Előző fejezet Következő fejezet

A királyi város (1242-1543)

 

{424} II. AZ EGYSÉGES VÁROS (KB. 1440—1498)

 

1. A KÖZJOGI ÁLLÁS

1469-ben Szeged városa kör alakú pecséteket készíttet, szokás szerint egy nagyot (sigillum maius) és egy kicsit (sigillum minus). Mindkettőn ugyanaz a jobbra fordult, kiterjesztett szárnyú sas látható, naturalisztikusan ábrázolva, sokkal inkább a gótikus, mint a reneszánsz ízlésnek megfelelően. A nagyobbik körirata: „Sigillum+Civitatis+Segediensis+[...m]+Aquilla" (Szeged város [...]nek pecsétje a sas). Lenyomata egy 1474-ben kelt levélen maradt fenn.1 A sokkal ügyetlenebbül metszett kisebbiken ez olvasható: „Sigillum • Minus • Civitatis Zegedini" (Szeged város kisebb pecsétje).2 A nagyobbikon az 1469-es évszám látszik. Talán ugyanaz van a kisebbiken is, de durvábban metszve, úgyhogy az utolsó két szám tetszés szerint olvasható.3 (38. fénykép.) Új pecsétet készíteni nyomós ok nélkül nem volt szokás, csak ha a régi elveszett, használhatatlanná vált, meg persze, ha valami miatt módosítani kellett.

A Szegeddé váló három város közül kettőnek biztosan, a harmadiknak magától értetődően volt pecsétje a megelőző időszakban. Szeged polgárai már 1368-ban mondják, hogy egy levelüket „pecsétünkkel hitelesítjük",4 de mert ez a levél csak átiratban maradt ránk, magát a pecsétet mi nem láthatjuk. Vagy fél évszázad múlva, 1422-ben Alszeged városa bocsát ki egy levelet,5 melyben egyrészt hivatkozik saját, korábbi, „községünk bírájának pecsétjével" megerősített levelére, másrészt ezt is lepecsételi; a viasz letöredezett, csak egy pajzs alakú nyom maradt utána, eltérő formájú tehát, mint az 1469-ben készített. A Szeged által 1429-ben kiadott igazoláson is pecsét nyoma maradt.6 Felszeged pecsétjének híre nincsen.

Bizonyossággal nem állítható, de valószínűnek látszik, hogy a három város hivatalosan a pecsétkészítés évében egyesült, a jogilag egységes Szeged 1469-ben alakult meg. Ekkor került sor először közös tanács megválasztására. {425} szükségessé az új pecsét elkészítését. Gyakorlatilag az egyesülés már évtizedekkel korábban végbement. Az önálló Alszegedről utoljára a fentebb írt 1422. évben hallunk, a várhoz tartozó önálló részről utoljára 1439-ben,' Felszeged viszont Felsősziget néven — már 1431-ben városrész (locus) Szeged királyi városon belül,8 önállósága tehát ekkorra már megszűnt. Az 1440-es évektől minden megkülönböztetés nélkül egységesen Szeged fordul elő valamennyi forrásban, szigorúan elválasztva azonban a vártól (castrum Szegediense), mely külön közigazgatási egység maradt. 1458-ban az egységes Szeged város nyer kegyúri jogot a plébániák és templomok fölött, mégpedig — az oklevél szavai szerint — „csakúgy, mint eddig", vagyis tehát egy hosszabb múltra visszatekintő gyakorlat törvényesítéseként vagy egységesítéseként.9 1459-ben sincs szó Alszegedről, csak a Szeged városában álló Boldogasszony-kolostorról, amely előtt a király hetivásárt engedélyez.10 Mindjárt látni fogjuk, hogy már 1450-ben „főbíró" áll a város élén, olyan tisztviselő tehát, aki magasabb hatáskörrel rendelkezik, mint Szeged, Felszeged, Alszeged bírája. Eszerint meglehet, hogy az egyesülés már 1450 előtt bekövetkezett, és a pecsétkészítést más indokolta.

Az adminisztratív egységesítést késleltethette a vár alatt fekvő rész nem egyértelműen tisztázott és elismert jogállása, a várhoz való viszonya. Nyilvánvaló, hogy ténylegesen önálló királyi város volt, és a gyakorlatban rendelkezett a királyi városokat megillető jogokkal. Több adat tanúsítja, hogy a tárnoki szék alá tartozott, így 1436-ból is;11 1458-ban már rég kegyúri jogot gyakorolt a palánki plébánia fölött. De az uralkodó csak 1456-ban tiltja meg a várnagynak, hogy a palánki vásáron vámot szedjen.12

Ismeretes, hogy Zsigmond uralkodása vége felé, az 1430-as években több királyi várat elzálogosított, köztük Szegedet is, mely 1437-ben Guti Ország János és Kátai László kezén volt.13 A vár alatti várost is elzálogosította-e, nem tudható. Albert trónra lépte után nyomban visszaváltotta, de már 1439-ben megvált tőle: feleségének, Erzsébetnek adományozta, ezúttal kétségtelenül a Palánkkal együtt: „castrum nostrum Zegediense ac opidum similiter Zegediense, necnon possessio-nes... ad idem castrum spectantes".14 A további események részletei töredékesek. 1443-ból bizonyos jelek arra utalnak, hogy a vár — sőt, mi több, a sókamara — fölött a közvetlen ellenőrzést az erdélyi vajdák gyakorolják, ők utasítják a várnagyot, {426} ők nevezik ki a sókamarást.15

Ez azonban aligha jelent valamiféle tulajdonjogi változást, inkább adminisztratív oka lehet. Azt azonban tudjuk, hogy mintegy tíz esztendő múlva, V. László (1440—1457) idejében, valamikor 1452 után, de 1457-ben biztosan, a város Szilágyi Erzsébet és Szilágyi Mihály birtokában van, ezt maga Mátyás király írja később.16 De abból is kiderül, hogy a Szilágyiak által Rozgonyi János ellen elkövetett erőszakoskodást Rozgonyi 1457 márciusában a szegedi polgárokon torolja meg.17 Ezzel szemben a vár 1456 legvégén (december 5.) a királyé,18 és a királyé közvetlenül Mátyás megválasztása után is, 1458. március 12-én.19 Az 1430—1450-es évek tehát e tekintetben igencsak mozgalmasak lehettek, és a helyzet valószínűleg akkor is áttekinthetetlen maradna, ha pontos különbséget tudnánk tenni a vár, az alatta közvetlenül elterülő, az imént opidumnak mondott város (a Palánk) és a ténylegesen már három részt magába foglaló „civitas Szegediensis" között.

Bárhogyan is volt, az elzálogosítás, méghozzá a várral együtt, akár egy részről, akár az egészről van is szó, a gazdák folytonos cserélődése nemcsak általában vált a polgárság kárára, hanem az egységesülés folyamatát is lassította. Ez csak Mátyás trónra kerülése, a viszonyok stabilizálódása után gyorsult fel. Az 1458-ra következő évtized — az előzőekben történt kellő alapozás után — körülbelül elegendő lehetett a folyamat betetőzéséhez, törvényesítéséhez, ilyenképpen a jogilag egységes Szeged megalakulására fentebb megállapított 1469-es dátum e nézőpontból is valószínűnek látszik.

Ez évtized folyamán Mátyás „átírja, megerősíti és megújítja" a szegediek mindazon korábban elnyert privilégiumait, amelyek az előző évszázadok alatt a szabad királyi várossá való fejlődés irányába segítették őket. Így maradt ránk Mátyás átiratában többek között IV. Béla adománylevele 1247-ből,20 ekkor adja ki újra a szegedieknek Zsigmond 1405. évi I. dekrétumát, amely a királyi városok jogviszonyait szabályozta,21 megújítja a szegedi szőlősgazdák és kereskedők, állattenyésztők kiváltságait, és így tovább. 1469 után kétség sem merül fel a tekintetben, hogy Szegedet gyakorlatilag a szabad királyi városokkal azonos hely illeti meg.

Jogilag azonban ez időben még nem tartozott közéjük. Hivatalos titulusa „regia civitas" (a király részéről: „civitas nostra"), a „libera" jelzőt nem látjuk sehol. Olyan város tehát, amelynek földesura a király. 1459-ben Mátyás megengedi, {427} hogy a szegedi polgárok négy mészárszéket állítsanak fel.22 A mészárszékállítás (hivatalosan: húskimérés) engedélyezése a szabad városok esetében a tanács hatáskörébe tartozott, másutt a földesúri jogok egyike volt. Ebben az ügyben tehát világosan látszik, hogy Mátyás mint a város földesura járt el. Ugyanakkor viszont Mátyás csak mint király birtokolta a várost, nem családi vagyonként, aminek következtében Szeged — mint látni fogjuk — megmenekült attól, hogy fejedelemségből kicsöppent fia kövesse őt a birtokban, és eképp magánkézre kerüljön.

