Előző fejezet Következő fejezet

III. NÉPRAJZI (ETHNOGRAPHIAI) RÉSZ.

Mondák és mesék.

 

A SZEGEDI NÉPHAGYOMÁNYOKBAN szereplő hitregei- és helytörténeti mondák mellett az ország egyéb helyein is eléggé ismert, de . az itteni változatok által érdekessé vált néhány mesét mutatunk be itt s azokat, kik „a szegedi mesék" iránt nagyobb érdeklődéssel viseltetnének, utaljuk a Kálmány Lajos gyűjteményeiben közlött mesékre, melyekben a legnagyobb szerepet a boszorkányok játszák.1

I. Mondák.

A légy teremtése. Mikor az Isten teremtötte a világot, oda mönt az Ördög, hogy majd uj is teremt. Kérdöszte az Ur-Isten: Mit teremtő', Ördög? Asz'onta: legyet, akkorát, mint égy ló, oszt' a kit mökcsíp, belehal. Nem úgy lösz a', hanem maj' teremtök én legyet is, de csak akkorát, hogy az aratókat né hagygya alunni! így teremtötte osz'tán akkorára az Ur-Isten a legyet. Jó is lőtt vóna, az Ördög legye akkora lőtt vóna, mint égy ló, ha aztán mökcsípte vóna az embört. vége lőtt vó'na. (Szeged Gajgonya.)2

A Tisza limányának (örvényének) keletkezése. Mikó Krisztus Urunk Szén' Pétörre' utazott a Tiszán, fő'felé möntek, asz'ongya Szén'Pétör: „nem lőhetne az égygyik ódaiának fő'felé, a másiknak lefelé fojni? Asz'ongya Krisztus Urunk: „ha az egyik ódala fő'felé fojna, a másik mög lefelé, a hajósok egy e'bizakonnának, hogy nem lőhetne velük birni. De Szent Pétör addig erősködött, még Krisztus Urunk mög nem tötte, hogy az égygyik ódala fölfelé fojt, a másik mög lefelé. Mikor osztán lefelé gyütt Krisztus Urunk a Tiszán Szén'Pétörre', a hajósok fő'felé möntek, asztán még jobban károm kották, mint azelőtt; e' vótak bizakodva, hogy most mán könnyen möntek fő'felé, akko' bánta mög Szén' Pétör, hogy Krisztus Urunktril ászt kérte, hogy a Tiszának az egygyik odala fő'felé fojjon, a másik mög lefelé, akko' mán azon könyörgött, hogy: Uram-Terem tőm, csak fojjon úgy. mint az előtt. Krisztus [írunk asztán visszafordította, de az örvént, a limánt inoghatta a vízön, hogy a hajósok még nehezebben járjanak a vízön. mint azelőtt jártak. Az örvény a Szent Pétör vize, mert az őgygyik ó'dala fő'felé mén, a másik lefelé. (Szeged.)3

Az eke és a ló. Mikő az Isten mögteremtötte az embört, ekét adott neki. Az az eke ojan eke vöt, hogy magátúl szántott. Asz'onta az Isten: De mög ne üzsd az ődalát! Oda mén az Ördög, kényszeríti, hogy üsse mög! De Ádám nem ütötte. Oda mönt az Isten: Jó jár-é az eke? Nem ügön jó jár! Ide jár égy vörös embör, aszon'gya mindég, hogy üssem mög az eke ó'dalát! No, jó, Ádám adok én nékőd egy kötöféköt, oszt, vákd annak a vörös emhörnek a fejéhön, oszt' ebbe a hámba fok' be, iegeltezsd, akko mögüthetöd az ekét! Elment az Isten, odamönt az Ördög, mögén' csak asz'ongya, hogy üsse mög a szögény embör az eke ó'dalát. Ádám az Ördöghön vákta a kötöféköt, befokta az Ördögöt, mögütötte az ekét, azúta az eke nem jár (magától). Az Ördög pej ló lőtt, befogta Ádám, azúta mindég ló húzza az ekét. (Szeged, királyhalom.)4

A fa keménységének és a füstnek keletkezése. Mikő Nóje csinálta a bárkát, az Isten mögmon'ta neki, hogy senkinek sé' mongya mög, hogy ű mit csinál. A felesége egyre kérdöszte, hogy huvá jár, huvá utazik, vagy mit dó'gozik? de Nöjé nem mon'ta, hogy ű mit dó'gozík. Ecczör, mikor készült Nójé, hogy elmén, a felesége jis készült utána, mönt is égy darabig, de Nójé elveszött. Azután az asszony sírásra fakatt az erdőségbe', hogy nem tauá'ta a hitvösit, akkő' mon'ta, hogy átkozott lögyön az a fa, hogy hatjain mög! mere dó'gozó'! Azúta kopog a fejsze a fába, azelőtt úgy járt az, mint a vízbe', mert a mi fát kivágott, úgy paszszolt, mind a kit csak oda köll tönni. Akkő mönt oda az Ördög, a hogy' fí tüzelt, kérdözte: Mi' csinálsz, Nójé? Nójé az Ördögnek sé' mon'ta mög. A hogy' tüzelt Nójé, kapta az Ördög haragjába' beleszellentett a tűzbe, azúta füstöl a tűz. Mikor az Ördög e'mönt, belevágott Nójé a fába, ojan csomó lőtt ott, hogy még a fejsze éle is kitört.5

A vérfű. Krisztus urunkat mikor a keresztfáról levették, az angyalok körösztül vitték Szeged határán is. A vitel közben Krisztus Urunknak a vére itt-ott lecsöpögött s a mely fűre csöppent annak a levelin egy piros pont látszik. Ez a fű a vérfű. Nagy ritkán lőhet is tanálni a szegedi mezőkön s annak oly ereje van, hogy birtokosa ujjának egy érintésével minden néven nevezendő zárat, lakatot kinyithat, mert a pokol kapujának zárja is Krisztus Urunk vérivel nyittatott mög.

HattyaS-ballagi tó. Árpád a honfoglalás után Szegeden mulatozva, a Tisza kiöntésein vadászgatott. Egy izben egy hattyút ejtett el egyik nagy rétséges tónak kellő közepén s mert se csónak, se talpak, se tutajok jelen nem voltának, egyik szolgája, kinek szavajárása „ballagok" volt s ki ezen okra nézve közönségesen nem másnak, hanem Ballaginak neveztetett régi magyarainktól. Ez a szegény szolga beballagott ugyan a vizbe, de soha többé ki nem ballaghatott. Elnyelte a tó és magába eltemette az iszap. Mind az által ennek a magyar szolgának nevét el nem nyelhette mégis annak a torkos tónak telhetetlen iszapja, mely összefonnyadt testét eltemethette. Fenforog még most is örökös neve, ha nem másutt is legalább a szegedieknél, kik e mai napiglan azt a tót, melybe az a Ballagi belehólt B a l l a g i-tónak nevezik, a Tón túl azt a helyet, melyben a hattyú eltemettetett Hattyúsnak mondották a régi magyarok; a mostaniak pedig Hattyasnak.6

Attila Sátora. A történeti hagyomány bár századok előtt már Attila székhelyét Szeged közelségében állította föl; mégis Dugonics nyomán terjedt el főleg Szeged népénél a monda, — a történeti följegyzésekből kiindultan, — hogy Attila sátora Szegeden volt.

157. A Széchenyi-téri. Attila-kép.

Az Attilánál követségben járt Priscus Ehétor leírását nyomról-nyomra követve Dugonics „Etelka" czímű regényének egyik jegyzetében említi föl, hogy: „Attilának legfőbbik királyi udvarát és házát nem Moldovában, sem Jászberényben, hanem Szeged városában keressük, kényszerített bennünket Priscűs rétor."

A régi néphagyomány is itt sátoroztatta Attilát s Dugonicsnak elterjedt regénye olvasása után csak erősbülést nyert a monda, s hogy aztán a XIX. század első felében a jelenlegi Széchenyi-tér egyik háza épült, az alapásás közben egy vaslapot találtak, mely egy üreget födött, e vaslapon egy marczona Vitéz képe látszott, — előbbi 157* sz. képünkön be is mutatjuk e vaslapot — melyet Attila képének tartottak és ez okból az épülő ház erkélyébe illesztették azt s a hagyományos monda most már oda módosult, hogy Attila-sátora tulajdonkép ezen ház helyén, Szeged város közepén állott s Árpád és a többi magyar fejedelmek is azért szerették Szegedet, mert e híres városban volt az ő legdicsőségesebb ősüknek főkirályi udvara.8

Kis Kampó és Húbiárt basa. A XVI-ik század első felében Mohamed pasa hatalmas sereggel támadta meg Szegedet. A város védői, hős lakosai látva a rengeteg sok törököt sietve fordultak Temesvárra Losonczy Istvánhoz segélyért, de mire a segély Szeged alá a Tisza túlsó partjára ért, a diadalmas török sereg már úrrá lett a város falai között.

A későn érkezett segélycsapat vitézei elkeseredve látták ezt, de egyikök a vitéz kis Kampó bosszúra gyuladva, lovával merészen a Tisza hullámaiba ugratott és a folyót átúsztatva a törökök nagy álmélkodására és bámulatára vakmerően partra szállt és azoknak legnevezetesebb vitézét, az óriás termetű H u b i á r t pasát bajvívásra szólította föl.

A hatalmas Hu b i á r t nevetve nézte a kis termetű Kampó vitézt s a vár külső területén, a felső város egyik nagy tisztásán — a törököknek mulatságot szerzendő — szembe szállt vele.

Ámde vesztire.

Az első összecsapásnál vitéz kis Kampó — a török sereg nagy ámulatára és ijedelmére — ketté hasította az óriás Hubiárt pasa fejét s mire nagy rémültökből a harczot néző törökök magukhoz térhettek, — a fürge hős Kampó már merészen ott úsztatott a Tisza közepén és szerencsésen partra is ért a magyar sereg közé.

A szomorú véget ért Hubiárt pasa emlékét e. monda és a városnak — „Hobiárt basa utczája" — őrzi és tartja fön.9

Az alsóvárosi kukta-barát. Versengés folyt az alsóvárosi barátok és a református prédikátorok között a török korszakban, hogy kit illet az alsóvárosi Havi-boldogasszony templom.9

Az eldöntés a török kádi (biró) elé került, hol a szerzetesek, meg a református prédikátor is meggyőző ékes szólással igyekeztek kifejteni a templomhoz való igazukat és a kádi kedvező Ítéletét s vele a templomot megnyerni.

Midőn a református prédikátor a legnagyobb ékesszólással beszélve a a prófétákból és evangélistákból vett idézetekkel bizonyítgatta követelésük jogosultságát, — az ajtónál settenkedő kukta-frater hirtelen közbe vágva azt kérdi: de mely evangélisták ?

E kérdésre boszankodva állt meg pár perczig beszédében a prédikátor, mit a kádi látva, — egy szót sem értve különben a beszédből — integetett a prédikátornak, hogy szóljon hát a fráter kérdésére.

Mit tehetett mást a prédikátor elősorolta az evangélistákat, de a nyelves és ravasz kukta hirtelen még azt kérdezte: „hát Eecsep hol maradt?"

Recsep, Mohamednek egyik evangélistája lévén, kit a bölcs kádi is ismerni vélt s rögtön véget vetve a vitának: „Menshabere safere" szólt „pap gazda tietek a templom" s rögtön ki is állította a „Hudschet" (bizonyító-oklevelet), melylyel az alsóvárosi templom birtokában a derék szerezetes atyákat megerősítette.10

Rózsa-major — Rózsa-porta. Rózsa István, ki ifjú korában a martónosi határban apjának juhait őrzé és a Eózsa forrás közelében legeltetett. Egyszer egy török vitéz szállt le ott lováról s felkérte a juhászlegényt, hogy tartsa addig paripáját, mig ő megfürdik.

A mint a török belépett a vízbe az ifjúban fellángolván a hazafiúi érzés, kirántá a török handzsárját és a fürdőzőt levágta, majd lóra kapott és bevágtatott Szegedre, hol a vár ostrománál szerepelt: később 1697-ben Zen-tánál, hol 7 nyílvas volt a testében, négyet kihúztak onnan, 3 pedig elfürészeltetve vele szállt sírba.

A király Rózsát szabad lovaggá tette, s azon időben szerzett egy tőrt magának, mely most a nemzeti múzeumban van.

A nyelébe következő vésett szavak olvashatók:

Ez fegyver kié volt, kié most, kié lesz? Enyém most ebé lesz. Rózsa István IBM. Hazám szabadsága vagy halál 1701. — „Eb kéri, eb adja cordéba."

Leopold király Rózsa István szegedi házát kegyelmes levelével 1699-ben minden tehertől fölmentette „Salva gvardiává" tette, a terület pedig hol a törököt levágta „Rózsa föld", később „Eózsa major" nevet kapott.11

A mondákkal kapcsolatosan fölemlítjük azt a legendát is, melyet az 1879-ik évi szegedi árviz-katasztrófa alkalmával Jókai Mór a következőleg irt le:

A szegedi legenda. Ezt a legendát szegediektől hallottam.

Körülbelül most száz éve, hogy Szeged város porig leégett. Akkor is büszke, szép magyar város volt. A lakosság sírva üldögélt házainak füstölgő romjai fölött s azon sóhajtozott, vajha lesz-e még valaha Szeged olyan szép és olyan nagy, amilyen egykor volt ?

Egykor egy jóslat keletkezett, amely szájról-szájra kelve, elterjedt az egész nép közt, s mind e mai napig fönnmaradt.

— „Akkor épül föl Szeged olyan nagygyá és széppé, mint hajdan volt, mikor a halottak visszatérnek a városba."

A nagy katasztrófa napján a dúló vízár fölszaggatta alsóváros temetőjében a sírhalmokat, s egyszer csak azt látta a töltésre menekült népség, hogy a halottak jönnek vissza koporsóikban az elhagyott utczákra.

Most aztán szentül hiszi a nép, hogy a régi jóslat teljesüléséhez közelít.

Én hiszem, — fejezi be Jókai a legendát — Isten segítsen rá bennünket!12

II. Mesék.

A boszorkány Seprője. Volt a világon égy Boszorkány, volt annak a Boszorkánynak égy' söprűjé, a söprűre fölült, csak fő'felé tartotta, aztán ment. Egyszer otthon felejtette a söprűt és a cselédje ráült s ment, ő is fő'felé tartotta a söprűt, melyen égy nap meg égy é'jel mindég röpült hegyeken-völgyeken keresztül. Mikor hazaért, már a Boszorkány otthon volt és elcsapta a háztól, de a cseléd a söprűt e'lopta és Boszorkány lett. Eljárt a gyerekeket megölni.

Az emberek bementek a városházához utó'jára, hova a boszorkány cselédet is vitték s ott meglánczolták, de a lánczot is elszakajtotta és ismét fölült a söprűjire és mönt; ágyúkkal lövöldöztek utánna, ámde az neki nem ártott semmit sé. Addig ment, hogy e söprűjéből már nem maradt egy szál sé, lé kö'lött tehát neki ugrani: azonban egy hegyre ugrott, a hol csinált magának egy gunyhót és abban éldögélt.

Egyszer ara mönt égy vadász és benézött a gunyhóba, hogy ki van ott? Hát égy lányt látott ott, kihez így szólt: Mit csinálsz té l'ány? Asz'ongya: Vándoroltam és eltévettem, itt most vad gyümölcsökkel élők! A vadász azután elcsalta magával, a leány ismét elmönt a pijaczra söprűt vonni, de a most vett söprű már lassan mönt? ütötte nagyon, hogy menjen már sebesebben. Ment is, de neki ment égy -hegynek, aztán möghalt. (Fölsőváros.)13

A jávorfáról. Hun vó't, hun nem vó't, vó't a világon égy' kiráj, annak vó't 3 lánya, kimöntek a gyöpre füvet szönni; asz'onta az apjuk, hogy a mó'jikük leghamarább tele szödi a garabojját, annak vösz szép uj ruhát, osz'tán a le'kisebb hamaréb' teli szőtte. Asz'ongya az öregebbik: Öjjük mög! Asz'ongya a másik, a mík az öregeb' után lőtt: Né öjjük mög, tögyük a kocsivágásba! Oszt' az öregebbik mögölte, e'temették a kocsivágásba.

Aztán kinyő'tt az a kis l'ány jágérfának, ara hajt rö'gel a kanász, levágott égy' ágat, a'bú' csiná't furuját. Hajtotta haza a disznókat, fújja, asz'ongya:

Fújjad, fújjad kis kanászka!
Én is vötam kirájl'ányka.
Kirájl'ánybű jágérfácska
Jágérfábű furujácska.

Osz'tán mögha'lotta a kiráj, é'kérte tűle, osz'tán a'ko fútta, asz'ongya:

Fújjad, fújjad édösatyám!
Én is vötam királyi'ányka.
Kirájl'ánybű jágérfácska
Jágérfábű furujácska.

Osz'tán od'adta a feleséginek, fútta, asz'ongya:

Fújjad, fújjad édös anyám!
Én is vótam királyl'ánka.
Kirájl'ánybű jágérfácska
J.ágérfábű furujácska.

Osz'tán od'atta a nényinek, fútta, aszongya:

Fújjad, fújjad én nénécském!
Én is vótam kirájl'ányka
Kirájl'ánybű jágérfácska
Jágérfábű furujácska

Osz'tán od'atta az öregebbiknek, a ki mögölte, de a' nem akarta fú'ni, mon'ták neki, hogy csak fújja, fútta, asz'ongya:

Fújjad, fújjad én hóhérom!

Én is vötam kirájlá'nyka

Kirájl'ánybű jágérfácska

Jágérfábű furujácska.

A'kor az a l'ány odavákta az ajtóhoz, oszt' szétrepett a furuja, a'kor még szöb' lőtt, mint azelőtt vó't. A'kor asz'tán azt a nényit kivégezték, a möjik mögölte.

(Tobány.)14

Gyöngyike. A Boszorkány tanált egy kis gyöngyszömet s a zsebibe tette, de mire hazaért, a gyöngy akkora lett, mint egy tojás, ezt az almárjomjába rejtötte. Sok idő múlva megnyőlt a kis gyöngy s akkora lett, mint egy eladó lány. A Boszorkányok gyűlést tartottak és elhatározták, hogy mögölik és a vérivel megfiatalítják magukat.

Kiküldték a Gyöngyikét vízért s a hogy a patakhoz ért, ott lövöldözött Ármin s a mint meglátta Gyöngyikét, rögtön beleszeretött s el is ment még ezen éczczaka megkérni a kezét.

A Boszorkány azt mondja neki, hogy ha 10 mázsa aranyat hoz érte, akkor az övé lesz Gyöngyike, máskép nem.

Elment Ármin vadászni, meglátott egy kis aranyszínű bogarat, mög akarta ölni, erre mögszólalabogár: „Né báncs, ismerőm én a te gondolatodat!

Mi az én gondolatom ?

Aszongya a Bogár: „Gyöngyikét akarod elvonni 10 mázsa aranyért! Akkor nem bántotta, mert azt igérte a Bogár, hogy 10 mázsa aranyat hoz neki, s hozott is 10 rudat, mindegyik egy-egy mázsa volt.

Beletette Ármin a kis patakba, mire nagy álom jött a szömire; akkor éczczaka ott ment el a Boszorkány és meglátta, hogy a patak víziben csillámlik valami. Erre hét fűbül készített csöppet csöppentett a vízbe, amitől mind szétfolyt az arany a halak hasára. Másnap Ármin kereste az aranyat, s meglát egy aranyhalacskát, azt hiszi, hogy az tette magára az aranyat, mingyárt megakarta ölni, de a hal azt mondta: „Ne báncs, mert a Boszorkány tette ránk az aranyat!" Ármin nem bántotta, de így szólt: ha hívlak, akkor hozzám gyere egyszerre!"

Másnap ismét elment megkérni a Gyöngyikét, de erre a Boszorkány azt válaszolta: „Ha azt a nagy gyöngyszömet, amit én már 500 esztendő előtt belehajigáltam a patakba, te mind kiszödöd, akkor tied lesz a Gyöngyike!"

Ármin szólt a halnak, a hal meg — minthogy ő volt a halak kirája — a többi halnak: gyertök elő, keressétek mög a patakban azt a nagy gyöngyöt, mit a Boszorkány 500 esztendő előtt beledobott abba. A halak rögtön elő, hozták a nagy gyöngyöt a halak kirájának s ez oda adta Árminnak.

Ármin vitte a gyöngyszemet a kézibe s találkozott egy lánynyal, a lány azt mondja neki: fűzd azt a gyöngyszömet zsinórra és akaszd a nyakadba-hogy senki el né vöhesse. Ármin bemegy az erdőbe — de a Boszorkány egy bagoj képibe szemmel tartotta — hirtelen egy rózsafát teremtött Ármin elébe, ki amint meglátja a szép rúzsafát rögtön leszakajt egy rúzsát, de ekkor olyan nagy álom jött a szemire, hogy attul nyomban méjen elaludt. Mikor fölkelt, kereste a nyakába akasztott gyöngyszömet, de csak a zsinórt találta. Nagy búsan ment, mendegélt, hát mögint tanálkozik a leánynyal, ki így szól hozzá: mért búsulsz Ármin? Ugy-e mondtam, vigyázz a gyöngyre és né állj meg sehol, kivötték a nyakadból a gyöngyöt — ugy-e ?

Együtt ment most Ármin a lánynyal, útközben egy nagy hegyre jutnak, ahol éppen a Boszorkányok megakarták ölni Gyöngyikét.

— Mit akartok Gyöngyikével ? Szól Ármin, s kardját kirántva egy Boszorkányt rögtön kétfelé hasított, de a többi söprtível, lapáttal megtámadta Ármint, de a győztes mégis ő maradt, mert szétkergette a sok Boszorkányt — s végre a szép Gyöngyike Árminé lett.

Krisztus Urunk és a szegény ember hídja. Mikor Krisztus Urunk a fő'dön járt, vöt égy embör, annak vőt égy fija,'osztán a házuk előtt vöt égy_ nagy víz, azon a nagy vízön Krisztus Urunk Szen' Pétörrel sűrűn átjárt. Écczör a szögény embör mög a flja áttő'tte a vizet, hidat csiná't'ak, és a híd alá kijárt hal'gatódzni, hogy mit beszélnek az embörök? Az első. nap mikor Krisztus Urunk ára mönt a Szen' Pétörrel. asz'on'ta Krisztus Szen' Pétörnek: Mit érdemöl az az embör, a ki ezt a vizet áttő'tte ? Aszon'ta Szen' Pétör, hogy ojan Pipát, a ki mindég ég; ojan dohányzacskót, a kibű soha ki nem fogy, mög ojan kulacsot, a mel'ik soha ki nem fogy. Ezt mög is atta Krisztus Urunk neki.

Aztán másnap mögén' alá ült a hídnak és mögént ászt kérdözi Krisztus Urunk Szén' Pétörtül: Mit érdemöl az a szögény embör, a ki észt a tő'tést csiná'ta, hogy a vízbe nem köl' mönni? Asz'on'ta neki Szén' Pétör, hogy ojan kinyeret, a ki soha é nem fogy, mög ojan bicskát, a ki soha é nem törik, és ojan kaszaktívet, hogy ha végig húzi ^écz'ör, mingyá' élös lögyön. Ászt is mö'kapta a szögény embör flja.

Harma'nap mögén' alá ült a hídnak, asztán Krisztus Urunk mögént ára mönt Szén' Pétörrel, mögént asz'on'ta Krisztus Urunk Szén' Pétörnek, hogy mit érdemöl az a szögény embör, aki ászt áttőtte ? Szén' Pétör asz'onta, hogy ojan fő'det, a ki mindég teröm, télön-nyáron, mög ojan fát, a ki mindég meleg. Mög is atta Krisztus Urunk a szögény embörnek.

Mögházasodott a flja, 12 bandistát fogattak, osztán most is áll a lakodalmuk, ha mög nem haltak. (Gajgonya.)15

III. Találgatás mesék.

A mesékkel kapcsolatosan mutatjuk be a nép összejöveteleinek egyik szórakoztató eszközét, a tr-éfás találgatós, „tanálgatós meséket" is, a hogy Szegeden az ily fogós, rejett'mondásokat, talányokat nevezik, melyek nem kis szerepet játszanak a lakodalmi szokásoknál a násznagy és vőfény között, — a mint erről a „szokások" ismertetésénél már részletesen szólottunk — hol azonban csak egy pár ily „tanálgatós mesét" említettünk föl s ez okkól itt még néhányat bemutatunk:16

Hány font a hőd? (Hold.) (Egy font, mert négy fértáj.)

Ki vágott az anynyán fát? (Ádám,, mert földből teremtette az Isten, s így anyja a föld volt.)

Möddig lőhet mönni égy' jó lovon? (A fejitől a farkáig.)

Melyik tóba nincs víz? (A hintóba.)

Hányat fekszik, hússal dögönyözik, mi az? (Tésztadagasztás.)

Parton ülő Pétörkének, kin' a lődörgője? (Harang.)

Állva kérik, fekve agygyák

Nagy meretten belegyugják. Mi az? (Bor, hordó lopótok.)

Kívül szőrös, belül nedves,

Legényüknek ügön kedves! Mi az? (Kulacs, csikóbőrös.)

Erdőn nyől, parton születik..

Vízben él, tűzben hal mög? (Hajó.)

Mé' esik az eső? (Mert tarogján (létrán) nem gyühet.)

Hun nem vó't az Ur Isten? (Az utolsó itéletön.)

Hun tartja a kocsis az ostorát? (A nyelin.)

Micsoda rósz köll mindön háznál? (Abrosz.)

Hol nem szőr a bajusz? (A harcsánál.)

Mit csinál a lány, mikó' 16 esztendős? (A 17-ikbe fordul.)

Mit csinál az Isten, mikó' esik az eső? (Sarat.)

Mit vösz az embör legelőször a vásárba? (Lélögzetöt.)

Hol teröm a jó bor? (A magja körül.)

Mi mén át a Tiszán árnyék nélkül? (A hujántás.)

Mi mén át a Tiszán csont nélkül? (A pijócza.)

Hány ujja van a ködmennek? (Három: a hátúja, mög két ujja.)

Hogy teröm a gomba? (Mag nélkül.)

Mé' harapott Ádám az almába? (Mer' nem volt bicskája.)

Egy (jo) elkészített vastengőjös kocsi mit ér? (Pusztulást.)

Hogy eszi meg az ember kenyérinek javát? (Falatonkint.)

Mi híjjá van egy' vadonat uj csizmának? (A párja.)

Három hőtbü' (holtból) egy' elevent hogy csinálnak? (A 3 holt az „aczél, kova, tapló" s ezekkel eleven tüzet lehet éleszteni.)

Mit adnak ingyen a vásárban? (Levegőt.)

Mér' várják a zsákra a fótot? (Hogy lé né essön.)

Fót hátán fót, soha tű benne nem vó't. Mi az? (Káposzta.)

Mijén fa van legtöbb az erdőben? (Görbe.)


  1. Kálmány Lajos: „Szeged népe. Ős Szeged népköltése." I. k. 117. J. IL k. 115. 1., III. k. 160.
  2. Kálmány L.: „Világunk alakulásai nyelvhagy. 13 1. néhány mondát és mesét Kálmány átirata szerint népies nyelten és nyelvjárással közlünk.
  3. Kálmány L. i. m. 18. és 32. 1.
  4. Kálmány L. i m. 18. és 32. 1.
  5. Kálmány L. i. m. 58.1.
  6. E mondát Dugonics „Etelka" czimű könyvének I. k. 215. lapján közli s itt szorul-szóra vettük át. Dalmady Győző egyik költeményében fel is dolgozta. A ballagitó és hattyas földek a várostól mintegy fél órányira délnyugatra a Tisza-partja mellett fekszenek, mint ez I. s;.. mellékelt térképünkön látható.
  7. Dugonics „Etelka" czímű regénye I. k. 183. 1. Kovács J.: „Szegedi Emlékek", Szeged 1895. 16. 1. Reízner J.: „Szeged története" I. k. 12. lapon említi, hogy a talált vaslap alapján nyilt meg ott az „Attila kocsma" és terjedt el .a monda a házhelyről, melyen emeltetett a jelenleg is fönálló ház, amelynek erkélyébe van beillesztve a felvidéken ismert kemenczeoldalt képező fönebbi vaslap.
  8. Kis Kampó ezen tette megemlítve: ifj. Paluqyai: „Szabad kir. városok le írása" czímű műve I. rész. 184. 1. Ipolyinál pedig — „Magyar Mythologia* 450. lap — említés v»n téve a Temesvárott lakott .Kampó táltos"-ról, ki Mátyás'király palotájában nagy dolgokat művel: tüzet okádik és hősies vitézséggel Mátyás 'király híres holdas lovát visszaszerzi .a törököktől.
  9. Az; alsóvárosi temlomnak — már az előbbi fejezetekben részletesen ismertetett csodatevő Máriáján kívül, a templom előtti Máriaszobor is nagy tiszteletnek örvend. A néphagyomány szerint, de a mint a barátok „História Domusa" is említi (ut nunc plurimi referunt) Rákóczy hadának egyik katonája rá lőtt a szoborra, de a vissza-pátlant gelyó a merénylőt magát ölte meg.
  10. Szegedi A.Kilit: „Szeged alsóvárosi fejed, templ. történeti vázlata. P. Ordinansz Konst. „A libánus havasi illatozó titkos értelmű rózsa".
  11. Regélő 1836. 38—42 lapjain közli e mondát.
  12. Jókai e legendát az árvíz szerencsétlenségének napjaiban közölte, és hogy Isten az egykori nagyságra rásegítette Szegedet, bizonyság arra a mai fejlődött városi élet, melyet diszes palota sorai között és fényes terein látunk, amely palotákról és fényes terekről jelen munkában is számos képünk tanúskodik.
  13. Kálmány Lajos: „Szeged népe." I. k. 131. lap itt átirtan közölve.
  14. Kálmány, L. i. m I. k. 144. 1.
  15. Kálmány Lajos: i. na. I. k. 154. lap.
  16. Kálmány L. gyűjteményeiben a „tanálgatós meséket" „násznagyosok és vegyesekre"re osztja, holott ép olyanokat is, mint a „vegyesekben" közöl, kérdez a násznagy. mert hiszen itt az a fő, hogy „fogós legyen a kérdés'' s a vőfélj ki ne találja azt, az itt közlöttek egy részét lásd Kálmány L. i. m. I, k. 161. II. k. 157. 1.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet