Előző fejezet Következő fejezet

III. NÉPRAJZI (ETHNOGRAPHIAI) RÉSZ.

Játékok és mulatozások.

 

I. Felnőtteknél.

A JÁTÉKOK ES MULATOZÁSOK az évszakok szerint s a két nembelieket elkülönzőleg— úgy a serdültebb korúaknál, mint a gyerme-- kéknél — váltakozók, habár számtalan játékot és mulatozást mindkét nembeliek inkább együttesen űztek és űznek.

A meglett-korúaknál, az öregeknél a játéknak már nincs helye.

Régebben az ő mulatságaik a rokka, meg az orsó pörgetés mellett folytatott vagy hallgatott mesélgetésekben és babonás históriákban való gyönyörködés volt; gyakrabban pedig a serdültek játékainak, vidámságainak szemléléséből állott s nagy néha fordultak egygyet-kettőt a lakodalmi, halott-tori vagy egyéb atyafiságos helyeken összeverődött családias tánczokban, mulatozásokban.

Az idősebb asszonyok a munkaszünetelési téli időt használják fel atyafiságos látogatásokra, el-eljárnak néha lagzi-nézőbe, meg temetésekre, — ezt az idősebb férfiak ós asszonyok a fiatalabbakkal egyaránt gyakorolják — vasár- és ünnepnapokon pedig hazatérve a vecsernyéről tavaszszal, nyáron és őszszel az asszonynépség kiül az utcza-ajtó elé az első és hátsó szomszédasszonyékkal együtt; — tavaszszal pattogatott kukoriczát, nyáron és őszszel szemes főtt-kukoriczát evegetve, — elbeszélgetik egymásnak álomlátásaikat s az itt-ott hallott, látott vagy a városrészben előfordult különböző eseményeket tárgyalgatják sorról-sorra.

Az öregebb férfiak vecsernye után a templom előtt csoportosulnak s ott váltanak szót; majd aztán erre-arra széledve egyik-másik korcsmába térnek be egy ital, egy pohár borra s ott lassú pipa szó mellett1 beszélték meg hajdanában családi- és gazdasági-ügyeiket, dolgaikat; manapság azonban már a „felsővárosi" — „rókusi" — meg az „alsóvárosi" körökben az ország ügyeiről és dolgairól is szót értenek, szót váltanak.

A téli vasárnap délutánokon és estéken, de főleg a karácsony ünnepeken járta a szelídebb mederben folyt kártyajáték is, de rendesen csak „dióra", „mogyoróra" meg tisztán szórakozás czéljából; a pénzre való kártyázás egészen ujabb keletű a szegedi népnél.

Leginkább kedvelték a „máriást", a „kopkát", „huszonegyet", ritkábban a „ferblit" s ezeket csak dióra és mogyoróra játszták. Szórakoztatóul „az orronverőcske", de leginkább a „bornyú" dívott.

 

A KORCSOLYÁZÁS. A serdültebb nemzedék téli mulatozása közé tartozott Szegeden már régebben a „szánkózás" és a „korcsolyázás" (korcsijázás).

Egész kedvteléssel ereszkedtek, siklottak alá valamely magasabb, dombosabb partról a szánkákra kuporodva, majd a város- ós tanya-szerte nagyszámú tavak — olykor a Tisza jegére tértek s ott a szánkózás mellett a suhanczár és suttyó legénykék — később már a kisebb fiúk is — a két láb alá helyezett, laposra csiszolt lólábszár csontokon „gusztony"2 segélyével vígan korcsijázgattak.

149. A korcsolyázók

A két csont később a lábra erősíttetett, majd a csontkorcsolyákat egy hasonló alakra fából formált alsó lapján öt miliméteres dróttal vagy egy zsalukáter vassal felszerelt korcsolya (korcsija) váltotta fel, mely zsineggel egyik lábra erősíttetett s így fél lábon ment a korcsijázás, míg aztán napjainkban már egészen általánossá lett a hasonló fából készített két korcsolyán való korcsolyázás, habár a tanyákon a gusztonyos lócsontkorcsolyázás még ma is tartja magát.

A nagyobbacska fiúk és leányok a fényes jégen csúszkáltak „iszánkodtak", olykor-olykor sorba egymásra hullva a partokon álló nézők nagy örömére.

Egyesek pedig az aczélkemény jégen nagyokat „hasítottak". a mely virtuskodás abból állott, hogy a csizma-sarokra vert „patkóval" vagy szélesebb fejű vasszegekkel ki birt mélyebben és szélesebben karczolni — hasítani — a jég tükörén ?

 

A KÓPÉZÁS. Ugyancsak a nagyobb fiúk téli játékai közé tartozik a „pópézás" vagy „kópézás" is. mely úton-útfélen, hol egyenes pallójárdák voltak, de leggyakrabban a jégen, mint legalkalmasabb sima és egyenes lapon gyakoroltatott.

E játékot Kálmány L. következőleg írja le: „A játékosok száma nincs meghatározva, legszebb ha 8—10 játsza. Letesznek 2—2 diót. ha kevesebben vannak többet, majd egyenes vonalban nagyság szerint egymás mellé rakják úgy, hogy a jobb oldalon van a nagy kópé, a baloldalon a kis kópé, vagyis a legnagyobb, illetőleg a legkisebb dió. A nagy kópé mellett való dió a „kópé mellett'-' nevet viseli. Ezután vagy választanak maguknak helyet 5. 10. 20. 30. lépésnyire, vagy kigurítanak diót egy irányban és ahol a diója megáll, az illető odamegy. A diósorhoz legközelebb állónak joga van maradni, vagyis a diósor háta megé állni és kötelessége a kartácsot (diónál valamivel nagyobb vasgolyó, gojóbis) a lábával felfogni és a következendő gurító gyermeknek kigurítani. De ha más játszó akart maradni, köteles volt a kis kópé mellé váltságul 2 diót letenni. A legtávolabb levő gurít először, ha a nagy kópét üti ki a kartácscsal a helyéből, az övé az egész sor dió, ha a nagy kópé mellett valót, akkor csak a nagy kópét hagyja lent és így tovább. Utánna gurít a hozzá legközelebb eső. Mikor már távolság szerint eső sorban mindnyájan gurítottak, a megmaradt dió a maradóé; ezután újra kezdik „kettőket le" felszólítással — akkor is, ha már nincs dió a földön t. i. elnyerték a nélkül, hogy mindegyik guríthatott volna."3

S míg ezek így „kópéznak", addig egy csoport hóval labdázik, majd „hóembert" rak össze, néhányan meg a tiszta havon „halált" csinálnak, azaz: szétterpesztett kezekkel s lábakkal hanyatt fekszenek a hómezőn s a gyermek-alak lenyomatot „halá"-nak nevezik.

A lányok, ha már kiiszánkodták magukat a jégen, csoportosan betérnek egyik-másik pajtásnőjükhöz, hova mihamarabb befordul valamelyik legény is, aztán a gerenda alól vagy a ládából előkerül a „tambura" is, fölcsendül a nóta s ha több legény nincs, a lányok össze-fogódzva kettenkint tánczra-pördűlnek, vagy danolnak a tambura-szóra.

Ha ezt megunják, „tanálgatós-mesét", „sugdosót" vagy „fordulj-bolhát" játszanak, mely utóbbi játék főleg a téli lakadalmaknak egyik kedvelt, mulatságos részét szokta képezni.

A találós-mese5 az ismert tréfás, csiklandós feladott „rejtvény" tulajdonképen, melyen nagyon jóízűen eltudnak nevetgélni, a „sugdosó" pedig az „Angyal és ördög" czimen ismert, változatokban gazdag játék.6

 

A „FORDULJ BALHA." E játékot csak ha nagyobb számban jönnek össze, szokták játszani, még pedig ügy, hogy egy zsebkendőt összefonva, egyik legény káplár kezébe veszi azt s most a szoba közepén egy kisszékre ül valamelyik le4ny vagy legény, kire gyengén egyet üt az összefont kendővel a „káplár", fölkiáltva: „fordulj balha!" A széken ülő leány a kis széket megfogva kissé fölemeli, de rajta ülve marad és azzal együtt háromszor megfordul s most hozzáhajlik a „káplár", kinek fülébe súgja a jelenlévő legények egyikének a nevét. A „káplár" arrafelé tart, hol a megnevezett legény ül, egyet húz annak a hátára az összefont kendővel, a ki ennek alapján a kis széken ülő leányhoz lép, azt megcsókolja s helyébe a kis székre ül. Most a már leirt módon folyik tovább a játék, természetesen a legény leányt választ és viszont.

Ez a játék — mint előbb megjegyeztük — nagyobbára a laka-dalmi sortáncznak hézagpótló mulatsága volt régebben s azért bírt érdekességgel és nevezetességgel, hogy a szemérmetes leányzó ebben a játékban a választás által tudtára adta a legénynek, hogy „szerettire való" és viszont a legény is a leánynak s így rendesen első lépése, első eszköze volt olykor a „fordulj-balha" játék a házasságnak is.

Manapság teljesen megváltozott már a népnek ilyetén való téli mulatozása, mert a legénysorba lépett suhanczárok, de meg a nagy leányok sem igen kedvelik az ily ártatlan szórakozásokat, a mint úgyszólván egészen elhanyagolják a szabadban töltött számos szép tavaszi játékaikat is, melyek pedig még egy negyedszázad előtt Szeged nagy téréit és mezőségeit oly széppé, oly élénkké tették ünnep és vasárnap délutánonkint.

A játékokat, melyeket a szegedi nép mindkét nembeli ifjúsága egykor oly nagy kedvteléssel űzött, a következőkben ismertetjük:

LAPDA-(LAPTA) JÁTÉKOK. „Baka-baka" E labda-játékot udvarokban — külön a leányok s külön a fiúk, vagy együttesen 5—6-an, vagy á hányan vannak — a következőleg játszák. Egyik, kinek kezében van a labda, előre lép a csoportból s alacsonyabb háztetőre, avagy 3—4 méter magas falhoz dobva a labdát, kiáltja: „baka-baka" Tóni vagy Sándor — megnevezve egyet a mögötte álló csoportból, ki igyekszik megkapni s hasonlóan feldobva mást szólít, ha a szólított nem bírja megkapni, akkor a csoport menekülve fut, mert az, ki a labdát nem bírta megkapni, köteles volt valamelyik szétfutó játszót azzal hirtelen megdobni, mi ha nem sikerült, úgy „rovást", „lovat" kapott, ha pedig valakit eltalált, az kapott egy „lovat."

Az esetben, ha nincs reménye valakit a szétfutok közül megütni nem dobja utánnuk a labdát, hanem „gyertyát gyújt'1, azaz bizonyos magasságra feldobja a lapdát, mely alatt a szétfutott játszók bemenekülhetnek a játék színhelyére, ha bírnak. A szétfutott játszók nem mindjárt az első „gyertya-gyújtásra" kísérlik meg a befutást, hanem sürgetik, hogy „nagyobb gyertyát gyújtson", azaz: magasabbra dobja fel a labdát, mely idő alatt azt vélik, hogy befuthatnak.

Ha nem sikerűi megdobnia valamelyiket — mint említve volt — kap „egy lovat", azaz rovást s megy tovább a játék. Mikor aztán már mindannyijuknak van „lova" vagy megunták a játékot s valamelyiknek kilencz lova van, azt kiházasltják. Ez pedig úgy történik, hogy az illető arczczal a falhoz áll, a többiek pedig 5—10 lépésnyiről a labdával hátbadobják, még pedig a kinek egy „lova" sincs — kit „szűznek" neveznek — dob először, joga lévén „kilenczszer" hátbadobni a kiházasítandót és igy tovább a többi, mindig annyival kevesebbszer, a hány „lova" van a dobónak is. Ha a dobásnál egyszer, kétszer vagy a hányszor nem sikerült a „kiházasítandót" eltalálni, e helyett mindannyiszor a dobáló áll a falhoz és a „kiházasított" visszaadja neki, vagyis megdobja "a labdával.

Ez okból igyekszenek a kiházasítandót ügyesen is, de szelídebben is hátba dobni, nehogy a sikertelenség esetén visszakapják a kölcsönt.

A „baha-baká"-hoz hasonló, csakhogy az alábbi versekkel kapcsolatos — a következő labdajáték is. Egy a csoportból .megkezdi a játékot és pedig a labda minden feldobásánál mond egy sort így:

„Egy előre! (feldobja s megkapja) Hat kilenczre (feldobja s megkapja)
Két kettőre,   Tőcsd ki tízre  
Három hatra   Tizenegyre  

„Ez elejtő, ez főkapó, ez jó hátba pufoktató"

mikor ez utóbbi szót mondja a labdázó, a csoport már menekül, valamint akkor is, ha esetleg a verselgetés közben leejti a labdát, mert ez esetben a lapdával meg kell dobnia valakit; a többi ép úgy megy, úgy történik, még a kiházasítás is, — mint a fennebbi játéknál „a baka bakánál" elmondva és leírva van.

A várbahajigáló, vagy róta, (Ezt leginkább csak fiúk játszák.) Egy nagy kört „várat" alkotnak, azaz egymástól bizonyos távolságra állva kört képeznek. Most átellenbe, vagy szomszédba egymásnak dobálják a labdát s a ki nem birja elkapni, az büntetésből a „várba" megy, a kör közepére áll. A dobálóknak szabad a várban állókat megdobni is a labdával, mely esetben a megdobott, vagy bármelyik a bent levők közül felkaphatja a labdát és a menekülők közül valakit megdobhat, a kit eltalál, illetőleg megdob, az bejő a várba, valamint az is, ki a várban levők közé dobva a labdát s azzal senkit sem talált el. A játék aztán így folyik tovább.

Míg a fiúk ezt játszák; addig a leánykák a falhoz vagy a levegőbe fel dobálgatva s a következő versecskét dalolgatva gyakorolják magukat a labda megkapásában: egy üveg alma, két üveg alma, három üveg alma, négy üveg alma, öt üveg alma stb. egész tízig, a mikor a másik leánykára kerül a sor s az dalol és dobálgatja fel s kapja el a labdát tovább.

Kocsmáros, vagy sörfőző. Ahányan vannak, annyi közvetlen egymás mellé sorakozó lyukat, gödröcskét vájnak a földbe s azután mindegyik „lyukat" választ a játszó fiúk közül. A két szélsőnek a tiszte a lyukak fölött lassú tempóban átgurítani a labdát. A kinek gödröcskéjében megállapodik a labda, az hirtelen fölkapja azt és a többi menekülők közül igyekszik valamelyiket megdobni, mi ha sikerül, úgy annak gödröcskéjébe egy kis darab cserép tétetik, ha pedig nem birt senkit megdobni, akkor ő kap egy cserépke darabot. Ha valamelyiknek gödröcskéjébe ilyformán kilencz cserép kerül, úgy a „kiházasítás" következik, még pedig olyformán, hogy az egymás mögé álló játszóknak szétterpesztett lábai között át kell bújnia, mely alkalommal egyet-egyet ütnek azok az ülepére.

Kihányócska. Egy tenyérnyi mélységű és hosszúságú lyukat vájnak s egy lapta-ütővel e lyukból úgy vetik, hányják fel a magasba a labdát, hogy 10—15 méternyi távolban álló játszó csoportból valamelyik könnyen megkaphassa. Aki megkapta, az jő be és veti, hányja ki az itt írt módon a lapdát.

Kapócska. A kapócskát a szórakoztató mulatozáson kivül azért játszák, hogy a labda kiütésben és a megkapásában gyakorolják magukat. Ezt is vegyesen, — gyakran azonban a legények egész elkülönzötten — akként játszák, hogy egy „adogató" van, ki az „ütőnek" ezzel szembe állva egy lépésnyi távolból úgy adja fel, dobja fel a lapdát, hogy azt könnyen eltalálva szép „kapóst" birjon ütni a 30. 40. 50. lépésnyire szerte-szét álló csoportnak.

A ki elkapja az jön be „adogatónak", az előbbi pedig „ütő" lesz, néha azonban a „kapócskát" úgy játszák, hogy az ütő adogató nélkül a maga kezéből üt csak. A leányok mindig így szokták játszani, azaz balkézzel dob, adogat magának s a jobbal üt.

Iskola. Ezt rendesen csak fiúk játszák, még pedig a következőleg: Egy megkezdi s a falhoz dobott labdát háromszor kell megkapnia, az a kezes, most előbb a jobb, azután a bal kézzel kell a labdát a falhoz dobni és ugyanazon kézzel megkapni ez: a félkezes. Ezután fél lábra állva a jobb lábat felemelve s alatta a falhoz dobja háromszor a labdát és elkapja, most a jobb lábra állva, a bal lábat emeli fel és háromszor dobja el alatta a falhoz a labdát, melyet ügyesen úgy kell megkapnia, hogy féllábon állva maradjon, ez a: lábas. Most háttal a falhoz támaszkodik és úgy dobja a feje fölött a falhoz a lábát, hogy mind háromszor elkaphassa ez a: fejes, majd végre akként csapja a földhöz a labdát, hogy ez a falat is érje s úgy kapja el háromszor: ez a dobás, mit ha sikerül végig hibátlanul megcsinálni, úgy kijárta az iskolát s ki ezt tiz-szer képes megcsinálni kezébe kapja a vesszőt, vagy az összefont kendőt s „király" nevet nyer. A többi játszót, ha az „iskola" végzésénél hibázik meg is büntetheti, mit egy-egy hátba ütéssel szokott végrehajtani.6

Kis méta. Csoportosan 6—8—12-en játszák, van egy „sinter" és egy „adogató" a többi ütő, de hogy ki legyen az adogató és sinter s kik legyenek az „ütők" arra „fognak" vagyis a laptaütő alsó-végét félkézzel az egyik megmarkolja s így tovább a többi, aztán cserélgetve markaikat az egyenesen tartott ütő felső vége felé haladnak a markolással, a felső végéhez-jutva, akinek legalul maradt a marka az a „sinter" s az utánna következő lesz az „adogató", a többi játszó ütő marad.

Az ütőhelytől mintegy 30—40 lépésnyire kijelölik a „métát" s oda egy botot, vagy jelet tesznek.

A „sinter" a méta és az ütőhely közötti térségen foglal helyet és az ütők sorba ütnek egyet, mely után nyomban ki kell futniok a „métához," de e futás közben ha a labdával akár az adogató, akár a sinter megüti valamelyiket, vagy ha a kiütött labdát megkapja, akkor a megütött, vagy kinek labdaütését megkapta a sinter, az váltja föl ezt, míg a sinter be jön adogatónak, a volt adogató pedig ütő lesz. A kik már ütöttek, mind a métánál várják be a legutolsó ütőnek, — ki rendesen a legjobb ütő — „vajrátornak" ütéseit, mert míg a többiek csak egyet-egyet s az utolsó előtti kettőt üthet, addig a legutolsó ütő, „a vajrátor" hármat üt s ez alatt a métánál kint levők igyekeznek befutni. A vajrátor saját harmadik ütése után szintén kifut a métához, ott egyet köp s ha lehet igyekszik vissza is futni, egyébként be kell várnia a következő „vajrátor" hármas ütését, mert egyéb ütés közben befutni nem. lehet, nem szabad.

A játék aztán, hasonló módon folyik tovább.

Nagy méta. Ezt a nagyobb számban összesereglő csoportok két külön csoportra oszolva játszák, úgy hogy egyikben is 6, 8, 10, a másikban is ugyanennyi, esetleg több leány és legény legyen. E kedvelt labda játékot a legifjabb nemzedék is játsza, sokszor egész külön, de gyakran együttesen is fiúk és leányok.

Arányosan osztozkodnak szét, még pedig úgy, hogy az ismert két legjobb s legügyesebb ütő képezi a csoport fejét, aztán a többiekből választanak. Ezen választást a két vezér előleges megegyezése alapján akként ejtik meg, hogy például, ha a lapda piros és fekete-szinű darab bőrökből van egybe varrva a vezérek egyike a piros, a másika a fekete színt vallja titkon magáénak s most a ki a csoportból a piros színt választja, az a piros vezető csoportjába jut és a másik ellenkezőleg.

A választás után veszi kezdetét a játék, de előbb kijelölik a kis métát: az ütőhelytől jobbra 3—4 lépésnyire egy pontot, egy helyet és a nagy métát, mintegy 50—60 lépésnyire s ezt egy bottal, vagy tárgygyal megjelölik épp úgy mint a kis métánál s hogy melyik csoport kezdje a játékot arra sorsot húznak, illetőleg a két vezér „fog", mint fenébb leírva volt, a labdaütőt a két vezér megmarkolva méregeti fölfelé s a kinek marka alulmarad a bot felső véginél, annak a csoportja megy ki „sinternek" a másik csoport bentmarad játszónak, ütőnek.

A vezetők rendezik a játékot s osztják be a csoportot, még pedig a „sintérök" a kik ki mennek úgy helyezkednek szét, hogy az ügyes kapók és ügyes dobók kiki a neki megfelelő pontra jussanak, egyet beküldenek adogatni.

Az ütők is beosztatnak: a gyengébbek kezdik az ütést, mindegyik egyet üt, mely után igyekszik a „nagy métához" kifutni, de ha a labda kézben van s attól tarthat, hogy megütik a labdával, akkor csak a „kis métához" lépeget ott várva, míg a következő jó messze kiüti a labdát s így alkalma lehet a nagy métához biztosan kijutni. Az utolsó előtti kettőt, a legutolsó „a vajrátor" hármat üt, a kinek ütésére már mindanynyinak kint kell a „nagy métánál" lennie; sőt igyekezni is, hogy három ütése alatt visszajussanak az ütőhelyre, mert ha ez senkinek sem sikerülne — azaz kinsülnének — valamint akkor is, ha — ki- és befutásnál egyet közülök a labdával megütnek, megdobnak, vagy ha kiütés közben a labdát megkapják, ez által az ellenpárt kerül be ütőnek és emezek mennek ki „sinternek".

Az utolsó ütőnek saját ütésére szabad a métához ki és befutni is s e czélból igyekszik a harmadik ütést jó messzire kiütni.

A biztos szép ki-ütések az ütők képességeinek s az alkalom ügyes és helyes fölhasználása, a futás gyorsasága, a merész ide-oda csellenés és egyéb fortély, hogy a megdobást elkerüljék mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az ütőpárt biztosítsa magának a helyzetet s viszont az ellenpárt erőinek megfelelő elhelyezésével és gyorsaságával arra törekszik s azon iparkodik, hogy az ütőpártot megejtse s helyzetet cseréljen vele, mi dobóinak éberségétől és biztosságától is függ.

A labdajáték mellett kedvelt társas játék úgy a felnőtteknél, mint az ifjabb nemzedéknél:

 

A „KINT A BÁRÁNY BENT A FARKAS." Ezt mind a két nembeli ifjúság szintén együttesen szokta játszani.

Kezetfogva egy nagy kört képeznek, melynek közepén áll a „farkas", a kit egy összefont zsebkendővel kerget egy leány. A legényt kiűzi a körből, a ki most csak a körön kivül, de közvetlen mellette körbe fut, szalad, ha pedig a körbe betér, onnan ki nem eresztik, vagy legalább meggátolják a kifutását, menekülését, míg a kergető leány — esetleg legény — ki-be, keresztül-kasul futhat és szaladhat, hogy az összefont kendővel jól megpufogtathassa a „farkas" hátát, a ki párszori körülfutás után a körből „kivet", kijelöl egy legényt, ki most a „farkassá" lett leány által eldobott kendőt kézbe véve, őt kergeti tovább.

Szokásos ezt oly módon is játszani, hogy a kezeket nem „egybe-téve", hanem ,,hátra-téve" képez egy nagy kört a csoport s vagy egy legény, vagy egy leány kezdi meg a játékot úgy, hogy az összefont kendőt a kezében tartva, a kör körül járva vontatottan danolja: „ne nézz hátra qyün a farkas" s majd hirtelen egyik leány kezébe teszi a kendőt, a ki azzal a jobb szomszédjának a hátát pufogtatja, ki igyekszik az ütésektől menekülni s a kört párszor megkerülve, újból a helyére jutni.

Ezekhez teljesen hasonló, sőt ezeknek változata csak a kecske-kecske", mely szavakkal a kör közepén állót a „gazda", a kergető szokta megszólítani.

Gazda: Kecske, kecske, mit kereső' a szőlőmbe'?

Kecske: Szőlőt önnek ha vóna!

Gazda: De nem gyütté' kapá'ni ?

Kecske: Azé' gyüttem ön ni!

Gazda: Hát ha bemék ?

Kecske: Itt is a lyuk, amott is! Ezután megkezdődik az üldözés, a kergetődzés a fent leírt módon s megy, folyik tovább a játék.

IZGORIA-GÁGÁRIA. Együttesen legény, leány, vagy az apróbb leányok s fiúk játszák ezt, olyképpen, hogy két részre oszolva — mintegy 20—25 lépésnyi távolságra — egyenes, vízszintes sort képezve, szemben áll egymással a két sor. A mint elhelyezkedtek, az egyik sor vezetője átkiált a másik sorhoz: izgoria! mire amaz visszaszól: gágária! kit híttok ? Most az első megnevez egy leányt, vagy legényt, pl.: Csányi Palit, vagy Kis Julcsát, ki aztán átfut a szemben lévő sorhoz, törekedve hogy az egybefogott kézsor-falon áttörjön; ha ez sikerűi, úgy ennél a csoportnál marad, de ha oly erősen fogtak kezet ott, hogy nem bírt átfutni, áttörni, akkor nagy hahotázás között szégyenkezve visszamegy az előbbi csoporthoz.

Most az ellenkező csoportból kiáltják az „izgoriát" s annak van joga hívni, vagy egy legényt, vagy egy lányt.

Rendesen ott igyekszik a sort keresztül törni — úgy a legény mint a lány — a hol az áll, a ki mellett szeret helyet foglalni s vele kezet szorítani. A játékot addig folytatják, mig egyik oldalról egészen elfogynak a játszók.

LIBA-JÁTEK. Egy gazdasszonyt választanak és egy „farkast" meg egy „pásztort", ki a többit, „a lilákat" kihajtja a mezőre, a játszóhelytől mintegy 25—30 lépésnyire legelni. A térség közepétől oldalvást a „farkas" búvóhelyet foglal. Mikor néhány perczig legeltek a libák, az otthon maradt gazdasszony hoz bekiált a

Pásztor: Anyám, anyám öhetném!

Gazdasszony: Gyűj (gyere) haza!

Pásztor: Nem merök.

Gazdasszony: Mitű'?

Pásztor: Vaderdőbe' fias (vad) farkas!

Gazdasszony: Mit öszik ?

Pásztor: Kosfejet!

Gazdasszony: Mibe mozsdik?

Pásztor: Aranycsészikébe!

Gazdasszony: Mibe' türűközik?

Pásztor: Gubások farkába!

Gazdasszony: Anyátok hín, gyertök haza, biruskáim, bir, bir, birü!

Erre hazafelé futnak a „libák", de a farkas résen áll s előrontva igyekszik elfogni egyet-egyet; ámde a libák is iparkodnak hazafelé repülni. Hazaérve, a gazdasszony megolvassa a libákat, igy: egyszáz, kétszáz stb. s ha hiányzik, megpirongatja a pásztort s vigyázatra inti s újra kihajtja a libákat: bezsee ki té!

A játék a fennebb írt módon addig folyik, a míg a farkas mind el nem fogta a „biruskákat."

 

ANGYAL ÉS ÖRDÖG (SUGDOSÓ.) Szintén társasjáték, melyet a nagyobb és kisebb nemzedék mindkét nembeli ifjúsága együttesen játszik.

Egy közülök lesz az „Angyal", egy másik pedig az „Ördög" s most ezek félrehúzódnak, hogy a „sugdosó" a játszó-csoport valamenynyijének nevet adjon, melyet nekik nem szabad hallani. Ha ezzel készen vannak, a sugdosó „lőhet" kiáltására közeledik, előlép az Angyal s a következő párbeszéddel kezdődik a játék:

Angyal: Czinczilin. (A csengetést utánozza szelíd hangon.)

Sugdosó: Ki van oda kin?

Angyal: Az angyal!

Sugdosó: Mit keres ?

Angyal: Festéköt!

Sugdosó: Mijét?

Angyal: Arany-almát!

Ha van a játszók között, ki ily nevet választott, az fölkel és az angyalé lesz, megy vele s a játszóktól kissé távolabb helyen leül, ha azonban oly nevet mondott, melyet senkisem visel, akkor valamennyien nagy nevetve kiabálnak neki:

Kosár a nyakadba'

Ugorj a Tiszába!

Az Angyal után jön az Ördög s mélyebb hangon szól: „bambalan"! és a fönebbihez hasonló párbeszéd és eljárás mellett addig folyik a játék, míg végre a játszók egy része az Angyalé, másrésze pedig az Ördögé leszen.

Természetes, hogy mindenki a játszók közül — főleg az ifjabb nemzedék — nagyon óhajtja, hogy ő az Angyalé legyen, de ez nemcsak az előbbi párbeszédek folytatása után válik el, hanem ezután még egy próbát kell kiállniok.

Ugyanis a játszók mindenikét sorba, az Angyal és az Ördög egyik a jobb, másik a balkezét fogva előre és hátra rángatva lógázza s közben így énekelnek:

Angyal vagy-é ?

Ördög vagy-é ?

Tyúk .... vagy-é? stb.

s mindenféle tréfás, sőt illetlen szókkal arra törekszenek, hogy a lóggázás alatt nevessen az illető.

Ha nem nevet az Angyalé, — ha pedig nevet az Ördögé lesz.

Ezután mindenkinek a szájába egy kis náddarabocskát tesznek s jön az Angyal és az Ördög, kiveszik a náddarabocskát s a szájbafogott végit arczukhoz értetik mindketten, s a kié nedves volt, Ördögé ellenesetben az Angyalé lesz.

De még ezután is jön egy próba. Az Angyal és az Ördög két pálczikát, mintegy két láb hosszú vesszőt keres s titkon kiki megjelöli a magáét a pálczák közül; most a földre fektetik a pálczácskákat s a játszók tetszésük, választásuk szerint áthaladhatnak azokon, aki az Angyal pálczikáján haladt át, az, az Angyalé marad, ki pedig az Ördögét választotta azé lesz.

Ezután végződik a játék. Az Angyal és a részén maradt játszók kezüket fejük tetején egybekulcsolva ugrándozva kiabálják az ördögöknek:

Kapd lé ördög koszorúm!

Kapd lé ördög koszorúm!

Az Ördögé lett játszók iparkodnak ide-oda ugrálva elkapni a kezeket, de azok ügyesen szintén lekapják fejükről átkulcsolt kezeiket, meg visszateszik folyton kiabálva: „Kapd le Ördög koszorúm!"

 

A CSÖMBE. Ez is társas játék, egynek kendővel bekötik a szemét úgy, hogy ne láthasson s e czélból próbára is teszik. Elébe tartják egy vagy két ujjukkal becsukott kezüket s kérdezik hány ez ? Ha nem találja el, akkor nem lát s megkezdik a csömbét, azaz a bekötött szeműt a kör közepére állítják s tapsikolva és ugrándozva éneklik: „É're csörög a dió! É're mög a mogyoró," s ezt mindaddig míg valamelyik elé áll a csőmbe s azzal hangot próbál, ha abból eltalálja az illető kilétét s azt megnevezi, akkor az lesz a csőmbe s hasonló módon folyik a játék tovább.

CSIGA KETTŐ. Párosan kezet fogva egymás után sorakoznak a játszók. A páratlan az első sor elé egy lépésnyi távolra állva egyet kettőt fordul s kiált: Csiga kettő, vagy néha tapsikol, mire a legutolsó párok szét futnak, de igyekeznek egyet kerülve ismét összejönni s futásuk alatt töbször kiabálják is: ide ide párom. Ámde a forgó is közibük iramodik s iparkodik a leányt esetleg a legényt elfogni, mi ha sikerül, a páratlanul maradt forog most a párok előtt s megy a játék az előbbeniek szerint tovább.

CSEM-CSEM GYŰRŰ. A játszók közül egyik magára vállalja a „humást", azaz félre vonul, hogy ne lássa, míg az osztogató, vagy „gyugdosó'1 a gyűrűt valamelyiknek titkon átadja, mely után éneklik:

Csem-csem gyűrű

Kalan gyűrű

Kinél van az

Arany gyűrű ? ?

Az éneklésre jön a humó is és találgatja, kinél van a gyűrű, egyet találomra megjelöl és az éneklést így folytatja tovább:

Itt csörög, itt zörög

Ettől kérem, ez agygya ki!

Ha eltalálta, akkor az megy humni, a kinél volt a gyűrű, ha nem találta el, akkor folyik a dal nagy vigasság, kaczagás között tovább, míg végre is eltalálja s más megy helyette keresni a gyűrűt.

II. A gyermekeknél.

(Gyermekjátékok.)

A fennebb elősorolt játékokat a közelmúltban még nemcsak a kisebb leánykák s fiúk, hanem az eladó leányok és legények is játszották, ma már azok is a „gyermekjátékok" közé volnának sorolhatók, mivel nagy ritkán látunk eladóleányokat és legényeket lapdázni vagy „kint a bárány bent a farkast" stb. játszani.

Az alább felsorolt játékokat már csak is mint gyermekjátékokat említhetjük föl, mert tényleg csak a gyerek-nemzedék játsza ezeket, még pedig egy némelyiket csak a leánykák s másokat kizárólag a fiúk, de vannak oly játékok is, melyeket külön is, de együttesen is szoktak játszani,REPÜLŐSDI. Több kis fiú és leányka összeáll s gyengén megfogják egymás kezefején a bőrt s le-föl emelgetve kezüket a levegőben ezt éneklik:

Csíp, csip, csíboricske

Mág, mág, magoricska

Fekete kutya ne tüdő

Vékony vászony lepedő

Az urnák papucscsa

Lakodalom kúcscsa

E'szállott a csóka.

Ekkor kezüket kiterjesztve szétfutnak, mintha szállnának s a verset és játékot újra kezdik.7

KIS KÁCSA FÜRDIK. Rendesen csak leánykák játszák, körbe fogódzanak, egy a kör közepére áll, aztán jobbról balfelé indulva forog a kör s dalolják:

1

Kis kacsa fürdik

Fekete tóba'

A'nyáhon készül

Lengyelországba.

Hajlott ága, hajlott

Termött ága, termött

Levelibe', kis mönyecske

Öleld a kit szerecz'!'

A középső most egyet választva tánczra húz s vígabb hangon danolják:

2

Ezt ölelöm, ezt csókolom

Ezt legjobban szeretöm

A szomszédunk l'ányát:

A szép kis Téczuskát.

Szüleim kertyibe'

Szépen szödött rúzsa

Ha én észtet mögszeretöm

Városi módra, Ága fája

Sűrű pite lotytya.

3

(Ismét más friss, pörgő hangon):

A karomat farija

Fáríjja!

Szép lovamat ígasztja

Az elejin, az elejin

Csak gyere mö'nyünk

A hátúján, a hátúján

Csak dobot üssünk!

Domb ide, drombos!

Part alá mocskos

Kus' ki vén bocskoros.

(Hangot változtatva éneklik):

4

Ég a gyertya, ha mög gyútyák,

Azt a lányok szépen fúják;

Fújad, Fújad jó katona

Hagy vigagygyon ez az úcza!

Ez az úcza: de szép úcza,

Rozmarin'gal van kirakva

Azt is tudom ki rakta ki

Hej Kis Miska pingálta ki.

(Ismét elbeszélőn dalolják):

5
Soha világ életömbe'
Legényre nem néztem
Tegnap előtt,
Nésztem égyre
Teli van a Falu vége.
6
Gyöngyöt, gyöngyöt Az a'nyának
Gyöngy koszorútA lányának!
Három csatos Tizenkettő
Fé'kető Ugorj' ki belűle!8

FEHÉR-LILIOM. Körbe állnak, kezet fognak a leánykák, egy a közepére megy s forogva vígan dalolják:

Fehér lilijom szál,

Fehér lilijom szál

Hej, ugorj a Tiszába,

Hej, ugorj a Dunába!

Támaszd mög ódalát

Az arany világát.

A középen álló csípőjére teszi a kezét, majd hirtelen arczát dörzsöli, mintha mosdanék és énekli:

Hej, mosakodgy' mög szépen!

s ezután egyet választva, ennek szoknyájába törülközik s énekli:

Hej, türű'köz' mög szépen!

majd ezzel tánczolva forog, a többi pedig ugrándozva dalolja:

Bár a zsidó ere gyünne
Kosarába tönne, tönne!
Mönnő' jobban sivalkonná.
Vid de zsidó, vi'dé
A nagy ülepödbe'!
Zápor eső esne:
keverne!                     (Vígabb hangon):     Vetöttem kendört
Felit felibű'
Felit harmadábú.
Gázsilom                    Pilongári                             I', jú-jü-jú!
(Most énekelve):
Az galambom.
Az galambom
Gyün a komaságra;
Az galambom:
Sindelkapi
Törökország
Gímendandom
Dájdalom
Dájdalom
Kup a giliczöske.9

SZÉP ÖRZSÉBET. Körbe állnak a leánykák, egy az anya, a közepén áll, egy pedig: „szép Örzsébet" a kört kerüli.

Anya: Hun járta' Örzsébet ?        Szép Örzs.: Innet-onnat asszonyom!
Fehérvári Aradon Kapitány izente
Izenetrű' izente Kéressük l'ántokat
Szöbbiket, jobbikat
Karcsú magasabbikat.
(Forogva dalolják):               Mindny.: A mi lányunk nem eladó.
Csak azonban illendő
Ki sé' merjük bocsá'tani
Tiz arany gyűrű né'kű'.
Hat ló, hintó né'kű
A hintóba' hat ló légyön
Három pedig szélű' lészön.

Szép Örzsébet most egyik leánykának a vállára üt s ezzel ugrándozva kerüli a kört, a többi dalolva annak a nevét a dalba szőve énekli:

Búzsa l'ányom a kezedet!
Ipatoknak, napatoknak
Sárga Sarkantyúja
Lánytoknak, legénytöknek
Gyöngyös koszorúja
Elől kakas járja
Hátul kaparnyászsza!10

TÁNYÉRICZA. Ha megunták a csoportos tánczot, csakhamar két-két leányka egymással szemközt állva húzza egymás kezét s kissé hátra dőlten forogva dalolják:

Tányéricza, babicza

Az én l'ányom: Katicza.

Te is húzd magadat!

Én is húzom magamat.

(Más hangon:)
Ángyom, ángyom
Agy' égy' ollót,
Akár kéket
Akár ződet!
Kapsz szoknyát.
(Ismét más hangon:)
Itt a tüsök, mátka!
Belé né hágj, mátka
Szél fújja pántlikámat
Harma'napos papncskámat
Kapsz szoknyát asszonyom !11

KINEK NAGYOBB A FÖDŐJE? A kisebb leánykák játéka ez — főleg ha uj s hosszabb szoknyát kapnak — tánczolva egyedül forognak s forgás közben hirtelen és ügyesen leguggolnak, de úgy, hogy szoknyájuk „födő-forma" kört képezzen a mezőn. Az egész ártatlan játékban csak az a virtus, hogy a kiáltásra: „kinek nagyobb a fö-dője" hirtelen és ügyesen kell legugolni, nehogy szoknyájuk alájuk gyűrődjék hanem minél nagyobb födő-forma kört képezzen.

CZÍCZA-MACZA. Külön is, de együttesen is játszák a leányok a flúkkal a czicza-maczát. Rendesen egy kisebb mélyedésű árokba áll egyik fiú vagy leányka a „czicza-macza", a többi pedig átugrálva az árkot, kiabálja:

Czicza, macza

Czicza-macza!

Ha jó czicza vó'ná:

Egeret is fogná'!

Akit aztán az árok keresztül ugrálása közben elfoghat a „czicza-macza", az váltja fel őt a játék folyamában.

CSŐSZ. A játszó csoportból egyik fiú. vagy leány csősz lesz, ki alvást színlel, a többi meg szaggatja a füvet, szedi a szőlőt s kiabálja:

Csípődik a szőlőt,

Csípődik a szőlőt,

Kécskecsöcsű szőlőt!

A csősz hirtelen felugrik, iparkodik egyet elfogni, mi ha sikerül az lesz a „csősz", a szőlőt, a füvet pedig visszaszórják és a játékot újra kezdve folytatják.

GOSZPODI. Ez a tréfás gyermekjáték valószínűleg a ráczoknak Szegedre való betelepülése korából maradt meg s bizonyára az ellenszenv alatt született s ma csak töredékesen él a gyermekjátékok között. Egyik gyerek roskadozva — öreget utánozva — botra támaszkodottan biczeg előre. A többiek kiabálva kérdezik: „Hová, hová öreg apó ?"

Öreg: Megyek a templomba!

Fiúk: Műnk is e' monyunk.

Öreg: Nó gyertök, de né f... k!

Gyerekek: Műnk csak imádkozunk.

Öreg: Nó jó van fiaim.

Most egy helyen megállnak az „öreg" mintha belépne a templomba s egyet előre lép, aztán hajlongva énekel:

Goszpodi pomiló,

Goszpodi pomiló 

Száraz kinyer vakaró!

mire a gyerekek a szájukkal egyet-egyet, hangutánzólag prrcsentenek, s aztán az „öreg" megharagszik, szétkergeti őket nagy nevetés között a bottal.

BÓTOS. Körbe ülnek mindkét nembeli gyermekek, csak a botos (boltos) áll közöttük, most egy a vevő, pár lépést tesz s a belépést utánozva szól:

Vevő: Hogy a kakas ?

Botos: Három garas!

Vevő: Hát a tyúk ?

Botos: Az is úgy!

Vevő: Hát a jércze ?

Botos: Fizess érte!

A többiek: Hiss, hiss! é'szállott a purczlü!

A vevő és a botos párszor körül futják a kört s a ki előbb körül ér az lesz a botos, a vevőt pedig a játszók valamelyike váltja fel.

KI LOPTA EL A BALTÁT. Körbe állnak s forogva dalolják:

Két kalán' zsírba'

Két kalán' vajba';

Szödör szájú, kis Jóska

Fordu'j hátra módra!

A megnevezett kifordul, s most újra kezdik: Két kalán stb. s így folytatják mindaddig; a meddig mind ki nem fordult, ekkor egymást kérdezik:

Ki lopta el a baltát? (Reá felelik:)

Én nem loptam, té loptad!

 

Most egymás kezét fogva forognak és dalolják:

 

Maj' mögválik az igazság:

Ki lopta el a baltát ?

Addig forognak, míg valaki el nem esik, ezt azután mögcsipködik, mert ez lopta el a baltát.12

HUMÓCSKA VAGY BÚJÓCSKA. Ezt rendesen oly helyeken játszák, hol elbújásra számos alkalmas helyet találnak s hogy ki ,.humjon", erre nézve „olvasnak" még pedig úgy, hogy a kiolvasó versecskéből mindenkire egy szótag jut pl: En, ten, tí-nusz. Szó-re-ke-tí-nusz. Szó-re-ke-, ti-kó-, tá-kó, oja, vija, bam-busz,13s kire az utolsó szótag esik, azt többé nem olvassák, az félre áll a körből. A „kiolvasást" pedig mindaddig folytatják, míg egy marad, a ki most a fal felé fordulva szemét becsukja és hum.

De mielőtt a többiek elszélednének bújni, előbb meggyőződnek, hogy a humó csakugyan nem lát, nem néz, végül pedig egyikőjük saját baltenyerébe köpve szól: — „Kényó vére csöppenjön szömödbe, szádba, ha lácz'ü — S ezután jobb kezének élivel a tény éribe csap, hogy a köpése szét locscsanjon, mely után kiki igyekszik elbújni, mikor aztán mindenki jól elbujt egyik elkiáltja: szabad s a humó keresésükre indul, a búvók pedig míg keresgéli őket igyekszenek a humó-helyéhez futni s ott egyet köpni. Ha futásukban vagy búvóhelyükön valamelyiket megfogja az lesz a humó.

HISS LÉ PITE A FÁRUL. A játszók egyike a „fogó", de hogy ki legyen ? ez okból, mint a humócskánál — olvasnak, — de néha ön-kénytesen is vállalkozik egyik, ki fogó lesz, a többi pedig egy kört képező terület fái, vagy kijelölt oszlopai s karói közül választ egy helyet s ott áll. A játék megkezdődik, a fogó odamegy egyikhez s mondja: „hiss lé pite a fáról" — „most szálltam rá" válaszol a másik; de míg így alkudnak, ez alatt a többiek helyet cserélnek, A fogó igyekszik a futkosok közül valamelyiket elfogni s akkor az lesz a fogó.14

KENDŐ GYUGÓ. A csoport összefon egy zsebkendőt s egyik közülök, — hogy a többi ne láthassa — elgyugja, elrejti azt, csak bad" szóra jönnek a többiek a kendő keresésére. Ha messzire keresik a rejtek-helyitől a kendőt, az elgyugó figyelmezteti őket: „víz, víz, víz", ha közelednek felé akkor így: „füst, füst, füst", ha pedig valaki egészen nyomon jár s ott kutakszik, hol a kendő van akkor: „tűz, tűz, tűz" ha megtalálja: „ég, ég, ég" szókat kiabál, mely után a megtaláló dugja el s így folyik a játék.

A DÓLÉZÁS. Régebben idősebbek, legények is, ma csupán a kisebb fiúk játszák. Három féle van: váras dóié, kásás dóié és M-hányócska.

a) A váras dóié. A dólézáshoz kell mindenekelőtt, egy 70—80 ctm. hosszú ütőbot, dólébot, s egy 10—12 ctm. hosszú 2—3 ctm. vastagságú kerek fácska. melynek két vége módosan meghegyeztetik s ez a „dóié". Most tetszés szerint kisebb vagy nagyobb kört (a legkisebb egy méternyi átmérőjű szokott lenni) kerítenek valamelyik alkalmas térségen a bottal, ez a vár, aztán fognak, hogy ki legyen az „emberszám" vagyis az, ki valamennyinek üt.

Játszhatja két, de rendesen 4—5 fiú játsza. A. „fogás" oly módon történik, hogy a „dólébotot" a körbe állók függélyesen egymásközt dobják, az utolsó a hol elkapja a bot derekát, ott megmarkolva a többi is reá markol és fölfelé egymásután fognak, kinek marka legfelül kerül az lesz az „emberszám" a közvetlen alatta levő marka az első és így tovább.

Az emberszám a várba, vagy mellé áll s igyekszik minél mesz-szebbre kiütni a dóiét, a játszók egyike már kint várja és ha az ütött dóiét, esésében saját botjával visszafelé tudja ütni akkor onnan, — vagyha ütésnél az „embörszám" esetleg nem találta el a dóiét azaz hibát csinált akkor „egy a rúgás" vagy annyiszor ahányszor ismétlődött a nem találás — joga van a játszónak a dóiét lábafejére téve befelé rúgni — s a hol leesik azon helyről dobja tovább „a várba" úgy, hogy abban a dóié bent is maradjon.

Ha nem sikerült a várba bedobni, akkor az embörszám „biczczent" azaz az dóié hegyére úgy üt, hogy az bizonyos magasságra fölugorjék s így újból kiüthesse.

Ismét be kell dobni a várba, mi ha sikerül, akkor „le van" és most a második játszónak üt, de ha a biczczentés után nem sikerült a várba dobni a dóiét, akkor a „tőtés" következik. És pedig oly módon, hogy a dóié hegyére kell ütni azaz biczczenteni s úgy ütni tovább. Ez öt ízben következőleg történik: az első biczczentésnél mondja: szőrnél, a másodiknál: Mezes, 3-nál: ter, 4-iknél: ié, az 5-iknél: tó, természetesen minél messzebb iparkodik minden ütésnél a dóiét kiütni, hogy többet „tölthessen", mert most azon helytől, ameddig elütötte a dóiét olvassa a lépéseket be a várig.

Az összeget fölírja, bekarczolja a dolóbottal a földbe s a kin töltött annak újból üt, ép úgy mint fönebb leírva volt és így megy tovább, mikor már mindegyiknek ütött, aztán reá kerül a sor azaz: a játszók ütnek egymásután sorban az „embörszámnak".

Ha a „tőtés" bizonyos összeget elér, melyet már a játék megkezdésekor meghatároznak, pl. 500 vagy 1000, akkor a „sántikálás" kezdődik.

Ez a játék befejezése, ha az embörszám ügyes és sikerül neki a játszókon 1000 tölteni, akkor mindegyiket „megsántikáltatja" vagy viszont a játszók az „embörszámot".

A sántikálást három próba előzi meg, vagyis kiüti a dóiét az embörszám s azután botját a vár közepére keresztbe lefekteti. A játszónak arra kell iparkodnia, hogy a kiütött dóiét úgy dobja a várba, hogy a keresztben fektetett botot megüsse, ha ez sikerül a háromszori kiütés után egyszer is, akkor nem sántikál, de ellenesetben negyedikszer is üt az emberszem, még pedig : „sántikárú'."

Ekkor azon helytől, a meddig kiütötte az embörszám a dóiét, a játszónak be kell sántikálnia egész a várig s azt háromszor megkerülnie, de úgy, hogy a lábát egyszer sem szabad letennie, ha leteszi, — mire tréfás ingerkedéssel, és : „tödd lé kutya a lábod, tödd lé kutya a lábod" kiabálással ösztönzik is — patkót kap, vagyis a hányszor letette sántikálás közben a lábát, annyiszor a sarkára üt az embörszám a dólébottal.

Ha vonakszik a sántikálástól a játszó, úgy közrekapják s büntetésül „megdörzsölik" s ez abból áll, hogy átöleli az embörszám a játszót és dólébottal a hátát megmángorolja.

A váras-dólét külön csoportra oszolva, két embörszámmal is játszák, de arra szintén „fognak", hogy melyik csoport kezdje a játékot, melynek további folyamata teljesen hasonló az „egy embörszám" alatt folytatott, fönnebb leírt játékéval.

b) A kásás dólé. Mindig csak 4—5-en játszhatják, oly területen, melyet dólébottal könnyen föláshatnak.

Mintegy 4—5 méternyi körterületen ki-ki csinál magának egy lyukacskát s a mellé egy kis fadarabot ver, ezután sorsot vetnek, illetőleg „rúgnak", hogy ki legyen az „adogató", vagyis itt a „sinter" s hogy mely sorban ütnek.

A rúgás úgy történik, hogy a földre keresztben egyenes vonalat húzva, azon sorba állanak, a dólébot alsó végét jobb lábuk hegyére téve, a felső végét pedig egy ujjal gyengén támasztva „kirúgják" — „elrúgják" a botot. A ki a húzott vonaltól legkisebb távolra tudta kirúgni a dólébotját, az lesz a „sintér", vagy „adogató" s a ki legmesszebb elrúgta, az üt legelőször és úgy tovább.

Az ütő és adogató — egy lépésnyi távolban — szembeállnak egymással s úgy adja, dobja föl a dóiét, hogy az ütő könnyen elüthesse, ha el nem találja az ütésnél a dóiét, ügy ő lesz adogatóvá. Az első kiütésnél, mig az adogató behozza a dóiét, mindegyik játszó odamegy az adogató által választott lyukhoz és a dólébottal egyet ütve a földön, így szól: „ki büdös, ki büdös, ki büdös"; a második kiütésnél azonban már ássák a földlyukat s onnan egy-egy darab hantot visz ki-ki a saját helyéhez s ott fölhalmozza a lyuk mögött.

Az adogató futva jár a dóié után és azon igyekszik, hogy az áskálók valamelyikének helyére dugja a dóiét, mert ha ez sikerül, ezáltal is megszabadulhat az adogatástól s ez esetben az váltja fel őt az adogatásban, a sin térségben.

Ép ezért a játszók ügyelnek, hogy a játszó-lyukat el ne hagyják S a dólébotot benne is tartják mindig, ha egy pillanatra is elhagyják, ezért mentességet kérnek igy: „csűr a lyukamban" s ekkor nem szabad a dóiét oda dugni.

A játék igy folyik egész, fél-fél délutánokon, mig aztán úgy végződik, hogy elkezdenek kiabálni: „kinek lyuka betelik, kinek lyuka betelik" s ekkor mindenki saját játszóhelyének lyukát a másokétól elhordott földdel — kásával — betemeti, kiegyengeti simára; a kinek nincs annyi „kásája", hogy azzal betemethesse a kiásott lyukát, az négykézláb sorba mászik és földet „kását" kúdul a többitől. A földet térden csúszva a hátán viszi az ő helyéhez, mig a kiásott lyuk be nem telik, a ki vonakodik ezt tenni, azt — a fönebb emlitett módon — megdörzsölik.

c) Kihányócska. Ezt is többen játszák s úgy kezdik, mint a váras-dólét, választanak egy „embörszámot", azután tenyérnyi lyukat vájnak

— rendesen a „vár" közepére, — melylyel a „váras-dólót" játszták s a lyukon keresztbe fektetik a dóiét s a bottal alányulva kihányják, ki- peczkelik azt. A dólébotot lefektetik a földre, keresztül a lyukon s a játszó úgy dobja be a dóiét, hogy a botot kell eltalálnia, ha nem sikerült, akkor jön itt is a „szömelezés", vagyis a „biczczentés", mely után ismét a botot kell a dóiéval eltalálnia.

Ha eltalálta, akkor „lévan", ellenesetben a „tőtés" jön, de itt a biczczentésnél a dóiét kettőztetni, esetleg háromaztatni kell, vagyis a levegőben kétszer, háromszor meg kell ütni, mielőtt a földre visszaesnék. Az olvasás itt is azon helytől kezdődik be a lyukig, a meddig elelütötte a töltő a dóiét; csakhogy minden lépése tizet számít, ha háromaztatta akkor százat. Ha a tőtés bizonyos előre megállapított összeget elér, akkor a sántikálás fejezi be a játékot ép úgy, mint a váras dóiénál.

KANÁSZ vagy TEKÉZŐ. A játszók mindenike egy másfél méteres hosszú bottal van ellátva s egy 4—5 méteres kör-területen kinek-kinek egy kijelölt helye van, míg a kör központja a „város-lyuka". A játék úgy kezdődik, hogy botja végét mindenki a „város-lyukába" helyezi, s e bot végek között van a teke, — közönséges tyúktojásnyi „fatojás"

— és botja felső végét ki-ki fogva kerengenék a „város-lyuka" körül, de egy adott jelre hirtelen iparkodik mindenki saját kijelölt helyére futni, illetőleg botját az ott fúrt lyukba helyezni. A ki elég gyors és ügyes nem volt az helynélkül marad s míg e fölött ámul, addig már vala melyik a tekét „a disznót" ódáiba vágja, hogy messze elgurul a ját szóhely központjától.

A kanász utánna megy s óvatosan terelgeti vissza, hogy a „város-lyukába" behajthassa; ámde a játszók is résen vannak s ügyes ütéssel ismét visszaütik a „disznót", de ha a kanász ez alatt botját valamelyik játszónak helyére beszúrhatja, lyukát elfoglalhatja, akkor ez váltja fel a kanászt, ha pedig sikerül neki a „város-lyukába" beterelni, anélkül, hogy visszaüthették volna, az esetben elölről kezdik a játékot, mint fönebb leírva van.

PAP. A „papot" úgy játszák a gyerekek, hogy egy tisztás területen egy nagyobb ágat leszúrnak a földbe s ettől 3—4 bicska távolságnyira ki-ki lyukat csinálva magának, oda karócskát „kispapot" ver. Most választanak. Egyik fiú a kinyitott bicskát hosszában két tenyere közé szorítja és minden fiú sorba választ: azaz megérinti kezefejét annak, ki a bicskát tenyerébe szorítva tartja. Mikor mindenik választott, akkor kinyitja tenyerét a fiú s egyik csoportot azok képezik, kik a bicskának írásos1 a másik csoportot azok, kik a — sima — felét szorító kezét érintették; vagyis a játéknál ezek a bicska „sírna", amazok pedig „irásos15 felével játszanak.

Körbe ülnek. Az „írásos" csoport vezetője megfogva a bicska pengehegyét és a levegőben — mintegy lábnyi magasban — úgy dobja, hogy peregve forduljon s dobás előtt így szól: „Szt. Péter, szt. Pál fordícsd ezt a kis bicskát „írásra", ha a pergés után „írásos" lapjára esett a bicska, akkor az illető a bicskát hosszában keze-fejére teszi s egyet úgy lódít rajta, hogy hegyével lehetőleg mélyen a földbe szúródjék. A mily mélyen belemélyedt a bicska hegye a földbe, — ezt a többiek ellenőrzése mellett — óvatosan megfogja és kihúzza s annak megfelelő térrel az ő kis karócskáját a „kis papot" közelebb szúrja a központhoz a „paphoz".

Ha pergés után a bicska nem az „írásos" oldalra fordult, akkor a másik csoport egyike veszi a kezébe és a fentírthoz hasonlóan jár el, de a „simát" kéri. így megy a játék váltakozva, sokszor megköpködik a bicskát: „pü, pü babonázom"-ot mondva, ha nem akarna a kért oldalára fordulni.

A játék gyakran a „paphoz" letett — „gombokért" történik, melyeket az nyer el, ki a fenébb írt módon leghamarabb a „paphoz" ért az ő „kis papjával."16

Még egy bicskajáték volt régebben Szegeden ismeretes, melyet rendesen csak ketten játszottak.

A bicskát félig kinyitva egy lapos deszkán úgy állították föl, hogy hegyével gyengén a deszkába volt szúródva s felfelé szeget /\ képezett.

Most az egyik játszó a bicskát nyelénél fogva hirtelen úgy penderítette, rántotta föl, hogy az ismételve előbbi módon álljon meg . a deszkába. Ha ez sikerült, akkor százat számolt s újból ő penderített, de ha nem, akkor a játszótársra került a sor és hasonlóan járt el.

Ha a bicska a penderítés után nem a hegyébe esve, hanem a nyelére ülve állott meg ez ötszázat számított, míg ha a sarkfordulaton állott meg véletlenül akkor — ezerét — olvastak, s a ki ily módon a kilenczezret elérte az nyerte meg a betétet, mely leginkább néhány dióból állott.

GOMBOZÁS, Nagyon kedvelt gyerek játék a gombozás is, melynek Szegeden három módja ismeretes: a falhozvető, leütő és a lyukbahányó.

A falhoz vető. Ezt ketten is, de leginkább társaságban 4—5-en játszák, mindegyiknek már van egy nagy csomó — rendesen czérnára felfűzött — füles gombja és egy „vető"-je, mely nagyon jól ugrik. A „vető" gyakran egy homorúra kovácsolt „sein" vagy egy „pengő krajczár" is volt, melyet csakis vetésre használtak s a nyerésnél helyette mindig egy rendes, füles gombot szoktak adni.

A játékot úgy kezdik, hogy az egyik a „vetőt" — vetőgombját — a falhoz üti s most a következő úgy irányozza a vetést, hogy a másikhoz minél közelebbre essék, mert ha elbírja arasztolni, akkor azt elnyerte és joga van tovább vetni, a már lentfekvő többi gombokra is.

Ha azonban oly közel nem esett, akkor megy tovább sorba a vetés, de csak egyszer s csakis az vethet többször egymásután, a ki nyer, a ki tényleg annyiszor vethet, a hányszor nyer; vagyis elbírja arasztolni a vetőgombjához közelfekvő gombokat. A vetőnek kivételesen akkor is joga van újból vetni, ha a lenfekvő gombot vetőjével megütötte, vagy esetleg rajta marad, mely esetben „trics" lesz és újra vethet.

Leütő, leütőcske. Ketten vagy többen játszhatják. Előbb megegyeznek, hogy ki „tartja" és hogy kié a „fele-más"? Ha megegyeztek, akkor, a ki tartja, kinyújtott mutatóujja belső felére teszi a gombot, (füles, vagy fületlen, a hogy egyeztek) a leütő ügyesen leüti onnan az ő gombjával és ha a földre esett gombok egyenlő oldallal esnek, szerintük „füle-füle", vagy „háta-háta", akkor a tartó nyert, ha pedig egyik gomb a fülére, a másik a hátára esett, azaz „fele-más' akkor a leütő nyert.

(A leütőcskét a gyerekek réztollal, sőt „griflivel" is játszották s ez utóbbi esetben, ha a leütött griflik arasznyi távolra estek akkor a leütő, ellenesetben a tartó nyert.)

A játékot aztán úgy folytatják, hogy a szerepet meg-megcserélgetik.

Lyukbahányó. Egy tisztás területen körülbelül 10—12 czentiméter átmérőjű s vagy 8'—10 czentiméter mélységű lyukat vájnak, melytől 5—6 méternyi távolságra állva oda ügyeskednek, hogy a lyukba dobhassák a gombot. Ha senki se birt a lyukba dobni, úgy az ahhoz legközelebb fekvő gomb tulajdonosa elsőségi joggal igyekszik a földön úgy csúsztatni a gombját, hogy az a lyukba kerüljön, mi ha sikerül neki, akkor a következő legközelebbi gombot is joga van belóditani a lyukba és úgy tovább. Ha azonban nem sikerül, akkor a második legközelebbire kerül a sor, hogy gombját belódítsa s így hasonlóan tovább mindaddig terelgetik a gombokat, mig végre a legutolsó is belekerült, azaz elnyerte az, a ki a lyukba lódította, csúsztatta. Ezután az itt irt renddel s móddal újra kezdve igy folytatják.

A gombozásnak ezen három módját a legutóbbi évtizedekben azonban már a „krajczárral" való játék váltotta föl, úgy hogy mind a falhozverőt, mind a leütőt és lyukbahányót már krajczárral s a legutóbbit gömbölyű kis kövekkel, „glikkerrel" is játszották.

A „lyukbahányó11 a krajczárral játszva még egy változatot nyert. Játszák ugyan a fönnebb írt módon is, de leggyakrabban a következőleg: az, ki a lyukba vagy ahhoz legközelebb dobta a krajczárját, elsőbbségi joggal összeszedi a dobott krajczárokat és egymásra rakva a földre helyezi és egy négykrajczárossal — köznéven susztertallérral — reácsap a krajczárrakás szélére s a „sasos" felével fölfordult krajczárokat elnyeri s joga van tovább még egyszer, illetőleg addig ismételni, mig sikerül „sasos" félre ütni föl a krajczárokat, ellenesetben sorba tovább verik s megint újból kezdik s hasonlóan folytatják a játékot.

TRICSCSÖLŐ. A lyukbahányóhoz némileg hasonló a „tricscsölő", melyet a kisebb gyerekek sárga baraczkmaggal, vagy dióval, a nagyobbak „gombbal", ma azonban „krajczárral" játszanak.

Egy tisztás faltövében öt-hat lépésről a földre dobtak egy baraczkmagot, vagy diót s az utánna következő igyekezett úgy dobni, egy másik magot vagy diót, hogy a földön fekvőt megüsse, ha sikerült, akkor megnyerte azt s tovább dobhatott mindaddig, mig csak nem talált, a mikor a másikra — s igy tovább — került a dobási sor.

PASSOLÓ. E játékra a ,,lyukbahányó"-hoz készített lyukat használták, szintén baraczkmaggal, dióval, az ujabbi időben mogyoró-nagyságú kis színes kövekkel, „glikkerrel" játszák.

A „passoló" tenyerébe rakja a mindkét részről adott 3—3, vagy 4—4 diót vagy glikkert és úgy igyekszik a lyuk felé dobni — úgyszólván önteni — hogy abban minél több bent maradjon azokból. A lyukbadobottakat megnyerte, a lyuk körül maradtakat távolsági sorrendben — a legközelebbivel legutoljára végezve — szintén igyekszik a földön becsúztatni a lyukba, de ha nem sikerül, a társjátszóra kerül a sor a csúztatásban s ezt addig ismétlik váltakozva, mig mind be nem terelték s aztán kezdik elölről a játékot.

GLIKKEREZÉS. Ez inkább a tanuló ifjúság, mint a népies gyermekjátékok körébe tartozik, de mivel eljutott oda is, e helyütt csak egyszerűen fölemlítem. Egyik válfaja a glikkerezésnek a lyukbahányás és „peczkelés", a másik a „leütés.11

ISKOLÁZÓ. A földre, — az alábbi rajzban föltüntetett — létrához hasonló, mintegy másfél méter széles és négy méter hosszú 8, olykor 12 fokra felosztott „iskolát" karczolnak egy éles bottal s azután egy lapos cserép-darabot, vagy egy üveg pohártalpat szerezve megkezdik az iskolázást, iskola járást úgy, hogy a cserép vagy üveg-lapot az első osztályba dobják s onnan fél-lábon a láb fejjel akként lökik azt ki, hogy a vonalra ne jusson. így folytatják tovább-tovább, míg mind a nyolcz vagy 12 iskolát nem sikerül kijárniok.17

Játék-iskola.

HU' PALÁNTA. A régi Szeged város utczáin, főleg a melegedő nyár elején hallatszott a vidám gyerek kaczagás és a kiabálás, meg a „hu' palánta" puffanása, ma már se hire se hamva e játéknak. A keményedő sárból, mintegy negyed téglányit vesz ki-ki a kocsi-útról s azt a gyalogjárók palló-deszkáin jól megütögetik, veregetik, kikészítik s négy szegletesre formálva lyukat vájnak bele, úgy, hogy az alsó lapon a fenéken csak vékony réteg maradjon. Most a tenyerébe teszi a szegletes sarat s a lyukba így kiabál:

Hu' hu', hu' !

Hu' palánta!

A'korát durranyon, '

Mint a város puskája!

Hu' palánta!!

Ez utóbbi szónál a lyukas oldalával úgy vágja hirtelen a sártéglát a padlóhoz, hogy az nagyot durranjon és tényleg durran is.

HINTÁZÓ. A legkedveltebb gyermekjáték19 közé tartozik a hintázás is, a mely vagy az eperfa hatalmas ágaira, olykor a szín gerendáira kötött „kötél-hintán", vagy a Tisza partját ellepő nagy hajódeszkák egyik alkalmas példányának fölhasználása mellett a „deszka hintán" gyakoroltatott.

A kötél- és deszkahintát ki ne ismerné ? melyhez itt a lingó mozgást követve ezt danolták:

Hinta, palinta
Régi dunna
Vögyé föl az ágyra!! Kis katona
Ugorj a Tiszába

A kötél-hintázáshoz a „lökdöső" szokott dalolni, melynek végeztével helyet cserélnek, a hintázó dal igy szól:

Most más hangon és vígabb, gyorsabb tempóval szól a dal tovább:

Égy ángyomnak égy ládája Hat ángyomnak hat ládája
Két         ,, két    ,, Hét       ,, hét     ,,
Három         ,, három    ,, Nyócz       ,, nyócz     ,,
Négy        ,, négy    ,, Kilencz       ,, kilencz  
Öt        ,, öt    ,, Tíz       ,, tíz, tiszta víz,

Ojan mint a fojó víz.

Most más hangon és vígabb, gyorsabb tempóval szól a dal tovább:

Ángyom asszony kis lánya
Bele halt a Tiszába,
Mivé halászszuk ki ?
Szögygyünk össze
Cserepeket és csontokat
A'val halászszuk ki !
Túl a Tiszán égy barát
Süti, főzi a hurkát
Kérők tűle, de nem ád
Még asz'ongya: pofon vág,
Pofon bizon' a kutyát
Annak is a kis l'ukát!

A dal után le kell szállni a hintáról s erre így is szokták egymást figyelmeztetni:

Szállj lé barát a hintárú'

Nem a té pé'zöd-ára!1

BUTTYOGTATÓ. A gyermek az ujjait a száján, mint valami hangszerhúrokon végig pörgetve, mondja:

Bíjjaaa máma

Bíjjaaa tata

Bíjjaaa, bíjja pityóka

s most felfujt képére ütve végzi: Putty !

BREKEGŐ. Békát utánozva úgy játszák, hogy baltenyerükből tölcsért csinálva az ajkukhoz teszik, azután a kecskebéka hangját utánozva fújnak bele s közben jobb tenyerüket a tölcsérre formált balkezükön húzogatják végig, hogy a hangot szakadozottá tegyék. Végül felfujt képüket jobb kezük öklével ütögetve a brekegést utánzó hangot adnak.
CSÁSZÁR-KIRÁLY. Ha csak két gyerek van is együtt, tréfás játék, verselgetés vagy csúfoló rímelgetés nélkül már nem tud el lenni, ha pedig többen összejönnek, akkor nyomban kész a minden fél- vagy egy negyed órában váltakozó más-más csoportos játék.

Kis lajbijuk (mellényük) gombjait mintha felülről lefelé olvasnák s mondják: császár, király, herczeg, gróf, nömös embör, tökös embör .... hordó s újra kezdve folytatják e szavakat az utolsó gombig. Természetes, hogy nagy a kaczagás, kinél a legutolsó szóval elfogy, illetőleg végződik a gomb is, valamint nagy az öröm, ha a „kiráj" vagy „herczeg" szóval végződik a gombolvasás.2

SZŰRÉS. A játékok egyik neme a „szűrés", mely a város területén szerteszét fekvő tavakon, de főleg a Tisza vizén gyakoroltatott, úgy, hogy lapos cserépdarabokat oly képpen dobtak a vízszínén végig, hogy az alámerülés nélkül 50-et is ugrott „szűrt" a vízszínén. Nagy öröm volt ez.

ZSÁK. Ezt úgy játszák, hogy kettő megfogja egymás kezét, — mint a hogy a molnárok szokták a telt zsákokat vinni — a harmadik az összefogott kezekre hasal. így viszik néhány lépésnyire valamelyik falig s ott oda ütik a fenekét a falhoz, aztán talpra állítják. Most ez váltja fel az egyik zsákolót s vele hasonló módon bánnak, mely után a másik zsákoló váltja fel őt s így játszadoznak tovább; míg aztán az történik, hogyha esetleg egyiket vagy másikat nagyon a falhoz ütötték ez kerülvén a zsákoló szerepbe, a zsákot véletlenül (?) a földre ejti, s ha ez nem veszi tréfára a dolgot a játék vége könnyen hajba kapás lehet.

SZAMÁR. Egyik fiú háttal a falhoz támaszkodik —ez a fej — egy másik meghajolva, fejét amannak a hátához támasztja, ez a derék, a többi pedig ugrálva rá ül, mint a szamárra; a ki lecsúszik az lesz a fej, vagy esetleg a szamár.

PECSENYE-FORGATÓ. Kettő a játszók közül szorosan egymásmellé négy-kézláb térdel a földre, egyik fejjel keletnek, a másik fejjel nyugatnak fordulva. Most egy harmadik hanyatt fekszik rajok, egy negyedik e hanyatt-fekvőt derékon magához ölelve úgy emeli föl, hogy a két lába fölfelé, a feje pedig lefelé van fordulva s aztán az így megölelt társával ő fekszik hanyatt a két térdelő hátára, mi által a magához ölelt társa áll talpra s most viszont az öleli ép így magához azaz: forgatja a pecsenyét.

Párszori forgatás után a térdeplők és forgatók szerepet cserélnek s így megy a játék tovább.

BÍRÓ. Egy ctméter vastagságú és 10 ctm. hosszaságú faágat kettéhasítanak s egy zsebkendőt összefonnak korbácsnak, most egyik az összeillesztett faágat tenyerébe dörzsölve a földre ejti, ha hasított oldalaival fordul a két lap föl, úgy az illető bíró lesz, s most egy másik veszi föl, illeszti egybe és dörzsöli meg a fácskát, s ha a leesés után két domború oldallal lesz felül ez által káplárrá válik a játszó és kezébe kapja az összefont kendőt. A harmadik ha felemásra ejtette le a megdörzsölt fácskát paraszt lesz és a bíró ítélete szerint vagy a tenyerébe, vagy a hátába, vagy a fejére kaphat néhány ütést a kendővel melyet a káplár kezel. így tovább megy a játék, mindenki sorba dörzsöl s vele a méltóság is váltakozva vándorol tovább.

A nagy térségeken, mezőségeken a sokféle gyermekjátékok között szerepeltek még a katonásdi, a csata és a „betyár" meg a lovazás.

Általánosan ismert játékok ezek, a lovazás két féle volt. Vagy két madzag hámba fogva egy fácskával a szájában, vagy egy nádszálon, melyen tüzesen vágtattak, vihogva, nyerítve a vidám gyerekek a város téres nagy utczáin ide s oda, ma ezeket a modern városélet fejlődés már-már végleg a tanyák homok pusztáira szorítja ki.

III. Játékok-játékeszközökkel.

Már előzetesen említve volt, hogy a gyermekek játékaikhoz az „eszközöket", „játékszereket" rendesen maguk csinálták; ily játékeszközöket a „dólézásnál" ép úgy a „bíró" játéknál is használnak, de ezek nagyon egyszerűek, ezek a legprimitívebb játékeszközök; az alábbiakban a kissé nehezebben készíthető játékszereiket említjük föl a kapcsolatos játékokkal együtt, mindenek előtt azonban a leányok legkedveltebb játékeszközét a „babát" mutatjuk be.

Babázás. A 2—3 éves leányka már igyekszik „babát" csinálni, melyet valami rongyból formál a „pójás-baba" mintájára s azt csucsujgatja, szorongatja, dédelgeti bájos mozdulatokkal. A haladottabb formája a „babának" mikor a kerti-seprű darab vesszejére felülről összehajtogatott rongyból egy csomót kötve azt képzelik, hogy ez a „fej" s majd a keresztbe kötött összefont rongyból formált kezét megfogva ide-oda illesztgetik, ringatják, tánczoltatják a gyönyörű babát, melynek pedig még szoknyája, de sőt se szeme, se szája, se orra nincs.

150. A leánykák játék-babái.

A 4—7 éves leánykák azonban már rendes babákat tudnak csinálni, sőt a „babaruhát" is ők férczelik össze. Ily babákat tüntet fül alábbi 150. számú képünk, melyen az a)-val jelölt ábra a baba első alakulását tünteti föl, az arczon már szem, orr és száj is van fekete bodzával, vagy eperrel festve, a kéz pedig összecsavargatott rongyból formásán fel van czérnával a fej alá erősítve. A &>vel jelölt alak már fel van öltöztetve, be van kötve a feje és divatos kötővel ellátva, a e)-vel jelölt a kontyos, hátra kötött fejű hajas menyecskét képviseli, a d) pedig az előre kötött fejkendős menyecskét, míg az e)-vel jelölt babán hátulról mutatunk be egy takaros játék-babát.

E babák — egész sereg van gyűjteményemben — magukon viselik teljesen a szegedi viselet jellegét és különös, hogy a leánykák által csinált játék-babák között sokkal kevesebb van „leány-baba", .mint „menyecske baba11 ; sőt inkább találunk közöttük kicsiny „pójás-babát".

Más játékeszközöket a leánykák játékai között, — melyeket maguk csinálnának — keveset találunk, minden idejüket „babázással" töltik és az ő „babájuknak" fölruházásához szükséges ruházatok készítésére fordítják, mert tudnunk kell, hogy egy „baba" többféle ruhával bir s egy napon háromszor-négyszer is öltözködik. ,

Alig kell talán megjegyeznünk, hogy manapság már az ipari készítményű díszes babák a szegényebb osztály leánykáinál is nagy tért hódítottak s veszedelmes versenyt képeznek a saját készítményű játékbabákkal szemben; habár tény az is, hogy a legszebb babák mellett még mindig kedvesebb a saját erejükkel készített babák a leánykák előtt.

A fiúk játékszerei, eszközei és játékai közül Szegeden a fönebb említetteken kívül nagyrészt a következők voltak és vannak még ma is gyakorlatban:

A sárkányozás, melyhez „fejes sárkányt" és „szögletes sárkányt" készítettek és készítenek még ma is. Ez utóbbit inkább a kis fiúk használták régebben és inkább csak „sárkányoztak" futkostak vele s nem az volt a czél, hogy megálljon fönt a magasban, erre a „fejes sárkány" készült.

A füzfa-síp a sípoláshoz. Kora tavaszszal, amikor rügyezni kezd a fűzfa, egy ujjnyi vastagságú ágát levágva, annak egyik végét síppá formálják s aztán a bicska nyelével gyengén veregetik a fűz háncsát szerintük: „bűrit" s mikor „enged" le vonják, majd elkészítve a sípot a kéreg-gyűrűt újra felillesztik s a kész síppal sivítva járják be az utczákat, tereket.

Forgattyú. (Lásd 151. sz. képünkön a c)-vel jelölt ábrát.) Éhez egy nagyobb sárga baraczk magot, egy 10 ctm. hosszú faágat és egy almát használtak.

Előbb a baraczkmag mindkét oldallapján és az elő-élen lyukat köszörűitek egy tégla darabon, most a faágat, melynek felső vége vastagabb gombba végződött keresztül tolták a baraczkmag köszörült lyukán, melyben egész könnyedén és szabadon mozoghatott s a derekára vékony kender czérnát erősitve a baraczkmag élén köszörűit lyukon kihúzták. A fácska hegyezett vége az almába szűrődött, aztán megindult a czérna rángatásával a forgattyúzás.

151. Gyermek-játékok.

                        a) dárda, b) tollpuska krumpli-szeletekkel, c) forgattyú almába, d) pörgettyű dióhéjból.

Búgattyú. Ez egy 15—20 ctméternyi hosszú és 3 ctm. széles elvékonyított zsindely darabból készült, melynek egyik végére egy méter hosszaságú vékony zsineg erősíttetett, melylyel gyorsan forgattatott a levegőben s ez okból erős búgó hangot adott.19

Pörgettyű. A ketté hasított dió üres félhéjjára czérnaszál csavar-tátik s a közé egy kis lúdtoll-darab, vagy gyufaszál feszíttetik be. melyet egy ujjal könnyen lehet pörgetni s vele játszani. (Lásd 151. sz. képünkön a d) ábrát).

Toll-síp. A fűzfa-sípon kivül a lúdtollból is szoktak sípot csinálni, mely igen egyszerűen úgy készült, hogy bicskával a toll felső végén mintegy 2—3 ctmnyi hasítást ejtettek s vele olyan dunogó-sípolást vittek végbe, mint a töklevél szárából — (melyet szintén csak kissé behasítanak) — készített trombitával.

Nád-síp és fűszál-síp szintén ott szerepelnek a gyermekjátékszerek között, valamint a „kukoricza szárból" készített muzsika is melyekkel gyakran „lakodalmat" játszanak az egész zenekar közremüködése mellett.

A nyíl. Nem hiányzik a szegedi gyerekjátékszerek közül a nyíl sem. Egyszerű abroncsból ívet formálnak s erős zsineggel szoríttatik. a két vége össze, a nyílvesszőt vékonyka nádszál képezte, felső végére erősített szurokkal. Csak arra használták, ki tud a nyilával magasabbra vagy messzebbre lőni?

Dárda. Ujjnyi vastagságú, mintegy 10—12 ctm. hosszú fácskának egyik végébe hegyessé köszörült szög erősíttetett, a másik végébe pedig derékszögbe hajtott két-két kis papirszárny illesztetett, mint ez a 151. sz. képünk a)val jelölt ábrájából tisztán látható.

A kerítésekre krétával egy pontot vagy kört rajzoltak, aztán 4-5 lépésnyiről repítgették a „dárdát" ezen pont vagy kör központja felé.

Toll-puska. Lúdtollból készült s megfelelő tolófa járult hozzá (lásd 151. sz. képünk b)-vel jelölt ábráját), a löveg, a töltelék pedig 4-5 mm. vastagságú krumpli-lapból került ki egyszerűen ugy, hogy a lúdtoll mindkét vége beleszuratott a krumpli-lapba s aztán megkezdődhetett a nagy lövöldözés.

Bodza-puska. Ezt egy 2—3 ctm. vastag és 10-12 ctm. hosszú bodzafa ágból készítették a gyerekek, szintén tavaszi játékszerül. A bodza-ág lehántatott, a bele kitaszíttatott és egy „tőtőfa" (tolófa) meg a kenderkóczból készült két löveg-golyó segélyével iszonyú puffogást vittek végbe úton-útfélen.

A vizi-puska. Szintén bodzafa-ágból készült, de az egyik végébe egy gombostűvel átszúrt venyige-dugó, a tolófa végére pedig a szivattyúzás okából egy kis rongykötelék erősíttetett s kész volt a tréfálkozó locsolódáshoz a vizi-puska.

Kára-katona. Egy darabka faágnak alsó végére sárból csak oly nagyságú gömböt erősítettek, hogy az a vizbe vetve nem ülhetett le, hanem csendesen úszkált a vizén alá s fel, e fácskát és játékot „kárakatonának" hívták.

A kereplőt fölösleges is említenem s talán a „paritytyát" is, de a kanosukat nem lehet figyelmen kivül hagynunk. Nyári lovazásaikhoz a szőlőkötözéshez használt „kákából" szoktak a gyerekek maguknak ustort, kancsikát fonni, még pedig három- vagy négyágút s ritkábban „tőtött-kancsikát", melyekhez egy lábnyi hosszaságu nyelet a füzesek szolgáltattak. De ezeken kívül csináltak még karikás kanász-ostort is, melynek végébe lófarkból készült a sodrott „sugár", hogy nagyokat tudjanak vele „durrantani", mert tudni kell, hogy amint télen a jégen valaki csizmasark-szögével, vagy patkójával nagyot tudott „hasítani" ép oly virtus volt nyáron a maga-font ostorával minél nagyobbat durrantani tudni.

152. Szegedi szék a XV-ik századból. (Az alsóvárosi baritok zárdájában.)

  1. A pipázás hamar lábrakapott és kedvelt szenvedélylyé vált Szeged idősebb férfi népségének is, - és bár a XVIII-ik század elején (1720) hatóságilag szigorúan tilalmaztatott az: „mindenek valakik Piaczon, uczákon úgy falak alatt mind anynyiszor valamennyiszer dohányozni láttatnak s tapasztaltatnak hat forintra büntettettnek", ennek daczára folyton terjedt és a szép pipa meg a hozzávaló késség (73. sz. képünk 151. lapon) a legénynek" büszkeségévé vált. A szegényebbek kurtaszárú cserép-pipát szíttak, ennek hosszú időn megtartott formája 66. és 67. sz. képünkön a 145. lapon látható; a módosabbak azonban tajték pipával büszkélkedtek. A szép formájú, subtilis ezüst kupakú hosszabb szárú tajték-pipa a legnagyobb vágya és öröme volt a gazdának, mely nélkül nem is volt látható sehol, a legényeknek azonban csak „szivar szívó szopóka" dukált, melyet olykor maguk formáltak a tölgy makkjából, de később ezt is szép faragású tajték-szipka váltotta fel. A húsz éven alóliak azonban régebben nyilvánosan nem mertek dohányozni sehol; mert kiütötték szájukból az idősebbek. A czigarettásás Szegeden csak a legutóbbi három évtizedben. lett használatos és terjedt el a nép között is.
  2. Gusztony, egy négy-öt láb hossza vastag bot, hegyes szeggel ellátott véggel.
  3. Ethnographia IV. K. 314 1. „A kópé nyelvhagyományainkban."
  4. Részletesebben: — „Tanálgatós mesék" czím alatt.
  5. Ugyan-e fejezetben 409. lapon lásd részletesen leírva.
  6. Kálmány L. „Szeged népe" III. k. 279. 1.
  7. Nyelvőr III. k. 561. 1. Ferenczy J. közlése Szegedről. Ennek változatát Kálmány L. „Szeged népe" II. k. 84. 1. „Papok-táncza" legugolva ugráló gyermek-játék név alatt „Pádéról" közli, így: Pipő, pipő, Pipőricske! Magó, magó, Magóricska. Gór! Gór! Lakatom kúcscsa, Bűr papucscsa. Ez a papok táncza. Változatát: III. k. 282. í. i. m.
  8. Kálmány L. i. in. I. k. 87—88., II. k. 89. 1. és III. k. 285. 1.
  9. Kalmány L. i. m. 87. 1. „Tápéról" közli, tényleg csak ott hallható már.
  10. Kálmány i. m. 88. 1.
  11. U. ott 82. 1.
  12. Kálmány L. i. m. 83. 1.
  13. Az ily kiolvasás változatokat lásd: „gyermekdalok és versecskék" fejezet alatt.
  14. Hasonló e játék a másvidéken ismert „komámasszony hol az olló" játékkal, melynél „helyfoglalással válthatja föl magát a „fogó", míg itt el kell fognia valamelyik játszót. Változatát: Kálmány i. m. III. k. 106. 1.
  15. A szegedi bicskáknak egyik pengeoldalán rendesen a készítő késes neve fordul elő, ezt nevezik „írásos" felének.
  16. Ennek változatát Kálmány L. is közli i. m. III. k. 277-ik lapján Szőreghről „papozó" néven, de az sokban eltér a szegedi játéktól, hol a gyermekek csak úgy mondják játszunk: „papot".
  17. Az erdélyi német gyerekeknél ez „paradieshüpfen" néven ismert játék. — Ethnogr. III.. k. 39. lapon.
  18. Régebben a nagy eladó lányok és legények is hintázgattak a tiszaparti nagy hajódeszkákból rögtönzött deszka-hintán.
  19. A bábjátékosok, esztergályosok által készített „fa-kutyát" is „búgattyúnak" olykor „búgatö"-nak nevezik; a játékot „búgattyúzás"-nak. Ez a „búgattyú" teljesen hasonló a buschmanoknál használt „esővarázsló" fácskához. melyet a vadász-szerencse varázslásoknál is használnak. (Ratzel: Völkerkunde I. k. 73. lap.)

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet