Előző fejezet Következő fejezet

III. NÉPRAJZI (ETHNOGRAPHIAI) RÉSZ.

Foglalkozások.

 

SZEGED TÖRZSÖKÖS NÉPE letelepülése óta a két városrész területen — alsó- és felső városon — ösfoglalkozást folytat, még pedig az alsóvárosi nép: földmíveléssel és állattenyésztéssel, — a felsővárosi: vadászattal, halászattal és hajózással foglalkozott a múltban és foglalkozik egy rész a jelenben is.

Ezen ősfoglalkozásokon kívül Szeged lakossága az elsőrendű szükségleti ipar minden nemét folytatva, a XIV-ik századtól kezdve élénk kereskedelmet fizott, mely foglalkozásnemek a török kiűzetés után a XVIII-ik század folyamán betelepített és bevándorolt különböző nemzetiségű iparosok és kereskedők által csak gyarapodást és többirányú fejlődést vettek.

A város fekvése és területi viszonyai úgy az ősfoglalkozásokra, mint a kereskedelemre egyaránt nagyon kedvezőek voltak s ez okból a vadászat, halászat, állattenyésztés, földmívelés, hajózás és kereskedés valamint a legkülönbözőbb ipari élet már századok előtt élénk lendületet vett Szegeden.

A XV-ik században, Zsigmond császár és király korában itt járt franczia utazó, Bertrandon de la Brocquiére írja: „Szeged egy nagy nyílt város s mindennemű növényekkel gazdag vidéken fekszik. Sok daru ós vadkacsa fogatik ott. egy nagy piaczot láttam velők telve. Nagy száminál találtatnak itt eladó szilaj lovak, melyeknek szelidítéséhez és idomításához jól értenek. Mondják, hogy a ki három vagy négyezer ily lovat akar venni Szegeden, találand. Számtalan nyájakat találhatni az úton igás állatokból s innét van, hogy a piaczon oly nagy számmal találtatnak."

„A Tisza tömérdek halat ont — folytatja a napló — sehol az országban nem lehet látni oly hosszá és vastag halakat, mint Szegeden. — hol ezer darab rőfös hosszaságú harcsát, vegyesen potykával lehetett venni egy arany forinton."1

Íme, mint látjuk, a nagyszámú erek. tavak és óriási rétségek nádasai között tanyázó szárnyas vadak vadászata a népnek ősfoglalkozása mellett jövedelmező keresetforrását is képezte a halászattal együtt, mely Szeged lakosságának leghíresebb foglalkozási- és kereskedelmi tárgyává lőn a legrégibb kortól egész napjainkig.

A. franczia utazó naplója rávilágít az itteni állattenyésztésre is, melyről azonban Szulejmannak a török-pusztítás korában írt naplója tár érdekes képet elénk: „Ibrahim pasa elpusztítva a Tisza-Duna közét ós vidékét — írja Szulejman — 1526. szeptember 29-ón Szegedre érve, a pusztító sereg lisztben, búzában és árpában és egyéb élésben teljességgel elmerült. Az itt talált számtalan juhnyájból Ibrahimnak 50.000, Iszkender-dselebi defterdárnak 20.000 darab jutott."2

A búza. árpa s egyéb termesztményeknek bősége, felhalmozódása a lakosság jóléte mellett, élénk földmívelésre s a hatalmas juhnyáj, élénk állattenyésztésre s az ezzel járó érdekes ősi pásztor-életre mutat, melynek emlékeit a külterület legelőin és pusztáin a nyájak kevés számú pásztorai mai napig fönntartották.

110. Hajóépítőtelep a Tisza partján.

A hajózás és hajóépítés kiválóságáról pedig azon körülmény tanúskodik, hogy a XV-ik században a szegedi Tisza-partján már nemcsak só-és borszállító „ladakokat" és hajócskákat látunk, hanem ezeken kívül vagy kétszáz erősebb hajó is épül itt és szereltetik föl, melyeken Hunyadi János, a nagy hadvezér szállítja le hadait Nándorfehérvár alá.3

E hajókat. naszádokat nemcsak itt csinálták, hanem az akkoron messze szétkanyargó Tisza vizén a só- és borszállításaik által pár század óta járatos szegedi hajósok is kalauzolták le a harcz színhelyéig, így fejlődött itt fokról-fokra emelkedve a hajózás és vele a hajóépítési ipar is.

A török-korszakban a török halászok és révészek a szükségessé vált járműveket s hajókat mind a szegedi hajóépítőktől szerezték be.

A hajózás- és hajóépítés fejlődését leginkább az segítette elő Szegeden, hogy népének egy része a magyar királyság első századaiban itt fölállított kamarai sóraktárból sószállítással foglalkozott s XIV. és XV-ik században pedig virágzó szőlőmívelést folytatott a szerémségi szőlőhegyeken, honnan ladikokon, csolnakokon, hajókon szállítva Szegedre a bort, a szőlőmíveléssel kapcsolatosan élénk borkereskedést űzött, fel egész az ország északi határáig, be egész Lengyelországba.4

Az ipari mesterségek minden ága az ötvösségtől a bocskor készítésig mesterére talált itt s mivel a keleti kereskedelem vízi közlekedését már ős idők óta a száraz közlekedés itt váltotta föl, a város népe kiváló ösztönzést nyert ez által a kereskedés folytatására, mit hogy már századok előtt is hatalmas mérvben gyakorolt is, erről a kereskedelmi portékáikkal és ipari készítményeikkel országszerte utazó szegedi polgárokat védő és minden szabadalommal s kiváltságokkal ellátott nagyszámú királyi adománylevelek tanúskodnak.

Az élénk kereskedést űző és ipari készítményeikkel az ország különböző vásáraira utazókat, valamint a vízi közlekedésről a száraz közlekedésre utalt árúkat a szegedi kocsifuvarosok szállították tovább,5 kik „nagykocsisok" nevezett alatt e régi és jövedelmező foglalkozást a legutóbbi évtizedekig föntartották.

Az ősi foglalkozások mellett a mészárosok, szűcsök, fegyverkovácsok, gombkötők, csizmadiák és a többi iparnemek űzői tért találtak Szegeden, hol a gazdag polgárság az ötvösmesterséget is fölvirágoztatta, ámde Szeged lakosságának ősfoglalkozásait és régi ipari életét részben teljesen tönkretette, részben pedig megbénította a másfélszázados török uralom, mely alatt azonban az ősi foglalkozások közül, úgy a hogy, mégis a halászatot, állattenyésztést, földmívelést, hajóépítést s egyes szükségleti iparágakat űzhette, egynémely iparágat pedig, mint a szatytyán és karmazsin csizma készítést stb. a törököktől vette át és folytatta a megfogyott lakosság; míg aztán a XVIII-ik század első tizedében megindult városrendezkedési élet lassankint ismét élénkséget és forgalmat hozott a város vizeire, mezőségeire és falai közé.

A török foglalást megelőző századokban Szeged népének foglalkozásairól érdekes tájékoztatót találunk a több ízben hivatkozott 1522. évi egyházi tizedlajstrom névsorában, mely szerint volt itt vagy hét csordás, 131 juhos gazda, tehát állattenyésztő, 1196 egyéb gazda, köztük 77 szőlős gazda, mert e században már a szegediek a Szerémségen nagy terjedelmű szőlőhegyekkel birva, élénk borkereskedést folytattak.

Ez időben külön „míves"-utcza volt s itt a lajstrom 291 iparost- nem számítva a szabadipart űző molnárokat, hajósokat és halászokat- közöttük 7 ötvöst (aurifabert) és 1 aranyost, aranyozót említ.6 Az ötvösség mesterei a török behódolás idején menekültek el Szegedről Kecskemétre és Debreczenbe, meg a külföldre is, hol hírnévre emelkedtek.7

A szegedi iparosok közül fölemlít a tizedlajstrom: 3 asztalgyártót, 13 ácsot, 6 borbélyt, 4 nyírőt, 5 csapót, 3 cserepest, 5 csiszárt, 1 esztergálost, 2 faragót, 5 szekerezést, 4 fazekast, 2 korsóst, 1 téglást, 2 fűsűgyártót, 1 gomböntőt, 4 hámverőt, 3 kaskötőt, 2 kádárt, 7 pintért, 4 kerekest, 1 keztyűst, 21 kovácsot, 2 patkóst, 1 köszörűst. 9 kőfaragót. 18 mészárost, 2 órást, 7 ötvöst, 3 puskást, l pözörczést, 49 szabót, 4 szitást, 25 szűcsöt, 5 talyigást, 33 vargát; tehát számra és időre legtekintélyesebben és legrégebben szerepelnek a szabók, szűcsök, kovácsok, csizmadiák (vargák) és mészárosok, ez utóbbiakból választatván a török korszak alatt még a város főbírái is.1

A török korszak alatt egyébként — mint említettük — a lakosság száma — tehát az iparosok és mívesek száma is — rendkívül megfogyott s azok is nagy elnyomatás alatt élve, a városélet semmi fejlődést nem mutatott.

Az 1719-ik évi adólajstromok összeírásából már azt látjuk, hogy ezrével legeltek a szegedi pusztákon a lovak, jármas ökrök, tehenek, tinók, üszők, disznók, juhok s a földmívelés is megindult, mert a lajstromok úgy a felső-, mint az alsóvárosról2 a megadóztatás czéljából nagy mennyiségben termelt gabonát, zabot, árpát, kölest és bort — s a lakosság nagymérvű megfogyatkozása daczára 93 malomházat, több mint 200 méhkast, vagy ötven mesterembert, 25 cserépégetőt és 80 halászt tüntetnek ki.3

Érdekes e kimutatás névsora is, mely azt igazolja, hogy a török kiűzetés után — az idegen betelepedések előtt -- a régi magyar lakosságból kerültek ki a város iparosai is — mint ezt az 1522-íki egyház tizedlajstrom névsorában szintén így megtaláljuk — kik között egy-két idegen hangzású néven kívül mind magyarok szerepelnek, így:

Felsővárosról:

Bite István

Csizmadia Mátyás

Dücső György

Fodor István

Fazekas András

Halál Pál

Horváth György

Kéri Mihály

Losoncz Benkö

Lovászi Mihály

Lantos Istók

Papdi Pál

Purdi Ferencz

Sánta Miska

Szántó Mihály

Sziraki György

Szabó István

Thót János

Vecsernyés Mihály

Varga Mihály.

Alsóvárosról:

Balogh Boldizsár

Csizmadia Mihály

Hódi Ferencz

Marha János

Nagy István

Raab István

Rengő János

Rontó Miska

Sarkár János

Török Ferencz

Uzsurás Lajos.

Az 1769. évi hasonlóczélú összeírásban már a törzsökös magyar mesteremberek között nagyon sok az idegen,8 de az iparosok száma is nagymérvben megszaporodott úgy, hogy az 1772. évi kimutatásban a 20,314 lélekszámot tevő összlakosságból a mesteremberek közül van:

  mesterek: legények: inasok: összesen:
r. k. 321 499 159 979
acathol. 156 299 156 591

vagyis a különböző iparágakkal foglalkozók száma e kimutatás szerint: 798, a kereskedőké pedig: 82.

És hogy az ősfoglalkozás, az ipari és kereskedelmi élet mily lendületet vett 7—8 évtized alatt e város kebelében, arról az 1806-ik évi megadóztatás czéljaira készült kimutatás nyújt kellő tájékozást.9

E szerint volt egy kapányi kert: 1495, szőlő: 15,167, Szántóföld: 12,799 hold, kaszáló: 70,492 hold, szárazmalom: 17, vízimalom: 69, bor-sutú: 56, lenolaj-sutú: 17, kazány: 102, kocsis-ló: 4299, ménes: 1079, jármos-ökör: 5953, tehén: 4581, szarvasmarha 3 esztendős: 2143, 2 esztendős 2226, juh: 63,949, sertés: 783.10

Ím, a földmívelés és állattenyésztés eredménye, nem is említve, hogy ez csak az állományt képezte s ezenkívül a kereskedelemben is nagyszámú állatforgalom volt már ez "időben.

A foglalkozásoknál találunk elsőrendű kereskedőt 10, ezeknek az adója 16 frt, másodrendűt 33, 12 frt, harmadrendűt 82, 8 frt adóval, 4-ed rendűt 6 frt adóval és 5-öd rendűt 110-et, 3 frt adóval, tehát 278 kereskedőt. Kalmárt 1-ső rendűt 11-et, 14 frt adóval, 2-od r. 15, 10 frt. adóval, 3-ad r. 13, 6 frt adóval, 4-ed r. 10, 4 frt adóval, 5-öd rendű 6, 2 frt adóval, tehát 55 kalmárt. Mesterembert: 1-ső r. 6, 10 frt adóval, 2-od r. 22, 8 frt adóval, 3-ad r. 101, 5 frt adóval, 4-ed r. 215, 3 frt adóval, 5-öd r. 382, 1 frt 30 kr. adóval, 6-od rangút 421-et 45 kr. adóval, tehát: 1147 iparost.

A város fejlődése és gyarapodása a legkülönbözőbb foglalkozásoknak nyitott itt tért s az ősfoglalkozások és kereskedés mellett a városi élet követelte ipari foglalkozás minden mesterével találkozunk s a XVIII-ik század végén11 a főbb iparosok száma a következő volt: sütő 16, csizmadia 312, mészáros 7, bodnár 10, kalapos 19, szűcs 9, szűrszabó 12, kőműves 7, kés-kovács 11, szíjgyártó 8, cserző 18, kötélgyártó 5, szitás 110, lakatos 13, kovács 27, szabó 31, czipész 23, gombkötő 15, asztalos 30, fazekas 51, kocsigyártó 22, takács 102.

A szegedi késesek hírét ma még a „halbicska" tartja fönn (17. sz. kép 37. lapon). A felsoroltakon kívül azonban az ipar egyéb nemeinek is számos mestere élt itt, különösen nagyszámú hajóács — vagy mint Szegeden a hajó- és malom-faragót nevezik — super és még nagyobb számú hajós és halász.

E két foglalkozási ágról, mint Szegednek legérdekesebb és legnevezetesebb foglalkozásáról, alább bővebben szólunk, itt folytatólag azt említjük meg, hogy e város népénél is ősrégi szokás és gyakorlat az, miszerint a család fentartására, anyagi helyzetének biztosítására irányzott munkában a nő, a feleség nem csekély szerepet játszik a férj foglalkozása mellett.

Az ősfoglalkozásnál, a földmívelésnél ismerjük a nő szerepét, az ipari foglalkozásoknál nemcsak a suba, ködmen, papucs, bútorok stb., stb. megvarrásánál, megfestésénél segédkezett, de rendesen-az asszony adta — ós adja el a vásári, a piaczi munkát.

A kofák Szegeden is mindennemű termesztményekkel és egyéb élelmi czikkekkel ülnek a piaczon s rendkívül élelmességgel és ügyességgel „kupeczkodnak",12 de csak az asszonyok, mivel egy régi magistratusi határozat szerint: „nehogy a kofálkodás által a szolgálatra való leányok attul elhuzassanak és a könynyű henye életre s nyelveskedésre szokjanak, minden hajadon leányok büntetés terhe alatt a kofálkodástól el vannak tiltva."13

A lakosságnak egy része kertészkedik, különösen az alsóváros népe űzi nagy szorgalommal a konyha-kertészetet meg a híres paprikatermelést s egyben azzal kiterjedt kereskedést folytat. A paprika-termelés másfélszázad óta, de különösen az utóbbi ötven év alatt rendkívüli élénkséget nyert itt, mert míg a XIX-ik század elején Vedres csak emlegeti, hogy a vadsáfrány és a vörös paprika, „melyek — úgymond — ez előtt egynéhány esztendőkkel szembe se tűntek arra a végre, hogy valaha a kereskedésnek valamelly tzikkelyét csinálják ; most pedig már hellybe a piartzon száz talléra reá megyén az ára mázsájuknak"14 ma már Szegedről évente 16000 mázsa paprika kerül kereskedésbe — a külföldre 4000 mázsa — mázsánkint 75 frt középárban, de a finomabb 100—120 frtórt is.

De nemcsak a piros porrá tört paprikával, — mely manapság, mint tudjuk, a királyi konyhának is használt fűszere — hanem a zöld paprikával is élénk csere-kereskedést folytat az alsóváros élelmes népe.

A paprika füzérekbe füzetve, a ház elején függ, míg megpirosodik, aztán vagy kocsira rakatva (lásd 79. sz. képet 161. lapon) kerül a forgalmas és élénk paprika-piaczra, vagy a külűbe, ma már a nagy malmokba vitetik megőrlés végett.

111. Paprika-külű.

                                       (a1 a2 a3 a4 = bakok, b2 b3 és b4 = bakfészök, hova a paprika jön.)

Régebben csak külübe törték a paprikát, mint ez az egész város területén egyetlen fenmaradt külűről vett 111. sz. képünkön látható; napjainkban azonban csakis gőzerejű gyárakban és a Tiszán levő átalakított lisztőrlő malmokban őrlik a híressé vált paprikát.

Jelentékeny volt azok száma is — főleg Rókuson — kik szappanfőzéssel foglalkoztak; míg egy nagy rész az ehhez szükséges „széksósöpréssél" kereste kenyerét.

A „sziksó-söprés''; mely a híres „szegedi szappan" főzésre lényeges és nagy befolyással volt, a város területén lévő nagymennyiségű szikes tavak partjain és fölületén15 a reggeli órákban részint a nap fölkelte, részint pedig azután mindjárt söpörtetett; még pedig oly menynyiségben, hogy holdankint 80—100 véka természetes szóda, vagyis „sziksó" gyűjtetett, mely meleg vízzel vagy gyönge lúggal való felöntés által tisztíttatott.

Régebben mintegy 15—20 ezer mázsa szappant adtak el a szegediek: a pesti, debreczeni, bajai, gyulai, az itthoni stb. vásárokon, a hol nagy haszonnal járó élénk vászon-kereskedést is folytattak.

Nem kisebb jelentőségű foglalkozása a szegedi nép asszonyainak a tarhonya-készítés16 és kenyér-sütögetés.

A kenyér-sütögetők rendesen a molnárok feleségei vagy azok családjából kerülnek ki, a század elején ezeknek rendkívül sok bajuk volt a pék-czéhvel.

112. Részlet a kenyérpiaczról.

A pék-czéh ugyanis a kenyér-árulást el akarta tiltani, de hosszas viaskodások után a XIX. század közepén a hatóság bölcsesége végre akként oldotta meg a gordiusi csomót, hogy a kenyérsütőknek 12 krajczárosnál olcsóbb czipók sütését elkobzás terhe mellett eltiltotta, de mivel a pékek által sütött czipók „idomtalanságuk" miatt nem a kivánt minőségűek voltak, a kenyérsütésre nézve a nemes kofákat régi jussaikba visszahelyezte.

Az ízletes szegedi kenyér és czipó messze földön híres és az itteni kenyérpiacz állandóan keresett és forgalmas.

A szegedi népnek igen élénk érzéke volt mindig a „szép forma" iránt, azért iparkészítményei — ízléses szép formájukkal és kiállítási csínjukkái fölül múlva az ország más vidékén előállított hasonló iparczikkeket — kapósakká és kedveltekké lőnek.

Az itt épített formás és kitűnő vízimalmok, meg a kecsesen úszó bőgős folyamhajók büszkeségei voltak a haza folyóinak egész korunkig.

Sehol szebb papucsot, nyalkább kordován- meg karmazsin csizmát vagy irhás subát, virágos ködment és szűrt s oly Ízléssel festett rózsás és tulipántos ládát nem tudtak készíteni, mint Szegeden.

Az alsóváros papucsosaié az érdem, hogy a „szögedi szép selyöm papucs" ma is Magyarországszerte, de sőt Románián át le Bulgáriáig keresett iparczikk maradt.

A papucsosok mellett megkell említenünk „a kaczabáj varrónők"-et, kik a szegedi asszonyok és leányok híres felső ruhájának készítésével foglalkoznak.

Régebben a szűcsök készítették a népies férfi- és női felöltőket, de lassankint a szabók és kaczabájvarrók foglalták el a tért, amazok a férfi-, emezek a női ruházat készítésénél.

113. Munkára induló kubikos.

Szeged különleges helyzetéből — az árvízzel való százados küzdés folytán — keletkezett itt két érdekes foglalkozás: egyik a kubikolás, másik az ehhez legszükségesebb eszköz, a talicska (tajicska) készítés.

A töltésezések földmunkásai: a kubikosok, kik a legutóbbi évtizedekben az ország folyammenti városaiban kitartó munkáikért nagyon keresettek.

A belváros, a palánk német iparos lakossága, a Tisza partján lakott görög és rácz betelepülőkkel együtt mindennemű iparűzéssel és kereskedéssel foglalkozott és foglalkozik a töredék csoport jelenleg is.

A különböző betelepedett nemzetiségek külön német czéheket alkottak s így volt' Szegeden német csűcs, magyar szabó, szláv sarukészítő stb. czéh, szemben a magyar szűcs, magyar szabó s csizmadiák stbiekkel és bár ez utóbbiak nemcsak magyar ruhák készítésével foglalkoztak, hanem külön magyar testületet is képeztek, még is azt tapasztaljuk, hogy eszközeiket, szerszámaikat a németség hatása alatt német szavakkal jelölik, sőt a régi törzsökös foglalkozásúak is, mint a halászok, magukat „fiséreknek",18 a hajóácsok, faragók, „superek"-nek nevezik.

A rókusi nép főfoglalkozási ága: a sertés-hizlalás, szappanfőzés és az ezekkel, valamint a vászonnal való kereskedés.

114. Koplalós kocsi.

A XVIII-ik század végén keletkezett ezen városrészben laktak a fuvarozással foglalkozó „nagykocsisok" is; míg a szekeresek és a város területén kisebb-nagyobb terhek közvetítésével foglalkozó ,.taligások" (tajigások), meg az úgynevezett „koplalósok" a város különböző részein szétszórtan laktak.

A taligások egy lovas, kétkerekű kocsijaikon, „tajigájukon" nagyobbára az őrleni való gabonát vitték a „mónár járókba", a molnárok kikötőjéhez a Tiszapartjára s ugyancsak az őrlés után haza szállították a lisztet. A tajigába gyakran egy szamár volt fogva, e tajigások azonban a vízimalmokkal együtt eltűntek teljesen a Tisza partjáról.

A szekeresek18 ökrös szekereikkel (lásd 83. sz. képet 184. lapon) szintén a város területén való szállításokból és fák vontatásából élnek, egykor rendkívül szükséges és keresett foglalkozás volt ez Szeged területén, de a város fejlődő és változott viszonyai és a közlekedések javulása mellett ma már nagyon kevés a „szekeresek" száma, míg a fönnebb említett „nagykocsisok", mint fölöslegesek, teljesen elfogytak s utódaik már mint „fiakkeresek" keresik kenyerüket.

115. Szegedi kocsi s magyaros lószerszám.

A közvetítő kereskedés, valamint a külterületeknek nagy távolsága a város központjától számos járművet igényeltek s így nem csodálhatjuk, hogy Szegeden a kocsikészítés is élénk iparágat képezett és képez még ma is; a könnyű és csinos szegedi kocsik (lásd. 115. sz. képet) egész vidéken keresettek.

A városélet fejlődésével egyébként számos foglalkozás, ipar és mesterség hanyatlott le vagy tűnt el Szegeden.

Így tűnt el a családi élet legősibb és leghasznosabb foglalkozási két ága: a fonás és szövés, pedig még 6—7 évtized előtt is a leány csak a maga fonta, szűtte (szőtte) fehérneműben járt s csak akkor mert férjhez menni, ha kitűnő kenyeret tudott dagasztani, sütni. Ma legfeljebb talán a tanyák egy-két házánál lehet rokkát vagy orsót látni, bent a városban már se híre, se hamva azoknak, de sőt takács, szűrszabó és gombkötő is alig lakik már egynéhány Szegeden, holott ezek ötven év előtt még igen tekintélyes iparágat képviseltek itt.

116. Olaj-sutú.

(B1 B2 = bálvány, Bsz. = bálványszorító, V. = tartóvasak, E. = kerékhajtó emberek, bakosok, K. = kerék, P. = pogácsák, Pf. = pogácsa-fészök, Kü. = kiütő. Olajos kanna és tölcsér.

De eltűntek a száraz-, szél- és vízimalmok a város területéről, mind elfogytak az olajsutúk is, pedig ezeknek a száma még a XIX-ik század elején közel járt a százhoz. A működésben levő egyetlen olajsutút a 116. sz. képünkön mutatjuk be.

Éppen tányéricza (napraforgó) olajat sutulnak rajta; előbb természetesen a szomszéd helyiségben összetörik kül ükben —mely eket paprikatörésre is használnak — a magot, most nagy teknyőkben a gyúrók meggyúrják, majd nagy üstökbe kerül, hol 10 perczig pörkölik s azután jön a sutulás, de előbb vastag vászonba göngyölik s így kerül a poqácsa-fészökbe.

A pogácsa-fészök a két — 6— 7 méter hosszú s 60 cm. vastagságú — nagy bálványszorító közé helyeztetik, alatta lévén már az olajos kanna s ekkor a két bakos néhányat fordít a csavaros tengelyű nagy keréken, mire a két bálvány összeszorítva, kisutulja az olajat.19

Most visszafelé fordítanak egyet-kettőt a keréken, kiveszik a pogácsa-fészket s a Műtőn kiverik a pogácsát, melyet a bálvány mellett raknak halomba s így megy -a munka tovább.

Az egyes iparágak lehanyatlása mellett néhány vonással jelezzük itt, hogy az ősfoglalkozás közül a földmívelés mindegyre emelkedett, mert míg a XVIII-ik század folyamán csak a saját szükségletének megfelelő területet foglalt el megművelés végett a lakosság; addig a XIX-ik század elejétől a népesség szaporodásával mindegyre szaporodott a megművelt földterület mennyisége is.

Megjegyezve egyébként azt, hogy a XV-ik század óta virágzásban volt bortermelés és kereskedés, meg gyümölcstermelés, melyek a törökkorszakban egészen aláhanyatlottak, most a legutóbbi században ismét örvendetes föllendülést mutatnak és az 1890-ik évi népszámlálás a következő foglalkozásokat és számokat tünteti föl:

A város 138,443 holdterületéből 22,839 hold terméketlen s a város tulajdonát képező 63,876 hold területe mellett a magánosok birtokában 75,069 holdnyi terület van, melyen és a várostól szőlőmivelésre, gabona- és dohánytermelésre bérbe birt földeken a lakosságnak 39 százaléka gazdálkodást, őstermelést folytat.

Vagy részletesebben:

Őstermelés: mezőgazdaság: férfi: 10.293 nő: 2703
erdészet:   11   -

Iparos népesség főcsoportok szerint:

Tulaj donképeni ipar: férfi: 4933 nő: 551
Élvezeti és szem. szolg.:   716   762
Vándor ipar:   2  
Házi nép ipar:   33   82
Vagyis összesen férfi: 5684 nő: 1395

Iparágankint:

Az ipar Férfi Az ipar Férfi
Ács 64   Bognár ................................. 52  
Arany- és ezüstműves .  15 Bútorgyár................................ 29
Aranyozó................................. 5 ___ Cserepező ............................ 11
Asztalos ............................ 360 _ Csizmadia................................ 342
Bádogos ............................ 45 ___ Csonttisztító .... 4
Béltisztító................................. 3 Czementöntő .... 3
Az ipar Férfi Az ipar Férfi
Czímfestő 1   Képfaragó............................... 5  
Czipész 401 Kertész.................................... 102
Czipő- és czizmafoltozó . 5 Késes...................................... 28
Czukorka készítő . 8 Kovács.................................... 113
Czukrász 20 Marhahizlaló .... 46
Divatárus 17 Mérlegkészítő .... 1
Dobozgyártás . . . 1 Mészáros................................ 87
Dohánygyárban . . . 221 Mézes-bábos 11
Eczetgyártás .... 4 Órás....................................... 40
Építészetnél .... 168 Papucsos................................ 157
Eső- és napernyő . . . 5 Pék......................................... 139
Esztergályos 29 Pipakészítő . . 1
Fazekas ............................ 110 Reszelővágó .... 8
Fegyver- és puskaműves. 3 Rézöntő.................................. 24
Fényképész 10 Rostás..................................... 1
Fésűs....................................... 6 Ruhafestő............................... 2
Fűzőkészítő 1 Sapkás ................................. 1
Gépész- cséplő 2 Selyemfestő . . . . 5
Gépész 6 Sertéshizlaló .... 44 -
Vasöntő 1 Szabó (férfi) .... 445
Géplakatos 13 „ (női) .... 56
Gombkötő 9 „ (foltozó) , . . 98
Gőzfűrész és munkás 60 Szalámigyár .... 3
Gyertyamártó és szappanos 23 Szalmakalapkészítő 64
Gyufagyár 24 Szegkovács ............................ 4
Hajóács 47 Szerszámgyár .... 1
Hajóiszkábáló .... 1 Szeszgyárban .... 62
Halász 25 Szíjgyártó............................... 20
Hangszerkészítő . 6 Szikvízgyártó ... . . 5
Hentes 106 Szitakötő................................. 8
Húrkészítő 8 Szobafestő.............................. 85
Juhvágó 12 Szűcs ................................ 68 _
Kádár 52 Szűrszabó ........................... 4
Kalapos 33 Takács..................................... 11
Kályhás 6 Téglagyár . . . . . 13
Kárpitos 3 Tímár...................................... 14
Kártyakészítő .... 16 Üveges.................................... 6
Kas- és kosárkötő 11 Varrógép................................. 1
Kefekötő 19 Vasöntő ........................... 1
Kékfestő 22 _ Vasúti munkás 156
Keményítőgyár . . . 1 Vésnök ...... 6
Kéményseprő .... 23 Zsibárus.................................. 13
Kender fonó gyár . . . 162   Zsindelyes............................... 15

A míg egyes iparágak a XIX-ik század 6-7-ik tizedéig még virágzásban voltak, im az utolsó évtizedekben már a népélet és foglalkozások megváltozása mellett egészen lehanyatlottak; erre nézve elég legyen: a takács, szűrszabó, gombkötő, szitakötő, hajó- és malomkészítők (superok) s az ősfoglalkozó halászok számára tekintenünk, nem is említve, hogy a házi ipar köréből a fonással együtt eltűnt a gyékényszövés és a czirok- s kerti söprűkötés, ezek ma még a szomszédos Tápé és Algyő községek foglalkozásai, házi ipara maradtak csupán.

S mert a gyékényszövés a foglalkozások köréből eltűnő félben van, annak eszközeit és készítési módját pár szóval fölemlítjük.

A gyékényt, — mely a város vizenyős és rétséggel borított nagy területén bőven termett - a férfiak sarlózták s kévébe kötve hordták haza s otthon a kisebb leánykák válogatták abból a szövéshez szükséges szálakat, melyeket aztán szétfoszlatva, sejmözve készítettek elő. A nagyobbak „ionoztak", vagyis a gyékényponyva belső kötél szálait sodorták 4-5 millim. vastagságra, a menyecskék pedig szűttek, míg az öregebb asszonyok szintén a földön üldögélve — a szövés is a földön a szobában vagy az udvaron történik — fintoráztak. A fintorázás abból áll, hogy a gyékényponyva két oldalán kiálló gyékény végeket úgy hajlítják és igazítják el, hogy a foszlásnak eleje vétessék.

A gyékényszövés — mely főleg a kis Tápé községben űzetik még — régebben a szobák szőnyegének és ipari czélokra takaró-ponyvák készítésén kívül — kisebb és nagyobb szatyrok, kanalasok előállításával foglalkozott, ámde a fejlődött ipari élet, a gyáripar föllendülése mellett, a folyók szabályozása folytán eltűnt rétségekkel a gyékény és nádtermelés teljesen megszűnt és a gyékényszövés is végkép kiszorul már a házi ipar foglalkozásából.

A nádasok, tavak és óriási rétségek megszűnésével a XIX-ik század második felében már az ősfoglalkozás egyik neme: a vadászat is megszűnt keresetforrás lenni; holott még a XVIII-ik és a XIX-ik század folyamán a szárnyas vadak, a vadkacsa, lúd és hattyúk, valamint a ruházkodásnál használt róka- és farkasbőrök piaczi kereslete folytán Szegeden sokaknak képezte kenyérkereseti foglalkozását.

Ép így a madarászás 20 is, mely inkább az éneklő madarak fogására terjedt, mivel a szegedi nép házánál rendesen vagy egy fürj szokott „pitypalattyolni" (verni), vagy egy stiglincz, czinöge (czinke), csízik vagy kendöricze csacsogni, énekölni; ritkábban a rigó fütyülni, a rütyű és a vörösbögy meg a „pinty" ugrándozni.

A „madarászás": cserénynyel, tűrrel (tőr), hívóval, csapóval és léppel eszközöltetett; a madarászás is nagyon megcsappant az utóbbi időkben, de megfogyatkozott az éneklő madarak száma is Szegeden és környékén.

A cserény egy másfél méternyi szegletes léczre feszített háló, mely egyik oldalán felpeczkeltetik s alá kendermag vagy búzaszem szóratik; a peczek végén zsineg van, melyet a lesben ülő madarász tart kézben, ha a madár a cserény alá megy enni, megrántja a zsineget s a cserény a madarat leborítja.

117. Fürj-hívó.

                                              a)  lapjáról a verőrész, b) élivel a csont síprész.

A tűr vagy tőr bojtorjánból készített fészek, melyet valamely fa ágai között helyez el a madarász; itt a bojtorján-fészekbe pedig lószőrből formált hurkocskákat köt s közéjük kendermagot szór, most az éhes madárka oda röpül lakmározni, miközben könnyen belelép valamelyik hurokba, melyből ha tovább akar lépni, ép az által hirtelen fogva lesz.

A csapó, általánosan ismert kalitka formával, de lecsaptató borítékkal bir s rendesen a szabadban elhelyezett oly kaliczkára függesztik, melyben egy madár, mint hívó, csalogató énekelget.

Ily csapót a czinkék részére nyers tökből készítenek úgy, hogy felső részét lemetszik csaptatónak és a tök kimélyített medrébe egy kis vékony keresztecskét helyeznek el, melynek vége czérnaszállal lazán úgy alkalmaztatik a felpeczkelt felső részhez, hogy a czinke rálépésével a keresztbe tett fácska megbillen, miáltal a fedő tökrész leborítja a kelepczébe jutott czinegét.

A fürjeket zöldre festett nagyobb hálóval fogják, mely a zöld vetésre boríttatik. A madarász a hívóval a fürj hangját utánozza, miáltal a háló alá csalja őket és egy alkalmas pillanatban hirtelen megriasztván, a hálóba keverednek.

A fürj-hívó (117. sz. kép) közönséges bőrből készített zacskó — mely lófarkszőrrel töltetik ki — felső végére pulyka-lábszárcsontból vagy ónból formált síp jön. A madarász e zacskót a mutató- és közép-ujja közé fogja s 2—2-őt üt reá, úgy hogy a fürj hangját utánozza ; mire a hímek vakon sietnek a hang után s csakhamar a zöldre festett háló-cserény alá, vagyis a madarász kezébe kerülnek.

A madarászáson kívül még, főleg az iparosok egynémelyike — a mint sokan közülök szőlőmíveléssel és egyéb mellékkeresettel is bíbelődtek — galambászassál foglalkozott, ez csak olyan „paksziózás11 volt ugyan, azonban jövedelemforrásul is szolgált.

A hajózás és hajókázás — mint a kereskedésnek legkiválóbb tényezője — Szeged népének egyik ősi foglalkozását képezte a hajóépítéssel együtt, mely utóbbiról, mint a már-már eltűnő foglalkozások egyikéről, szükséges részletesebben is szólanunk.

Ismétlőleg említettük, hogy a betelepedés alkalmával a vadászattal és halászattal foglalkozó ős szegediek a felsőváros részen, a mindenünnen víz által körülvett „felsőw-zigeten" ütötték föl sátraikat, természetesnek kell találnunk, hogy a halászattal és vadászattal foglalkozók szükségképpen már vízi járművekkel is birtak, a mint birtak azzal már a mindig vízközrendszerben, vizek által határolt területeken lakó régi magyarok is.

A legelső hajózás Magyarországon hadiszállítás volt s ezt követte a sószállítás, majd később az épületfák, kövek, bor, gabona, kender, dohány és a többi termesztmények szállításai, melyek aztán élénk forgalmat adtak a kereskedelemmel kapcsolatosan a vízi járművek fejlődésének is.

így tehát Szegeden is halászattal és vadászattal foglalkozó ősi betelepülők kezdetleges járműveitől eltekintve, a XIII-ik században már a sószállító hajókkal találkozunk, minthogy tudvalevőleg II. Endre 1222. Szegedet országos sótárrá tette és tény, hogy a szegedi hajóépítés tulajdonkép a sószállító hajók felhasználásából és átidomításából indult ki és tény az is, hogy Szeged egész korunkig az ország elsőrendű és legkitűnőbb folyamhajózási hajóépítő telepének tartatott és tar tátik.21

A XV. és XVI-ik -században már a szegedieknek sokféle vízi-járműveivel találkozunk, így említik az okmányok a „ladak", kisebb-nagyobb hajók (naves) és „cholnok" neveket, mely utóbbiért a halászok se rév-, se vámpénzeket nem fizettek,22 míg a hajósok a „ladakért" egy dénárt, a kisebb hajókért 10, a nagyobb, egészen megterhelt hajókért 25 s a félig terheltekért 12 dénárt űzettek.

A hajózás élénk forgalmat nyert ezen korban a szerémségi borszállítás által s ez magával hozta a hajóépítés fejlődését, mely még a török-korszakban sem hanyatlott le teljesen, mert a törökök is a szegedi hajóépítőktől szerezték be ilynemű szükségleteiket.

így olvassuk a török-defterekben, hogy egy a szegedi kikötőhöz vett kis hajóért a török számvevőség Nagy Sándornak 450 akcsét és egy a varsányi kikötőhöz vett hajóért Kiss Jánosnak 1500 akcsét fizetett ki.23

A város népének hajózási forgalma azonban a török-korszak alatt teljesen szünetelt, mert a vizeken való szabadközlekedést a török elzárta, a vízimalom építést és molnár-ipart pedig a nagy malom-adóval tönkretette.

A török-kiüzetés után mindent újra kellett kezdeni, még révhajókat is Budáról hozatott a város, ámde a XVIII-ik század vége felé a krónikás már büszkén írhatta:

„Partim rakva vannak szállító hajókkal

Erdély, Magyar, Horváth, Tót országiakkal,

Kik dohányt, gabonát, sót hordanak vidékre.

 

Magyar király színe csillog zászlóikon

Az aradi hajók szép vitorláikon

Boldog időt hoznak ezek kebelembe

Kincsem szaporodik, növök erejembe."24

Szeged ismét a délvidék és kelet kereskedésének központja lesz, számos hajó köt ki a Tisza partján, hol a régi elevenség és forgalom újból megtalálja igazi otthonát.

A XIX-ik század elején egész erővel megindul a hajózás.

A Maroson mintegy 500 hajó, közel 300,000 mázsa sót szállít ide. a Tiszán pedig vagy kétszerannyi hajó és tutaj (sószállító láp) több mint 500,000 mázsát, de gyakran egy millió mázsa só megfordul itt, honnan nagyobb hajók szállítják le Szerbia felé a Szávaparti városokba; ép úgy az idegyűjtött gabonát is, meg a tömérdek dohányt, pamutot, gyapjút s vagy 50,000 akó bort, szárazhalat, szappant és a többi mindenféle termesztményeket.

Az itteni rácz és görög kereskedők egymás után építtették a szállító hajókat s a forgalom ezen élénksége Vedres István szegedi földmérőt — már a XVIII-ik század végső tizedében — arra. birta, hogy komolyan foglalkozott: „a Tiszát —- a Dunával, vagy inkább Szegedet — Pesttel egybekapcsoló hajókázható csatorna" létesítésével, melyet egy külön füzetkében közzé is tett.24

E füzetkében a szegedieknek a hajóépítésben való ügyességéről is megemlékezik, mondván: „az egész Ausztria birodalomban — kivévén a tenger partjait — sehol jobb Hajógyártók vagy hajócsinálók nem találtatnak, mint Szegeden." „Ezt magok a kereskedők és Hajóbirtokosok mondják, azért minden különös dicsekedés nélkül hozom elő."

Valójában így volt, mert a szegedi nép a mily ügyes hajós volt, ép oly ügyes hajóépítő is, segélyére lévén ebben többször hangoztatott forma-érzéke és ízlése is.

A nagyobb és formásabb hajók építési ideje Szegeden a XVIII-ik század utolsó két évtizedére esik, a mikor a folyam-hajózás is lendületet nyert, de meg kell jegyeznünk, hogy az is tény, miszerint a hajóépítés helyes irányú fejlődése Szegedről indult ki.

Volt ugyan az ország egyéb pontján is hajóépítő-telep s bár Komáromban és Győrben is épültek különböző nagyságú és formájú hajók, de ezek a Szegeden épült hajókkal nem versenyezhettek; sőt a komáromi, győri, mosonyi, szlavóniai és horvátországi kereskedők is mind Szegeden csináltatták hajóikat,25 vagy ha szép formát és könnyed járást akartak hajóiknak adni, itt fejeitették meg azokat a szegedi Tisza partján, mely a XVIII-ik század végétől egész a XlX-ik század hetvenes évéig telve volt épülő és javítás alatt lévő hajókkal, a Tiszát pedig a Boszorkány-szigettől föl egész a Maros torkolatáig mindkét oldalon egészen elborították a kisebb-nagyobb hajók, vízi-malmok és úszójárművek.

A nagy hajók csak az alsó Tiszára — Szegedtől lefelé — és a Dunára, a kisebbek „luntra" nevezettel a felső Tiszára és Marosra készültek. (Lásd 30. sz. képet a 70. lapon.)

A nagy hajók külső formáját — hivatkozott füzetében — Vedres nem említi, csak azt jelzi, hogy „tengeri kormányra" (timonyra) legelőbb ekkor (1805.) építettek itt hajót.

A XlX-ik század második, de sőt az első tizedében már — az egykorú hajóépíttetőktől tudjuk — a mostani nagy — úgynevezett — bőgőshajóhoz hasonló nagyságú és alakú hajókat készítettek, ezt igazolja a városi rajziskolában levő hajó-rajz is, mely teljes trivséggel és pontossággal három oldalról 7 tusrajzban tünteti föl a szegedi szép nagy „bőgős" hajó vázlatát következő fölírással: „A szegediek hajókészítés módja A. Illyés 1834."

118. Szegedi bőgős hajó.

 A—R. oldalról tekintve és hossz-átmetszetben. E— F, és C-D. = a derék keresztmetszetben. G—H. és O. = a hajóorra és keresztmetszete. A- B. = a hajófenék a burkonyokkal.

A szegedi hajóépítés tehát már a XIX. század elején birta a jelenleg is ismert formát, de nem a könnyedséget ós azt a kecses hajlást, melyet a hatvanas években Hajdú Mihály szegedi kitűnő hajóépítő adott neki.

A hajóépítők száma Szegeden a XIX-ik század első felében 800, a hajók pedig ezrével úsztak a Tisza partjai mellett, de valamennyi közül már akkor is kivált a szegedi hajó, mely Fényes Elek szerint „szépségénél és szilárdságánál fogva a tengeri hajóval vetekedhetik."26

Hogy mint épül és mily alkatrészekből áll egy ily szegedi folyamhajó — tekintettel arra, hogy ma már alig látunk egy évtizedben egyet-egyet építtetni — részletesebben kell azzal megismerkednünk.27

Mindenek előtt mintegy méternyi magasságú tőkéket helyeznek a tűidre ászok gyanánt s erre rakatnak föl a kantárfák, melyeken a fenék-deszkák sorban egymás mellé fektettetnek el. Ha ez kész. jön a kiformált hosszaságnak és szélességnek megfelelő fenékdeszka kerekítés. Ezután felillesztetik az első oldal deszka „meder deszka" néven (109. sz. kép 235. lapon), mely kissé vastagabb a többinél s most a bordázat, a „burkonyok" rakatnak be, a nagyobb hajóknál egy lábnyi távolra egymástól.

A burkony vagy „bókony" természetesen-képződött végét „pipá-nak" hívják, míg ha ilyet mesterségesen csinálnak a bordázathoz, akkor ;iz „stampfli." A burkony ezen végei, melyekhez az oldal deszkák támaszkodnak, „habláb" névvel birnak.

A burkonyok elhelyezése után jön az „oldalazás", az oldal deszkák fölrakása, melyek közül a középső, mintegy 15—20 ctm. vastag deszka „nagy bálvány" nevet visel, czélja a külső oldalvédés. Ezen bálványdeszka belső fele homorúan ki van vésve, külseje a nyolcz szeglet felét mutatja. Míg ezen oldal-deszkákat fölrakják, addig a fenék megvarratik, azaz az egymás mellé illesztett deszkaközök mohával és gyékénynyel erősen kitöltetnek és színvesszővel födetve, ez iszkábával erősíttetik a varrás fölé s kívülről jó somogyi kátránynyal vonatik be.

A hajómeder építésnél azonban mindenek előtt fölállítják a már jó előre kiformált, szépen kifaragott hajó-orrt, „orrtőkét" — vagy mint a hegedű, illetőleg a nagy bőgő fogantyújához hasonló díszéről itt nevezik — bőgőt. Ez a hajó-orr adja meg tulajdonkép a hajónak szép formáját, könnyed, elegáns járását, ebben éri el a hajóépítő supertudomány a legmagasabb pontját.

Az orrtőkével egyidejűleg állíttatik föl a hajó hátsó végén a „fartőke", melyen a timonyt, a kormányt tartó vasak nyugszanak. Azon kis oldalfát, melybe az orrtőke alsó vége csinos faragványnyal láttatik el, „bajusznak" nevezi a super.

A fartőke szint ily kis fa-erősítést nyer az alsó végén s ez ,,gubelá"-nak neveztetik.

Ezen két végtőkéhez és a burkonyokhoz erősíttetnek az oldaldeszkák és a medret átölelő gerendák.

A meder elkészülte után jön a tetőzet, melynek horogfái a gerendákba és az oldalpárkányha illesztetnek.

A hajót körülövező keskeny út „járó", melynek szegélye „kis prém" s e kis prémnek a hajó-orrba nyúló, szélesebbé váló végét „basnitzának" hívják s erre jönnek a díszesebb tulipán és egyéb domború faragványok és a hajó neve.

A járó fölött levő s a tetőzet alsó részét képező oldal „habdeszka", mivel az egészen megterhelt hajó a járóig a vízbe merül s addig érnek a habok. A tetőzeten vannak az ablakok, melyek táblákkal birnak és több létra, meg néhány derékszöget képező rudak, „nyereg", melyeken a csáklyák nyernek elhelyezést. A tető gerincze lapos és „kukájáénak hívják, hátsó végén egy erős törpe karóval, melyet „lovas-baknak" neveznek s hajóvontatáskor a vontatókötél vége éhez van erősítve. A tetőzet előrésze „szentes", mivel két ajtajára rendesen a hajó védszentje festetik föl s a hajó neve ide is föliratik, ezen kis férhelyiség egy hajós legény, rendesen a kormányos helyettesének az otthona.

A „szentes" két ajtója között nyúlik föl az „őrfa" (árbocz), melynek hegyén egy szélmutató is szokott ide-oda forogni s felső részén egy Csiga nyer elhelyezést, melyen keresztül vonatik a nagy vontatókötél az ennek végén csüngő „paráskával." Az őrfa vastagabb alsó vége, a hajótető előrészén, a szentes közepén fölfelé húzódva, egy vashengeren forgathatólag van beerősítve az e czélra készített mélyedésben, melynek „futró" a neve..

A hajó tetőzetén van még két széles deszka-állvány elhelyezve, ezek egyike a hajó első felén a kormányos legény, a másika a hajó hátsó Végén a csárda tetején a kormányos részére (konnányhidak) és ezeket „domentát"-nak nevezik.

A hajó hátsó felén épül föl a csinos kis ház, mely két szobából áll és hajós nyelven ez a takaros zöld zsalukáteres házikó „csárda" nevet visel. A csárda kisebb szobája a kormányosnak, a nagyobb rész „konyha" névvel a legényeknek lakosztályát képezi.

A hajó hátsó végrészét „bas"-nak, ennek fedő deszkáit „bas-táblá"-nak mondja a super és a hajós. Itt a fartőkén van a kormány, hajós nyelven timony elhelyezve, melynek hosszú rúdja a csárda tetején domináló kormányos kezében van.

A hajó orrán van elhelyezve a vasmacska, melynek feje a bőgőn keresztül fúrt lyukba eresztett lánczhoz van kötve, nyele pedig egy hatalmas palamár kötéllel a bakhoz van fölerősítve. A hajóorr és a tetőzetig terjedő előrészen van a „járgány", melyre a vasmacska hátsó végét tartó kötél van fölerősítve, gyakran e járgánynyal hajtatik a hajó az ide-oda való kikötéskor feljebb vagy lejebb.

A járgány előtt van ma már vasból „a vinkli", melylyel a vasmacska lebocsáttatik vagy fölvonatik. A hajó ez előrészén még egy hatalmas gerenda vonul át, ez a „bak fészek", melybe a hajó két oldalán levő erős karók, „bakok" vannak elhelyezve, melyeken a hajókikötő lánczok vagy kötelek vannak megerősítve.

A régebbi hajókon, még a vas „vinklik" ismerete előtt fahenger használtatott a vasmacska leeresztéséhez és felhúzásához „orgona" névvel, melyre egy kötélvédő, fedélborító volt alkalmazva, mi most is meg van „koporsó" névvel.

Még a hajó derekán, ép közepén épült kis „rekeszt" kell megemlítenünk, mely „vízhányó-1 nevet visel — ide futva össze a mederbe esetleg beszivárgó víz — melynek tetőzeti elválasztott részében van a „zabhambár", hol a hajóvontató lovak elesége helyeztetik el.

Ha még megemlítjük azt, hogy a hajómeder belülről egészen ki van deszkázva „fenék rigli"- és „oldal rigli"-vel, a gabona tiszta és rendes elhelyezése végett és azt, hogy az egész hajó kívülről kátránynyal vonatik be, a „csárdát", a „szentest" és a „bőgőt" kivéve — melyek — vagy nemzeti, vagy a város színeit alkalmazva — csinos festést nyernek, teljesen leírtuk egy szegedi bőgős nagy hajó külsejét és belsejét.

Csak azt kell még hozzá tennünk, hogy az egészen megterhelt ily nagy — rendesen 28—30 öles — hajók nemcsak a hátsó részükön levő „timonynyal" kormányoztatnak, hanem az elejökre az orrtőkénél fölerősített két hatalmas fényű hosszaságú kormányzóval is, az úgynevezett „oradzó"-val.

A hajó elkészítése után nagy szánkokon egy csomó „gugora" vagy „kóbora" segélyével bocsáttatik a vízre, nem kis ünnepségek mellett, követvén azt nagyon természetesen-— „magnum áldomás" — és az őrfán vagy a „bőgőn" elhelyezett hatalmas „zöld ág" a teli aggatott kendőkkel, mindegyik super részére egyet-egyet számítva.

A mester és a pallér gyakran selyem kendőket kapnak.

Az így elkészült és vízre bocsátott hajó most fölszereltetik.

A nagy hajóhoz még egy nagy dereglye: „lovas dereglye" is készül a vontató lovak szállításához s azonkívül két ladik, egyik a köteleknek, másik kisebb könnyű és gyors közlekedéshez s személyszállításhoz.

A dereglyének még azon rendeltetése is van, hogy a hajó oldalához erősítve, ebben helyezkednek el a fuharosok, vagyis az evezősök, kik lefelé hajtják a hajót. A dereglye medrében végig rudak vannak keresztbe téve, ezek az evezéshez „lábtámaszok" vagy rugók, az oldalon egy homorú lyuk, e támrudak végeinek beerősítéséhez „rugófészek." Az ülődeszkák úgy ebben, mint a ladikokban „tat" s az evező gúzskötelek hajlított fája „gúzsfa" néven ismeretesek.

Mindezeken kívül kell még a hajóhoz a hajó-könyv-ön kívül: fejkötél vagy fej-láncz, a mivel a vasmacskát felhúzzák és leeresztik és egy „palamár" kötél, vagyis „anyaláncz", a melylyel a vasmacska-nyélnek karikájába húzva, tartatik a hajó.

A nagy hajók még külön két vasmacskával vannak ellátva és egy 100 öles hosszú „gyalog-kötél"-lel, valamint egy rakás nagy- és egy pár kisebb kormányzó füles-evezővel, meg a hajó lassú eresztéséhez egy rúddal, ..büszkével-1, melynek hegyes vége vassal van pántolva és egy kampóval ellátva, bir minden hajó továbbá: mázsával, egy hévérrel, egy csomó lapáttal, takaró-ponyvával, csáklyákkal, csigával, vödörrel, fejsze,. fűrész, fúrók, szekercze, faragó-szék, kétnyelű kés, gyalu és tűzhelylyel.

Az így fölszerelt nagy hajó 10—14 ezer forintba került.

A harminczas években már a rendkívüli nagy hajózási forgalomnak megfelelőleg, tömérdek hajó lepte el a Tiszát.

Ekkortájt, 1833-ban jelent meg Szegeden az első gőzhajó s azon gróf Széchenyi István, ki maga mutogatta meg a szegedi híres hajózó és hajóépítő népnek az egész gőzhajó szerkezetét, melyet látva, egyik gazdag hajóépíttető polgár. Zsótér János (lásd 65. sz. képet 144. lapon), nyomban elhatározta, hogy ilyet építtet 6 a szegedi superokkal is.

És a mit határozott, meg is kísérletté kivinni. Egy évtizeden át fúrták-fantgták a hajót, melyen a „gőzerőt'' lóerő helyettesítette, de nem sok eredménynyel és sikerrel.28

A szegedi hajók előnye könnyed úszásukban és szép formájukban rejlik, melyhez nagymérvben hozzájárul a hajóorr, a „bőgő" kecses haj-lása és csinos faragása.

Ily faragási díszszel a „baschnitza" is el van látva s azon van a hajó neve is az ide-oda hajló tulipánok között kifaragva s ez vagy személynév: József, Anna, Imre, Szt. István, Herkules, vagy folyónév: Duna, Tisza, Maros, de gyakori a városnév is: Buda. Szeged, stb.

A hajó elején, a szentes két ajtaján csak festmény ékeskedik, vagy a hajó védszentje, vagy a város meg a magyar korona, olykor egy csillag vagy a nap s az ajtó fölött a hajó száma és neve szintén föl van festve.

A hajó hátsó részén — a felső perémdeszkára— vagy ráfestve, vagy domborúan vésve „Isten velünk" szavak olvashatók.

A hajónak útraindulásakor a kormányos kalapot emel s utána valamennyi hajós-legény keresztet vetve: „Isten velünk". „Isten segíts" szavakat mormolva, fohászkodnak fel, aztán egyszerre belecsapnak a hatalmas dalladzó evezőkkel29 a suhanó habokba s tovaúszik a hajó, le Zimonyig és föl Győrig.

Nagyszámú és tekintélyes osztályát képezte Szegednek 4—5 évtized előtt is a hajós nép, de ma már nagyon megfogyott a számuk, akkor három-négyszáz hajó járt Szegedről az ország nagyobb folyóira s egy-egy hajóra a kormányoson kívül 5—6 hajós-legény kellett és még egyszer annyi „fuharos." Hogy a hajó ki- és berakodásainál a „lajmásokon" kívül mily nagyszámú munkáskezet foglalkoztatott itt a hajózás, könnyen elképzelhető, valamint az is, hogy a helybeli nagy szükségleten kívül az ország folyóira itt készülő, és javított hajók mennyisége a superok, a hajóépítők számát mily nagyra növelte s velők a „fűrészelők" számát is, kik a hajódeszkák fűrészelésével foglalkozók külön kasztját képezték.

119. Fűrészelő telep.

A szegedi hajózás és hajóépítés a gőzhajózás és vasutak fejlődésével nagyon lehanyatlott, az egykori száz meg ezer hajó lassankint elfogyott, alig van már 30—40 hajó s itt, hol ezrével kötöttek ki a hajók, most alig köt ki 8—10 idegen hajó.30

Ép így hanyatlott el a hajó építéssel és hajósokkal együtt a vízimalom építése és a molnárok száma is, pedig 3—4 évtized előtt virágzó foglalkozása volt ez is Szeged törzslakossága egy részének.

A vízimalom építés együtt virágzott Szegeden a hajóépítéssel s a mint a hajók, úgy az itteni malmok is tetszetős formájukkal tűnnek ki a másutt készült hajómalmok közül.

Egy századon keresztül a malom és hajóépítés Szegednek kitűnő jövedelemforrását képezte, hisz még 25 év előtt is a szegedi Tiszán 90 lisztőrlő malom volt s ma már csak 10 van. ezek közül 3 a felsővárosi és 7 az alsóvárosi Tiszán, azonban a 7 közül 5 nem lisztet, hanem paprikát őröl.

A malom-ipar fejlődése, a gőzmalmok szaporodása, a közlekedés gyorsulása érthetővé teszik e csökkenést, hiszen a száraz malmoknak is alig van nyoma a város belterületén, pedig a XIX-ik század közepén 30—40 ily malom is volt üzemben, tehát nem említve a külterület, a tanyák szélmalmait mintegy 120—140 malom őrölt és évenkint 7—8 vízimalom készült a Felső- és Alsó-Tisza meg a Duna, Száva és Maros partjain fekvő városok számára.

120. Vízimalmok a Tiszán.

Szeged már a XVIII-ik században, sőt régebbi időben is híres készítő helye volt a vízimalmoknak.

A város újra szervezkedésével a XVIII-ik század elején a molnárok is megreguláztattak, „meghiteltetésükhöz" ott találjuk az eskümintát a város régi jegyzőkönyvében s az szó szerint így szól:

— „Én N. N. Esküszöm, hogy en Molnár hivatalomban híven és igazán szolgálni fogok, az Malom vámbul magam vagy más részire semmit el nem titkolok, hanem igazán az hambárban bó töltöm és onnand az gazda hire nélkül mérés előtt Huzat se lisztül sem búzául nem vészek, hanem hambárbúl szint emlitett mód szerint akár egyikünk, akár másikunk légyen a Malomban az Malom port az Gazdával együtt nem tulajdon magamnak fölmérem egy szóval az Malom jövedelmibűl semmit el nem titkolok és el nem lopok az Búza őrlésére, hogy el ne romolják úgy az Malomra midőn az magam sora vagyon szorgalmassan vigyázok sőtt ha észre fogom vennem, hogy szálfákat, hajókat vagy valamely olyatén eszközöket a viz Malomnak néki vinne, kibűl a Malomnak kára következnék nem várván nékie vivésit eleibe fogok mennem és áztat tehecségem szerént el fogom fordítanom, hogy a Malomra rá ne menyen. Ollyatén alkalmatossággal a többi Molnár Társaimat azonnal, mihelyest a szerencsétlenséget észre venni fogom, segíteni fogom. Sem italért, sem pénzért, sem barátságért Búzát vagy lisztet és akármely jövedelmet el nem idegenitem az Malmot szorgalmasan fogom őrizni és az k o r c s-mát nem gyakorlom, hanem az elöljárómnak mindenekben engedelmeskedek, hetibérűl csak akkor midőn az Malomban leszek egy véka Búzát vészek, a Malomnak jövedelmében harmados fogok lenni és 30 forintokig a Malom költségeket is harmad részben szenvedni." 31

A molnárokra és a malom helyekre „a malombírák" őrködtek s a czéhszabály is szigorúan büntette a molnárt, ha nem a meghatározott vámot merészelte venni s még inkább, ha vigyázatlansága folytán a kő elégette a lisztet.

A malmoknak meghatározott helye volt a Tiszán, honnan csak „a malombírák" tudtával és engedélyével volt szabad helyet változtatniuk.

A vízimalmok a lakosság számarányának megfelelően a törökkiüzetés után32 csakhamar elszaporodtak, mert míg 1721-ben csak 14 vízimalom úszott a Tiszán, a XVIII-ik század végén már Vedres szerint:33

 

„A Tiszán lisztőrlő malom jár hetvenegy

Szárazon peniglon vagyon csak huszonegy."

 

tehát mint látjuk, a lakosság szaporodása mellett a malmok száma s ez által a malomépítési iparág is lendületet vett.

Már ekkor a szegedi malmoknak híre is el volt terjedve, jóllehet a tetszetős, szép és csinos formát csak 1830-tól kezdődőleg találjuk meg a szegedi vízimalmokon.

A vízimalmok külső alkatrészei: a házhajó, a nagy hajtókerék: késség és a tárhajó, mely utóbbi régebben tombácz névvel birt, mely egy nagy kivájt fatörzsből állt és a tiltó, mely a vízfolyás gyengítésére vagy elzárására szolgált s a késség előtt a híd — molnár néven keveret — alatt volt elhelyezve. A késség, a nagy hajtókerék részei: a küllők, leszorító-fa, a kerék hajlított része — hajtokvány — néven és a késség deszkák,

A házhajóban vannak elhelyezve a malomnak őrlő készülékei: kőpad, gerenda, ágas, kengyelláb, kis- és nagykorong, kis- és nagykerék, fogak, alsó kő, ennek koszorúja, felső kő, ebben keresztvas, korongvas.

Kéreg, garagy, garagypad. Csörgő, ha lejár a malom, csiga, lisztlapát. Serpenyő, ebben forog a korongvas. Fölöntő, véka, mérő, hambár, koszorú,34tűzhely. Szelemen, gerenda, első, közép és hátulsó. Dob, zsáktömlő, zsákhordókocsi és néhány szerszám meg anyag azon sürgős esetekre, ha a malom léket kapna, hogy a veszély gyorsan elhárítható legyen.

A malomhoz tartoznak még a vasmacska, láncz, kötelek s a házhajó előtt álló dereglye, egy pár csónyik és egy lajka, lélekvesztő (sajka).

A tombácznak, a tárhajónak rendeltetése az, hogy néhány rúd, kötelek, evedzők, szerszámok, iszkába, moha, színvessző, furkó stb. vannak elhelyezve abban s a nagy hajtókerék, a késség külső tengelyének csapágya nyugszik rajta.

A szegedi vízimalmoknál a tulajdonképi külső szép formát a házhajó orrtőkéjének állása, csinos ékítő faragása képezi, hozzájárulván éhez a házhajónak is szabályosabb, egyenletesebb átalakulása, belső csinosítása, melyet később a tárhajónak (eszköz-tár) ugyancsak csinosabb orrtőkével való ellátása és kellő átidomítása követett (lásd 120 sz. képet 262 lapon).

A régi vízimalmok házhajója és hajóháza egy hosszú, hajlott gerrinczű roskatag kunyhóhoz hasonlított, orrtőkéjét egy előre buktatott vastagabb, szegletes tölgyfa képezte, melyhez az oldaldeszkák voltak erősítve. A hajóház eleje nyitott csarnokot képezett, hol az őrlésre hozott gabona volt elhelyezve s itt volt a malomház ajtaja is.

A régi malmokat a XIX-ik század 3. és 4-ik tizedében készített magyaros házhoz hasonló, könnyen úszó malmok váltották föl, melyeknek „bőgős" orrtőkéjén kívül díszét a belső alkatrészek faragványos ékítései képezték.

Rendesen a kötés-gerendázatok, lisztláda, kőpadágas és oldallábak vannak faragvány okkal ékítve.

Egyik díszesebb malom lisztládája fölött levő — úgynevezett —-nagykötés-gerendán, mely a malomkövet tartja, mélyen bevésve olvassuk: „Isten engedelméből Szeles János építette ez malmot 1842." szavakat s azok mellett tulipánt formáló alkatrészekből I. H. S. (Jézus Homo Salvator) betűk, majd a „Mária" szó ismert és elterjedt monogrammja s utána egy domború vésetű galamb, mely egy lángoló szíven áll. A lisztládán az ismert formákban elterjedt rózsa, szegfű és tulipán virágok pompáznak, különböző változatú elhelyezésekben festve.

Az első kőpadáqason — a lisztláda mellett — három „napsugárdísz" van arányosan elhelyezve s azokat homorúan és domborúan vésett tulipánok környezik és kétfelől búzakévét formázó kötegek határolják. A hátsó kőpadágason — kakast35 — az éberséget jelképező madár áll egy almafának kinyúló ágán, melynek levél faragványai fölötte csinosak. Ezen ágasról sem hiányzik a „napnak" kifaragott képe, de sőt a szegfűnek csinos egybefonódása a föntemlített almafa ágaival igazán meglepő ügyes faragóra vall.

Néha a malom kívülről is festést nyer és pedig az orrtőke és a házhajó, közvetlen a tető alatt az oldal „firhang" díszítéssel láttatik el s a hátsó tornáczos részre lombos erdő festetik, a fa ágakon egy-két czifra madárral.

A XIX. század elején 1818-ban sorrendi számot kaptak a malmok s az ötvenes években pedig rendeletileg köteleztettek a tulajdonosok neveikkel ellátott táblácskát függeszteni a malomház első- és hátsó oldalára.

A sorszámozás szerint Szegeden 1845-ben 79,1859-ben pedig 90 vízimalom volt s ez időtől folytonosan kevesbednek, jelenleg a szegedi Tiszán 10 van összesen.

A vízimalmok teljesen fölszerelve 3—4 ezer forintba kerülnek, de a Marosra és a Dunára készített malmok, a sebesebb vízfolyás által igényelt erősebb alkatrészek miatt 5—6 ezer forintért szállíttatnak Szegedről.

A hajók és vízimalmok eltűnte egész pusztává tette a Tiszát s velük eltűnt a régi molnárok híres mulatozása is a Tisza porondjairól, mint eltűnt Szegednek egy fontos iparága és egy régi foglalkozása az ősi polgárcsaládoknak.

Végezetül még egy ősfoglalkozásról a halászatról — kell megemlékeznünk, mely Szeged törzslakossága egy részének a legrégibb idők óta hírneves foglalkozása, kereseti ága volt, mely azonban napjainkban már ép úgy, mint az előzőkben jelzett egyéb régi ősfoglalkozása a törzslakosságnak, egészen lehanyatlóban, pusztulóban van.

Az, mit a Névtelen író (Anonymus) a honfoglaló magyarokról mond:36 „látván a föld termékenységét és minden vad jeles voltát és a hal bőségét a Tisza vizében, a földet Árpád vezér és övéi kimondhatatlanul megszerették" — teljesen illik Szeged vidékére és területére is s tényleg Árpád népének egy része e területen sátort verve, többé el se hagyta e földet.

Halászva, vadászva élt az ősi betelepülő nép azon része, mely a város „felsőw Zygethén" ütötte föl tanyáját, honnan halomszámra hordta a vadat és halat Szeged piaczára, a hol egy magyar aranyért: ezer darab rőfös hosszúságú harcsát, vegyesen potykával lehetett venni.

Hogy halászattal Szeged lakosságának nagy zöme foglalkozott régi idők óta, arról a történelem emlékezik s már Nagy Lajos király korában emlegettetnek Szeged hírneves halászai, ép úgy a Dózsa-lázadás korában is a város 3000 halásza áll őrt a lakosság biztonsága fölött,37 mely szám azonban az állandó harczok és pusztítások után a törökhódoltság korában nagyon leolvad, mint a lantos énekli:38

„Chak is fő halász és hét száz benne vala,

Kik egy-egy tereckkel víjni mernek vala."

121. Álló (tökös) bárkák a Tiszán.

Es e korszak alatt még inkább fogynak s az ősfoglalkozás is mindegyre kisebb határok közé szorul.

Pedig a halbőség nemcsak a XV-ik században — a mikor az itt járt franczia utazó szerint: „tömérdek halat ontott a Tisza és sehol az országban nem lehetett oly hosszú és vastag halakat látni, mint Szegeden" — de meg volt ez később is, hiszen a XVIII-ik század elején a várost ostromló II. Rákóczy Ferencz is azt írta naplójába, hogy: „a Tisza sárbűzű vize annyira tele van halakkal, hogy szinte alig lehet meríteni a nélkül, hogy halat ne fogjon az ember."39

A halbőség mellett — a török-korszak után — mihamarabb ismét fölszaporodott a halászok száma s bár a czéhek újból szerveztettek és szervezkedtek a halászok, az ősváros törzslakói szabadon maradtak és minden czéh-szervezés nélkül folytatták az ősfoglalkozást tovább s hova-tovább Szeged legvagyonosabb osztályát képezték.

A halászok — a város többi lakosságától mindig elkülönzötten éltek s régebben a Tiszapartján és szigeteken vert nádkunyhókban — halásztanyákon laktak.

Halásznak tulajdonkép csak azt nevezik itt, a ki az úgynevezett ,.kerítő nagyhálóval", halászmester vezetése alatt levő társaságban, „bokor'-ban jár halászni, azok azonban, kik a bal darusításával foglalkoznak, „fiséreknek" neveztetnek, az egyes halfogó eszközökkel halászok pedig az eszközöktől: „varsázók", ,.keczézők", „pöndölözők", „rácsázók", „teszi-veszizők", „pirityezők", „tapogatók", meg „píczézők" stb. névvel birnak.

122. Szárnyas varsa.

                                                         Sz. = szárnya. Sj. = szája. V. — vörösöké.

A fisérök (néha fícsérök is) nagyobbára jómódú halászfamiliából való gazdagabb polgárok, kik a város környékén lévő ereket, fokokat, tavakat, avagy a szomszéd birtokosoktól a Tisza bizonyos részét bérbeveszik és a halászokkal hányadából, részből halásztatják.40

Régebben — még a XlX-ik század első felében is - - a kisebb halász-eszközöket használó halászok teljesen szabadon, minden teher nélkül halászhattuk a város vizeiben; minden élelmi-, kereskedelmi- és iparczikk limitáltatott — más városokban még a hal is — de Szegeden a XVIII-ik században annak semmi nyoma; csakis a XIX-ik században akadunk annak nyomára, hogy a hatóság a hal limitálásába is beleavatkozott,41 de ekkor is csak 3—4 nagyobb halnak, mint a harcsának, toknak, vizának és kecsegének fontja limitáltatott, a többi halat csak — rakásba — rakva, vagy egy szákba merítve szemre vették, a rákot pedig annak adták, a ki kevesebbet igért érte.

123. Halász-szerszámok.

 E. = evedzö (f. = füle, N. = nyele, T. = talla). A. = Apacs, laptáros apacs. Sz. = szapoj. T. = tüzsér ihanynyal. M. — a laptáros matakja.

A XVIII-ik században, midőn a város vártói halászóvizet az ő jobbágy falujának, Tápénak: „hogy városunk protectiója alatt jobban előmehessen" — potomárért bérbeadta, egyedül csak azt kötötte ki: „hogy a midőn Városunk szükségére Bécsi méltóságoknak meghalásztatni kívánjuk, vagy friss halat az ide való Uraknak adatni akarunk tartoznak praevie adandó parancsolatunk mellett mind meghalászni, úgy az halat bé hozni, nem különben Városunk főbíráját is böjti napokon egyszer is, másszor is hallal látogatni" Midőn később is a Tisza partjának a szabályozás előtt nagy kanyarulatokat tevő, halban különösen gazdag hajlatait a tápaiaknak vagy a szegedi „fisérőknek" bérbe adta, mindig ki volt kötve: „halászatból azonban a szegedieket se a Maroson, se a Tiszán a Marostorokig a kisebb hálókkal kizárni nem lehet."

124. A halász vágóeszközei.

                                        (Halászbárd, [szekörcze], nádvágó és nádvágó nyél, faragó-balta, fejsze.)

Az így bérlett hajlatokban ütötték azután föl a Tisza partján a szegedi halászok — még az ötvenes években is — az ő híres tanyáikat, az úgynevezett „halhasító tanyákat."

A halhasító tanyák — melyeknek ma már csak a híre él — tulajdonkép az ősidők igazi halász életének tükrei és az ősfoglalkozás őskori eszközeinek hív föntartói és megőrzői valának.42

A mint tavaszodni kezdett az idő — mert a téli halászat Szegeden nagyon szerény mérvben élt csak — nyomban népessé lett a Tisza partja s a Maros torkolatától el egész a híres „gyevi fokig" a kanyarulatok, a „sárga", „vesszős", „kósd", „nagy fűzfás", „gyevi fok", ,,porgány" ez ismert halgazdag halászó területek — mint valami őskori telepek — telve voltak sátrakat verő, halászkunyhókat építő-, tatarozó, hálót javítgató halásznépséggel,

A telet rendesen szákkötéssel és háló varrogatásával43 meg az evezők 44 és a „szapoj" készítésével töltötték, vagy ha nagy mennyiségben volt a hal, annak bálozása vette igénybe téli idejüket.

A tanya rendesen a bérelt terület mérvének megfelelő nagyságú, mindenkor náddal és gyékénynyel födött s rendeltetéséhez képest különféle alakkal biró 6—7 kunyhóból és a szárítás végett kitengetett halak elhelyezésére készített úgynevezett zsidó-utczából állott.

A kunyhókat mindig maguk a halászok építették föl, a mint halász eszközeiket is maguk készítik, faragják, ép ezért néhány szegedi halász-eszközt és szerszámot is bemutatunk a 122. és 123. sz. képeinken.

A halászmester és a tanya élelmi szerei külön kunyhót kaptak, ép úgy a halhasításnál foglalkozó nagyszámú asszony és leány nép is; míg a halászlegények a szárazhal bálozó nagy kunyhóban laktak, melynek hátterében helyeztettek el a halzsírral telt nagy bütykösök is.

A halászó kunyhótól jobbra emelkedett az ágasokra épített nagy nyitott színféle épület, mely alatt voltak a nagy áztató kádak fölállítva, melyekben a besózott halak áztak; e szín nagy területén nyúltak végig a hasító asztalok — hastokok — melyeken víg nótaszóval hasították a lányok, a menyecskék s a munkabíró öregebb asszonyok a halakat.

A Tisza partján volt az „állás", hol a nagy kerítőhálók kiterítve száradtak.

Legszélrűl, a legszellősebb helyen volt a hosszú póznasor s azokon végighúzva a hálóból font kisujjnyi vastagságú kötél, esetleg „islég" s ezekre terigetetten száradtak a kihasított s a kádakban kiáztatott halak, rendesen oly nagy bűzt terjesztve, hogy az tényleg egész Szeged vidékét halszaggal árasztotta el.45

A felsorolt kunyhókon kívül volt még a partosabb részen egy olvasztó-kemencze sátor, mely alatt a halzsír nagy bográcsokban olvasztatott és egy föld verem, illetőleg pincze, mi igen természetes is; hiszen a szegedi halászok réges-régen tudták már, hogy átkozott a hal a harmadik vízben.

S ha megemlítjük azt, hogy egy csomó szárnyas aprójószág tette még élénkebbé a tanyát, barátságosabbá pedig egy-egy tanyaőrző kutya, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az ily halásztanyákon rendesen még vagy egy gólya, esetleg egy szelíddé tett szárnya-szegett gém is sétálgatott.

A tanya szakácsa, „konyhás" név alatt, a legjobb halfőző halász volt, de vasár- és ünnepnapokon egyik-másik asszony is megmutatta a tudományát.

Az ebéd mindig akkor volt, mikor a halászok visszatértek a „vetésből" mely a következő módon történt:

A 80—200 méter hosszú nagy-háló, „kerítő"- vagy „öreg-háló" fölrakatik előbb a halászhajóra, úgy, hogy annak szélesebb vége alul s a keskenyebb „laptáros" vége felül kerüljön s most oda eveznek, hol „jó tanyahely van" s ott a laptáros, „pöczkös", ki a hálónak keskenyebb felére kötött kötelet tartja, ezzel a partra lép és neki vetve lábait a fövénynek, a farhámmal hátradőlten tartja a hálót.

A halász-hajó befelé evez s egyik, „a hálóvető" folyton veti, kihányja a hálót s ezenközben egy félkört írva le, most a part felé eveznek, hova kiérve, megkezdik a háló partrahúzását, mi lassan, óvatosan történik s a laptáros is mindegyre közeledve „piszkézi", eresztgeti a háló felső végét.

A fogott halak az „élőhárkába" kerülnek, mely mindig a halász-hajóhoz van kötve, ily halász-hajón a halász-mesteren — „nagypiczés"-ön kívül még négy halász-legény van: 1 vicze (megtör), 1 futosó, 1 pöczkös és 1 háló vető.46

Naponkint 7—8-szor „vetnek" s a helyet szintén „tanyának" nevezik s ha jó fogást csináltak, azaz „halat" is foglak, akkor jó tanyájuk volt.47. Ha az élőbárkákban sok hal összegyűlt, annak piaczra való részével leeveztek a városba s ott a fiséröknek adták el, kik az összevásárolt halakat az „álló-bárkákban" (tökös bárkákban) tartották és tartják. Ily bárkákat tüntetnek föl a 121. és 125. sz. képeink, melyeknek egyikén e bárka részleteit is megismertetjük.

A nagy kerítő-hálón kívül a sekélyebb, kisebb vizekben, tavakban „kis kerítő-hálóval" halásztak, mely körülbelül 8—10 méter hosszú és 2—3 méter széles, felső végén „párákkal" — olykor azok nélkül -- s alsó felén lócsont „böncsőkkel". súlyokkal ellátva, két végén 4—5 méter hosszú rúdhoz erősített háló volt.

Két férfiú kezelte a két végén a kis kerítő-hálót, melylyel vagy a „veisz-szel" elkerített rét és ér kifolyásainál, vagy kisebb tavakban halásztak.

126. Kuttyogató (puttyogtató) halász.

Érdekes halászok a keczézők is, kik a csolnakban állva a Tisza közepén, egy háromszögletű fára feszített zsákalakú hálóval — ez a kecze — és egy a Tisza fenekéig leérő hosszú zsinegre kötött s számos horoggal ellátott „fenék-horoggal", „fenekes-píczével" halászgatnak. Jobbjukban egy másféllábnyi hosszú pálcza, melynek alsó végére egy kanál-forma lap van erősítve, „puttyogtatót" tartanak, melylyel közben-közben bugygyanáshoz hasonló hangot idéznek elő a vízben és pedig azért, hogy a falánk harcsát horogra csalják. (Lásd 126. sz. képet.)

A keczézők egy másik zsinórt a partra szúrt karóhoz, melyen „kolomp" van — kötnek s a horogra került halak rángatása folytán megszólaló kolomp hívja fel a figyelmöket a horog felbúzására, egy másik horoggal ellátott zsineget pedig a Tisza közepén helyeznek el, melynek felső vége egy lopótökhöz erősíttetik, maguk pedig keczéznek tovább, vagy megnézik időközben, hogy- az ártéren elhelyezett „varsában" van-e már sok hal?

127. Rácsa.

A „rácsázók" rákfogók, rákászok egy kört képező, mélyedéses hálót (127. sz. kép) bocsátanak a víz szélén a mélyre, a melyben egy-egy kihasított keszeg a csalétek, kis idő múlva lassan fölhúzzák, ma ngyan gyakran eredménytelenül, de a régebbi időben mindig zsákmánynyal, a míg tudniillik nagy mennyiségben lepte el a Tisza partjait és mellékvizeit a rákok sokasága.

A pöndölhöz hasonló, felül ránczok által összehúzható vető-hálóval — melynek szétterülő alsó szélzetén ólomgombok, mint súlyozó-böncsők vannak — működik a „pöndölöző" halász. A háló alsó szélének egy pontját a szájába veszi s az egészszel egy nagyot fordulva, egyet pöndörítve, úgy lódítja meg és dobja a partról a víz-színére, hogy arra lapot képezve essék (lásd 128. sz. képet 274. lapon), mert csak így merülve, boríthatja le a víz mélyében úszkáló halacskákat maga alá.

A tapogató és a teszi-veszi egy hosszú rúdra alkalmazott halászó szerszám, ép úgy az „emeli" is, melylyel a vízpartról csekélyebb vizekben szoktak halászni.

A tanyákról a fogások eredményéből minden hét péntekjére egy-egy nagyobb bárkával bevittek a piaczra, mely Szegednek a századok hosszú sora alatt egyik országos nevezetességű pontja volt.

Régebben a vár nyugati oldalán — a mostani Rudolf-tér keleti felén, hol a kultúrpalota áll — volt a halpiacz, melynek elevenségéről és élénk forgalmasságáról alig lehet ma már hű képet adni, mikor a közúti híd mellett levő összesen 25—30 eladó és vevő személyből álló piaczot látjuk; holott még 3—4 évtized előtt is ezrével meg ezrével tolongott a haláruló deszkák és hastokok között, meg a Tiszaparti bárkák előtt a nép, mert pénteken minden szegedi család halat evett s lehetett is, mivel néhány krajczárért kapott többet a soknál.

128. Pöndör- pöndöl-) háló. K. = tartókötél, f. = a kötél forgója. Ö. = a tartókötél karikája. U. = a halókötél ina, raklábin.

Szegednek e leghatalmasabb ősfoglalkozó osztálya számban, vagyonban a semminél alig valamivel többre fogyott le s az oly hírneves és a gazdagodásnak oly hathatós kereskedelmi tényezője ma már az egyes dunaparti városokból vagy néhány tóból idehozott egy-két bárkányi halmenynyiségre zsugorodott össze.Szegeden a tömérdek nagyhálón kívül egykor annyi volt a halfogók, halászok, keczézők, pendelezők, varsázók, rácsázók, tapogatók, teszi-veszizők, emelizők, horgászok és píczézők száma, hogy manapság hal sincs annyi a szegedi Tiszában.

A gőzhajózás és Tiszaszabályozás egy fél század alatt az ezredéves ősfoglalkozást a megsemmisülés révébe vitte, pedig még négy évtized előtt Szeged egyik része, a „felsőváros-' igazi hajós- és halászváros volt s az egész város lakossága szerette a halat s nagy része szeretett is halászni, de talán senki annyira, mint a halász városrészben lakó czigányság; melynek férfi népe reggeltől estig leste a píczét, hogy mikor kapja el a kapzsi durbincs. a horogra húzott gilisztát?

Nincs már meg ez a kép se Szeged életében!

Ma a felsővároson lakó czigányok nagy része hegedüléssel, asszonyaik meszelő kötéssel, az 'alsóvároson lakók lócsíszárkodással, feleségeik serpenyő csinálással foglalkoznak, a fúrók készítését és az iszkába verést teljesen abba' hagyták, mert hisz hajóépítés sincs már Szegeden.

Az őshalászok régi dicsőségéből egy tépett zöld „háló-zászló" maradt meg, az országos hírű halászváros emlékét pedig a „csuka"-, „bárka"-, „kecsege"-, halász"- és „háló"-utczák őrzik s a halgazdaság fényét egyelőre még „az arany potykához" czímzett korcsma 48 tartja fönn.

199. Részlet a halpiaczból.

  1. Tört. pályamunkák 111. k. 285. 1.
  2. Jászai Pál: ,,A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után." I. k. 30. 1.
  3. Teleki .T.: ..Hunyadiak kora."
  4. Varga Fer.: „Szeged város története" I. k. 145—159. 1.
  5. Borovszky Samn, Reizner J. „Szeged története" czímű monográfiáját bírálva, a következőket írja: „Mi volt kezdetben Szeged? Felelet: Az erdélyi s6 lerakóhelye. A telep első lakosai tehát kétségkívül fuvarosok voltak; ezek hordták széjjel a királyi udvarba, a püspöki székhelyekre, a monostorokba és az egyes városokba a sót, a hol azután előbb a maguk, majd idővel többi otthon maradt társaik kényelmére minden nemű árúczikket szereztek be s szállították haza üres szekereiken. Ekként váltak lassanként ez egyszerű fuvarosokból hivatásos kereskedők." — Itt aztán megemlíti az okleveleket, melyeket a kereskedők szabad kereskedésük biztosítására Zsigmondtól kiváltságul kaptak s majd így folytatja: „Hogy még a XVI-ik században is a szegediek főfoglalkozása a kereskedés volt, az kitűnik két szegedi polgárnak 1577-ben tett nyilatkozatából, mely szerint a szegediek a változott viszonyok miatt a kereskedést abbahagyták s „ki szántásával, ki más élettel él." — A mohácsi vész előtt afféletanyás gazdálkodást képzelni, mint a hogy Reizner képzeli, merőben tévedés. A város szántás-vetésre alkalmas határa valami nagy nem lehetett." — („Századok" 1900. 630. lap.) Eddig s így szól a bírálat ezen része, melyre azonban a következő meg jegyzést teszszük: Szeged első lakosai a betelepedő törzslakosság, nem „fuvarosok" voltak, hanem egy részök: halászattal, másrészök: állattenyésztéssel foglalkozott, vagyis — ősfoglalkozást — folytatott (halászok, pásztorok voltak), ezt Szeged népének a jelen munkában vázolt története, az e helyen lelt Árpádkori leletek között nagy számmal előforduló halászati eszközök, de maga a történelem is igazolja, mert Szeged legrégibb okleveleinek egyike 1246-ból „halászóvíz" adományozásáról, a Hunyadiak alatt nyert kiváltságleveleinek nagy része pedig a Tisza-Duna között elterülő hatalmas pusztáknak az ő barmaik részére való átengedéséről szól, tehát az ősfoglalkozóknak kedvező kiváltságok. Hogy Zsigmond császár-királytól Szeged keres kedői nyertek okleveleket, nagyon természetes, mert a XIII-ik és XIV-ik században már itt a „mívesség" több neme űzetett s az iparosok „saját portékáikkal" — mint az oklevelek is említik — kereskedtek. A kereskedés egyébként is ezen ősi forgalmi ponton traditiója volt az itteni lakosságnak, az pedig kétséget sem szenvedhet, hogy itt, hol a víziközlekedést a szárazközlekedés váltotta föl, egy „fuvaros" osztálynak, lakosságnak is kellé élnie, a minthogy élt is és a későbbi városfejlődéssel csak szaporodott, mint ezt a fönnebbi sorokban említett „nagykocsisok" osztálya, kik a borokkal, vásznakkal, szappannal, hallal és ipari termesztményeikkel stb. kereskedő, „ku-peczkedő" szegedieket az ország minden nevesebb részébe elszállították — igazolja. Abból tehát, hogy a XVI-ik század végén két kereskedő szántás-vetés foglalkozásra akart áttérni, nem következtethető, hogy itt legtöbb volt a kereskedő. Szeged határa pedig, ki a város történetét ismeri, tudja, hogy mindig nagy volt és földmívelésre is alkalmas nagy területekkel birt és bir a megszállás óta a jelenben.is.
  6. Beizner J.: i. m. III. k. 450. 1.
  7. Buoher Brúnó: „Geschichte der Technischen Künste" Stuttgart, 1875. említi: Georg Stöcklin vagy Zeggeint (Szegény) „magyar* ötvöst, ki Szegeden született, mesterségét (az ötvösséget) Tulában tanulta 1558-ban, Münchenben mester lett, 1560-tól az ottani udvar számára sokat dolgozott. Meghalt 1584-ben. Lepszy Lénárd: Magyar ötvösök krónikája Lengyelországban 1597. Stefan Segedi-t említi, ki külföldi s ötvös Varsóban.
  8. A németek nagyobbára mesteremberek, iparosok; ráczok, görögök: kereskedők; de az adózásból Ítélve, mégis két magyar: Vass Mihály és Faragó János voltak a legnagyobb kereskedők, ez 3 f. 10 dénárt, amaz 3 f. 64 dénár adót fizetett, míg a többiek 1 f. 32 dénárt, a legnagyobb 2 f. 66 d., a legkisebb 66 d., az iparosok 1 f. 32 d. adót fizettek valamennyien, csak Szeitz Antal 3 f. 32 d. és Rebholz Sebastianus 2 f.-ot.
  9. „Nemes k. szabad Szeged várossában 1806'7-ik esztendőben, találkozó adó alá hajtó Tárgyaknak nevezete száma, fizetendő adójának kulcsa." (Városi levéltár.)
  10. Az állatállományhoz meg kell jegyeznünk, hogy az 1773-ban kiütött dög vészben Szeged lakosságának mintegy 20,000 drb különböző állata hullott el, 47,159 forint kárt okozván a gazdáknak.
  11. A kimutatás 1773-ik évről Palugyai J. ,.Szabad királyi városok leírása" I. k. 249. 1.
  12. A szegedieket a szomszéd vidékiek „kupeczok" gúnynéven emlegetik.
  13. Városi jegyzőkönyv 1813.
  14. Vedres : „Egy nemzeti Jószág" 1807. 92. lap.
  15. Városszerte mintegy 20,000 holdnyi területen.
  16. Tarhonyából évenkint mintegy 1000—2000 mázsa vitetik el Szegedről, mázsánkint 20 frt középárban.
  17. Fisér (népiesen flcsér) tulajdonképpen a halkereskedéssel foglalkozó előkelőbb, vagyonosabb halász.
  18. Szegeden csak az ökör által vont, húzott járművet nevezik szekérnek^melynek alakja jármos rúdjával és egyéb szerkezeti részeiben is nagyban különbözik a 16 által vont kocsitól.
  19. Nagyobbára len- és tökmagolajat sutulnak még a tányériczán kívül, mert azok leginkább használatosak a szegedi népnél, 1 mázsa lenmag 25 klg olajat ad 1 tökmagpogácsa 1 liter olajat, 1 köböl (4 véka) tökmag, nagyolás után (az ondó eltávolítása) 10 pogácsát ad s ezek a föld trágyázásánál értékesíttetnek.
  20. Ezeket utóbb így csúfolták: „Halász, vadász, madarász, Ehön korász, kaparász!'
  21. de piscantibus verő naviculis — cholnok — dictis nihil solvere teneantur." Báthori Istv. orsz. bíró és a város egyezkedési oklevele, titkos levéltár.
  22. Gzímer K. „A szegedi szandsák." Dugonics társ. Évkönyv I. k.
  23. Vedres István: „Szeged megnagyobbítandó Tanácsháza alapkő letételére készült versek 1799. Szeged."
  24. Vedres István: „A Tiszát a Dunával összve kapcsolható hajókázható Tsatorna." 1805.
  25. Vedres I. u. ott.
  26. Fényes Elek: „Magyarország mostani állapota statisztikai és L'eoírr. tekintetben." 1841.
  27. Kovács .!.: „Szegedi Emlékek." Szeged, L895. Hajózás és hajóépítés 168—172. 1.
  28. Kovács ,T. i. m. 174. I.
  29. A nagy „vágó-evedzők" — „dalladzó-evedzőknek" is neveztetnek, melyekkel egész ütemre, régebben valószínűleg dalra eveztek s innen lehet a „dalladzó-evező" elnevezés is.
  30. Kovács J.; „Szegedi Emlékek." Szeged, 1895, 113. 1,
  31. Városi régi jegyzkv 1717. 131. lap. „Juramentum Molitorum."
  32. A török-korszak nagyon megneliozíté a molnárok helyzetét, mert a malomadó nagy volt, a defterek szerint a malom jövedelem 1200 akcsera rúgott.
  33. Vedren István: „A megnagyobbít. Tanácsház alapkőletételére készült versek," 1799. Szeged.
  34. Apró fácskákból készíttetett a bogrács alá az asztalra, lásd 69. sz. képet, 146.1.
  35. Czímer Károly: „A szegedi szandsák" czímű értekezésében említi, hogy a török korszakban a szegedi molnárok tyúkot nem tarthattak, legföljebb egy — kakast — idő jelzése czéljából.
  36. „Anonymus Béla regis Nótárius" XIV. r. Szabó K, fordítása.
  37. Istvánffy: „Historiarum" L. V. 43., e szám azonban túlzott, még a Tinódi által említett 700 is.
  38. Tinódi S.: „Chronika." — Szegedi veszedelem. — 1552.
  39. II. Rákóczy F. fejedelem emlékiratai. 90. 1.
  40. A szegediek még a Balaton halászatát is bérelték.
  41. A városi levéltárban meg van a halászok 1 imitátiójának terve in, „hogy annyi számtalan változásoknak és vexalásoknak obvenialtassék és azon Halászoknak nagyobbétani és drágettanyi niödgyúk precludáltassék és bezáratassék Rendeltetik semel et semper" — s itt felsorolja a halakat is a tervezet, de az árak nincsenek meghatározva, mint látszik az összes halárak meghatározásától el állt a Hatóság, mert később csak a kecsegének, mönyhalnak, toknak, vizának és harcsának fontja van meghatározva, még pedig 1808-ban a kecsegének fontja (i kr., a többi halé 1 kr., később a csuka, potyka, harcsa tí kr., tok, kecsege 7 kr., egyéb hal 4 kr.
  42. Kovács j.: ,,Szegedi emlékek" ,,Halászaink" 56.lap.
  43. A kerítő nagy hálót a pozsonymegyei Gutáról hozatták a szegedi halászok, a kisebb hálókat, halász eszközöket, szakokat és a fatűket is mind maguk csinálták.
  44. Hermáim 0.: „A magyar halászat könyve" I. k. 267. lapján a szegedi halászok eszközeit s az evezőt belső ázsiai ős szerszámoknak mondja.
  45. Kovács ,L: i. m. 66. 1.
  46. Hermán Ottó: ..A magyar halászat könyve." I. k. 251—269. 1,
  47. A halászok csak ha nagy hal: tők, viza, nagy harcsa volt a hálóban, mely csakhamar érezhető volt a háló-húzásnál, szokták mondani: „hal van a hálóban." A Szegeden ismertebb halak egyébként a következők: menyhal, kecsege, ponty, csuka, harcsa, márna, veresszárnyú-hal (keszeg), czompó vagy varga-hal. kárász, fehér-hal (keszeg), süllő, sügér, kócz- vagy orsó-hal, viza, tok. lieczing,durbincs.
  48. Szegednek a XVIII-ik században már több korcsmája volt „hal"-hoz czímezve, balról elnevezve: így a „csuka", „keszeg", „potyem kárász" nevű korcsmák, de ezeken kívül ismert korcsmák voltak: „a putri", „mncsi", ..tatár", „torkos", „Péró", „Attila", valamint a jelenben: „az arany potykához ', „durbincs", „vak egér", „lekváros köcsög", „halál", „két jó madár", „csingilingi-'. ..lukas itcze", stb. stb. nevű korcsmák és lebujok szerepelnek.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet