|
|
SZEGED NÉPÉNEK nyelve egészen magyar, de a különböző két letelepülő törzsnép nyelvének némi emlékét őrzi és a folytonos idegen települések mellett — s majd a másfél százados törökuralom alatt nagyrészt elpusztult ősi lakosság közé újólag betelepítetteknek idegen nyelvű hatása és a hazai legkülönbözőbb vidékekről ideverődött lakosságnak tájejtése folytán — átalakuláson ment keresztül; ennek daczára azonban Szeged törzslakossága, a mint egyéb sajátságaiban és szokásaiban az idegen hatások alatt megtartotta régi sajátosságait és szokásait; ép úgy nyelvében is megőrizte a régi táj ejtés jellegét és magyarságát. Egyik kiválóbb nyelvészünk, — Balassa József kutatva a magyar nyelvjárások múltját, azon eredményre jut: „hogy a török pusztítás kora előtt már az Alföld déli felének eredeti nyelvjárása az Ő-ző volt, melyet teljes joggal nevezhetünk alföldinek. Ha mintegy kiemeljük — úgymond — az Alföld mai lakossága közül az utolsó két század folyamán bevándorolt népességet, a mi megmarad, mind máig is az Ő-ző nyelvjárást beszéli."
„A XVIII-ik század óta bevándorolt magyar lakosság sok helyen megőrizte azt a nyelvjárást, melyet magával hozott; azért van olyan sok palócz s dunántúli sziget az Alföld területén. A török hódoltság kora előtt tehát az Alföldön élő magyarságnak egységes nyelvjárása volt s annak területe magába foglalta a XVI-ik század elején a Duna-Tisza közével együtt úgyszólván az ország déli részét."1
A XIII-ik század közepén Szeged szomszédságában letelepített kunok, valamint a későbbi századok folyamán ugyancsak Szeged közelségében megtelepedő palóczok bár. az itteni magyarság nyelvére szóhasználatában is érezhető —némi hatással voltak ugyan; ámde tény. hogy ezáltal a régi nyelvjárás itt alig zavartatott meg, de sőt azt tapasztaljuk, hogy a Szegedre beszállingózott kunok és egyéb hazai tájakról ide betelepültek az itteni magyarság nyelvét és nyelvjárását sajátították el és azt is beszélték.
Az alföldi — s benne Szeged népének nyelvjárását — a török pusztítások zavarták meg s az ide beözönlő idegen települések által szűnt meg annak egységessége.
A szegedi — illetőleg az alföldi — nyelvjárás mai sajátságait Balassa József a következőkben vonja össze: — „Az alföldi nyelvjárás ő-ző, a kétféle é-t ma kevés kivétellel egyformán ejti, az i, ú, ü hangok eredeti hosszúságát megőrzi, az ly hang helyén — j-t ejt, a szótagzáró rendesen elvész, a vel-rag v-je illeszkedik a szó végső mássalhangzójához, a birtokos személyrag — ik részint uk-, ük,"2
Az — alföldi nyelvjárás — legfőbb képviseletet Szeged népének nyelvében talál, de vizsgálva e város területén az — „alföldi nyelvjárást", azt tapasztaljuk, hogy alaktanilag és mondattanilag az ország egyéb nyelvjárásaitól és a köznyelvtől is alig különbözik, — nagyobb fokú eltérés a szegedi kiejtésben rejlik és hangtani csupán.
A szegedi nyelvjárásnak a város területén némi különbözősége az igék tárgyas ragozású egyes- és többes számbeli —ja — személyragnak i-vé összevonásában: adi, láti, hozik és a jelentőmód ragozásának a fölszólítómódbeli ragozásra átváltoztatásában látja helyett: lássa, látjuk helyett: lássuk, látják helyett: lássák; leginkább csak az alsótanya egy részén és Tápén észlelhető, mely területeken a szó elején a kettős mássalhangzó közé szúrt hangzó segélyével való kiejtés: géréta, kirisztus, palajbász, karajczár — a használatos.
Mielőtt azonban a szegedi nyelvnek és nyelvjárásnak, a jelen munka keretét kiegészítő rövid ismertetésére térnénk át, előzetesen azt kell megemlítenünk, hogy a szegedi nyelvben és szóhasználatban is, — mint a köznyelvben általában — számos idegen szót: szláv, (szerb, tót, horvát, bolgár), német, latin, olasz, oláh, török, czigány stb. szavakat találunk, de ennek okát Szegeden a legutóbbi kétszázados sokféle nemzetiségű be telepedésben kell keresnünk, meg azon körülményben, hogy a szegedi nép mindenféle idegen nemzetiségű és nyelvű népekkel állandó kereskedői viszonyban élt és él.
S ha még megemlítjük azt, hogy a szegedi nyelvjárás hangtana — mint Négyesy László mondja:3 „sok közösséget mutat a Dunántúllal s egyes mássalhangzó változásaiban a palóczczal, — addig szótana és mondattana egészen a Tiszavidéké", mit az élőbben jelzett alföldi letelepedéseknek és a szegedi betelepedéseknek kell tulajdonítanunk, — áttérhetünk a szegedi nyelvjárás részletes ismertetésére.
Azt már előzetesen említettük, hogy a szegedi, — az alföldi nyelvjárás ö-ző vidékéhez tartozik, általánosságban még megjegyezzük, 1.) hogy a t-hangú igefőket soha sem ragozza összevontan a befejezett cselekvésben pl. nem mondja: köttem, kötöttem helyett, 2.) a foghangokat nem j-ésíti soha, pl. tetyű-t nem mond tetű helyett, innya, inni helyett,4 habár elvétve halljuk: bútyor (bútor) helyett, de ez a sok betelepedés mellett egyes egyéni és nem általános használat.
Hangzó rendszere a köznyelvtől nem sokban tér el, csak a terpedt hangzókban gazdagabb.
A kétféle (é) közül az — é — helyén rendesen — é-t használ, míg az eredeti é-t néha i-vel cseréli föl.
Mássalhangzói a köznyelvével teljesen azonosak, csak az — ly-t helyetesíti nála a j, s néha 1 betű.
A szegedi nyelvjárás hangzóit következőkép jelölhetjük:5
 |
A) Magánhangzók :
A köznyelvtől eltérőleg, hosszú magánhangzót őriz meg oly szavakban, melyeknél a tőszótag eredetileg hosszú volt mint: csík, új, cznkor kormány, búza.
Epp így a -hoz-, hez-, höz- és a -val, -vei ragok magánhangzója is hosszan ejtve használtatik: évvé, avva, hazhö, vagy házhon. A szóvégi r vagy 1 elhagyásánál a hangzó szintén hosszú lesz: hama, bottá. — hamar, bottal helyett.
Hosszan mondja az é, ő és ó hangot egyes szavakban pl.: ere more, fóró, orom (orrom helyett).
e —i eltérve a köznyelvtől, az e-hangot néha i-vel, cseréli föl:
messzi (messze), messzibb (messzebb), eriggy (eredj),1 köhint (köhent), kinyer (kenyér), girizd, girincz.
e = a pl.: dinnyii, aránt.
e = á „ : mihánt (mihent).
e = é „ : köhent (köhent), nékem (nekem).
e = i ,, : szinator (senator).
ë Ezen hang a szegedi nyelvjárásban egy szelidebben ejtett közép ö-hangot helyettesít úgy az egytagú, mint a többtagú szókban is és a kiejtés adja meg neki az ö-felé hajló hangszínezetet, habár Szegeden inkább gömbölyűén ejtetik ki így: hëgy, szëg, pëtyke, bëgyös: e hangról egyébként az ö-hangnál bővebben szólunk.
é = i pl.: szőri nt, mögint, szik, szikes-föld, (szék, székesföld), szilke, enyim, és ragozás alkalmával az — é — személyrag helyén így: kézibe, fejire, tenyerit.
é = Ű pl.: szürtí (szérű), fűsű (fésű).
é= á pl.: idáb' (idéta').
i = í mint sír, víz, híd, szín, zsír, sírna, sir (ige), sí'rí csirke, ír, (főnév), ir (ige), nyílik, híres, kín, kínál, rívó, írígy, ígér. dicsér.
i=ü pl.: Üzen, ügyekszik, Üsmer, lüszt, tüszt, műnk (mink), tűk (tik) i
i = é pl.: vélla.
i = é pl.: möddég, addég, kénál, kén (kin), kéméi (kiméi), egyesek használatában szerepel az í helyett ö is, pl.: hörtelen. "*
ö = ű Egyes esetekben az ő-t, a zártabb Ü-, vagy ü-vel cseréli föl a bői-, ről-, tői ragokban, kézbü (kézből), fődrű (földről), istentű, égrű, tüle, kűbű. A többes harmadik személyű birtokos személyragban az ö-t, -ü-helyettesíti így: kezük, fejük, közöttük, de sőt a 3-ik személyes ő — névmást, úgy az egyesben, mint a többesben Ü-vel használja: én-, té-, ü, műnk, mink, tűk, tik, Űk; ők; egyes főnevekben is használatos a csere: türülköző, gyüvők, gyükér, kű, tülem, fükapitány, fübíró, söprű, tüvibe, lük, Üsmeröm.
ö = é pl.: cséves (csöves kukoricza).
ö = é pl.: eléb' (előbb).
Az ö használata különben a szegedi nyelvjárás sajátossága és tényleg meg van a szegedi kiejtésnél, a hangoztatásnál azon színezete az ö-hangnak, melyről Négyesy László emlékezik meg6 s azt öe-vel jelöli, még pedig igen helyesen, mert az ö-hangnak azon színezete valójában az ö és e között van és az igazi szegedi már a — „szöged" — szóban is ezen öe-hangot hangoztatja, épp úgy, mint a — „szöndörög" — szóban is, nem a kiszínezett, gömbölyűén ejtett ö-hangot.
Azt is kimondhatjuk, hogy a szegedi nyelvjárásban a köznyelv e-hangját mindig ö-hang képviseli, csakhogy ezen ö-hangnak színezete módosul a kiejtésnél.
Négyessy László — ffinebb hivatkozott értekezésében — a szegedi nyelvjárás ö-zését csoportosítva, az ö használatát a következőkben mutatja be:
ü = fi Ismételten mondottuk, hogy a szegedi nyelvjárás a hangzók hosszú ejtéséhez ragaszkodik, így ejti az ü helyett is a hosszú ű-t, pl.: gyűrű, szűr, gyűszű, tükör, tŰ5, (ige) fűzfa, fű, tű, szinü; néha mégis röviden is használja: kívül, belül, merül, örül stb. stb.
Ü = i sindisznó, kilső, siket, igyetlen.
fi = é méhej (műhely).
Ezen hangot a használatban a szók közepén gyakorta a zártabb o-val helyettesíti: lábom, magos, lábos, lakodalom, halovány, bőgj a, komra.
A val rag á lesz: karddal helyett: kardá, puskával helyett: puskává. Egyes szavakban az a-hangot á-val helyettesíti: ád, hagy, hová, kacsa, hamarább.
a = i sipka, hasidék, hanyit'.
0 = i abrincs, lapiczka, lapis (lapos), kápiszta.
0 = a magyaró, tall, bagja.
0 = é marék.
0 = Ö hőbörtös (hóbortos).
o = ú Szintén a hosszú hangzást részesíti .előnyben: út, kút, rúd, lúd, múlik, gúzs, hús, húsz, hajdú, ágú, szárú; röviden: fordul, mulat, tanul. Néha az o-t helyettesíti búkor, bukréta, mustoha, Ustor, egyfurma, szagul, hajul, duning, csurog, rúzsa, túrú, fúrú, bnjtár, hun (hol).
u = a savanya (savanyu).
Hangrend. A ragok és képzők kevés eltéréssel rendesen illeszkednek a szótőhöz.
Hangrendi eltérést találunk néhány szóban: abrincs, sipka, czitora, kápiszta s a teljes hasonulást a „savanya" szóban „savanyú" helyett.
Hiatus rendesen j-vel pótolva:fijaim, ökrejim; a v-t h-val cseréli: kolia kova helyett s néha összevonja, illetőleg kihagyja a hangokat: mért=miért, águsztus=augusztus, rádás=ráadás, rám=reám.
A közbeszúrást — mint előzőleg is említettük — az alsótanya egy része és Tápé használja (géréta, Kirisztus, karajczár) Szeged területének népe a hangtorlatot akadálytalanul ejti.
B) Mássalhangzók.
a) A mássalhangzók képzésénél a szegedi nyelvjárás ly helyett rendesen j-t használ s csak ritkán l-t, pl.: kiráj, fojó, mejik, luk.
b) A mássalhangzók használásánál a hangzócserélés általános. 1. Ajakhangok közül m-et ny helyett: humok (hunyok), torom (torony), vagyam (vagyon). 2. A foghangok közül n-et 1 helyett: hun (hol), tanál (talál), danol (dalol). 3. ínyhangok használatánál:
j=ly, kiráj, sajáta, bivaj, tajiga, hej, gujás.
j=gy hajma (hagyma).
d=t doniból (tombol).
ny=j varnyú, bornyú, czitrony, czitronyos.
ny=gy kényó (kigyó).
ny=n kenyőcs (kenőcs), teknyő (teknő), nyől (női).
j=ny vőféj (vőfény).
4. Torokhangok használatánál szintígy: g=gy helyett: igenyös (egyenes.)
c) Mássalhangzók kihagyása. 1. Pótnyujtds nélkül. A szó elején: ászló, acskó, istoria; aszó közepén: tesvér, ikáb', szógáló, gyümőcs, kóbász, utójára; a szó végén: fűr (fürj), mér (miért), mer (mert) azé (azért), maj (majd), mán má (már), mikó (mikor).
2. Pótnyujtással. A leggyakrabban kieső az 1, kivált foghang előtt, legritkábban az ajkhang előtt, p.: pócz (polcz), bót (bolt), kőt (költ), kúes, (kulcs), főd (föld), vőgy (völgy), nyócz (nyolez), hónap (holnap), csókőjuk (csókoljuk), bőcső (bölcső), éjjé (éjjel), széjje (széjjel); — azonban: házal, nyaral, örül.
Gyakori a kettős mássalhangzók egyikének elhagyásával a rövidebb ejtés is: álomás (állomás), ál at (állat), szőlő (szöllő); mig néha s-sel, erős ejtés használatos: szélessen, erössebb, épp így: szallag.
d) Szótagok, hangalakok kihagyása: nem tom (tudom), ládd (látod), hoczczi (hozd ide), tán (talán), aggy' Isten (adjon Isten), écscsapám, écscsanyám (édes apám, édes anyám).
e) Hangszaporodás: csalárd (család), trücsök (tücsök), trütószent (tüszszent), fájintos, pakszus, paksziózik, puntomos (pontos); szó Végén: rozmaring (rozmarin), átal (át), araszt (arasz.)
f) Hangcserélés: kalán (kanál helyett), czutat (tuczat), karaláb (kalar&b) keleb (kebel), petrólejum, söléresztő, vijola, ögyvez, üdvégy.
g) Hangáthasonulás: naszszájú (nagyszájú), hallak (hagylak), haliam, (hagy lám), talló (tarló), ajja (alja), dömmög (dörmög), pallás (padlás), akkora, honnó (akkora hogy nó.)
A) Névszótő.
A köznyelvtől a névszó-töveknél eltérő sajátságok a) a hangzók megrövidülése, V) a kötőhangzó használatának eltérései, c) egyéb tőbeli sajátságok.
a) Hangzórövidülés. E jelenséggel a következő szavaknál találkozunk: szemet, hetfű stb. Az egytagú i, u, ű, hangú névszótők a ragozás által vagy képzés folytán megrövidülnek: víz, vizek, tűz, tüzek, út, utak, kút, kutak, fűz, füzek, szűz, szüzek, rúd, rudak, lúd, ludak, nyíl, nyilak, híd, hidak, nyúl, nyulak, fű, füvek, húsz, húszak, húszas, tíz, tizes, stb.
b) Kötőhangzó használatának eltérései. A köznyelvtől eltérőleg megtaláljuk a „ki", „mi" kérdő és vonatkozó névmásban és összetételeiben: mijén, a mijén. Zárt kötőhangzót vesznek föl 1. az „ékony", „éköny" végű melléknevek többese: jótékonyok, törékönyök, stb. ; 2. az egy tagú á-hangzós névszótők közül: láb, kar, báb, rák, mák, pár, vám, áll, sár, ács.
c) Egyéb tőbeli sajátságok. Az ó, ő-s szavak véghangzójukat néha a ragozás által nem rövidítik meg: akó (akók), csikó (csikók), bimbó (bimbók), hordó, korsó, kunyhó, orsó, tinó, zsidó. Egyesek kétféle módon használatosak: ajtó, ajtója, ajtaja, disznó, disznója, disznaja.
A magas hangúak a tovább képzés mellett gyakran megtartják a hosszú hangzót: czipő, czipőstűl, czipők, csípő, csípők, söprű, söprüs, söprűk, bőcső, bőcsők, ernyő, lépcső, teknyő, fürdő.
Az ú, ü hangzók közül az „ü"mellett megmarad a „v", áz „ú" mellett azonban „j"-t használnak: bújában; egyes szavaknál azonban a „v" megmarad: nyíves (nyűves), füves, tüves, híves, hűvös.
B) Szóképzés.
a) Névszőképzés.
A kicsinyítő képzők gyakoriak, „kau, „ke", pl.: lányka, szitka, legényke, pohárka, piczurka; előszeretettel használja a „csa"- kép zőt is: Pancsa, Ancsa, Julcsa; épp így a „cza" is kedvelt: Katicza, Técza; „est": Fercsi, Jancsi; valamint az „i" képző is használatos: Pali, Feri, Matyi, Gyuri, Panni.
Az egybevető meghatározó, megjelölő melléknevet egyrészt az alany-esetből, másrészt a birtokragos főnevekből képzi így: lövésnyi, anyányi, apányi, felényi, embernyi.
Az at, et végzett főneveket is gyakran halljuk: sütet, (egy sütet lepény), ütet (nem ér egy Ütet taplót), falat, maszat (miszit-maszat).
Az -at, -et szótagot néha a melléknevek közép- és felsőfokához ragasztja: továbbat = később.
Itt említjük meg, hogy a tulajdonság kisebb- és nagyobb fokainak jelzéséhez sajátságos szókat függesztenek, így. szörnyű szép, rettentő nagy, tömérdek sok, irgalmatlan jó, borzasztó rossz stb.
b) Igeképzés:
Az alföldi nyelvjáráshoz hasonlóan a szegedi is előszeretettel használja a gyakoritó igéket: főkészülődik, kászolódik, veszkő-lődik, sződelődzködik.
Az -ü képzőt felcseréli -ászt, -észt, iszt képzőkkel, szakaszt (szakít), vagy -ejt-, ajt- képzőkkel! veszejt, fakajt, szakajt.
A főnévi igenév soha sem lesz -nyi-. nya habár — miként fön-nebb már megjegyeztük — a XVIII-ik században ez használatos volt a szegedi nyelvjárásban: ennyi-, innya stb.
C) Ragozás.
a) Névragozás:
Az l-es ragok közül a -ból, bői, ról- ről-. tól-, től a
következőleg élnek a használatban: házbú, világbú, lelkembű, vásárrú,
paptú, feleségestű.
Az elhagyását e hangnak a -nál, nél, ul-, ül, stúl, stűl, vel ragoknál is épp ily alakban látjuk: kertné, városházáná, gonoszú, szöm-teleníí, csó'stű, retye-rutyástú, fűsűvé, kendővé.
A helyhatározói -ban- ben-, ba-, be ragok egészen összecserélve, megkülönböztetés nélkül használtatnak. A -hoz, ~hez pedig a következő módon: ho, hő. hon, hőn, házho, házhon, kerthő, kerthön.
A -szer többszörösítő rag ë-je a vóghang elhagyása mellett -ő-nek hangzik: kéczcző, tizsző, néczcző (négyszer).
Az ért, rag é- lesz; azé (azért), pénzé (pénzért).
b) Igeragozás:
Az -„ik'-es igét az -ík-telentől nem különbözteti meg pontosan. Az ik-es igék első személyragját az -,,m'-et nem használja, a második személyű -1, nálla o-, ő rag lesz, melyet az iktelen igéknél is használ, ha azok sziszegő végződésűek: néző, olvasó, főző, (nézesz, olvassz, főzesz), de ik-es igék módjára ragozza, néha a nem sziszegő végű igéket is a fölszólító módban: agya, írja, épp így a sziszegő végűeket itt is: üsse, olvassa, főzze.
A „megy" igét a jelentő mód folyó cselekvésében így ragozza: mék, mégy, mén, monyunk, möntök, mimnek.
A ható igéket a tárgyas alak 2-ik személyében a köznyelvtől eltérően ragozza: vihedd (viheted)' athadd (adhatod), ihadd ihatod).
Számos -t hangú ige tárgyas ragozása helyett főleg az alsótanya egy része a felszólító alakot használja: üssük (ütjük), vessük (vetjük), fordíjuk (fordítsuk), fordíja (fordítsa), süssük (sütjük).
Az elbeszélő múlt, régmúlt és a fogok, — fogsz, — fog-féle jövő a szegedi nyelvjárásban ismeretlenek.
A t- hangú igetőket a befejezett cselekvésben, — mint ezt már előzetesen jeleztük — nem ragozza összevontan: üttem, üttél, nyíttam stb., hanem mindig: üttöttem, ütöttél, nyitottam, nyitottál stb.
A „kell" ige 3-ik személye „kék", a föltételes 3 személye: kéne — „kellene" helyett.
A föltételes mód -,,nék" — végzete a mély hangú igetők mellett illeszkedik: annék (adnék), túnnák (tudnék), ugornád (ugornék).
A feltételes mód irnók, vernők, stb. alakjai ismeretlenek.
A fölszólító mód 3. személyében az ikes igék -„ék"- ragja -,,iku soha sem lesz: egyik, egyék helyett.
Az -it végzetű igetők felszólítójának folyó cselekvése ilyen: taníjjak, taníjjá, taníjjon.
A szenvedő igét alig használja, de mondja: dicsértessék a Jézus Krisztus! Békesség — adassék.
D) Névmások.
A személyes névmásokat így használja: én, te, tí, mink, tik (tűk), ük, tárgyasán: engömet, tégödet, űket, minket, tüktöket, űket.
A személyi megszólítás: kend, vagy maga, de így ejtve: ken.
III. Mondattan.
A köznyelv által használt egyszerű jövőt, — mint előbb is megjegyeztük — nem ismeri: azt körül irva- használja így; „majd el-mönyünk" = „el fogunk menni."
A szenvedő igét se használja, helyette a „va" „ve" ragos igenév szolgál kisegítőül; el van vive = elvitetett helyett, de mondják: „iratkozni voltak", visszaható igével.
Használja az ily alakokat is: ehetnékem van, aludhatnékom van.
Az „akit", „amelyik" vonatkoztató névmásokat személyekre és tárgyakra válogatás és megkülönböztetés nélkül használja: rossz ökör aki nem húz, szűk a csizma, akit vöttem.
A „va", „ve" képzős igenév gyakran vast, vési alakot ölt: nézvést, (nézve helyett).
A „re" rag helyett „ről"-í használ: mirű való (mire való) mirű használja (mire használja) mirű jó az ? (mire jó az ?)
|
|