Ez a jogállás — a király mint magánember és a király mint államfő szinte kibogozhatatlan összefonódottsága következtében — a legkedvezőbb feltételeket kínálta a teljes jogi szabadság elnyeréséhez. Erről a lépcsőfokról lépett tovább még egyet szabad királyi városaink majdnem mindegyike. Mindvégig fennállt azonban a veszélye annak, hogy a király mint magánbirtokos az utolsó pillanatban elidegeníti a várost, zálogba csapja úgy, hogy többé sosem tudja kiváltani, és ilyen módon véglegesen földesúri függésbe kerül.

Mátyás uralkodása alatt újabb elzálogosításra nem került sor, mind a város, mind a vár a király kezén volt. Uralkodásának vége felé fia, Corvin János trónöröklését biztosítandó, sorra átadta neki a királyi várakat, és ezek kapitányait feleskette, hogy halála után a rájuk bízott várat senki másnak, csak a hercegnek adják majd át. Hasonló fogadalmat vett a királyi városoktól is. Ez húzódhat meg ama homályos forrásból származó hír mögött, mely szerint Mátyás Corvin Jánosnak adományozta volna Szegedet.23 A fentiek értelmében sem a vár, sem a város nem került a herceg tényleges birtokába, sőt fogadott hűségüket sem élvezhette sokáig: a csont-hegyi csatát (1490. július 4.) követő egyezségben le kellett mondania minden várról és városról, amit nem családi örökségképpen bírt, így tehát Szegedről is. A város azonban, úgy látszik, nem a király, hanem a csont-hegyi győző, Kinizsi Pál birtokába került, vagy azonnal, vagy rövidesen. II. Ulászló (1490—1516) jövedelmeinek egyik, 1490 és 1494 között készült összeírása Szeged neve mellé azt a megjegyzést teszi, hogy az jelenleg Kinizsi Pál birtokában van.24 Ennek halála (1494. november 24.) után megint a király lép birtokba: 1494 decemberében ő kapja a kötelező újévi „ajándékot", 1495 októberében a szegedi polgárok neki fizetik le az adót.25

{428} 2. A VÁR

A vár ebben az időben inkább igazgatási centrumnak látszik, nem valódi katonai objektumnak. Hiszen az ország belsejében — magát Budát is beleértve — egyetlen hadászatilag jelentós erődítmény sem volt. Mire is kellett volna? Magyarország földjére a tatárok óta nem tette ellenség a lábát. Bizonyára a várban szállt meg a király, a többi országnagy, ha Szegeden járt, itt tartották az országgyűléseket, a megyegyűléseket. Innen irányították a sókamara működését, innen igazgatták a várbirtokot. Ezért aztán a szegedi vár élén nem is áll kapitány (capi-taneus), sem parancsnok (praefectus) soha, hanem várnagy (castellanus), alféle adminisztrátor és gazdasági igazgató. Jellemző', hogy az 1440-es évektől kezdve már a nevüket sem jegyzik fel, hacsak nem véletlenül, más ügy kapcsán, más minőségükben hallunk egyikről-másikról. Az utolsó, akit szegedi várnagyként említenek, 1443-ban Serjéni Orros-nak mondott Miklós fia György.26 (Bálint Sándor 1455-ből Fügedi Demeter várnagyot ismeri,27 de a hivatkozott forrás e minőségben nem említi őt.) Van egy Mátyás castellanus, akinek felesége 1460— 1461 táján Kapisztrán János sírjához zarándokol Újlakra.28 A későbbi időkből ismerjük Szegedi Bodó Istvánt, aki 1470—1471-ben állt e poszton.29 1522-ből tudunk egy Johanról, de csak azért, mert felmentették az egyházi tized megfizetése alól.30 Róluk még szólnunk kell.

Hogy a várnagy közvetlen felettese ki volt, adatok hiányában nem állapítható meg. 1443-ban I. Ulászló a két erdélyi vajda, Hunyadi János és Újlaki Miklós közvetítésével intéz parancsot hozzá,31 ez az év azonban — mint a sóügyekkel kapcsolatban is látható lesz — e tekintetben eltérő gyakorlatot mutat a szokványostól. 1459-ben közvetlenül a király utasítja a várnagyot.32 Több adat nem maradt.

A várnagy tevékenységére, feladatkörére, az irányítása alá rendelt területre főleg azokból a parancsokból következtethetünk, amelyek hatáskörét korlátozzák, ettől-attól eltiltják őt. E negatívumok mellett pozitívummal az 1522-es tizedjegyzékben megőrzött Palotás vezetéknév szolgál. Feltűnően magas Szeged környékén a Huszár vezetéknevűek száma, mely szó eredetileg szolgáló népet jelölt. Ugyancsak sok a ,fegyveres szolga' jelentésű Katona családnév.

Amikor Albert 1439-ben elajándékozza a várat, mint hozzá tartozó birtokot adja vele Röszkét, Csongrádot és még egy olvashatatlan nevű helységet.33 1443-ban az erdélyi vajdák utasítják a várnagyot, hogy a garamszentbenedeki apátság Ság, Csány és Alpár birtokokon élő embereit oltalmazza, egyben megtiltják, hogy élelemadót követeljen tőlük,34 amire ezek szerint e tilalom nélkül joga lett volna. A Csanád megyei Keresztúr jobbágyait V. László 1456-ban menti fel a szegedi vár részére addig évente kötelező bor- és zabszolgáltatás, továbbá „más terhek" alól; ezt a felmentést Mátyás két év múlva megerősíti.35 Az óbudai apácák Vastorok és Adorján Csongrád megyei helységeiben élő jobbágyait Mátyás 1459-ben szabadítja fel a vár részére teljesítendő katonai szolgálatok alól; 1469-ben ő, 1496-ban II. Ulászló megerősíti ezt.36 1456-ig jogában állt a várnagynak, hogy a palánki hetivásárra érkezőket megvámolja; ez évben tiltja el ettől Hunyadi.37 Ez csak úgy értelmezhető, hogy az itteni vásártartás joga korábban a várat illette.

Többet nem tudunk a várról, a várnagyról. Ezek az adatok is inkább visszafelé mutatnak, hiszen a korábbi helyzet fokozatos megszűnéséről beszélnek. A vár történetének forrásai közé tartoznak az időnkénti elzálogosításról szóló dokumentumok is, melyeket fentebb bemutattunk. Az a negatívum, hogy a XV. század közepétől nincs ilyen — II. Ulászló idejéből sincs —, azt mutatja, hogy gazdasági jelentőségét, jövedelmeit elveszítette.

A vár külső képe a Hunyadi János idejéhez köthető, gótikus jellegű továbbépítések után — amelyekről fentebb röviden megemlékeztünk — már kevéssé változott. Csak további, részletező elemzések mutathatják meg majdan, hogy milyen építészeti és művészi alkotások keletkeztek azokban az években, amikor Mátyás király is több ízben és huzamosan volt a várban levő királyi palota lakója.88 Ugyanis a ránk maradt, viszonylag kevés számú reneszánsz emlék Mátyás koránál valamivel későbbi.

3. A SÓ

Az 1440-es évektől megszaporodó, tartalmilag színesedő forrásanyag nagy része Szegedet még mindig csak a sóelosztás egyik központjaként említi. Taurinus is így tartja számon a parasztháborúról írt költeményében,39 hasonlóképpen {430} Oláh Miklós.40 Ransanus megjegyzi, hogy a Tisza parti lakosok kősót szállítanak Máramarosból a Dunához, ahonnan az ország más helyeire viszik tovább.41 A só annál is nagyobb súllyal esett a latba, mert az Európa-szerte lassacskán kibontakozó kapitalista gazdaság követelményeihez képest Magyarországon fájdalmasan kevés volt a készpénz. Még Bethlen Miklós erdélyi kancellár is sóban kapja illetménye javát a XVII—XVIII. század fordulóján, immár megint szegedi sóban.42

Tallóci Matkó, a királyi sókamarák ispánja, innen utal ki 1440-ben 600 arany forint értékű sót familiárisának, Dóci Mihálynak,43 I. Ulászló 1443-ban 500 arany forint értékűt Gersei Petőnek és Lászlónak,44 Mátyás király 1463-ban 300 arany forint értékben Szentiványi Mihálynak.45 Innen utalványoz 1464-től évente 150 arany forint értékű sót a kőszegi pálos szerzeteseknek, hogy azok hetenként négy misét mondjanak apja, anyja, bátyja lelkiüdvéért.46 Ugyancsak 1464-től adományoz évi 100 arany forint ára sót a szerdahelyi pálosoknak, ezt a saját lelke üdvösségéért mondandó misék fejében.47 A pálosok tartották magukat az alkuhoz, a fizetség körül azonban valami probléma akadt, mert II. Ulászló 1511-ben utasítást ad, mely szerint a régi adományt továbbra is folyósítani kell.48 1469-ben Mátyás a nagyszombati polgároknak 500 forint értékben utal ki sót az általuk nyújtott kölcsön fejében.49 II. Ulászló 1490-ben a trónutódlással kapcsolatos egyezmény részeként Corvin Jánosnak juttat 10 hordónyi szegedi sót.50 1504-ben Kanizsai György nándorfehérvári bánnak kereken 1000 forint értékű sóval tartozik, melyből 500-at Szegedről kíván kifizettetni.51 Ez adatokból egyértelműen kitűnik, hogy eltérően a vártól és a várostól, a sójövedelem sosem került elzálogosításra.

A só mint érték a zűrzavaros idők csetepatéiban is helyet kapott. 1459-ben Mátyás király előtt Rozgonyi János tárnokmester előadja, hogy V. László királytól még annak idején 5 tömény (tömb, kocka) sót kapott illetmény fejében {431} Erdélyből Magyarországra akart szállíttatni. Amikor azonban a hajó a Maroson Lippához ért, az elíenpárton álló Szilágyi Mihály és Erzsébet elragadta azt tőle, bosszúból, mert a király akkor éppen fogságban tartotta Hunyadi Mátyást és Lászlót. Ő, Rozgonyi, úgy keresett magának kárpótlást, hogy néhány marhát elvett a szegedi polgároktól, amire aztán a szegediek Rozgonyi jobbágyait kezdték zaklatni. Mátyás salamoni döntést hoz, kihirdetvén, hogy mivel Szeged a sót, Rozgonyi a szarvasmarhát saját hasznára fordította, egyiknek sincs keresnivalója a másikon.52

A sóügyeket legmagasabb szinten intéző kamaraispánt az ország leggazdagabbjai közül nevezték ki. 1435—1440-ben Tallóci Matkó dalmát, horvát, szlavón bán a „comes camerarum salium nostrarum Zegediensium",53 egyben valamennyi királyi sókamara ispánja („universarum camerarum salium regalium comes").54 Szolgálatára a szegedi sókamarás állt, az idő szerint az olasz származású Delbene Jakab.55 1451-től 1464-ig Földeáki Ambrus a szegedi kamarás, akinek Hunyadi János 1000 arany forintért elzálogosítja Csongrád megyei birtokait, hogy hadjárata költségeit fedezni tudja;56 ő sem lehetett szegény ember. 1468-ban Szegedi Bodó István diák „az alsó részek sóispánja",57 1469-ben ő a szegedi kamarás, akinek alkamarása is van,58 1470—1471-ben szegedi várnagy volt, később pesti bíró lett.59 1504-ben András diák és Herendi Miklós együtt vezetik a kamarát.60 Herendi 1511 és 1513 között királyi kincstartó lett.61 1511-ben Sárszegi István diák a „comes ac camerarius Zegediensis",62 akit a legszélesebb kapcsolatokkal rendelkező szegedi üzletemberek között tartunk számon.

Az idézett tisztségnevekből úgy látszik, hogy a szegedi kamara kivételes helyet foglalt el az ország hasonló intézményei között. Vezetője egyúttal — többnyire — az országos ispánságot is viselte, és közvetlenül a királynak tartozott engedelmességgel. Az ispán alatt állt a kamarás, de néha egy személy viselte mindkét tisztet. A tényleges ügyintézés alighanem az alkamarásra hárult.

1443 az egyetlen esztendő, melyben a szegedi sóispánság az erdélyi vajda közvetlen felügyelete alatt áll. I. Ulászló ez évben az erdélyi vajda közvetítésével {432} ad utasítást a szegedi sókamarásoknak, sőt az utasítás szavaiból az is kiderül, hogy a kamarásokat a vajda nevezte ki („camerarii per ipsum in camera salium nostrorum Zegediensium constituti").63 Más esztendőkben azonban a vajdáról szó sem esik, a király mindig közvetlenül intéz parancsot szegedi sókamarásához vagy ispánjához (1463., 1464. kétszer, 1469., 1504., 1511.).64 Tekintve, hogy — mint láttuk — éppen ebben az 1443-as évben tartozott a szegedi vár is az erdélyi vajda közvetlen felügyelete alá, a két mozzanat között kell lennie valami összefüggésnek, de ennek megállapítása további vizsgálódást igényel.

A sónak Szeged belső életében igen fontos szerep jutott, elsősorban mint kenyérkereseti lehetőségnek. A helyi sóispánság vezetői és alkalmazottai — amennyiben ez adatolható — javarészt a helybeliekből kerültek ki, mégpedig a legtekintélyesebbek közül. Ispán nevű családot az 1522-es tizedjegyzékben is találunk (bár ez őrizheti a megyés- vagy a várispánság emlékezetét is). Ugyanebben a lajstromban, de már a XV. század hetvenes éveitől más forrásokban is többször bukkan fel a Sós vezetéknév, találkozunk a .sóhajós' jelentésű Csellér névvel (már 1460 táján). Szeged környékén élnek Sózó és Sóvágó családok is. A névjegyzékben kilencszer előforduló Lapicida általában ,kőfaragő-t jelent ugyan, de éppen a XVI. század elején ,sóvágő értelemben is használható.66 A vízi fuvarosságra utaló más nevek kialakulásában is szerepet játszhatott a sószállításban való közreműködés (Hajós, Kerepes, Kormányos, Vízenjáró). 1522-ben van a városban Sóhordó utca, a Felsővároson, a kikötő és a sópajták környékén. Egyébként — Rozgonyi János fent elbeszélt történetéből látszik — Szegedre nemcsak királyi tulajdonban levő só érkezett, hanem magánemberek is szállítottak erre.

A forgalom volumenére a fentebb idézett számokból következtethetünk. 1 mázsa kősó ára ugyanis 0,42 arany forint volt.66 A kiutalásokban feltüntetett „100 arany forint értékű só" ezek szerint 238 mázsányi súlyt nyomott, a „600 arany forint értékű" 1428 mázsát. Ekkora terhek szállításához kellett hajó és kellett hajós bőven. Márpedig a sószállítás nem lehetett rossz üzlet. Amikor Mátyás letör-leszti (sóban) azt az 500 forintot, amit a nagyszombatiak kölcsönöztek neki, egyúttal meghagyja a szegedi kamarásnak, hogy adjon ehhez nekik a Felvidékre való szállítás végett még ezer darabot, elvégre ők segítették ki az uralkodót a bajból.67

{433} E réven alakulhattak ki azok a személyes kapcsolatok, melyek folytán a sóbányák vidékéről ide származtak az Erdélyi és Székely vezetéknevű családok. Az biztos, hogy Erdélyi István, a máramarosi sókamara ispánja, nem véletlenül tartózkodott itt 1456-ban.68 1457-től ő comes Maramarosiensis volt, mely hivatalt viszont 1448—1449-ben éppen a szegedi Máté töltötte be.69 Egy Szegedi nevű család 1752-ben Máramarosszigetről igazolta nemességét.70 A sóval való foglalkozás a szegedi polgárok itáliai kapcsolatait is hizlalta némiképp. Talán így került ide Valentinus Italicus is, aki elmagyarosodott itt, mint vezetéknevének „Olasz dictus" változata mutatja. Láttuk, hogy az 1430-as évek végén az itáliai Delbene Jakab a szegedi sókamarás. Ugyanő 1422-ben „salium et comitatus Maramarosiensis comes".71 Honfitársai elég gyakran bukkannak fel a magyarországi sószakmában. Máramarosban az 1448—1449-es években az egyik kamarás az olasz Oduardo Manini, 1450-ben máramarosi ispán, a másik az ugyancsak olasz Missé Papé.72

4. A VÁROSIGAZGATÁS

A belső igazgatás legmagasabb szerve a választott esküdtekből álló tanács volt, nyilván 12 tagú, mint minden magasabb jogállású királyi városban.73 A tanács élén állt a bíró, akinek megválasztását — Alszeged vonatkozásában — Zsigmond 1412-ben szabályozta. Valószínűleg a Zsigmond által bevezetett elektori rendszerből alakult ki az a korlátozott létszámú (a török idők után 60—100 tagból álló) vezetői testület, a communitas, mely az iratokban a bíró és az esküdt polgárok mellett bukkan fel időnként, jellemzően éppen 1412 óta. Ezt a communi-tast nem érthetjük a város egész lakosságára, a polgárjoggal rendelkezők egyetemére, mert a dokumentumokban az éppen („pro tempore") funkcióban levő communitasról esik szó.74

Alighanem a három korábban önálló belső igazgatással rendelkező város viszonylag kései egyesülése ad magyarázatot arra, miért van Szegednek sajátképpen! „főbírája". Az efféle tisztség a hazai gyakorlatban ha nem is példátlan, de eléggé ritka. Van például Sajószentpéteren, és van Debrecenben. Ez utóbbi {434} helyen a főbírói tisztben évenként váltakozva követik egymást Alsó- és Felsőjárás bírái.75 A főbírói titulus Szegeden a három város régebbi, kisebb hatáskörrel rendelkező bíráihoz képest lehetett jogosult. Nem volt szabad azonban önhatalmúlag élni vele. Báthori István nádor 1529-ben úgy tudja, hogy egyes arra alkalmas és érdemes személyeknek régen („antiquitus") a királyok engedték meg, hogy Szeged városának főbírói tisztségét viseljék.76 Első ízben Kalmár Márton kapja ezt a címet a kormányzótól 1450-ben: „principális iudex".77 A későbbiekben elég gyakran előfordul, de valóban nem minden bíró esetében. Szilágyi Lászlót, aki az 1470—1480-as években másfél évtizeden keresztül töltötte be ezt a pozíciót, „suppremus ac perpetuus iudex"-ként emlegetik már halála után.781529-ben pedig kifejezetten a főbírói tisztségről („honor iudicatus supremi") esik szó.79

A Zsigmond korában felmerült problémák a jelek szerint mindvégig megmaradtak. A főbírák foggal-körömmel ragaszkodtak méltóságukhoz, amelyet nem feltétlenül a község érdekében kamatoztattak. Jó néhányuknak sikerült is megragadni a hivatali székben. Bízvást feltehető, hogy ebben nemcsak az egyéni szándékok játszottak közre, hanem bizonyos — inkább csak sejthető — csoportérdekek is.

A bírák közül név szerint nem sokat ismerünk. 1444-ben Ambrusról hallunk,80 1450-ben a már említett Kalmár Márton tölti be e tisztet mint „principális iudex". Zajdai Fábián (1456), Mizsér János (1458), Osvald László (1464), Kamanci Benedek (1465) követi őt. Működött valamikor egy András nevű bíró is, akinek fia, Simon, 1475-ben a szegedi dominikánus zárda tagja. Közülük Mizsér Jánosról megtudjuk (jellemzően már csak halála után, 1462-ben), hogy bírósága alatt a város kárára bizonyos adománylevelet eszközölt ki magának Asszonyszállása kun pusztát illetően, és a terület nagy részét jogtalanul bitorolta; Mátyás most érvényteleníti a jogsértő adományt.81 De ez még hagyján! Sokkal több baj lehetett Szilágyi Lászlóval, aki mint „legfelsőbb és örökös bíró" 1471-ben került a tanács élére, hogy kurta megszakítással tizenöt teljes éven át ott is maradjon. Egyetlen esztendőre váltotta fel (1478-ban) a már korábban is bíróságot viselt Osvald László, akkor is csak azért, mert Szilágyi az évben csongrádi ispánságot vállalt.82 Szilágyi {435} halála után nyomban kitör a botrány: az esküdtek és a polgárok szaladnak a királyhoz, elpanaszolják, hogy a városban mindeddig vérlázító visszaélések történtek, mert a bírót nem egy évre választották, mint más királyi városokban, hanem életfogytiglan, ami a községet megszámlálhatatlan jogtalansággal, kárral, alkalmatlansággal sújtotta, hiszen ezek a bírák valóságos zsarnokságot gyakoroltak a polgárok fölött, kényük-kedvük szerint osztogatták az igazságot, rótták ki a terheket; Mátyás — belátván a panasz jogosságát — újra szabályozza a bíróválasztást. Elrendeli, hogy bírót ezután csak egy évre válasszanak, annak is a választást követő egy hónapon belül meg kell jelennie a király színe előtt, hogy hűségéről és engedelmességéről bizonyságot tegyen.

Elektorok választásáról ezúttal nincsen ugyan szó, de a rendszer érvényben marad, mert a rendelet kifejezetten megmondja, hogy a választásnak szokás szerint az egész communitas egységes és közös elhatározásából kell történnie. Vagyis a kétlépcsős választási rendszer továbbra is fennáll. Az időpontról sem szól, ezzel kapcsolatban is a szokásosról beszél.83 Tekintettel azonban arra, hogy a bíróválasztás idejét még I. József is Szent György napjában (április 24.) állapítja meg 1711-ben,84 nem valószínű, hogy ebben ezúttal változás történt volna. Ezzel kapcsolatban még egy jelentéktelen és értelmezhetetlen adatunk van. 1518. február 24-én a város egy meg nem nevezett iudex surrogatus (megválasztandó bíró) nevében ad ki pecsétes levelet.86 E napon tehát — miért, miért nem — a bírói szék éppen üresen állott.

Meddig maradt Mátyásnak a bíróság egy éves időtartamát kikötő rendelete érvényben, nem tudjuk. Legközelebb Ferenc diák említtetik név szerint 1507-ben. (Talán azonos az 1514-ben más minőségben szereplő Bódogfalvi Ferenc diákkal.86) Megbízhatatlan hírek szállingóznak bizonyos Pálfi Balázsról is 1514 tájáról. 1524-ben Zákány Istvánt találjuk e poszton, aki 1542-ben is hivatalban van. Ezekben az évtizedekben viselte valamikor (talán 1540-ben) a bíróságot Tóth Mihály, aki 1552-ben mint volt szegedi bíró tér vissza hajdúi élén a városba.

Időközben (1486 óta) megint visszaállt az örökös bíróság intézménye. Űgy látszik azonban, most már nem erőszakkal, nem önhatalmúlag, hanem királyi engedély alapján. 1529-ben ugyanis a nádor azzal a kéréssel fordul Ferdinánd királyhoz, hogy Zákány Istvánnak érdemeire való tekintettel engedje meg a bírói hivatal örökös („in perpetuum") viselését.87 A bíróság súlyát, a megtiszteltetés nagyságát jelzi, hogy a Bíró (Iudex) vezetéknevet igen sok család megtartja.

{436} Az esküdtek közül név szerint csak egyet-kettőt ismerünk: Mihály diák (1458),88 Botos Kelemen (1458),89 Tápai Benedek (1464),90 Kamanci Benedek (1464),91 Tápai László (1465),92 Pálfi János (1465),93 Nagy László (1475),94 Máté diák (1475),95 Szűcs Imre (1478),96 Marazi Mihály (1471, 1478, 1481),97 Kalmár Máté (1481).98 E névsorhoz kell hozzátennünk, hogy mind a mai napig tipikus szegedi vezetéknév a Tanács (.tanácstag').

A szélesebb körű választmány, a communitas küldte ki azokat a cíviseket, akik a bíró és az esküdtek mellett, olykor helyett, a város nevében eljártak bizonyos ügyekben, mint Pordány János (1458),99 Marazi Mihály (1471), 100 Molnos Márton és Kovács Péter (1502),101 Osvald Gáspár és Tamási György (1523).102 E polgárok közül Marazi Mihály —mint láttuk — később esküdt lesz, az esküdtek között szereplő Kamanci Benedek meg a következő évben bíró. Ez arra enged következtetni, hogy Szegeden is dívott az a másutt (például Debrecenben) meglevő szokás, mely szerint a bírót az előző évi tanácstagok, a tanácstagokat viszont a legtekintélyesebbeket magába foglaló communitas tagjai közül választották. A családnevek gyakori ismétlődéséből látszik, hogy a város vezetői gárdája egy eléggé szűk rétegből verbuválódott.

A közigazgatás más alkalmazottaira, mindennapos gyakorlatára a tizedlajstrom névsorából következtethetünk. Van ebben Dobos, és akad egy Tanácsi Hirdető. Van Becsüs (,mérlegelő') is, akiről tudjuk, hogy felesküdt hivatalnoka volt a városnak.103

Magasabb rendű városigazgatási tevékenységet sejtet a „circumspectus magister", Ferenc diák (literátus), a város polgára, mellesleg monyorókereki nemes (Somogy megyéből) feltűnése 1464-ben, jegyzői (nótárius) minőségben a városi {437} tanács mellett.104 1474-ben is e feladatkört látta el. (Aligha azonos a későbbi bíróval, hiszen 1507 körül aggastyán lehetett már.) Szegeden megtalálhatta a számítását, odahaza viszont kellemetlenségei voltak fivérével, Hagyó Mihállyal, aki birtokait az elmúlt években bitorolta. Most egy csapásra két legyet üt: biztosítja saját és szülei lelki üdvét, egyúttal testvére orra alá is borsot tör, mert somogyi vagyonát, szőlőjét, malmát, telkét a szegedi tanács előtt mindenestül a szécsényi dominikánusokra testálja.105 Családja néhány tagja is idejött, mert Szegeden és környékén több Hagyó család él a XVI. század első évtizedeiben. A tizedjegyzékben egyébként rengeteg a Somogyi vezetéknevű család. Ferenc magisteri címe talán egyetemi végzettségét igazolja, állása pedig a városi tanács mellett az írásbeli munkával szemben támasztott igen magas igényt.

Ferenc mester végrendelete azt is mutatja, hogy a polgárok jogügyleteiben a városi hatóság éppen olyan hiteles helyként működött, mint bármely káptalan. Hasonlóképpen a tanács írta át és erősítette meg nagypecsétjével a szegedi szabók és vargák céheinek szabályzatait 1507-ben.106 Más helyen, például Zentán, az ilyen átírást valamelyik káptalan eszközölte.

Alacsonyabb képzettséggel rendelkező írástudó (diák, literátus) is volt bőven a városban. Ezek egy része ugyancsak a tanács szolgálatában állt, és hivatalos ügyekben képviselte is azt, mint Mihály diák 1458-ban,107 Máté diák 1475-ben.108 Ferenc diák bíróságig vitte.

Volt a tanács mellett valamiféle irattár is, legalábbis abban az értelemben, hogy a fontos jogbiztosító iratokat különös gonddal őrizték. 1465-ben még fel tudták mutatni Mátyás előtt IV. Béla 1247-ben kelt adománylevelét, melyet tehát akkor már több mint kétszáz esztendeje sértetlenül fenntartottak. 1471-ben bemutatták IV. Béla, III. András, Károly Róbert, Nagy Lajos, Zsigmond privilégiumait. Szeged város ún. titkos levéltára vagy félszáz okiratot őriz mind a mai napig a török előtti időkből, a legrégibbet, eredetiben, 1359-es kelettel.109

Ennél is többet mond azonban, hogy nemcsak a közösségre vonatkozó iratok megőrzéséről gondoskodtak, hanem vezettek úgynevezett Stadtbuchot is („liber civitatis Zegediensis"), melybe bemásolták a tanács által kiadott iratokat. 1501. május 29-én Szegedi Lukács zágrábi püspök a tanács előtt rendelkezik egy általa épített kápolnával kapcsolatban, és azt kívánja, hogy akaratát „Szeged város könyvében" is rögzítsék, melyből az — az eredeti netalán elveszvén — szükség {438} esetén ismét hitelesen kimásolható lesz. Ilyen típusú könyveket csak a polgárosodásban élen járó városok mutathatnak fel, nevezetesen Selmecbánya, Besztercebánya, Sopron, PozSony, Eperjes, Buda, illetve Zágráb, azok tehát, melyek a német és itáliai emporiumok példáját lakosságuk nemzetiségi összetételénél fogva közvetlenül átvehették. Szeged köztük az egyetlen alföldi és az egyetlen magyar város.110

5. SZEGED AZ ORSZÁG POLITIKAI ÉLETÉBEN

A török nyomás erősödése Szegednek stratégiai jelentőséget kölcsönzött. Amíg az oszmán hatalom olyan távol volt, hogy magyarországi beütéseire gyakorlatilag nem kellett számítani, amíg az ellene folytatott harc nem követelt többet, mint hébe-hóba néhány távolba küldött segélycsapat kockáztatását (mint Rigómezőnél 1389-ben), addig a vereség sem volt igazi tragédia, a védővonalak megerősítése sem volt létkérdés. Időközben azonban a török megállíthatatlanul nyomult észak, vagyis a magyar határ felé. A XIV, század végére kicsúszott a magyar ellenőrzés alól Bosznia déli része, Szerbia, Bulgária, Havasalföld, az ellenség elérte az Al-Duna vonalát. Az 1428-ban Galambócnál elszenvedett vereség után már a Dunán való áttörés veszélye is reálissá vált. Amikor pedig II. Murád 1439-ben megtámadta Szendrőt, és ezáltal Nándorfehérvár is fenyegetett helyzetbe került, Szeged új pozíciót kapott a végvári rendszer hátterében.

E rendszer első vonalának középpontjában ugyanis éppen Nándorfehérvár és Szendrő állt, nem is olyan régen még a Balkánra induló támadások bázisa. Most már ezek maguk szorultak védelemre, ezért az offenzíva kiindulópontját hátrább kellett vonni. Hátrább pedig az egyetlen közeli város Szeged volt, amely rendelkezett sok ezer, tízezer ember ellátásához, felszereléséhez szükséges élelmiszer-tartalékkal, hátas- és igásállattal, amely emellett megfelelő színhelyet kínált a megélénkülő diplomáciai és politikai tárgyalásokhoz, és amely egyébként is évszázadok alatt kitaposott utakkal szolgált Buda, a Tiszántúl, Erdély, a Felvidék felé, déli irányban a Dunához, tovább a Drávához, a Szávához is, tehát a gyülekező csapatok és az összes fegyvernem számára a legkényelmesebb találkozóhelyet kínálta. Már 1439-ben itt veri fel táborát az ostromlott Szendrő felmentésére induló Albert király (július 29—augusztus 4.), itt jön össze a később csúfos kudarcot valló 25 000 főnyi sereg.111

{439} A csorba kiköszörülésére indított 1443-as balkáni hadjárat szervezése során itt tartózkodott Hunyadi János (március 2.),112 talán innen indult 40 000 főt számláló serege. Az biztos, hogy a világraszóló diadalsorozatot innen szándékozott folytatni. 1444. június 30-án ugyanis Székely János, a kunok ispánja innen nyugtázta azt a 3997 arany forint és 50 dénárnyi készpénzt, amit Hunyadi János erdélyi vajda Szegedre küldött, hogy azon katonát fogadjanak számára.113 Tudván azt, hogy egy gyalogos 1 havi zsoldja 2 forint volt, ez összegből 2000 gyalogost lehetett kiállítani 1 hónapra. Az egykorú feljegyzésekből úgy látszik, hogy június—július folyamán a sereg már indulásra készen állott, már itt volt I. Ulászló, Brankovics György szerb fejedelem, Cesarini Julián, a pápai küldött, amikor a szultán emberei megérkeztek, és igen előnyös feltételek mellett békét ajánlottak.114 A hevenyében összehívott országgyűlés 3000 résztvevője a ferencesek templomának kertjében gyűlt össze, és néhány napi vita után itt fogadta el az ajánlatot.115 Erre a tábor nagy része szétszéledt.116 A következő napok eseményei Szegeden zajlottak, de az ország történetében voltak sorsdöntők. A király augusztus 4-én kihirdette a hadjárat folytatását. Szeptember közepén a magyar hadsereg Szegedről elindult Várna felé, ahol november 10-én katasztrofális vereséget szenvedett.117

Hunyadi — már mint kormányzó — katonai szervezkedései közepette ezután is többször megfordult Szegeden, így 1446. augusztus 23. és 30. között,118 1447 augusztusában, 1448 tavaszán.119 Ez utóbbi alkalommal talán a szerencsétlen rigómezei csatával végződő hadjáratát készítette elő. Az október 18—19-én lefolyt ütközet után a szerb despota fogságába esett, aki Szendrő várába záratta. „Igen nehezen szabadították ki innen az egyháznagyok és a bárók meg az országlakosok, akik mihelyt meghallották a katonai vereséget és fogságba vetését, gyorsan összegyülekeztek Szegeden, innen tárgyaltak a kormányzó kiszabadításáról" — írja Vitéz Jánosnak Hunyadi nevében 1448. december 31-én fogalmazott leveléhez {440} jegyzetként a levél egykorú másolója, Ivanich Pál.120 Az erőfeszítések (és megalázó feltételek) árán kiszabadult kormányzót a rendek december 20-án fogadták Szegeden, ahol az év végéig tartózkodott, nyilván kipihenve a megrázkódtatást.121

Itt van megint az 1450-es országgyűlésen (június), amely megtorló háborút határoz a despota ellen, mire az kénytelen-kelletlen elfogadja a feltételeket. Ez alkalommal írja át és erősíti meg a kormányzó a csanádi káptalan egyik, Szeged város javára szóló ítéletét a titeli káptalannal szemben.122 Itt van 1450—1451 telén,123 aztán 1451 júniusában.124 Csongrád megyei birtokát 1000 forintért elzálogosította Földeáki Ambrus szegedi sókamarásnak, hogy hadjáratai költségét fedezni tudja.125 írott nyoma nem maradt, de — a térképre tekintve — csak Szegeden gyűjthette azokat a csapatokat, amelyek segítségével 1454. október 2-án tönkreverte Feriz bég seregét a Nyugati- és a Déli-Morava szögében fekvő Krusevacnál.126

Eközben a török által délről észak felé szorított eretnekek ellepték Magyarország alsó végeit. Az ellenük folyó harc hatékonyságának fokozása érdekében jött erre a környékre a híres inkvizítor, Marchiai Jakab, aki első ízben hosszasabban 1432 és 1439 között tartózkodott Dél-Magyarországon. IV. Eugén pápa 1442 tavaszán Cesarini Julián bíborost küldte teljhatalmú követként Magyarországra, aki korábban már a husziták ellen is eljárt, sőt — ami minket közelebbről érint — már 1431-ben engedélyt kapott a pápától arra, hogy szükség esetén a bosnyák tartomány fennhatósága alá helyezze a Magyarország déli részein élő ferenceseket.127 Szegeden ez 1444-ben meg is lett. Várna mellett történt halálát az egykorú tudósítások többsége nem is az ellenség kardjának, hanemjbizonyos „szentségtörő, bűnös, vallástalan, hitetlen" magyaroknak tulajdonította.128 Ki tudja, miféle hitet vallottak a gyanúsítottak? Az 1450-es jubileumi búcsút kifejezetten azok számára hirdették meg, akik „az eretnekek és hitetlenek ellen" intézendő hadjárat céljára adakoznak.129 Holott — ha a gyanúsítások igazak voltak — a „hitetlen" török ellen a „hithű" magyarokkal együtt „eretnekek" is harcba szálltak.

{441} 1453. május 29-én elesett Konstantinápoly. Az európai hatalmak törökellenes összefogása halaszthatatlanná vált. III. Calixtus pápa az egységes fellépés megszervezése és az eretnekek elleni harc fokozása érdekében Kapisztrán Jánost küldte Magyarországra, aki már 1451 óta hadakozott Csehországban a husziták ellen. Hallgatóira rendkívüli hatást gyakorolt: a nyelvét nem értő Ausztriában is fanatizálni tudta a tömeget, sok beteg neki köszönhette csodás gyógyulását.130 Bécsben — állítólag — több mint 300 000 ember hallgatta prédikációját, de másutt is százezret meghaladó tömegekről beszéltek.131 A szent ember 1455 májusában érkezett magyar földre. Voltaképpen az eretnekek megtérítése érdekében akart fellépni, de már júniusban rájött arra, hogy a török- és eretnekellenes harc elválaszthatatlan. Június végén — még Győrből — azt tanácsolja a pápának, hogy mindenekelőtt a török ellen indítsanak keresztes hadjáratot.132 Ezután útját Szeged felé veszi, mert Hunyadi ott szervezkedik, és ott szerel fel saját költségén tízezer embert. Mire azonban Kapisztrán szeptember elején Szegedre ér, a hadvezér már Brassóban van, Moldvába készül, és onnan ír a szegedi polgároknak, hogy a szerzetest kísérjék utána.133 Ez alkalommal Fügedi Benedek házánál szállt meg, annak kapujában prédikált az összesereglett hatalmas tömegnek.134 Aztán az oláhok megtérítésére akart indulni, de a pápa visszaparancsolta Magyarországra,135 ahová időközben elindította követét, Jüan Carvajalt is, hogy közös erővel szervezzék a törökellenes keresztes hadjáratot.136 Az előkészületek közben, 1456 január második felében Kapisztrán ismét megfordult Szegeden.137 Hunyadi János pedig a főpapokkal és bárókkal március elején tartott itt tanácskozást.138 Váratlanul azonban a szultán indult meg Nándorfehérvár ellen. Carvajal Szegedre sietett, Kapisztrán az ország különböző tájain toborozta a kereszteseket, Hunyadi Budán intézkedett. A sereg ezúttal is Szegeden gyűlt össze, és itt tartózkodott június 9. és 12. között Hunyadi is, aki ekkor adta át a palánki vásártartás jogát Szeged városának.139 Innen indult Nándorfehérvár alá 1456 júniusának közepén.140 Az ütközet zaja — így beszélték — Szegedig elhallatszott.141

{442} Néhány nap múlva meghalt Hunyadi János, és meghalt Kapisztrán János is. Élettörténetük azonban Szegeden még nem ért véget. Miután Hunyadi László és Szilágyi Mihály hívei megölték Ciliéi Ulrikot, V. László király 1456 decemberének elején Szegedre hívta össze a királyi tanácsot, és minden bizonnyal itt fogamzott meg a gondolat, hogy adandó alkalommal elfogatja a Hunyadi-fiúkat. Kapisztrán Jánost Újlakon temették el. Csodáinak már életében megindult folyamata nemcsak folytatódott, áradt is. Sírját ezrével keresték fel, és betegek, nyomorékok, haldoklók százai találtak ott gyógyulást. Szegediek is jöttek özönnel. Köztük Fügedi Benedek — egykori szállásadója —, aki néma fia megszólalását köszönte neki. Osvald László, a bíró, kilencéves, halálra vált fia már attól felépült, hogy szülei megfogadták, ellátogatnak a szent férfiú sírjához. A szörnyű betegségekben szenvedők mellett akadt egy tápai legény is, aki a zarándokhelyen kóros mértékű káromkodó kedvét hagyta el.142

És az ország története is Szegeden folytatódott. 1458 januárjában itt kötött egyezményt a királyi trónért vetélkedő' két főúri blokk, a Garai—Újlaki érdekszövetség és a Szilágyi—Hunyadi rokonság. Maga az a tény, hogy a tárgyalásokra Szegeden került sor, már eleve az utóbbi csoport esélyét mutatta: a város ugyanis — mint láttuk — Szilágyi Mihály és Szilágyi Erzsébet kezén volt ekkor. A közvetlen környéken, Csongrád megyében, a Hunyadiak hatalmas birtokokkal rendelkeztek. Reizner János úgy vélekedik,143 hogy magában a városban is szép számú rokonságuk élt. Az biztos, hogy van Szilágyi nevű, Horogszegi nevű család, ezekkel állnak rokonságban a Temesvári Bodók, velük meg a Szegedi Bodók. E famíliák néhány tagja szép karriert csinált.

Hogy éppen a királyválasztás körül teljesített jó szolgálatokra vagy más dolgokra emlékezik-e Mátyás később, nem dönthető el, de az biztos, hogy Szeged lakossága iránt érzett háláját többször is kifejezi. 1462-ben „hálás emlékezettel mérlegeli azokat a sokrétű szolgálatokat, amelyeket Szeged királyi városa és annak lakossága a megelőző királyoknak, Magyarországnak és a Szent Koronának, a hajdani fejedelemnek, Hunyadi János besztercei gróf úrnak, egyébként Magyarország kormányzójának, boldog emlékezetű szülőjének, végül ő tulajdon felségének sokszorosan teljesített".144 1473-ban „figyelembe veszi híveinek, a királyi Szeged városa bölcs és tapasztalt polgárainak és választmányának először Magyarország Szent Koronája, aztán tulajdon felsége érdekében különböző helyeken és időkben sokszorosan tanúsított hűségét és teljesített hű szolgálatait".145

A másik oldalról a hagyomány emlékezik meg Mátyásnak Szeged iránt mutatott {443} különös jóindulatáról és bőkezűségéről, amikor neki tulajdonítja az alsóvárosi kolostor alapítását, vagy arra emlékezvén, hogy „mikoron egyszer Szegeden a gyűlésben vala, és Szent Demeter napján bement volna a nagymisére, és látta volna, hogy nem igen jeles casula avagy misemondóruha volna a plébánoson a nagymisén, ... mindjárt levoná az ő felső ruháját, és az oltárra oíferálá azt, hogy Szent Demeternek casulát csinálnának belőle. Becsülik vala kedig azt a ruhát hatvanezer forintra".146 A kazula ma is megvan; hogy Mátyáshoz köze volna, annak semmi jele, de ez a hagyomány meglétét nem cáfolja.147 (39. fénykép.) Az alsóvárosi templommal kapcsolatban is feltehető, hogy az 1675-ben élő ferences hagyománynak volt valami alapja, Mátyás valószínűleg az újjáépítéshez vagy a kibővítéshez járulhatott hozzá valamilyen jelentős adománnyal.148

Egyszóval abban, hogy a trónért vetélkedők közül éppen a legkedvezőtlenebb helyzetből induló Hunyadi Mátyás került ki győztesen, feltétlenül szerepet játszott az egyezkedések színhelye, Szeged is. Az itt kötött megállapodás úgy szólt, hogy Garai László, a nádor, büntetlen marad, amiért Hunyadi Lászlót kivégeztette, megtartja hatalmát és méltóságát, viszonzásként támogatja Mátyás trónigényét, Mátyás feleségül veszi a nádor leányát. Szilágyi Mihály azzal mentette át saját hatalmát, hogy az ifjú király mellé öt évre kormányzóvá választatta magát. Ezek után került sor az emlékezetes eseményre: 1458. január 24-én Mátyást a Duna jegén Magyarország királyává választották. Február 14-én vonult be Budára, azzal a szent elhatározással, hogy atyjának nyomdokaiba lépve a török rettegett villáma lesz.149

A történet megint Szegeden folytatódik. Mátyás ugyanis a trón elfoglalása után azonnal felrúgott minden egyezményt, Garai Lászlót kitette a nádorságból, Újlaki Miklóstól elvette az erdélyi vajdaságot, Szilágyi Mihályt pedig eltávolította Budáról, és Szegedre küldte, hogy kormányzóskodás helyett inkább a török elleni hadjáratot készítse elő. Jüan Carvajal pápai legátus június közepén szintén Szegedre ment. A toborzás eredményeképpen — az egykorú források szerint — kevés híján 40 000 keresztes gyűlt össze.150 Augusztus végén Mátyás is utánuk indult. (1458. szeptember 5-én Szegedről keltezi egyik iratát.)151 Közben azonban a sértett nagybácsi a felháborodott oligarchák összeesküvéséhez csatlakozott, mire Mátyás Szegeden elfogatta, és Világos várába csukatta. A törökellenes akcióból nem lett semmi. Mátyás a téli országyűlést is Szegedre hívta össze; 1458. {444} december 23-tól 1459. január 29-ig maga is itt lakott.152 Ekkor adott engedélyt vásár tartására az alsóvárosi kolostor előtt.153 .

Mindaddig, míg külpolitikájának legfontosabb célkitűzése a nagy törökellenes vállalkozás megszervezése volt, míg hitt az európai hatalmak összefogásának lehetőségében, mindaddig tevékenységének egyik legfontosabb színtere Szeged volt. Itt tartózkodott 1462 augusztusában,154 itt gyűjtötte a csapatokat, amelyekkel Havasalföldre indult,155 itt tartotta megint az országgyűlést 1464 december— 1465 januárjában, amelyen Giovanni Emo velencei követ részvételével a hadjáratról tanácskoztak, és ahonnan ez ügyben követségbe küldték a pápához Janus Pannoniust és Rozgonyi Jánost.156 Ez Mátyás utolsó kezdeményezése volt ezen a fronton. Nem sokkal előbb halt meg II. Pius pápa, aki képes volt arra, hogy — az európai fejedelmektől magára hagyatva — egyedül szálljon hajóra a török ellen. Az összefogás és a segítség reménye végleg szertefoszlott. Mátyás 1465-ben kereken kijelentette: „Véleményem szerint nem illik, hogy minduntalan személyesen álljak hadaim élére, mert ezzel tekintélyemet az ellenség szemében csökkenteném".157

Nem is járt aztán kerek tíz évig a déli hadszíntéren, Szegeden sem. Legközelebb 1475 októberében jött ide,158 innen vonult Péterváradra, hogy a következő februárban világraszóló diadalt arasson Szabácsnál. Ez volt utolsó látogatása a környéken és a városban. Hadvezérei, akik a török harcokat irányították, természetesen továbbra is megfordultak itt, de ők kevesebb nyomot hagytak maguk után. Tudjuk például, hogy itt járt 1485 áprilisában Kinizsi Pál,159 aki a határokat Mátyás nevében és aztán, annak halála után, szinte a sajátjaként védelmezte. A belső rendet is ő biztosította a környéken: 1490. április 16-án Szegedről adott ki parancsot a gonosztevők és útonállók elfogására.160

Ez időben — Mátyás halála után — a kormány legfeljebb ha kényszerűségből szorult ide, mint 1495 októberében, amikor az ország északi részein pestisjárvány dühöngött.161


Jegyzetek:

  1. OL. Dl. 17 556., Reizner János 1899—1900. IV. 73.
  2. CsmL., Szeged város titkos levéltára 344. sz., OL. Dl. 82 492.
  3. Reizner János 1899—1900. I. 60.
  4. OL. DL 60 328., SzR. 7. sz.
  5. Reizner János 1899—1900. IV. 28.
  6. Reizner János 1899—1900. IV. 30.
  7. Reizner János 1899—1900. IV. 45.
  8. Reizner János 1899—1900. IV. 31—32.
  9. Reizner János 1899—1900. IV. 54.
  10. Reizner János 1899—1900. IV. 56.
  11. Reizner János 1899—1900. IV. 35—36.
  12. Reizner János 1899—1900. IV. 50—51.
  13. Engel Pál 1977. 198.; Reizner János 1899—1900.1. 50.
  14. Reizner János 1899—1900. IV. 45.
  15. OL. Dl. 92 952., 13 715., SzR. 24., 22. sz.
  16. OL. Dl. 15 423., SzR. 45. sz.
  17. OL. Dl. 15 423., SzR. 45. sz.
  18. Reizner János 1899—1900. IV. 51—52.
  19. Reizner János 1899—1900. IV. 52—53.
  20. Reizner János 1899—1900. IV. 64—65.
  21. Reizner János 1899—1900. IV. 61—63.
  22. Reizner János 1899—1900. IV. 56.
  23. Schönherr Gyula: Hunyadi Corvin János. Magyar Történelmi Életrajzok. Bp. 1894.290.
  24. Fejérpataky László: II. Ulászló jövedelmeinek jegyzéke. TT. 1880.168.
  25. Balogh Jolán 1966. 3£4.; Reizner János 1899—1900. III. 93.
  26. OL. Dl. 13 715., SzR. 22. sz.
  27. BÁLINT SÁNDOR 1975. 28.
  28. BÁLINT SÁNDOR 1975. 112., 115.
  29. Reizner János 1899—1900.1. 49—50.
  30. BÁLINT SÁNDOR 1963. 27.
  31. OL. Dl. 13 715., SzR. 22. sz.
  32. OL. Dl. 15 381., 19 220., SzR. 44. sz.
  33. Reizner János 1899—1900. IV. 45.; másutt — Reizner János 1899—1900. I. 47. —Gyékénytónak mondja.
  34. OL. Dl. 13 715., SzR. 22. sz.
  35. OL. Dl. 29 286., Reizner János 1899—1900. IV. 51—53.
  36. OL. Dl. 15 381., 19 220., SzR. 44., 60., 71. sz., Reizner János 1899—1900.1. 48.
  37. Reizner János 1899—1900. IV. 50—51.
  38. Reizner János 1899—1900.1. passim.
  39. Stephanus Taurinus: Stauromachia, id est cruciatorum servile belliim. Ed. Ladislaus Juhász. BSMRAe. Bp. 1944. 68.
  40. Nicolaus Olahus: Hungária — Athila. Ed. Colomannus Eperjessy et Ladislaus Juhász. BSMRAe. Bp. 1938. 20.
  41. Petrus Ransanus: Epithoma rerum Hungararum. Ed. Petrus Kulcsár. BSMRAe.Nova series II. Bp. 1977. 68.
  42. L. sajtó alatt levő levelezését Jankovics József gondozásában (Régi magyar prózai emlékek).
  43. OL. Dl. 55 199., 44 292., SzR. 19., 20. sz.
  44. OL. Dl. 92 952., SzR. 24. sz.
  45. OL. Dl. 98 160., SzR. 48. sz.
  46. OL. Dl. 15 951., SzR. 50. sz.
  47. OL. Dl. 15 970., SzR. 51. sz.
  48. OL. Dl. 22 215., SzR. 91. sz.
  49. OL. Dl. 107 586., SzR. 62. sz.
  50. Martinus Georg. Kovachich 1800. II. 274.
  51. OL. Dl. 25 431., 25 430., SzR. 75., 76. sz.
  52. OL. Dl. 15 423., SzR. 45. sz.
  53. Reizner János 1899—1900.1. 35—36.
  54. OL. Dl. 55 199., SzR. 19. sz.
  55. OL. Dl. 55 199., SzR. 19. sz.
  56. OL. Dl. 31 686., 98 160., 15 970., SzR. 41., 48., 51., sz., Reizner János 1899—1900.1. 36.
  57. OL. Dl. 61 885., SzR. 59. sz.
  58. OL. Dl. 107 586., SzR. 62. sz.
  59. Kubinyi András: Polgári értelmiség és hivatalnokréteg Budán és Pesten a Hunyadi- és a Jagelló-korban. Levéltári Közlemények, 1968. 221.
  60. OL. Dl. 25 431., 25 430., SzR. 75., 76. sz.
  61. Fógel József: II. Ulászló udvartartása. Bp. 1913. 56.
  62. OL. Dl. 106083/10., SzR. 86. sz.
  63. OL. Dl. 92 952., SzR. 24. sz.
  64. OL. Dl. 98 160., 15 951., 15 970., 107 586., 25 431., 22 215., SzR. 48., 50., 51., 62., 75., 91. sz.
  65. Nícolaus Olahus: id. mű 27.: „Maromarusium comitatus, in quo citra Tibiscum prope oppidum Róna sünt salis fodinae, ex quibus sal perinde, atque saxa, in lapicidinis ferro excindun-tur".
  66. Molnár Erik: A magyar társadalom története az Árpádkortól Mohácsig. Bp. 1949. 184—185.
  67. OL. Dl. 107 586., SzR. 62. sz.
  68. OL. Dl. 55 590., Mihályi János 1900. 405.
  69. OL. Dl. 55 365., 55 383., 55 384., 55 387., 48 238., 55 388., 55 413., 55 422., Sz. R. 28— 35. sz.
  70. Mihályi János 1900. 424.
  71. Mihályi János 1900. 313.
  72. OL. Dl. 55 365., 55 383., 55 384., 55 387., 48 238., 55 388., 55 413., 55 422., Mihályi János 1900. 343.
  73. Gárdonyi Albert : Pest városa a középkor alkonyán. Tanulmányok Budapest múltjából, 1938. 2—3.
  74. Pl. Reizner János 1899—1900. IV. 57.
  75. Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig. Hajdú-Bihar megyei Múzeumok Közleményei, 1969. 17.
  76. Reizner János 1899—1900. IV. 134.
  77. Reizner János 1899—1900. IV. 47.
  78. OL. Dl. 1060 83/774., SzR. 111. sz.
  79. Reizner János 1899—1900. IV. 134.
  80. OL. Dl. 55 276., SzR. 25. sz.
  81. Reizner János 1899—1900. IV. 57—58.
  82. Reizner János 1899—1900. IV. 69., 73., 74., 77., 78., OL. Dl. 19 044., 106 083/774., SzR. 111. sz.
  83. Reizner János 1899—1900. IV. 86—87.
  84. Reizner János 1899—1900. IV. 258.
  85. OL. Dl. 82 492., SzR. 108. sz.
  86. Reizner János 1899—1900. III. 65.
  87. Reizner János 1899—1900. IV. 134.
  88. Reizner János 1899—1900. IV. 54.
  89. Reizner János 1899—1900. IV. 54.
  90. Reizner János 1899—1900. IV. 58—59., 61.
  91. Reizner János 1899—1900. IV. 58—59., 61.
  92. Reizner János 1899—1900. IV. 64.
  93. Reizner János 1899—1900. IV. 64.
  94. Reizner János 1899—1900. IV. 74.
  95. Reizner János 1899—1900. IV. 74.
  96. Reizner János 1899—1900. IV. 77.
  97. Reizner János 1899—1900. IV. 74., 77., 78.
  98. Reizner János 1899—1900. IV. 78.
  99. Reizner János 1899—1900. IV. 54.
  100. Reizner János 1899—1900. IV. 69.
  101. Reizner János 1899—1900. IV. 93.
  102. Reizner János 1899—1900. IV. 130.
  103. Kováts Ferenc 1900. 107.
  104. Reizner János 1899—1900. IV. 61.
  105. OL. Dl. 17 556., Reizner János 1899—1900. IV. 73.
  106. OL. Dl. 106083/341., 340., SzR. 82., 83., 93. sz.
  107. Reizner János 1899—1900. IV. 54.
  108. Reizner János 1899—1900. IV. 74.
  109. Reizner János 1899—1900. IV. 3—5., 64., 70. stb.
  110. Kulcsár Péter 1970. 7—8.
  111. Böhmer: Regesta imperii XII. 1104—1117.; US. V. 39., 40., 41.;. Székely oklevéltár I.Szerk. Szabó Karoly. Kolozsvártt 1872. 141.; Die Denkwürdigkeiten der Helene Kottannerin (1439—1440). Hrsg. v. Karl Mollay. Wien 1971. 9.
  112. US. V. 107.
  113. OL. Dl. 55 276., SzR. 25. sz.
  114. Antonius de Bonfinis: Rerum Ungaricarum decades I—IV:1. Ed. I. Fógel—B.Iványi—L. Juhasz. BSMRAe. Bp—Lipsiae 1936—1941. III. 141.
  115. Bálint Sándor 1975. 25—28.
  116. Antonius de Bonfinis: id. mű III. 141—145. A békét, a régi felfogástól eltérően, ténylegesen nem Szegeden, hanem Váradon kötötték meg. A „szegedi béke" elnevezés tehát nem helytálló. (Engel Pál szíves szóbeli közlése.)
  117. Minderre átfogó egykorú forrás Andreas de Palatio: Litterae de clade Varnensi. Ed.Antoni Prochaska. Lwów 1882.; Philippi Callimachi Experientis História rerum gestarum in Hungária et contra Turcos per Vladislaum Poloniae et Hungáriáé regem. Ed. Saturntnus Kwiatkowski. Monumenta Poloniae Historica VI. Lwów—Kraków 1893. 19—162.
  118. US. V. 176.; Kalocsai Káptalan Hiteleshelyi Levéltára, Lad. C. 2. IX. (az utóbbi adatot dr. Udvardy József Szeged-csanádi püspök szívességének köszönhetjük).
  119. Reizner János 1899—1900.1. 74.
  120. Iohannes Vitéz de Zredna : Opera quae supersunt omnia. Ed. Iván Boronkai. BSMRAe. Nova series III. Bp. 1980. 99—100.
  121. Antonius de Bonfinis: id. mű III. 166.; US. V. 269.; Thallóczi Lajos—Barabás Samu: A Frangepán család oklevéltára I. Bp. 1910. 364—365.
  122. Reizner János 1899—1900. IV. 46—49.
  123. Reizner János 1899—1900. IV. 46—49.
  124. Mihályi János 1900. 362.
  125. Reizner János 1899—1900.1. 36.
  126. Antonius de Bonfinis: id. mű III. 167—168.
  127. Acta Bosnae 133—134.
  128. Fraknói Vilmos 1902. 429.
  129. Fraknói Vilmos 1902. 72—73.
  130. Fraknói Vilmos 1902. 94.
  131. Bölcskey Ödön 1923—1924.1. 187.
  132. Bölcskey Ödön 1923—1924. III. 454 — 455.; Acta Bosnae 222—226.
  133. Bölcskey Ödön 1923—1924. II. 249., III. 460.
  134. Bálint Sándor 1975.124.
  135. Bölcskey Ödön 1923—1924. III. 465—467.
  136. Bölcskey Ödön 1923—1924. II. 252.
  137. Fügedi Erik 1981. 467.
  138. OL. Dl. 55 590., SzR. 40. sz.
  139. Reizner János 1899—1900. IV. 50—51.; US. V. 535.
  140. Bölcskey Ödön 1923—1924. III. 482.
  141. Antonius de Bonfinis: id. mű III. 184.
  142. BÁLINT SÁNDOR 1975. 111—124.
  143. Reizner János 1899—1900.1. 70.
  144. Reizner János 1899—1900. IV. 57.
  145. Reizner János 1899—1900. IV. 72.
  146. Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól. Kiad. Kulcsár Margit. Bp.1981.395.
  147. Balogh Jolán 1966. 389.
  148. Balogh Jolán 1966. 277.
  149. Fügedi Erik 1981. 419—421.
  150. Fraknói Vilmos 1902. 113.
  151. Reizner János 1899—1900. IV. 54—55.
  152. Sebestyén Béla 1938.
  153. Reizner János 1899—1900. IV. 55—56.
  154. Sebestyén Béla 1938.
  155. Antonius de Bonfinis: id. mű III. 243.
  156. Antonius de Bonfinis: id. mű IV. 4.; Sebestyén Béla 1938.
  157. Fraknói Vilmos 1902. 133—134.; Klaniczay Tibor: A kereszteshad eszméje és a Mátyás-mítosz. Hagyományok ébresztése. Bp. 1976. 166—190.
  158. Sebestyén Béla 1938.
  159. OL. Dl. 19 038., SzR. 65. sz.
  160. OL. Dl. 88 747., SzR. 67. sz.
  161. Reizner János 1899—1900. I. 87., OL. Dl. 67 962., SzR. 70. sz.; Petri de Warda ecclesiarum Colocensis et Bachiensis canonice unitarum archiepiscopi Epistolae. Praefatus est... Carolus Wagner. Posonii et Cassoviae 1776.98., hol ugyan az évszám 1497, de ez nyilván elírás, mert az 1495-ös tavaszi országgyűlésre mint a legutóbbira („nuperrimus") hivatkozik.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet