III. NÉPRAJZI (ETHNOGRAPHIAI) RÉSZ.

Szokások.

A SZEGEDI NÉP szokásaiban — ép úgy mint egyéb néphagyományaiban — a kereszténység szellemét érezzük és látjuk, a régi pogánykornak maradványait pedig némi czélzó szavak s nagyrészt érthetetlenné vált cselekvőségek képviselik csupán.

Ámde e cselekvőségek, e pogánykori szokások és hitregei vonatkozások, melyek az egyházias színezetű szokásainkon át-átcsillannak vagy a gyermekjátékokban nyernek elhalványult, eltorzult folytatást — érdekes és becses adalékot képeznek a magyar népélet megismeréséhez. Ma már régi szokásainkból egy csekély rész csakis a „cselekvőséget", más rész pedig egy-egy „daltöredéket", egynéhány azonban az énekkel és dallal együtt, úgy a hogy, a cselekvőségeket is megőrizte.

így megtaláljuk a szegedi nép szokásaiban: a természet-fordulati, ünnepi és a régi hitregei, áldozati szokások emlékeit is, habár ezek a keresztény ünnepi szokásainkkal elegyedtek össze; családi szokásaik pedig a régi pogánykori népélet cselekvőségeinek és szokásainak számos maradványait őrzik.

A szegedi népszokásokat: családi-, ünnepi-, természetünneplő- és egyéb népszokások czímek alatt mutatjuk be.

A családi szokásokat: a) születési-, b) házassági-, c) temetési szokások — az ünnepieket, bizonyos ünnepnapokon: pünkösdkor, karácsonykor, húsvétkor stb. gyakorolt szokások; a természetünneplőket: a természetfordulati, tűz, víz, fák stb. tiszteletére emlékeztető' és az egyéb népszokásokat: az egyes napokhoz és alkalmakhoz kötött szegedi szokások képezik.

I. Családi népszokások,

a) Születési szokások.

A család a szegedi népnél szentély, melynek az apa, a férj a feje. 0 az úr a háznál, előtte a házba, a szobába belépni még a feleségnek sem szabad, nem illik, de ha az asszony, a feleség betegágyat — „boldogasszony ágyat" — fekszik; akkor a család feje, a ház ura lábujjhegyen jár a házban s a pipával együtt kikerül a szobából, legfeljebb az eresz alatt szippant egyet-kettőt.

A szülés idejének közeledésével már előre elkészít mindent az asszony,1 de fontos szerepet játszik a „betegágynak", vagy mint népünk nevezi, „boldogasszony ágynak" elkészítése is, melyet rendesen a bábaasszony szokott végezni.

A gyermekágyas asszonyra nagyon vigyáznak, mert leginkább ily alkalommal rontanak ellene a boszorkányok, meg a „kicsije" ellen is, ép azért mindenféle babonaságokkal és bűvszerekkel jó eleve útját vágják a „szép asszonyok" rontásának, gonosz incselkedéseinek.

A „boldogasszony ágyának" elkészítése népünk szerint így történik:2 „Mikor a gyer'ök mökszületik, mingyá' csinálik a boldogasszony ágyát. Abba' sé tollnak, sé ojasnak, mán mint dohány vagy más valami nem szabad lönni. Tiszta szalmát tösznek bele, leterítik lepedővel. A szúnyoghálót fő' szögezik. A Boldogasszony ágyába tösznek: foghajmát, kakukfüvet,3 kinyeret meg sót. Bicskát is tösznek bele, hogy a Boszorkány oda ne mönynyön. Mindön nap fő' szentölik a „Három kirájok" vízivel,4 oszt' fölajálják a Boldogasszony kögyelmetösségibe. A Boldogasszony ágyáhon nem szabad senkinek sé' közelíteni, mert ha mögveri (valaki a gyermekágyast) szömme', oszt' ha még a fő'dre is lenéz (a ki mögverte szemmel) az (a gyermekágyas) belehal; az a sírig verte szömme'; ha fölfelé néz (a szemmel verő), ki lőhet gyógyítani."

„Mikó a Boldogasszony ágyát fekszi az asszony, valakinek bent köl' lönni a házba' (szobában), ha mást nem tunnak oda tönni, még a macska is jó, mert (különben) úgy mögrontik az asszonyt, hogy vége van. A Boldogasszony ágya csak addég tart még az avatásra mönnek. Mikor oda Vannak (az avatáson) szétszödik a Boldogasszony ágyát, a szalmát mögégetik vagy ojas helyre töszik, a hun nem bánti senki."

Ezeken kívül ott van a gyermekágyas asszony ágyában a feje alatt a ..jegykendője" vagy néhutt a szúnyogháló tetején egy „pipi-szőrös" piros kendő, mely a boszorkányok ellen való védőszer, míg a szúnyogháló — mint Kálmány L. megjegyzi — az eltakarás, elzárkózás régi pogánykori maradványának emlékjelét képezi.

A kis szülött karjára is nyomban piros pántlikácskát kötnek, „mert a „Boldogságos Szűz" — tartja a nép — mindég hordott pántlikát a derekán, azért a gyerököt nem viszik el körösztölni a nélkül, hogy pántlika né lögyön a karján vagy derekán. Az nagy öröme a Boldogságos Szűznek."5

A betegágyas asszony ágyához, ha az asszony először szül, szalma seprőt tesznek, melylyel a bejövőnek, ha meg akarja nézni, meg kell legyinteni a gyermeket, hogy meg ne verje szömmel.

A kis „pogán't" keresztelés előtt „Nem tudomká"-nak nevezik6 szintén babonaságból s keresztelőre — mely rendesen a születés után való napon történik7 - a keresztanya — komaasszony viszi a bába kíséretében. A gyermek fejére piros pántlikás féketőcskét húznak — mert a szűz Mária is mindig féketőt hordott — úgy viszik keresztelni a templomba, honnan keresztelés után visszatérve, a mint a pitarba belépnek, a komaasszony így szól: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! Pogán't vittünk, körösztény — bárán"kát hoztunk!" - - ezt, míg a szobába lép, háromszor mondja el.

A szobába lépve, a gyereket az ágy alá teszi a földre, hogy ne legyen rívó s a kik először megnézik a kicsinyt, háromszor reálehelnek, hogy ne ártson neki a guta szele és háromszor megköpdösik, nehogy megverjék szemmel; azután meglingázva magasra emelik, hogy nagyra nyőljön.

Majd a bábaasszonynak adnak egy poharat, ki áldomást iszik s így szól: „Hála Istennek, hogy ezt a kis lelköt mögszabadította, tárcsa mög az Isten édös apjának, édös anynyának örömire, más emböröknek dicséretire!"8

A keresztelés napján lakomát tartanak, melyet „csök"-nek neveznek s ezt mindig megtartja még a legszegényebb is. mert azt hiszik, a ki „csököt" nem tart. annak szerencsétlen lesz a gyereke. A csökbe a keresztszülőkön és a bábán kívül meghívják a legközelebbi rokonokat és a szomszédokat, a lakoma természetesen vagyoni helyzetükhöz * mérten kisebb és nagyobb traktákból áll s mielőtt a csökből távoznának, a keresztanya kezébe véve a pójás babát, egyszer-kétszer meglingázza a levegőben s ez alatt a következőket mondja: „Örzsébet mondotta. Mária fogantatta. Szt József tartotta, édös Jézusom, növeszd mög ezt a kicsit nagyra!" s majd a keresztapa, a koma veszi a kezébe és hasonlóan kétszer-háromszor möglógázza a levegőben s így szól: „Ábrahám hirdette, Dávid énekelte, János keresztelte, édös Jézusom, téricsd mög ezt a pogán't a keresztségre!"

A gyerekágyasnak a komaasszony és rokonok visznek ételt fölváltva mindaddig, míg templomba — avatóra — nem mén, mely után már ismét maga látja el háztartását.

130. Áldozati viasz-bábok.

A komaasszony a kis gyereknek, azonkívül, hogy a keresztelési dijat fizeti a papnak, még néha pénzt ad, vagy egy kicsi arany-függőt, de leginkább ruhát szokott venni, melyet — akár pénz, akár ruha legyen az — „korozsmának" hívnak s ezt a gyereknek 5—6 éves korában, de néha előbb szokta _a keresztanya megvenni s ha esetleg a kicsiny meghal, akkor a keresztszülő vesz a kis halottnak ruhát s ebben a „korozsma-ruhában" — temetik el.

Mint előzőleg már említve volt. számos babonás cselekvőségek és balhiedelmek fűződnek a gyermekágyi állapothoz, mert a boszorkányok leginkább ilyenkor törekszenek a kicsinyben a családok életét és jólétét megrontani. Innen származnak a sokféle óvszerek alkalmazásai, melyek között érdekes a „Boldogasszony-papucsa" is, melyet szüntelenül a betegágyas ágya előtt tartanak s az asszonynak csakis ebbe szabad járnia.

A számos babonás cselekvőségek daczára megtörténik, hogy a kicsinynek baja esik, sír-rí; természetes, hogy ez csakis a szömveréstől lehet, melyen csakis a ráimádkozás segíthet.

Még azt kell itt megemlítenünk, hogy a betegágyas asszonynak teje: „Boldogasszonynak teje", a kis gyermeknek egy s más bajában leghathatósabb orvosság, különösen annak szemfájását csakis ezzel gyógyítják s azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy minden asszony, ha gyermekágyból szerencsésen fölkel, a hét egyik napját — keddet — szent Anna asszony tiszteletére megbőjtöli.9

Ugyan itt említjük meg, hogy szokásos a „szent Szűz" képére vagy oltárára az előbbi képünkön (130. sz. 279. lapon) látható viasz bábukat áldozni, elhelyezni: és pedig ha az asszony gyermeket óhajt, akkor: a 2. sz. viaszbábot (a 4. ugyanez, hátlapját tekintve), ha a leány férjet akar: úgy az 1. és 5. szám alatti bábot, míg a 3. sz. alattit — mely az Oltáriszentséget ábrázolja — akkor helyezik el a templom oltárán, ha valamely betegségből, vagy a gyermekágyból szerencsésen fölépültek.

b) Házassági szokások.

Nem kevésbé érdekes és számos ősi — a keleti rokonnépek házassági szokásaihoz hasonló vonásokat találunk a szegedi nép házassági és lakodalmi szokásaiban is, mely vonásokat Szeged törzsnépe — daczára a lakosság közé bevándorolt és vele keveredő különböző népeknek s azok által hozott elütő szokásoknak — ősiségében mind a mai napig híven megőrzött.

Ha a legény elérte a húsz és egynéhány évet, vagy „átesött" a katona-soron, a szülők egyre nógatják, hogy megházasodjék.

A szülők és rokonok részéről megindul a komendálás, a legény is eljár nagymisére a templom elé, a tánczhelyeken, a bálákban is ott van, hogy szömigyre vegye a lányokat, aztán vagy maga, de rendesen valami ügyes fürmenderködő idősebb asszony a retye-rutyából, a rokonságból, kit „gűgyűnek" hívnak, közvetíti a házasságot. Még az esetben is, ha a szülők, vagy a legény előzetesen a leánynyal vagy annak szüleivel szóba hozták volna a házasság ügyét, mindig az e czélra fölkért „gűgyű" közvetíti, intézi a dolgot, szóval ő üti nyélbe a házasságot.

A legény vagy annak szülei által kiszömölt leány szülei házához rendesen vasárnap délután köszönt be a gűgyű ilyen formán: „Dicsértessék a Jézus! agygyon Isten jó napot!" s majd a szokásos üdvözlések ós kérdezősködések után a leány szüleihez fordulva így szól: „hát tudjátok-e lelköm mé' gyüttem?"10 — „Maj' mög mongya ken'!" válaszolják. „Mög biz azt, csak azt tunnám, van-e eladó lányotok ?" — „Van ám!" — „Akko' hát jó hej jön járok!"

S ezután csakhamar szót értenek s gyakran a beszéd ily befejezést nyer: „no hát, ha az Isten neki röndölte, hát gyüjjön el estére a legény, hogy nézze mög az „apjuk" is, azután ha a lánynak „szerettire való" lösz, hát maj' mögűjjük a lakodalmat is!"

Természetes, hogy a „gűgyűzést" ily gyorsan követő „leánynéző" csak ott fordul elő, a hol már ismerik a legényt vagy esetleg már előzetesen beszéltek a szülők a dologról. Rendesen azonban csak néhány nap múlva történik a „leánynéző", mikor is a legény szüleivel, olykor csak az anyjával, a gűgyűvel és néha a már fölkórt násznagyával együtt jelenik meg a leány szüleinek házánál.

A „leánynéző" tulajdonkép „legénynéző" is, mert nagyon gyakran a leány és legény is csak ez alkalommal látják először egymást s szokásos is a „leánynézőbe" a leány részéről egynéhány legközelebbi rokont vagy szomszédokat és egy pár leánypajtást meghívni.

A leánynéző többnyire este történik, de azért a pislogó mécs vagy fagygyúgyertya gyér világításánál a násznagy éberen vigyáz az „eladóra", midőn az szégyenlős szemérmetességgel végig kínálgatja a vendégeket egy-egy pohár borral s közben koppantóval vagy a nélkül még a gyertyát is meghamvázza.

Ez utóbbi aktus próbaköve is szokott lenni a leány ügyességének.11

Majd aztán megindul a beszélgetés egyről-másról, miközben a gűgyű sepögve beszél az asszonyokkal, eldicsérve a legény jóravalóságát s viszont azok a leány jó tulajdonait és ügyességét hozzák tudomására nem feledve fölemlíteni azt sem: „hogy aztán mög, van ám mit aprítani a tejbe'."

A leánynéző után pár napra a gűgyű ismét megjelenik a leánynál s ez alkalommal — ha a leánynéző kedvező eredménynyel járt — a legény részére „kendőt", jegykendőt ád a leány a gűgyűnek. A jegykendő a leány vagyoni helyzetéhez mérten selyem vagy egyszerű cziczkendő szokott lenni.

S bár ilyenkor — úgy a legény, mint a leány ellen — megered á pletyka és ácsánkodás is — harmadnapra, a kendő adás után, elmennek a paphoz szömre, a mikor ott egymásnak kezet adva, megtörténik a „késfogó", melyet a házasság egyik fontos tényének tartanak. Utóbbi időben már a „kézfogó" alkalmával a házasulok gyűrűt is szoktak cserélni.

Szokásos volt azonkívül régebben eljárni a paphoz „tanulni", vagyis a pap meggyőződést szerzett arról, hogy a házasulok tudnak-e imádkozni, ismerik-e a házasság szentségének fontosságát és meg kellett tanulniok a gyónás formáját, hogy esküvőjük előtt meggyónhassanak.

A kézfogó utáni ünnepen vagy vasárnapon a templomban kihirdetik őket —melyen a leánynak ott kell lenni — s ez első hirdetéstől egy hétre megkezdődik a „hivogatás."

A „hivogatást" a vőféjök (vőfényök) eszközlik, a kiknek ezen és egyéb lakodalmi szerepe a keleti népeknél a szülők és rokonok által teljesített oly házassági és lakodalmi cselekvőségekből áll, melyeknél a szegedi nép szokásaiban a gűgyű: előkészítő, a vőféj: rendező, a násznagy: parancsnokló szerepet játszanak. Iparkodik is a legény, hogy az ügyes gűgyű után a kívánalmaknak megfelelő vőféjt vagy vőféj őket és a család rokonságából pedig a legtekintélyesebb alakú s egyszersmind „legfakturásabb eszű" (tréfás, humoros, jókedvű) férfiút szerezhesse meg násznagynak.

A vagyonosabb legény, ha nagy lakodalmat rendeznek, két vőféjt s megfelelően a leány, két „nyoszojú-lányt" (koszorú-lány) választ. A lakodalomra úgy a legényes, mint a leányos háznak vendégeit a vőféjök verses rigmusokkal „hívogatják" meg s ha a leányos háznál is rendeznek lakodalmat, avagy ha közös megegyezéssel nagyobb lakodalmat csak a legényes háznál rendeznek, szokásos oda a leány legjobb leánypajtásait — „lányul" — valamint a legény baratjait is ily esetben — legényül — meghívni, azaz ezeknek családjait nem hívják meg, holott a rokonokat és szomszédokat és egyéb vendégeket — „egész háza népestül" szokták meghívni.

A vőféjöket a nyoszojú-lányok virágozzák föl a hívogatás napján, mely rendesen a lakodalom napját egy héttel megelőző vasárnapon kezdődik.

A fölvirágozás napján a vőféjök ünneplő ruhában s a dísz kedveért páczával12 kezökben megjelennek a menyasszonyos háznál, hova következőleg köszöntve lépnek be:

„Dicsérjük a Jézust, az ur Isten fiát,

Terjeszsze e házban az ő szent malasztját.

Engedelmet kérünk illő alázattal,

Hogy belépni merünk ilyen bátorsággal;

De mivel N. N. vőlegényünknek vagyunk küldöttei.

Ki szép menyasszonyát tisztelettel kéri,

Hogy hétfőn (vagy szerdán) mint illik katholikus szűzhöz,

Járulván buzgón az oltári szentséghöz

S az nap tiz órára szent eskü-tételre

Ott jelenjen meg a szent oltár elébe."

Majd aztán a kadencziában a következő nyilatkozatot és kérelmet terjeszti elő:

És ezen kérésem áztat tartalmazza,

A mint kedves menyasszonyunk is belátja,

Hogy még semmi jele sincs hivatásunknak

Mi jelezné, hogy mi czélja van dolgunknak.

Tehát kérnénk szépen, hogy azon virágot

Helyére feltűznék a nyoszolyó-lányok.13

A már egész halom virággal szintén itt tartózkodó nyoszojú-lányok lépnek most elő s megkezdik a fölvirágozást, mely abból áll, hogy a vőféjök kalapjára, annak karimáját; átölelő „boti virágot, csinált virágot (mű-virágot) kötnek s ezenkívül a mellökre a mándli baloldalára hasonló virág kerül, tenyérnyi széles, bokáig leérő kék- vagy rózsaszín selyem pántlikával, kezökbe pedig egy czitromba — régebben almába — szúrt 40—50 ctméter hosszú rozmaring-ágat kapnak.14

A fölvirágozás után a nyoszojú-lányok haza sietnek, mert a vőféjök most ott kezdik meg a hivogatást.

A mint a vőféjök kilépnek a menyasszonyos háztól — egy-két pisztoly-durranás jelzi ezt — azonnal a nyoszojú-lányok lakása felé tartanak s oda a következő rigmussal köszöntenek be:

„Szerencsés jó napot kívánunk Istentől,

N. N. vőlegényünktől jövünk küldöttségből.

Engedjék meg, kérjük kedves leányuknak,

Mint szép menyasszonyunk nyoszolyó-lányának.

Hogy ránk következő hétfőn15 (szerdán) tiz órára

Násznépünkkel jönne az Isten házába

Es ugyan az nap délután két órára

Szintén megjelenni a víg lakomára,

Az uj házaspárnak öröme napjára

S a többi ifjaknak nagy buzdítására

Gondunk alá v e s z s z ü k, mi is majd ott leszünk

Addig is az Isten maradjon mi velünk."

131. Hívogató vőfények.

A nyoszojú-lányok meghívása után a két násznagy, az egyik a kikérő, a legény — a másik a kiadó, a leány násznagyának meghívása következik hosszú versezettel, melyet így végez be a szónokló vőfély:

Egész családjával a víg lakomára,

Egy jó vacsora s egy pár pohár borra,

Hogy az örömatya is gyönyörködhessen

Becses vendégében s méltán örvendhessen!

A násznagyok meghívása után sorba ejtik a sógor, koma, nász, kisebbik, öregebbik, szomszéd stb. uraimékat. ép úgy szóló versezetekkel köszöntvén be mindenütt - - közben-közben a „lányul" meghivandókat is útba ejtik, kijelentvén ott, hogy

„Az örömatya is örömmel fogadja,

Mert ő magát csak vendégivel mulatja,

Ha szíves kérésünk nem lenne hiába'

Örömmel fogadnánk be a társaságba."

A hivogatás befejezte után az esküvő napját megelőző nap estéjén, a vőféj a násznagygyal és gűgyűvel — néhutt a. vőlegény is, de ez ritkábban történik -- elmennek az ,,ágyért" mely alatt a menyasszonynak egyéb holmiját is értik. Természetesen verssel köszönt be a vőféj s rá tér jövetelük czéljára is:

,.Kérem tehát ezen család apát s anyát,

Hogy adnák ide a menyasszonyunk ágyát.

A dijt. mit kivannak, érte lefizetjük

Csakhogy a tárgyakat magunkkal vihessük."

Ez alkalommal már a kiadó- és kikér ő-násznagy, meg a vőféjök összemérik clmésségüket, mert az „ágyat" nem egykönnyen adják ki s ha a kikérő-násznagy ki nem fog a, kiadó násznagy furfangján, bizon-bizon annál többet fizet a vőlegény, de végre is egy kis lakmározás és számtalan pohár boroknak fölhajtogatása után nagy nehezen megalkudnak s kiadják az „ágyat", melyért a legszegényebb vőlegény is néhány ezüst forintot (a gazdagabbak 300-at. sőt többet is) szokott fizetni, ez a „jeqypénz."16

Az ágyat, a tulipántos ládát — ma azonban már szép flóderos sárgás-barna négyfiókos almárjomot — fölrakva a kocsira, aztán nagy lövöldözések és a kocsi kerekéhez vagdosott fazekak17 csörömpölése, meg: „ijju-ju-ju, viszik az ágyat!" kurjongatások között szállítják a vőlegény házához. Itt a vőféj így köszönt be:

Adjon Isten szerencsés jó estét,

Ime elvégeztem már az első leczkét,

Mert első munkámban sikerrel dolgoztam,

Tessék megvizsgálni, mily szép ágyat hoztam.

Az esküvőre a lakodalmas népség, a rokonok és egyéb kíváncsiak már előre megjelennek a templomban, hova a vőlegény egészen külön, csak saját násznagyának kíséretében megy, míg a menyasszony a vőféjök vezetése alatt, a két nyoszojú-lány között, csakis három-négy asszony által kisértetve, szintén külön úton érkezik.

Természetes, hogy az esküvőre ékes versezettel kérik föl a virágos kalapú — és kedvű vőféjök a menyasszonyt, még pedig eképpen:

Adjon az úr Isten szerencsés jó reggelt,

Hála, hogy a nap már ma ismét felkelt,

Mert ez a mai nap szép és emlékezetes,

Részint szomorú és részint örvendetes.

Kérjük tehát szépen az édes szülőket

Készítsék ez útra édes szülöttjüket.

És kérjék az Istent, hogy szerencsés legyen

Ezen szent frigyében s egész életében,

Az ő hű párjával, kivel ma voltakép Az

Isten házában szent házasságra lép.

Az ékesen felöltözködött, felkoszorúzott menyasszonyt most kézen fogja s annak mintegy tolmácsává válva, búcsúzik a menyasszony szüleitől s hozzátartozóitól:

Elmondom tehát én, mit elméje gondol,

Ilyenformán szólna, látom bús arczáról:

......................................................

Hosszú az én utam, merre most indulok,

Azért oh Istenem, te hozzád fordulok,

Mert ma változik meg életemnek útja

Vagy hosszú örömre, vagy örökös búra,

Hogy boldog lehessek a házas életben,

 Édes Jézus kérlek, holtig maradj velem.

Hozzátok is szólok most kedves szüleim

S kik itt jelen vagytok testvérim, rokonim,

Kisérjetek ti is az Isten házába

S kérjétek az Istent értem imádkozva,

Hogy adja áldását szent házasságomra,

Ne váljon az nekem sohase káromra.

A sírás és zokogás között befejezett rigmus után megindul a menet azon rendben, mint fönnebb említve volt s az esküvő után18 .úgy a vőlegény, mint a menyasszony külön-külön utakon visszatérnek szüleik házához, hova a "menyasszonyt a vőféjök visszakísérve, ismét versekkel köszöntve adják át szüleinek s aztán pár pohár bort behörpintvén, a vőlegény házához térnek vissza.

A menyasszonynak kikérése délután kezdődik csak, ámde míg az sikerül, többször kell a vőféjöknek érte fáradozni.

Először délután négy óra tájban indulnak el a menyasszonyos házhoz a vőféjök, az első vőfély kezében nagy két itczés borral telt palaczk-kal, melynek nyakán pirosra sült fontos (fonyott kalács) díszlik, míg a másik vőféj telt kulacsot emel s ebből az úton sorba kínálgatja az is. merősöket, de mielőtt ez útjokra indulnának, a násznagy elé állva, így búcsúznak:

Tisztelt násznagy uram, mi ismét elmennénk,

 Hogyha ez utunkban szerencsések lennénk;

Meglátogatnánk mi szép menyasszonyunkat,

Hogyha nem gátolnák meg mi szándékunkat.

Tehát kérjük szépen, hogyha kérésünket

Teljesítnék s adnának nekünk egy üveget

Tele borral s rajta illő lakattal,

Vagy magyarul mondva: egy fontos kalácscsal.

Ez első úttal kezdik meg a menyasszony kikérését, kinyerését a vőlegény részére s útjok megkezdésekor egyet-kettőt durrant a pisztolyból a hősi elszántság és a menyasszony elrablás ősi szokásának jeléül.

A menyasszonyos házhoz érkezve, ott is a násznagy elé állnak s hosszú kadencziáját a boros palaczk átnyujtásával így végzi a vőféj:

Vőlegényünk tőlünk küldött egy levelet,

Mely Krisztus testével lepecsételtetett

És az ő vérével vagyon megírva,

Tessék násznagy uram, vegye és olvassa.

Átnyújtja a borral telt és kalácscsal övezett palaczkot, melyből a násznagy úr egyet hörpint, de biz ő e levélre nem sokat hederít, hanem „tanálgatós mesét" ad föl megfejtésül a vőlegénynek, illetve helyettesének, a vőféjnek, mely találgatós mesék rendesen pikáns burokba öltöztetett fogas kérdések s míg ezeket meg nem fejtik, ki nem találják: szó se lehet a menyasszony kiadásáról.

Míg az asztalnál sorban „olvasgatják a vőlegény levelét", addig a vőféjök úgy a menyasszonynyal, mint a nyoszojú lányokkal egyet-kettőt fordulnak s aztán a násznagy elé állanak, hogy meghallgassák a „tanálgatós mesét", mely így hangzik:

„Kívül szőrös, bévül nedves,

Legényüknek ügön kedves" — mi az ?

Persze, hogy erre megijedne a vőféj — a minthogy egynémelyik hamiskás menyecske szégyenkezve is sompolyog odébb — ha nem tudná, hogy mi ez, de egyszerre megfejti, mondván: kulacs

No jó, szól a násznagy, hát ez:

„Eregy haza, fekügy lé,

Tögyé' úgy, mint más este:

A két szőröst tödd össze,

A gojóját hadd közte!"

Erre aztán csakugyan vakarja a fejét mind a két vőféj, míg végre kisütik, hogy: „ez a szöm, mikor alvásra behumjuk."

A násznagy nem hagyja magát, még egy mesét ád föl: „melyik az eke utolsó lyuka?" Ezt azonban a vőféjök nem birják eltalálni s így a menyasszonyt nem kapják ki, tehát készülnek vissza a vőlegényhez s búcsúzni a násznagy elé állnak:

Hogy mi, mikor még egyszer itt megjelenünk,

Az eljárásunkban szerencsések legyünk.

Míg a vőféjök idejárnak, az alatt a lakodalmas népek mindegyre gyűlnek, még pedig szegedi szokás szerint minden venfégért egy .legény megy, ki a lakodalmi ajándékokat, egy tepszi bélest, vagy egy pár kappant, esetleg pujkát is viszi a vendég vezetése mellett. Szokásos az ily ajándékokon kívül a menyasszonyos házhoz hívott vendégek részéről külön a menyasszonynak egy fejre való selyem kendő ajándékozása is.

A legények is versezettel köszöntik be ás hívják meg a vendégeket, „a lányul" hívottak a legény kalapjára virágot is kötnek s kiket mindig a násznagy elé vezetve köszöntenek be a lakodalmas háznál:

Fogadják szívesen e tisztelt családot

általuk adott becses ajándékot.

Míg a vendégek gyülekeznek, az alatt fölszaporodott a lakodalmas ház előtt a „laqzinézők" száma is, mert szokásos eljárni „lagzit nézni", mely alkalommal a lagzinézők között kalácsot osztanak szét és sorba kínálgatják a kulacs borával őket.

A vőféjök visszatérve a vőlegényhez, jelentik küldetésük eredményét, majd aztán mihamarább újból mennek a menyasszonyért, így köszöntvén be ott:

Dicsérjük a Jézust, újra itt termettem,

Fejem a rejtvényen mindekkorig törtem.

Kérdés volt: „melyik az eke végső lyuka ?"

...............................................................

Hát én csak azt tartom, hogy „a katlan szája",

Mert ha ott volt, többé nincs „eke formája!"

— Biz annak nincs öcsém, mert mögég, „helyes a megfejtés", szól a násznagy, na hát igyatok egy pohár bort. A vőféjök azonban a pohár boron kívül még jutalmat is kérnek a fejtörésért; úgy a maguk mint a vőlegény és násznépe számára:

„Mostani kérésünk, mi így fejezzük ki,

Hogy szép menyasszonyunk nyoszolyó-lányai

Elhoznák mi vélünk a szűzi bokrétát

S vőlegény urunknak maguk adhatnák át."

Erre a nyoszojú-lányok egész halom virágot összecsomagolnak és a vőféjökkel együtt elmennek a vőlegényes házhoz, hol a vőlegényt és az egész násznép férfi-sereget fölvirágozzák s ezenkívül a násznagy meg a vőféjök egy-egy kendőt is kapnak, melyet ez utóbbiak a mellökön lógó pántlikához kötnek a mándli hajtókájához és az esetben, ha a menyasszony lakása távolabb van és kocsin hozzák haza a vőlegényhez, a lovak is ily kendőkkel láttatnak el.

A főlvirágozás után a vőféjök itt megtánczoltatják a nyoszojú-lányokat s míg ez a táncz folyik, addig fölkészülnek a menyasszonyért menendő asszonyok is s aztán megindulnak, de erről híradással van előbb a vőféj:

„Most indulunk el a döntő ütközetre,

Melyre már én régen el voltam készülve,

De én azt is hiszem, nem vallok kudarczot,

Méltán kiállhatok bármily erős harczot.

Vitézim is vannak: egész asszonysereg,

Kikben biztos lehetek, hogy csatát nyerek

S el fogom hozni bájos menyasszonyunkat,

Vigasztalni vele vőlegény urunkat."

Ezek után 5—6 asszony társaságában elindulnak a menyasszonyért s a vőfély most erélyes szókkal kéri ki ott:

De már násznagy uram, tovább nem engedek,

E rövid versemben komolyan beszélek,

Hogy már adnák ide szép menyasszonyunkat

S tovább ne kínozzák vőlegény urunkat.

Az erélyes szóra aztán készül a menyasszony s csakhamar a vőfély kézen fogja őt s vele a násznagy elé állva, hosszú versezettel búcsúztatja el szüleitől, rokonaitól, barátnőitől, sőt a szomszédoktól is, így végezvén:

„Az itt maradóknak kívánunk jó kedvet,

Nekünk utasoknak boldog megérkeztet."

A menyasszony kezet csókol szüleinek és a menet megindul. Ujra durrog a pisztoly, megkezdődik a kurjongatás: „Ijju, ju, ijjujuü viszik a menyasszonyt" s a merre haladnak, mindenfelől közbe-közbe rikkantanak: „ijju, ju, viszik a menyasszonyt!" majd durrog a pisztoly, míg végre megérkeznek a vőlegényes házhoz, a hol már izgatottan várják őket s a vőféj egyenesen a násznagy felé tart s előtte megállva a menyasszonynyal, így köszönt be:

Szerencsés jó estét násznagy uraméknak,

Végére jutottunk nagy, hosszú utunknak,

Nagy fáradozásunk nem esett hiába'

Mert egy drága kincset hoztunk e hajlékba;

lm, itt a menyasszony, frissen megérkezett,

Tessék násznagy uram, fogjon vele kezet!"

Sorba kezet fognak a menyasszonynyal, a ki a legény szüleinek, olykor a tisztes korú násznagynak is kezet csókol, aztán tánczol a vőlegénynyel vagy a vőféj jel, de rövid idő múlva aztán vacsorához ülnek.

Tömérdek tréfás versezetet mond el a vőféj, valamennyi tál ételt külön-külön rigmussal hozza be és ajánlja a vendégeknek s minden strófát „éljen", régebben „vivát" kiáltással [fejezve be, melyre a czigány mindannyiszor rövid tust szokott húzni.

A pecsenyénél a számtalan kadencziázás közben felköszönti az új párt, az örömszülőket, a násznagyot és az egész érdemes vendégsereget, eképpen:

„Őseink szokása volt, ha lakozának,

Hogy pohárt emelve áldomást mondának,

A hű unokának az fő tartozása.

Hogy hasonlót tegyen, ha vagyon vígsága,

Ha már annyit szóltam s koptattam nyelvemet,

Megteszem szívesen ez ősi tisztségemet

És násznagy uramnak bölcs engedelmével

        Felköszöntésemet ekképen kezdem el:

— Áldjuk az úr Istent ő szent kegyelmeért,

Hogy ezen esküvő ily szépen véget ért.

Tetézze az uj párt égi kegyelmével

S áldja meg frigyüket számos jó gyermekkel.

A két örömatya az örömanyával

Éljen sok örömöt majd az unokákkal,

Násznagy uraimék ő szivességökért

Nyerjenek Istentől égi és földi bért.

A többi érdemes vendégek mindnyájan

Éljenek a földön öröm és vigságban! Vivát!!"

Természetes, hogy a tésztáknak is kijut a versezetből, a kásának — mely elmaradhatatlan lakodalmi étel -— főleg csinos rigmust szentel, mert azzal kapcsolatban „kása-pénzt" szoktak szedni a „szakács" javára; hajnalban pedig, mikor virradni kezd, a menyasszony mindenkit gyengén s tréfásan megmosdat s ezért „mosdató-pénzt" szed.

De míg addig jutnak, a vőféj „Beszéd a házasságról" czím alatt hosszú versezetet szaval el, mely alatt az égesz vacsora véget ér s az eddig fölszolgáló legénység ül a vacsorához, kiknek most viszonzásul a leányok szolgálnak föl.

Ez idő alatt a menyasszony 4—5 asszony kíséretében egy szobába megy, hol most ügyesen csinos kontyot formálva, bekötik a fejét, de előbb a teljesen elzárt konyha tűzhelyén úgy a vőlegény kalapjának virágbokrétájából, mint a menyasszony koszorújának virágjából egy-egy ágat a tűzhelyen eléget s csak azután lép be a menyasszony a hátsó szobába vagy kamarába, hol a fennebb írt módon bekötik a fejét.

A míg ez tart — mert nem oly könnyű a mindenki tetszését megnyerő s a szegedi szokásos viseletnek megfelelő takaros és formás fejet csinálni a selyem kendővel — mint gondolnánk — addig a legények és czigányok is elköltik a lakomát, szóthordják az asztalokat, helyet foglal a násznagy a főhelyen, körülötte helyezkedik el a vendégnépség s jelt ád a vőféj:

„Tarts kormányt muzsikás, megkapod az árát,

Malaczot kapsz, a mely megnyom vagy tiz mázsát!

Nosza kedves komám, hegedűd zendüljön,

Hogy menyasszonyunknak füle megcsendüljön,

Verd el a Rákóczy híres indulóját,

.Tárjuk el hát most a menyasszony sortánczát."

A „sortánczot" a vőféj kezdi a menyasszonynyal, egyet-kettőt fordul vele, aztán a násznagy elé áll „kikövetni valakit", így szólván: „tessék násznagy uram N. N.-et kikövetni", hogy a menyasszonynyal forduljon egy pár tánczot. Erre a násznagy az illető nevét kiáltja, a ki a násznagy elé lépve, szól: „tessék parancsolni, násznagy uram!" mire válaszol a násznagy: „no öcsém, egyet-kettőt fordulhatsz a menyasszonynyal." Az egy-két fordulat után az illető megköszöni s most ismét a vőféj tánczol a menyasszonynyal és újból a násznagy elé lépve, sorba „kikövetik" az atyafiság férfi tagjait, kiknek részt kell venni a sortánczban.19

Míg a sortáncz tart, addig a legények és lányok szórakozásból valamelyik szomszédban „fordulj-balhát" játszanak s csak akkor kerül rájuk újból a lakodalmi mulatság, mikor a vőféj bekiált hozzájuk: szabad a táncz, mely aztán tart kivilágos-kivirradtik, sőt tovább is, mert a régi lakodalmakban nem igen gondoltak a hazamenetelre, azt tartván, hogy „hívatlanul nem jött, küldetlenül nem megy."

A hogy világos lesz, szokás „tyúkverőbe" (kállátóba, kárlátóba) menni.

Két legény hatalmas hosszú rudat kap a vállára s a vőféj vezetése alatt muzsika szó mellett bejárják utczáról-utczára a lakodalomba meghívottaknak házát s ott egy pár aprójószágot elfogva s egy-egy darabb kolbászt vagy sonkát a kéményből lekápányozva, a rúdra függesztik, mindaddig folytatva ezt, míg a rúd meg nem telik.

A menet tánczolva, danolva, kurjongatva tért vissza a lakodalmas házhoz, a hova ekkorra már megérkeztek a menyasszonyos háztól is a vendégek a „kállátóba" s itt folytatták tovább a lagzit.

A tyúkverőnek sok mulatságos jelenete volt s azok közé tartozott az is, hogy a megsarczolt házak mindegyikétől egy-egy ruhadarabot, janklit, kaczabájt, kendőt, szoknyát stb., stb. elhozva, mikor a kállátosebédkez ültek, a legények a ruhákat magukra öltötték, a násznép nagy derültségére.

Ártatlan, de mindig nagy tetszésben részesülő komédiázások voltak ezek, nehogy a vendégek egy perezre is unják magukat, a háromnégy napig is elnyúló lakodalmakban.

A kárlátásnak, tyúkverésnek és a rozmaring-virágos nagy szalagokkal földíszített vőféjeknek, kadencziás, ékes lakodalmaknak ma már alig-alig van nyoma, ép ez okból véltük szükségesnek kissé részletesebben ismertetni e szokást, mert hiszen a városias élet fejlődése mellett a vőféj jel való hívogatást már a tanyákon is, a „bilétás" meghívás kezdi helyettesíteni.

Ritkán láthatunk már egy-egy virágos vőféjt, de ez is kezében egy „manzsétás boti virágbokrétácskát" szorongatva, fiakkeren hívogat a városban; a tanyákon pedig a 3—4 napos lakodalmaknak se híre, se hamva, csakis a régi szokás lényegének főbb vonásait találjuk meg a szegedi nép házassági szokásaiban, melyek a hajdan emlékeit még mindig híven őrzik.

c) Temetkezési szokások.

A keresztény vallás a szegedi nép hitét erőssé és bizodalmassá tette s temetkezési szokásaiban, mely egykor a pogány vallás jellegével kapcsolatos szokások szálaival volt át meg átszőve, manap már alig akadunk itt az ősi hit nyomaira.

S bár a szegedi nép úgy hal meg, mint egy buzgó keresztényhez illik, mégis az élők nemcsak az örökkévalóság Istenéhez fordulnak imájukkal a megholtnak lelkiüdveért, hanem áldoznak a pogány kultusz formaságaival is.

A halál hírnöke gyakran valamely babonás jel, cselekmény, nem ritkán a háztetőn gunynyasztó bagoly, vagy egy átröppenő fehér galamb, álomban a fog kiesése, a ház falának fehérre meszelése, mind biztos előjelei a halálnak.

A haldokló kezébe „szentölt gyertyát" tesznek s meghúzatják a lélekharangot s az ajtó kilincsét szentelt vízzel meghintik s ha a haldokló kimúlt, nyomban megmossák és kinyújtóztatják a szoba közepére elhelyezett asztalon. Azon ruhába öltöztetik, melyet életében kijelölt s szemeit lefogva, azokra egy-egy krajezárt tesznek, nehogy fölnyíljanak, mert akkor „valakit vár maga után a halott." Kezeit imára összekulcsolják s közé egy — olvasót — s egy nádból hirtelen formált keresztecskét tesznek s egy fehér lepellel borítják le, lábaihoz egy pohárba szentelt vizet helyeznek kis virág-gajjal, hogy a „halott-nézők" belépve, sorban meghinthessék, megszentelhessék.

A szoba falitükrét egy sötét kendővel elleplezik, hogy a halott a tükörbe látható ne legyen, mert az lelki nyugalmát zavarná, meghúzatják a „hírharangot", bevásárolják a temetéshez a szemfödelet, koporsót s keresztet és fogadnak egy „énekös-asszonyt."

A régebben szokásos „siránkozó-asszonyt'' a szegedi népnél „az énekös-asszony" váltotta föl, ki a temetés órájáig a halott mellett — némi szünetekkel — sajnálkozó, siralmas énekeket énekelget, este pedig a temetési napot megelőző éjjen át a „virrasztókkal" imádkozik s azoknak előénekel.

A virrasztás alkalmával a rokonok és szomszédok összejönnek a halottas háznál s míg az asszonyok a halott mellett virrasztva elmondják annak minden szokását és jó tulajdonait s közben némi kisértetes mesék és rémes históriák is megerednek, addig a férfiak a hátsó szobában egy-két pohár bor s pipaszó mellett egész kora hajnalig elbeszélgetnek.

A temetést megelőzőleg a halottnak „csendítenek", vagyis, ha nő a halott, akkor kétszer, ha férfi, akkor háromszor csendítenek a nagy második haranggal, néhány perczig tartó harangozással.

A temetés alatt, de előbb is szokásos a népnél, a halott fölött hangos siránkozással „siratót" mondani, melyben a nő, a feleség elmondja, elsiratja keserves jaj-szóval a férjnek mindenféle tulajdonságait és a visszahagyottaknak gyászos állapotát ilyen formán:

• „Oh lelkem, galambom, hű párom, hej csak még egyet szolnál hozzám!
• Csak még egyszer vetnéd rám mosojgó szömöd!
• Hej, de nem mondod többet: gyémántom, rubintom!
• Oh, hogy felejtselek el?
• Hogy felejtsem el azt a sok szép szavad?
• Nincs már nekem senkim e világon!
• Kinek panaszoljam el bajomat, búmat?
• Kedves galambom, jó párom!
• Árva leszek én már, ha aranyos is a kapufélfám!
• Jaj de nagy árvaságra hagytál! ?"21

És így tovább, majd aztán a kántor tart az egyházi szertartások után „búcsúztatót",22 melyben a halottat mindenkitől, rokonaitól, jóbarátaitól, szomszédaitól egyenkint elbúcsúztatja, mely után indul meg a temetési menet a temető felé.

A sírt háromszor kell megkerülni és végül egy darab rögöt dobni abba s a temetésről hazaérkezők előbb mindannyian megmosdanak vagy legalább a kezeiket megmossák — nehogy sárgaságba essenek — mielőtt a halotti torhoz ülnének.

A szegedi népies temetkezési szokásokban az ősi pogány jelleggel biró áldozás emlékeit: a „virrasztás"- és a „halotti tor''- s az „étetés"-nél22szokásos eszem-iszom és táncz tartotta fönn, mely utóbbi már csak a „halotti torban" maradt meg.

A temetés után — mely Szegeden mindig csak délután van — este „halotti tort"-t ülnek, de nagyobbára csak hideg étkeket: sajtot, túrót és kenyeret esznek, de bor mindig van, azonban a kissé tehetősebbeknél paprikás-hús és kása is találtatik föl s míg esznek, az „énekes asszony" siralmas egyházi énekeket énekel, de ha már vígabban jár sorba a kulacs, egyszerre csak rázendíti a „Kánán-menyegzői" éneket, melynek kissé világias, víg dallama van.23

Az ének a bibliai „Kánaáni menyegző"-ről szól, de közben világias tárgy szövődik a strófákon át, melynek utolsó sora így hangzik:

Úgy megforgatták Magdolnát,

Mind el hullajtotta kontyát

Kánán menyegzőbe!!

Napjainkban már nagyon ritkán, de a közelmúltban még szokásos volt, hogy a halotti toron levők a „Kánán menyegzői" ének dallamára tánczra perdültek, mi szintén a pogány kultusz maradványa a szegedi nép temetkezési szokásában.24

II. Ünnepi szokások.

A családi szokások után a szegedi nép ünnepi szokásairól szólunk, melyek mint egyéb néphagyományai is részben hasonlítanak az ország egyes vidékein dívó hasonló szokásokhoz, részben azonban eltérő változatokat mutatnak, mely változatokban a szegedi népéletre vonatkozó becses adalékok rejlenek.

a) Pünközsdölés.25

Szegeden szokásos pünközsd napján minden ház ablakát, kerítéseit kapufélfákat, malmokat, hajókat zöldággal fölékesíteni s szokásos e napon a leányoknak pünkössdölni járni.

Régebben nagy eladó-lányok jártak, manapság már csak 4—5 kis apró leányka tartja fönn e szokást. Ünnepiesen fel vannak öltözködve, fejükön rózsakoszorúval, az ötödiknek, a legkisebbnek piros kendővel van a feje bekötve, mint a menyecskéké és fehér fátyollal van leborítva — ez a királyné, ki középütt megy, kettő kezet fogva elől, kettő pedig hátul.

A két elől haladónak egyike a királyné — vőlegénye, a ki ének közben tánczol vele. hátul jövők egyike pedig násznagy, míg egy közülök, ki az ajándékokat szedi össze — zsákosnak - neveztetik.

Házrul-házra járnak s hova belépnek, Kicsértessék a Jézus Krisztus! Szabad-e pünközsdölni?" szókkal köszöntenek be, ha engedélyt nyernek erre, akkor lassan, vontatott hangon együttesen megkezdik az éneket:

132. Pünközsdölő lányok.

Tüzes nyelveknek szólása

Úgy mint szeleknek zúgása

Lészál'ván az ű fejükre

Nagy hirtelenséggel.

(Szaporább hangon más dallammal):

(A királyné egyedül):

A pünközsdölés dallama,

Nem anyátu' löttem

Rózsafán termöttem:

Piros pünközsd napján

Hajnalba' születtem.

(A vőlegény énekel):

(A násznagy énekel, változtatott, biztató hangon):

Szencségös Istennek

Csudálatos voltya

Ádámnak vétkijért

Maga fiját atta.

(A zsákos merészebb emelt hanggal énekel):

(Most — ketten-ketten — táncára pördülve, vígan dalolnak) :

(Most nóta-jellegűen élénkebbé válik a dal) :

A pünközsdi rúzsa

Kihajlott az iitra

Szögygye föl a menyasszony

Kösse koszorúba!

Ez utóbbi sorokban van az ősi szokás elmosódottan megőrizve, habár az egész pünközsdölésben a régi kultuszt, a keresztény vallás, illetőleg' a bibliai szentlélek eljöveteléről szóló énekek helyettesítik, egészen egyházias dallamokkal; a legvégső verstöredékben azonban ismét világias dallam csendül meg az emlékeztető élénk sorocskában, midőn a végső tánczfordulatra biztatják egymást:

Ugorjatok lányok

Ha leányok vattok!

Hacs csörögjön, hagy pörögjön

Sári sarkantyútok!

E végső verssel egészen víggá lesz az ének, de nem is csodálandó, hiszen mint szavalva mondják a pünközsdölők:

Zörgetik a kúcsot

Pézt akarnak adni

Ha öt forint nem lösz

É' se fogjuk vonni!

Dicsértessék a Jézus Krisztus!!

 

 

b) Karácsonyi myszteriumok.

I. Kántálás.

A „pünközsdölést" a leányok lelkesedése tartja fönn, a „kántálást", „betlehemezést" és a „bárom király" alkalmi szokásokat pedig az ifjú legénykék és gyerekek kitartása őrzi.

A kántálás is — mint népünk valamennyi szokása — komolyabb és vígabb elemből áll, ezt a régi szokástól, amazt a kereszténységtől örökölte. A kántálás tulajdonképpen farsangi tréfadal s a „karácsonyi myszteriumoknak" Szegeden is szokásos egyik alkatrészét képezi s bár szintén egyházias énekkel kezdődik, a benne előforduló tréfadal reá vall a farsangi gúnyolódásra, tréfálkozásra és azt igazolja, hogy a „kántálás" valamely régebben eltiltott népszokásnak emlékét őrzi.26

Három-négy gyerek az adventi egyházi idő alatt házról-házra járva, bekiált az ablakon: „Dicsértessék a Jézus Krisztus! möghallgatják-e az angyali vigasságot?" vagy így: „szabad-e kántálni?" szabad?? ha kedvezően hangzik a válasz, akkor ott az ablak alatt rázendítik:

Ávé Marija

Gráczija pléna! vagy: Csorda pásztorok, Midőn Betlehembe' stb. ismert egyházi énekeket s ezekből 2—3 versszakot elénekelve, hirtelen világias hangú víg dallammal a következő tréfás verseket éneklik:

Vótak ott nagy parádéba'!

Kecske vót a szakácsnő

Jó gujáshúst főzött

Még az ebéd é'készült:

A trücsök e'szökött.

Az éneknek vége lévén, most szavalva így végzik:

„Bor, búza, békesség szálljon házatokra

Égy garaskát kérnék az én markocskámba

Adjátok ki hamar, hagy megyek dolgomra

Mer' másutt is várnak a jó mézes borra!" 27

2. Betlehemezés.28

A kántálás befejezése után, a karácsony előtti héten „bötlehömözni" járnak a gyerekek — régebben persze egész nagy surbankó legények is — a kik között van két pásztor szűrben s ezenkívül egy „öreg pásztor", ki — Makszus név alatt szerepel — öreges nagy szakállal, kifordított subában, egy nagy botot is szorongatva; továbbá egy „Angyal" fehér ingbe és arany papir koronával a fején, végül még két — hosszú fehér gyócsingbe öltözött — angyal, a kik a „Bötlehömöt", a templomocskát viszik. Gyakran ez a szára ma már csak két pásztorból és egy — esetleg két — angyalból áll, kik házról-házra járva, a mint valahol az utczaajtón az udvarra léptek, az ismert egyházi énekkel kezdték:

Csorda pásztorok, Midőn Betlehembe,

Csordát őriznek Éjjel a mezőbe'" . . .

s míg az éneket az udvaron át a pitar felé haladva éneklik, az „angyal" előre megy és beköszöntve megkérdezi: „möghallgatják-e a bötlehömösök énekit?" ha igen, úgy az éneklő csoport lassacskán a pitaron keresztül bejut a szobába s ez idő alatt az udvaron megkezdett ének véget érve, az egyik pásztor, a mint belép, így szól:

Első pásztor:

„Alom-e vagy látás ? aszt mög nem mondhatom

Mit érzött a szívem, nem tapasztalhatom

Még két pajtásimmal be nem bizonyítom.

Gyere be Korédon.

Korédon (bejön):

A'gyon Isten álmot, be né teljesögyön

Ha beteljesedik

Juhaimnak kár ját, mind nyakadba vetőm."

Vén Makszus (bejön):

„Szöröncsés jó estét, szerelmes' fijaim

Egy csöp' karjuk sincsen mög vannak juhaim.

Bakcsó és Gilicze mind akolba vannak

Szép göndör gyapjúi hátukra hajolnak.

Mindnyájan (énekelve):

Betlehömben gyere pajtás!

Ottan lészön jó'lakás

Bor, pecsönye elég lösz

Ihatik az embör

Fojik mint a tengör.

(A pásztorok lefekszenek.)

Angyalok:

Glorija, glória inekszel szűz dejó!

Első pásztor:

Pásztor társaim, hogyha hallanátok

Amit én hallottam, tik se alunnátok!

- Második pásztor:

Micsoda pajtás! micsoda uj csoda

Talán farkas gyütt a mi bárányunkra?

Első pásztor:

Nem! hanem szép ének szó ha'laczik nem messze,

Ama muzsikáknak gyönyörű zengése!

Angyalok:

Első pásztor:

Kelj föl pajtás Koredon!

Nagyot ütök a farodon

Mit heversz itt, mint egy vén ló ?

Frissebb nálad a vén csikó!

Második pásztor:

Mi lelt öreg, mi lelt! talán ürgét fogtál

Nincsen itten farkas, kinek kiá'toztál ?

Szózat hallott fülembe

Gyerünk Betlehömbe!

 

Mukszus: Tehénbe ?

Második pásztor: Betlehömbe! Öreg tuczczé körösztöt vetni.

Makszus: Mit? Tápéra pereczöt önni?

Első pásztor: Nem! a kis Jézust imádni!

Mindnyájan (az öreget emelgetik bottal):

Kelj föl öreg! mit szundikálsz ?

Fényös az ég nem köl lámpás.

Verjed, verjed a czitorát,

Zengj Jézusnak egy szép nótát!

Angyalok (énekelve):

Első pásztor (az asztalra tett Betlehem elé térdel):

Üdvözlégy kis Jézus születött Mesijás!

Hoztam fölségödnek égy darab sajtocskát!

Korédon (szint' úgy tesz):

Üdvözlégy kis Jézus, születött Mesijás!

Hoztam fölségödnek egy göndör báránykát:

A bőre bundának

Maj' jó lösz e' néköd takarónak.

Vén Makszus (hasonlóképen tesz):

Édös kis Jézuskám, nézd én szolga vagyok!

Az is löszök mindég, még csak mög nem halok:

Möguntam a gazdám, más gazdáhon mögyök,

Euged', hogy ezöntul a té szolgád lögyek.

Ezután együttesen éneklik a pásztorok a következő verset:

A mezei pásztorok, pásztorok

Ügyefogyott jámborok

Hoztak ajándékokat,

Sajtot és bárányokat.

Az ünnepies dallam itt átcsap a vigabb, világias dallamba s egyszerre csak táncz-nótává lesz, melyet tánczra pördülten is dalolnak a pásztorok :

Ugráljunk, tánczoljunk a Bötlehöm mellett,

Örvendjünk, vigadjunk kis Jézusunk mellett!

A tánczot abban hagyják s a szót ismét az Öreg Makszus veszi át, változtatott figyelmeztető hangon, hadarva szavalja:

Meg is kapják a jutalmat, sőt a kulacsból is végig kinálják őket, aztán az angyalok ismét fölemelik az asztalról a fényös ,bötlehömöt:í és indulnak kifelé ekképen énekelve:

3. „Három király."

A karácsonyi ünnepi szokások harmadika a vízkereszt napján és hetében szokásos: „három király"-járás.29

Három surbankó legény, de ma már csak három kisebb gyermek aranyos papírból hosszú csákót — koronát — készít magának, korommal feketére mázolják arczukat s mindegyik hosszú fehér inget ölt magára, melyet vállon át övezett czifra papírral bevont fakard és egy előre tolható faszerkezeten nyugvó papír csillag — melyben pislogó gyertyácska ég — egészíti ki a három: Gáspár, Menyhárt és Boldizsár királynak fényes öltözékét.

Boldizsár király viszi a ragyogó csillagot, előtte haladnak Menyhárt és Boldizsár királyok s a hol gyertyafényt látnak, vagy a hol a „kántálás" nyomán tudják, hogy szeretik „az angyali vigasságot-', oda bátran benyitnak, Boldizsár király megnyomja a rugót s a csillag nagy robajjal előre nyúlik a szobába, miközben rázendítik:

Három kirájok napja

Országunk egy istápja

Dicsérjük énekekkel

Vigadozó versekkel.

Most beérnek és változtatott hangon éneklik:

Gáspár is mongya

Örömmel nyújtja ....

E szóknál nagy robajjal tör előre Boldizsár király kezéből a csillag s ez mindannyiszor ismétlődik, valahányszor a három király közül az egyik az „aranyat", másik a „tömjént" és a harmadik a „mirhát" örömmel nyújtja a kis Jézusnak, vagy a hogyan a versbe danolják:

Ezután Gáspár és Menyhárt hirtelen összeverik kirántott fakardjaikat, mintha hadakoznának s közben ezt dalolják:

Nem messze van

Bötlehöm

Heje huj a hop

Ott röpül a sü'tt galamb

Heje huja hop!

Majd mind a hárman együtt énekelnek:

Boldizsár király (a csillagot előretolja):

Egy uj csillag támadt kelet szelid egén

Jelenti, hogy megjött a régen várt égi fény;

Kelet három bölcsei látták a csillagot

Kószülének gazdagon.

Menyhárt király (folytatja):

visznek ajándékot

Aranyat, tömjént, mirhát

Hónukba visszatérve, áldván az ég Urát!

(Minden versszak végén a csillag előre tolatik.)

 E közben előre lép és szaval:

Boldizsár király:

Én vagyok első Boldizsár király

Onnan felül jöttein és egy hirt hallottam:

Hogy Krisztus urunk Betlehemben született

Sok népektől megmenekedett

Én vagyok első Boldizsár király.

Menyhárt király:

Én vagyok második Menyhárt király

Nyugot felül jöttem és egy hirt hallottam:

Hogy Krisztus Betlehemben született

Sok népektől megmenekedett

Én vagyok második Menyhárt király!

Szerecseny király:

Én vagyok harmadik Szerecseny király

Kelet felül jöttem és egy hírt hallottam:

Hogy Krisztus urunk Betlehemben született

Sok népektől megmenekedett.

Én vagyok harmadik Szerecseny király!

Ezután ismét gyors tempóban együttesen a figyelmeztető30 befejezést énekelik:

Gáspár, Menyhárt. Boldizsár

Mind a három szent király:

A kik egy ideig áztak, fáztak

Mig a kis Jézus ágyára találtak

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Ezen karácsonyi-myszteriumok voltak Szegeden is — mint egyebütt az országban — a népnek színművei s évtizedről-évtizedre szokásos volt itt nemcsak úgy házról-házra bemutatni, elénekelni azokat; hanem egyes házaknál egész színpadok voltak berendezve a karácsonyi, betlehemi játékok bemutatására, melyek nagy látogatottság mellett mindig nagy kedveltségnek örvendettek. A legutóbbi évtizedekben azonban a valódi, modern színház - melyet Szegeden a nép állandóan látogat és kedvel — egészen elhalványította már a betlehemi játékoknak élénkségét és jelentőségét a nép régi szokásai között.

134. A szegedi színház.

Ma a szegedi nép karácsony estéjén szintén karácsonyfát állít, alája helyezve az otthon készülő ősi primitív kiállítású karácsonyi-báránykát, melyet az apa vagy az idősebbek fehér-földből formálnak és vattából készített gyapjára színes papír díszt alkalmaznak. (Lásd 135. sz. képeinket 310. lapon.) E báránykát a „karácsonyi-köszöntő" elmondása után kaphatja csak meg az apró gyereksereg.

A karácsonyfa szereplése nem régi a szegedi népnél s általánossá még nem is vált, inkább csak a karácsonyesti vacsora a szokásos, mely alkalommal számos babonaságot gyakorol a nép ma is,31 híven megőrizvén azokban és azok által a természet-fordulati időhöz kötött pogány vallás-gyakorlatoknak eltorzult emlékét. Az ez alkalommal — mint újévkor is — énekelni szokott „karácsonyi-köszöntő"32 azonban ma már ritka helyütt — itt-ott tanyákon — van még a gyakorlatban.

Elölről tekintve.	Oldalról tekintve.
185. Karácsonyi bárányka.

Ezen köszöntők ismert keresztény énekekből állottak és pedig a „karácsonyi köszöntő": „Pásztorok, pásztorok örömet hirdetők" stb. az „újévi köszöntő1' pedig: „Oh szép Jézus ez új esztendőben" stb. elterjedt egyházi énekből állott s ezenkívül a város zenészei és később a XVIII-ik század végétől a czigányok köszöntőket muzsikáltak e napok estéjén az ablakok alatt, ma azonban már teljesen kimentek ezek is a szokásból.

c) Úrnapi szokás.

A XlII-ik században IV-ik Orbán pápa egyik bullája által ünnepséggé tett „Űrnapja" — melyen a pápai levél értelmében minden egyházi, katonai és polgári hivatalok, czéhek, testületek, polgárok stb. a legnagyobb díszben tartoztak megjelenni — Szeged katholikus népe által is fényesen szokott megtartatni, még pedig a városi Magistratus által már a XVIII-ik század elején hozott következőleg szóló rendelet szerint: 33 „Anno 1724. Die Juny űrnapján — szól a Jegyzőkönyv — az solemnis procession Böcsülletes Céhek közt és nemes Város s úgy Tekintetes Hadirend közt illyen rendtartás observáltatott: Az Céhek előtt egy néhány pár kis Deákocskák saját zászlójukkal mentek. Az Bötsületös Céhek közzül pedig, a kiknek még zászlójok nem volt előre mentenek, utánok zászlós céhek közül: először gombkötők, azután szabók, szűcsök, csizmadiák és legutóbb a 3 mészárosok, kik után Oskolabéli Deákok.

Azután T. P. P. franciscanus uraimék szokások szerint kereszttel, utánuk T. tisztelendő Clérus az Ur Testével."

„Az Umbellát négy böcsületös városi ember vitte, épen le az Várban, az holott sz. mise után N. Fendrich urajméknak kezekben adván az egész oltárok előtt eo Keglmék épen Praefecturára említett umbellát vitték, az holott utolsó sz. áldás után meg meg embereinknek resignálták.

Granatéros compania pediglen mindenütt előre aperte menvén, minden sz. áldás után tüzet adott, ezek után Praefecturán vala az magyar Praedicatio is.

A fegyverzetben levő 12 Purger ember az úr Testét fegyveresen Parochiabeli templombul épen az Vár kapuig kisérték, az holott nyolcz Halapártás káplárok helyekhez állván az egész Procession által umbella mellett mentek; Praefecturában pedig Benedictio után megint az fegyveres Purger említett káplárok helyett umbella mellett állván, épen Parochiabeli Templomban az a honnét indult vala az Processio késertették."

„A midőn pedig a Rác Templom mellett ment volna a Processio azok is az ur Testének tiszteletére harangoztak."

És így szépen és csendesen vége lett a Processionak.

„Item determinaltatott — folytatja a Jegyzőkönyv — hogy a mely Céheknek zászlója nincsen félesztendő alatt 24 forint büntetés alatt elkészítse, az böcsületös Czéhek pedig Gyertyákra, szövétnekekre úgy kántorokon lévő sz. misékre szorgalmatosan gondot visellyenek."

Íme, a szegedi régi rendtartás, melyet a legutóbbi pár évtizedig pontról pontra betartottak s legfeljebb még azzal toldották meg, hogy a granatéros kompagnia tüze mellett egy csomó mozsár-ágyút pufogtattak s a nagy számra fölszaporodott czéhzászlók fényével és sok-sok százra emelkedett deákocskák nagy számmal emelték a díszt.

A menet útja fűvel, virággal szóratik be s mindenütt zöld ágakat ültetnek az utczák szegélyére s e fákat, füveket, virágokat a nép a körmenet után mind letépi s összeszedi, mert a gyógyító kuruzsolásoknál hathatós gyógyszerek azok, a mozsár-ágyúból kilőtt fadugasz forgácsaival együtt, mely utóbbi a fogfájás egyetlen orvosságának tartatott.

Az úrnapi körmenet Szegeden először a belvárosban tartatik az összes városrészek részvételével s a következő vasárnapon minden városrész még külön is tart úrnapi ünnepséget, mely egykori fényéből már sokat veszített ugyan, de azért a nép e napon mégis földíszíti házait, kerítéseit, hajóit és malmait zöld ágakkal.

d) Húsvéti szokás.

(Sonkaszentelés, locsolódás.)

Húsvét napján kora reggel egy nagy tál vagy kosár füstölt sonkával, kalácscsal és főtt tojással — melyet „kókónyának-1 neveznek — ki-ki igyekszik a templom elébe sorba állani, a hol is mise végeztével a pap a húsvéti sonkát végig szenteli, melyért egy csekély rész a szentelt élelmi szerekből neki is jut.

Húsvét másnapján szokásos Szegeden is a „locsolódás", mert azon balhiedelemben vannak, hogy a kit meg nem locsolnak, az „rühes" lesz vagy egyéb kiütéseket kap az év folyamán.

A régi hagyományok — és a víztisztelet ősi szokás — emlékének maradványaként élő „locsolódás" az utóbbi évtizedek alatt egészen más jelleget öltött, mert míg az előtt a locsolódók „börzönynyel" szép pirosra festett tojást kaptak, melyre ahhoz értő asszonyok ákom-bákomos virágokat vagy madarakat karczoltak — addig ma már a „rózsavízzel" való locsolódás után a gyerekeknek rendesen csak néhány krajczár vagy a czukrásztól vett ékes tojás dukál, a nagyobb legénysereg pedig nem igen jár locsolódni s ha igen, akkor egy kis virág-bokrétát kap a pohár pálinka mellé.

Húsvét keddjén a locsolódás sora a leányokra kerül, kiknek joga egy hétig tart s régebben vissza is adták a legényeknek alaposan a kölcsönt.

e) Szent Dömötör napja.

Az ünnepi szokások között említjük meg Szeged népének a szt. Dömötör napján (október 26-án) tartatni szokott ünnepségét is.

Szt. Dömötör napja tulajdonkép a belvárosi templom védszentjének ünnepnapja, a mely napon régebbi időben Szeged népe nagy ünnepséggel szokott a templomban megjelenni. A városrészek külön zászlók alatt sereglettek össze, a tanyák hivői pedig mind bezarándokoltak s minden gazda egy-egy hófehérre mosott báránynyal kedveskedett e napon a plébániának.34

A Magistratus, a főbíró vezetése alatt jelent meg a templomban, a hol fényes isteni-tisztelet és prédikáczió tartatott.

A vallásos czeremóniák végeztével a templom körül nagy népünnep tartatott, minden háznál sátorok alatt — úgy mint ma még alsóvároson Haviboldogasszony napján — nagy vendégség s dudaszó mellett reggelig tartó tánczolás folyt.

A plébánián is nagy lakoma volt,35 a paprikás húsokat a juhászgazdák főzték szolgafákon a plébánia udvarán, a juhásznék pedig túrós lepényt, rétest meg bélest hoztak, borral pedig a város borbírái látták el a lakomát, melynél ősi szokás szerint a legkaczkiásabb és legékesebben fölpöttyent tanyai menyecskék és leányzók szolgálták föl e napon az étkeket s akiket a juhászlegények dudaszóval kisértek a konyhától a czinterem ajtajáig.

A lakoma végeztével aztán bekerültek a dudások a czinterembe, hol tanácsbéli uraimék, de sőt mint a krónika mondja, tisztelendő atyám uraimék is derékon fogva a szemérmetes szűzeket és darázskarcsú menyecskéket, bizon-bizon megforgatták, tánczoltatták őket.

II. Természetünneplő népszokások,

a) Szt. György-, Lucza- és Karácsony napja.

A. természetfordulati napok megünneplésének szokásai úgyszólván teljesen elenyésztek népünk szokásaiból, csakis a babonás cselekvőségekben élnek azok, melyeket a tavaszi: Szt. György; a nyári: Szt. Iván; az őszi: Lucza és a téli: Karácsony napjához kötött; de ma már ezeket csak a babonás hiedelemmé torzult cselekvőségek tartják fönn s azokból a szegedi népnél főleg a szt. György-, Lucza- és Karácsonynapi babonás szokások ismeretesek különösen.36

Szt. György napja a boszorkányok első gyülekezésénél, — a föld termékenysége elvételének és a kuruzsoló s varázsoló füvek szedésének, valamint az ezekkel kapcsolatos babonás cselekvőségeknek leghíresebb ünnepnapja, népünk hagyományaiban és társadalmi szokásaiban az első és legfőbb szerepet játsza.

A felsőváros népének védszentje volt már az ősidőkben s a templom is a hajdan korban az ő nevét viselte e városrészben s ezenkívül a városi restauratiók e napon tartatván, természetesnek találjuk, hogy Szegeden a szt. György napja egyik legnevezetesebb ünnepnap volt.

E napon történtek meg a szolgálatba állások, e nap volt a szolgálati évek első napja s a szokásos esti harangozások e naptól kezdve 8 órakor történtek.

Lucza-szűz napja a Szegeden is szokásos „Lucza-pogácsa" sütése és a „Lucza-széke" készítésén kívül számos babonás cselekvőségekben ól és uralkodik.1

A „Lucza-pogácsát" szerelmes szívű lányok sütik, egyik-másikba tollacskát szúrván — azon legényeket képviselik ezek, kiket a leány kiszemelt magának — a melyik tollacska el nem ég — a pogácsa sütése alatt — az lesz a leány jövendőbelije; ha pedig valamennyi elég, akkor a jövő farsangon nem megy férjhez a leány.

A „Lucza-székit" a legények készítik.

Lucza napján kezdve mindennap faragnak rajta úgy, hogy karácsony estéig készen legyen, a mikor is elviszik az „éféli misére" s ezen ülve meglátják az ő jövendőbelijüket, vagy más hiedelem szerint megláthatják: kik a boszorkányok s hova rejtik el a varázsoló füveket, melyekből kivéve egy darabkát, azzal megnyerhetik a leányt, a kit szeretnek.

Ma már kevesebb „Lucza-pogácsa" sül és kevesebb „Lucza-szék" készül ugyan Szegeden, mert a nép nagyrésze maga is „babonaságnak" mondja és tartja ezeket, mindazonáltal még sem tud a balhit és régi pogányszokás gyakorlataitól és emlékeitől szabadulni.

A karácsony szokásait, a már fennebb ismertetett „mysteriumokon" kívül szintén számos babonás szokás és cselekvőség tartja fönn Szegeden, még pedig a családi élet és gazdasszonykodás varázslatainak és óvszereinek készítési- és megszerzési ténykedéseiben, melyekről a babonák és babonás hiedelmeknél szólunk, itt csak azt említjük föl. hogy régi szokás szerint a gyerekek e napon rendesen kis báránykákat (földből formált és házilag készített kezdetleges játékszer volt az, 1. 135. sz. képeinket 310. lapon) kaptak ajándékban ezen a napon és szokásos volt régebben a templom előtti „diószórás" is, melyet az éjféli misére menők közé szórtak a legények s nagy kedvteléssel kapkodtak össze, de máshol — a karácsonyi ünnepek alatt — a diót föl nem vették a földről, mert arról azt tartották, hogy rontásról van eldobva.37

b) Szent Ivánnapi tűzugrálás.

A tűz-tiszteletnek, a tavasz-nyár évfordulatnak egyik hajdankori emlékét őrzi a szegedi népszokás, sőt az ismeretlen és csak emlegetett „szt. Iváni hosszú ének"-nek egyes töredékét is föntartotta.

Szent Iván (Szent János) estéjén (június 24.) a város egyes téréin, de főleg a tiszaparti töltéseken rőzséből tüzet raknak s azután legények-lányok egymásután ugrálnak azon keresztül, ugrálás alatt, — babonás hiedelemből és cselekvőségből — virágokat, füveket s néha almát (ezt szentiványi almának hívják, mert ezen időben érik) és cseresnyét dobnak a tűzbe, miközben dalokat énekelnek.

Az ugrálás tréfás biztatással kezdődik, a legények így:

„Ne fé'j pajtás, ugord át,

Nem süti mög a pofád!"

A leányok pedig ezt dalolják:

Most átugorják a tüzet s a virágot, vagy gyümölcsöt belevetik s így dalolnak tovább:38

A legényök dalolnak most ismert népdalokat s ide-oda — nagy kaczagás és vígság között — átugrálnak a tűzön, füveket és fűzfa-galyakat dobálva abba:

A legények és eladó leányokon kívül a gyerekek is raktak tüzet — mert ma már Szeged belterületén nyoma sincs a Szt. lványi tűz-ugrálásnak — s azt a következő versek dalolása közben ugrálták körösztül:

Róka bűr-e ?

Kutya bűr-e?

Patiza tojássá.

(Felsőváros.) 39

c) Májusfa.40

A természetünneplő szokások között szerepel Szegeden — mint az ország egyéb helyein is — a májusfa ültetés, melyet május első napját megelőző este szalagokkal és virágbokrétával ékesítve, a legények az eladó lányok lakásának ablakai előtt állítottak föl.

A májusfa fölállítása — mint tudjuk — eredetileg a nyárnak ős-vallási pogány szertartásokkal való megünneplése volt,41 a mikor is a nyár szépségeinek és hasznosságának dicsőítésére az ősi vallás szellemében dalokat énekeltek és tánczokat jártak, végezetül pedig a gonosz elleni bűvszerül, de meg egyéb babonaságból is a májusfáról mindenki egy ágacskát vitt magával haza.

Ezen pogány szertartások miatt üldözött népszokás az idők folyamán oda módosult, hogy a szerelmes szívű legény érzelmének jelképéül ültette azt el szíve választottjának ablaka előtt. Hasonló szerepléssel él valószínűleg az ide települt idegenek — németek — szokásainak hatása alatt Szegeden is e szokás egész napjainkig; a mikor a májusfát már csak a kerítésekre, kapufélfákra és egyes ablakokra föltűzött zöld ágacska helyettesíti csupán.

IV. Egyéb szokások.

a) A tél kihordás.

A század elején még szokásos volt Szegeden is a tél kihordás, mely abból állott, hogy egy vén asszonynyá formált rongyvázat a tél végén levittek a Tisza partjára s ott vagy meggyújtották, vagy csak a Tiszába lökték. Ugyancsak szokásos volt az is, hogy a tél végé felé a Tisza partján nagy hóembereket raktak s midőn a város utczáin meghordozott s végül a Tisza partján meggyújtott rongyvázat belökték a Tiszába, ezeket a nagy hóalakokat is vidám kaczaj és kiabálás között a Tiszába fordították.

b) Tőke húzás.

A farsang három utolsó napja a vidámság és tréfa, bolondságok napja közé tartozott Szegeden is, a mikor sok eszem-iszom és legtöbb lakodalom tartatott, melyeknek tréfás befejezését a hamvazó szerdán délelőtt utczáról-utczára járó legénycsoportnak „tőke húzása" képezte. A legények egyik csoportja szoknyát öltött, míg a másik rész egyik lábára magyar nadrágot, a másikra német bugyogót húzott,42 arczukat pedig pirosra festették.

Fejükön nagy tót-kalap, sok tarka kakastollal ékesítve, egynek kezében lámpás, melyben egy garasos faggyúgyertya pislog, a másiknak egy bogrács, benne víz és meszelő, melylyel a járó-kelőket jobbról-balról hintegeti, egy pedig kötélre kötött nagy darab kérges fatörzset — a tőkét — húzza, a többiek rosszul hangolt tökhegedű, tambura és réztepszik meg rossz bográcsok verése, döngetése mellett kisérik a tőkehúzót, míg egy legény hosszú ostorral hajtja az egész menetet utczáról-utczára pokoli lármával kiabálva:

Különösen az oly házak előtt álltak meg, sőt végül a — tőkét — is ott helyezték el, a hol a farsangból kimaradt lányok laktak.

c) Hamvazás, möghamvazás.

Az egyházban szokásos hamvazást és a Balázs napi „balázsolást", — mely utóbbit torokfájás ellen vél használni a nép — tréfásan is utánozzák a legények, még pedig úgy, hogy kormot áztatnak föl egy vödör vízben és úton-útfélen járva, a melyik leány elébök kerül, azt „möghamvazzák" olyképpen, hogy egy rossz meszelővel beszentölik, azt tartván, hogy a möghamvazott leány a következendő farsangon biztosan férhöz megy.

Ezek a pajkos legények aztán a gyerekeket meg sorba balázsolják, két bot közé teszik a fejét, képen ütik vagy az orrát megcsavarintva tréfásan így végzik rajta a balázsolást.

d) Hajnali fürdés.

Különösen nagypéntek, nagyszombat, azaz húsvét szombatjának és pünközsd szombatjának hajnalán szoktak a lányok meg-fürdeni a Tiszában, még pedig szótlanul; — se menve, se jőve, se fürdés közben egy szót sem szólnak — azon hiszemben lévén, hogy igy fürödve nem fog rajtok semmiféle rontás, se igézés; fürdés után pedig a füzek lombjai alatt fésülködnek meg, hogy hosszú legyen a hajuk.

e) Nagypéntek.

Nem szokásos e napon Szegeden tüzet gyújtani egyetlen háznál sem, böjtöl minden hivő és térden csúszva járja a kálváriát. E napon régebben senkinek nem volt szabad dolgozni, csak a gazdasszony söpörte körül a ház-tájékát, hogy a; férgek és egyéb gonoszság ne férkőzhessenek a ház tájékához s a babonás eszű és szivű eladó fürdött meg kora hajnalban, azt hivén, hogy ez által széppé és minden nyavalyától mentessé lesz.

Szokásos volt a „Pilátus verés" is. „A gyermekek — írja Dugonics43 — irgalmatlan nagy pattanásokkal verik a földet nagypénteken gyékénynyel és azt mondják, Pilátust verik, ki Urunkat Jeruzsálemben fölakasztatta." — Ennek ma már se híre, se hamva Szegeden.

f) Nagyszombat.

Felkészülve a ház apraja-nagyja, valami lármás eszközt, tárgyat tartanak a kezökben s várják, hogy az egyházi szokás szerint elnémult s most ismét megszólaló harangszót üdvözöljék. Mikor fölcsendülnek a harangok, megzendül a sok összevert réz-tepszi, bogrács és serpenyő s kiabálva járják körül a házat:

Kényók, békák szala'gyatok

Mögszólaltak a harangok!

Ezzel a férgeket hiszik egész év tartamára elűzni a ház tájékáról.

g) Április bolondja.

Ismert szokás, bár régi élénk, tréfás, sok derültséget keltő jellege egészen kimegy a gyakorlatból s a kit csak felültethettek, szívesen megtették. Czédulát küldtek a szomszédba április első napján, belejegyezve:

Csiri-biri kan veréb

A bolondot kűd elébb!

Persze, hogy küldték, a gyerekek meg aztán nevetve kiabálták utána:

Április bolondja

Hónap lesz az utója!

h) Apró-szentek.

A gyereket „apró-szentek" napján (deczember 28.) átküldik a szomszédba „mustár magéri", hol már tudják, hogy ez mit jelent s előveszik a nyirfa vesszőt s azt kérdezik tőle: hányan vannak az aprószentök? A kérdés után addig vesszőzik, míg meg nem mondja, hogy: „száznegyvennégyezren" — ha nem tudja ezt, végül meg mondják neki és mind ez azért történik, hogy a gyerek gilvás keléses ne legyen a következő évben.44

i) Zöldág fölrakás.

A szegedi nép háza falát, ablakait, hajóit és vízimalmait nemcsak május első napján, űrnapján és pünközsd reggelén szokta zöldággal ékesíteni, hanem azon alkalommal is, a midőn házat, hajót vagy malmot épit s midőn azokon a kivánt falmagasságot a tetőzet váz-szerkezetét elérték, egybeállították: kendőkkel díszített zöldágat tűznek föl a házra, hajóra vagy a malomra.

A zöldág föltüzése — a „bokréta ünnep"—bizonyos ünnepséggel történik, a mikor is zeneszó mellett egyik ügyesebb legény a következő verset szavalja a ház tetőzetén:45

Dicsérjük a Jézust, az ur Isten fiát

Terjeszsze e házra az ő szent malasztját

Ez fő óhajtásom s kik itt jelen vannak

Áldás, szerencse és boldogság rajok. (Éljen.)

 

De mivel az Isten e napot megadta,

Hogy kezünk munkáját megkoszorúzta,

Leng zöldág bokrétánk öröm lobogókkal .

Köszöntök most reá egy pohár bort, fenszóval. (Éljen!)

 

Hála és dicsőség legyen az Istennek

Aki a munkához erőt ad embernek.

Ki nekünk is erőt adott e munkára

S veszély nélkül fölsegített falunk tetőpontjára. (Éljen.)

Az áldásért poharat emelek:

N. N. építtető gazdánkat az Isten éltesse

Kedves nőjével és családjával

Öröm és boldogságba. (Éljen.)

 

Hogy ez uj épületben gond ne háborítsa

Gazdag áldásiban az ég boldogítsa;

A szerencse kedvezzen nekik addig,

Mig a halál révit át nem evezik. (Éljen.)

 

N. N. épitő-mesterünket is az Isten éltesse,

Minden áldásiban' bőven részeltesse.

N. N. ur, mint fő munkavezetőnk,

Áldja meg őket is a mennyei teremtőnk. (Éljen.)

 

Ti társaim, kőmives munkások.

Őszinte örömmel nézek in'ét rátok.

Adja Isten, hogy még több éveken át

Végezhessünk több ily szép munkát. (Éljen.)

 

Végül felköszöntve emelem e pohárt

Valameddig szemem látja a láthatárt,

Mig áll Szeged város s elterjed határa

Szálljon reá bőven az egek áldása

 

S végre mind, a kik jelen vannak itten,

Szivemből kivánom, őket is éltesse az Isten. (Éljen.)

Minden versszak után kiürít egy pohárka bort s a poharat ledobja a földre, a czigány :— tust — húz, este nagy lakoma van és a zöldágra kötött kendők szétosztása, a lakomát rendesen táncz fejezi be.46

j) Kukoricza-fosztás.47

Szokásos Szegeden az udvarok közepére garmadába hordott kukoriczát muzsika- vagy czimbalomszó mellett fosztani, a mint itt a „kukoricza-hántást" nevezik.

Alkonyatkor fölhangzik a muzsika- vagy czimbalomszó egyik-másik udvaron s a csapatostól jövő lányok, legények betelepszenek a garmada köré s elkezdenek víg nótázás közben fosztani. Egy-egy rakás megfosztása után tánczra perdülnek, majd fosztanak tovább, közben-közben főtt- vagy sült kukoriczát, olykor jó zsíros-pogácsát meg borral telt kulacsot hordanak szét köztük.

Ha sok a kukoricza fosztó, a víg muzsikaszó mellett mihamarabb készen vannak a nagy garmada megfosztásával, aztán:

Uczu rajta uczczu czu!

Félre gondok, félre bu!

felhangzik a tánczszó és tánczolnak a hajnal hasadásáig.

k) Tiszára-járás.

A folyók, patakok és a kutak nagy szerepet játszanak a népek életében, nemcsak azért, mert a legszükségesebb éltető elemek egyikét — a vizet — szolgáltatják, hanem mivel a népek társulási, érintkezési helyeiként is szerepelnek.

Híres és nevezetes érintkezési. pont a szegedi népnél a — Tiszárajárás — mert ide nemcsak vízért jönnek a leányok, hanem ismerkedés és a hírek kicserélése végett is.

Alig alkonyult le a nap, már az eladók szépen, puczczosan felöltöznek, mert tudják, hogy úton-útfélen, utczáról-utczára sok szem kiséri figyelemmel, míg a tiszaparti — „merigetőig"48— érnek, a hol meg a legény-csoport veszi szemügyre őket.

Ha új a leány korsója, vagy köcsögje, azt hirtelen kell a víz alá nyomni, hogy egyenletesen szép piros legyen a „kanta" vagy a „köcsög". mert az egyenletesen piros korsó a háznak és az eladó-leánynak rendességi díszét képezi.

A merítés után pedig — ép úgy mint mikor inni akarnak — szokásos egy keveset visszalöcscsenteni a Tiszába.

A Tiszához közel lakók csak kézben, míg a távolabbiak erős kendővel két kantát együvé kötve, vállon keresztül-vetve hordják a vizet s egy korsót a kézben tartva visznek.

A takarosan fölpöttyent (kiöltözött) leányok soha nem felednek pár szál virágot is vinni magukkal, melyet rendesen a szájukban tartanak s mindig egész csapatban járnak, hogy összegyűlve, míg a Tiszáig érnek, kicserélhessék mondani valójukat.

A Tisza-partján aztán a legényekkel is találkoznak s a pihenések alatt váltanak és értenek szót egymással, mert a Tiszára-járás és tánczhely közvetítik tulajdonkép az érzelmeket és a házasságot a szegedi nép egy része között.

Egész este tíz óráig folyton tele van — illetőleg csak volt — a Tisza-partja a Tiszára-járók élénk és víg csoportjával, de mióta a vízvezeték kiterjedtebb lőn és az ártézi-kutak vizeit a város minden részében az egylovas kocsijú — „ártézi-víz hordók" — házhoz szállítják, a „Tiszára-járás" népies szokás lassankint már népéleti jellegét és jelentőségét egészen elveszti.

l) Tánczhelyre-járás.

Régebben a legények, lányok csak úgy egyik-másik háznál gyűltek össze tánczolni dudaszó, czitera- vagy tambura-hangra, majd aztán nyilvános helyeken „nyári-bál" czím alatt, hatósági engedély mellett, czimbalom-pengésre folyt a táncz.

A XIX-ik század elején már a városrészekben 2—3 tánczhely volt egyes bormérők széles udvaraiban e czélra kifeszített sátorok alatt, hol vasár- és ünnepnapok délutánjain összegyűltek a legények és lányok tánczolni. A sátorok szépen föl voltak díszítve, mint a korcsmárosné meg a kiszolgáló leány s vecsernye végeztével föltárultak a tánczhelyek kapui és rázendítették a czigányok a nótát, noha még üres volt a sátor.

Lassankint gyülekeznek a legények meg a lányok s előre nézegetik a legények, kit „húzzanak" el,49 ha rázendül a nóta; mikor is megindulnak a legények a lányok felé, néhány kacskaringós tánczmozdulattal aztán odaérve, hol a leányok csoportja áll — mert a sátortól kissé távolabb, a kapubejáratnál szoktak helyet foglalni — megérintik a leány kezét, vagy megfogják a karját avagy a kötőjét, mire a leány megy a legény után. ki előtte lépkedve, vagy tánczmozdulatokkal nagy kevélyen halad a sátor alá, hol tánczra fogódzanak össze.

A tánczhelyen csak a legények űzetnek a czigánynak 40—50 krt s mindig csárdást tánczolnak s a táncz befejezése után szokásos a rendes taksát lefizetni, s erre — a czigány az utolsó vonóhűzás után hirtelen megfordítva a hegedűt s a vonóval ráveregetve — így figyelmezteti a legényeket: „é're, é're legényök, fizetni, fizetni", mire a legényök tréfás megjegyzéseket tesznek, de a czigányon nem lehet kifogni, mert így tromfol vissza: „ismerjük a szögedi legényt, tánczol oszt'nem fizet."

Tánczhelyeknek népéleti jelensége egyrészt abban rejlik, hogy azokon szövődnek a házasság összekötő szálai s ha egy leányt nagyon tánczoltat valamelyik legény, ez a megkérés élőjelének tekintetik, de éppen ez a három nótában egymás után való tánczoltatás sok kellemetlenségnek és veszekedésnek szülőanyja is a legények között.

A tánczolás csak alkonyatig tart, mert nyolcz órakor már minden eladónak otthon a helye.

m) Búcsú és vásár.

Általánosan ismert szokása a népnek a búcsúra való járás. Szeged népe főleg az aradmegyei Radna csodatevő szűz Máriájához szokott búcsúra járni szeptember 8—10-én Kisasszony és Mária napjára.

136. Búcsús leány radnai ággal.

A búcsúsokat hozzátartozóik mért-földekre elkísérik s visszatérésükkor pedig a szomszédos községekig, sőt Kis-Zomborig eléjük mennek. Minden búcsús hoz a kezében egy másfél méter hosszú zöld boróka;fenyőágat — radnai zöld ágat50 — melyet rózsacsipke lánczczal diszitenek Radnán, a búcsúsok elé menők azonban őszi rózsákból font koszorúcskákkal aggatják teli a hozott radnai ágakat. Az öregeknek gyermekeik, rokonaik vagy szomszédaik, a legényeknek meg eladó lányoknak barátaik és barátnőik visznek koszorúcskákat, úgy, hogy a fenyő-boróka ág nem is látszik a virágkoszorúktól. A leányoknak az élő-virág koszorúcskákon kivül művirág koszorúkat is visznek a fejökre fejkoszorúnak, de még az egész mellökön keresztül is felvirágozzák őket.

Ez a felvirágozás akkor történik, mikor a város határát Szőreghnél elérik a búcsúsok, a hol már ezrével várják a búcsúsokat az eléjük menők, honnan aztán az ismert „radnai ének" zengedezésével vonulnak be a városba s egyenesen a templomba sietnek hálaadó imára.

A koszorúkért, virágokért viszonzásul a búcsúsok először is megölelve, megcsókolva az eléjök menőket a búcsú malasztjával elárasztandó, igy üdvözlik : „imádságomba', búcsújárásomba' részeltessön az Isten", vagy igy : „imádságomba', búcsújárásomba' részed lögyön," mire igy hangzik a köszönő válasz : „úgy engegye az Isten !"

Ezek után pedig előkerül a „búcsú fija," az idősebbeknek egy-egy radnai kosár, garabojocska, a fiatalabbaknak „a radnai Szűz képe" vagy egy „olvasó", a gyerek világnak pedig egy cserép „fütyűrű," „fütyfirflkű." Szeged népe a radnai búcsújáráson kivül az alsóvároson Havi boldogasszony napján51 (augusztus 5.) tartatni szokott búcsút is nagy fénynyel és nagy kegyelettel szokta megünnepelni évről-évre, mely alkalommal messze vidékről ezrek és ezrek zarándokolnak Szegedre.

Az egyházi ünnepségen kivül nagy vásár tartatik a templom körül; a házaknál pedig nagy lakmározások folynak, délután minden 4—5-ik háznál tánczhely van, este pedig népies „búcsú-bálakat" tartanak.

137. Az alsóvárosi búcsúra érkezők.

A búcsújárás mellett meg kell emlékeznünk a vásári-szokásokról pár vonással, mert napjainkban Szegeden már a vásároknak úgy szólván csak az emléke él, holott egy félszázad előtt és hajdanban már hetekkel Szt.-György, vagy Szt.-Mihály nap előtt az egész ország utjain, hidjain, révjein és vámjain tömérdek kalmárt, kereskedőt és iparost lehetett látni, a kik igazolványaikat felmutatva, rév és vámmentességet kértek a szegedi vásárra való utazásuk czimén.52

Bent a városban a vásár tartamára ez időben még Szeged iparosainak és kereskedőinek ez irányú összes szabadalmai és kiváltságai felfüggesztettek s a vásár rendjére a „judex fori" (vásár bíró) ügyelt, a ki fontos hivatalára a tisztújitáskor választatott és vásárbirói tisztével járó kötelességeire a templom oltáránál esküvel fogadkozott.53

A vásár Szegeden régebben mindig nagy ünnepséggel kezdődött melyet a vásárbiró a régi szokások és előjogok figyelembe vételével nagy körültekintéssel szokott rendezni.

Mikor megjelent a vásártéren, megperdült a dob. harsogtak a tárogató sipok és nagyokat puffogtak a mozsárágyúkkal, mely után a vásárbiró a következő fölszabadító levelet olvasta föl :

„Tudtára adatik kinek-kinek, hogy Nemes szabad királyi Szeged városának négy vásáros napjai közül az Ó-kalendárium szerint Szt.-György napjára vagyis május 4-re eső vásár előtti napon azaz ma Baromvásár fog tartatni, a mely napon csupán csak marhák. Fa- és Tserép edények, ételből-italból való jószágok, Vasak és kötélverő mesterségből származott Tsinálmányok engedtetnek adatni és vé tettetni: egyebek pedig telyességgel tilalmaztatnak.

Ezekhez tehát magát alkalmaztatni ki-ki igyekezzen. Ezennel a mai vásár fölszabadittatik !''

138. Cserép- (fazekas-) vásár a Széchenyi-téren.

Most újra megperdült a dob, harsogott a tárogató, zümmögött, sírt a duda, megkezdődött a vásár s vele a sok látni való mulatság. Serczegett a duttyánok előtt a pecsenye, folyt a bor, fölhangzott a rikkantó tánczszó, majd később a tánczdobaj és a duhaj nóta is.

Kiki igyekezett megszerezni a szükségeseket, de nem feledte el senki megvenni a vásárfiát sem. mely ugyan nagyon sokféle tárgy lehetett, de a legnagyobb szerepet mégis a „mézeskalács-sziv," meg a „huszár" és a „mézeskalács-kard" képezte, nem hiányzott persze a „baba" sem, mert a vásárból „vásárfia" nélkül haza térni nem lehetett, ha mégis valamelyik gyereknek nem jutott, az apa azon tréfás megjegyzéssel csitította el, hogy „most a vásárnak nincs fia, csak lánya," s a naiv gyerek meg is nyugodott erre.

139. A vásárban.

Ma Szegeden már a fejlődött közlekedési, ipari, kereskedelmi és forgalmi élet mellett a mikor már mindig „szabad a vásár" az egykori szokásnak és örömnek, az egykori vásári fontosságnak a nép életében semmi különös nyoma nem látható, legfeljebb még 'a „vásárfia" őrzi ma is a régi érdekes emlékeket.

S minthogy az eredeti szegedi mézeskalács-bábok, a vásárfiák érdekes tárgyai már szintén letűnnek és kiesnek a nép által keresett és kedvelt emlékek közül, az alábbi képünkön bemutatjuk a legrégebbi ismert mézes kalács-bábokat, melyeknek mintáit még a XVIII-ik században remekbe faragta valamelyik mézesbábos-legény.

Az a)-val jelölt ló (25 ctm. magas és 16 ctm. széles) szép czitrázatu nyeregtakaróval van ellátva, hátsó lábain, a mézeskalácsoknál állandóan használt napraforgó-virág díszeleg; első lábain rózsabimbó virág az ékítmény, az élesen látható hullámos vonalak az - eiczolás54 ékítései, melyek piros és fehér színekkel tarkítják valamennyi bábot. A b)-.vel jelölt lovas (37 ctm. magas és 23 ctm. széles) magyar huszárt ábrázol a XVIII-ik században viselt mentében ós magyar nadrágban. A ló sallangos ékes szerszámmal van ellátva, a takaró is sallanggal díszített és rózsák között lépked, a talapzat előrészén a magyar korona pompázik, melyet szintén piros-fehér „eiczolás" tarkít. A c)-vel jelölt lovas (25 ctm. magas és 16 ctm. széles) baljával gyeplőt tart. de jobbjában kivont kardot látunk. Ez ..török-lovas" néven szerepel a mézeskalácsosoknak A nyeregtakarót renaisance czirádák díszítik; a lovas ruházata és fövege törökös; azért van az „eiczolás" úgy alkalmazva rajta, mintha a „fez" bojtját képviselné. A ló lábai alatt itt is a „napraforgó" ornamentalis díszt találjuk.

140. Szegedi mézeskalács-bábuk.

A d) és h) alatti ábrák a híres „mézeskalács szivek." A d) alatti 22 ctm. magas és 18 ctm. széles, a h) alatti csak 19 ctm. magas és 16 ctm. széles, a felső hajlatban mindkettőn napraforgó-virág díszt találunk, a középen pedig a magyar korona díszeleg, melyet szikfű-virágok futnak körül, a szélzetet az eiczolás tarkítja itt is.

Az e)- és g)-vel jelölt bábuk, bepójázott babákat ábrázolnak, rózsákat és gránátalma-virágokat találunk a díszek között, de a napraforgó sem hiányzik róluk, sőt a kisebb baba nyakában egy sor gyöngyöt is látunk. A nagyobb bábú g) 40 ctm. hosszú és derékban 11 ctm. széles, a kisebb e) 30 ctm. hosszú és 8 ctm. széles.

Az f)-el jelölt ábra egy 38 ctm. hosszú és markolatánál 8 ctm. szélességű kardot mutat, melyen virágokkal díszesített magyar koronát látunk.

Ezen mézeskalácsok közül a szivet természetesen a szerelmes szívű legény hozta az „eladónak vásárfiául, a „babával" pedig a menyecskéknek kedveskedtek. A gyerekeknek a ló meg a kard dukált; míg a lovas huszárokat a legények kapták a leányoktól. Ma már az itt bemutatott mézeskalács alakoknak csak a mintái vannak meg, mivel egészen más jellegűek a mai szivek és lovasok is és rendesen más tárgyak képviselik már a vásárfíát is. habár itt-ott még mindig mézeskalácsszívvel kedveskedik a legény a leánynak, ha a vásárból tér haza; a gyerek-világnál azonban a mézeskalács vásárfia állandóan szokásban van.

Egynémely szokásokat, melyek a népéletnek kiválóbb jellegét nélkülözik, mint például a szüret, az aratás vagy a disznótor, felhő elé való harangozás55 és a többi itt részletesebben ismertetni fölöslegesnek vélek, minthogy ezek Szegeden semmiféle ünnepségi formákkal nincsenek egybeszövődve; mi a szokások jelen csoportjában még érdekkel birna, az a régi biróválasztással járó emlékezés volna, de erről már „a város és hatósági élete" czimű fejezetben részletesen megemlékeztünk.

n) A legénynyé avatás és lakozás.

A halaványuló régi szokásokkal együtt eltűnnek az emlékezésből a czéhek érdekes szokásai is, amint maguk a czéhek több mint félezredéves múltjuk daczára letűntek a nyilvánlatban-tartás színpadáról.

A Szegeden dívott és élt, részben a manapság is még meglevő különböző szokásokról szólva végezetül bemutatjuk a czéhek két érdekes szokását: a legénynyé avatást és lakozást is.

Elsőben a legénynyé avatás-ról szólunk, mely egyik legnevezetesebb mozzanata volt a későbbi czéhbeli mester életének, a midőn t. i. megszabadult az inaskodás keserveitől, terheitől és szenvedéseitől, a midőn szabaddá lett, legénynyé avattatott és munkájáért pénzt kapott nem pedig ütleget.

A legénynyé avatást Könyves J. a következőleg irja le :56 — „Az inas, ha kitöltötte az ő keserves három, négy, öt esztendejét a mi alatt a majsztramné asszonynyal a piaczra járt kenyeret és húst vásárolni/ otthon pedig volt kukta, dajka, udvaros s hordta a legények bor és dohány megrendeléseit, a mi közben rendszerint megtépázták az üstökét, mert a mit hozott, azt többnyire kevesellették ; -— szóval ha leszolgálta az ő kiképzésére rendelt időt, akkor a majsztram a szegődség értelmében megvarratta részére az új ruhát, a borbélylyal leszedette hatalmas bozontját s egy vasárnap délután emberies ábrázattal és külsővel maga elé állította a suhanczot, szép istenes beszédben előadván neki, hogy miután kitelt a szegődség és már némileg a mesterségben is jártas, a mai nappal felszabadítja s ezentúl már majd bért kap munkájáért.

Elindultak tehát ketten a czéház felé, hol mindjárt ebéd után összegyűlt a czéhbe tartozó egész legénység, melyet „kis társaságnak" neveztek.

Sorban és komolyan ült mindenki, akár csak egy rögtön ítélő bíróság. Legfelül elnökösködött egyik mester, kit pajczicz (Beisitz) majszternek neveztek; s az asztal közepén volt a felnyitott díszes faragású kis láda, melyet olykép tiszteltek, mintha akár Mózes frigyszekrénye lett volna.

Ebben őriztettek a kis-társaság iratai és az öblös czin kanna, melyet „társ-pohárnak" neveztek; ebben őrizték az „auflag" pénzeket is, a vasárnap délutánonkint minden legény részéről beszámolni köteles két garas járandóságot, melyeknek rendeltetése az volt, hogy abból a beteg vagy Ínséggel küzködő legények segélyt nyerjenek. Ha pedig már a tőke veszedelmes nagyságra fölszaporodott, akkor: „köz-elhatározással" egy társaságos víg mulatozást rendeztek.

Ide vezette a mester a fölszabadítandót, hol a szertartásszerű felvétel — egy régi följegyzésben így van leírva:

„Midőn a herberken57 az áflogoló szobába bevezeted a slajfolni valót,58 tehát beköszöntve így szólj: ime vezetek egy mester árulót, egy legény gyalázót! Én mindezektől meg akarom menteni és a legényi regulákra megtanítani.

— Tehát legelsőbb kérdem: mi akarsz lenni, mester-e, legény-e? Akkor azt fogja mondani, igenis legény; újra kérded: ki. állod-e azon strófot, amit én és a többi becsületes legény kiállott ? Azt feleli hogy: ki.

Akkor fizesse ki a taksát és válaszszon magának két keresztapát, jobbról egy mestert, balról pedig egy legényt és ismét kérded: hogy mivel akarod magad slajfoltatni borral-e vagy vízzel?

Felelet: borral.

Ekkor be kell hozatni egy itze bort és egy pohár bort a kezedbe véve mondod, hogy forduljon meg háromszor és te fogod mondani: én slajfollak téged olyan becsületes pintér legénynek, mint amilyeneke itt látsz.

Ő pedig utánnad: „az Isten éltesse a paiczicz mester urat és az egész ifjú társaságot"! Ha ez megvan háromszor, akkor így szólj: „én hagyok neked örök emlékül egy strófot a jobb füledbe, a balon ki, egy üstök rántást, egy pofoncsapást és egy friss pohár bort az én és a te becsületes legény nevünk fentartásáért!"59

És mielőtt a bort oda adnád figyelmezteted, hogy most iszik először és utoljára a felnyitott láda előtt stróf nélkül. Midőn kiitta, tehát fogod mondani: „most már legény vagy és elmégysz a frentbe60 és elmégysz egy városba s ott a herberken lesznek mesteremberek. Tehát mindenkit fatternek fogsz-e szólítani ? Felelet: nem, hanem megkérdezed, hogy kicsoda itt a herberk-fatter és így szólj hozzá kezet fogva: „Isten áldja meg fatter úr legyen szíves egy pár napi szállást adni és minél előbb munkába rendelni."

Ha munkába rendel a műhelyben más szerszámját elvenni nem szabad, hanem amit kapsz azzal dolgozzál. Ha pedig nem tudsz vele dolgozni, tehát megmondod a mesternek, hogy te azzal a szerszámmal nem tudsz dolgozni, tehát adjon jobb szerszámot, mert aki munkát ád tartozik szerszámot is adni."

A szertartásszerű legénynyé avatás — kioktatás — ezzel véget ért s az egész kis-társaság most a szállóterembe vonult, hol a kis-társaság jelvénye egy beüvegezett kis szekrényben a menyezet közepén volt felfüggesztve.

A jelvény koszorúkkal, szalagokkal volt elhalmozva úgy, hogy ezektől alig-alig látszott. Itt történt a társ-poharazás.

Az uj legény a kis-társaság öblös czin kupájával koczczintott s a kik az előtt agyalták, döngették, azokat mostantól fogva „testvérnek" és „te"-nek tartozott szólítani, mert a regula úgy írta elő, hogy „térdig érő bajusza, térdig érő szakálla ő is te, te is: te."

A legénynyé avatásról szóló följegyzésben szó van arról is, miként igazolja ezt a „frentben" a fölszabadított, ha az esetleg kétségbe vonatnék. Az erre vonatkozó szokás regulája a következő utasítást adta a legénynek:—-, Mikor a herberken az áflogoló szobába belépsz, rokkod vagy felső ruháfl be legyen gombolva s mikor előszólíttattál a mestered nevéről az áflog letételére így szólj: „kérem alásan a paiczicz mester urat és az egész ifjú-társaságot, mivel tartozik egy becsületes legény, aki még ezen becsületes városban nem dolgozott és ezen érdemes láda előtt még nem volt és nem áflogolt ?"

Akkor megmondják, hogy mit fogsz fizetni s te a jobb markodba fogod a pénzt ezt mondod: ,.én leteszem az én áflóg pénzemet, melyet az én becsületes mesterem műhelyében kerestem; ezen pénz jó pénz s hogyha benne valami hiba találtatik, máskor jobbal fogom felváltani."

Erre az öreg legény így fog kérdezni: „legénység! én vándoroltam, te vándorolsz ; te követeled a magadét, mi is követeljük a magunkét."

Kérdés: Hol tanultad a te becsületes mesterségedet? Felelet: (Az ország és a város neve.)

Kérdés: Fel vagy-e te a becsületes czéh előtt szabadulva? Felelet: Igen is felvagyok.

Kérdés: Ki volt a te slajfpapod örök emlékül?

Felelet: Az én slajfpapom hagyott nekem egy strofot a jobb fülembe, a balon ki, egy üstök rántást, egy pofoncsapást és egy friss pohár bort az ő ós az én becsületes legény nevünk fentartásaért."

Eddig a régi szertartásról szóló feljegyzés — végzi a közlemény irója — ma már ezek a szép szokások elmultak s a történelméi lettek. A felszabadult legény most már felavatásáról pecsétes „oklevelet" nyer s „igazoltatik, hogy tanuló éveit kitöltötte."

A legénynyé-avatással egy időszakban, a czéhek fénykorában divott még az egyes czéhek „lakozása" is, mely Szegeden főleg a „szűcs" és a „csizmadia" czéh révén vált híressé és a város népe előtt nevezetes emlékű látványnyá, mert tulajdonképpen a múlt emlékeiből a czéhek által őrzött és föntartott, szép tükör süvegekben, ékesen kivarrott ködmenkék és janklik, meg a sarkantyús sárga-, zöld- és piros csizmákban s egyéb hímes régi ruhákban való kiöltözködés és a czéh jelvények s zászlók alatt muzsikaszóval való fölvonulása. képezte a „lakozásoknak" e czéhbálaknak népéleti főérdekességét.

A lakozásokra rendesen két czéhbéli deli legény hívogatta össze a czéhbélieket s a bál napján díszesen kiöltözve, muzsikaszó zengése mellett vonult a menet a czéh-házhoz, hol már nagy sürgés-forgás volt a kora reggeli órákban. Minden család hozott ide valamelyes ételt, a legények pedig a czéh-mester előtt kitett ládácskába fizették be a belépő-dijat, mely segélyekre fordíttatott.

A táncz már a délutáni órákban kezdődött és tartott másnap reggelig, vagy a régi jó világban még tovább is, de ma már a „lakozásoknak" emléke is alig él az új nemzedék között.

1. A szegedi nép a másállapotban levő asszonyt: „terhös", „viselős", „vastag" jelzővel nevezi s szüléskor „lebetegszik", „gyerekágyat", „boldogasszony ágyat" fekszik.
2. Kálmány Lajos: „Boldogasszony ősvallásunk istenasszonya" értekezése 14—20. lapján, a gyermekágy készítéséről.
3. Nemcsak napjainkban, hanem a XVIII-ik század elején szereplő boszorkányperekben is a „boszorkányok" ellen való védszerekként szerepelnek.
4. Három királyok napján, január 6-án szokásos egyházi vízszenteléskor szerzik.
5. Kálmány L.: i. ért. 15. lap.
6. A kis gyereknek születésekor a törökfaj népek mind más nevet adnak előbb.Vámbéri Ármin: „A török faj etimológiai és ethnogr. tekintetben." 261. lop.
7. Ha a kicsiny születése után nagyon gyengének mutatkozik, akkor a bába még az nap megkereszteli s ha esetleg az ilyen kicsiny meghal, azt mondják: „bába- keresztséget" — ért csak.
8. Ezen áldomást Kálmány L i. ért. ..Boldogasszony poharának" nevezi s azt állítja: „hogy ez nem egyél), mint őseink által a betegágyból való felszabadulás után bemutatott áldozat töredéke" s ezt bizonyítgatja is, i. ért. 32—33, lap.
9. Némelyek e napot a „boldogságos Szűz" vagy mint Kálmány L. i. ért. mondja, a „boldogasszony" tiszteletére ülik meg.
10. Szegeden az idősebbek minden náluknál fiatalabbnak vélteteket „te"-géznek, azok pedig az idősebbeket mindig megbecsülve „kend"-ezik.
11. „Régente szokásos volt Szegeden — mint Dugonics, beszéli — hogy mikor valami leányhoz „leánynéző" ment, tyúktojást főztek és azt a legény elibe tették. Azt ennek három szégyen nélkül kellett megennie. 1. Azt kellett kitalálnia, híg-e vagy kemény a tojás, mert ha a híg tojást kemény gyanánt bontotta föl, első szégyene volt. 2. Mikor megsózta és felkeverte s valami kifolyt a tojásból, második szégyene volt. 3. Annyi kenyeret kellett szelnie, hogy épen beérte vele s meg is ette vele a tojást, másrészt az lett volna a harmadik szégyene." Dugonics A.: „Példa beszédek és jelesm." II. k.
12. A legények Szegeden más alkalommal soha nem használnak páczát, mert kigúnyolják, kinevetik; csakis a czéhbéli mester-legények használtak, mert míg egy részt a pácza viselése „legénységét" igazolta, másrészt pedig a czéh-szabályok parancsának engedett; „az utzakon pedig Pálcza nélkül a legénynek ne legyen szabad járni." (Szűcs czéh-szabály. Szeged régi jkvek 1744. év, 459. lap.)
13. E vőféj-köszöntőt', melyet „több tapasztalt vőfény gyűjtött össze" s több — kisebb eltérésekkel a szegedi lakodalmaknál általánosan használnak s nyomtatásban is megjelent „Szegedi vőfénykönyv"-ből közlöm.
14. Ily rozmaring-ág egyébként a menyasszonyi koszorúban is szerepel mindig s a szűzi tisztaságot jelképezi; így említi már Pécsi Lukács: „Az keresztyén szüzeknek tiszteséges koszorúja" 1591-ben megjelent virágos könyvében is: rozmaring = a leanyzoknac tisztasagoc.
15. A szegedi nép az esküvöt délelőtt, a lakodalmat délután és mindig csak két napon: hétfőn vagy szerdán tartotta.
16. E szokás ősrégi, valamint a virág-ajándékozás is a házasságnál. Vámbéry A.: i. m. 282., 410., 411. 1.
17. Az üres fazekak és korsók odacsapkodása által a boszorkányokat vélik elriasztani, nehogy megrontsák a menyasszony ágyát.
18. utóbbi időben az esküvő után azonnal „beavatják" a menyaszonyt, míg régebben ezen egyházi „beavatás", mely alatt egy égő gyertyával a kezében 3-szor megkerüli az oltárt — csak később történt.
19. Régebben szokásos volt Szegeden is, hogy a „kikövetettek * egy-egy rhénes forintot vagy máriást tartoztak fizetni a „sortánczért", a mint ez a Szegeddel szomszédos vidékek magyar lakosságánál még manapság is dívik.
20. Ily siratót, melyet minden háznál más-más változatban hallhatunk, egy néhányat Kálmány L. is közöl id. m. III. k. 144. 1.
21. A szegedi temetkezések némely szokásai ellen a város orvosa 1796-ban egy beadványt intézett a Tanácshoz, melyben előadta azon veszedelmes szokást, hogy a holttest 48 óráig a koporsóban nyitva tartatik és „az atyafiak vagy mások által tsókoltatik" és hogy a téli üdőkben is a holttest fölött „hosszas éneklés vagyon11, sőt azt is, „hogy egyes temetések alkalmával felnyittatnak a kiásott sírokban a koporsók és a rokonok, atyafiaknak holt testeit kivánják megnézni s végül, hogy a haldoklókért hosszasabban és gyakrabban tartatik harangozás," A tanács, „mivel a veszedelmes következés meg ismertetvén" és „a felsoroltak helyesnek tapasztaltat ván elvégeztetett és kihirdettetett, hogy a holttest mihelyt kihidegül, minden tsokolodzások nélkül koporsóba tétessen és bezárasson, a halott felett való kántoroknak hosszas éneklés és búcsúztatások tellyeséggel tilalmaztatnak, a harangozás nem tilalmaztatik ugyan, de rövidebb harangozásra a Plébánosok fölkéretnek." (Városi jkv 220. sz. 1796.)
22. Az „étetés" a temetés után 9 nap, 9 hét után 8—10 koldusnak megvendégeléséből áll. A város régi jkönyvében 1735-ben olvassuk egy végrendeletben: 4-szer „szegényeket nevezett ura lelkének könyebbüléseért hat ízben különb s különb üdőben fogh tisztességesen és bötsületesen étetni és Ebédet adni."
23. Kálmány L.: i. m. I. k. 108. 1. közöl „felsővárosról" egy ily éneket, de az elüt a gyűjteményemben levőtől, megjegyzem egyébként, hogy ily ének többféle változatban van a ponyván.
24. Kálmány L.: i. m. II. k. 210. 1. fölemlíti, „hogy kérdezősködése után megtudta, hogy (Szeged) felsövároson az „énekös asszony" mikor már a torban jól ettek ittak fejére teszi a boros üveget s az említett „Kánaáni menyegzői" éneket dalolva tánczol. Megtörténik az is, hogy másod magával tánczol." — Hogy a halotti torban tánczolnak, 30—40 év előtt magam is többször láttam és bár a szokásokat több mint egy negyed század óta figyelem és gyűjtöm, a Kálmány által említett jelenetet se nem láttam, se nem hallottam, az valószínűleg a bor túlságos élvezetéből származhatott csupán, de nem rendes szegedi népszokás.
25. Kálmdny L. i. m. I. k. 105. 1. Kovács J.: ..Nyelvőr'' V. k. 178. 1. A pünközsdölést már Dugonics is megemlíti „Etelka" ez. regénye II. k. 260. 1. 108. sz. jegyzetében, így szólva arról: „Volt ezen énekeknek valami nyoma a következőit időkben t. i. midőn a Pünközsdi királyságnak bires játéka az Alföldön dtallyáoan meg nem tiltatott. Ertem még magam azt az időt, melyben a fiú és leány gyermekek (legszebb ruhájokban öltözvén) házrúl-házra jártának és (apró táncolások között) e képpen énekeltenek:
    

    Mimi mama, mimi mama, Piros Pünközsd napja. Hónap lészen, hónap lessen A második napi a!

    Andorjás, bokrétás, Eelesége jó táncos, Az ura sejem szál. A szoleráia arany szál.

    
    Bim-bom, bukó ruca! Mire virracc hónap ?
    Nagy kár, hogy Dugonics csak e kis tövedéket és nem az egész játékot és dalokat is közli s érdekes, hogy az ő idejében (1790—1800.) „a pünközsdölést" fiúk és leány gyermekek játszották, holott napjainkban már csak is leánykák járnak pünközsdölni. A szegedi „pünközsdölést" Ipolyi A. is közli „Magy. Myth." 584. lapján s ott a versekhez a szokás is rövid vonásokban ismertetve van. mely szerint 10—11 kis leány szerepel (fiú tehát már nem), kiknek mindegyike pár sor verset énekel csak. Napjainkban már csak 5, sőt 4 s néha három leányka jár egy-egy csoportban pünközsdölni.
26. Kálmány L. i. m. I. k. 98. 1. — Kovács János: „Pesti Napló" 1879. 156. sz.
27. A befejező vers gyűjteményemnek egyik változata szerint így is szól:

    „Rétes ide rongyos Kalács ide fontos

    Tyúk ide búbos Szép menyecske, piros:

    — „Hozd ki a garast!" —
    
28. Kálmány L. i. m. I. k. 99., II. k. 96., III. k. 123. 1. számos változatokat közöl, ép úgy „Koszorúk az Alföld vadvirágaiból" czímű gyűjteményének II. k. 1—52. 1. Kovács J.: „Pesti Napló" 1880. év. „Szegedi'Hiradó" 1879. 224. sz.
29. Kálmány L.: „Koszorúk az Alföld vadvirágaiból" II. k. 49. 1. Kovács János: „Karácsonyi mysztermmok" Pesti Napló 1879. „Szegedi Hiradó" 1880.
30. „Három királyok napján szokásos volt a XVIII-ik században Szegeden mint Dugonics említi (Példát, és jelesm. 1. k. -27.-Í. 1.) a házaknál megjelenni a kereszttel, imádkozni és koldulni a, papoknak, ezt II. József törülte el; mi. gyermekkoromban - „koledának" — neveztük." Ez rácz szokás volt és a szomszédos szerb községekben ma is meg van, de Szegeden a „koledá"-nak már semmi nyoma sincs. A házszentelés azonban még 3 -4 évtized előtt Három királyok napján meg volt Szegeden, de ma már az sincs gyakorlatban.
31. Ezeket „Babonák és babonás hiedelmek" ezím alatt a legközelebbi fejezetek egyikében mutatjuk be.
32. Kálmány L. i. in. III. k. 128., 141. 1.
33. Városi közigazg. régi jegyzőkönyv 1717-től, 1724. évi június.
34. Oltványi Pál: „A szegedi plébánia és a Piaristák krónikája" 174. 1. Kovács .T.: „Szt. Dömötör napja" „Szegedi Hiradó" 1893. 255. sz.
35. A város régi költségvetésében e czélra mindig 100 írt szerepelt, ez ma is meg van, de 6 frtra olvadt le, természetes tehát, hogy a szokás és lakoma egészen kimentek a divatból.
36. A Szt. György-, Lucza- és Karácsony napi babonás szokásokat és cselekvőségeket lásd: „Babonák és babonás hiedelmek" fejezet alatt.
37. Ha úton-útfélen almát vagy más gyümölcsöt, különösen ha — babot — látnak, a világért fel nem vennék, elkerülve megköpködik azt, mert azon hiedelmet táplálják, hogy e nélkül a „rontásból" elvetett gyümölcsről valami nyavalya ragad rájuk.
38. E versek, valamint a kis leányok dala is Kálmány L. 1. m. I. k. 107 lap fordulnak elő, én a még 25—30 év előtt szokásban volt tűzugrálásnál csak ismert népdalokat hallottam dalolni, ép ezeket is, melyeket mint a legények által daloltakat közlök.
39. Kálmáui) L.: i. m. I. k. 107. 1.
40. Kovács J.: „A májusfa." „Fővárosi Lapok" 1886. 278. sz.
41. A májusfa eredetét sokan nem az ős vallási jellegű népszokás egykori gyakorlatának tartják, hanem keresztény vallás-erkölcsi emlékezés megünneplésének tekintik. Ezen emlék szerint a májusfa fölállításának szokása a kereszténység első századaiban keletkezett a „szüzek" tiszteletére, még pedig a következő keresztény monda alapján: Valpurga egy vallásos ihlettől áthatott szűz a később szentekké avatott Fülöp és Jakab hittérítőkkel városról-városra s faluról-falura járt az új vallás magasztosságát szent buzgalommal hirdetve a pogányoknak, kik azonban az említett két férfiú társaságában tett gyanút keltő utazásai miatt erkölcsi életét kifogásolták és gúnyolták. Midőn ezt Valpurga meghallotta, nemes föllángolással leszúrta ablaka alatt vándorbotját, mely — tiszta és nemes erkölcsű életének bizonyságául — azonnal kizöldült. Ennek emlékére állították azután május első napján — mint sz. Fülöp és sz. Jakab emlékének napján — a falvak ifjai szűzies imádottjaik ablakai előtt a májusfát. (Késő E. Sándor „Magyarorsz. Népszokások" 198. 1.)
42. Szegeden a hóbortos, hebe-hurgya embert ép ezekre emlékezőleg most is „félnadrág"-nak hívják.
43. Dugonics A.: „Példabesz. és .Teles mond." I. k. 208. 1. ..Verik mint Pilátust."
44. Kálmány L i. m. J.l. k. 209. 1.
45. Ily „zöldág-felköszöntö" többféle van gyűjteményemben, de valamennyi egyenlő, csak annyiban matatnak eltérő változatot, a mint azt, ácsok, vagy a hajókra s malmokra a superek mondják s alkalmazzák, közlésüket ez okból fölöslegesnek vélem.
46. Vetekedve keresik a ledobott poharakat, mert a ledobás után véletlenül épségben maradt pohár üdvös és hasznos kuruzsolási eszköz, ha abból itatnak meg valakit. A hatvanas években egyik szegedi templom tornyáról a „Lucza-szél" levitte a „gombot és keresztet" s midőn az újat feltűzték, a „felköszentés" után ledobott poharakból 3—4 épségben maradt s azok megszerzéseért a nép fanatikus veszekedést folytatott.
47. Kovács J.: „Kukoricza-fosztás." „Magyarország és a Nagyvilág" 1880.
48. Azt a néhány fenyűszálból készített — lápot — melyen a korsójukat megmerítik( de a partnak a Víz-merítésre alkalmas részét is: „merigető"-riek nevezik. Sokszor nagy nehézséggel :jár a korsónak fölczipelése a mélyen fekvő Tisza-medertől a part-tetőre, de: ilyenkor, mint a nóta mondja:
    Tisza-partján áll a legény
    S ha szédül a leány feje
    Korsóját ő meri tele.
49. A tánczra-kérés ,elhúzásból" áll, s még a századelején nagy erőlködést kellé kifejtenie a legénynek, tényleg „elhúzni" a leányt, mert az szemérmetlenségnek, illetlenségnek tartatott, ha rögtön elment egy érintésre vagy egy húzásra tánczolni a legénynyel.
50. Ez a radnai zöld ág koszorúival együtt a ház ablakába kerül dísznek s különösen hasznos orvosságot képez a betegeknek készített fürdővízbe téve.
51. A szegedi alsóvárosi „Havi Boldogasszony" templomot. — mint ez már az előzőkben említve volt — Mátyás király emeltette, oltárképét a török pusztítás korában elrabolták, de csodálatos módon egy tóba kerülve s ott teljesen épségben maradt és előkerült, ez időtől „csodatevő"-nek tartja a nép és évenkint 15—20 ezer ember jelenik meg Szegeden a búcsú napján.
52. Ily igazolványt Kopács .1. ..Szegedi Emlékek" czimű munkája 23. lapján közöl.
53. A „judex fori" esküjét lásd u. o. 24. lap.
54. Az „eiczolás" tojás-fehérjéből és liszt-keverékből készült, olykor, pirosra, vagy sárgára szinített folyadékkal eszközöltetik a mézeskalács külső díszének emelésére.
55. A város harangozójának esküjében előfordul: a ..templomot tisztántartom, a háborgó fölhők alkalmatosságából és egyéb szükségképpen harangozok és harangoztatok." (Városi jegyzk. 1717.)
56. „Legény-avatás" (A czéh emlékekből.) Irta : könyves .1. „Szegedi Napló 1895. 307. sz.
57. Herberg, a vándor-legények szálló helye.
58. így nevezték a felszabadulandót, kinek szögletességeit a kis-társaság volt hivatva kiköszörülni s jó erkölcsökkel megismertetni.
59. E közben a slajfoló a fölszabaduló fülét jól megcsavarta, üstökét megrázta s hatalmasai arczul ütötte. Ez által vált meg az inasságtól, mert ezentúl fogva szabadságában üllott a vett sérelmeket viszonozni.
60. Az idegen földön való vándorlást nevezték így.