczok kérelmének tenorjára: — ,-hogy miulta Szeged királyi várossá lett, az Rátz natio mindenkoron békességben kívánkozott élni és visszavonyó nem volt" — azt kívánja és akarja: „hogy tovább is az sok nyughatatlanságok s villongások eltávoztassanak és közönséges békesség fönttartasson, mert nem tészen az N. Magistratus az Natiokban semminemű különbözést, hanem mind nagyobb, mind kisebb, mind pediglen legkisebb hivatalokra, valamint egy más natióbul is szokott candidalni és az Privilégium szerint elválasztani."23

Már említettük, hogy a város hatósága sok körültekintéssel járt el conglomerált lakóival szemben s a ráczoknak a Fölséghez intézett felebbezésére jött királyi rendelethez24 hódolatteljesen alkalmazkodott is; mindazonáltal az őslakosság jogaiból és a magyar nemzeti érzésből egy tapodtat sem engedett.

A hatósági életben számarányuknak megfelelően mindig képviselve voltak s így ez oldalról a nyugalom, úgy a hogy. helyreállott. Azonban a minden téren élénk kereskedést is folytató szenvedélyes rácz lakók heves küzdelmet kezdtek előbb egyedül, majd később a német kereskedőkkel karöltve a közös versenytárs: a zsidó kereskedők ellen, de a százados küzdelem a zsidók győzelmével végződött.

A rácz lakosság mellett a törzslakosságba leghamarabb beolvadt dalmatákon és a várban levő katonaságon kívül a város népessége az osztrák s örökös tartományokból és Németországból nagyszámmal beözönlő német iparosokkal szaporodott leginkább.

„III. Károly uralkodásától fogva — írja Reizner János25 — egész József császár idejéig a német iparosok bevándorlása egész tömegekben történt. Részint már mint hazafiak, részint pedig Ausztriából, de az „Impérium" minden részéből is szívesen látva jöttek az idegenek, kiknek származási helye a polgárság lajstromkönyveiben egytől-egyig bejegyezve van."

Annak feltüntetésére, hogy a ma már oly hatalmas számra felnövekedett és az átalakító törzslakosság nemzetiesítő erejével teljesen magyarrá tett Szeged lakossága mily különböző országokból, vidékekről, helyekről jött és mily különböző vallású és nemzetiségű családok betelepülése által szaporodott és gyarapodott föl a múlt század folyamán: álljon itt néhány lap a szegedi polgárság lajstromkönyvéből, a melyben az idegen származásúaknak betelepülési ideje, foglalkozása, vallása és származási helye föl van tüntetve:26

Fölösleges volna részletesebb és több lapot bemutatni, elég hív képet tár elénk e néhány lap a beözönlő idegen és különböző nemzetiségű lakosságról, a mely lakosság kezdetben a törzslakosságtól teljesen elkülönzötten élt, másként ruházkodott, érzett, sőt a németek ily nyelvű iskolát és tanítót tartottak,27 hitszónokot pedig részükre ép úgy, mint a dalmatáknak is a város tartott és alkalmazott.

A németek nem kevesebb kitartással, mint a ráczok, iparkodtak fentartani nemzetiségüket;- ámde a hazafias Magistratus résen állott s elrendelte, hogy: „a németek a polgárjogért csak magyarul folyamodhatnak s az esküt csak magyarul tehetik le s az idegen országból jöttek a polgári jogért 50 frtot fizessenek, azok a német iparosok pedig, kik a lakosságnak valami munkát teljesítenek, annak kimutatását s a nyugtát csak magyarul tartoznak kiállítani."28

Nagy visszatetszést szül ez a német lakosoknál s instálnak is ellene a hatóságoknál: „hogy az említett nátionk a többire mester emberbül álló és magyar nyelvet nem tudó valahol valami munkát tészen annak specificatióját természetnek ellenire nem maga anyai nyelven, hanem magyarul föltenni köteleztessék, mely két rendbeli új végzést csekély elménk megfontolván azokbul alább írt Nationknak praejudiciumait és kárait okvetlenül származni tapasztaljuk, de mivel illyen Praxis magyarországban levő városokban soha sem volt, nincs is felőle semmi Törvényes rendelés, sőt felső Instantiak sem kívánják áztat; kérik az eddigi 24 frtot29 és a német nyelvű specificatiot megengedni. Isten ne adja, hogy T. N. Magistratus dispositioit erőszakosan kívánnánk meggátolni: Német natiobeli Concivisek."30

A hatóság erre határozza, hogy igenis fentartja a végzésben hozott rendelkezését az 50 frtra s továbbá: „mivel a Magistratualis személyek többire magyarok és németül nem tudnak, ellenben magyarul mindannyian jól értenek, az auszugalis leveleket magyarul beadni tartozzanak."

A panaszra, fenyegetésre mit sem adott a hatóság, ment a maga útján, vezérelte a nemzeti genius.

A német iparosok azért nem bujdostak el, a német natio azért Szegedről ki nem irtatott; sőt ellenkezőleg, egyre szaporodott és gyarapodott s a XVIII-ik század vége felé már a polgárságnak zömét ők képezték Szegeden,31 hol még a XIX-ik század első felében is nagy szerepet játszottak a város társadalmi életében, de daczára szívós ragaszkodásuknak nemzeti nyelvükhöz és szokásaikhoz, daczára az elkülönző ruházkodásaik kitartó megőrzésének — a magyar törzslakosság beolvasztó hatásának ellent nem állhatva — ma már teljesen megmagyarosodva névben, szellemben és érzésben, a törzslakossággal teljesen egybeolvadva élnek.

A németek ép úgy, mint á ráczok, kettős küzdelmet folytattak; egy részök a hatóságban való szereplésért, más részök, a kereskedői elem pedig az anyagi előnyökért, a mindegyre szaporodó versenytársak: a zsidók ellen.

A rácz, görög, dalmata és német betelepülőkkel együtt a forgalmi élet megindultával Szegeden már a XVIII-ik század elején zsidó lakossal is találkozunk; habár a zsidó lakosság állandó megtelepedési ideje a XVIII-ik század két végső tizedére esik.

Az első zsidó lakos: Moyses Isak, ki Pappe Kosta görög kereskedőtől 1714. febr. 25-én egy boltot bérelt ki 36 forintért32 s utána mindegyre „szivárkoznak" a városba, hol a kereskedelmi élet a mindegyre szaporodó lakosság szükséglete mellett hovatovább élénkebbé-élénkebbé válik.

Betelepedési engedélyt a zsidóknak a város privilégiuma alapján Szegeden is, mint számos más királyi városokban, a Magistratus adhatott, de az általános ellenszenv a hatóságokat ez irányban rendkívül óvatossá tette.

Említettük, hogy Szeged hatósága gondos körültekintéssel és figyelemre méltó okossággal igyekezett a sokféle vallású, nemzetiségű és érdekű lakosság ellentéteit elsimítani, igényeit kielégíteni és jogaikat megvédeni. Alig indult meg a városi élet rendezése mellett a XVIII-ik század második tizedében Szegeden a forgalom és kereskedelem, már azt tapasztaljuk, hogy a hatóság elnézése és beleegyezése folytán a szegedi piaczon számos zsidó is megfordul, de sőt hamar meg is telepszik.

Ez időben a zsidók már élénk üzleti összeköttetést folytattak az állattenyésztéssel foglalkozó őslakossággal, ezt a város régi jegyzőkönyvében előforduló — s mint Reizner János megjegyzi — „gyakori használatra"33 mutató zsidó esküminta igazolja leginkább.

Es hogy Szegeden ez időtájt már meg is települtek, azt az 1735. évről szóló kimutatásból látjuk, mely az itt lakott Moyses Lőbl családjáról szól.

Ezen kimutatás szerint Szegeden csak Moyses Lőbl lakott feleségével, 2 nagyobb és 2 kisebb gyermekével s egy szolgálójával, összesen 6. Gazdaságukat egy tehén képezte.34

Az 1754-ik évben itt egyházi vizsgálatot (canonica visitatiót) tartott gróf Eszterházy Károly prépost jelentése szerint: „a szegedi hívek száma ez időben a gyónóké 8000, a nem gyónóké 4000 lélek volt, eretnek és zsidó azonban a hosszú gyakorlat által szentesített fogadalom s kiváltság alapján itt e városban nem lakhatik."35

Valószínűleg eltagadta a hatóság, a mint az 1768-ik évben a zsidó lakókról a Helytartótanács által bekövetelt kimutatás felterjesztésekor is eltagadta azt, alázattal kijelentvén: „hogy nálunk hála Istennek egyetlen zsidó sem lakik s ezért a zsidók összeírásáról itt sző sem lehet."36

Tény azonban, hogy itt a hatóság gyakorlati érzéke eltűrte a zsidók betelepedését s már 1786-ban a zsidó kereskedők száma- 23, 1792-ben 31 s ez időtől mindegyre szaporodott az.

Az 1800-ik évben készített kimutatás szerint a zsidók száma 58 famíliából állott s 25 év alatt ez 49 vidékivel és 57 születéssel szaporodva, az eltűrést taxát (tolerantialis taxa) már ekkor 143 személy fizette.

Lőw Immanuel: „A szegedi zsidók"37 — becses munkájában a szegedi zsidóság számáról a következő kimutatásban számol be:

Későbbi kimutatások szerint 1835-ben 367 zsidó férfi és 1840-ben 800 a lélekszám, az 1848-iki összeírás 337 családfőt és 1682 lelket mutat; szegedi születésű: 1188. 1855-ben 400 család, 950 férfi, 1143 nő, összesen: 2093. 1857-ben 3561, 1870-ben 3628, 1880-ban 3618 és az 1890-ik évi népszámlálás szerint a zsidók száma: 4731 és pedig: 2337 férfi és 2394 nő.

Nem csodálhatjuk tehát, ha a gyorsan szaporodó versenytárs ellen a rácz, görög és német kereskedők még a XVIII-ik század végső tizedében sorompóba állnak — s hivatkozva békében és háborúban az országnak s a városnak tett szolgálataikra, adófizetési terheikre, igaz polgárságukra és a városhoz való hűségükre — a kóborló s az ő megrontásukra törekvő zsidó lakosoknak kiűzetését és a kereskedéstől szigorú eltiltásukat követelik a Nemes várostól s a Helytartótanácsnak 1785-ik évben kiadott rendéletét a zsidó kereskedőkkel szemben érvényesíttetni kérik. A Helytartótanácsnak ezen rendelete szerint ugyanis — vásáron kívül — oly városban, hol hasonló árúkkal mások kereskednek — a zsidóknak tilos volt a kereskedés.

Erre a zsidók replikájukban felemlítve azt, hogy a ráczok és görögök „csak drágaságot akarnak a városban előidézni a maguk hasznukért" — s hivatkozva arra, hogy nekik sem szántó-, szállás- vagy szőlőföldük nincsen,38 melyekből élhetnének, egyedül a kereskedésből táplálják magukat, „ha pedig ettől is megfosztatunk — szólnak a kérvényben — vagy koldulásra jutni, vagy rossz életre vetemedni kényteleníttetünk; azért is alázattal esedezünk a Ttes. Ns. Tanács kegyessége előtt, méltóztassék — a föntisztelt Parancsolat következtében, mellynek nem egyedül a szabad lakás, hanem éhez természetesen kapcsolt életünk módja, vagy is a kereskedés megengedtetett — bennünket szabadságunkban megtartani."

Az okos és körültekintő hatóság gyakorlati érzéke ellenállt a rácz, görög és német kereskedők kérelmének és az érdekellentétes lakosságnak ily különféle torzsalkodása, ellenségeskedése és szétvonó nemzetiségi érzülete között is mindig megtalálta a helyes utat.

 Így most is — kimondván a határozatot: „hogy a helybeli zsidók nemcsak lakóul, hanem mesterségük és kereskedésük folytatása szabadságával, mint többi országban türedelmesek lévén fölvéve, a szabad mindennapi kereskedés és élelemkeresése nem gátoltatik s úgy a panaszkodó Rátz kereskedők kéréseinek helye nincsen."

A rácz kereskedők küzdenek tovább a versenytársnak elernyedni nem tudó kitartása ellen, de hiába, mert az egykor oly túlnyomó előnyökkel és számmal szereplő rácz lakosság egy félszázados küzdelem után teljesen elfogyva láthatja a zsidóság előrenyomulását és győzelmét a kereskedés minden terén.

A Helytartótanácsnak 1838-ik évi november 23-án kelt leirata értelmében a város hatósága helyet jelöl ki a zsidó lakosságnak a város egyik részében (lásd a mellékelt térképen) s a következő évben pedig a zsidókra kiterjesztett hídvám kötelezettséget eltörölte: „mert a keresztény és izraeliták közt semmi jogbéli megkülönböztetés nem lévén, a minden lakosokra kiterjesztett vámmentességet rajok is kiterjeszteni, a közigazsággal egészen megegyezőnek — az ellenkezőt pedig az osztó igazsággal meg nem férhetőnek látja."39

Ezen érdekes határozatból látjuk, hogy Szeged hatósága míg a nemzetiségekkel szemben a hazafias nemzeti erőt érvényesíti, egyben a nehéz küzdelmet folytatott s elnyomott lakosságával, a zsidókkal szemben pedig — bár makacs és ellentétes áramlatokkal kellé küzdenie — törekszik emberséges és szabadelvű intézkedésekkel kedvező helyzetet biztosítani.

Már fennebb ismételten említve volt, hogy az őslakosságot a XVIII-ik század folyamán számban —- és mondjuk ki, műveltségben is — fölülmúlt németeken és ráczokon kívül nagyszámú dalmaták, szlávok, bolgárok,40 oláhok, görögök, olaszok, francziák, csehek, czigányok és zsidók „szivárkoztak" be és települtek le a városban, de sőt a kiűzetés után több török kereskedő család maradt itt és vándorolt később át a temesi bánságból is ide.41

A városnak német, rácz, görög és zsidó lakóiról már szólva, ha megemlítjük azt, hogy a dalmaták ép úgy, mint az egyéb jelentéktelen számban levő idegen nemzetiségű lakók — még a törökök is alig egy század leforgása alatt, névben, viseletben és szokásokban az ősi lakossággal egybeolvadtak, az által mintegy fölszívattak — pár szóval meg kell emlékeznünk még a város falai között a többi betelepülőkkel egy időben jelentkezett czigányokról is.

A török kiűzetés és Rákóczy hadainak elvonulása után Szeged területére beözönlő idegen nemzetiségű népekkel egyidejűleg jelentkezik itt a néprajzilag oly érdekes czigányság is.

Betelepedésük és működésük ellen a kovács-czéh tiltakozik és kér intézkedést a városi hatóságnál s ez, az 1723-ik évi márczius 1-én tartott ülésében elvégzi, hogy a városban megmaradó czigányok: „csizmákat patkollyanak, szántó vasakat élesítsenek, vas villaágot forrasszanak és egészben vasvillát csinályanak. Szántóvas órára két márjasig vasat verhessenek, kész marok vasat felüthessenek, de ujjat ne csinályanak." „Nádvágó kaszát csinályanak, sarlókat fogazzanak, iszkábát verhessenek. Szőlő metsző kést csinályanak."

„És hogy alsóvároson két kovács és három czigány legyen, felsővároson is két kovács és három czigány, az Palánkban egy czigány maradjon."42

Ennek daczára a czigányok egyre szaporodnak, 1727-ben már vajdájuk is van, kit úgy látszik, mindig a városi Magistratus erősít meg, mert 1733-ban Boros János czigány vajdát ledegradálja s helyébe Makay Ádám czigányt nevezi ki, Baky Andrást pedig, mint vlcze-vajdát esküdteti föl.43

A czigányokkal Szeged lakossága jó viszonyban élt, mert — bár a kovács-czéh kiűzetésüket folyton kérelmezte is — azt tapasztaljuk, hogy a felsőváros lakossága és a ráczok több czigánynak a városban maradását kérik a hatóságtól.

A hatóság ki is jelöli a különböző városrészekben lakhelyeiket (lásd a mellékelt térképen), de a városon kívül és a letelepedésre jogosított czigány családokat névszerint is megnevezte: „A városon kívül, felsőrészen: Boros Ferencz, Báky János, Báky Istvány, Báky András, Bakró Guczy fiával. Extra palankam: Pettka czigány, Gyurka Petika fia, — a városon kívül, alsóvárosrészen: Öregh Siga, Báky András, Zladányi János, Sántha Ferencz, Mihály czigány, Jónás Ádám."

Az itteni czigányság „Vajdája" a Boros familiából került ki, de a vajdaság mindig csak egy évig tartott. Nagyon gyakran kellett a hatóságnak a „vajdát" nemcsak degradálni,44 de pénzbírsággal, sőt botütéssel is büntetni.

Muzsikálással a XVIII-ik század második felében kezdenek foglalkozni — mert 1759-ben a város muzsikusai csehek — s arra kérik a hatóságot, hogy az állandó lakással nem birókat a muzsikálástól tiltsa el és a város területéről űzesse ki.

Az 1773 ban elrendelt országos regulatio és az 1774-ben megkezdett összeírásból az derül ki, hogy az ittlakó 50 czigány családnak tagjai kovácsolással, mezei munkával, iszkába csinálással, hegedüléssel, szóval élelmet és keresetet biztosító foglalkozással birnak s csak egyről van megjegyezve a szegedi kimutatásban, hogy „naplopó", a mint a félszázaddal később egybeállított kimutatásban is csak egy 76 éves czigány szerepel, mint — koldus.45

Annyi tény, hogy Szegeden a czigányok már a XVIII-ik század első felében állandó lakhelyekkel bírtak, második felének első tizedében pedig úgy az alsó-, mint a felsővároson hely jelöltetett ki részökre, hol megtelepedve, mind a mai napig is laknak. Éspedig felsővároson az úgynevezett „czigány-tanka" környékén (lásd a nemzetiségi elhelyezkedés térképen) — a jelenlegi Tabán, Fecske és Vajda — az árvíz előtt „Hangász" és Hobiárt-utczák által határolt területen; az alsóvároson pedig a csöpörke körül az úgynevezett „czigány-közben", de a mely utóbbi városrészen manapság alig lakik egy-két lókupecz, meg egypár serpenyő- és me-szelő-csináló czigány.46

Az 1775-iki összeírás szerint a szegedi czigányok fele már mint „hegedűs" szerepel, számuk 50 család 150 taggal, az 1837-iki, illetőleg 1839-ik évben azonban már közel 800-ra haladt.47

49. Szegedi czigány-család.

Említettük előzetesen, hogy a czigányok Szegeden állandó lakhelylyel már a XVIII-ik században birtak, ezt a hatóság a felsőbbség sürgetéseire ismételten jelentette: — „az itteni czigányok böcsületes családi életet élnek, nagyrésze házzal bir, itt lakó és czivilizált városi lakosok, afféle sátoros, kóborló czigányok pedig itt nincsenek."48 A czigányok bár különálló „kasztot" képeztek is, szokásaikban, ruházkodásaikban, nyelvükben és életmódjukban csakhamar alkalmazkodtak a szegedi nép életmódjához, szokásaihoz és ruházkodásához. Innen magyarázható aztán, hogy Szeged egyik alkalmi poétája a XVIII-ik század végső tizedében a város lakóiról szólva, így verselt az „új-magyarokról":49

a czigány

Kevés, annak is már hőre lesz halovány

Tényleg a szegedi czigányok között, mint azt a század elején kiállított személyleírásokban olvashatjuk, több — az utóbbi időben pedig igen sok világosabb bőrű és szőke hajú czigány volt és van.

A czigányok összeírását Szegeden a Helytartótanács 1837-ik évi mindszent hó 20-án 2672. sz. a. kelt leiratával rendelte el: — „a czigányok feleségeiknek, gyermekeiknek életidejüket és életmódjukat is föltüntető" — kimutatásban felterjeszteni.

A kimutatás, melyet a város főkapitánya állított össze: — „Ns. sz. kir. Szeged városában lakozó czigányoknak 1838-ik esztendőre való táblázata" — czímet viseli s a következő adatokat tünteti föl:50

Pótlólag e kimutatáshoz — mely 104 családot tüntet föl — azt jegyezzük meg, hogy abban már együtt találjuk azon czigány családokat, melyek a szegedi muzsikus czigányság között manapság is a legnagyobb szerepet játszák és pedig az: Erdélyi, Murka, Rácz, Dankó, Zsiga, Urbán51 stb. családokat, a kik a legkiválóbb muzsikusok voltak mindig Szegeden s még ma is élő családok által vannak a szegedi czigányság között elterjedve.

Többször említettük, hogy Szegeden a czigányság régtől óta megtelepedett és hogy itt a sátoros czigányságot nem tűrték. Azt is láttuk, hogy Szegeden a czigányság munkálkodva élt és hogy szigorú rendőri felügyelet mellett a nemes Magistratus mindenha gondoskodott arról, hogy czigány lakosainak megélhetése biztosítva legyen, nem csodálhatjuk tehát, hogy itt a czigányság hamar pol-gáriasodott és átvette a szegedi magyarság szokását és életmódját, sőt ruházkodását is.

A XlX-ik század ötvenes éveinek keserve — mely Szeged magyar lakosságát az itteni egyéb nemzetiségű lakossággal ellentétbe helyezte — leginkább összehozta az ő czigány muzsikusaival, kiknek egy része azonban az ezen időszak alatt nagyban korlátozott muzsikálást is elhagyva, mesterség után nézett.

50. Szegedi czigány-primás.

Volt is gombkötő, szabó, csizmadia, szűcs és egyéb, mesterséghez értő czigány a legutóbbi időkig elég s ezek aztán liá-zasodás által is mindinkább egybe elegyedtek a magyar lakossággal. Éppen ezen körülménynek tulajdonítható tehát azon jelenség, hogy az utóbbi évtizedekben eszközölt népszámlálások alkalmával a statisztika már oly kevés — czigányt — tüntet föl. így az 1850-ik évi csak 53, az 1870-ik évi pedig 9 férfit és 7 nőt; mert ők elhagyva az — „új magyar" — jelzést, igazi magyaroknak vallották magukat Szegeden, hol tényleg most is egész ,.czigány-furbiczu van, nagyon-nagyon sok czigánynyal,52 de ezek nem tartják magukat czigányoknak, hanem egyszerűen szegedi magyar lakosoknak s azon vélelemmel vannak, hogy tulajdonkép csak az a — „czigány" — a ki kóborolva, — Szegeden „sátoros czigány"-nak neveztetve — czigány életet él, ilyenek pedig Szegeden állandóan soha nem voltak.

Úgy néha-néha a Szeged és Tápé között elterülő mezőségen vagy a Tiszapartján végignyúló füzes erdőszélben és az árvíz előtt meglevő makkos-erdő körül meg-megtelepedtek a sátoros-cmyányok, de ezeket csakhamar a város határán kívül helyezte a rendőrség.

A czigányság Szegeden egyenlő életet él a lakossággal, teljesen tisztán és csakis a magyar nyelvet beszéli — csak kissé gyorsabban beszél és rendesen néhány, a szegedi nép által is ismert czigány szót kever beszédébe.

Külön dalai, meséi vagy mondái nincsenek, legfeljebb néhány czigányos szólás-mondása.

Gyorsan, lármázva, élesen beszélnek.

Az asszonyok alacsony, kissé zömök termetűek, nagyon csinos, sőt feltűnő szép is van közöttük, erős, buja fekete hajzattal és ragyogó fekete szemekkel. Korán fejlenek, de korán elhíznak és elvirulnak.

A férfiak valamivel szálasabbak, erős vonásokkal s a barna bőrűek között sok a világosabb színű és szőke is; de mivel házasodás útján a törzslakossággal keverednek, a czigányos szín és typus határozottsága mindinkább tünedezik a férfiakról ép úgy, mint a nőkről is.

Egymást rendesen gúnyneveken szólítják, melylyel talán valamennyi bir.

Egyébként érdekes jelenség — a mit minden más ide betelepedett nemzetiségeknél is tapasztalhatunk — a czigányságra való átalakító, beolvasztó hatása a szegedi törzslakosságnak, mely a kóborló, munkátlan, nemzeti jelleggel nem biró népet falai közé fogadva, itt állandósította, beolvasztotta és a többi nemzetiségű betelepedett lakosokkal együtt teljesen magyarrá tette; s e mellett a czigányokat Szegeden nemcsak mint muzsikusokat, hanem mint a város munkás és hasznos lakóit ott találjuk a társadalmi foglalkozások egyéb terén is.53

A vázoltakból ím előttünk áll Szeged különböző lakóinak betelepülése, szaporodása, hullámzása, egymás közötti küzdelme, gyarapodása és életviszonya; az alábbi táblázatból pedig azon örvendetes jelenség is kiderül, hogy a nagyszámú és oly sokféle nemzetiségű idegen betelepülőkkel szemben miként őrizte meg az ősi, a törzslakosság nemzeti érzésével, szívós kitartásával a magyarságnak e várost s mint szerezte meg a legkülönbözőbb érzésű és nyelvű lakosságot a magyarság géniusának és mint foglalta el számban és szellemben a nagy küzdelem béréül az elsőség dicsőségének helyét a magyarság.

A város lakossága II. József császár alatt 1780-ban 17,801, 1787-ben 21,579 s a XlX-ik század első évében 24 ezer lélek volt; az 1805-ik évi adóösszeírás alkalmával 25,347, 1818-ban pedig: 28,351-re emelkedett Szeged népességének száma.

Az 1818-iki összeírás szerint 4131 házban 5771 família lakott s ezek között: 76 tisztségbéli, 3221 polgár, 2030 zsellér, 8726 férfi gyermek, 14,298 asszony személyek, összesen 28,351 lélek találtatott, a kik közül 1 helvetiai, 8 augusta, 439 görög n. e. és 305 zsidó volt a többi pedig mind római katholikus.54

A város levéltárában az adózás alá összeírt kimutatás szerint 1813-ban a következőleg oszlott meg Szeged lakossága a városrészekben:

1825-ben már 32.209 lelket számlál Szeged, 1841-ben 44,000. 1850-ben: 50,244,55 míg az 1870-ik évi népszámlálásnál már 70,179, az 1880-ik évinél 73,675, az 1891-ik* évben 87,210, s végül az 1901-ik évi népszámlálás alkalmával Szeged lakossága 104.007 lélekből áll.

A régebbi összeírások és a fönnebb említett polgárlajstromokból, valamint az iparűzők s adózók névsorából nyilvánvalóvá válik a legvegyesebb nyelvű és nemzetiségű lakosságnak néphullámzása — a régi statisztikai kimutatásokból a nemzetiségek számaránya nem állapítható meg — azonban az 1850-ik évi összeírás már Szeged lakóiról a következő számadatokat tünteti föl: családfő: 12,031, lélekszám: 50,244, ebből férfi: 24,863, nő: 25,381. Magyar: 46,140, német: 890, tót: 587, czigány: 53, héber: 2093, rácz: 481.

Ezen adatok már a törzslakosság magyarosító hatásának nagy fontosságú dokumentumait képezik, melyről még érdekesebb adatokat tár elénk a legutóbbi négy évtizednek az 1890-ik évi összeírásban, jelentkezett eredménye.

E szerint 1890-ben Szeged lakóinak száma 85,569 lélek volt s ebből:

anyanyelv szerint:

Bár a nemzetiségi törekvések az utóbbi évek alatt érezhetőbben kicsúcsosodtak; im, ez adatokból mégis az világlik ki, hogy a száz és néhány év előtt még ,,Eácz Szegednek" is nevezett és szerb-németként szereplő város lakosságából, melyben az idegen ajkúak már-már túlnyomó számban voltak, mint a magyarok,56 most alig néhány száz lakos vallja magát szerb nyelvűnek s a még a XlX-ik század első felében csak német egyházi beszédet hallgatott és a város egész belterületét — palánkot — benépesített s német ruhában járt lakosságból harmadfélezer sem került ki, a görög, dalmata, szláv, bolgár, oláh, olasz stb. stb. pedig teljesen letűnt és a felszaporodott czigány lakosságnak nincs más nyelve, csak az, a mi a törzslakosságé: a magyar. íme, így és ekként szaporodott és gyarapodott a csapások daczára is Szeged lakossága — ,,s habár betelepülésekkel is növekedett a város lélekszáma", a gyarapodás mégis — mint nagyon helyesen és híven jegyzi meg Reizner: — ,.kiválólag a faj propagationalis erejére vezethető vissza."57

S tényleg így is van, mert a mellett, hogy Szeged magyar törzslakossága a súlyos pusztító elemi csapások sorozata és a beözönlő idegen elemek nyomása alatt sem faji jellegét, sem számarányát, sem nemzeti érzését el nem vesztette; még külön a szomszédos területekre és községekbe egész rajokat bocsátott ki,58 benépesítve a szomszédos községeket, falvakat és kertészségeket; az egész Temes közén magyaro-* sítva a környezetet mindenütt, a hol élt ép úgy, mint itthon az anyavárosban, melynek annyi sokféle nyelvű és nemzetiségű lakosságát magába olvasztva úgy nyelvben, mint szellemben teljesen megmagyarosította, még pedig akként: „hogy a jövevények a magyar géniusztól áthatottan a nyelv és szokások sajátságait, az életmódot, a szellemet, a gondolkozást, az érzést és az erkölcsöket mindenben átörökölték, a nélkül, hogy az idegenből bármit is megtartottak vagy az őslakosságba valamit átplántálhattak volna. Szeged mai lakosságának szelleme, törekvése és ezeknek minden nyilvánulása teljesen ugyanaz, mint aminő az őslakosság, a régi polgárság szelleme volt."59

A ki Szeged lakosságának történelmi és néprajzi életét némi figyelemmel kisérte, tudja, hogy ez teljesen így volt és így van s épen ezen jelenségben rejlik Szeged lakosságának, Szeged magyar népének nagy dicsősége és kiváló nemzeti érdeme.

1. Szeged magyar alapítását szintén állítja és bizonyítgatja a híres'jogtanár: Wenzel Gusztáv ,,Magyarország városai és város jogai a múltban és jelenben" czímű akadémiai értekezésének 40-ik lapján.
2. Pauler Gy.: „A magyar nemzet története" 1301-ig II. k. 245. 1.
3. Reizner J.: „Szeged története." Szeged, 1899. I. k. 64. 1.
4. Bombardi: „Tipographia magni Regni Hungáriáé 1718." ez adat Korabinsz- kynak „Historisches Lexikon von Ungarn 1786." czímű művében is szerepel.
5. Perger: „A magyar és hazája régentén 1831." czímű munkájának 102. lapján olvassuk: „IV. Béla szabadalmakat és kiváltságokat Ígérve hívta be a német, szász, frank, bajor, thüringiai és flandriai iparosokat, így a városok csakhamar föl lendültek s közel 100 város nyert szabadság-levelet, lakosai sokkal több szabadságot élveztek, mint az ország többi nem nemesei. Minden polgár független volt úgy a földesúri, mint a megyei hatalomtól s egyenesen a király fenhatósága alatt állottak, melyet ez a tárnokmester által gyakorolt."
6. Mátyás királynak e kiváltság-levele III. Károly által Szeged részére 1719. évben kiadott nagy szabadalmi okiratban fordul elő.
7. Bdbula J.: „Az ipartört. Magyarországon." Mátyás király alatt a czéhek felvirágoztak, mert az ipar a polgárok önérzetét előmozdította, azonban a német mintára szabott czéh sokat ártott a magyar nemzeti jellegnek — Szegeden azonban nem.
8. Kemal pasa naplója XVI. száz. elejéről, J,Szegedi líiradó" 1860. 43. sz.
9. Cronika Tinódi Sebestyén szörzése, „Szegedi veszedelem" 1552.
10. Istvánffy: „Historiarum" L. V. 43.
11. Tinódi S.: u. o.
12. Reizner J.: i. m. I. k. 91. lapon.
13. A tizedlajstrom névsorából alább a „Szegedi családnevek1' fejezet alatt közlünk neveket.
14. Cserni Jován czár Szegedet 1527-ben megszállotta.
15. Czímer K.: „Cserni Jován czár Szegeden" czímű értekezése 1, lap.
16. Szalay László: „A magyarországi szerb telepek jogviszonya az államhoz." 1861.
17. Gróf Mczky 1767-ben azt írja Szegedről, hogy itt a görög nem egyesült vallás túlnyomó. (Marczali H. „Magyarorsz. tört. II. József korában" 1. k. 242. 1.)
18. Szalay L. i. m. 40. lap.
19. Reizner J. i. m. 185. 1.
20. Marczali H. „Magyarorsz. története II. József korában." í. k. 225. 1.
21. A szegedi hatóság levele báró Orczyhoz. (Reizner J. „A régi Szeged." II. k. 8fi. 1.)
22. Városi jegyzk. 1747., de előbb 1734.s 1741-ben már kimondotta ezt a tanács: „his taliter — szól az eredetiben a jegyzőkönyv — praehabitis licet quidem Privi-legia Civitatis hujus per Expressurn imunerent ut amodo impusterum nemo praeter-quam Bomano Catholicae üdéi in Goncivüitatem assummat, cum tamen tempore obtentorum Jure Posslimini talismodi Privilegiorum isthic nonnuli graecum ritum profítentes." (Városi jegyzkv 1747. július 21 -érői.)
23. Városi jegyzkv 1747. év.
24. Az 1747. aug. 3-án kelt királyi rendelet idevágó része eredetiben így szól: „inter nationes Hungaricam, Germanicam, Dalmaticam et Rascianicam nulla classi-fícatio et discrimen fiat ut neque id quis civis, cnjus nationis sit omnes cives aequalis status sit condiíionis Hant, sed qualitates et merito Personarum respiciant" etc. etc. s végül kimondja, hogy a ki több votumot kap, az úgy a tanács, mint a communitás tagja lehet.
25. Reigner János: „Szeged és Délmagyarország." 1894. 6. lap.
26. A városi levéltárban a polgárság lajstromkönyve külön csomag, latin nyelven vezetve.
27. Reizner J.: i. m. 8. 1.
28. Városi jegyzőkönyv 1748. február hó.
29. A polgári jog rendes díja a szegedielmek 12 frt, a magyarországi és az örökös tartományokból jött idegenek ennek kétszeresét: 24 frt fizettek; a külföldről betelepülők a polgári jogért most a határozat alapján 50 frtot tartoztak fizetni.
30. Városi jegyz. 1748.
31. Marczali H.: ..Magyarország tört. II. József korában" I. k. 234. 1.
32. A kötött szerződés német nyelven a városi levéltárban a szám nélküli irat csomagban van.
33. Löc és Kulinyi: „A szegedi zsidók" 1785—1885. „Történeti művében vizsgálódások a zsidók letelepülésé körül" czím alatt a XVIII. lapon a város régi jegyzőkönyvéből a zsidó eskiiminta egész terjedelmében közölve van.
34. Városi jegyzkv 1735. szept. 3. „Moyses Lőbl, uxores: 1, majores proles 2, minores proles 2, Anoilla 1, summa Capitum 6, Habét equos 0, boves 0, Vaccas 1."
35. Oltványi Pál: „A szegedi plébánia." 155. lap, közli a canonica visitatiot, mely a városi jegyzőkönyvben 1757-ik évben, 472. lapon fordul elő.
36. „A szegedi zsidók történetében" azt említi Ló'w és Reizner is, hogy a zsidók tényleges letelepülése 1785, mi egészben tény is, de a Lőbl-családnak 1735-ik évben való kimutatása az ellenkezőt mutatja, habár mint látjuk, a hatóság még 1768-ban is azt írja a Helytartótanácsnak: „itá nunc quoque humillime representamus apud nos -per Bei Grutiam nullum residere Judeum ac ideo nos nullám Judaicarum íamilia-rum conscríptionem seu peragere, seu submittere posse." etc. etc. Városi jegyző könyv 1768. VIII. bris. 3.
37. L&w és Kulinyi: „A szegedi zsidók 1785-1885." 5. lap.
38. Még 1825-ben is azt jelenti a városi hatóság, hogy: „Az e városban lakozó zsidóság se az 1790/91-ik észt. országgyűlés előtt sem utánna soha extravillanus fundust, jelesen kertet, szőlőt és kaszálót vagy szállást nem birt. (Városi levéltár 1825. 183, sz.) a
39. Lőw és Kulinyi: „A szegedi zsidók" 178,5—1885, 23. lap.
40. Czirbusz Géza: „A délmagyarországi bolgárok etimológiai rajza" 28. 1.
41. A Szegeden visszamaradt s itt letelepült törökök birtokot is szereztek s ezenkívül kereskedést folytattak, mint Ali Basa, Mohamed Basa, Mula Mustafa és Csancsafl, kiknek egy kölcsön ügyletét is megtaláljuk a város régi jegyzőkönyvében 1754. május 14. A Szegeden szereplő Török és Basa családok nagyrésze az ittmaradt törökök leszármazol s e származásukat nemcsak nevükben, hanem typusukban is megtaláljuk.
42. Városi jegyzőkönyv 1723, év.
43. Kovács János : „A czigányok Szegeden." Ethnographia 1895. 188. 1.
44. 1728-ban a város „érdemetlen szegény czigányai" Bódy és Győry Miska a czigányság nevében kérik a hatóságot, a letett Boros Mártonyt ő kegyelmét vissza helyezni a vaidaságra, mert az uj vajdával, Vajda Istványnyal az egész czigányság contantusok nem akarnak lenni, ha pedig nem helyezik vissza, akkor csak a város főbírájátul akarnak továbbig függeni." (Városi jegyzőkönyv 1728. x-bris 11.)
45. A koldusokra nézve 1753-ban a hatóság — mivel idegen helyről számosan jöttek ide s alkalmatlanságot szereztek — akként határozott, hogy Szegeden csak a helybelieknek szabad, még pedig csakis — szombaton — és nem másnapon és hogy a felsővároson lakók csak felsővároson, az alsóvárosiak szintén csak alsóvároson, szint így a palánkbéliek csak ezen városrészben koldulhatnak s a városnak jóvá hagyott jelvényeit mindig viseljék, az ispitályban lakóknak koldulni tilos, az engedet lenek a IcolduSzbíró által elzárassanak és megfenyíttessenek. Felsővároson volt ekkor 23 koldus: 10 férfi és 13 nő. Belvárosban: 11, 6 férfi és 5 nő. Alsóvárosban: 24, 13 férfi és 11 nő és az ápoldában volt 7, 5 férfi és 3 nő, A koldusok névszerint föl vaunak sorolva, köztük „3 világtalan" is van, a többi öreg és munkára képtelenek: Süket András, Sánta Miklós, Istenes János természeti hibájoktól kapták nevüket.
46. Érdekes tény egyébként, hogy alsóvároson — muzsikdló-czigány nem lakott soha — csak a város dobosa: Zsiga Mihály; a muzsikáló czigányok mind felsővároson laktak és laknak ma is.
47. Városi levéltár 1839-ik évi 2422. sz. aktacsomó.
48. II. József császár erélyes intimatumaira a város válasza.
49. Vedres István; i, m. 1799.
50. A kimutatásból itt csak néhány czigányra vonatkozólag, mint mintát mutatjuk be a fenti táblázatot.
51. Szeged — de sőt az egész Magyarország legkiválóbb és intelligensebb mu zsikus czigánya volt Erdélyi Náczi, Dankó Pista nótáit pedig manapság országszerte ismerik és danolják.
52. Az 1893-ik évben Magyarországban speciálisan a czigányok összeírása eszközöltetvén, a kimutatás szerint Szegeden állandóan letelepedett B93 czigány van és pedig: 195 férfi és 198 nő. (Magy Statist, Közi. úifolyam IX. köt. 1895.)
53. Kovács J.: „A czigányság Szegeden." „Ethnographia." 1895. VI. k.
54. Tudományos Gyűjtemény. 1821. V. k. 55. 1.
55. Marczali H. i. művében az ország nagyobb városainak lakosságát összehason-lítólag közli s Szeged lakosságát 1847-ben 35,861-ben tünteti föl. E hivatkozott kimutatás szerint:

    Buda	1780-ban:	23,943,	1787-ben:	24,873 és	1847-ben	34,893
    Pest		16,746,		22,417 „		109,861
    Eger		15,822,		16,852 „		18,675
    Debreczen		27,001,		29,153 „		55,065
    Szebedka		18,730,		20,708 „		41,705
    Szeged lakost számlált.		17,801,		21,579 „		35,861

56. Marczali H.: i. m. I. k. 234—242. 1.
57. Reizner J.: Szeged és Délmagyarország 1895.
58. Reizner: i. m. 11—15. 1. — Váss Pál: „A gyarmatosító Szeged." — Kálmdny Lajos: „Szeged népe" II. k. bevezetőjében.
59. Reizner J. i. m. 9. lap.