Előző fejezet Következő fejezet

III. NÉPRAJZI (ETHNOGRAPHIAI) RÉSZ.

A tanyák, a szállások élete.

 

ÁR VONÁSSAL az előzőkben már érintettük, hogy Szeged területének ősi megszállói, kiknek egyrésze állattenyésztéssel, majd ezután földmíveléssel is foglalkozott, a későbben keletkezett s alakult belső várost körülövező hatalmas térségeken, pusztákon ütötte fül sátorát: ott tanyázván,1 hol a viszonyok és körülmények ősfoglalkozásának legkedvezőbbek voltak.

Ezen ősi szállásokat, tanyákat első ízben a tatárok dúlták föl s majd később néhány század után, a mikor a Tisza-Duna köze már újra benépesült és a szegedi nagy pusztákon is megsokasodott a szilaj paripák mellett a hófehér gulya, meg a selymes juhnyáj s megélénkült a tanyák, a szállások élete: jött a török, pusztítást, halált hozván a virágzó tanyák cserényei, karámjai közé.

Leölte a vitézül harczoló lakosságot, a semjékes bársony mezőkön vér folyt mindenütt; fölperzselte a legelőket, elhajtotta a gulyák s juhnyájak ezreit; szétdúlta a tanyák cserényeit s lerombolta a templomokat karcsú tornyaikkal együtt.

Puszta lett a puszta!

Csak azután, hogy a török kiűzetett, látunk ismét a bárány-pirosítós,2 meg a sárga és fehér gyopárral tarkított puszták dombjain egyes cserényeket, melyek körül a kövér göböj és a szilaj gulya-mellett szeliden legel a tehén-csorda s nyargalva játszadozik a ménes csikaja és az egyre szaporodó juhnyájak ezrei fehérlenek, ide-oda futkosván közöttük az emek kondái, meg a malaczok csürhéi a téres mezőségeken szerteszét.

A gulyások, csordások, göböjösök és csikósok szabadon száguldanak erős lovaikon a nyájak körül, közben-közben nagyokat csördítve a szíjjas karikás ostorral a levegőben ; egyik-másik dombon pedig pipázva mélázik a kanász, áhitattal hallgatván az öreg kondás szavát a pásztorélet gyönyörűségéről meg a régi világ dolgairól s míg a kisbéres meg a bojtár fürgén kergetik a pulik (juhász-kutya) segélyével a nyájat; addig az „ügyeleteséről (domb, magasabb pontja a legelőnek) kampós botjára támaszkodva a juhász-legény, fürkészőleg néz szét a juhnyáj fölött.

Bent a karám előtt az öregbéres rendezkedik, oda-oda szólva a partoldalban szorgoskodó juhászhoz, ki a szolga-fán függő bográcsban illatos bürge-paprikást riszál.

 

                                                          *                     *                    *

A török- kiűzetés után, a XVIII-ik század első tizedeiben, hogy a csatározások megszűntek s a békés munka mellett megkezdődött a város belterületén a társadalmi és városélet rendezkedése, csakhamar a külterületek pusztáin is megélénkült a régi pásztorélet.

Itt is, ott is felépült egy-egy cserény meg a szárnyék, de hogy aztán szaporodott a jószág, meg a belterületen az idegen elem, az állattenyésztő törzslakosság az idegenek elől lassan-lassan szállingózott kifelé a nagy pusztaságra s ott állandó tanyát ütött.

A tanya az ősi életmódhoz és viszonyokhoz híven, kezdetben csak a cserényből állott, melyet a négy sarokra vert, karókhoz erősített s vesszőből font embernyi magas falak képeztek (71. sz. képünk), melynek — későbben már födött — és körülzárolt része a pásztorok tanyáját, otthonát képezte; a hozzászőtt nyitott két oldalfal pedig a lószárnyék volt.

71. „Pásztor-cserény" (karám).

A csorda és a nyáj a dombosabb területen fölütött cserényről könnyen átlátható pusztaságon legelt, itatót a semjékes és szikes tavak tiszta vizén talált; de ha a legelő fogyott s a mezőt leharapdálta a nyáj, felszedték a cserény fáit, sövényeit s alkalmasabb területre költözött a karám.

Szeged tanyáin a legelők használása — majd birtoklása — miatt, ezen költözködésekből keletkeztek a nagy villongások és veszekedések; először a szomszéd kun, majd a rácz lakossággal s olykor-olykor egymással is.

Ezen hosszantartó, mindennap meg-megújuló villongások és veszekedések a szegedi hatalmas nagy pusztaság pásztor-népének gondolkozására, érzésére, erkölcsére, életviszonyaira és jellemére káros és maradandó hatással voltak, hozzájárulván a teljes elhagyatottságban, a puszta vadonában való nyers életmód és szokások is.

A cserény feje a számadó gulyás, vagy az öreg béres volt, ki mint egy családfő parancsnokolt a juhászok, csikósok, bojtárok, kisbéres és kanász-gyérek fölött, de idővel, hogy a gazda — ki pedig állandó lakását a városban tartotta — szintén kikerülkőzött, a cserény nagy változást szenvedett.

A cserény, melynek födelét a napsugaras, meg a csillagos égbolt képezte, rövid idő multán födelet, tetőt nyert, majd néhány évtized után helyette a dombon már kunyhó állott, mi az állandó tanyának első képviselője volt s ezzel a régi nomád pásztor-élet a XVIII. század második felében Szeged pusztáin állandó helyhez kötött tanyává, szállássá vált.

72. Tanyai pásztor földház.

A kunyhót (gunyhó) előbb a putri, majd a földház s ezt később a manapság is használt építési módszerű vertfalú lakóház követte; habár a rendes vályogból épített —- gémes kúttal, széles nagy udvarral és melléképületekkel ellátott — tanyaház sem ritka ma már a szegedi tanyákon; ámde míg a XVIII-ik század első tizedeitől idejutott a tanyák, a szállások fejlődése, addig másfélszáz évnél többet fordult az idő tengelye s e másfélszázados forgásnak az ősi cserénytől egész a rendes tanyaházig haladó sorozatai a város külterületén még most is megtaláljuk.

A XVIII-ik század első felében még nagyon kevesen, de már a második felének végső s a XIX-ik század elején hova-tovább többen-többen foglalnak tanyát3 s bár a hatóság — kényszeríteni akarván a gazdákat, hogy a belterületen lakjanak — szigorúan meghagyja, hogy 25 holdnál kevesebb földön „senki se merészködjön" tanyát építeni, bizony-bizony mindegyre emelkednek a náddal, gyékénynyel födött kis tanyaházak s itt-ott néhány akácz- vagy eperfa vet azokra árnyat.

A tanyák gazdálkodói ugyan egy időig még be-bejártak a városra, hol a legutóbbi időig, — néhányan még ma is — házzal birtak és birnak, ámde a fölszaporodott pásztor-nép nagy része másfél évtizedet túlhaladó időn át a szegedi templomok tornyait csak a homok-buczkák dombjairól látta.

Az ő órája: a nap, a csillagok állása volt; meteorológiája: a hold képe, a nap kelésének ós nyugovásának színe, az állatok, viselkedése, mozgása, a madarak fürdése, ide-oda szállongása, költözése, a harangszó csengése, melyet csak a szélirány hozott felé. Emlékeztető naplója, életének fontos mozzanata: botjára, vagy a karikás ostor nyelére faragott „ravásokból" állott;4 kalendáriuma: szegődésének nevezetes napja: szt. György, vagy szt. Mihály napja, a csikók, borjúk növekedése, az állatok életviszonya, egyes madarak megjelenése, megérkezése és elköltözése, virágok nyílása, hullása, száradása, a gabona érése, vagy a kukoricza törése.

E pásztornép végtelenül kevés igénynyel birt, nagyon kevéssel beérte. Szűrjébe burkolózva a cserény alomján feküdt, aludt s bérbe kapott ruházata mellett a legnagyobb fényűzése: egy jó alakú bunkósbot, tarisznya és a „késség", vagyis a tűzszerszám-zacskó (aczél, kova, tapló), egybekötve az ürgebőr dohányzacskóval, meg egy rövid szárú makra-pipa volt, — természetesen ha már legénysorba jutott — mert addig a pipától „koppant a szeme" s végül a karikás ostor, melyet maga font és nyelét is maga módolta ki ékes czifrázatokkal.

73. A gulyás késsége.5

Vágyainak netovábbja: a kivarrott sallangós kostök, szironyos tűzszerszám zacskóval, melyen rajta lógott a „kácsaorrú" aczél, fokos, meg egy virágos szűr volt; mert a kivarrott subát, a formás pipát a hozzá való és illő késséggel, meg a csikóbőrös kulacsot már csak az öreg gulyás, az öreg béres érhette el.

A juhász legény, vagy a csikós fizetése az egyszerű, legszükségesebb ruházkodás és a csekély élelem mellett alig néhány dénárból vagy forintból állott, lakása a széles puszta volt, meg a cserény egy zuga, arra pedig, hogy hamis, ál-utakon pénzt nem szerez, esküt kellé tennie:6 „Esküszöm az élő Istenre . . . mint csikós igazán fogok szolgálni és a reám bizott lovakat restség nélkül itatni legeltetni fogom, azokat minden kártúl megh őrizöm és mind betegségében, mind pedigh egésséges korában, mint igaz Pásztor dajkálni foghom és sem abbúl, sem másébúl akárminemü szin alatt el nem sikkasztok vagy lopok, más által sem sikkasztatok vagy lopatok; tolvajokkal nem társalkodók vagy Czimborálok, orgazda nem leszek. Az előttem levő lovakhoz mást, bujtárjaimon kivül nem is eresztek. Korcsmában, Csárdában vagy ögyéb gyülekezetekben (?) kóborolni s korhelykedni ide haza tekeregni az időt tölteni nem foghom: szóval igazi Pásztor leszek!!"

Az eskü után figyelmeztetve lőn kötelességeire s ezek között keményen meghagyatott neki, hoqy a kövér lovakat zsírjáért meg ne öllye. se pedig más lovát arra fizetésért vagy ajándékért ne adgya senkinek és gazda híre nélkül meg ne nyergelje."7

Oh, de ki birta volna azokat a szilaj legényeket ellenőrizni ott az úttalan vadon pusztaságain ?

Idebenn ugyan még fogadkozott, esküdözött, odakint azonban már daczosan dalolta:

Loptam lovat, lopok is,

Ha fölakasztanak is!!

De nem oly könnyen került ő az esetben se kézre, ha talán „leveles" volt, vagy volt valami a „rováson"; mert minden pillanatban menedéket talált a nádasok és zsombékos ingoványok között, ha pedig üldözte a hatóság embere, a pásztorbotot, meg a karikás ostort csakhamar fölcserélte a janicsárral8 s a csikósból, a juhász-legényből útonálló betyár lett.9

74. Tanyai gazdasági udvar.

A tanyák házaival szaporodott a nádasok és zsombékos ingoványok menedékeinek veszedelmes lakossága is és már a XVIII-ik század végtizedeitől egészen a XIX-ik század hetvenes évéig állandóan rettegésben tartotta az egész Alföldet s főleg és különösen a szegedi tanyák munkás-népét.

A tanyavilág e veszedelmes alakjai egyrészt a vad, elhagyatott pasztái élet mellett könnyen a tolvaj, lókötő, futóbetyár — meg a virtuskodó csárdai élet mellett — a gyilkos, sőt a rablógyilkos névre tettek szert; aztán bandába verődve, a XIX-ik század folyamán gyakran ismétlődő „verbuválások" elől. de meg a katonaságtól is, mint „szökevények" menekedve, mindegyre szaporodtak s évről-évre félelmesebbekké lettek.

A hatóság nem birt velük, hiszen a 13 mértföldnyi szegedi határ teljesen úttalan nagy pusztaságát és hepe-hupás halmait, erdeit, nádasait, ingoványos tavait, zsombékjait és homok-tengerét a városi nagyon gyenge rendőrség, meg a zsandár is alig ismerték; míg a puszta szülötte, lakója határozott tájékozottsággal vágtatott tüskén-bokron keresztül.

A város hatósága megtett ugyan mindent, a mit tehetett ellenük: szünet nélkül űzte, üldözte őket a zsandár, de „daczára szívós kitartásának — írja Tömörkény10 - kezdte egy időben belátni már a zsandár, hogy nem nagyon bir a puszta rablóival és azok győzedelmeskednek fölötte folyton. Nagy a határ és a betyárnak ismerős benne minden bokor, minden erdő, minden buczka. Azt is tudja, hogy hol van gázló a Tiszán, hol lehet észrevétlen átsurranni a túlsó partra, hol van a folyóban árnyas sziget, a hol meghúzódhat az üldözés elől. Ismerte a pusztai ember jelzési módját és neki a kútágas így vagy amúgy való állása mindig érthető jeleket adott. Egy új bicskahasítás valamely jegenye-nyár oldalán, olyan dolgokat vitt neki tudtul, a miket senki más nem ismert.

Azonfelül abban a korszakban, az elnyomatás idején itt-ott nemzeti hőst láttak a betyárban, vagy ha azt nem is, de ellenséget láttak a betyár ellenségében, a német zsandárban. Ezért volt ennek a helyzete egyre kényesebb, egyre nehezebb.

A maga nehéz fegyverzetével, czakumpakjával, nehéz lovaival semmiként sem volt arra való, hogy a homok-pusztákon versenyt fusson a betyárlovakkal, melyek ott nevelkedtek és patkolatlan mivoltukkal mindig legyőzték amazt. A lófarkos zsandár a nép nyelvét sem ismerte, a pusztát sem s ily módon a küzdelme a betyársággal egyre több áldozatba került. Csehországban s az osztrákok földjén egyre több édesanya siratta a lovas-katona fia halálát, a kik mind elvesztek ebben a dicstelen küzdelemben.

A zsandárság lassankint megriadt s ebből az időből származik az a sok gúnyos nóta, a mit a nevéhez kötöttek. Az erélyes nyomozás megszűnt s bár a zsandár járta a maga portyázásait, óvakodott attól, hogy a betyárbarlangokba jutva, ott ő maga kezdje a tülekedést.

Így történt aztán, hogy elszaporodhatott a betyár minden fajtája az Alföldön, óriási szégyenbe hozva a világ előtt a tizenkilenczedik század közepén az országot. Valóságos rémuralom dühöngött a pusztákon és a tanyák között egyre jobban hatalmasodott a betyárvilág."

Rózsa Sándor neve országosan ismert szomorú hírű névvé emelkedett.

Ez időtájt Szeged hatósága s az egész országnagy és komoly ügyekkel foglalkozott. A lázas munka közepett különös és általános feltűnést keltett mégis egy hírlapi újdonság, mely így szólt:11 „A Szeged környékét rettegésben tartó Rózsa Sándor nevű hírhedt rablóvezér a szegedi magistratust azzal lepte meg, hogy azon esetre, ha neki teljes bűnbocsánatot biztosítanak, hajlandó kétszáz derék lovasával az ellenség ellen indulni és azokat mint vezér, mindenféle szükséges felszereléssel ellátni. Ajánlata elfogadtatván, bejött a városba, saját zászlaját kibontotta és a néphez gyújtó beszédet tartott, melyet ezerszeres éljennel fogadtak az emberek." Eddig az újdonság.

Tudjuk, hogy a szegedi tanyák betyárjai Rózsa Sándor vezérlete alatt vitézül forgatták az ellenség ellen a karikásokat, de azt is megőrizte a krónika, hogy a csapatból kitört a gonosz természet s rakonczátlankodott újra;12 a honvédelmi bizottmány azonban a hivatalos lapban 1848. deczember 15-én ezen közleményt tette közzé: „Minthogy Rózsa Sándor a kormány által az általános bűnbocsánat alapjául megszabott feltételeket becsülettel megtartotta, magát nemcsak az ütközetben bátornak és merésznek, hanem a ráruházott megbízásokban hűségesnek és pontosnak mutatta, — nemkülönben ama vád, mintha a lagendorü ütközet alkalmával kihágásokat engedett volna meg magának — alaptalannak bizonyult: a neki nyilvánosan megadott bűnbocsánat ezennel a jövőben folytatandó erkölcsös magaviselet feltétele mellett megújíttatik és megerősíttetik. Miről az ország összes törvényhatóságai ezennel értesíttetnek."13

A merész rablóhistóriák és orgyilkosságok, melyek a forradalom lezajlása után még húsz éven át Rózsa Sándor nevével kapcsolatban betöltötték az országot, arról tanúskodnak, hogy „a jövőben folytatandó erkölcsös életről" szó sem lehetett, mert a banda ismét rettegésben tartotta az egész tanyavilágot;14 míg végre a hetvenes évek elején Ráday Gedeon gróf királybiztos rendkívüli erélye meghozta a rég óhajtott közbiztonság nyugalmát az egész Alföldnek.

E jelenségekről itt elég ennyit felemlítenünk, mert hisz Rózsa Sándor csapatának és bandájának, (melynek legutolsó, még ma is börtönben élő egyetlen alakját az alföldi betyár-typus feltüntetésére kuriózumként az alábbi 75. sz. képünkön bemutatják) teljes kipusztulása után végleg eltűnt a betyár romantika s a szegedi tanyák életében a békés munkásság és a kultúra haladása mellett az ősfoglalkozások népe kitartó munkával békében dolgozik, szaporodik és gyarapodik.

Annyi tény, hogy a XlX-ik század elején megindult tanyai kitelepedés és építkezés, — habár ez időben még egyes tanyacsoportok a várostól mintegy 20—25; s egymástól is 5—6 kilométernyi távolra estek — a fennebb vázolt közbiztonsági veszedelmek folytán szüneteltek és a betyárság terjedése a tanyák életének fejlődésére rendkívül káros hatással volt, csak a szerencsétlen véggel lezajlott nemzeti küzdelem után kezdett a szegedi nép a német elől a tanyákra újból kihúzódni.

75. Az utolsó betyár. (Rózsa Sándor bandájából.)

Inkább megbarátkozott valahogy a puszták szabados fiaival, mint a nemzet elnyomóival s ott künn a homok-sivatagban mégis némi biztonságban volt.

Ritkán jött a városba, teljesen elzárkózottan, teljesen távol élt a kultúra hatásától, a vallás és művelődés szelidítően ható eszközeitől, természetes tehát, hogy ily életmód és fennebb vázolt körülmények mellett a tanyai nép életén, jellemén, gondolkozásán, cselekvőségén a furfangosság, az elmaradottság és eldurvulás jelenségei nagymérvben érezhetők.15

A derék kegyesrendi atyák már a XVIII. században észrevették e jelenségeket s mint igazi népnevelők, ott kint igyekeztek a hitélet szellemével hatni, de a szétszórtan élt lakosság lelki világára és gondolkozására nem birtak ez időben maradandó befolyást gyakorolni, hiszen még a XlX-ik század negyvenes éveiben is a tanyákon csak 2—3 helyen a gazdák által kitartott tanító (deák) olyan mozgó iskola-félében szolgálta a népoktatás ügyét, melynek rendezése végett 1847-ben a tanyai gazdák kérelmet intéztek ugyan a város tanácsához, de az elutasította azt.16 E szomorú állapotoknak képe csak a XVIII. század második felében tüntet föl kedvezőbb színt, a mikor az ötvenes évek elején fölállított öt-hat iskolának eredményéül a tanyai népnek leglelkesebb tanítója és lelki istápolója már látva és tapasztalva a szelíd vallásosságnak és jámbor hiterkölcsnek jelenségeit, örvendve és dicsekedve így ír: „a tanyai kis lanoncz, midőn tanulási időn kívül ló, ökör, juh s egyéb házi állat mellett mint pásztor őrködik, a déli harangocska érczszavára leemeli föveget, áhitattal imádkozik s imája tiszta, szabatos szavakban száll az ég felé. Ha éltesebb vagy tisztesebb egyéneket lát: „Dicsértessék a Jézus Krisztus" köszöntéssel üdvözli őket, illemesen megáll, a kérdésre biztosan, értelmesen felel s minden hangja magán viseli a képzés remek bélyegét, minden cselekvése visszatükrözi az iskolai oktatás jótékony sugarait.17

76. Régi tanyai iskola.

Lassan, nehezen ment ott künn a népoktatás fejlesztése, az iskolákhoz nemcsak 2—3 órányi távolra fekvő tanyákról kellé járatlan utakon nagy kerülőkkel jutni, de sokáig idegenkedett is attól a nép, ma már - tekintettől a külterület viszonyaira — nagy fejlődést, nagy eredményeket mutathat föl a népoktatás ügye, á mikor is több mint negyven iskola hinti szét a betű-ismerés és tudás áldásos sugarait.

77. Tanyai uj iskola.

A tanyák, a szállások élete nagy lendületet az 1879. évi árvíz-veszedelem idején s majd a város újjáépítésének nagy munkájával nyert.

Az időig — csak vékony szálakkal volt a tanya népe a városhoz kötve, egy-egy közigazgatási aktus híre, hatása 2—3 nap múlva jutott el a 13 mértföldön szétszórt szállások közé; míg aztán a városépítés kiegészítéséül a város területén a régi kapitánysági rendszert meghagyva és „tanyai kapitány" állásokat szervezve (lásd a város külterületét föltüntető I. sz. mellékletünket), úgy az alsó-, mint a felsőtanyán közigazgatási központok létesíttettek (78. sz. kép 160. lapon) és mindkét ponton templomocskát is emelt a város. Így az a sajátságos világ ott künn, mely a régihez egész élete folyásán, működésén és gazdasági rendszerében olyannyira ragaszkodik — részben külön közigazgatást nyert.

Ma már nem 15—20 kilométernyi távolra vannak egymástól a tanya-csoportok s egyes tanyák kunyhói sem 3—4 kilométernyi elhagyatottságban roskadoznak már, hanem teljesen berendezett, szép tanyaházakat látunk egymás közelségében, magasra nyúló jegenye-nyárfák és akácz-erdőcskék közepett fehérleni. (Lásd 77. sz. képet 153. lapon.)

S míg egyik-másik dombon magasra nyúlva forog a szélmalom szárnya, addig a múlt emlékeit látjuk már a tanyák világából is kipusztuló egy-két „száraz-malom" foszladozó nádas kupolájában, de a nagy csoportban együtt fejlődő tanyák között örvendetesen láthatjuk ezenkívül a szép és modern iskolákat, helyesen rendezett kertjeikkel mindenfelé.

Hogy a szegedi tanyák népessége — s ezzel természetesen a tanya-épületek száma is18 — mily gyorsan szaporodott, eléggé érthető világossággal beszélnek a számok:

Az 1900-ban 101,695 polgári lakosságból már az egész külterületre 38,006 lélek esik s "ezekből 2301 fiu és 2178 leány, összesen: 4479 gyermek járt a 41 tanyai iskolába.

78. Tanyai közigazgatási központ.

Szeged népét ismertetvén, a tanyára lassan-lassan kitelepedett lakosságról pár vonással szintén meg kellé emlékeznünk, melyhez még csak azt kell megemlítenünk, — a mint egyébként az előzőkben is ismételve érintettük — hogy e nép itt künn teljesen Szeged népéből való nép, de el zárkózottságában sokkal kevesebb keverődésen ment át; typusában. szokásaiban, viseletében és ruházkodásában, mely teljesen Szeged népének szokása, viselete és ruházkodása az ősiből legtöbbet legtovább megőrizett, megtartott; ámde a kultúra hatása, az iskolák szaporodása, a várossal való állandóbb, könnyebb és gyakoribb érintkezés éles késsel nyesegeti már a tanyák népéletében is a multak emlékeit.

79. A hetivásárra paprikafüzéreket szállító kocsi.

  1. A tanya szó már az 103ti-ik évi szabadalmi levelekben előfordul (Fejér : Cod. Dipl. II. 129. 1.), a „szállás" szó a XV. és XVI-ik században „kunyhó"-t is jelentett.
  2. „Bárány-pirosító" mezei növény, mely a sárga és fehér gyopárral (gnaphalium) nagy mennyiségben lepi el a puszták mezőségeit.
  3. „A szegedi parochia levéltárában lévő iratok tanúsága szerint 1715. évben — írja Oltványi Pál — midőn Szeged sz. kir. város lett, a 13 mértföldre terjedő külterületen csak pásztoroknak voltak úgynevezett harántjai, kunyhói, mert e terület a török kiűzése után puszta s lakatlan volt, egész a Dunáig marha-s barom-legelőül szolgált, csak midőn Mária Terézia királynő kormánya alatt Szeged város határa is adó alá vonatott, hogy ezt a város tanácsa kivethesse a lakosokra, a hagyomány szerint a városbéli lakosokat 25 bot büntetése mellett arra kötelezte, hogy mindenki vagyonához mérten a külterületen annyi földet foglaljon el magának mívelés alá, a mennyi után a kivetett adót megfizetni képes; azonban így az ingyen adott földből is eleinte keveset foglaltak maguknak a lakosok, mert attól féltek, hogy annak terményéből nem fog kitelni az adó, melyet az időben és később is még porcziónak neveztek, azonban ők sem építettek kint földeiken mindjárt rendes tanyai lakokat, hanem csakis kunyhókat, melyekben nyáron, a me'.ei munkaideje alatt magukat meghúzták, télen pedig marháikat őrző cselédjeiknek szolgáltak azok menhelyül . . . Azonban a múlt (XVIII.) század végén már szaporodtak a külterületeken a tanyák és a lakosok a család tagjaival télen-nyáron ott is laktak, a városban lévő házaikat pedig mesterembereknek (az idegen betelepülőknek) bérbeadták, vagy üresen hagyták, hova csak ünnep- s vasárnap jöttek he a tanyáról, vagy a horgosi, dorozsmai, kis teleki s a majsai templomba jártak, mert leginkább eme helységek közelében foglaltak földet, hol a közelség miatt temetkeztek s gyermekeiket is ott kereszteltették meg. ( Oltványi Pál: „A szegedi plébánia" 1886. 165 lap.)
  4. „Magyarors7. közművelődési és közgazd. állapota az ezredik évben" czímű munka VII. k. 686. lapján ezekből Hermann Ottó egy párt bemutat.
  5. A gyönyörű hímzéssel ékesített sallangós kostök, meg az igazi szép csikóbőrös kulacs is fölötte ritka ma már, az itt bemutatott példányok régi minta darabjai a pásztornép büszkeségeinek: a) és b) kácsaorrú aczél, c) tűzszerszám zacskó (kova, tapló), d) az ékesen kivarrott kostök-dohányzacskó, e) bot, f) karikás ostor, g) h) az igazi szegedi formájú makra-pipák, rövid gyürücze szárakkal, i) kulacsok, szironyos, csattos szíjakkal, egyik szij kanyarultánál a hegyére állított fanyelű „budli"-bicskát is láthatjuk.
  6. A csikósok (equisonum) esküjéhez — pár szó változással — hasonlított a gulyásoké is s a város régi jegyzőkönyvében 1719. 135. laptól az esküminták között fordul elő.
  7. A vármegyei és városi statútum szerint a XVIII-ik század végső tizedeiben a csikósoknak, gulyásoknak nyerget tartani tilos volt, a század elején pedig a gulyá soknak a barom mellett lovat sem volt szabad tartaniok.
  8. A XVIII-ik századból való bűnpörökben gyakran fordul elő, hogy „janicsárral" ütötte agyon s a büntető eljárás jegyzőkönyveiben meg van jegyezve, hogy „janicsár", vagyis „haramjabot". A haramiák, rablók ily bunkós botokkal, melyeket az időben itt „janicsárnak" neveztek, ütötték le vagy agyon áldozataikat.
  9. Egyik régi szegedi betyárdal így szól:

    Ha a főbíró szorongat,
    Lopok neki egy pár lovat.
    Behajtom az udvarára:
    Még müg is hín.vacsorára!
  10. „Betyár legendák." Az alföldi rablóvilág történetei. Szeged, 1898. 29. lap.
  11. „Kossuth Hírlapja" 184.
  12. Zsilinszky M. „Csongrád várai, tört." III. Rész. 224. 1.
  13. Hentaller L. közlése. Tóth Bélánál: „Anekdota Kincs" V. k. 233. 1.
  14. Bővebben és részletesebben lásd Tömörkény István: „Betyárlegendák" Szeged, 1898. .— Rió (Békén Antal): „Betyárok" Történetek az alföldi rablóvilágból, gróf Ráday korában, Szeged, 1899. — Tóth Mór: „Jó madarak" 1897. Karczag.
  15. A szegedi tanyák népéről az utóbbi évtizedekben rendkívül érdekes és sok szeretettel megírt történetek és rajzok jelentek- és jelennek meg a fővárosi napi- és időszaki lapokban, melyeket Palotás Fausztin, Tömörkény István és Cserzy Mihály (Homok) írták. Lásd: Palotás F.: „Az én otthonom", 1881. Szeged. „Tanyai történetek", 1883. Szeged. „A mi parasztjaink." Öt tanyai történet, 1884. „A kapitányságból." Tanyai Történetek, 1886. „Homokfelhők", 1887. Tömörkényi.: „Jegenyék alatt", 1898. Szeged. Cserzy Mihály: „Kint a pusztán", 1899. czímű műveket.
  16. Beizner ,T.: „A régi Szeged" I. k. III. 1.
  17. Tóth János: „A tanyai iskolák értesítője" 1856. Szeged.
  18. A legutóbbi 1900-ik évi népszámlálás adatai szerint a külterületen, a tanyákon 7053 ház van; háztartás: 7598; a belterületen 6018 ház és 15,009 háztartás.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet