Előző fejezet Következő fejezet

A királyi város (1242-1543)

 

{445} III. A SZABAD KIRÁLYI VÁROS (1498—1543)

 

1. A KÖZJOGI ÁLLÁS

II. Ulászló 1498. július 4-én a tavaszi országgyűlés határozatára hivatkozva Szegedet végre beiktatja a szabad királyi városok sorába, felruházza Buda és Székesfehérvár kiváltságaival, melyeket — mint mondja — IV. Béla és III. András kegyelméből egyébként is régtől fogva élvez.1 Ez igen fontos jogi aktus volt, és bevégezte az előző századokban indult folyamatot. A jogszokás szerint ugyanis a szabad királyi városok által élvezett összes kiváltság birtoklásának az országgyűlésen történt „becikkelyezés" volt a hivatalos szentesítése. Ez tehát az 1498-as tavaszi diétán megtörtént. A király nyilván ezzel akarta kárpótolni a polgárokat azokért a károkért, amelyeket a legutóbbi elzálogosítások folytán szenvedtek, ígéretet tett nekik arra, hogy a várost többé senkinek sem adja zálogba. Hogy ez a gesztus mennyibe került a szegedieknek, arról a dokumentumok nem szólnak. A dolog mindenesetre úgy fest, mintha a polgárok a saját pénzükkel váltották volna meg a város újabb elzálogosítását.

Az államháztartás közismerten zilált viszonyai azonban nem garantálták az efféle ígéreteket. Nem sokkal később, 1502. október 21-én Ulászló sajnálattal jelenti, hogy nem tudja megtartani a szegedi polgároknak adott szavát, kénytelen a várost minden Csongrád megyei tartozékával együtt 9000 forint fejében zálogba adni Corvin János hercegnek — a szegediek ekkora összeget nyilván nem tudtak letenni —, kikötve azonban, hogy a jövő év Szent Jakab napjáig (július 25.) rendkívüli taksát nem szedhet. A zálog fennmarad mindaddig, míg a király vagy utódai vissza nem fizetik ezt a summát.2 Ilyenformán a mai napig is zálogban volna, ha Corvin János nemsokára, 1504. október 12-én meg nem hal. Vagyona — Szegeddel együtt — fiára, Kristófra jutott, aki azonban már 1505. március 17-én követte apját a sírba. Utóda nem maradt. A király úgy tekintette, hogy a Corvin-vágyon mindenestül a koronára szállt. János herceg özvegye, Frangepán Beatrix pert indított e döntés ellen. Követelései nagy részét meg is nyerte, de néhány vár és {446} város, köztük Szeged, 1506. augusztus 31-én mégiscsak visszaítéltetett a király birtokába.3

Ismét néhány éves nyugalom következett. Az 1514. november 19-i törvénycikk a királyi javadalmakat felsorolván, Szegedet első ízben említi a becikkelyezett és elidegeníthetetlen királyi városok között, rangsor szerint az utolsó helyen: van először is nyolc város, úgymint Buda, Pest, Kassa, Pozsony, Nagyszombat,. Bártfa, Eperjes és Sopron, van továbbá hét másik: Óbuda, Esztergom, Székesfehérvár, Lőcse, Szakolca, Szeben és Szeged. Majd még kilenc csoportban egyéb királyi települések és javadalmak következnek.4 Más feltörekvő városoknak éppen Szeged szolgált példaképül, mint Zenta mezővárosának, amely 1506-ban királyi városi rangra emeltetett, és a szegediekhez hasonló kiváltságokat vívott ki magának. Ebből tudjuk meg, hogy Szeged külön királyi engedély alapján használhatott vörös viaszt á pecsételéshez.5

Az 1510-es években újabb elzálogosításra került sor, melynek körülményei azonban tisztázatlanok. Egy dátum nélküli jegyzék, felsorolván az idegen kézen levő királyi javadalmakat, a „civitas Szegediensis" mellett megjegyzi, hogy az a nádor kezén van.6 E tisztet 1504 és 1519 között Perényi Imre töltötte be. Az országgyűlés az 1514-es I. törvénycikkben követeli a zálogban levő királyi birtokok és jövedelmek visszaszolgáltatását,7 egyelőre eredmény nélkül. Ugyanekkor — „nehogy a királyi javak, javadalmak és jogok felől kétség támadjon" — egyenként meg is nevezi ezeket, köztük Szeged királyi városát is.8 A határozatnak mindaddig nem lett foganatja, míg az 1518-as bácsi országgyűlésen a nemesség a legnagyobb eréllyel fellépve ki nem erőszakolta végrehajtását. Néhány oligarcha továbbra is ellenállt, de Perényi Imre azok közé tartozott, akik ezúttal csakugyan visszaadták a náluk levő királyi birtokokat, így nyilván Szegedet is. Egy másik — ugyancsak keltezetlen — irat a következő évi pénzügyi tervet előadva a várható királyi bevételek között számba veszi Szeged 2000 forintot kitevő adóját is.9 1523. május 27-én II. Lajos király (1516—1526) megerősítette Szegedet a szabad királyi város jogaiban.10

A közjogi státus mégsem mondható teljesen tisztázottnak. Először is a város nem volt fallal körülvéve, márpedig az évszázados jogszokás szerint, amit 1351-ben, {447} 1492-ben, 1514-ben írott paragrafus is rögzített, ez a teljes szabadság elnyerésének egyik alapvető feltétele volt. Az adott esetben ezt talán a különleges földrajzi tényezők, a nagy kiterjedés, a környező mocsarak, a Tisza pótolták, amelyek a palánk, az árokrendszer és a vár mellett elegendő védelmet nyújthattak. Szeged mindenesetre az egyetlen fal nélküli szabad királyi város az országban. A húszas években — mint látni fogjuk — csakugyan hozzáfogtak a városfal építéséhez.

A városhoz intézett királyi levelek rendszeresen alkalmazzák a „szabad" jelzőt, az országgyűlési iratok azonban sohasem. Ennek az az oka, hogy a korabeli jogi terminológiában a szónak volt egy szűkebb és egy tágabb értelme. Szűkebb — az országgyűlés által is akceptált — értelemben a fentebb első helyen felsorolt nyolc várost illette. Ezek a XV. század második felében kisajátították maguknak a tárnoki széket, melyen a tárnokmester elnökletével maguk vettek részt, és maguk között intézték ügyeiket, pereiket. Ha nemessel kerültek összeütközésbe, akkor is kivételezett helyzetben voltak, mert a király külön bírót küldött ki, és nem utalta a dolgot a nemesség érdekeit hivatalból képviselő nádor vagy országbíró, tehát a szokásos fórum elé. A többi város nem részesült ebben a kiváltságban. Szeged sem. Fentebb láttuk, hogy 1436-ban még a tárnoki szék alá tartozott. Később ennek nincs nyoma.

Szegedet tehát a tágabban értelmezett szabadság illette meg. Az ilyen városok is jog szerint közvetlenül a királyt szolgáló nemes személynek számítottak, egy szavazatot képviseltek az országgyűlésen. (Hozzá kell tennünk: nem tudunk arról, hogy korszakunkban akár Szeged, akár bármely más város részt vett volna ezen.) Nem tartoztak a megye fennhatósága alá. Polgáraik a város előtt folytatták pereiket, érdekeiket kifelé a város képviselte, és a város tett igazságot akkor is, ha kívülállóval keveredtek vitába.11

Csongrád megye sem avatkozott Szeged ügyeibe. Két alkalommal fordul elő, hogy a megye vizsgálatot folytat szegedi polgárok visszaélései ügyében. 1485-ben kivizsgáltatja Lindvai Bánfi Miklós tiszttartójának panaszát, aki szerint a szegediek — élükön Szilágyi László főbíróval — károsítják a Bánfi-birtokokat, Gyékénytót, Szentmihályt, Dorozsmát és Bánfalvát. A kiküldött alispánok és szolgabírák megállapítják a panasz jogosságát. Jellemző azonban, hogy a vizsgálatot titokban („clam et oculte") folytatják le.12 1523-ban Csongrád megye bonyolít le tanúkihallgatást arról, hogy miként szöktettek meg a szegediek egy {448} jobbágyot Sövényházáról.13 Hogy a két ügy perre került-e, és ha igen, milyen fórum előtt, arról nem tudunk. A város jogi ügyeiben a nem tárnoki városok esetében szokásos más hatóságok jártak el. így 1450-ben a titeli prépostsággal folyó perben a csanádi káptalan eszközli a tanúvallatást.14 1475-ben a budai káptalannal a város az országbíró előtt köt egyezséget.15 1481-ben a péterváradi apát ellen folyó peres ügyben a nádor hoz ítéletet.16 A más szabad királyi városokkal (Kassával, Bártfával) fennálló vitában 1484-ben a király dönt.17 Hozzá kell tenni, hogy a város titkos levéltárában csak a megnyert perekről őriztek írásos dokumentumokat, ami nem csodálható.

Az új státus követelte talán, hogy a város állandóan képviseltesse magát Budán. Ezért kellett ott házat vásárolnia, ahol küldöttei, ügyvivői megszánhattak. A ház a Szent Miklós téren állt a várban, a veszprémi káptalan és Báthori Miklós ingatlana között (ma Hess András tér 4. szám). Megszerzésének és elveszítésének időpontja ismeretlen, az egyetlen, birtokunkban levő adat szerint 1522-ben megvolt.18

2. A LAKOSSÁG

LÉLEKSZÁM, ETNIKUM

Hogy Szegedet népes nagyvárosként tartották számon, Bertrandon lovag óta tudjuk. Konkrét adatokat persze az elbeszélő forrásokban hiába is keresnénk. Istvánffy Miklós azt mondja, hogy 1514 táján csak halász élt benne háromezer.19 E szám — a kor terminológiája szerint — képletesen értendő, „nagyon sok"-at jelent. Biztos fogódzót az 1522-ből fennmaradt tizedlajstrom nyújt, amely minden egyházi tizedet fizető családfőt egyenként megnevez. 1493 önálló háztartást vesz számba, ezenkívül még 56 mással közös fedél alatt élő családot, mindösszesen tehát 1549 háztartást. Benne van ebben Tápé és Szentmihály lakossága is. A korszakrajellemző ötös családnagysággal számolva 7745 lelket kapunk, és így minden bizonnyal közel járunk a valósághoz, ha 7500—8000 lakosról beszélünk.20 Más számítás szerint a családok száma 1646, a lélekszám 7600.21 E szám értékeléséhez tudnunk kell, hogy a XV—XVI. század fordulóján Magyarországon mintegy {449} 25 ezer település volt. A túlnyomó többség 110—120 lakost számláló pici falu, nyolcszázra tehető a mezővárósok száma, egyenként 500—600 lakossal, 50 a királyi városoké, melyekben 1000—4000 ember élt. Csak Pest és Kassa lépte túl ezt a számot, a tízezret pedig egyedül Buda, Szegedet tehát a legnagyobbak között is az első helyek egyike illeti meg.22

Ezzel összefüggésben a legnagyobb összegű adót fizette (bár ennek mindenkori nagyságát más tényezők is jelentékenyen befolyásolták). így 2000 forintot fizetett 1490—1494 táján, annyit mint Buda, Pest, Kassa, Kolozsvár; ugyanekkor 400-at fizetett Esztergom, Sopron, Pozsony.23 Ugyancsak 2000-et 1495 októberében.24 Az 1510-es években Szeged várható adóját megint 2000 forintra becsüli a kincstárnok, annyira, mint Budáét és Pestét összesen, ugyanebben a jegyzékben Sopron és Székesfehérvár 400—400, Kolozsvár 312, Esztergom 200 forinttal szerepel, Lőcse, Bártfa, Eperjes, Kisszeben együttesen 1000 forinttal.25 Egyes kutatók a kolduló rendű kolostorok száma alapján állítják Szegedet az élvonalba. Ezek ugyanis — vagyonnal nem rendelkezvén — csak a befogadók terhére tarthatták fenn magukat, ezért csak a leggazdagabb települések engedhették meg maguknak azt a fényűzést, hogy otthont adjanak nekik. Buda négy kolduló rendű kolostor fenntartására tudott vállalkozni, Szegeden, Esztergomban és Pécsett három-három volt. Esztergomban persze az érsek, Pécsett a püspök vállalta magára az anyagi terhek oroszlánrészét, Szegeden az egészet a polgárok viselték.26

Ugyanerre az eredményre jutunk, ha azt vizsgáljuk, milyen részesedést vállalt magára Szeged a külföldi egyetemjáró mozgalomban. Magyarországon ugyanis felső szintű oktatás nem lévén, a legigényesebbek kénytelenek voltak külföldre küldeni tanulni vágyó fiaikat. Ez nagy költségekkel járt, ezért elsősorban a főúri családok vállalhatták. A szegényebb állásúak valamelyik egyházi vagy világi mecénás támogatásával utaztak, rendszerint egy ifjú arisztokrata kísérőjeként. Mellettük találjuk a legtekintélyesebb városok gyermekeit, jeléül annak, hogy a polgárság vagyonos rétege már egyrészt megengedheti magának ezt, másrészt szükségét érzi annak, hogy megszerezze a legmagasabb műveltséget. Az a tény, hogy Szeged — mint alább, az értelmiségről szólva kimutatjuk — tömegesen küldi gyermekeit külföldi egyetemekre, olyannyira, hogy e téren az első három város között foglal helyet, sőt, hogy a szegedi kolduló rendű kolostorok lakói közül is jó néhány jut el azokra, ismét az átlagot jóval meghaladó lehetőségeket és igényeket mutatja.

{450} A lakosság nemzetiségi összetétele az elmúlt századok folyamán semmit sem változott, a tizedjegyzékbe foglalt és más forrásokból ismert több mint másfél ezer név messze túlnyomó többsége magyar eredetre utal. Ha esetleg tehát be is települtek idegen elemek, azok nagyon gyorsan asszimilálódtak. „Valódi" idegen összesen kettő akad, egy Michael Theutunicus, aki csak átutazóban tartózkodik a városban, és egy Valentinus Italicus, aki viszont magyarul, Olasz néven is bemutatkozik. Az idegen származásúak nem külföldiek, németek, vallonok, olaszok, mint más királyi városokban, hanem a közvetlen környékről ide származott nemzetiségek. A tizedjegyzékben ezek közül legnagyobb számban a Tóth név fordul elő, és van egy Tóth utca is a városban. A névadók Szlavóniából jöttek ide, melyet akkor Tótországnak neveztek. Igen sok a Kun, és ugyancsak van egy Kun utca is, sőt a vezetéknevek egynémelyike is kun eredetű (Mizsér, Nyőgér, Tatár, Törtei, Kara, Csartán). A tótok és a kunok valaha külön közösséget (ún. hadat) alkottak a városon belül, erre utalnak a róluk elnevezett utcák, ez azonban ekkorra már a múlté, a XVI. század elejére teljesen elkeveredtek az őslakossággal. A régi szervezet emlékét már csak a Dékán vezetéknév őrzi: az ősök valaha tíz családból álló egység élén álltak. Kisebb számban fordul elő a Horváth, a Rácz, a Török, a Német, a Lengyel, a Francia (?Franch) és a ,cigány' jelentésű Faraho. Tudunk továbbá — egyetlen — szegedi származású zsidóról; Istvánffy Miklós az 1552-es évnél emlékezik meg a Szegeden lakó zsidókról.27 A nevek kivétel nélkül magyar nyelven olvashatók, ha tehát viselőik valaha idegen elemnek számítottak is, rég elmagyarosodtak. Hozzá kell tennünk, hogy a kisebb számban előforduló nevek nem jeleznek szükségképpen nemzetiségi hovatartozást, származást, őrizhetik valami más típusú kapcsolat, utazás, hadjáratban való részvétel, kereskedelmi érdekeltség stb. emlékét is. Ilyen vállalkozásokra emlékszik a Keresztes és a Huszita (Huszta) családnév is. A Faraho is inkább külső hasonlóságot jelölhet, hiszen cigányok aligha voltak a tizedfizető cívisek között.

DEMOGRÁFIAI MOZGÁS

A származási helyre utaló vezetéknevek általában a közvetlen környékre, Csongrád, Csanád, Bodrog, Bács megyére, a Temesközre mutatnak, kisebb számban fordul elő baranyai, szerémségi, torontáli, valkói, szolnoki, pesti, tolnai, erdélyi illetőséget jelző név, mint a Székely is. Nagyarányú áttelepülést sejtető adat egy akad: Szegeden és a főegyházmegyében 24 család viseli a Somogyi nevet. (Egyébként az azonos nevű családok száma zömmel kettő, ennél ritkán több, {451} csak Szondiból van nyolc.28) A betelepülő polgárok származáshelyéről térképünk ad áttekintést.29 (45. grafikai melléklet.)

Az ellenkező irányú folyamatra, az elvándorlásra csak hozzávetőlegesen következtethetünk a Szegedi vezetéknevű személyek segítségével, akik az ország különböző pontjain különböző minőségben fel-felbukkannak. A tizedjegyzék a kalocsai egyházmegye településein öt Szegedi nevű családot ismer. Bár ilyen szép számmal akad másutt is, a mozgás jellegére, intenzitására, okára irányuló vizsgálódást nem teszi lehetővé, mert a források csak azokról szólnak, akik valami oknál fogva kiemelkedtek az átlagból, és nevezetessé tették nevüket. Ezek az egyházi, közhivatali, üzleti pálya mentén sodródtak távol szülővárosuktól. Van szegedi szinte az ország összes káptalanjában, zárdájában, van zágrábi püspök, királyi kancelláriai és személynöki jegyző, máramarosi ispán, pesti bíró, debreceni jegyző, van pesti szűcsmester, budai üzletember stb., stb. A közönséges halandókról nemigen szól az írás. Hogy ők is el-elmozdultak innen, azt a Rozgonyiak dömsődi jobbágya, Szegedi Mihály tanúsítja 1469-ben, ő is csak azért, mert jogtalanul használ egy földdarabot.30 Az elköltözés nem lehetett nagyarányú és nem lehetett tendenciózus, 1522-ben ugyanis mindössze 2 ház állt üresen a városban.

A fluktuáció — avagy a demográfiai mozgás — azonban minden mai mértéket felülmúlt, de legalábbis felülmúlni látszik. 1520. december 4-én Sárszegi István elzálogosítja szegedi házát (mely egykor Szilágyi Lászlóé volt) bizonyos Franciscus Bewke pesti polgárnak. A szokásos jogi aktusnál megállapítják a szóban forgó ingatlan határait: mellette áll Iacobus Alch, Gregorius Fygedy, Michael Zewch, Thomas Thury háza, Szeged város árka (fossatum), aztán Ilona asszony (Elena, Iohannes Chanady özvegye), Michael Buday és Georgius litteratus háza.31 1525. február 25-én II. Lajos király megparancsolja a csanádi káptalannak, hogy legyen jelen hiteles embere, amikor a királyi ember bevezeti a szegedieket abba a szegedi házba, melyet egykor Szilágyi László épített, II. Ulászló Stephanus Dayka-nak ajándékozott, most pedig az uralkodó Szeged városának adományoz.32 Március 18-án a káptalan jelenti, hogy a parancsot végrehajtotta. Az eljárásnál annak rendje és módja szerint összehívta a szóban forgó ingatlan szomszédait mind, megjelent tehát Georgius de Sewenhaza Csongrád megyei alispán, Petrus {450} és Ladislaus Morycz de Sewenhaza, Benedictus Gorollyay de Fark, és a beiktatás jelenlétükben végbement.38 1520 vége és 1525 tavasza közül tehát kétségtelen hitelű dokumentumokból ismerjük 12 szegedi háztulajdonos családfő nevét. És e két időpont kellős közepéről, 1522-ből a kezünkben van a tizedlajstrom, amely minden szegedi családfőt feltüntet. A szereplők közül Szilágyi László már régebben halott (a tizedjegyzékben vezetékneve sem fordul elő).

Hasonlóképpen eltűnt még 1525 előtt Dajka István, akinek családneve azonban megtalálható 1522-ben. A zálogbirtokos Beké Ferenc pesti polgár családneve nincs meg (Pesti van négy is, de nincs köztük Ferenc), ő persze nem is volt idevalósi. Velük nem foglalkozunk. 1520 és 1522 között mindenestül eltűnt a városból a Sárszegi és a Csanádi család, az 1520-as ügylet nyolc szereplője közül „elveszett" hat: Sárszegi István, Ács Jakab, Fügedi Gergely, Litteratus György, Szőcs Mihály és Ilona asszony. Megvan Thúri Tamás, Budai Mihály. Az 1525-ös háztulajdonosok közül viszont 1522-ben még híre sincs sem a Sövényházi, sem a Móric családnak, Sövényházi György, Sövényházi Móric Péter és Sövényházi Móric László tehát a közbeeső három év alatt költözött a városba. Egyedül Gorollai Benedek található meg mindkét iratban. Az 1520 és 1522 között eltűnt hat személy közül öt a jelek szerint két év leforgása alatt elhunyt. Megállapítható ugyanis, hogy az 1520-ban elzálogosított ház a Nagy piateában állt, mert a jelenlevők (és 1522-ben élők) közül itt lakik Thúri Tamás és Budai Mihály. Sárszegi István nyilván elköltözött. A többiek közül Fügedi Gergely helyén a Nagy utcában most Fügedi Ferencet találjuk, Szőcs Mihály helyett Tamást, Litteratus (illetve Deák) három is van az utcában. Ilona asszony sincs az élők sorában. Az Ács családnak nyoma veszett az utcából. A 12 szereplő közül tehát öt év leforgása alatt öt meghalt, egy elköltözött, három újonnan érkezett, mindössze három maradt egyazon helyen, egyazon állapotban, életben.

A , demográfiai szabályzók" egyik leghatékonyabbja — Európa-szerte — a járvány volt, amit általában pestisnek neveztek. Ezt Szeged sem kerülhette el, bár konkrét adatunk nem nagyon van. 1472-ben biztosan elérte a várost, mert Mátyás a következő évben a pusztulásra való tekintettel engedi meg néhány Szeged környéki kun puszta benépesítését.34 A következő járványról 1508-ban hallunk.86 Az 1495 augusztusában tomboló pestis viszont alighanem elkerülte Szegedet, legalábbis eleinte; Ulászló király ugyanis ez elől húzódik éppen ide.335

A népmozgalom egyik irányának, a városi lakosság gyarapodásának volt egy {454} országosan elterjedt, bár nem éppen törvényes útja, a jobbágyszökés, illetve -szöktetés. Nemcsak a szabad királyi város, hanem minden kiváltságolt település vonzotta a jobbágyot, hiszen ott legalább a testhez tapadó személyi kötöttségtől megszabadult. A kisbirtokról a nagybirtok felé húzódott, mert a kisbirtokos személyes felügyelete alatt látástól vakulásig dolgoztatta, míg a hatalmas kiterjedésű, rendszerint hanyagul felügyelt, szakszerűtlenül irányított nagybirtokon sokkal szabadabban mozgott. Hiába próbálta a törvényhozás — főleg 1514 után — útját állni e vándormozgalomnak, a jobbágyság feltartóztathatatlanul hömpölygött a város és a nagybirtok felé. Hiába törölték el a jobbágyság szabad költözködési jogát, a paraszt továbbra is oda ment, ahova akart, mert a kárvallott kistulajdonos nem tudta igazát érvényesíteni az új munkaerőnek örvendő arisztokratával vagy várossal szemben.

A szegediek 1523-ban a március 29-re virradó éjszakán szöktettek meg egy Eső Péter nevű jobbágyot Sövényházáról.37 Az eseményekről valóságos riportban számolt be Felgyői Móric Menyhért és Gyékénytói Thaddi Barnabás, akiket Csongrád megye a kárvallott ifjabb Sövényházi Móric Péter, illetve anyja, Ilona asszony panaszának kivizsgálására kiküldött. Meghallgatták a szemtanúkat, jegyzőkönyvbe vették a vallomásokat, és a következőképpen számoltak be a történtekről. A Virágvasárnapra virradó éjszakán nemes Sövényházi Veres Sebestyén az igazak álmát aludta ágyában, amikor Ilona asszony, a boldogult idősebb Sövényházi Móric özvegye megverte az ablakát és bekiáltott: „Kelj fel, mert a szegediek elviszik Eső Pétert!" Ő felugrott, kiszaladt az utcára, ahol egy sereg fegyveres szegedi állt. Máris indult volna Sövényházi Györgyhöz, a Csongrád megyei alispánhoz, hogy tiltakozzék, de meglátta, hogy odatereltek néhány helybéli embert, és hozzájuk lépett, hogy megkérdezze, mit keresnek ott. Míg a történtekről beszélgettek, egy szegedi rájuk kiabált: „Legyetek csöndben, mert kutya legyek, ha hatot tüstént le nem vágok közületek." Pető Barnabás szintén a legnagyobb nyugalomban szendergett, amikor Ilona asszony embere megverve ablakát felébresztette, és kérdésére bekiáltott: „Kelj fel, asszonyom hív, mert Eső Péter megugrott!" Pető Barnabás szaladt az özvegyhez, tiltakozott az erőszakos szöktetés ellen. Ámde amikor az asszony három szolgáját az alispánhoz szalajtotta, hogy tiltakozását jelentse, az egyiket közülük elkapták, leteperték, a másik kettő csak futással tudta megmenteni a bőrét. Bakos Tamás is javában aludt azon az éjszakán, amikor az özvegy kiugrasztotta ágyából, és tiltakozott nála az ellen, hogy a szegediek éjnek éjszakáján erő-hatalommal elvigyék Eső Pétert minden mozgatható holmijával együtt. Bakos Tamás tulajdon szemével látta, ahogy a szegediek Eső Pétert elvitték, és azt is látta, ahogy az özvegy egyik szolgáját elkapták. A tettesek egyike így kiáltott: „Ne vágd el az inát!", mire a másik: „Hagyd őt!" Hát így {455} zajlott le a jobbágyszöktetés 1523-ban a Virágvasárnapra virradó éjszakán. Lett-e az ügynek folytatása, nem tudható.

A sövényházi jobbágyszöktetés dokumentációja Szeged demográfiai viszonyaira nézve további tanulságokkal is szolgál. A szemtanúk ugyanis, akiknek vallomásából fentebb idéztünk, az éjszakai sötétség ellenére felismerték a bűntényben részt vevő szegedieket, nevezetesen Stephanus Santho, Petrus Therek, Thomas Kaaba, Barnabas Kwthos, Franciscus Bodrogy, Georgius Thot, Iohannes Sepe szegedi polgárokat. A hét közül hat már az előző évben is a városban lakott (Török Péter, Tóth György és Szépe János név szerint szerepel a tizedlajstromban, a Szántó, a Kutas és a Bodrogi család szintén megtalálható, ezeket nyilván fiatalabb tagjaik képviselték a merész vállalkozásban), de Kaaba Tamás családjának egy évvel korábban még névrokona sincs a városban. Épp az imént költözött tehát be. Másrészt az a Sövényházi György megyei alispán, akihez a szöktetésen felháborodott nemesek 1523-ban mint helybeli potentáthoz tiltakozni szaladtak, 1525-ben (az előbb láttuk) már Szegeden birtokol telket, házat, mégpedig annak az ifjabb Sövényházi Móric Péternek a szomszédságában, aki 1523-ban még sövényházi lakosként jelentette fel a megyénél a garázdálkodó szegedieket. Eszerint tehát Sövényházáról nemcsak a jobbágyok költöztek lassacskán — olykor görbe úton — Szeged városába, hanem a legtekintélyesebb nemesek is.

Ennek következtében mint minden királyi városban, a polgárokkal vegyest éltek nemesek is, akiknek a községen belüli jogállásuk miben sem különbözött a cívisekétől. A forrásokban név szerint sok szegedi nemes (nobilis) fordul elő, sokukról tudjuk, hogy az ország különböző tájain nemesi birtokot vallottak magukénak. A városi polgárok közé, úgy látszik, csak a leggazdagabbak tudtak bejutni : a tizedjegyzék szegedi anyagában ugyanis hat Nobilis fordul elő (mind latinul), míg viszont az egyházmegyében van hét Nemes (mind magyarul). Bálint Sándor feltételezése szerint a latin névhasználat előkelőbb állást mutat. A nemes polgárok a megyei közéletben is részt vettek, mint láttuk például, hogy a város főbírája, Szilágyi László, csongrádi ispánságot is viselt. Részt vettek az államigazgatási tevékenységben, királyi, vajdai emberként jártak el. Valószínűleg e megbízatások emlékét őrzi a sok Király (Rex is), Vajda, Bán, Herceg családnév. Az Ispánok némelyike is őrizheti a megyei hivatal emlékét. A közéletben tevékenykedett a Jámbor (,fogott bírő) család őse is.

TÁRSADALMI, VAGYONI MEGOSZLÁS

A városon belüli társadalmi és vagyoni megoszlásra a lajstrom egy konkrét adattal szolgál: 905 család, vagyis 57% nem rendelkezett földdel, szőlővel, ezért csak a hat (4 esetben négy) dénáros, úgynevezett kereszténységpénzt fizette. Teljességgel tisztázatlan azonban, hogy e tényt hogyan kell értékelni. Meglehet ugyanis, hogy ez a 905 család nyomorult zsellérsorban élt, és többet nem lehetett kicsikarni {456} belőle. De az is meglehet, hogy ellenkezőleg oly jól menő iparral, üzlettel rendelkezett, hogy a mezőgazdasági tevékenységgel teljesen fölhagyhatott. Ez utóbbi a valószínűbb, mert a város leggazdagabb negyedeiben (például a Szántó, a Szent Demeter, a Nagy utcában stb.) a lakók egyik része szőlőbirtokos, a másik rész a hat dénárt fizetők közé tartozik, gabonát, juhot, más terméket egyik sem ad. Az egyház még nem volt berendezkedve e modern életformára, a dézsmaszedők tanácstalanul álltak a földet nem művelőkkel szemben, akármilyen gazdagok voltak is. 131 lakosnak volt juha, 139 adott terménytizedet, 77-nek szőleje volt. A vezetéknevek között van Gazdag, Szolga, de ez nem sokat jelent. Belső ellentétekről 1412 óta nem hallani, nyilván azért nem, mert ezek ritkán kerültek írásba. A hatalmával visszaélő bíró elleni felzúdulás mögött csoportérdekek sejdíthetők, de ezek minéműségét csak találgatni lehetne. Kiáltó nyomor aligha volt a városban: amikor tudniillik a kalocsai érsekség részére behajtják a tizedet, ha többet nem is, legalább az említett négy-hat dénárt minden családból ki tudják szedni. Mindösszesen 95 dénár hiányt jegyeznek fel, amit egyes családok szegénysége miatt nem sikerült behajtani. (Egy másik kéz ehhez is odaveti: „Nem volt jogotok hozzá!") Legfeljebb néhány tucat koldusszegény családról lehet szó, ami a több mint másfél ezer között elenyészik. Egy dorozsmai jobbágytól Szilágyi László 19 arany forintot vesz el erőszakkal, ráadásul még 80 dénárra meg is bünteti.38 Szegeden nemzetiségi ellentétek sem voltak, ami más városokban olykor komoly zavargásokhoz vezetett, és nem volt annyi zsidó sem, hogy érdemes lett volna pogromokat rendezni, ami másutt a XV. század vége felé divatba jött.

Volt néhány dúsgazdag família. Ilyennek volt tagja Szilágyi László, és — mint alább meglátjuk, a névkülönbség ellenére — testvére, Temesvári Bodó Mihály. Ez utóbbi 1497-ben tiltakozik az ellen, hogy Ilona, néhai Szilágyi László özvegye, eladja vagy elzálogosítsa négy kőházát, melyből egyik Szegeden a Szent Péter-templom mellett állt, a másikban (ugyancsak Szegeden) mészárszék működött, egy harmadik Váradon, a negyedik Pécsett volt, és birtokolt még egy pécsi szőlőt is.39 A szegedi házak közül az egyik később, 1520-ban, Sárszegi István tulajdonában van, a másikat II. Lajos 1525-ben Szeged városának adományozta.40

Adásvételi ügyekről, vagyonjogi perekről, problémákról minduntalan hallunk, általában azonban csak elszigetelt eseteket, töredékes adatokat találunk a forrásokban. A budai káptalan protokollumában mégis szerencsésen fennmaradt egy iratcsoport, amely más, csatlakozó dokumentumokkal kiegészítve, némi betekintést {457} enged a polgárság és nemesség pénzügyeibe.41 Eszerint 1510 utolsó napjaiban megjelent a káptalan előtt Temesvári Bodó Péter, és bepanaszolta testvérét, az elhunyt Mihályt, hogy számára károsan végrendelkezett. Kiderül a feljegyzésből, hogy az ő testvérük volt a többször említett szegedi főbíró, Szilágyi László, és ők örökölték annak osztatlan ingó és ingatlan vagyonát, azzal együtt közös nagyapjuk, a rég meghalt Szilágyi Antalét is. 1511. január 2-án megjelent ugyanott Sárszegi István, a szegedi sóispán, valamint testvére, Benedek, aki a káptalan színe előtt 15C0 forint kölcsönt vett fel három krakkói polgártól, Maydel Mihály-tól, Fogelwayder Lénárttól, Lukau Menyhérttől azzal, hogy az összeget három részletben novemberig visszafizeti, ha mégsem, a hitelezők lefoglalhatják az adósok szegedi házát és kúriáját. Január 24-én ugyanitt az említett Temesvári Bodó Péter előadja, hogy ő tartja zálogban Nagyszőreg, Belszőreg, Deszk birtokokon, valamint Kistelek pusztán azokat a birtokrészeket, melyeket valamikor hajdanában Sztari Imre fiai, Albert és Ferenc az ő nagyapjának, Szilágyi Antalnak zálogosítottak el. E birtokrészeket, valamint Kisgyálán fekvő birtokrészét már korábban maga is zálogba adta 200 forint fejében Sárszegi Istvánnak. Most ugyanezekre felvesz tőle még 100 forintot, így a tartozás 300 forintra emelkedik. Sárszegi István még ugyanazon nap elzálogosítja az egészet 190 forintért Martoncsi Pesthényi Gergelynek. Június 16-án ismét jelentkezik Temesvári Bodó Péter, és elismeri, hogy megkapta a Szí áriaktól, Jánostól és Bálinttól a hajdanában kölcsönzött összeget, ezért a szóban forgó birtokrészeket visszaadta nekik. így hát alkalmasint vissza kellett csinálni az egész bonyodalmas tranzakció-sorozatot. Pedig a legnagyobb bonyodalom időközben már megoldódott. Az egyik szereplő, Sztari Bálint, ugyanis húsz évvel korábban, de már jócskán az első elzálogosítás után, a trónharcok idején a trónkövetelő Albert herceg mellé csatlakozott, miáltal hűtlenség bűnébe esett, ezért II. Ulászló 1490. december 30-án megfosztotta őt birtokaitól, többek között azoktól a birtokrészektől is, melyekről eddig beszéltünk. Losonci László kapta meg ezeket. Birtokba azonban nem vehette, mert amikor Ulászló kiegyezett Alberttel, egyezségükben kikötötték, hogy Ulászló eltörli az Albert párthíveit sújtó büntetéseket, így Sztari Bálint is visszakapta elkobzott javait. Csakhogy Losonci erőszakhoz folyamodott: az érdekeltek kizárásával, királyi ember, hiteles ember jelenléte nélkül akarta elfoglalni a nemesi kúriát, hatalmaskodásával tetemes kárt okozott, amiről jegyzék is készült. A birtok ekképpen megmaradt a Sztari-aknál, illetve az idő szerint Bodóék kezén.

Mindez meglehetősen magas színvonalúnak mutatja a leggazdagabb szegediek pénzügyi manővereit. Nem az eset bonyolultsága miatt, hanem azért, mert az ügy kapcsán felbukkan a krakkói üzletemberek neve. Márpedig ők a Magyarországon tevékenykedő külföldiek egyik legtekintélyesebb csoportjához tartoztak.

{458} A velük való kapcsolat — legalábbis áttételesen — a szegediek külföldi pénzügyi összeköttetéseit is sejteti. Az erre vonatkozó adatok nagyon-nagyon szórványosak. Jóval korábbról ismerjük még egy ilyen közvetítő nevét: Christan von Raab pozsonyi kereskedő házára szegedi és nürnbergi kereskedők követeléseit táblázzák rá 1439 táján.42 Igencsak valószínű, hogy azok a gazdag szegediek (mert a szegényebbje nagy utazásokra nem vállalkozhatott), akik Rómában beiratkoztak a Szentlélek Társulat tagjai sorába, itáliai tartózkodásukat nemcsak lelkük építésére használták fel. Tíz ilyen személyről tudunk az 1493—1499-es évekből. Erősíthették e kapcsolatokat a sóügyben itt járt, itt ragadt olaszok is, mint erre utaltunk. A szegedi kereskedők Varasdon találkoztak pettaui (Ptuj) és marburgi (Maribor) kollégáikkal.43 Ismerünk egy németet, aki megfordult Szegeden (Michael Theutunicus); Német vezetéknév a tizedjegyzékben is előfordul. További következtetéseket a kereskedelmi összeköttetésekből vonhatunk le, melyek tárgyalása még sorra kerül.

A már jelzett és még tárgyalandó egyetemjáró mozgalom irányából ugyancsak következtethetünk a külföldi üzleti kapcsolatokra. A kint tanuló diákot ugyanis pénzelni kellett, és ezt a szokásos gyakorlat szerint mindig az egyébként is használt csatornák igénybevételével intézték. Vagy készpénzt küldtek odautazó, megbízható kereskedő közvetítésével, vagy — többnyire — megbízást egy helybeli, ismert üzletembernek meghatározott összeg folyósítására, minek fejében idehaza vállaltak kifizetéseket. Diákot tehát gyakorlatilag csak oda lehetett küldeni, ahova kipróbált üzleti szálak vezettek (no meg, persze, ahol egyetem volt). Szegedről ezek a szálak egyértelműen Bécsbe és Krakkóba vezetnek, ritkásabban futnak Pado-vába. Más városokba, más típusú kapcsolatok révén, szerzetesek jutnak el.

A pénzügyletek zöme-természetesen Szegeden sem mozoghatott magasabban az országosan jellemző 100 forint alatti átlagnál. 1447-ben Csongrád megye előtt Farki László pereli Dorottya asszonyt, aki nem adta vissza neki a Pesten kölcsönkért 2 arany forintot.44 1512-ben a szőregi Tamás a Pest megyei Vecsést elcseréli egy más, Zaránd megyében fekvő birtokrészre. Értékkülönbözet címén ráadásul 125 forintot kap.45 Két sövényházi nemes 1513-ban 60 forintért megvásárolja a felgyői Mykolo István egyik felgyői birtokrészét. Kötelezik magukat, hogy ha három hónapon belül nem fizetik ki az összeget, a duplájában legyenek elmarasztalva, s még a birtokrészt is veszítsék el.46 Úgy látszik, 60 forintnyi készpénzt nem volt könnyű előteremteni. Ugyanez a Mykolo István a következő évben ugyanennek {459} a sövényházi családnak 80 forintért adja el Felgyő (más nevén Sóstelek) birtokon fekvő részét.47

Néha, igen ritkán, roppant magas összegek forognak szőnyegen. 1454-ben a szegedi (de lehet, hogy sajószögedi) Báthori Miklós kerek 2000 arany forintért vásárolja meg a Heves megyei Szurdokpüspökit.48 1520-ban néhai Szilágyi László egyik szegedi kőházát — a hozzá tartozó művelt és műveletlen szántóföldekkel, mezőkkel, rétekkel, legelőkkel, kaszálókkal, erdőkkel, berkekkel, kertekkel, vizekkel, folyókkal, halastavakkal, halászóhelyekkel, malmokkal, a vele járó területekkel, hegyekkel, völgyekkel, szőlőkkel, szőlőhegyekkel egyetemben — 1000 magyar forintért zálogosítja el a jelenlegi tulajdonos, Sárszegi István egy pesti polgárnak. 1000 forintért akkor, amikor az egész államháztartás teljes évi adóbevétele 60 000 forint volt. Sárszegi azonban nem maradt fedél nélkül, hiszen ezt a szerződést budai házában kötötte meg az Olasz utcában.49 1524-ben Izsák szegedi zsidó — akkor Szapolyai György szepesi gróf szolgálatában — néhány társával együtt tíz drágaköves aranyékszert helyezett letétbe Pozsony város hatóságánál.50

A legvagyonosabb réteg családi kapcsolatai a fentiek tükrében ugyanolyan szövevényesnek és áttekinthetetlennek látszanak, mint az arisztokráciáé. Ebben a tizedjegyzék nem sokat segít, mert vezetéknevek, foglalkozásnevek és még nem állandósult jelzők vegyesen fordulnak elő benne, azonkívül azonos vezetéknév sem jelöl feltétlenül vérségi összetartozást. A szórványosan fennmaradt és értékelhető adatokból mégis úgy látszik, hogy a szegedi patríciusok családi érdekközössége behálózta az egész országot, s egy-egy szála talán még a királyi udvarig is elért. Általánosságban megállapítható, hogy a házasságkötések az üzletkötésekkel párhuzamosan alakultak.51

A fentebb említett Szilágyi Antal 1450-ben tekintélyes polgára a városnak, rögtön a főbíró után tesz vallomást egy perben a csanádi káptalan előtt.52 Három unokája van: Szegedi Szilágyi László, Temesvári Bodó Mihály és Temesvári Bodó Péter. Ezekkel áll rokonságban Szegedi Bodó István pesti bíró. Ennek az Istvánnak a családi összeköttetései között találjuk a Fithos, a Szentmihályi, a Mizsér, a Batha, a Tatár, a Konya, a Sülyi, a Ládonyi, a Temesvári Nagy családot. Ha már most igaz az a hír, hogy a szegedi Mizsérek egy tőről fakadnak a Bő nembeli somogyi Messerekkel, akkor rokonságban állnak a Laki Thúzokkal is, akik ugyané nemből erednek. A Thúzok révén pedig egyenesen a Hunyadiakig terjed a {462} lopják.64 Az bizonyos, hogy nemcsak a kunok szereztek birtokjogot e puszták egy része fölött, hanem a város is. Láttuk, hogy Asszonyszállását a király már Mizsér Jánosnak eladományozta 1458 előtt, ha aztán vissza is vonta az adományt. Sasülés régi kun pusztát viszont 1472-ben Szeged város tulajdonaként említik.65

A terjeszkedés és foglalás tehát mindkét részről folyt, olykor erőszakosan is, és a szegedieknek komoly erőfeszítésükbe került, hogy ebben a küzdelemben jogaikat érvényesítsék, illetve előnyre tegyenek szert. Nem is nagyon sikerült. 1514-ben, 1518-ban az országgyűlés elé vitték az ügyet, mely határozatot hozott arra nézve, hogy a király állítassa helyre a jászok, kunok, szegediek és bizonyos nemesek között megzavarodott határokat. Úgy látszik tehát, a pusztákra mások is igényt tartottak, és hasonló eszközökkel próbálták meg kisajátítani. A határozatnak nem lett eredménye. Az 1519-es országgyűlés még egyszer megismételte ugyanezt. A nádor, mint a kunok főkapitánya, 1520-ban nekifogott a rendcsinálásnak, de nem sokra jutott: a kunok kihuzigálták a határcölöpöket, és fegyveresen folytatták a foglalást. A rendek az 1521-es diétán felháborodtak a király tekintélyének ilyetén megsértésén, szigorú megtorlást követeltek, és elrendelték, hogy a megbontott határokat állítsák helyre. Elhatározták ugyanezt 1523-ban, meg 1525-ben is. A dolog ennyiben maradt.66

A legeltetés — főleg a ló- és marhatenyésztés — tehát igen nagy szerepet vitt a város életében, nemcsak gazdasági, hanem jogi és eseménytörténeti szempontból is. Ehhez képest kisebb jelentőségűnek ítélhető a sertéstartás (Disznós, Disznóverő, ?Hendej Makkos), a galambtenyésztés (Galambos négy van), az egyéb szárnyas tartása (tyúk) és a méhészet (Méhes 3). A nyolc Hőgye és Hőgyes a her-melinre (hölgy) utal. Az egyéb ház körüli állatok közül a szamár és a macska fordul elő.

Az állati termékek közvetlen feldolgozása elsősorban a tenyésztő feladata volt, de mintha már tapasztalnánk némi specializálódást. Van Nyírő, van Sajtos, Sajtnyomó stb., van Túrós, Tarhós (.aludttejes'), Vajas, Szappanos. A további feldolgozás kétségtelenül a szakiparosokra tartozott: Bőr és Bőrös, Szíjgyártó, latinul Corrigiator, Nyerges és Sellator, Tímár. A még további szakosodást jelzi a Cseres és a Cservágó. Az így előállított nyersanyagot kész termékké feldolgozó városi mesterek egészen magas szintű szakosodást mutatnak. A tizedlajstromban van több Csapó (,gyapjúványolő), az 1548-as török adóutasítás tizenegy különböző posztófajtát említ. Rengeteg a varga, sőt két Varga utca is van a városban, de mellettük van két Szekernyés (ezek készítették a kor divatos, combtőig érő csizmáját), van Kesztyűs, Fésűs, Fésűgyártó, Szűcs és Pellifex, van továbbá Szitás is.

{463} Az állattartással kapcsolatos járulékos feladatok úgyszintén sok embernek adtak kenyeret. Kovács rengeteg van a városban, Faber is, de van még Vas, Patkós is, Kerekes, Kötélverő, Hámverő. Ide vonhatók a vízi és szárazföldi fuvarozással kapcsolatos mesterségek is.

A növénytermesztés jó részben szintén az állattartást szolgálta, mégpedig a roppant kiterjedésű legelőkön folytatott rideg tartás mellett a belterjes tenyésztést is (Kasza, Kaszás, Boglyás, Szérűs). A szántóföldi növénytermesztéssel összefüggő körből való a Földes, a Szántó, az Arató, a Csépes és Cséplő, az Ocsu, a Markos, no meg a szegedi Szántó utca. A termelésre és a termelt növényekre utal általánosságban az Igási, a Gabonás, speciálisan a Búza és Búzás, a Rozsos, Zabos, Komlós, és a tizedjegyzék tanúsága szerint sokan árpában fizetik a tizedet. Szulejmán szultán 1526-os naplójegyzete szerint a török hadsereg Szegeden teljességgel elmerült a lisztben, búzában, árpában és egyéb élelemben.

A vezetéknévanyag igen fejlett kertkultúráról is beszél. Van Kertes, Kertész, Kapás. E termelési ág ugyanolyan aprólékos szakosodást mutat, mint amit az állati termékek feldolgozásánál láttunk: babos, lencsés, dinnyés, hagymás, fokhagymás, kapros, tökös, répás, diós, szilvás, rózsás „szakmák" különülnek el. A hét Olajos a napraforgó-termesztés jelentőségére utal. Egy irat sáfránytermő kertekről tesz említést.67 Az 1548-as török adóelőírás említi a petrezselymet, a tárkonyt, és többször beszél a ház melletti zöldségeskertekről; másutt káposztát említenek. Előfordul a Peszércés név, tehát a peszérce (,pemetefű'), amit nem termeltek, de gyűjtöttek, mivel orvosságul éltek vele, főleg tüdőbetegségek ellen. Van még mogyoró, alma, kökény a környéken. Mákot is termelnek.

A növényi eredetű nyersanyagok további feldolgozására kevesebb az adat, minden bizonnyal azért, mert e munka zömét még a háznál végezték. A molnárokról már szóltunk. A sörnek nagy keletje lehetett a városban (Sörös). Szabó természetesen igen nagy számban találtatik, és még Varró is van. Ismerték a bársonyt, a dókát (.dolmány'), a sávolyt (kelmefajta), a süveget. Az adatok hiánya ellenére e téren is a legmesszebbmenő munkamegosztásról tanúskodik a Hímvarró családnév, más területen a Koszorús. A ruházkodásnál tett szolgálatot a Gombos és a Gomböntő.

Megélhetési forrást jelentett az erdő, amit az Erdős és Sylvester vezetéknevek is mutatnak. A makkoltatásról fentebb ejtettünk szót. Van Bárdos (,erdőirtő). Faszenet, tűzifát a piacon is árultak. A fafeldolgozásra céloz az Esztergályos, és az ebben is megmutatkozó nagyfokú szakosodásra az Ágyas és az Asztalgyártó. Az alsóvárosi templom múzeuma máig őrzi (állítólag) Marchiai Jakab késő gótikus jellegű, háncsfonatú székét (40. fénykép), a szegedi asztalosipar egyetlen fenntartáshoz {466} képest lényegesen kedvezőbb feltételekkel szolgált.69 Mátyás a következő évben megerősítette és átírta ezt az engedélyt.80 Hanem a dolog mégsem ment simán, mert a péterváradi apát ennek ellenére behajtotta a természetbeni adókat és vámokat. A szegediek erre 1481-ben pert indítottak ellene az országtanács és a király előtt. Meg is nyerték, a nádor szigorúan eltiltotta az apátot a vámszedéstől mindaddig, míg eljárásának törvényességét hitelt érdemlően nem tudja igazolni, amire azonban nem került sor.81 Ettől függetlenül a vita szünet nélkül folytatódott. E szőlők — úgy látszik — a szegedieket is belesodorták abba a hosszú és bonyodalmas viszálykodásba, ami Pétervárad körül az érsek és a pápa között folyt. Míg ugyanis Váradi Péter, a kalocsai érsek, Mátyás király börtönében ült (1484— 1490), a fejedelem a péterváradi apátságot Rodrigo Borgiának adományozta, nem sejtve még akkor, hogy ezt majd 1492-ben — VI. Sándor néven — megteszik pápának, de e zsíros magyarországi javadalomról akkor sem lesz hajlandó lemondani.82 1492 táján Váradi Péter és Kinizsi Pál között merül fel valami nézeteltérés, mert a szegediek az érsekségnek fizetendő vám ügyében Kinizsi pártfogását kérték.83. Pár évvel később, 1497-ben a péterváradi apát panaszkodik az érseknek, hogy a szegediek néhány éve a csöbörpénznek csak a felét hajlandók fizetni.84 Mire a dolog nyugvópontra jutott volna, már késő lett. A kamanci, péterváradi szüretelőpénz ügyében hozott egyezséget a király 1521. május 28-án hagyta helyben, éppen tíz nappal az után, hogy Szulejmán, hadserege élén, elindult Konstantinápolyból. Augusztus 29-én elesett Nándorfehérvár. A török végigszáguldozta az egész környéket, Karom, Kamanc, Pétervárad, Újlak lakosságát elhurcolta. Nemhogy szőlő, fű sem nőtt többé azon a tájon.

A városi — nyugodtan mondhatjuk, modern nagyvárosi — mindennapi élet nélkülözhetetlen szakmái (például a sütő, a szakács) és iparágai szintén kimutathatók. Az építkezésekhez, mégpedig a tégla- és kőházak építéséhez szolgált a Téglás, a Meszes, és egy Kőégető utca is volt a városban. Nagyon valószínű, hogy a sok Lapicida (,kőfaragő), akit ugyan fentebb a sóbányászattal is kapcsolatba hoztunk, magasabb mesterségbeli tudással rendelkezett, mint kőműves társai, és inkább a szobrásszal tartott rokonságot. Tevékenységének napjainkra csak némi töredéke maradt a szegedi múzeum kőtárában: reneszánsz stílusú gyámkövek, ajtó- és ablakkeretdarabkák. A várbeli palotából előkerült fogsoros ajtó (41. fénykép) és ablak a legmagasabb művészi színvonalat mutatja, ugyanúgy, mint az {467} alsóvárosi templomban levő, 1510-ben készült reneszánsz síremlék. Nem hiába lehet szegedi vezetéknév a Tornyos, és vagy szépen pingált házáról, vagy ebbeli tevékenységéről kapta nevét az iratos család. Szerényebb vályogházakat rakott a Házkötő és a Házász, erre utalhat a Sár is. Háztartási eszközöket készített a Szitás, a Cserepes és a Fazekas (ebből 26 van), a Korsós család, vagy valamelyik felmenője.

A mesterek számottevő része — mint a Lapicida is — kifejezetten a legmagasabb ízlés számára dolgozott, bízvást mondhatjuk, hogy luxuscikkeket állított elő, nyilván nem olcsó áron. Két adat van arra, hogy a legmagasabb körök számára is dolgoztak szegediek. 1495-ben az itteni bognárok javították meg a király ekhós szekereit.85 Ugyanezen évben a szegedi János mester hozta rendbe Ulászló prémes subáját.88

Már az imént is láttuk a hasonló és azonos mesterségeken belüli aprólékos differenciálódás nyomait, ami nyilvánvalóan magas minőséget eredményezett, és az iparművészet felé közelített. A számtalan kovács mellett van kardkovács (Kardos), fegyverkovács (Csiszár), puskaműves (Puskás), nyílkészítő (Nyilas), pajzsgyártó, köszörűs, 1548-ban halljuk, hogy a szegedi piacon igen jó minőségű késeket árulnak. Az meg egyenesen meglepő, hogy Órás is van a városban, hiszen maga az „óra" mint időmérő készülék csak 1470-ben bukkan fel a magyar nyelv írott emlékeiben, az „órás" pedig mint mesterember egyébként csak 1565-ből ismert. A Piktor is a legmagasabb igényeknek látszik megfelelni.

Nyolc név mellett áll az Aurifaber (ötvös, aranyműves) vezeték- vagy foglalkozásnév. Tekintettel arra, hogy egy kivétellel valamennyien ugyanabban az utcában laknak (mint erre a városkép felvázolásánál még visszatérünk), feltehető, hogy a jelző ezúttal csakugyan foglalkozást jelöl. Tudjuk, hogy Máté ötvös Szegedről települt Kassára, még valamikor a XV. század folyamán.87 Tudjuk, hogy 1512-ben 11 mester és 2 céhmester működött. Keresztnevüket is ismerjük. Ekkor történt ugyanis, hogy a szegedi ötvös céh előtt megjelent bizonyos Kristóf brassai ötvösmester, egy társa kíséretében, és kérte, hogy tisztázzák őt a rá szórt rágalmak alól. Ő tudniillik nemrégiben Brassóból Szegedre jött ötvösséget tanulni. Német János mester keze alatt volt legény. Most azt állítják róla, hogy Német mester inasát felbujtotta, lopjon ezüstöt. Aztán az ezüst árából mulatozott, ivott, nyilazott. Ártatlanságát a mesterek színe előtt esküvel bizonyítja. Az erről kiállított oklevél fennmaradt. (Az inas nem tudta igazolni magát, el is bocsátották azonnal.)89

{468} Az ötvösség termékeiből sem sokról tudunk. Szeged városa 1476—1482 táján aranyozott ezüstkupákkal szolgált Mátyás királynak újévi ajándékul.89 Rendszeresen effélével róhatta le az ajándékozás kötelességét, mert 1494 decemberében is kupákkal járul Ulászló elé, ugyancsak az újév alkalmából.90 Ma már ezek is csak irodalmi emlékek. Az egyetlen kézzelfogható, esetleg Szegeden készült, de Szegedhez mindenképpen kapcsolódó ötvösmű a raguzai (Dubrovnik) székesegyház kincstárában van: egy kart ábrázoló ereklyetartó (42. fénykép), melyben karcsontot volt szokás tartani. A művészettörténész szokatlan formai megoldásai, nemes és helyes arányai miatt a legszebbek közé sorolja, a hazai átlag fölé, és azt a megállapítást teszi, hogy ha egészében gótikus jellegű is, egyes részletei a reneszánsz ízlés szellemében fogantak, könnyedebbek, lágyabbak, és láthatóan szándékoltan mellőzik a stilizálást. A talpmezőn körbefutó felirat: „Decretum est manum istum esse sartorum Zegediensis 4° tempore Michaelis Tot iudicis eiusdem anni". Felfedezője, Mihalik Sándor, a feliratot úgy értelmezi, hogy a remekmű Szegeden készült, onnan sodródott Dalmáciába, ahová az idők folyamán számos magyarországi ötvösmű került. Készítésének időpontja Tóth Mihály 1529-ben kezdődött bíróságának 4. esztendeje, vagyis 1532.91 Sajnos azonban, ami a merőben értelmetlen latin szövegből kihámozható, az csupán annyi, hogy az ereklyetartó a szegedi szabók megrendelésére készült Tóth Mihály bírósága idején. A dátum megállapításához tudnunk kellene, mikor viselte ő ezt a tisztet, de nem tudjuk, tehát az 1532-es évszám minden alapot nélkülöz. A „4°" talán 40-et, 1540-et jelöl. A készítés helye sincs meghatározva, így meglehet, hogy a szegedi szabók az igen híres raguzai ötvösöknél rendelték meg a munkát, mely aztán valami oknál fogva ottragadt. Ha a szegedi ötvösökre talán nem is, a szabókra mindenképpen jellemző ez a műtárgy: mutatja vagyonosságu-kat, igényességüket, a kor színvonalán álló ízlésüket, és arról is beszél, hogy valami ereklye volt a birtokukban, ami szintén nem tekinthető hétköznapi dolognak.

A kézművesek műhelyei egymás mellett sorakoztak, és mintegy külön negyedet alkothattak a városban, illetve a város egyes részeiben. A két Varga utca mindenesetre a Belváros és a Felsőváros iparosnegyedének emlékét őrzi. Erre látszik utalni a tizedjegyzékben feltüntetett Műves utca, valamint hogy a megnevezett Aurifaberek egy kivétellel valamennyien a Szántó utcában laknak. Az elkülönülésnek elsősorban praktikus okai lehettek, de talán más is meghúzódik mögötte. A szegedi iparosság öntudatára jellemző, hogy külföldre kerülő fiai szívesen hivatkoznak apjuk foglalkozására. Az egyetemi anyakönyvekben sűrűn sorakoznak az efféle névbejegyzések: Matheus sutoris de Czegedino (1451, „szegedi Máté, {469} varga fia"), Matheus Demetrii pellificis (1465, „Máté, Demeter szűcs fia"), Ni-colaus Valentini Mercatoris (1475, „Miklós, Bálint kalmár fia"), Valentinus de Zegedino baccalarius, filius Stephani pictoris (1513, „Szegedi Bálint baccalaureus, István festő fia", ugyanő 1519-ben is: Valentinus pictoris.)92

A legnagyobb súllyal rendelkező, legtöbb mestert foglalkoztató iparágak szervezeti kerete a XV—XVI. század fordulóján Szegeden is a céh volt, de a céhbe tömörült iparágakról, a céhek megalakulásának körülményeiről, időpontjáról, tevékenységükről, az egyes céhek szabályzatáról semmit sem tudunk, mert az erre vonatkozó írások mind egy szálig odavesztek. Kristóf mester fentebb tárgyalt ügyével kapcsolatban találkoztunk a szegedi ötvösök céhével, mely 1512-ben már létezett. A vizsgálat a „céhek házában" (domus ceharum) folyt le, eszerint tehát több céh volt, s azok valamiféle közösséget is alkottak. Analógiák és későbbi, XVI. századi adatok alapján következtethetünk az ácsok, szíjgyártók, szűcsök, kovácsok, fazekasok céhének létezésére. Merő véletlenségből szerzünk tudomást a varga és a szabó céh létéről. 1513. május 15-én ugyanis a budai káptalan a Zenta mezővárosában lakó szabóknak, illetve vargáknak és csizmadiáknak a hasonló szegedi céhek kiváltságait adományozza, és hivatkozik azokra a céhszabályzatokra, melyeket Szeged városa 1507. július 13-án, illetve november 2-án átírt és nagypecsétjével megerősített a saját mesterei számára. E két szabályzat másolatát a zentai mesterek ez alkalommal bemutatták a budai káptalannak.93 A káptalan ugyanazokat a „szabadságokat és előjogokat" kívánta biztosítani saját mestereinek, mint Szeged városa, ugyanazokhoz a „pontokhoz, záradékokhoz, cikkelyekhez" alkalmazkodott, mint amelyek a mintában világosan ki voltak fejtve. Kár, hogy részletekbe nem bocsátkozik — így magáról a szabályzatról csak annyit tudunk, hogy részletesen kitért mindenre, és másoknak például szolgált. Az mindenesetre biztos, hogy a szegedi szabóknak és vargáknak 1507-ben már volt céhük és céhszabályzatuk.

Van a városban egy olyan foglalkozási ág, amellyel kapcsolatban nehéz állást foglalni. Feltűnően népes a zenészek tábora. Tudjuk, hogy az idelátogató előkelőség szálláshelyén reggeli után megjelent egy-egy hegedűs, hogy játékával szórakoztassa az urat. Jagelló Zsigmond herceg 1500-ban 1/4 forinttal jutalmazta a művészt.94 Ez azonban nem adódott mindennap, és a viszonylag jelentékeny idegenforgalom mellett sem látszik számottevő kereseti forrásnak. Afféle városi zenekart fenntartani nemigen volt szokás ebben a korban, legfeljebb, ha főúri, fejedelmi udvarokban működtek ilyenek, de ott sem volt szokványos. Főleg Itáliában, {470} Franciaországban, Flandriában volt divat; Magyarországon néhány reneszánsz ízlésű nagyúr (mint Báthori Miklós váci püspök), főleg azonban Mátyás, meg Beatrix királyné és rokonsága, aztán a másik két királyné, Anna és Mária fogta pártját a muzsikának. De Szeged? Márpedig a névanyagban van Hegedűs, Lantos (latinul is: Citarista), Sípos, Tubicinator (,trombitás'), ezenkívül Dalos, Énekes, Kántor, méghozzá sok. Emlékszünk a közigazgatás alkalmazottai között számbavett több Dobosra. A Pulsator is, ha nem harangozó, valami „lant-verő"-féle lehet. Ha egyet-kettőt talán át is sorolhatunk más tevékenységi körbe (katonaság, iskola, templom), akkor is igen nagy szám marad, összehasonlítható adataink — ugyancsak személynevek — Sopronból vannak, 1488 és 1525 között. A nevek ugyanazok, az előfordulási arány körülbelül fele a szegedinek. És ez nemcsak a városra jellemző', ugyanezt mutatja Bács, Bodrog és Csongrád megye névanyaga.96 A kérdést nyitva kell hagynunk.

A magas szintű városi élethez tartozó egészségügyi ellátásnak is van nyoma a vezetéknevek között: Orvos (valószínűleg javas' jelentésben), Borbély, Jókezű (,kenó", ,csontrakő). Esetleg ilyen a Bölcs is (szintén mint javas'). A Peszércés tüdőbajok ellen való pemetefüvet gyűjtött, árult. Talán itt idézhető a Dajka, esetleg a Bába (ami azonban inkább .öregasszony' jelentésben volt használatos). Hallunk a városi fürdőről, melyben egy fürdőmester (balneator) és néhány inas tevékenykedett.98

{471} KERESKEDELEM

Láttuk, hogy az ősrégi palánki hetivásár tartásának joga 1456-ban a városra szállt. Ezt hétfőn tartották még 1483-ban is, amikor Mátyás átírta és megerősítette az 1456-os privilégiumot.97 Tudjuk továbbá, hogy a Felsővároson csütörtöki napra esett a hetivásár. Ennek az 1440-es évektől nincs nyoma, ami azonban mit sem jelent, hiszen az írásos emlék hiánya azt is tanúsíthatja, hogy minden a legnagyobb rendben folyt.

A városrészek közül utoljára Alsóváros kapott hetivásárt, 1459-ben, amikor az uralkodó a szegedi polgárok kérésére megengedte, hogy a Szűz Mária kolostora előtt szerdánként szabad hetivásárt tartsanak ugyanazokkal a kedvezményekkel és jogokkal, mint minden más királyi városban.99 A Szűz Mária-kolostor másutt, mint az Alsóvároson nem állhatott. Más hasonnevű intézményről nem tudunk ez időből, néhány évvel később pedig itt emelkedik a Havi Boldogasszony temploma, mellette a barátok zárdája. Az adat forrásaink hézagosságára utal: az épület ezek szerint már 1459-ben létezett, noha máshonnan nem hallunk róla. Egyébként is logikus, hogy a palánki és felsővárosi hetivásárok után az alsóvárosi is sorra kerüljön valahára.

1499-ben II. Ulászló országos vásár tartására ad engedélyt („fórum annuale liberum"), mégpedig a Szent Luca ünnepét (december 13.) megelőző és követő napokon. A helyszín: „ad vicum seu platheam Lathran appellatam", amit egy egykorú kéz az oklevél külzetén így fordít: „Lattorijan wzzayan". Ugyanekkor ugyanitt hetivásárt is engedélyez minden csütörtöktől szombatig.99 A Plathea Kijslatran a tizedjegyzékben a második megnevezett utca. Űgy látszik tehát, hogy a régi palánki vásár kapott magasabb rangot, hosszabb időtartamot. De hogy mi lett közben az ugyancsak csütörtökön tartott felsővárosi hetivásárral, azt nem tudjuk.

Lipót király 1690-ben a szegedi polgárok kérésére visszaadja nekik azt az országos vásártartási jogot, amely az elmúlt zavaros idők folyamán a török háborúk és forradalmak, a környező helységek lakosságának kipusztulása, a bizonytalan közlekedés és az ezernyi veszély miatt elenyészett. Elpusztultak ezenközben azok a privilégiumok is, amelyek ősidők óta engedélyezték, hogy a szegediek évente két országos vásárt tartsanak, mégpedig Szent György mártír és Szent Mihály arkangyal ünnepén, valamint az utána következő 8 napon keresztül, vagyis április 24-től május 2-ig és szeptember 29-től október 7-ig.100 Ezúttal tehát {472} szó sincs Luca napjáról, egy országos vásár helyett kettőre emlékeznek a szegediek, holott az emlegetett „ősidők" nyilván éppen az általunk tárgyalt évtizedeket jelentik.

Az 1690-es adaléktól eltekintve is kétségtelen, hogy Szeged a XV. század végére a messze környék legfontosabb, legélénkebben pezsgő kereskedelmi csomópontja lett. Tartottak itt évente egy vagy két országos vásárt, és a hét hét napja közül négy-öt napon éppen hetivásár állt a város valamelyik pontján. Azokból a parancsokból, amelyek a várnagyoknak, katonáknak megtiltják a vásárra érkezők, onnan távozók zaklatását, megvámolását, megtudjuk, hogy legalább egy nappal korábban volt szokás érkezni, és a vásározók rendszerint csak másnap indultak hazafelé. Az utcákon tehát mindennap színes tömeg nyüzsgött. Kemálpasazáde 1526-ban álmélkodva jegyezte föl, hogy „minden utcában nagy ritkaságú drága áruk voltak kirakva, melyeket a kereskedők a világ minden részéből hordtak oda".101

Az 1499-es privilégium hátlapjára egy későbbi kéz ezt a tartalmi kivonatot jegyezte fel: „Az barom vasarrúl sz. Luca napján", holott baromról az iratban szó sem esik. Az országos vásár fő árucikke tehát magától értetődően a szarvasmarha volt. A piac kínálatáról még egy — szerény — adalékunk van, az Almáros (,almaárus') vezetéknév, 1548-ban hallunk tűzifa-, és faszénárusokról, egyébként aligha lehetett ott más, mint amire a környék gazdasági és termelési viszonyainak ismeretében magunktól is következtethetünk. A vásárok és általában a kereskedés helyi jelentőségére a tizedjegyzék vezetéknevei is céloznak: Pulitor (,lókereskedő'), Kalmár és Institor, Kompolár. A latin névforma esetében Bálint Sándor magasabb műveltségre, előkelőbb társadalmi pozícióra, külföldi kapcsolatokra gondol. Külhoni árucikkre, fűszerre utal a sok Borsos is, meg a Gyöngyér (,gyömbér'). Az 1500-ban Szegeden átutazó Jagelló Zsigmond herceg sáfára itt szerez be az udvar számára mindenféle illatszert, többek között pézsmaillatot árasztó pasztillát. Itt vásárol papírt is.102

Szeged életében meghatározó szerepet a távolsági nagykereskedelem és ennek révén a külkereskedelembe való bekapcsolódás jelentette. A külkereskedelem fő cikke kétségkívül a bor és a szarvasmarha volt, talán a ló is. A borexport főként Lengyelországba irányult, míg a szarvasmarhát inkább nyugatra vitték. Közvetlen adat alig-alig maradt. Tudjuk, hogy 1510-ben Alsó-Ausztriában Szegedről hajtott ökröket foglaltak le.103 Ebből arra következtethetünk, hogy a szegedi szarvasmarha-kivitel végállomásai ugyanazok voltak, mint a magyarországié általában: Augsburg, Nürnberg, München, Württemberg, Ulm, Strassburg. És mert ismeretes, {473} hogy az itáliai marhakivitel útvonala az Alföldről a Mura és a Dráva mentén Pettau érintésével Velencébe vezetett, a viszonylag előnyös földrajzi helyzet birtokában a szegediek ebbe is belekapcsolódtak. Egy olasz feljegyzés szerint az Itália felé induló marhakivitel útvonalának első állomása éppen Szeged volt.104 Térképünk a Szegedről induló kereskedelmi utakat, az európai hálózathoz való csatlakozásukat ábrázolja.105 (46. grafikai melléklet.)

A kivívott privilégiumok legfontosabbjai 1389 óta a kereskedő szegediek vámmentességét biztosították. Ezeket őrizték a legnagyobb gonddal; jellemző, hogy e tárgyban kelt a legrégibb, eredetiben fennmaradt okirat is a város titkos levéltárában. Zsigmond kiváltságlevele alapján Albert 1438-ban a szegedi polgároknak az ország minden részében vám- és adómentességet biztosít.106 1458-ban Mátyás megtiltja a becsei várnagynak és Brankovics György szerb despota Tiszaparti vám- és révfelügyelőinek, hogy a szegedieket megvámolják.107 1464-ben megerősíti Zsigmondnak az adómentességet biztosító diplomáit.108 Amikor II. Ulászló 1498-ban Szegedet megerősíti királyi városi jogaiban, polgárait ismét az egész országban rév- és vámmentesnek nyilvánítja.109 Ezt írja át II. Lajos 1523-ban, és az ő átiratát néhány napon belül a csanádi káptalan.110 1516-ban az uralkodó ideiglenesen megtiltja a Tiszán és a Maroson fát szállító szegedi polgárok adóztatását.111 A korszakunkból fennmaradt legutolsó királyi diplomában II. Lajos ismételten és hangsúlyozottan tiltja, hogy a szegediektől bárhol, bármilyen címen adót szedjenek.112

A kiváltságoknak természetesen a gyakorlatban is érvényt kellett szerezni, ami nem ment mindig simán. A helyzet jogilag sem volt egészen egyszerű, mert míg a szegediek általános vám- és révmentességükre hivatkoztak, addig mások, főleg káptalanok olyan kiváltságleveleket lobogtattak, amelyek feljogosították őket arra, hogy a privilegizáltaktól is behajtsanak bizonyos illetékeket. Ilyen esetben perre vagy egyezségre került a sor. Per folyt 1450-ben a titeli káptalannal, {475} mert ez a titeli révnél az üres boroshordók után is szedett vámot. A csanádi káptalan előtt tanúságot tevő szegediek úgy emlékeztek, hogy Zsigmond kora óta tíz dénárt kellett itt fizetniük egy hordó bor után, de az üres edényért semmit sem. A titeli prépost emberei nem jelentek meg a tárgyaláson, miértis a szegediek megnyerték a pert, és a csanádi káptalan erről szóló nyilatkozatát azon nyomban átíratták a kormányzóval.113

A legnagyobb üzlet, a Lengyelországba irányuló borkivitel előtt Kassa jelentett súlyos akadályt, mind a szegedieknek, mind általában a délvidéknek. A kassaiak ugyanis 1347 óta kiváltságot élveztek arra vonatkozóan, hogy városukba és azon keresztül északra csak ők szállíthatnak, illetve árusíthatnak bort, és a lengyelek sem kereskedhetnek tőlük délre. Kassa városának és a felvidéki bortermelésnek nagy előnyére volt ez a helyzet, de az ország egészének és a magyar bornak idővel kárára fordult, és a lengyel—magyar kereskedelmi kapcsolatokat is veszélyeztette. A felvidéki borok ugyanis nem versenyezhettek a szerémségiekkel. Krakkó végre 1458-ban megszerezte Mátyás engedélyét arra, hogy közvetlenül vásárolhasson bort a Szerémségben. A déli magyaroknak azonban az uralkodó 1482-ben továbbra is tiltja a szerémségi bor Tiszalucnál feljebb való szállítását, mert — mint indokolja — „a szerémségi és más délvidéki bor olyan mennyiségben jut fel a Felvidékre, hogy a lengyel és rutén kereskedők inkább azt vásárolják". Ugyanekkor megerősíti, hogy Kassa területén csak helybeli bort szabad árulni.114 A fordulat 1484-ben következik be, amikor Mátyás igazságot tesz a felvidékiek (Kassa és Bártfa) meg az alvidékiek (Pest és Szeged) között. A király most úgy rendelkezik, hogy a pestiek és a szegediek igenis átvihetik boraikat Kassán, a városon kívül a mezőn ki is mérhetik, sőt bizonyos időszakokban hordós tételben magában a városban is eladhatják.115

1485-ben a nyolcados törvényszék elé kerül az óbudai apácák és a szegediek vitája az apácák Nagyadorján birtokán fizetendő vám ügyében.116 Volt valami nézeteltérés a diósgyőri borbevitelt illetőleg is a szegediek és a vár tulajdonosa, Beatrix királyné között.117 Sok baj volt a budai káptalan zentai vámszedőivel. Az ellentét jóformán háborúságig fajult. 1475-ben a város és a budai káptalan képviselői megjelentek az országbíró előtt, és elmondották, hogy a zentai vámhelyen mindeddig folytonos összeütközések, késhegyig menő veszekedések dúltak, és a dolog oda jutott, hogy a szegedi polgárok a király engedelmével megtámadták, elfoglalták és hosszú időn keresztül hatalmukban tartották a mezővárost. Most {476} — mindkét fél részéről érett megfontolás után — megegyeznek a fizetendő teherszállítási, ladik- és hajódíjak felől. Eszerint húsz boroshordóért egy forint vámot fizetnek, a félig tele hordókért semmit, ha pedig szüret idején üres hordókkal hajóznak, tíz dénárral tartoznak, mégpedig olyan dénárral, amelyből száz tesz ki egy forintot. A nagy hajók után, bármivel vannak megrakva, 25 dénárt, a félig terhelt hajók után 12 dénárt adnak, az evezővel hajtott „ladik" nevűekért, akármit szállítanak is, csak egy dénár jár.118

A tizedjegyzékben és más forrásokban a nagykereskedelemmel, fuvarozással kapcsolatba hozható nevek is bőven találtatnak, a már említetteken kívül: Szekeres, Taligás, Terhes, Carpentarius (,fuvaros'), meg a kapcsolódó mesterségekre utalók, mint a Kovács, Patkós, Hámverő, Kerekes stb.; a vízi szállításból kisarjadt vezetékneveket már megnéztük.

4. AZ ÉRTELMISÉG

A magas színvonalú közigazgatás, még inkább azonban a nagy volumenű kereskedelem, a pénzügyek sokasága, a külkapcsolatok intenzitása komoly követelményeket állított a hétköznapi, részint magyar, részint latin nyelvű írásbeliség elé, és nagyszámú, kvalifikált írástudót igényelt. Hallottunk már Monyorókereki Ferenc diákról, a várcs közjegyzőjéről. A tizedlajstromban és más forrásokban (1394-től kezdve) nagy számban fordul elő a Deák, latinul Literátus vezeték-(vagy foglalkozás-)név. Ez a szó a korabeli életben alacsonyabb iskolai végzettségű, írni, olvasni tudó, értelmiségi munkakörben foglalkoztatott világi személyt jelölt.119 A városigazgatás mellett a legmódosabb gazdák, iparosok, a nagykereskedők kiterjedt üzleti levelezése követelte meg alkalmazásukat.

Mivel a kolostori iskolákat világiak nem látogathatták, ezek a város kegyurasága alatt álló plébániák mellett működő iskolákban sajátították el a tudományok elemeit, még ha ez iskolák működéséről ez időben nincs is adatunk. Tudjuk viszont, hogy élt a városban több Scholasticus (.iskolamester'). Talán nem véletlen, hogy hárman éppen a Szent Demeter palánki plébániatemplom két oldalán húzódó Nagy és Szent Demeter utcákban laktak. Van több Kántor; ennek volt feladata az iskolai énektanítás.120 Akad a forrásokban néhány Magister (,mester') is, mely cím többnyire egyetemi végzettséget, sőt tudományos fokozatot jelöl. Ez azonban egyáltalán nem ment ritkaságszámba a városban, melynek ifjai közül 1412 óta évről évre egyre többen keresték fel a külföldi egyetemeket, elsősorban azokat {477} a városokat, Bécset, Krakkót, Padovát, melyekkel a polgárság egyébként is kapcsolatban állt.

Meglehet, hogy ezek a fiatalok az elemi ismeretek elsajátítása után eleinte más városokban folytatták középfokú tanulmányaikat, amelyek végeztével külföldre indulhattak. Az 1440-es évektől azonban az egyetemjáró mozgalom olyan élénkké és tömegessé válik, hogy ebben az időben már feltétlenül kellett középfokú ismereteket nyújtó intézménynek is működnie a városban, méghozzá magas színvonalon, mert a diákok megfelelő alap, főleg tökéletes latintudás nélkül nem vághattak neki az útnak. A XV. század legvégén legalább két iskola volt. Amikor ugyanis Zsigmond herceg 1500 novemberében itt vendégeskedett, egymás után két iskola tanulói rekordáltak előtte; 40—40 forintot kaptak tőle.121 A városi diákéletre vet halvány fénysugarat, hogy Kálmány Lajos éppen Szeged környékéről jegyezte fel még élő népszokásként az Aprószentek-napi (december 28.) vesszőzést. Ekkor ugyanis a nagydiákok elnáspángolhatták a kisebbeket. Az egyház azonban a XV—XVI. század fordulóján eltiltotta őket ettől, a szokás eredete tehát mindenképpen a XV. századra nyúlik vissza.122

1444-ben a szegedi Péter, 1446-ban a később magisterré lett László fordul meg Bécsben. 1449-ben ketten vannak Krakkóban. Szegedi Jánossal és Boldizsárral 1450-ben Padovában találkozunk. 1450-től 1452-ig Bécsben tanul Imre, a szegedi bíró (Kalmár Márton) fia. Az 1450—1460-as esztendőkben húsz szegedi fiúval találkozunk a bécsi és a krakkói egyetemen, van köztük licenciatus és magister is. Az 1470-es években 12 ifjú fordul meg a bécsi egyetemen, köztük van Miklós, aki hét egész esztendeig koptatja a padot, de nem hiába, mert 1475-ben baccalaureus, 1478-ban magister lesz; ő „nagylelkűségből" túlfizeti a beíratási díjat, mely gesztus elég gyakori a szegediek részéről. Eközben hatan járnak Krakkóban. A XV. század végéig még 24 hallgatója van e két egyetemnek, köztük István, a híres bibliofil Kálmáncsehi Domonkos unokaöccse. Hatan a „baccalaureus in artibus" fokozatot is megszerzik. Mohácsig ismét körülbelül 50 szegedi származású diákról tudunk, aki Krakkóban, Bécsben vagy mindkét helyen folytatott tanulmányokat. Kiemelkedik közülük Márton, aki Bécsből baccalaureus-ként érkezik Krakkóba, Balázs és Bálint baccalaureusok, egy másik Márton szintén az, és a krakkói magyar bursa tanácsosa.

1522-ben érkezett Bolognába Zákány Balázs, a híres szegedi dinasztia sarja, csanádi kanonok, akit 1524 márciusában a kánonjog doktorává avattak. Hazatérte után sebesi főesperes lett, de életútját csak 1527-ig tudjuk nyomon követni (ha nem azonos az alsóvárosi kolostor 1556 és 1567 között működő hasonnevű gvárdiánjával, ami életkorát tekintve meglehet, hiszen 1522-ben nyilván fiatalembérként {478} indult Itáliába). Azért kell róla külön szólnunk, mert ő az első' szegedi szerző", akinek műve nyomtatásban megjelent. Még egyetemi hallgatóként magasztaló versezetet írt Janus Pannoniusról abba a kötetbe, melyben Adrianus Wolphardus, a gyulafehérvári humanista kör egyik vezetője 1522-ben a nagy költő műveit közzétette.123 A Bolognában tanuló magyarok közül többen írtak ebbe kísérő" verset, köztük a későbbi énekszerző, Istvánfi Pál is. E mozzanatból merészség nélkül következtethetünk arra, hogy a szegedi értelmiség legkülönbjei a hazai (és talán a külföldi) humanista kultúra műhelyeivel is kapcsolatban álltak. Zákány Balázs mindenesetre beletartozott az ifjú értelmiségnek abba a körébe, melynek programját Wolphardus fogalmazta meg e kiadvány ajánlásában akép-pen, hogy „eme poéta erényeitől és hírnevétől fellelkesülve", „a halhatatlanság gyönyörű jutalmát szem előtt tartva" minden erőfeszítésével igyekszik a tudományt ugyanolyan magaslatra emelni, mint ahová Janus a költészetet juttatta. A mindössze nyolc soros Panegyricus, ha nem is kiemelkedő művészi színvonala, de a város irodalomtörténetében elfoglalt becses helye miatt megérdemli, hogy ideiktassuk:

Qui putri paulo ante situ squallebat, opaco

Carcere nec poterat luce nitente frui,

Iam tandem coelo pulchrum caput extulit alto

Ianus et exosis desiit esse locis.

Invida quantum huius famae detraxerat aetas,

Foenore nunc tantum reddidit alma dies,

Famaque durabit, Phoebus lampade terras

Ambiet et curru Luna citata suo.

Magyarul:

Janus mindmáig szennyes tömlöcbe temetve

Sínylődött a sötét mélység rút fenekén.

Immár végre az ég ragyogó magasába tekinthet,

gyűlölt börtönből szép feje megszabadult.

Mennyit hírre irigy kora elragadott a nevéből,

Annyit s még kamatot ád neki vissza e nap.

Híre örök lesz, és lámpással hordja Napisten,

Gyors szekerével a Hold, szerte a föld kerekén.

A külföldet megjárt diákoknak birtokolniuk kellett a tanulmányaikhoz szükséges tankönyveket, a fentebb említett nagy műveltségű férfiak sem nélkülözhették a könyvet. Ennek ellenére a Mohács előtti időszakból egyetlen szegedi könyvtulajdonos {479} nevét sem ismerjük, egyetlen szegedi provenienciájú kódex vagy nyomtatvány sem került még elő. A plébániákon is meg kellett lennie a nélkülözhetetlen liturgikus irodalomnak. Ennek is csupán egyetlen levele ismeretes, egy XV. századi misekönyv eltévelyedett lapja. Írott említés is mindössze arról a két misekönyvről szól, amelyet Lukács püspök ajándékozott 1501-ben az általa alapított kápolnának. Kézzelfogható emlék tehát e területről sem maradt.

Tény azonban, hogy a külföldi egyetemekre küldött ifjak számát tekintve Szeged az ország legelső' városai között helyezkedik el. 1440 és 1529 között Buda 164, Pest 108 hallgatót ad a bécsi és a krakkói egyetemnek (mely számban azonban a szerzetesek is bennfoglaltatnak).124 Ugyanezen évtizedekből — 1444 és 1526 között — fentebb 100—110 szegedi tanulót vehettünk számításba, mégpedig a kolostorok lakói nélkül. Egyértelműen bizonyítja ez, hogy Szeged a XV. század végére, a XVI. század elejére Magyarország egyik legműveltebb városa lett.

A hazatérők egy része, mint mondtuk, a városi köz- és magánéletben helyezkedett el, mások az országos igazgatásban, más városok, hatóságok adminisztrációjában vállaltak értelmiségi munkát. Feljegyzés főleg azokról maradt, akik tekintélyesebb hivatalokban működtek. A szegedi sóhivatal előszeretettel alkalmazott magasabb műveltségű tisztviselőket, Ambrus diákot 1463-ban, István diákot 1468-ban, Sárszegi István diákot 1511-ben. Velük már találkoztunk. A városi tanácsba is bekerült néhány műveltebb esküdt, bár feltehetőleg nem iskolázottsága, hanem családjának tekintélye következtében, mint Mihály diák 1458-ban, Máté diák 1475-ben. Szegedi Benedek a királyi kancellária, majd a személynöki hivatal jegyzője lett (1459—1461), Ágoston 1471-ben nádori kiküldött, Lőrinc mester az országbíró embere 1481-ben, Gergely a királyi udvar megbízottja 1510-ben, valamennyien diákok. A szegedi Fülöp diák (Philippus literátus de Segedino nobilis laicus) éppenséggel Rodrigo Borgiának, a későbbi VI. Sándor pápának a familiárisa. Másokról szóltunk más összefüggésekben.

Igen sokan egyházi pályán helyezkedtek el, vagy már ilyen állásból indultak külföldi tanulmányútjukra, de legalábbis egyházi javadalmat élveztek. Szegediekkel is példázható az az országos jelenség, hogy a polgárfiak kezdik elárasztani a közepes rangú egyházi hivatalokat. 1453-ban Szegedi László mester a váradi iskola mellett emelt Szentlélek-kórház és kápolna igazgatója.128 Szegedi Péter már mint budai kanonok ment ki Bécsbe 1454-ben. Az 1486-ban Bécsben, 1490-ben Krakkóban tanuló {480} Szerafin csanádi főesperes lett. 1500-ban Padovában járt Gergely kalocsai kanonok és székesegyházi főesperes. Lukács zágrábi püspök testvére, Márton (nem véletlenül éppen zágrábi kanonok) 1502-ben Bécsben is, Padovában is megfordult. Akad még számos szegedi származású bácsi, váradi, budai kanonok, temesi főesperes stb. magisteri fokozattal.

Feltűnő azonban, hogy a kalocsai főegyházmegyéhez tartozó Szeged fiai többnyire más egyházmegyében, főleg a csanádi és a váradi püspökségben helyezkedtek el, ritkábban másutt is. Bálint Sándor e jelenség okát abban látja, hogy a város a plébániák fölötti kegyúri jog gyakorlása, meg a szerémi bordézsma és vám körüli rengeteg vita következtében rossz viszonyba került a kalocsai érsekség papi birtokosaival, ez nehezítette a szegediek karrierjét saját egyházmegyéjükben. Még Lukács püspök is egész alapítványát a Szent Demeter-templom plébánosának, vagyis a kegyúr Szegednek rendeli alá. Lukács püspök maga is a feltörekvő szegedi értelmiség képviselője, bár egyetemjárásáról nem tudunk. Bizonyosra vehető, hogy szegényebb sorú kalmárcsaládból származott. 1480-ban a királyi kancelláriában tűnik fel mint conservator, vagyis a levéltár őre. Ekkorra már mindenképpen megfelelő műveltséggel, tanultsággal kellett rendelkeznie. Az akkori kincstartó, Nagylucsei Orbán familiárisa volt, az ő pártfogását élvezte. 1492 és 1494 között ő lett a királyi kincstartó, aztán boszniai, csanádi, végezetül 1500-tól zágrábi püspök haláláig, 1510-ig. 1502-ben királyi személynök is volt. Nemességet szerzett családjának, egyengette rokonainak pályáját. Igazi reneszánsz főpap lévén, a mecénáskodást egyébként is kötelességének tartotta: támogatta itáliai tanulmányaiban a későbbi történetírót, kancellárt, váci püspököt, a szerémi születésű Brodarics Istvánt is. Ő fejezte be a zágrábi székesegyház építését, ő építtette ki a püspöki várat.126 Szegeden kápolnát építtetett. Reneszánsz ízlésére vall az a hatalmas stallum (pad), melyet egyháza szentélyébe 1507-ben Johannes Floren-tinusszal készíttetett. Valaha a zágrábi székesegyházban állt, ma a horvát történeti múzeum kincse reneszánsz stílusú, vörösmárvány síremlékének töredéke (43. fénykép), a világhírű szobrász, Ivan Duknovic (Giovanni Dalmata) alkotása, melyen képmása is látható. Rajta a kopott felírás:

Hic situs est Lucas praesul venerabil...

Zagrabiae templi luxque decusque...

Qui pietate parens, nulli virtute secundus

Accepit meritis astra parata suis.

Obiit anno. 1510. X. Kai. Octobris.

 {481} Magyarul:

Zágráb egyházának a fénye, Lukács,

a kiváló Főpap nyugszik e helyt, tisztelet illeti őt.

Jámbor volt, s az erényben senki fölötte nem állhat,

Érdemmel szerzett méltó égi helyet.

Meghalt 1510. október 1-én.127

5. SZERZETESRENDEK ÉS KOLOSTORI KULTÚRA

Hazánk déli végeit már évszázadokkal korábban az egyház érdeklődésének homlokterébe állította a Balkán népeinek folyamatos és a török terjeszkedéssel a későbbiekben fokozódó beszivárgása, ami az ottani eretnekségek magyarországi térhódításának veszélyével fenyegetett. Dél-Magyarország volt az a terület, melynél az Európa szíve felé hömpölygő áradatot feltartóztatni remélték, így véve elejét annak, hogy az a nyugat-európai eretnekmozgalmakkal egyesülve komoly veszélybe sodorja a római egyházat. Szórványos adatokból ugyan, de bizonyossággal állíthatjuk, hogy hazánk Róma és a Kelet között a szűrő szerepét töltötte be, mely egyrészt megengedett, sőt elősegített bizonyos közlekedést a két világ között, másrészt védelmezte a Nyugatot az ellenséges áramlattól. Amikor az eretnekmozgalmak visszaszorítására megalakult kolduló rendek csatasorba álltak, működésük egyik legfontosabb területéül Dél-Magyarországot választották, és igen hamar elfoglalták ennek egyik központját, Szegedet is. Szegednek emellett a kunok térítésében jutott kiemelkedő szerep, és hátteret biztosított a keleti vallású bolgárok és oláhok felé induló misszió számára.128

A dominikánusok Szent Miklósról nevezett szegedi konventjét 1318-ban alapították, működésének első másfél száz esztendejéből azonban egyetlen írott dokumentum sem maradt, ezek sora az 1468. évvel kezdődik. A felsővárosi Szent György-plébániatemplom szomszédságában állt. Amikor a minoriták a XVIII. században letelepedtek a városban, új templomukat a tanács határozata alapján a régi dömés templom még meglevő alapjaira kellett építeniük. A felsővárosi minorita templom alaprajzának vonalai tehát máig őrzik a dominikánusok által emelt épület emlékét.129 1522-ben a Felsővároson, a Szent György, az Angyal és a {482} Szentlélek utcák, tehát a plébániatemplom és a premontrei apácazárda szomszédságában van a Szent Miklós utca. Ugyanitt van egy Prédikátor utca is, amely nevével szintén a dominikánusokra utal.

A XV. század második feléből már meglehetős bőséggel fennmaradt írott emlékek tanúsága szerint a szerzet nagy népszerűségnek örvendett a felsővárosi polgárság körében. Tudunk arról (1476-ból), hogy Szegeden női harmadrend is működött, melynek irányítása a prior feladata volt. A zárda tagjai között nagy tekintélyű családok gyermekeit találjuk, sőt a befolyásos cívisek a falakon belül is igyekeztek hatalmukat érvényesíteni. Erre utal, hogy a generális 1493-ban elmozdítja a perjelt, bizonyos Miklóst, mert még gyermek és tudatlan, elküldi őt tanulni Bolognába. Megválasztását ezek szerint nem saját érdemének, hanem a családi protekciónak köszönhette.

A dominikánusok — másképp „prédikátor" barátok — az intellektuális jellegű, magas hittudományi színvonalon álló prédikációt állították tevékenységük előterébe. Az ehhez szükséges alapfokú felkészítés érdekében több városban teológiai ismereteket nyújtó iskolát tartottak fenn. Az itt végzettek közül igen sokan külföldi egyetemeken és a budai rendi főiskolán folytatták tanulmányaikat, magas képesítést szereztek, és fontos feladatokat láttak el mind a rendben, mind a világi egyházban. Első ízben András szegedi bíró fia, Simon itáliai tanulmányútjáról hallunk: 4475-ben egy Albano melletti kápolnában szolgál, majd Rómában tartózkodik, ahol Mátyás király a Szent Istvánról elnevezett magyar zarándokház gondozásával bízza meg; később diplomáciai szolgálatot is teljesít. Szegedi András 1476-ban iratkozik be a sienai főiskola teológus hallgatóinak sorába. Bátka Tamás ugyanekkor Firenzében hallgat teológiát. Hazatérte után engedélyt kap arra, hogy háború idején királyi vagy főúri szolgálatba álljon. Később Beatrix királyné környezetében látjuk viszont. 1496-ban Rómában képviseli magyar rendtársai érdekeit Frangepán Miklóssal szemben.130 Aztán a moldvai Tirgovistében lektorkodik, 1497-ben moldvai püspök lesz, mely tisztségéről leköszön, és 1503-tól tihanyi apát, címzetes nándorfehérvári püspök. 1510 után halt meg. Tudunk arról, hogy a rend hittérítő-missziós feladatköréből bizonyos területek ellátása a magyarországi rendtartományra hárult. Tamás szerepléséből talán arra gondolhatunk, hogy ezen belül a szegedi konventnek is megvolt a maga speciális feladata. A rendtagok közül mások Krakkóban, Kölnben, illetve a budai rendi főiskolán tanultak, egyikük Aachenben járt zarándokúton. Egyetemi végzettséggel rendelkeztek azok is, akiknek peregrinációjáról nem hallunk ugyan, de igen magas rangot nyertek, mint Szegedi Gergely fráter és a szintén szegedi Magyarországi János, 1495-ben mindkettő „generális hitszónok", mely címet csak {483} azok a rendtagok kaphatták meg, akik legalább három éven át hallgattak teológiát, és jól tudtak prédikálni. Magyarországi János teológiai lektorként a szegedi iskolában is oktatott. Egy Szegedi András baccalaureusi fokozattal Budán tűnik fel 1497-ben.

A szegedi kolostor tudományos súlyát jelzi az a tény, hogy 1478-ban a Magyarországra visszatérő nagyhírű Váci Pál, Szent Domonkos reguláinak fordítója, a Birk-kódex másolója, legkiválóbb miniátoraink egyike a pesti vagy szegedi letelepedés lehetőségét latolgatja; döntéséről nincs értesülésünk, de az adat így is a szegedi konvent tekintélyét mutatja. A zárdában könyvtár is volt, ez kétségtelen. Tudjuk például, hogy Zalánkemeni István fráter, akit 1488-ban Veszprémből helyeztek át ide, perbe keveredett régi elöljárójával, mert az javait, köztük könyveit távozásakor nem akarta kiadni; a rendfőnök ráparancsolt a priorra, hogy az ingóságokat szolgáltassa vissza Istvánnak, akinek egyúttal azt is megengedte, hogy személyes használatra három-négy kötetet magánál tarthasson. Mind ez ideig azonban kétségtelenül szegedi provenienciájú kötet nem bukkant elő.

A századforduló után a szegedi prédikátor barátok háza hanyatlásnak indult; 1516-ban le is égett. Utolsó tagja, Magyarországi Barnabás (szintén generális hitszónok) 1529-ben távozott belőle, amikor „a szegedi konvent a háborúságok miatt tönkrement". Egyes jelek arra mutatnak, hogy Győrbe húzódtak innen, de a valamikori lakók szerte az országban még évtizedekig hirdették dicsőségét.181

Számottevő kulturális központnak látszik a premontrei apácák kolostora, a magyar nyelvű kódexirodalom csekély számú műhelyeinek feltételezhető egyike. Itt élt Márta nővér, a város első, név szerint ismert írónője. Kolostorukat a Szentlélekről nevezték, és a Felsővároson állt. A tizedjegyzék a Szent György, a Szent Miklós, az Angyal utcák után, a város legszélén, közvetlenül a Bánfalva utca előtt írja a „Plathea Spiritus Sancti"-t. Egyik kódexükbe bejegyezték, hogy 1516. augusztus 27-én tűzvész dúlt a Felsővároson, amikor is megégett a Szentlélek-meg a Szent Miklós- (a dominikánus) kolostor. Megtelepedésük körülményeiről és időpontjáról fogalmunk sincs. Az biztos, hogy a legvagyonosabb cívisréteg saját erejéből tartotta fenn leányai, özvegyei számára. A név szerint ismert nővérek családneve a tizedjegyzékben is többnyire megtalálható: Huszár és Kis, továbbá Sárkány, Kemény, Borsos, Kalmár, Szántó, Oláh, Horváth, Makói, Somogyi, Kökény, Palásthi; Pesthényi Anna neve nem fordul elő, de ő alighanem Sárszegi István említett üzlettársának, Martonosi Pesthényi Gergelynek a famíliájából származik.

A zárda létezésére voltaképpen egyetlen adatunk van, 1511-ből, amikor Fegyverneki Ferenc sági premontrei prépost azokat a reformokat, amelyek e {484} rendben is elodázhatatlanná váltak, be akarván vezetni, a szegedi nővérek közül telepített át jó néhányat Somlóvásárhelyre, ahonnan Bakócz Tamás a bencés apácákat erkölcstelen életmódjuk miatt eltávolította. A szegedi helytörténeti kutatás feltételezi, hogy a kétségtelenül premontrei eredetű Apor-kódex132 a szegedi apácák liturgikus életét szolgálta. A kolligátum hat keze közül az utolsó három „apácaírás", és női kéztől származó bejegyzéseinek szegedi eredete aligha tekinthető vitásnak, bár bizonyítva sincs. Az 1519-es keletű Lányi-kódex138 szintén premontrei jellegű, somlóvásárhelyi illetőségű és feltehetően szegedi eredetű. A Pozsonyi-kódexet minden bizonnyal Somlóvásárhelyen írták a Szegedről átkerült apácák számára.134 Az ún. Szegedi-kódex (kiadatlan) 1516-ban még kétségkívül Szegeden volt, hiszen ekkor jegyezték bele a tűzvészről szóló híradást. Liturgikus jellegű, hangjegyes énekeskönyv, egy megjegyzése szerint „soror marta yrta". (1511-ben egy Borsos és egy Kalmár Márta élt a zárda falai között.) Az 1520-as években az apácák valamennyien Somlóvásárhelyre költöztek, ezzel a Szentlélek-zárda megszűnt létezni.135

A XIV. század első éveiben tűnik fel Szegeden a másik legaktívabb koldulórend, a mariánus rendtartományhoz tartozó ferenceseké. Házukat első ízben 1316-ban említik, de egyes — kevésbé ellenőrzött — adatok szerint már 1310-ben, sőt talán jóval korábban is itt voltak. Templomuk lokalizálása a középkori Szeged topográfiájának egyik megoldatlan kérdése. A hagyományos felfogás szerint Árpád-házi Szent Erzsébetről nevezték el, s valahol ott állt, ahol a tizedjegyzékben említett Plathea Lysa (más forrásban, 1460—1461 táján, Plathea Elizabeth) húzódott. Ezt régebben — aligha megalapozottan — a vár területén keresték. Komoly realitása van ellenben annak a feltevésnek, hogy a mariánus ferencesek templomát a Szentháromság tiszteletére szentelték fel, és ez a Palánkban állt. Emlékét a Palánkot Alszegeddel összekötő Szentháromság utca neve őrizte. Mellette feküdt az a hatalmas cinterem (templomkert), amely az 1444-es országgyűlés alkalmával 3000 embert fogadott be.

Az viszont már bizonyosan a ferences templomra vonatkozó tudósítás, hogy 1433-ban Bertrandon de la Brocquiére lovag itt — mint mondja — „egy kicsit magyaros" misét hallgatott. Ismeretes, hogy a ferences rend, vállalt agitatív feladata érdekében, igen nagy szerepet játszott az anyanyelvű prédikáció és egyházi {485} irodalom megindításában. Bertrandon megjegyzését összevetve annak az 1518-as misekönyvnek a glosszáival, amelynek birtokosai a szegedi ferencesek voltak kétségtelenné válik, hogy liturgiájukban — tehát nemcsak a szószéken — a magyar nyelv már a XV. század első évtizedeiben polgárjogot nyert. Ebben ugyanis két ízben olvasható az Ungaricum széljegyzet, vagyis hogy a liturgikus szöveget magyarul kell énekelni. Teljes összhangban áll ez azzal, hogy a ferencesek kezdettől fogva a nép között való forgolódást, agitációt, az egyszerűbb emberek számára is érthető prédikálást tartották elsőrendű feladatuknak, szórakoztató, anekdotázó, helyhez és egyénhez alkalmazkodó stílust alakítottak ki — bizonyítékként elegendő Temesvári Pelbártra hivatkozunk —, szemben a tanultabb rétegekhez forduló, tudós, skolasztikus műveltséget követelő dominikánusokkal.

E stílus életstílussá tétele érdekében alapítóik nem ajánlották számukra a tudományok elsajátítását, sőt tőlük telhetőleg tiltották az olvasást, a tanulást. Ezzel magyarázható, hogy a tudományos életben nem játszottak akkora szerepet, mint más rendbeli társaik. Külföldi egyetemet járt hazánkfiai között is sokkal kisebb számban bukkannak elő, így természetesen a szegediek is. Szegedi Balázs fia, Pannóniai Gergely 1493—1496-ban Ferrarában tanult. Szegedi Fülöp fia, Gergely 1512-ben a krakkói egyetem hallgatója, később a rend pécsi iskolájának tanára, 1515-ben a Sorbonne doktora, majd provinciális volt: 1535-ben könyvet írt a reformáció ellen, a katolikus hit védelmében.

A szegedi ferencesek kivették részüket a rend életéből. 1329-ben, 1371-ben, 1452-ben, 1471-ben és 1536-ban náluk tartották a tartománygyűlést. Időközben azonban a ferences élet válsága Szegeden is éreztette hatását. Tudniillik a nyugodtabb körülmények között élő barátok az egyházi fegyelem általános fellazulásával — a világi papsághoz hasonlóan — maguk is feladták meghatározó eszméiket, a szegénységhez való szigorú ragaszkodást, a tökéletes szerzetesi életmódot. így elveszítették legfőbb eszközüket, mellyel a szegényebb rétegek között hatékonyan dolgozni tudtak. Ugyanekkor viszont, sőt éppen ezt kihasználva, lendületes támadásba indultak az elpuhult, elvilágiasodott római egyház erkölcstelenségére hivatkozó, az apostolok, az ősegyház életformáját visszakövetelő eretnekek, köztük azok, akik alapjaiban akarták lebontani a pápaság intézményét. E mozgalom távlatokban egyfelől a reformációba torkollott, másrészt a tridenti zsinathoz vezetett. A XV. század első felében azonban még csak annyi történt, hogy a támadásnak leginkább kitett, a züllés káros hatását legfájdalmasabban érzékelő tartományok szerzetesei a reform útjára kényszerültek, és visszaállították a legszigorúbb fegyelmet. Jellemzőjükül a strictioris observantiae jelzőt választották.

A legelsők között (már 1368-ban) a bosnyák rendtartomány csatlakozott a megújulás mozgalmához. Ezt a területet ugyanis délről a patarénusok, később északról a husziták is szorongatták, és a satut egyre szorosabbra csavarta egyik oldalról a szakadár keresztényeket északra, nyugatra üldöző török, másik oldalról {486} a huszitákat dél és kelet felé szorító, pápai, császári segítséggel támogatott magyar hatalom. Ugyanezen folyamat során azonban a korábban eretnekmentes területek is fertőzöttekké váltak, vagy legalábbis akuttá vált a fertőzés veszélye. IV. Eugén pápa ezért 1444-ben — a huszitizmus és egyéb eretnekségek megfékezése érdekében — megengedi, hogy a ferencesek szigorú fegyelmű bosnyák rendtartományának tagjai elfoglalják azokat a más tartományhoz tartozó ferences kolostorokat, többek között Budán, Pesten, Szegeden, Székelyvásárhelyen, melyeket a pápai küldött, Cesarini Julián átad nekik.136

Ezzel a szegedi ferences tábor is két részre szakadt. A régi mariánus provinciából, amelynek tagjait ezután konventuális minoritáknak nevezték, kivonultak az obszervánsoknak mondott ferences („cseri") barátok, akik az új, szigorúbb szabályokhoz alkalmazkodó szalvatoriánus rendtartományt alakították meg. Cesarini Julián pápai követ az ő pártjukat fogta, és már 1444-ben nekik ítélte a szegedi ősi kolostort és templomot. Csakhogy a konventuális minoriták nem engedtek, sőt 1452-ben éppen Szegeden tartott tartományi gyűlésükön választották meg provinciálissá Igali Fábiánt, akinek vezetésével 1454-ben maguk is a reform útjára léptek.137 Ezzel tartományukat megmentették a felbomlástól, és az obszervánsoknak kellett odább költözniük. Az Alsóvárosra mentek.

Ez időtől fogva Szegeden két ferences rend élt egymás mellett, meglehetősen szokatlan módon. Az ellenségeskedés nem szűnt a két irányzat között. 1495— 1497-ben Váradi Péter kalocsai érsek a mariánusokat, Bakócz Tamás egri püspök a szalvatoriánusokat rávette a megegyezésre, megosztoztak azokon a területeken, ahol alamizsnát gyűjthetnek. De még az 1529-es pármai egyetemes káptalan is foglalkozik a két szegedi szerzet között fennálló ellentétekkel. A konventuális zárda 1542-ig állt fenn, akkor az obszervánsok egyedül maradtak a városban.

A kettéváláskor az obszervánsok az Alsóvároson, az elhanyagolt Szent Péter-templom mellett alapítottak kolostort. A hagyomány szerint Mátyás kezdte meg számukra 1468-ban, de életében nem tudta befejezni, ezért a szegedi polgárok költségén hozták tető alá.138 A király közreműködésének tekintélyes helyi hagyománya van, de valós nyoma nincsen. Valójában a kolostor 1459-ben már állt, hiszen előtte engedélyezte Mátyás ez évben a hetivásárt: ante claustrum Beaté Marié virginis.139 1455-ben viszont még nem lehetett lakható állapotban, mert amikor Kapisztrán János ez év őszén először érkezik Szegedre, az obszervancia {487} híve lévén nem a konventuálisoknál száll meg, de nem is az obszervánsoknál, hanem Fügedi Benedek polgár házában.140 Előkerült továbbá a templomszentély tetopárkányzatanál elhelyezett két tábla, mindkettő 1503-as évszámmal.141 Az alsóvárosi — máig létező — Havi Boldogasszony-kolostor építése tehát az 1450-es években kezdődött, és befejezése az 1500-as évek elejére tehető. Az apszis északi oldalán megkezdett torony félbemaradt. Ezekben az évtizedekben helyreállították, új szentéllyel és káptalanteremmel bővítették a régi Szent Péter-templomot is. Amikor 1545-ben vagy 1562-ben az obszerváns barátok — immár a török hatóság előtt — vitába keverednek az „Űj Boldogasszony" néven ismert egyház birtokát illetően, egybehangzó tanúvallomásokkal tudják bizonyítani, hogy az 53 esztendeje (vagyis 1492, illetve 1509 óta) az ő kezükön van.142 „Új" Boldogasszonynak feltehetőleg a várbeli, 1193 óta kimutatható Szent Mária-templomhoz képest nevezték ezt a zárdát. A korábbi Szent Péter utcának később ugyancsak Új Boldogasszony utca lett a neve. Más — ugyanezen időre mutató — hagyományok szerint „Il-ik Ulászló alatt többnyire az ájtatos és vagyonosabb szegedi polgároknak, valamint a szomszéd helységeknek istenes költségével mind a templom, mind a klastrom 1503-dikban tökéletességre vitetett, amint hogy ez a Provinciának Históriájában hitelesen feljegyezve olvastatik."143

A Havi Boldogasszony-templom (44. fénykép) szokatlanul nagy méreteivel az Alföld egyik legmonumentálisabb középkori építménye (63,5 méter hosszú, teljes alapterülete 723 m2). A torony a szentély mellett áll az északi oldalon. A hajó déli falán nyolc négyszakaszos, a kórus és a szentély falán hat háromszakaszos támpillér helyezkedik el. A hajó déli falát, illetve a kórus és a szentély falait hathat nagyméretű gótikus ablak töri át. A hajó északi falán nem építettek ki ablakokat. A templom szentélye a hatszög három oldalával zárul. A kórus és a szentély fölött égetett agyagból álkőbordás csillagboltozatot, a hajó fölött hatágú csillagidomokból épülő hálóboltozatot alakítottak ki. (44. fénykép.) Az ablakok közötti teret féloszlopok tagolják. A torony a szentélypárkány magasságáig gótikus, földszinti részét négy fiókboltozat fedi bordák nélkül, a sarkokban egy-egy keskeny lizénával. A díszítetlen bordás csillagboltozatú sekrestye keleti falát két keskeny, egyszerű bélletű csúcsíves ablak töri át. A sekrestye és a torony szögletében az emeletre vezető lépcső is középkori, az északi hajófal melletti emeletes folyosó és az egész kolostorépület későbbi hozzáépítés.144

 {488} Korszerű műemléki és régészeti kutatás hiányában az építéstörténet szakaszainak pontos megállapítása nem mentes bizonyos ellentmondásoktól. Többen tartják valószínűnek, hogy az első építési időszak a XIII. század eleji Szent Pétertemplom késő román stílusú épülete, amihez a jelenlegi épület falából előkerült faragott kövek is tartoznak. Ezen kívül azonban a feltételezést támogató adataink nincsenek.

Második építési periódusként egy XIV. század közepi háromhajós csarnoktemplom feltételezhető, amely valószínűleg a Szent Péter-templom falainak felhasználásával épült. Ezt az eredetileg támpillérek nélküli épületet erősítették meg támpillérekkel még a XV. század közepén. A harmadik építési periódus a XV— XVI. század fordulóján végbement nagyszabású átalakítás, amikor a ferencesek a régi kórust és a szentélyt lebontották, és helyére nagyobbat emeltek. Ezzel egy-időben megindult a torony építése is, ugyanekkor épült a sekrestye, a hajót pedig újraboltozták. A hajó ablakaiba a flamboyant egyszerű változatát képviselő későgótikus ablakrácsok kerültek. A hajó főpárkánya alatt mindkét oldalon egy-egy kőtáblás felirat jelzi az építés befejezésének 1503-as dátumát.145

Éppen hogy elkészült az épület, 1525-ben török portyázó csapatok felgyújtották, a barátok sebtében összetákolt kunyhókban húzták meg magukat. 1526-ban a Buda felől visszatérő reguláris török csapatok fosztották ki a kolostort, lakói elmenekültek ugyan, de aztán visszaszállingóztak, és megmaradtak a helyükön mindvégig, a többi szerzet és a világi egyház távozása után egyedül.

A templom titulusa, a Mária istenanyaságát jelképező „Havi Boldogasszony", az eretnekségekkel szembeni küzdelemre utal csakúgy, mint főoltárán a „Napba öltözött Asszony" képe, a szeplőtelen fogantatás szimbóluma, az obszervancia jellegzetes ábrázolásmódja. Nem véletlen, hogy a franciskánus obszervancia egyik legfontosabb magyarországi bástyája éppen Szeged lett. A délvidéki huszita mozgalom ugyanis leginkább a Szerémséget árasztotta el, fő fészke Kamanc volt. Szeged és a Szerémség között — tudjuk — régóta sűrűn járt út húzódott, a dél felé irányuló agitáció tehát innen indulhatott a legkönnyebben. Másrészről feltehető, hogy az eretnek tanok is ugyanazon az úton áramlottak észak felé, amin a bor, a gátat tehát célszerű volt Szegeden felépíteni. A Huszta („huszita") családnév a tizedjegyzékben is előfordul, és máig él Szegeden. Jellemzőnek kell tartanunk, {489} hogy éppen ezen a környéken sikerült (még a múlt század végén) a legnagyobb mennyiségben és teljességben összegyűjteni kétségkívül balkáni bogumil eretnek ideológiát tükröző mondaanyagot, mely a hivatalos egyház kánoni könyveken alapuló teremtéstörténetétől eltérően egy apokrif iratokon nyugvó, szinte összefüggő, laikus kozmogóniai tartalmaz.146

Szeged ugyanekkor a vallási tekintetben nehezen asszimilálódó kunok felé is rendelkezett kapuval, és a sóhajózás révén ugyancsak régóta kiépített útvonalat kínált az eretnekség másik nagy területe, Moldva és Havasalföld felé. E központi fekvése arra is alkalmassá tette, hogy magyarországi központjává váljék az 1431-es firenzei zsinaton meghirdetett ökumenikus mozgalomnak, melynek célja a keleti és nyugati egyház erőinek összefogása és a közös törökellenes fellépés megszervezése volt.

Az obszerváns ferencesek — alapítójuk szellemében — az eretnek ellenséggel saját földjén, saját fegyverével vették fel a harcot. Maguk is felléptek a katolikus egyház elvilágiasodása ellen, a harácsoló, kegyetlen „urak"-kal szemben a „szegény község"-nek fogták a pártját, és — a demagógiát sem vetve meg — igyekeztek kifogni a szelet először az eretnekek, később a lutheránusok vitorlájából. A teológia síkjáról éppen Szegedről maradt ránk egy jellemző emlék. Szegedi Balázs fráter, a krakkói egyetem baccalaureusa, Temesvári Pelbárt beszédeinek egyik 1498-as kiadásához magyar nyelvű széljegyzeteket fűz, melyekben az eretnek bibliamagyarázatok nyomán megújuló modern szentírástudomány szellemében arról elmélkedik, hogy a Szentírás többféleképpen értelmezhető: „moraliter, historice, alle-goriter, analogice, vulgo: erkölcs szerint, lőtt dolog szerint, lelki értelem szerint, mennyei értelem szerint". Ideológiájukban maguk is az ellenfél terminológiájához alkalmazták magukat, elébe mentek az ellenfél érveinek, és ebben sokszor oly merésznek mutatták magukat, hogy nemritkán maguk is eretnekség vádjába estek. Aligha tévedünk, ha feltesszük, hogy a bogumil szellemiséget tükröző kozmogónia Szeged környéki elterjesztésében nemcsak az eretnekeknek, de maguknak a ferenceseknek is volt szerepük.

Az alsóvárosi kolostor lakói sem bukkannak fel gyakran a külföldi egyetemek padjaiban, jelezvén, hogy a tudományt nem állították életük középpontjába. Ennek ellenére csak ebből a zárdából maradt fenn szegedi könyv a Mohács előtti időből, mert ez volt az egyetlen olyan kulturális intézmény, amely a XV. század közepétől a XX. század közepéig megszakítás nélkül fennmaradt. Az anyag, persze, annyira töredékes, hiszen véletlenül előkerült kötetekből áll, hogy következtetések levonására nem alkalmas. Megmaradt például a Missale Strigoniense 1513-as kiadása, amelybe külön orációt toldottak a Havi Boldogasszony miséjére; meg volt ugyanennek az 1518-as kiadása is, amelybe 1525-ben búcsúmisét írtak bele (ezt {490} Budán vásárolták 2 forint 20 dénárért). Volt egy 1513-ban nyomtatott római breviáriumuk is. Kétségtelenül magyarországi és ferences, feltehetően szalvatoriá-nus és talán szegedi keletkezésű az úgynevezett Guilerin-kódex, amely 1496 után írt magyar nyelvű szövegei miatt becses nyelvemléknek számít, és kitűnő forrás a hazai ferences obszervancia szellemiségének tanulmányozásához. A zárda 1846-ban készült katalógusa 24 darab 1500 előtt nyomtatott könyvet tüntet fel, van még 20, amely a XVI. század első éveiből származik, és további 48, amely 1543 előtt hagyta el a sajtót. Mindösszesen tehát csaknem száz kötetről van szó. A kései forrás persze csak távoli hozzávetésre alkalmas, abban a hiszemben, hogy ha a kolostor gyarapodott is a későbbiekben idegen tulajdonban levő anyaggal, ugyanannyi el is veszett saját eredeti állományából. A könyvvásárlásra utaló adat mindenesetre tudatosan fejlesztett könyvtárat sejtet.147

Mindezeken kívül volt valami érdekeltségük a városban a pálos remetéknek is. 1500 novemberében megjelentek a Szegeden tartózkodó Zsigmond hercegnél, és almát hoztak neki ajándékba.148 Talán ama házak valamelyikének volt gyümölcsöse a környéken, melyről említettük, hogy Mátyás király rendeletéből kősót kaptak a szegedi kamarából.

6. A VÁROSKÉP

Szeged XV—XVI. századi alaprajzának rekonstruálásához nagy tömegű anyagot nyújt az 1522-es tizedlajstrom, amely az utcákat egyenként megnevezi. (47, grafikai melléklet.) Sajnos azonban annak ellenére, hogy ezt az adathalmazt többen hasznosították és elemezték is különböző szempontból, történeti forrásként való felhasználásának metodológiája ez idő szerint még nincs kidolgozva, ezért értékelése csak konjektúrákkal lehetséges. Nem tudjuk például, milyen sorrendet követ a leírás, mert az egymás után következő utcák csak ritka véletlenül lokalizálhatok egymás szomszédságába. Nem tudjuk, miért van egész sereg személynév áthúzva. (Például a felsővárosi Tót utcában eredetileg 39 háztartást jegyeztek fel, ebből azonban 15-öt töröltek.) Az utóbbi években a lajstrom készítésének időpontja is kétségessé vált.149

Annyi bizonyos, hogy az „utca" szó nem mai értelemben vett közlekedési területet jelöl, hanem lakónegyedet, háztömböt. A lajstromban következetesen használt „plathea" legközelebbi magyar megfelelője egyébként is a „piac", „placc"; Zrínyi egy helyen a vár piateájáról, udvaráról beszél. A topográfiai egységek tehát {491} több portát egyesítő lakónegyedek, amelyek magukban foglalják a belső közlekedési sávokat, és amelyeket szélesebb vagy keskenyebb, névtelen közlekedési vonalak választanak el egymástól.150

47. grafikai melléklet.

Szeged a XV—XVI. század fordulóján

A város madártávlatból a Tisza árteréből észak—déli irányban hosszan elnyúló hátságon elterülő keskeny sávot mutat. Az Alsóváros követi a folyó vonalát, a Belváros szorosan ráépül a partra, a Felsőváros északi irányban eltart attól. Középpontban állt a négyszögű vár; keleti oldala egyenesen a Tiszára rúgott, amely védelméül is szolgált. A másik három oldalról a folyóból kivezetett vizesárok fogta körül. Ennek az ároknak az észak felé való meghosszabbításából indult egy másik árok, amely nyugatra, délre, majd délkeletre kanyarodva érkezett újra a folyóba, körülölelve a Belvárost (későbbi nevén Palánkot). Az árokrendszer részint természetes tavakból, részint mesterséges csatornákból jött létre. Közvetlenül a vár alatt délre volt a tiszai rév, északra feküdt a sókikötő, és itt álltak a sópajták. Ezekhez épült hozzá a Felsőváros, amelynek legtávolabbi szélén terült el a hajdan különálló Bánfalva, az 1522-es évre már utca a Felsővároson. Tápét, messze észak felé, tekintélyes távolság választotta el a várostól. Észak—déli irányban az egész várost keresztülszelte a buda—péterváradi országút. A Belvárostól délre mocsaras terület nyújtózott, amelyen két út vezetett át. Egyik az említett országút a mai Hunyadi János sugárút vonalában, másik a Tiszához közelebb. Mindkettő a mocsáron túl fekvő Alsóvárosra érkezett.

A vár belső képéről nem sokat tudunk, hiszen a későbbiekben ez szenvedte a legnagyobb változtatásokat. A XVI. század elején a palotán számottevő átalakításokat végeztek. Ennek tanújele egy fogsoros ajtó és ablak, feltehetően ugyanazon épületnek maradványa. Mindkét darab művészi kvalitása egyenrangú és közeli rokonságban áll a korabeli budai és erdélyi reneszánsz kőfaragványokkal.151 A déli kaputorony tetőszerkezete, amennyire ez a Marsigli- és Beaulaincourt-féle képekről megállapítható, ugyancsak a XVI. század elején nyerte el reneszánsz ízű, lanternás alakját.

Szóltunk arról a feltevésről, mely szerint a mariánus ferencesek temploma a várban lett volna, a róla nevezett Plathea Lysa (Elizabeth) szomszédságában. Az utcát ma nem tudjuk elhelyezni a város térképén, az azonban kizárható, hogy a várban lett volna. A tizedjegyzék ugyanis egyetlen várbeli utcát sem említ. A Lysa—Elizabeth azonosítás sem egészen egyértelmű.

 {493} A Belváros keleti része, az ún. Belső-Palánk, a vár déli árka és a város árkának déli vonala, illetve keletről a Tisza, nyugatról a buda—péterváradi országút között feküdt. Központjában a Szent Demeter-plébániatemplom magasodott. Valószínűleg ezt a területet kezdték 1524-ben kőfallal keríteni, hogy külső várat alakítsanak belőle. Az építkezés nyilvánvalóan későn indult ahhoz, hogy még a török megszállás előtt be is fejeződjék. Az épülő fal egy darabja később (1871-ben) a piaristák gimnáziumánál került elő. Az itt talált tábla szövege:

Soli Deo glória

Regnante serenissimo Ludovico

Rege Stephanus Saccan

Civitatem regiam hanc ex munificentia

Domini archiepiscopi Strigoniensis

Muro cingere coepit

Anno Domini 1524

Vagyis, hogy e királyi várost 1524-ben Zákány István kezdte fallal keríteni az esztergomi érsek nagylelkűségéből.152 A jólelkű esztergomi érsek kiléte bizonytalan, ugyanis 1524. április 7-ig Szatmári György töltötte be e tisztet, ezután Szálkai László.

A vár és a Belső-Palánk első lakott tömbje között jókora üres tér terült el, a Latrán (Lathran, Lattoryan), amelyen az országos marhavásárt tartották; ez volt a révpart. A nevet — Bálint Sándor153 nagyon-nagyon óvatosan megfogalmazott feltételezése szerint — a római Laterán adta, melynek erkélyéről áldást osztottak a hasonnevű főtéren összegyülekezett híveknek. Nos, a Szegedről 1713-ban készült helyzetrajz154 mutatja azt a térséget, amely elegendő lehetett marhavásár tartásához, vagy, hogy befogadja azt a tömeget (1455-ben), amely Fügedi Benedek kapuja előtt Kapisztrán János prédikációját akarta meghallgatni. Hogy Fügedi Benedek háza hol állt, nem tudjuk; 1522 táján több Fügedi is lakik a Nagy utcában, amely valóban a Latránra néz. Ennek a Nagy utcának a túlsó, déli végében állt Sárszegi István kőháza, amelyet nyugat felől a város árka (fossatum civitatis) határolt.155 Ugyancsak a Nagy utcában emelkedett Szilágyi István kőháza. Nem lehetett közönséges építmény, mert II. Lajos 1525-ben Szeged városának adományozta.156 A Nagy utcától keletre volt a Szent Demeter utca a plébániatemplommal, amelynek oldalán 1501-ben már ott állt a Lukács püspök által épített Boldogasszony-kápolna {494} is. A Tiszához legközelebb, azzal párhuzamosan futott a Szántó utca. A nyugati szélre eső utca a tizedjegyzékben Kislatrán, a XVI. század közepén Boldogasszony utca, nyilván az említett kápolnára utalva. Kétségkívül ez volt a város legelőkelőbb negyede. Itt látjuk a legtöbb szerémi szőlőbirtokost, egymás szomszédságában. Itt állt tehát a nagy hatalmú bíró és az egyik leggazdagabb polgár kőháza. Volt itt egy magister, több nobilis, itt dolgoztak a legmagasabb igényeket kielégítő mesterek (a pajzsgyártó, az asztalgyártó, a hímvarró, a pictor stb.), itt találjuk a város történetében vezető szerepet játszó patrícius családok házait (Pálfi, Baratin, Zákány stb.).

Dél felől a mocsáron keresztül futott be a Belvárosba a Szentháromság utca, mely — ha igaz — a minoriták Szentháromság-templomáról kapta a nevét; ez esetben itt állt valahol a kolostor is a hatalmas, több ezer embert befogadó kert közepén.

Az országúton túl, nyugat felé terült el a Külső-Palánk, mindhárom oldalról a város árkával kerítve. Ezen keresztül vezetett Szabadka felé a Szegedi utca (a mai Petőfi sugárút környéke), 1522-ben az egyik legnagyobb, 137 családot befogadó lakóegység, ettől északra a Dorozsma felé tartó út, amelyet Árokhátnak neveztek, mert az árkon át haladt kifelé. A legészakibb részen a Gömböcs utca talán azért kapta nevét, mert az árok vonulatának görbeségét követte. E területen feküdt még a Félszer, a Kis (Küs, Chws) és a II. Varga utca is, ez utóbbi annakjeiéül, hogy a népesebb szakmák városrészenként is külön negyedekbe tömörültek.

A Felsőváros a vártól a Bánfalva utcáig húzódott. Bánfalva — mint tudjuk — hajdan különálló település volt, a tizedjegyzék készítésének idejére azonban már utcaként olvadt bele a Felsővárosba. Ebből következik, hogy a Felsőváros ősi magja a vár közvetlen szomszédságában a Sóhordó utca (illetve a sókikötő) környékén volt, és onnan terjedt észak felé. A premontrei apácák letelepedésének idején legészakibb csücske ott lehetett, ahova ők építették kolostorukat. Mind az utcanevek, mind az a tény, hogy e városrész két kolostornak is otthont adott, a Felsőváros gazdasági és kulturális színvonalának magasságát mutatja. A rövid Műves utcában van 2 Nyerges, 5 Szíjgyártó és 3 Corigiator, 1 Aurifaber, 1 Faber, 1 Kovács, 1 Szűcs, 2 Csiszár, 1 Kalmár, 1 Szekrény, 2 Pulitor, vagyis kivétel nélkül minden család tipikus városi polgár. Egyúttal az is látszik, hogy az utca sem hiába kapta nevét. Hasonló jellegű az I. Varga utca és a népesebb Szent György utca, mely a plébániatemplom mellé lokalizálható. E három utca alkotta a Felsőváros előkelő negyedét. A dominikánusok zárdájáról kapta nevét a Szent Miklós és a Prédikátor utca, az apácakolostorról a Szentlélek utca. Valahol egy Angyal utca is volt. A városrész történetére korszakunkban egy konkrét adatunk van: 1516. augusztus 27-én — mint az apácák idézett feljegyzéséből láttuk — tűzvész martaléka lett, méghozzá egészében, mert mind az északi szélen álló premontrei, mint a déli sarokban levő dömés kolostor kárt szenvedett. A polgárok tüstént {495} hozzáláttak a helyreállításhoz, a királyhoz fordultak segítségért, aki december elején megengedte nekik, hogy házaik újjáépítéséhez vámmentesen úsztathassanak le épületfát a Tiszán és a Maroson.157 A Felsővároson az utcák lokalizálása sokkal nehezebb, mint a Palánkban. Itt ugyanis rengeteg apró utcácska húzódott.

Ezzel szemben az Alsóváros néhány nagy lélekszámú lakóegységből állt. Középpontja a Szent Péter-, illetve a Havi Boldogasszony-templom és mellette a ferencesek zárdája a mai Mátyás király téren. E városrész tehát, a Felsővárostól eltérően, a távolból közeledett a központi városmag felé. A városrész középvonalában a kolostortól a Belváros felé (de persze csak a mocsarakig) a Balog utca vonult, amelyet később Új Boldogasszony utcának neveztek. Ezzel párhuzamosan a nyugati oldalon futott a Szentháromság utca, amely a Palánkból vezetett kifelé, a mai Hunyadi János sugárút vonalában. A XV. század 60-as éveiben még a templom régi nevét viselte a Szent Péter utca, amely a tizedjegyzékben már nem szerepel. A XVI. század 40-es éveitől pedig a városrész legnépesebb utcája a Fazékjártó, amely viszont még nincs a jegyzékben. A kettő talán azonos. Két kisebb utcát (Bondi és Hajnal) nem tudunk elhelyezni a város térképén. A Lysa (Elizabeth) utca (utcák?) lokalizálásának nehézségéről már szóltunk.

Az írott források és a fentebb mondottak értelmében valódi városi képet a Belső-Palánk és a Felsőváros középső traktusa mutathatott. Az Alsóváros módo-sabbjai is nyilván a Havi Boldogasszony temploma mellé építkeztek. A Nagy utcában álló kőházakról írott forrás is szól. Amikor Mátyás király 1462-ben megengedi a szegedieknek, hogy Asszonyszállása pusztát a kunokkal közösen használják, döntését többek között azzal indokolja, hogy a polgárok ily módon köny-nyebben tudják városukat házakkal és épületekkel ékesíteni.158 Ez, persze, közhely is lehet, de a polgárok ilyesféle igyekezetére mutat a számos Lapicida, Téglás, Meszes, Kőégető és ehhez hasonló név. Az építkezésekről fennmaradt töredékes adatocskák közül messze kimagaslik az az oklevél, amelyet Lukács zágrábi püspök Budán 1501. május 29-én állított ki, és amelyben arról számol be, hogy maga, szülei és rokonai lelki üdvösségére, Szűz Mária és Jézus Krisztus dicsőségére egy kápolnát építtetett a Szent Demeter mártír egyháza mellett, Szegeden, ahol született és nevelkedett. Megszabja — többek között —, hogy a plébános sírhelyet adhat ott azoknak a tisztes személyeknek, akik hozzájárulnak a kápolna karbantartásához, de legfeljebb csak három kriptát helyezhet el, nehogy a zsúfoltság elcsúfítsa a helyiséget. A temetésért járó jövedelmet az épület gondozására kell fordítani, nehogy az tönkremenjen.159 Tudván azt, mily nagy mecénása volt Lukács püspöki székhelyén, Zágrábban a reneszánsz építészetnek, és látván, hogy {496} most is mennyire vigyáz az épület állagára, sőt annak nemcsak folyamatos tatarozására, hanem esztétikus belső elrendezésére is, nyugodtan feltehetjük, hogy a város az ő jóvoltából csinos reneszánsz kápolnával gyarapodott.

Szeged közvetlen környékéről is szolgáltat adatokat az első magyarországi térkép, Lázár deák alkotása, a XVI. század első harmadából. (45. fénykép.)

7. SZEGED AZ ORSZÁG POLITIKAI ÉLETÉBEN

A JAGELLÓ-KORI ESEMÉNYEK

Szeged a Jagelló-korban, illetve annak korszakunkba eső nagyobbik részében (1498—1526) kevesebbszer és kevesebb csillogással szolgált színhelyéül az országos eseményeknek, mint a megelőző évtizedekben (főleg pedig az 1440—1450-es években). Ha azonban a török ellen indítandó hadjárat szóba került, Szeged megint az érdeklődés előterébe lépett. 1499 májusában II. Ulászló azért érkezett a városba, hogy itt várja be az ellenséges területre készülő bandériumokat. Ezek azonban nem érkeztek meg, mire az uralkodó is hazament.160 Hasonló, ámbár még kevésbé komoly szándékkal járt a városban 1500. november 21—23-án, amikor a török elleni demonstráció céljából utazta be kíséretével a Délvidéket. Az idő jó része kártyázással, pörgettyűzéssel és hasonló szórakozásokkal telt el.161

A város továbbra is megőrzött valamit a régi, 1456—1458-as politikai hangulatból, és bekapcsolódott az uralkodó osztály különböző rétegei között dúló frakcióharcokba. E harc fő küzdőtere ez időben az országgyűlés volt, ezért nem tartották közömbösnek, hol zajlik le az. Budán — például — a Habsburg-párt egyik leghívebb embere, Bornemisza János volt a várnagy, az ő feladata volt, hogy rendet tartson a résztvevők között, ha kell, ágyúval is. Az oligarchák külön üléseztek, és a legnagyobb bátorságról tett tanúbizonyságot az, aki közülük olykorolykor lemerészkedett a zajongó nemesi tömeg közé. Ennek tudatában ítélhetjük meg Oroszi András 1513 májusában kelt levelét, melyben arról tudósítja gróf Szentgyörgyi Péter országbírót, hogy a nemesek Szegedre akarják összehívatni a diétát, míg a nádor, Perényi Imre, az „udvari párt" egyik korifeusa, Budát javasolja; felmerült az az ötlet is, hogy ha a gyűlés mégis Szegeden lesz, a király és kísérete ne jelenjen meg ott személyesen, mert „az egész ország sok és sokféle panasszal él ellenük".162 Nincs is nyoma annak, hogy ekkortájt országgyűlést tartottak volna Szegeden.

Feltűnik ezzel szemben, hogy a városnak a megyei nemességhez fűződő kapcsolata épp ez idő tájt lazulóban van. Régebben — Mátyás haláláig — Csongrád {497} megye rendszeresen Szegeden tartotta gyűléseit: 1447 novemberében, 1448 januárjában, 1452 júniusában, 1463 októberében, 1466 júniusában, 1468 májusában, hogy csak azokról szóljunk, amelyeknek nyomuk maradt.163 A legközelebbi adat szerint — 1504 októberéből — a megyegyűlést Szeren tartották, csakúgy, mint 1515 novemberében, 1523 áprilisában.164 Meglehet, hogy a dolog az elzálogosításokkal hozható kapcsolatba. 1504-ben a város Corvin János kezén volt. 1523-ról nincs efféle értesülésünk, de a városfal építésére vonatkozó, épp az imént idézett feliratból tudjuk, hogy az esztergomi érseknek volt ekkor valami érdekeltsége itt. Az 1513-ban felsorolt sok és sokféle panasz elseje az ország tönkretétele, a végek elhanyagolása, a törökellenes háború ellanyhulása volt. Ezt a hangulatot próbálta meg kihasználni a hatalomból lassacskán kiszoruló Bakócz Tamás, amikor Rómába ment, és onnan keresztes hadjárat meghirdetésére szóló felhatalmazással tért vissza. 1514. április 9-én meghirdetette a hadjáratot. A parasztcsapatok vezérlését Dózsa Györgyre bízták: Az 1880-as évek óta elterjedt — és Juhász Gyula révén a legnemesebb szándékkal, a legmagasabb művészi színvonalon kidolgozott — közvélekedéssel szemben tény, hogy a parasztháborúban Szeged az uralkodó osztály oldalán állt, sőt, a nemesi csapatok háta mögött szilárd támaszpontot képviselt. Az ország egyik leggazdagabb városa lévén, ez a legkevésbé sem csodálható. Istvánffy Miklós kései tudósítása szerint 3000 szegedi halász ragadott fegyvert a felkelők ellen, a lakosság megerősítette a védőberendezéseket. Az mindenesetre tény, hogy a parasztcsapatok messze elkerülték a várost, az is, hogy a veszélyeztetett (később el is foglalt) Csanádról ide húzódott biztonságba a káptalan, ide menekítette féltett kincseit.165 Egy 1514. augusztus 11-i tudósítás szerint Szeged alól indult Szapolyai a döntő ütközetbe.166 Azt pedig minden híradás egyöntetűen állítja, hogy Dózsa levágott fejét Szegedre küldték, márpedig ez biztos jele annak, hogy ott a győztesek barátaikat tudták, akiket a győzelem e jelével akartak megnyugtatni. Egy olasz a kivégzést követő héten így ír: Szapolyai „levágatta a fejét, és vaskoronát tétetve rá, elküldette azt egy Segadinónak nevezett földre, éspedig azért, mert az a föld nagyon kedves volt számára, mivel féltette vagy szerette, hiszen ez (ti. Dózsa) és a felkelés más vezetői nagy rettegést keltettek ebben a birodalomban".167 Az olasz egy ponton sem tévedett. Épp az imént láttuk, hogy Szeged a Szapolyai vezette tömb oldalán állt, aki ezért méltán kedvelhette polgárait. Minden bizonnyal ezzel magyarázható, hogy 1514-től az országgyűlés {498} rendszeresen napirendre tűzi a szegediek panaszait, és azokban pozitíve foglal állást.168 A rettegés is indokolt lehetett, ha konkrét okát nem is tudjak megadni, mert az 1518-as, illetve 1519-es 32. törvénycikk arra kéri a királyt, téríttesse meg azokat a károkat, melyek a keresztes hadak idején a szegedieket érték.169 Ilyenformán a város 1514-ben is egy törökellenes keresztes hadjárat kapcsán nyer országos jelentőséget. Az más lapra tartozik, hogy — mint az utóbbi évtizedekben mindig — ez a hadjárat sem úgy sikerült, ahogy szervezői elképzelték.

1526-ig már alig történt valami Szegeden. 1521-ben elesett Nándorfehérvár, ezzel az ország teljesen megnyílt a török előtt. Reizner János170 valamiféle hagyomány alapján úgy tudja, hogy az 1520-as évek elejétől a város hozzájárult a vár fenntartásának költségeihez, és az erődítési munkálatokat a saját pénzén végezte. Ennek címén a város bírája egyben alvárnagy is lett volna. Erre nézve bizonyítékot nem találtunk, sőt az erődítési munkálatoknak sincs nyoma ez időből; 1542 nyarán dolgozik majd néhány kőműves a vár építésén.171 Zákány Istvánt, az 1522-től évtizedeken át hivatalban levő főbírót sehol sem említik alvárnagyként. Tény viszont, hogy az 1522-es tizedlajstromban szerepel bizonyos Johan Iudex Capitaneus vice, akit a tizedfizetés alól mentesítenek, nyilván annak jeléül, hogy hathatós segítséget nyújtott a tizedszedőknek. Alkapitány csakugyan lehetett, mert a Kapitány (Capitaneus) nem tipikus szegedi vezetéknév (a Capitaneus vice pedig még kevésbé az), következésképp bizonyára tisztségét jelöli. De a Iudex aligha jelöl méltóságot: van ugyanezen évben egy hasonnevű János is, Bíró meg éppenséggel tucatszám akad a jegyzék névmutatójában. Johan felbukkanásából két lényeges és összetartozó információt vélünk leszűrhetni. Az egyik, hogy Nándorfehérvár eleste után Szegednek kezdtek hadászati fontosságot tulajdonítani, élére várnagy helyett katonaembert, kapitányt szerettek volna állítani. A másik, hogy erre mégsem került sor: 1522-ben a szegedi várnak nem volt sem várnagya, sem kapitánya, egy alsóbb rangú tisztviselőre bízták a gondját. A szándékok megvalósulatlanok maradtak: Szegedet nem építették ki védekezésre alkalmas végvárrá, és élére nem állítottak kapitányt. Mint láttuk, a Belső-Palánk bekerítését is önerőből kezdte meg a lakosság. Korszakunk utolsó politikai, katonai mozzanatának dátuma a magyar történelem egy, kihatásaiban nagy fontosságú eseményével esik egybe: 1526. augusztus 29-én, a mohácsi ütközet napján, Szapolyai János Szeged mellett táborozott.

 {499} PUSZTULÁS ÉS ÚJJÁÉPÜLÉS A MOHÁCSI CSATA UTÁNI ÉVEKBEN

Mivel a magyar végvárvonalak mögé benyomuló török portyázók eladdig nemigen juthattak el Szeged magasságáig, a város lakói először 1526. szeptember 28—29-én kaptak ízelítőt a török hadi szokásokból. A Mohácsnál győzedelmeskedett II. Szulejmán szultán — Buda és Pest felprédálása után — a Duna—Tisza közén át vonult vissza birodalma felé. Serege két oszlopra szakadtán hömpölygött déli irányban. Míg a szultán — az anatóliai és a portai hadakkal — nagyjában-egészében a Duna vonalát követte, Ibrahim nagyvezér — a ruméliai csapatokkal és a janicsárok egy részével — a Tisza felé vette útját. Részben, hogy az országnak ezt a részét is szemügyre vehesse, részben pedig, hogy a Tisza bal partján állomásozó magyar sereg hadmozdulatait figyelemmel kísérhesse. Mint láttuk: Szapolyai János erdélyi vajda serege — amely II. Lajos király egymásnak homlokegyenest ellentmondó parancsai következtében már nem érhetett el a döntő összecsapás színhelyére — augusztus végén valahol éppen Szeged térségében táborozott.172 A nagyvezéri seregnek egyelőre azonban több gondot okozott az élelem- és vízhiány, no meg az állandóan ömlő eső, mint a Tisza túlpartján tartózkodó magyar had, amelynek portyázói majd csak később veszik maguknak a bátorságot, hogy az elkóborolt török egységekbe bele-belekapjanak.

Nyilván az egész török hadinép felujongott hát, amikor hosszú és fárasztó menetelés után, szeptember 28-ának késő délutánján, „szép mezők között" egy nagy város bukkant fel előttük a láthatáron. A feltáruló látványt — a török történetírókra olyannyira jellemző túlzásokkal, de a valós benyomást is érzékeltetve— ekként írja le a hadjárat egyik résztvevője, Kemálpasazáde:

„Szerencsétlen Magyarországnak azon a részén van egy nagy város, mely a gonosz hitetlenek ősi gyülekező-, a harcot kereső csavargóknak szülőhelye. Szegedin néven ismeretes és földjének termékenységéről, éghajlatának kellemes voltáról, vizének jó ízéről, továbbá óriási kiterjedéséről, nagy épületeiről, mindennemű javainak bőségéről és végre arról híres, hogy lakosai között igen nagy számmal, vannak dúsgazdagok. Aki szomorúan és leverve megy bele, vidám és jókedvű lesz s megszabadul a gondok és aggodalmak nehéz bilincseitől. A nevezett város egy távoli forrásból, Rusz [Oroszjországból eredő mély folyó partján épült, mint egy szépség-jel a föld istennőjének arcán. Közterei mindennemű harcosok gyülekező helyei voltak, utcái pedig tele valának ritka és értékes árukkal, melyeket a kereskedők hoztak minden irányból. Ellenség ide még soha nem tette be a lábát. Minden zege-zuga telve lévén élelmiszerekkel, kinccsel, gazdagsággal; lakóinak életmódja {500} könnyű és kellemes volt; fiatalja, öregje az élet gondjaitól és terheitől szabadon, gondtalanul élt, mint egy gyerek."

Ha a török katonák — e látvány és a város gazdagságáról nyilván hozzájuk is eljutott híresztelések alapján — itt minden előbbinél gazdagabb zsákmányra számítottak, alighanem keservesen csalódniuk kellett. A Kemálpasazáde leírásánál lényegesen szűkszavúbb, ám összehasonlíthatatlanul nagyobb hitelű „szultáni hadinapló" — amelynek írója 1526 szeptemberében a nagyvezérrel tartott — megjegyzi, hogy „a város lakosai előre hírét vévén, hogy jön a török, családjaikkal és javaikkal valamennyien átköltöztek a Tisza túlsó oldalára", ahová, megfelelő átkelő híján, nem követhették őket. Bár a szeptember 29-én is itt pihenő sereg katonáinak sikerült valami 70 000 darab juhot összeterelniük — ebből 50 000 a nagyvezérnek, 20 000 pedig a fődefterdárnak jutott —, végül is nem annyira Szegeden, hanem a környékbeli falvakban töltekeztek meg zsákmánnyal. Mivel ezek lakóit váratlanul lepték meg, rendkívül sok foglyot ejtettek, s „a hadsereg bővében volt a lisztnek, búzának, árpának, takarmánynak és más élelmiszereknek". Ugyanezt a következtetést sugallja a résztvevő Dzselálzáde Musztafa elbeszélése is, aki miután határozottan leszögezte, hogy „Szeged lakosai a győzelmes hadseregtől való félelmükben kiköltöztek belőle s az említett Tisza vizén átkelve a túlsó oldalra, a várossal szemközt telepedtek le szekereikkel", így folytatja: „A pasa [Ibrahim nagyvezér] a nevezett Szegedint a vele levő s éjjel nappal szolgálatban levő janicsároknak engedte át zsákmányul s azok előre mentek. De Jahja-pasa-záde serege a janicsárok előtt oda érvén, kirabolta, majd a janicsárok is oda érvén, sok zsákmányt és annyi foglyot szereztek, hogy nem lehetett megszámlálni... Még soha nem lehetett látni a hadifoglyoknak ilyen nagy mennyiségét, úgy, hogy e táborban egy kolduló szegénynél kilenc tündér szépségű, gyönyörű arcú fogoly volt; a gazdagok zsákmánya pedig határtalan vala. A szekerek rakva voltak szép arcú, jázmin ábrázatú, rózsa illatú, ezüst testű szépségekkel."173 Kemálpasazáde szerint a városban összegyülekezett harcosok kemény ellenállást tanúsítottak, amit a török csapatoknak csak fergeteges rohammal sikerült legyűrniük,174 közlését a hitelesebb „szultáni hadinapló" alapján azonban nyugodtan elvethetjük.

Akárhogy legyen is, a törökök első szegedi „látogatása" — dacára annak, hogy szokásuk szerint tüzet vetettek az üresen hagyott városra — semmiképpen sem bizonyult végzetesnek. Mint arról alább még lesz szó, a város népessége, sok más viszontagság után és annak ellenére, 1546-ban is megközelítette az 1522-est.

 {501} Arról pedig, hogy a város tüneményes gyorsasággal regenerálódott, az 1527-es év Cserni Jován „mozgalmával" kapcsolatos szegedi eseményei tanúskodnak.

1526 végén az I. János néven királlyá választott Szapolyai János175 a déli végek védelmére rendelte Cserni Jován, a Fekete Ember — szerémi menekültekből verbuválódott szerb hadát. Arra számított, hogy a határvidékre telepített félkatona, fél-paraszt elemek — miközben mezőgazdasági termelőmunkájukkal élelmezik és eltartják magukat — elreteszelik az 1526-ban török kézre került szerémi várak portyázóinak útját. Jován hada kezdetben valóban a törökök ellen küzdött, de — kihasználva a mohácsi csata után a térségben kialakult hatalmi űrt — csakhamar kiterjesztette fennhatóságát a Délvidék nagy részére. Kivált, miután a János-párti nemesek ellenséges fellépésétől is ösztönözve átállt a másik király, I. Ferdinánd oldalára. Befolyása Bácstól egészen Temes megyéig terjedt, portyázói alkalmanként Erdélybe is betörtek.

Csongrád megye s azon belül Szeged városa már korán a Jován ellenőrizte zónához tartozott, s az újjáépítésen, a termelési és kereskedelmi kapcsolatok újjászervezésén fáradozó magyar lakosságnak nyilván csakhamar meggyűlt a baja a helyét és beilleszkedési lehetőségét kereső délszláv katonaelemmel. így aztán nem csoda, hogy a város történetének egyik lelkes búvára, Czímer Károly a múlt század végén terjedelmes tanulmányt szentelt a város és a cár viszonyának.176

Czimer előadása szerint Cserni Jován működésének jószerével minden jelentősebb mozzanata Szegedhez kapcsolódik: Jován előbb Szabadkán tartotta udvarát, onnan azonban a vár ura, Török Bálint hamarosan kiverte. A „cár" ekkor Szegedet szemelte ki „székvárosául"; a polgárok fegyveres ellenállását legyűrte, ide „összpontosította martalócz hadait és itt vonta össze naszádosait". „Ámbár a források nem említik, de mivel az akkori hadászati rendszerben a védhető erősségek fontos tényezők valának, azért igen hihető, hogy Iván a törökök által romba döntött királyi vár védőműveit hevenyében helyreállíttatta s a palánkkal együtt berendezte a védelemre." Maga Jován „Szilágyi László szegedi gróf magas kőkerítéssel védett palotájában ütötte fel czári rezidenciáját", főemberei pedig Sárszegi István egykori királyi sókamarás és más nemesek „még mindig leégve álló kúriáiba ültek be". „Eképen nemsokára a török dúlást — ha rövid időre is — Szeged népe fölött a szláv elnyomatás váltotta föl." Innen Szegedről indultak 1527 tavaszán Jován hadai a Maros mentére, hogy Arad és Zaránd megyék nemességét kiirtsák, ide érkeztek a cárhoz azok a Habsburg-ügynökök — Botos Márton pécsi kereskedő, majd Hoberdanácz János —, akik Jovánt végül is átpártolásra bírták. 1527 márciusától kezdve Hoberdanácz állandóan a „szegedi udvarban" tartózkodott, {502} hogy a szerb hadinépet ellenőrizze, és a környékbeli nép és nemesség pusztításától és zaklatásától visszatartsa. Hiába adott jóidején hírt Jován elpártolásáról Zákány István főbíró és a városi tanács, János király azt már nem tudta meggátolni. Mivel János király csapatai a Maros völgyében gyülekeztek, Jován is kimozdult hadaival, amelyeket eladdig a szerémségi török várak ostromára gyűjtött, Szegedről, de a városban — kincstárnoka, Szubota vajda parancsnoksága alatt — őrséget hagyott hátra. Jován a május eleji szöllősi csatában megverte Perényi Péter erdélyi vajda ellene küldött hadait, s csapataival egészen Szászvárosig portyázott, miközben főhadiszállását jobbára Csornán (Temes megye) tartotta. Bár Jován három részre osztotta seregét — az egyik rész a török végekre figyelt, a másik a hadműveleti bázisnak tekintett Szegedet őrizte, a harmadik Erdély felé ügyelt — nem sikerült Perényi második, június végi vállalkozása sem, amellyel egyenest Szegedet kívánta visszavenni; a Szeged közelében vívott ütközetben a szerb gyalogság java része ugyan elveszett, de Jován lovasságán nem sikerült győzedelmeskednie. Amikor július közepén, Czibak Imre vezetésével a harmadik János-párti sereg is megindult ellene, Jován a szegedi őrséget is magával vitte a Tiszántúlra. Mindez azonban keveset segített; hadai a sződi mezőn (Arad megye) döntő vereséget szenvedtek. A megsebesült vezér Szegedre menekült, amelynek lakossága már fegyverben várta: a legelszántabbak a Szilágyi-házban torlaszolták el magukat. Miközben Jován csapatai ezt ostromolták, a cárt puskalövés érte. Emberei kimentették a harcból, s Tornyos faluba menekítették. Itt is rátaláltak azonban Török Bálint emberei, s állítólag maga a felbőszült főúr vette fejét. János király Zákány István főbíró jelentéséből értesült, hogy nem Török Bálint, hanem a szegedi polgárok bátor ellenállása szabadította meg az egykori szolgájából veszélyes ellenfelévé vált szerb vezértől.

El kell ismerni, az akkori forrásadottságokhoz képest Czimer viszonylag jól rekonstruálta az 1526/1527-es délvidéki mozgalmak eseménymenetét, s azt is, hogy előadása nincs híjával a drámai erőnek. Az azonban, amit Szeged és Cser-ni Jován kapcsolatáról ír — s ami, részben, hitelre talált a későbbi történésznemzedékeknél is177 —, javarészt önkényes kombinációk eredménye vagy egyszerűen csak puszta kitalálás. Az adatok átrostálása azt ugyan igazolja, hogy Szeged megszenvedte a szerb had jelenlétét, azt azonban egyáltalán nem, hogy a város valamiféle szerepet játszott volna Jován stratégiai terveiben, azt pedig még kevésbé, hogy Szeged, akár átmeneti időre is, „székhelye" lett volna.

Mivel a János király által Bács megyébe telepített szerb had zsoldot nem kapott, a termelőmunkába pedig előbb a késő őszi idő, utóbb az állandó harci tevékenység miatt nem kapcsolódhatott be, szükségképp a környék kiélésére kényszerült. {503} Mivel a hatalmaskodás, az erőszaktétel, a zsákmányolás amúgy sem volt idegen a szerb katonaság mentalitásától, csoda volna, ha éppen a környék leg-szemrevalóbb, leggazdagabb városa károsodás nélkül megúszta volna idetelepítésüket. Békés vármegye már 1527. január 12-én azért küldött követeket János királyhoz, hogy a cár hadának a megye nyugati részén és Szeged környékén elkövetett kihágásai ellen tiltakozzék.178 Alkalmasint a szerbek 1526/1527 fordulóján elkövetett fosztogatására vonatkozhat az egyik kortárs magyar krónikás azon híradása is, hogy „Cár Jován sok gonoszságot mívele, mert Szegedet megdúlá".179

1527 kora tavaszától fogva azonban Szegednek nem sok félnivalója volt Jo-vántól, mert ennek hadai, legkésőbb április elejétől kezdve, a Tiszántúlon, leginkább a Temesközben tartózkodtak, sőt Erdély délnyugati részét nyugtalanították. (Jován Bács megyében maradt egységei csak a terület déli részét, Bács környékét ellenőrizték; ezeket egyébként is sakkban tartották Török Bálint csapatai.) A Tisza ellentett oldalán — a Temesközben és a Maros mentén — zajlottak le Jován és a János király által ellene küldött erdélyi és tiszántúli hadak összecsapásai is. Bár kezdetben a szerb hadak oldalára billent a mérleg nyelve (több kisebb nemesi csapat legyőzése után április utolsó napjaiban Szöllősnél nagy győzelmet arattak egy vajdai seregen), a június 25-e körüli, sződi vereség után fokozatosan nyugatra szorultak. Július közepe táján a Tisza Szegeddel szembeni partján foglaltak állást, ahová Perényi Péter csapatai is követték őket.

Mindeközben Jován — aki a sződi ütközetben maga is könnyebben megsebesült — 1500 válogatott gyalogosával és lovasával Szegedre vonult, és ott fosztogatni kezdett. Nem visszatért tehát elhagyott „székvárosába", hanem megtámadta azt a várost, amely — lévén lakossága János király párthíve — visszavonulását nagyban veszélyeztette, s amely, ráadásul, gazdag zsákmánnyal kecsegtette.

A szegedi vállalkozás végzetes hibának bizonyult; lényegében ez pecsételte meg véglegesen mind Jován, mind pedig hada sorsát. A városi lakosság ugyanis — nyilván a korábban elszenvedett méltánytalanságoktól feltüzelve — ellenállásra elszántan és felkészülten várta őt. „Jován cár színe elől sokan bezárkóztak a fallal körülvett Szilágyi-házba; kicsinyek és nagyok egyaránt voltak ott, mert féltek tőle. De senkinek sem volt puskája, golyója, elég pora, amikor járkált az utcákon. Egy szegény embernek volt ugyan puskája, de nem volt golyója. Mondotta:

— Ó, istenem! Ha volna golyóm, meg nem menekednék a lator! Ekkor egy szegény ember adott neki golyó helyett egy boglárt. Rögtön porral {504} együtt a puskájába tömte, és minthogy puskáját jól megszokta, eltalálta a szíve alatt."

Szerémi György atya, akinek kortárs krónikájából a fenti sorokat idéztük, magától a puskáját oly ügyesen kezelő „szegény embertől" informálódott, mivel az éppen őhozzá fordult, hogy írjon neki beadványt megjutalmazása végett:

„Ezután ismét jött egy Orbán nevezetű, galamb természetű falusi ember. Történetesen hozzám került. Levette fejéről süvegét, könyörögni kezdett előttem és kért az istenre, hogy írjak neki folyamodványt János királyhoz. Én:

— Miért írjak neked folyamodványt?

Mondotta:

— Uram, én lőttem meg puskámmal a Fekete Embert Szegeden. Mikor hallottuk, hogy Cibak Imre megverte őt, a gonosz ember miatt bezárkóztunk a Szilágyi palotába, én megismertem, hogy ez Jován, és kezemtől halt meg." (Amikor ezt az elbeszélést a budai udvarba érkezett szegedi bíró is megerősítette, a király környezetének tagjai kezdtek furcsán nézni Török Bálintra, aki — beszolgáltatván Jován fejét — azzal kérkedett, hogy ő győzte le a cárt.)180

Ha az 1526 szeptemberében felperzselt városnak nem is estek könnyen Jován 1527 eleji és júliusi „látogatásai", nyilván nem okoztak annyi kárt, mintha — ahogy Czimer, láthattuk: alaptalanul, feltételezte — hadai hónapokig feküdtek volna rajta. Ha pedig — mint azt a végkifejlet mutatja — a városi lakosság ellenállása meghátrálásra kényszeríthette a Fekete Ember válogatott alakulatait, úgy a város — dacára az előző évi török pusztításnak — aligha lehetett tönkrement állapotban.

Vezére halála után Jován félelmetes hada szétszóródott; nagyobb részük visszatért eredeti, szerémségi lakóhelyére, és martalócként török szolgálatba állott, kisebb részüket pedig János király vette zsoldjába.181 Ezzel Szeged környékének egy esztendős, permanens fenyegetettsége is feloldódott, ami persze nem jelenti azt, hogy most már boldog békeidők köszöntöttek a város lakosságára. Részben mert a vidék az elkövetkező években többször is gazdát cserélt, részben mert túlontúl közel feküdt a török végekhez, semhogy tartós nyugalomra számíthatott volna.

Miután Ferdinánd előrenyomuló hadai Jánost királyt 1528 tavaszán Lengyelországba szorították, akárcsak a Dél-Alföld legnagyobb része, Szeged is a Habsburg uralkodó fennhatósága alá került. János király Radics Bosics vezetése alatt Lippán állomásozó rácai a Duna—Tisza közének biztonságát már nem veszélyeztették.182 {505} Annál inkább a szerémségi törökök, akik — a János király és II. Szulejmán között 1528 február végén létrejött szerződés ürügyén — többször betörtek Szeged környékére. Nyilván ők voltak azok, akik valamikor 1528. április 10. előtt a várost — legalábbis részben — elpusztították.183 Szeged ez év augusztusában is csak úgy menekedhetett meg a Tiszán felevező török naszádosoktól és az erre portyázó török lovasoktól — akik jó mélyen behatoltak a Duna—Tisza közére —, hogy velük és Radics embereivel, nyilván nem áldozatok nélkül, szerződést kötött.184

Kevés segítséget jelentett, annál több gondot okozott a lakosságnak, hogy Ferdinánd király 1528 nyarán Majthényi Bertalan személyében kapitányt nevezett ki Szeged élére, akinek a tiszai királyi naszádosokat is alárendelte (erre utal, hogy az egyik hozzá intézett levél „domino Tibisci" titulálja Majthényit). Bár a Délvidék Ferdinánd-párti parancsnoka, Török Bálint temesi ispán is nagy reményeket fűzött Majthényi szegedi működéséhez, a kapitány inkább a rendbontásban, semmint a rendcsinálásban jeleskedett. Alig melegedett meg tisztében, a helytartótanácsnak már arra kellett figyelmeztetnie, hogy tartsa tiszteletben a város privilégiumait, augusztusban pedig amiatt rótták meg, hogy katonáival rajta ütött Csongrád vármegye királyi adószedőjén, és elvette tőle az adót. Ugyanakkor viszont — mint az augusztusi török beütés is mutatja — katonai szereplése nem lehetett valami sikeres.186

A török beavatkozás folytán a Dél-Tiszántúl erőviszonyai alaposan megváltoztak; 1528 őszén János király is visszatért, és Lippán rendezkedett be. Temesvár és Gyula kivételével a környék valamennyi komolyabb erőssége meghódolt neki, s ez persze nem maradt hatás nélkül Szeged állásfoglalására sem. Ennek jele, hogy a város vezetői 1529 elején felkeresték János királyt Lippán, aki február 22-én kelt védlevelében biztosította őket jóindulatáról.

Ez azonban egyelőre inkább csak elővigyázatossági rendszabálynak tekinthető, hiszen mindeközben Szeged továbbra is Ferdinánd országrészéhez számított. Legalábbis ezt látszik igazolni az az adománylevél, amelyet Báthori István nádor {506} 1529. április 10-én bocsátott ki nemes Zákány István szegedi bíró számára, s amellyel átengedte neki a Jánoshoz pártolt és ezáltal hűtlenné vált Isztári János deszki és szőregi birtokait. Emellett adómentessé tette Zákány most újjáépített házát, és — mivel Szegeden ez így szokás — élete fogytáig neki adta a szegedi bíróságot. A bíró — egyéb, élete veszélyeztetésével tett szolgálatai mellett — azzal érdemelte ki e kiváltságokat és adományokat, hogy megígérte: testvére, Zákány Balázs pap révén, aki állandóan János király mellett tartózkodik, kitudja és hírül adja az ellenkirály minden szándékát és tettét.186

Ferdinánd Duna—Tisza közi uralmának napjai ekkor már meg voltak számlálva. 1529-ben, a szultán személyes vezérletével, újabb török támadás indult a magyarországi hadszintéren, úgymond János király megsegítésére, valójában azonban megkísérteni Bécs elfoglalását. Mintegy ennek előjátékaként török és rác portyázok tűntek fel a Duna—Tisza közén, veszélyes közelségben az 1526— 1527-es pusztulásból lábadozó Szegedhez. Egy április 11-én kelt kalocsai híradás szerint a környéken Tetétlent, Vadkertet, Kiskőröst és Szentimrét prédálták fel, s több ezer foglyot ejtettek. Bár a nyár folyamán is mozogtak e térségben török és rác csapategységek Buda irányában — Kalocsa őrsége például sorozatban küldözgette a segélykérő leveleket a központi kormányszervekhez —, végül is úgy tűnik, hogy a várost és környékét ezúttal nem érte újabb török támadás.187

A város 1530 és 1541 közti sorsáról — azon túlmenően, hogy az ekkor mindvégig János király fennhatósága alá tartozott — vajmi keveset tudunk. Az a néhány királyi pátens, amely a városi levéltárban véletlenszerűen ránk maradt, nem nyújt bepillantást a mindennapi élet változásaiba. Mégis úgy tűnik belőlük, hogy János kormányzata és Szeged polgársága — akárcsak a többi, hozzá hasonló gazdasági mentalitású alföldi mezőváros lakossága — jól megfért egymással.

A János-pártiak 1531. évi budai országgyűlése feloldotta a jobbágyköltözés 1514-ben kimondott — s amúgy is sok tekintetben papíron maradt — tilalmát, s e rendelkezést többször (így pl. az 1536-os váradi országgyűlésen is) megújították. Ez elsősorban a szabott összeggel adózó szabad királyi és mezővárosok érdekét szolgálta, amelyek mindig is nagy vonzerőt gyakoroltak a közvetlen földesúri függéstől szabadulni igyekvő falusi jobbágynép mozgékonyabb elemeire. S kivált érdekében állott azoknak a városi közösségeknek, amelyek az elmúlt évek hadakozásai során komoly vérveszteségeket szenvedtek. Szeged nagy területről — Csongrád mellett Csanád, Temes, Arad, Békés, Zaránd, sőt Bihar megyéből — szerezte a maga utánpótlását. Legalábbis erre utal, hogy a király 1536. április 28-án e vármegyék nemességét intette meg, hogy — a szükséges törvényes eljárás {507} (a földbér és az adósságok megfizetése) után jobbágyait Szegedre költözni engedje.188

Jól feltalálta magát Szeged — mint mindig, ekkor is főleg az állatkereskedelemben forgolódó — kereskedőnépe a János-kormányzat által bevezetett gazdasági rendszerben is. János király egyre nagyobb hatalomra vergődött kincstartója, Fráter György ugyanis 1534-től kezdve egyfajta monopóliumot vezetett be a Szapolyai-országrész Nyugat-Magyarországon, sőt azon túl is leginkább keresett cikkeire, a szarvasmarhára, az állatbőrre, a mézre, a viaszra stb. Olyképpen, hogy ezek kivitelét elsősorban a vele személyesen is jó kapcsolatot tartó — s ezen keresztül a kincstárnak is hasznot hajtó — polgároknak engedélyezte.189 Abból az atyafiságos hangvételből, amelyen 1542-ben Zákány István — ekkor még mindig ő volt a szegedi bíró — vele levelezett, s abból, hogy ugyanő ugyanekkor mintegy Fráter György ügyvivőjeként is működött,190 kitetszik: a budai és pécsi polgárok mellett191 a szegedi patríciátus tagjai is bekerültek a kereskedői előjogok haszonélvezőinek sorába. A városlakók alább ismertetendő, hódoltság kori kereskedelmi tevékenysége pedig azt a feltételezést is megengedi, hogy Szeged városa általában is átmentette, fenntartotta, sőt alkalmasint tovább is fejlesztette ekkor az 1526 előtt kialakított kapcsolatrendszerét.

A város és a központi kormányzat viszonyát csak időlegesen zavarhatta meg — ha egyáltalán megzavarta —, hogy János király 1533. március 13-án Szeged zálogba vetésével kezeskedett mindenható kormányzójának, a velencei származású Gritti Alajosnak egy 15 000 forintos kölcsönért. A zálogba adás — amely kincstári birtokból magánföldesúri birtokká degradálta a várost — persze mind annak privilégiumait, mind pedig érdekeit sértette. A nagyvonalú gazdasági vállalkozásokat kedvelő velencei kalandorral személyes érdekkapcsolatba kerülni azonban nem volt feltétlenül előnytelen, s Gritti szegedi földesurasága — mivel János király már 1534 augusztusában megölette őt — amúgy sem tartott sokáig.192

A törökkel szövetséges — pontosabban: attól függő — János király alattvalójának lenni, ez némi védelmet jelentett a karnyújtásnyira állomásozó török {508} végvári erők esetleges betörései ellen is. Legalábbis addig, amíg a portának tudomására nem jutott, hogy János és Ferdinánd—török engedély nélkül, az ország jövőbeli egyesítése céljából — 1538. február 24-én Nagyváradon egyezséget kötött egymással. Amikor a dolog kitudódott, akárcsak a budai udvaron, a szegedieken is rettegés vett erőt, hogy áldozatul esnek a török megtorlásnak. Ezért — és egyben félelmük tükröződéseként — került sor annak az 1538. augusztus 6-i parancslevélnek kibocsátására, amelyben János király meghagyja a kerített városok bíráinak és tanácsainak, hogy a töröktől való félelem miatt menekülő szegedi polgárokat, családjukkal együtt, fogadják be.193 (Amiből egyszersmind az is kitetszik, hogy a város ekkortájt nem volt védhető állapotban.)

Á megtorlás ezúttal, 1538-ban elmaradt, s a porta csak János király halála (1540) után szánta el magát, hogy — megelőzendő az 1529-ben szétszakadt ország egyesítését — megszállja és birodalma részévé tegye Magyarország Duna menti, középső részét. Ez a folyamat Buda elfoglalásával 1541. augusztus 29-én kezdődött meg. Jelenlegi ismereteink szerint a törökök 1528-tól 1541-ig — amikor e vidéken is elkezdték kiépíteni a maguk bázisait — nem háborgatták Szegedet. Mint ahogy ez a szűk másfél évtized egyébként is békében és az újjáépítés, az 1526 és 1529 között elszenvedett — közel sem megrendítő — veszteségek pótlásának jegyében telhetett el. Egyes vélemények szerint az újjáépült Szeged „annyira növekedett, hogy nagyságát tekintve felülmúlta az előbbit".194 A város gazdasági súlyát és vonzerejét sejteti az az adat is, hogy — miután János király erélyes kassai kapitánya 1537-ben Kassáról kihányta a német polgárságot195 — itt lelt új otthonra és új vevőkörre Adrianus Goltsmid kassai német ötvös is.196

8. SZEGED TÖRÖK KÉZRE JUT

Mivel az 1526—1536-ban kiépített szerémségi és pozsegai török végvárrendszertől jó kétszáz kilométer választotta el és ahhoz mindössze néhány, Duna menti erősségen keresztül kapcsolódott, a török végvárrá lett Buda és Pest egyelőre egyedül nézett farkasszemet a magyar végvári haderővel. Az újabb török hadjáratokra várt a feladat, hogy az ország közepébe vágott rést kiszélesítsék és Buda hátorszagát {509} megteremtsék. Könnyen előrelátható volt, hogy a török hadvezetés előbb-utóbb szemet vet majd Szeged romokban heverő középkori várára, s abba őrséget helyezve a várost és környékét is a hódoltsághoz csatolja. Ezt javalta — azon túlmenően, hogy Szeged volt a Dél-Duna—Tisza köze természetes gazdasági központja — több stratégiai szempont is. Bár a környék néhány várában — pl. Bácsott, Zomborban, Kalocsán és Baján — már ekkor török őrség állomásozott, a Tisza alsó szakaszát, a szegedi átkelőt és az azon áthaladó utat leginkább innen lehetett ellenőrizni. Megszállását és felépítését diktálta az elővigyázatosság is; ha a törökök késlekednek azzal, a magyarok könnyen megelőzhetik őket.

A budai pasa mindenesetre török birtoknak tekintette a várost: 1542 nyarán hat janicsárt küldött oda, hogy minden egyes személytől — beleértve az újszülötteket is — 3—3 asper fejadót szedjenek be. A város vezetősége attól tartott, hogy az itteni kamaránál felhalmozott nagy mennyiségű sót a törökök felrakják és elszállítják. Török birtokként kezelte Szegedet a német birodalmi hadak által ostromlott Buda felmentésére küldött hadak parancsnoka, Ahmed pasa is. Előbb, szeptember elején, péterváradi táborából küldött parancsot, hogy a város lássa el élelmiszerrel ott hídveréssel foglalatoskodó hadinépét. Október közepén már jóval közelebb, Bajánál táborozott, s onnan utasította Zákány István főbírót, hogy nála megjelenjék, hadának élelmiszert szállítson, a város hajóit pedig küldje le Révkanizsára, segíteni Petru Rares moldvai vajda csapatainak átkelését.

Bár a város környékén csak úgy rajzottak a Buda megsegítésére igyekvő vagy onnan visszatérő török csapattestek — itt haladt el például, egymás nyomába lépve, a budai janicsáraga, a szendrői, a nikápolyi és a pozsegai szandzsákbég, továbbá a boszniai pasa —, a városi lakosság váltig reménykedett, hogy végül is lerázhatja a már-már nyakába vetett török jármot. Sőt — ritka kivételként a török—magyar háborúk történetében — késznek nyilatkozott a fegyveres ellenállásra is. A város vezetői — nyilván a Buda elleni támadás sikerében reménykedve — 1542. augusztus 14-én még úgy vélték, hogy ha kapnak 1000 puskás gyalogost s Kecskemét és Nagykőrös lakosságából egy 2000 főnyi segédcsapatot, meg tudják védeni magukat.197

Szót emeltek a város érdekében a dél-alföldi vármegyék — Csongrád, Csanád, Temes, Arad, Zaránd, Bihar, Békés és Külső-Szolnok — augusztus 17-i nagyváradi gyűléséből I. Ferdinánd királyhoz menesztett követek is. Előterjesztésükre az uralkodó kijelentette, hogy amennyiben hajlandók neki adót fizetni, a temesi vidék kivételével, oltalmába veszi őket, Szegedre pedig katonaságot küld. Történt is erre valamiféle előkészület; 1543 elején Albert pécsi prépost azt a Pozsonyban tárolt, 4 mázsa lőport igényelte ki Somogyvár szükségleteire, amit ott eredetileg Szeged számára gyűjtöttek össze.198 Egy későbbi, de hiteles híradás szerint Fráter {510} György is foglalkozott a szegedi vár védhető állapotba tételének tervével. Valamikor 1542-ben Váradról építőmestereket küldött ide, nyilván nem azért, hogy a munkát azonnal megkezdjék, hanem azért, hogy a lehetőségeket és a költségeket felmérjék.199

A keresztény sereg 1542-es budai vállalkozása csúfos kudarcba fulladt; análkül távozott el október 8-án a vár alól, hogy annak ostromával megpróbálkozott volna. E kudarccal füstbe mentek a szegediek reményei is. Nem csoda hát, hogy Zákány István főbíró nem merte meg nem hallani Ahmed pasának a bajai táborba szóló meghívását. A városi küldöttek ajándékokkal felszerelkezve, balsejtelmektől gyötörve indultak el a Duna menti táborba. Zákány — elővigyázatosan, de nem indokolatlanul — Fráter György oltalmába ajánlotta családját, s a püspök is, aki élénk figyelemmel kísérte a Szegeden történteket,200 így emlékezett vissza azokra a forró napokra: „nem reméltem, hogy valaha is visszatérnek".201 Az ajándékok és az ígéretek azonban ezúttal még elégségesek voltak a veszély elhárítására; a pasa megígérte, hogy három hónapig békét hagynak a városnak s azt nem szállják meg.

Alig járt le a három hónapos türelmi idő, Mehmed budai pasa máris magához rendelte a város vezetőit, Zákány István főbírót, Csütörtök László, Somlyai Pál és Budai István esküdteket, s legott megérkezésük után lefejeztette őket. Majd pedig csapataival Szegeden termett, a várost elfoglalta és — török szokás szerint — jó alaposan meg is dúlta, sarcoltatta azt.202 Vagy azért, mert tudomást szerzett a polgároknak a királyhoz és a környékbeli magyar katonai parancsnokokhoz intézett segélykéréseiről, vagy azért, mert — mint egyes források állítják — a lakosság valóban ellenállt neki, vagy pedig egyszerűen azért, hogy Szegeden példát statuálva, a többi környékbeli helységet is meghódolásra, rendszeres adózásra és általában engedelmességre szorítsa. Bár Belényesi Gergely, a szegedi származású reformátor Kálvinhoz írott beszámolójában azt állította, hogy Mehmed a lakosokat rabszolgaként Törökországba hurcoltatta és ott eladatta,203 bizonyos, hogy a város — ismét csak a fejleményektől kitetszően — ezúttal sem szenvedett komolyabb anyagi és vérveszteségeket.

A szakirodalom hagyományosan innen — 1543 farsangjától — számítja Szeged hódoltság kori történetét és a szegedi szandzsák kialakulását. Teljes joggal, hiszen egyfelől egy 1543 júliusi kalocsai zsoldlajstrom tanúsága szerint a szegedi {511} liva akkor már valóban létezett,204 másfelől Dervis, az első szegedi bég tevékenyen részt vett a — Jíécs*- Esztergom és Székesfehérvár elestével végződött — 1543-as szultáni hadjárat különböző hadivállalkozásaiban. Először július 29-én hallunk róla: mivel az a hír járta, hogy a bécsi hadvezetés 4000 válogatott harcost küldött Fehérvár őrségének megerősítésére, a Budán állomásozó Szulejmán szultán — Jahja-pasa oglu Mehmed budai pasa, Szeged elfoglalója és Arszlán vucsiterni bég társaságában — őt küldötte ki nyelvet fogni, illetve a segédcsapatok útját elvágni. Miután erről az útról — számtalan fogollyal — sértetlenül megtértek, a padisáh augusztus 3-án a keresztények által fenyegetett Vác megsegítésére menesztette. Dervis, embereivel, Nógrád vára előtt foglalt állást, mivel azonban két nappal és éjjel a várbeliek részéről semmiféle kezdeményezést nem tapasztalt, visszatért a szultáni táborba. Esztergom és Fehérvár ostromában nem vett részt, mert a szultán Pest őrizetét bízta rá. E minőségében, többek közt, azt is feladatává tette, hogy az Esztergomnál zsákmányolt hajókból és a régi híd maradványaiból új átkelőhelyet emeljen.205

Mivel a szegedi szandzsák kincstári haszonvételeinek jövedelmei úgyszintén 1543-tól fogva szerepelnek a török elszámolásokban — az 1543 és 1545 közti három esztendőben 213138 akcse, vagyis 4262,7 forint volt az itteni bevétel206 —, nem lehet kétségünk afelől, hogy a szegedi szandzsák megszervezése Szeged megszállása után néhány hónap alatt befejeződött. Nyilván igaza van Belényesi Gergelynek, amikor azt írja 1545 elején Kálvinhoz intézett levelében, hogy a törökök éppen Szegedről indulnak portyázni az ország még hódolatlanul maradt részeire, és mindennap innen indulnak rabokat szedni. (Nehéz viszont megérteni, hogy a Svájcban időző magyar reformátor miért két esztendővel annak megtörténte után „újságolja el" Szeged török uralom alá jutását.)207

Az akkortájt kétségtelenül nagy stratégiai fontosságú helység jelentős katonai bázissá alakulását nyilván nagyban hátráltatta, hogy Szegeden nem volt olyan erődítmény, amit némi javítás után, gyorsan birtokba lehetett volna venni, véd-hetővé lehetett tenni. Bár a Szegeddel foglalkozó szakirodalomban több időpont szerepel a várerődítés dátumaként, bizonyos, hogy arra 1547-ben vagy 1548-ban került sor. E viszonylag pontos dátum Tinódi Lantos Sebestyén „Varkúcs Tamás idejébe lőtt csaták Egörből" című versezetéből hüvelyezhető ki. Ebben, miközben a Varkocs egri kapitánysága idején (1542—1548) lezajlott viadalokat ismerteti, ekként számol be a törökök magyarországi várrendszeréről: {512}

„Jelös várak, kik Budához hallgatnak,

Kik Duna mentében kétfelől vannak:

Nándorfejérvár és jó Szalánkemén,

Pétörváradja, Szerém Újlak, Attya,

 

Erdőd, Dejákó, Eszék, Valpó, Soklyós,

Geresgál, Pécs, Málévár, Pécsváradja,

Szekszárd, Anyavár, Döbrököz, Dombóvár,

Simontornya, Ozora, Székösfejérvár,

 

Nám az Csókakő, Esztergom, Visegrád,

Vác és Hatvan, Nógrád, Szonda, Gyulabanni,

Kit Szegeden erősen mást raktanak,

Harminc háza Duna mellett császárnak."

 

Mivel — mint a vers utolsó szaka elárulja — Tinódi e művét 1548 telén írta Kassán, az abban szereplő „mást" időmeghatározás 1547-re vagy 1548-ra vonatkozhat.208 Eszerint pedig a törökök — akik e várat, nyilván a munka gyorsítása végett, kincstári költségen emelték — négy-öt esztendeig fáradoztak Szeged megerősítésén.

A XVII. század derekán ide is elvetődött Evlia Cselebi szerint a szegedi vár alapjaitól kezdve török kéz munkája, és Szinánnak, Nagy Szulejmán híres építőmesterének tervei alapján készült.209 Ezzel szemben a várról készített, későbbi tervrajzok, metszetek, felmérések, valamint a várfalmaradványok vizsgálatából és összevetéséből egyértelműen megállapítható, hogy a törökök itteni uralmuk 140 esztendeje alatt mégcsak jelentősebb átalakításokat sem végeztek rajta.210 Beérték azzal, hogy az itt talált—erősen romos — középkori téglavárat kijavítsák és megerősítsék. Meg természetesen azzal, hogy a város egy részét már 1526 előtt is körülölelő földsáncokat és palánkokat védhető állapotba hozzák. Ezek eredményeként vált Szeged nagyobb csapatok ellen nehezen oltalmazható garnizon-városból jól védhető várrá, a Duna—Tisza közi török uralom szilárd bástyájává.

Éppen idejében, mert az egri vár vitézei kezdték előszeretettel éppen ezt a vidéket nyugtalanítani. Valamikor a vár építésének idején Kalocsát támadták meg, kifüstölték belőle az őrséget, s — többek között — elhurcolták onnan Szulejmán és Húszéin beslia-agákat. A szegedi szandzsákbég, Debelli Musztafa Merni agát {513} küldötte ki száz lovassal, hogy „az két víz közt [a Duna—Tisza közét] csatátul oltalmazza". Amikor ezt Varkocs meghallotta, ötvennégy lóval Mácsai Miklóst küldte ki „szerencsét késérteni". A két csapat a baracsi mezőn találkozott és csapott össze. Noha a törökök — mivel a lovasokhoz 40 janicsár is csatlakozott — túlerőben voltak, az összecsapásból az egriek kerültek ki győztesen. Elszakították a janicsároktól és megfutamították a lovasságot, majd a futók közül többet levágtak, kettőt pedig fogságba ejtettek.211

9. KÍSÉRLET SZEGED VISSZAFOGLALÁSÁRA

A középkor több évszázadát átívelő nagy korszaknak, Szeged királyi város történetének epilógusa az 1552. évben játszódik. Az időpontot tekintve ez ugyan már a török kori Szeged históriájához tartozna, de az ekkor lezajlott esemény — kísérlet a török kézen levő Szeged visszafoglalására — méltán sorolható lényegében már 1543-ban lezárult periódushoz, mintegy annak utójátékaként. Szeged vára és őrsége 1552. február 20. és március 1. között esett át az első és — mivel 1686-os visszafoglalásáig többé nem szenvedett ostromot — egyben az utolsó tűzkeresztségen. A visszafoglalására tett egyetlen kísérlet, az 1551—1552-es török támadás eseményforgatagába illeszkedik, ami alapvetően megváltoztatta Délkelet-Magyarország s azon belül természetesen Szeged régiójának katonai erőviszonyait is.

A töröktől függő és annak adózó Erdély tényleges ura, Fráter György már 1541. december 21-én megegyezett Ferdinánd képviselőivel, hogy az 1538-as vá-radi szerződés értelmében egy katonailag alkalmas, későbbi időpontban átengedi a Habsburg uralkodónak az ellenőrzése alatt levő részeket. Az 1541-es gyulai egyezményt megerősítő 1549. szeptember 8-i nyírbátori szerződés értelmében 1551 májusában — Giambattista Castaldo vezetésével — idegen zsoldoscsapatok érkeztek Erdélybe, hogy a tartományt átvegyék, ellenőrizzék és egyben a várható török támadás ellen megvédelmezzék.212 Mert a Porta, természetesen, hallani sem akart az éppen általa mesterségesen szétválasztott két magyar országrész egyesüléséről.

Fráter Györgynek, ügyes diplomáciai lépésekkel, sikerült elérnie, hogy a Szokollu (Szokolovics) Mehmed ruméliai beglerbég vezette török seregek 1551-ben nem közvetlenül Erdélyre támadtak, hanem a temesközi várak elfoglalását tűzték ki célul. Ezzel természetesen a legjelentősebb környékbeli török erősség, Szeged is a hadműveleti övezetbe került.

 {514} Szokollu Mehmednek a Tisza jobb partján északnak vonuló serege sorra foglalta el az útjába eső erősségeket, amelyek, felmentő sereg híján, mindössze néhány napig állhatták a 60 000 fős török sereg rohamait. Becse szeptember 19-én, Becskerek szeptember 25-én jutott török kézre, szeptember 28-án pedig megnyitotta kapuit a nagyvezér előtt Fráter György vára, Csanád is. Ez utóbbi ellenállás nélküli átadására maga a barát utasította várnagyát, mivel még Becse ostroma előtt úgy értesült, hogy Mehmed — éppen Szeged oldalának biztosítása végett — beéri ennek elfoglalásával és utána téli szállásra küldi csapatait. így azt remélte, hogy Csanád átengedésével — ami egyébként hitelét is megnöveli a török szemében — távol tarthatja a beglerbéget a többi temesi vártól.

Az erdélyi és tiszántúli hadak gyülekezéséről és Lippa megerősítéséről értesülve Mehmed ekkor valóban úgy döntött, hogy egyelőre nem vonul tovább előre a Maros völgyében, hanem Szegednél foglal téli szállást seregével. E — Szeged környékének lakosságára oly veszélyes — tervet a lippai polgárok „hiúsították meg" azáltal, hogy követeket küldtek a beglerbég után és kijelentették: ha a vár alá érkezik, az őrséget kapitulációra kényszerítik és a várat átadják. így is történt; Lippa október 8-án harc nélkül került a beglerbég kezére, aki Ulema pasa vezérlete alatt 5000 harcost hagyott benne őrségül. Már éppen ismét a Tisza felé vette útját, amikor megérkeztek hozzá a Temesvár környékén lakó rácok küldöttei, és segítséget ígértek e vár megtámadásához. A török sereg október 16-tól 26-ig ostromolta a Délvidék legerősebb várát, majd a királyi csapatok közeledtének hírére Becse felé vonult vissza. Erre Fráter György és Castaldo egyesített seregei Lippára támadtak, amelynek őrsége — 32 napos körülzárás és hosszas tárgyalások után — december 5-én adta fel, szabad elvonulás fejében, a várat.

Bár a szeptemberben elesett kisebb erősségek és palánkok török őrségét az előrenyomuló magyar és idegen hadak sorra-rendre kifüstölték, a ruméliai sereg pedig — az eredeti tervekkel ellentétben — nem a Duna—Tisza közén, hanem Belgrád és Szendrő vidékén szállt téli táborba, a törököknek végül is sikerült megvetniük a lábukat a Tisza bal partján, Becse és Becskerek török kézre jutása természetesen némileg megváltoztatta Szeged katonai funkcióját is. A vár az első török végvárvonalból a másodikba került át, őrsége feladatainak egy részét — miután a törökök tiszai naszádosaik számára ott is kiépítettek egy flottilabázist — a becseiek vették át. A szegedi szandzsák ettől kezdve jó ideig nem érintkezett idegen, ellenséges területtel.213

A szegedi törökök részvételéről vajmi keveset hallunk az 1551-es hadiesemények kapcsán; nyilván azért, mert az ő feladatuk a Temesközben és a Maros mentén operáló ruméliai sereg hátának és utánpótlásának biztosítása volt. Erre {515} mutat Kamber nagylaki török parancsnok makói vállalkozásának esete is. Az újonnan elfoglalt Nagylak parancsnoka valamikor Temesvár sikertelen ostroma idején, vagyis október második felében vetett szemet a Maros mente legnépesebb és leggazdagabb mezővárosára, Makóra, amelyet — mint az az alábbiakból kitetszik — erős gazdasági szálak kötöttek Szegedhez. Mikor azonban kétszáz emberével a mezővárosba érkezett, hogy azt felprédálja, rá kellett döbbennie: hadinépe nem elegendő e „nemes" feladat végrehajtásához. Ezért sietve Musztafa szegedi béghez küldött segédcsapatokért. De a makói bíró sem volt rest; értesítette a környéken szerte kóborló hajdúkat, hogy ha Kamberre támadnak, könnyű zsákmányra számíthatnak. Az innen-onnan egybeverődött hajdúcsapat fehér zászlót bontva közeledett a mezővároshoz. Kamber, aki azt hitte, hogy a szegedi segédcsapat érkezett meg, örömmel sietett elébük. Mikorra ráeszmélt tévedésére, már késő volt; a hajdúk szétverték csapatát, és emberei java részét leölték. A menekülő törökök közül többen a Marosba fulladtak, magát a parancsnokot is egy halász mentette át a vízen.214

Még egyszer visszatérve Lippa visszafoglalásának körülményeire: Fráter György lelkére kötötte az elvonuló Ulema pasának, hogy a Temes folyón túl óvatosan haladjon, mert ott már nem tudja szavatolni biztonságát. Alig, hogy az Ulemát kísérő rác hadak visszafordultak, magyar portyázok kezdtek rajzani csapatai körül. Még a lippai táborban

„Horváth Ferencz, Balassa egybe súgának,

Békével az pogánt hogy el se bocsátanak.

Rezgődnek nagy titkon, el-kicsellegének,

Az terekek után hamar készőlének."

Amikor a törökök a Temesvárhoz közel fekvő varjasi mezőre érkeztek, a lippai táborból indult üldözőkhöz a temesvári őrség tagjai is csatlakoztak, és „egy falka tereket" le is vágtak. Hiába próbáltak újabb és újabb magyar vállalkozók — amúgy héja módjára — bele-belekapni Ulema hadába, a pasa ügyesen védekezett:

„Népét Ulumán bék oly igen őrizi,

 Miként az fias tik szárnya alá veszi,

Az héjával megvív, fiát úgy megmenti,

Melyet kiszakaszthat, azt az héja megeszi."

 {515} Végül még a zaklatók vallottak kárt; Horváth Ferencnek csak a pajzsát, Balassa Menyhártnak azonban már a jobb lábát lőtték át egy összecsapás során.

Ezt az epizódot azért idéztük oly bőségesen, mert ennek Tinódi Lantos Sebestyén által készített leírásában — amelyből a fenti sorokat is idéztük — bukkan fel először hajdú vezérként annak a Tóth Mihálynak a neve, aki az 1552-es szegedi rajtaütést végrehajtotta. És vele együtt — aligha véletlenül — azé a Nagy Ambrus hajdúhadnagyé is, aki, úgy tűnik, Tóth elválaszthatatlan társául szegődött:

„Az szegedi Tót Mihál is eljutott vala: Egy falka hajdúval Nagy Amborus vala, Az jó gyalogokval igen siet vala, De az vitézekhöz harczra nem talála, Mert Ulumán bék oly igen siet vala."215

A később országos hírnévre vergődött Tóth Mihályról — Tóth Illés fiáról — először Zákány István főbíró Fráter Györgyhöz intézett 1542. október 16-i levelében olvashatunk. Ekkor Szegeden élt és bíró volt (de nem főbíró, mint azt sokan vélték és vélik ma is). Már akkor ismert személy lehetett, és jó lótenyésztő gazda hírében állhatott, mert Zákány — a barát megbízásából — éppen egyik lovát kívánta megvásárolni Fráter György számára. Mivel Tóth a lovat 1000 sóra tartotta, Zákány aziránt érdeklődött a püspöknél, mennyit ígérhet érte.219 Szeged jeles monográfusa, Reizner János feltételezi, hogy 1542—1543-ban Tóth volt azoknak a vezére, akik a töröknek való meghódolást a végsőkig ellenezték, és ellenállásra készülődtek. Sőt az is megeshetett — véli Reizner —, hogy „az adóbeszedés végett újabban megjelent török katonaságot a Tóth Mihály által feltüzelt lakosok megtámadták, elűzték vagy esetleg leöldözték". Szerinte a lakosság az ő bátorítására ragadott fegyvert és szállt szembe a budai pasa ide érkezett seregeivel 1543 februárjában. így aztán érthető, hogy menekülni kényszerült, javait pedig a török kincstár számára foglalták le.217

E szép, kerek történetben csak egy dolog hibádzik, nevezetesen az. hogy nélkülöz minden forrásszerű alapot, és nyilvánvaló, hogy kiagyalói Tóth Mihály 1552-es szerepléséből visszafelé következtetve konstruálták meg azt. A valóságban Tóth azok közé a szegediek közé tartozott, akik először megpróbáltak szót érteni a város új uraival, de csakhamar abbahagyták a kísérletezést, és biztonságosabbnak tetsző helyre költöztek át. Az őt szemmel láthatólag jól ismerő Tinódi szerint {517}

„Jó Tót Mihál régen magabíró vala,

Szeged várasának főbírája vala,

Az terekek közül ő kiszökött vala,

Mező Döbröczömben szegényül lakik vala."218

Egyik későbbi harcostársának, Bernaldo Áldanának a visszaemlékezései szerint Tóthnak azért kellett eltávoznia Szegedről, mert a törökök gyanúsnak ítélték egyes tetteit és lefogni készültek.219 Mivel a debreceni tanács előtt Tóth Mihály 1549-ben kijelentette, hogy apai örökségének Szegeden maradt fele része anyját, Tóth Illésnét illeti,220 egyáltalán nem lehetetlen, hogy az özvegy ekkor még a család eredeti lakóhelyén élt. Ez, amennyiben feltételezésünk helytálló, úgyszintén azt tanúsítaná, hogy Mihálynak ekkor még nem sok félnivalója volt a megszállóktól.

Tóth Mihály valóban Debrecenben telepedett le, ahol 1547-től fogva — ekkor kezdődnek a város ránk maradt jegyzőkönyvei — többször hallunk a legkülönbözőbb ügyleteiről. Az viszont aligha igaz, hogy ott „szegényül" tengette életét, hiszen már 1549-ben a városi tanács tagjai közé választották,221 ami nemcsak a tekintély, hanem a vagyonosság jele is. De vagyonosnak mutatja őt az a pereskedés is, ami a debreceni tanács előtt közte és testvére, Imre között 1549-ben folyt. Ennek során Mihály ugyan 165 forint, egy (nyilván ezüst) füstölő és egy (ugyancsak valószínűleg ezüst) kanál átadását ígérte, de Imre további 100 tallér és 600 forint, azon túl még 5 ökör és 8 ló ára fele részének megtérítését követelte tőle.222

Tóth Mihály ugyancsak nagyban űzhette annak idején Szegeden a szarvasmarha- és lótenyésztést, ha — mint e peranyagban olvasható —, megengedhette magának, hogy 5 ökröt elajándékozzon és 4 elcsavargott lovat veszni engedjen.223 A szarvasmarha-tenyésztést és — ami attól elválaszthatatlan volt — a szarvasmarha-kereskedést folytatta Tóth új lakóhelyén is. A debreceni tanács 1547. július 5-én úgy határozott, hogy Ozsonya László és társai kötelesek minden kockázatot vállalni azokért a tulkokért, amelyeket Tóth Mihálytól vettek, és ha ezt nem tennék, az állatokat, a vételár fejében, bocsássák vissza az eladónak.224

 {518} Fráter György 1551 szeptemberében azt mondotta Castaldónak, hogy Tóth az ő embere — „servitora" —, s miután jól ismert az a szoros kapcsolat, amely a barátból lett püspököt Buda eleste előtt a magyar kereskedő-társadalomhoz fűzte, könnyen elképzelhető, hogy az egykori szegedi bíró kereskedőként is, hadszervezőként is részben az ő megbízásait teljesítette. Sőt — mivel a püspök ugyanezen alkalommal azt is kijelentette, hogy ő maga is többször foglalkozott Szeged visszavételének gondolatával — nagyon is valószínű, hogy a szegedi vállalkozás ötletét is Fráter György ültette el Tóth Mihály agyában.225

Mivel a hajdúk ekkortájt nagyobbrészt még fegyveres marhapásztorok és -hajtók voltak, nyilvánvaló, hogy Tóth Mihály az állattenyésztés és -kereskedelem révén került kapcsolatba a szabad legények állam alatti világával. A Tiszántúl az 1540-es években telve volt a török elől menekülő, a termelésből kiszakadt, megélhetés nélküli elemekkel, amelyek, ha nem lehetett másképp, a lakosság fosztogatásából tartották fenn magukat. Fráter György 1542-ben — ha némi túlzással is, de nyilván nem egészen alaptalanul — azt jelentette I. Ferdinánd királynak, hogy csak a Tiszán túli részeken valami 25 000 jó magyar gyalogot lehetne fogadni; ezek mind jól fel vannak ruházva, kardjuk, puskájuk, pajzsuk, szekercéjük vagy kop-jájuk van, és naszádos szolgálatra is alkalmasak.228 (Mint az alábbiakból kitetszik, a hajdúk jelentős része lóval is rendelkezett.) Az ekkor még javarészt minden szervezeti formát nélkülöző, szabad hajdúcsapatokban hamar vezérszerephez juthatott egy olyan ügyes, nagy vezetői tapasztalattal, jó kapcsolatokkal rendelkező férfiú, mint amilyen Tóth Mihály volt.

„Az nagy kárvallásán korosként bánkódik,

Mint megtorolhatná?

azon gondolkodik."227

A szegedi vár megrohanásának terve azonban már jóval korábban — még az 1551-es török támadás megindulása előtt — és jóval magasabb szinten felmerült. Érthetőképpen, hiszen a Habsburg-hadvezetés már jó ideje felismerte, hogy a Duna—Tisza köze az 1543/ 1544-ben alaposan megnövelt hódoltsági terület gyenge pontja. E felismerés jegyében 1550-ben erős földvárat emeltek a Tisza szolnoki átkelőjénél, amelyből ellenőrizni lehetett a Duna—Tisza köze Hatvantól délre és Szegedtől északra eső részét.228 így aztán a királyi Magyarország és Erdély {519} egyesülése után szükségképp az egyetlen komoly őrséggel rendelkező török vár, Szeged visszavétele kínálkozott a következő katonai lépésnek. Annál is inkább, mert Szolnok felépítése óta Szeged meglehetősen elszigetelődött, és nem volt megfelelő erőháttere sem.

Jelenlegi ismereteink szerint először Horváth Bertalan szolnoki várnagy javasolta, hogy a Tiszántúlon állomásozó német és magyar seregtestek vagy a Tóvárat megszálló budai pasa hadait támadják meg, vagy, diverzióként, „szálla-nák [ostromolnák] meg Szegedet avagy Hatvant". A javaslatot Fráter György érdemesnek tartotta rá, hogy 1551. augusztus 10-én Bécsbe továbbítsa, ahol az gyorsan elnyerte Ferdinánd tanácsosainak tetszését is; augusztus 28-án már felszólították Castaldót, terjessze elő véleményét az ügyről.

Szokollu Mehmed pasa 1551 őszi gyors előrenyomulása persze egy csapásra keresztülhúzta a Habsburg-hadvezetés számításait. A pasa elvonulása, majd Lippa keresztény ostroma idején azonban maga az uralkodó tért vissza a kényszerből elejtett tervre. Úgy tűnik, ezúttal nagyon bízott fegyverei erejében, mert jóllehet csapatai akkor még semmi jelentősebb eredményt nem mutathattak fel, már november 6-án felhívta Szegedre Fráter György figyelmét, „hátha ez alkalommal ezt a várost is vissza lehetne foglalni". Nyilván e felszólítás hatására kezdtek a lippai táborban levő seregtestek parancsnokai — köztük Tóth Mihály is — Szeged megtámadásáról behatóbban tárgyalni.

Mások viszont Lippa december eleji visszafoglalásakor azt hangoztatták, hogy mindenekelőtt Becse és Becskerek ostromát kellene megkísérteni. Castaldónak még 1552. február 1-én is az volt az álláspontja, hogy Szegedre csak Becse visszafoglalása után kerülhet sor.229 Stratégiai szempontból kétségkívül az utóbbi vélemény híveinek volt igazuk, hiszen Becse és Becskerek — Szeged esetleges visszavétele esetén is — bázisul szolgálhatott az újabb török támadások megindulásakor, s Becse, részben, könnyen átvehette Szeged szerepét. Szeged megvétele csak akkor érhette volna el célját, ha azt követi a többi Dél-Duna—Tisza közi török vár ostroma is.

Végül is nyilván az döntött Szeged ostroma mellett, hogy a polgárok — Tóth Mihály ösztönzésére és közvetítésével — készségüket fejezték ki a kísérletben való aktív részvételre. Tóth ugyanis előzőleg „jó hit alatt gyakorta" tanácskozott a szegediekkel; kivált a halászokkal — ezek valami hétszázan voltak — értette meg magát jól, „kik egy-egy terekkel víni mérnek vala."

Mint látható, szemben a gyakorta olvasható ellenkező véleménnyel, Tóthnak nem a szegedi támadás kitervelésében, hanem — s ez sem kevés — a siker előfeltételeinek megteremtésében volt döntő szerepe. A hajdúvezérként tevékenykedő, {520} egykori szegedi bíró egyékbént felettébb körültekintően mérlegelte az eshetőségeket; kijelentette, hogy hajdúi még a lakosság együttműködésével is csak a Palánk elfoglalására elégségesek, a várvíváshoz másféle hadinép is szükségeltetik.

„Királnak Tót Mihál felfogadta vala, Szegednek várasát hogy kezébe adná, Az várat megvenné, arra elíg nem volna"

— tudósít erről Tinódi.230

Tóthot aligha a szegedi őrség nagy száma és ütőereje késztette óvatosságra. A jelek szerint a visszavonuló Szokollu Mehmed pasa itt nem hagyott jelentős erősítéseket; beérte a veszélyeztetettebb helyen fekvő Becse és Becskerek őrségének felduzzasztásával. (Castaldót alkalmasint ez tartotta vissza e várak megtámadásától.) Castaldónak nyilván a szegedi táborból származó értesülése szerint az itteni őrség létszáma 350 fő körül mozgott.231 E becslést megerősíti egy 1551. december 28. és 1552. december 16. között keletkezett — tehát nem feltétlenül az ostrom időszakának állapotát mutató — zsoldjegyzék, amely szerint ekkor 95 könnyű lovas ulufedzsi, azab, 122 janicsár, 94 martalóc, 12 tüzér és 22 kőműves és ács húzott zsoldot Szegeden a török kincstártól.232 A szandzsákbég tisztét Mik-háloglu Khider bég viselte, akit a magyar források Hédernek emlegetnek, s aki 1551 végén vagy 1552 legelején váltotta fel az őrség és a kerület élén Musztafa béget. Szeged őrsége tehát semmiképpen sem volt olyan nagy, sem pedig olyan összetételű, hogy néhány száz hajdú ne mérkőzhetett volna meg vele a siker reményében. Ha Tóth mégis komoly erősítést tartott szükségesnek, úgy nyilván a nemrég újjáépített várfalak ellenálló erejétől tartott.

A támadás tervének részleteit február első napjaiban Aradon egyeztették Tóthtal az ebben való részvételre kijelölt királyi tisztek. így elsősorban Bernaldo Áldana tábornok, a Castaldóval Erdélybe érkezett spanyol zsoldoscsapatok főparancsnoka, aki ez idő szerint Lippán székelt, és Bakics Péter, a térségben állomásozó királyi könnyű lovas csapatok kapitánya. Őket tekintették a szegedi vállakózás parancsnokainak. Nyilván részt vettek a megbeszélésen a későbbi hadjárat olyan főszereplői is, mint Nagy Horváth Ferenc, Dersífy István, Dóczy Miklós, a sziléziai' származású Johann Oppenstorf és a spanyol Alonso Perez is.233

Az aradi haditanács úgy döntött, hogy az ellenség éberségének elaltatása, a rajtaütés sikere érdekében több lépcsőben küldi Szeged alá a támadó csapatokat {521} Elsőnek Tóth Mihály és Nagy Ambrus hajdúinak kellett indulniuk; az ő feladatuk a palánkkal övezett város meglepetésszerű megrohanása és kézre kerítése volt. Az őket más úton és némi időközzel követő reguláris csapatokra várt a várbeliek kiostromlása, illetve az esetleges felmentőseregek távoltartása. Ennek megfelelően e második lépcső hadinépe zsoldos gyalogságból, zsoldos nehézlovasságból és nagyobbrészt huszárokból állott. Az egész vállalkozás sikere az első lépcső működésén állt vagy bukott.

A Tóth Mihály és Nagy Ambrus hajdúi — összesen 350 lovas és 1160 gyalogos — február 18-án indultak meg, de nem nyugatnak, hanem hogy az ellenséget megtévesszék s a szegedi őrséget hamis biztonságérzetbe ringassák, dél felé, Becskerek irányába. A február 20-ról 21-re virradó éjjelen azonban hirtelen irányt változtattak, s a Tisza bal partján, Szeged alatt bukkantak fel. (Soraik ekkorra már vagy 600—700 környékbeli paraszttal gyarapodtak, akik — ahogy ez akkortájt lenni szokott — vagy zsákmány reményében, vagy pedig kényszerből csatlakoztak hozzájuk.)

A megbeszélés szerint ott már várták őket a halászok, akik vállalták, hogy átszállítják őket a Tiszán. Ahogy Tinódi írja:

„Ott éjjel szombaton hamar hírt adának,

Pártosok Szegedben mind készen valának,

Hétszáz halász Tiszán mind alászállának,

Négyszáz vitéz hajdút az parton meghagyának.

Derék seröget ők ott mind általhányának,

Az négy száz hajdúval Tiszán felszállának,

Kerítésen belől várasba szállának,

Várasbéliekkel kapura rohanának."

A támadás megindulása előtti órákban tehát maga az első lépcsőben támadó hajdúcsapat is két részre vált szét. Tóth Mihály egy 400 főnyi elit csapatot különített ki, valószínűleg azért, mert a halászcsónakokon csak ennyi embert lehetett felszállítani a városba. A többit egyszerűen átdobták a Tisza jobb partjára, hogy szárazföldön eredjen a hajón előrenyomult rohamcsapat nyomába.

Mire a hajdúk — ki szárazon, ki vízen — megérkeztek a várhoz csatlakozó Palánk kapujához, már itteni „pártosaik" is készen állottak fogadásukra.

„Derék nagy kapuját várasnak felnyiták,

Az ötezör hajdúk mind bérohanának,

Nagy sivalkodással várast mind elbamlák [elözönlék]

Számtalan tereket hajnalban levágának. {522}

Éjjel az terekek mind nyugosznak vala,

Senkitől félelmük ő nékik nem vala,

Ugyan egy imegbe nyakaztatnak vala,

Héder bék az várba ingében szaladt vala.

Ím egy vitéz fia ott fogságba esek,

Egy beslia aga ám ott levágaték,

Sok áros fő török akkort megöletek.

Oly nagy veszedelem tereken ott esek."

A rajtaütés áldozatainak teteméből — úgyszintén Tinódi elbeszélése szerint — két nagy halom tellett ki.

Noha Tóth a vár kézrekerítését — mint láthattuk — nem ígérte, a törökök zavarodottságát kihasználva mégis megkísérelte a várba való bejutást is. Egy vá-logattot csapat betörte a várkaput, és néhány lépésnyire be is nyomult a várudvarba, a felocsúdott őrök azonban csakhamar „kivágták" őket onnan, mire a hajdúk — hét halottat hagyva maguk után — visszahúzódtak, s csatlakoztak társaikhoz, akik — az általános korabeli katonaszokás szerint — már hozzáláttak a zsákmányoláshoz:

„Az sok drága kincsöt széllel takarják vala.

 

Vitézi lovakat, gazdag szerszámokat,

Arán forintokat, ezüst oszporákat,

Drága szkófiákat és patyolatokat,

Aranyas szablyákat, szép drága bársonyokat.

Posztókat, drágákat, gazdag fosztányokat,

Számtalan sokféle nagy gazdag árukat,

Császárnak nagy summa ezüstét, aranyát

Az hajdúk nyerének, szép terek asszonyokat."234

A második lépcső előhadai — Bakics Péter huszárai — február 21-én este érkeztek meg a szegedi révhez, és a következő napon vonultak be a városba. Bakics úgy találta, hogy az oda érkezett hajdúk száma elegendő, de az ő hadain kívül ott semmiféle fizetett — várvívásra alkalmas — hadinép nincs. Éppen ezért {523} sürgető levelet intézett az akkor — 180 spanyollal, 70 némettel és 1000 huszárral235 — Makón álló Aldanához, hogy minél előbb csatlakozzék hozzá, és Horvátinovics (Horváth) Bertalan szolnoki várnagyhoz, hogy a Szolnokon levő 100, illetve 200 spanyol és magyar gyalogost és lovast indítsa útnak Szegedre. Aldanát felkérte arra is, hogy írjon Patócsy Ferencnek és a tiszántúli vármegyéknek: mind a nemességet, mind pedig a parasztságot állítsák fegyverbe és rendeljék Szegedhez, valamint küldjenek oda annyi élelmiszert, amennyit csak tudnak. A spanyol parancsnok február 23-án továbbította is e kérést — nyilván többek között — Pázmány Péter váradi prefektusnak, Bihar vármegye alispánjának.238

Február 24-én vagy 25-én, Aldanával egy időben befutottak Szegedre Patócsy csapatai (160 lovas és 700 gyalogos), valamint más kisebb környékbeli lovasegységek (valami 160 fő) is.237 A váradi provisorok február 27-én jelentették Castal-dónak, hogy mivel a legtekintélyesebb nemesek a pozsonyi országgyűlésen vannak, a vármegyék mozgósítása nehezen halad.238 Nagyváradon Báthori András szervezte a Szegedre küldendő segédhadakat; egy február 28-i jelentés szerint 400 hajdút és vérteseket, valamint tűzszerszámokat gyűjtött össze.239 A március 2-a előtti napokban Castaldo is útnak indított Tordáról 150 lovast és egy-egy spanyol és német gyalogos cohorsot Aldana megsegítésére, akikhez utóbb Balassa Menyhárt 100 lovasa is csatlakozott.240 A szegedi ütközetben részt vettek kimutatásából úgy tűnik, hogy ezek az erősítések már nem érkeztek meg a szegedi táborba.

Mindennek ellenére február közepén a szegedi várat mintegy 5000—6000 fős keresztény sereg táborozta és zárta körül.241 Az ilyfajta mesterségben járatos spanyol és német gyalogosok beásták magukat a várral szemben, hogy az őrséget szemmel tarthassák, nyugtalanítsák és esetleges kitöréseit felfogják. Az ostromlók azonban úgyszólván teljes tétlenségre voltak kárhoztatva mindaddig, amíg ágyúkat és ostromszereket nem kapnak valahonnét. Hiába tudta még az eseményeket Erdélyből szemlélő Castaldo is, hogy a várat leginkább a Palánk városrésszel érintkező ponton — ott, ahol nem keríti árok — lehetne megmászni,242 megfelelő tüzérségi előkészítés nélkül egy ilyen vállalkozás eleve kudarcra lett volna ítélve. Bár Áldana hozott magával kisebb kaliberű seregbontókat,243 ezek a falak ellen {524} mit sem értek. Falbontóból pedig mindenütt kevés akadt. Castaldó még március 2-i levelében — tehát a Szegedet ostromló sereg döntő veresége után — is csak az ágyúküldéssel kapcsolatos nehézségeket tudta ecsetelni. Ferdinándhoz intézett beszámolója szerint abból a négy nagy lövegből, amelyeket az uralkodó az előző évben küldött, egy Lippa ostrománál ment tönkre, egy másikat Temesvárra telepített, így csak kettőt tudna — elégséges mennyiségű golyó nélkül — Szegedre szállíttatni. De ez is felettébb sok időt venne igénybe, mert a Maros néhány helyen be van fagyva, a szárazföldi szállítás pedig felettébb körülményes és időigényes lenne.244 Úgyszintén vajmi kevés kárt tehettek már a vár falaiban azok az ágyúk is, amelyeknek Egerből Szegedre szállítását március 1-én — a vesztes csata napján — engedélyezte Teufel Erazmusnak az uralkodó.246

Mindebből a hadszintérből távolabb élők mit sem tudtak. Az egész ország, sőt — némi túlzással — egész Európa a hajdúfegyverek dicsőségét zengte. „Ide az alsó részekből kezdetben igen örvendetes esemény híre érkezett — írta március 8-án a pozsonyi országgyűlésen időző Pomárius Keresztély barátjának, Heltai Gáspárnak —, mely szerint a hajdúk váratlan vakmerőséggel elfoglalták Szegedet, mi által igen nagy hasznára vannak a magyar királynak. Az udvarnál levő németek a legnagyobb magasztalásokkal halmozzák el a hajdúkat és azt mondják, hogy méltán kiérdemelték a zsoldot."246

Mindeközben a hajdúk éppen azon „munkálkodtak", hogy ennek az ellenkezőjét bizonyítsák. Mint afféle zsoldot ritkán látott, zord erkölcsű, zabolátlan hadinép — más dolguk amúgy sem lévén —, siettek belevetni magukat az életnek mindazon örömeibe, amiket e megtaposottságában is tekintélyt parancsoló, gazdag város kínált.

„Oly nagy gonoszságba ők elmerőlének,

Mert nagy kevélységbe fejönként esének,

Az rút bujaságban nagy sokan élének,

Az nagy részegségben rútalmason élének.

Rendszerént halljátok nagy veszedelmöket,

S ő fő hadnagyoknak meg vakult szűvöket,

Semminek alíták [gondolták] ők az terekeket,

Senkitől nem félnek, hajtnak sok szép ökröket. {525}

Vígan köteztetnek ökröket, juhokat,

Naponként ők várják a királnak hadát,

Hogy ők megvehetnék nagy Szegednek várát,

Nagy vígan ők iszják Baronya, Somogy borát."247

Persze nemcsak a hajdúk, körmös kézzel kaptak az alkalmon a más nemzetiségű és a más fegyvernemekhez tartozó katonák is. Sőt maguk a vezérek jártak elől rossz példával. „Semmi gondot Bakyth uram [Bakics Péter] a hadra nem viselt — jelenti az egyik parancsnok viselt dolgairól Horváth Bertalan szolnoki várnagy —, hanem barmot hajtott és juhot." Ugyancsak Horváth állítása szerint Bakics még akkor is a fürdőben ült, amikor a török felmentő sereg már a város határában állott.248

Poharazgatás közben aztán persze gyorsan növekedni kezdett a túlzott magabízás is, ami egyébként sem volt idegen a hajdúk mentalitásától. Egyesek hovatovább már az 1521-ben török kézre jutott Nándorfehérvár visszafoglalásáról kezdtek álmodozni:

„Az császár erejét egy csöppné sem félék,

Őket megvernie, lehetetlennek vélek,

Nándor Fejérvárig menjönk, ők azt beszélek".

Persze akadtak józanabb hangok is. Látván, hogy az ostrom egy tapodtat sem haladt előre, mióta a had Szeged vára alatt fekszik, Horváth Ferenc, a híres vitéz azt javasolta, hogy álljanak odébb a zsákmánnyal, mielőtt valami török felmentő sereg érkezik. Ez már csak azért is valószínű, vélte Horváth — s ebbéli felfogását az egyik jeles török rab is megerősítette —, mert a szultán bosszulatlan nem hagyhatja, hogy a hajdúk a beszedett adót (vagy oda küldött zsoldot) is zsákmányul ejtették.249

Számoltak a török felmentő sereg megindulásával Bécsben is. I. Ferdinánd február 28-án közölte Castaldóval, hogy utasította Teufel Erazmust: ha a budai pasa megindulna Szeged felé, küldjön segítséget az ostromlóknak.250 Sem Bécs, sem pedig a józanabb helybéliek aggodalma nem volt alaptalan; Khádim Ali budai pasa ekkor már valóban nagyban gyűjtötte a hadakat az ő szegedi vállalkozásához. Február utolsó napjaiban már együtt volt Budán a magyarországi {526} tartomány java hadereje — Tinódi a székesfehérvári, az esztergomi, a pécsi és a simontornyai, Aldana pedig az esztergomi, székesfehérvári és hatvani bég hadinépének mozgósítását említi —, s szép számmal csatlakoztak a pasához rác mar-talócegységek is.251

A felmentő' akciót a Szegedhez legközelebb eső' Becse és Becskerek parancsnokának, Kászon pasának kellett volna megkezdenie, aki egyes híradások szerint Héder felettese is volt. Érdekes, hogy Kászon mintegy egy héten át tétlenül szemlélte a Szegeden történteket. Igaz, Kászon és Héder viszonya nem volt éppen felhőtlen; pontosan 1552 januárjában horgoltak össze bizonyos Csanád megyei helységek — különösen Makó — hovatartozása dolgában. Héder a felprédált gyálaiak példájával fenyegette a makóiakat, ha adózni vonakodnának, Kászon viszont kijelentette, hogy a szegediektől mit se tartsanak, mert azok hatalma a Tiszán túli részekre már nem terjed ki.252

A budai pasa parancsára Kászon 800 válogatott lovassal indult meg Szeged irányába. Át is kelt a Tiszán, de úticélját már nem érhette el. Az történt ugyanis, hogy 400 hajdú — megunván a tábori tétlenséget — Nagy Bálint és Török Péter hadnagy vezetésével február 27-én elindult szerencsét próbálni, vagy ahogy Tinódi mondja, „hogy űzjenek csatákat". Délnek vonultak és éppen Martonosnál tartottak, amikor szembetalálták magukat Kászon Szegedre igyekvő' csapatával. Az összecsapásban a hajdúk diadalmaskodtak; Kászon lovát leszúrták, magát olyanannyira megsebesítették, hogy csak nehezen szaladhatott el. Az elesett törökök levágott fejeinek elszállításához két szekér kellett, s a győztesek jeles zsákmányra tettek szert:

„Ott két szekeret fejekkel megrakának,

Szép gazdag morhákkal ők megrakodának,

Szeged felé kevélyen elindulának,

Szeged-végön alól az füzesbe jutának."253

Mire a Kászon feletti győzedelmeskedett hajdúk visszajutottak Szegedre, már megpecsételődött a várat körültáborozó keresztény sereg sorsa. Khádim Ali serege — valami 4000 fő, 12 könnyű mezei ágyúval — március 1-nek reggelén érkezett Szeged határába, csaknem olyan észrevétlenül, ahogy tíz nappal előbb a hajdúk. Bár Aldana és Bakics számolt a felmentő sereggel, és éppen e hajnalban {527} mustrára rendelték csapataikat, a budai pasa megérkezése mégis váratlanul érte a demoralizálódott ostromlókat:

„Renddel seregekkel mezőre szállának,

Tizenkettőd napon ők megmonstrálának [megmustrálának],

Csak strázsájok sincsen, még el-bészállának,

Mind levetkőzének, ők övének, ivának.

Vígasságok hamar tőlök távozának,

Mert egy óra múlván pásztorok béfutának,

Számtalan tereket az mezőn mondának:

Ezt hallván magyarok, igen megbódulának."254

Áldana — a spanyol és német gyalogságot az ostromárkokban hagyva — huszárokkal és hajdúkkal indult az ellenség fogadására. Útközben csatlakozott hozzá Johann Opperstorf 170 vasas németje, akiknek éppen aznap reggel sikerült átkelniük a Tiszán, valamint 60 spanyol puskás lovas. Bakics Péter a saját huszárcsapataival vonult ki. A tervszerűtlenül és rendetlenül előszállingózó keresztény egységeket a csatarendbe állott törökök sűrű ágyú- és puskatűzzel fogadták. Bakics nyugtalankodott is, hogy ha nem mehet azonnal az ellenségre, huszárcsapatai megfutnak. Áldana azonban nem adott engedélyt neki az azonnali támadásra, hanem hozzálátott, hogy egységeit csatarendbe szedje.

A centrumban ő maga foglalt helyet saját csapataival és Opperstorf vasasaival. Bakicsot a bal szárnyra rendelte, s melléje adta a hajdúk fele részét, míg a többi hajdúból a jobb szárnyat alakította ki. Hasonlóképpen rendezte el a maga csapatait a budai pasa is. Ali középütt foglalt helyet mintegy 800 válogatott lánd-zsással; állását hat kocsival erősítette meg. A török jobb szárnyon, tehát Bakics-csal szemközt, a lovasok — nyilván a hűbéres szpáhik — helyezkedtek el, míg bal szárnyon — száz főnyi lovasságtól támogatva — a janicsárok állottak fel. A környékről magával hajtott parasztokból és talán rácokból Ali „álló sereget", vagyis tartalékot képezett.

A harcot a csatarend mindhárom pontján a keresztény csapatok kezdték meg, s kezdetben mindenütt sikerrel jártak. Aldana a pasa lándzsásaira támadt, s megszerezte azok zászlaját, amit aztán később el is küldött a királynak. A vele együtt támadó vasas németek átvágták magukat a török centrumon, majd megkerülve a török jobb szárny lovasságát, ismét szembefordultak a centrummal, és új rohamra készülődtek. Aldana harcálláspontjáról ugyanakkor jól lehetett látni, hogy a hajdúk szétszórják, majd üldözni kezdik a janicsárokat és az azokat támogató {520} lovasokat, akik részben a centrumnál találtak menedéket, részben pedig a szekerek mögül tüzelve próbáltak védekezni. Ekkor már hanyatt-homlok menekült a Bakiccsal szembeni török lovasság is.

A végső siker küszöbén azonban bekövetkezett az, ami annyi más győzelmesnek indult törökellenes csatát is vereségre fordított: a magyarok — ahelyett, hogy folytatták volna a szaladó ellenség üldözését — elkezdték összefogdosni a gazdátlanul kóborló török lovakat, mások pedig a halottakat fosztogatták. A hadrend felbomlott, és így a pasa — aki időközben összeszedte futó csapatait könnyűszerrel megszalasztotta őket. Aldana, aki egyébként, úgy tűnik, végül is lényegesen kevesebb kárt tett a pasa csapatában, mint a hajdúk és a huszárok a velük szemben állókban, hiába próbálta helyreállítani a felbomlott rendet. Erre — mint maga állítja — zárt rendben hátrálni kezdett, és üzenetet küldött az ostrom árkokban hátrahagyott idegen gyalogságnak, hogy vonuljon el a tiszai révhez, ami meg is történt.265 A csatában résztvetteknek egyébként az volt a véleményük, hogy a csata elvesztéséért nem a hajdúkat, hanem magát Aldanát terheli a felelősség. Zászlótartója szerint anélkül futottak meg, hogy üldözőket láttak volna, a szegedi vállalkozásban jelen volt spanyolok pedig olyannyira szégyenletesnek találták hadvezéri működését, hogy kijelentették, nem hajlandók alatta szolgálni, oly kevéssé gondolt becsületükre. A hozzá befutott jelentések hatására Castaldó is Aldanát tetté felelőssé a vereségért, s úgy vélekedett, hogy az ő tehetetlensége okozta oly sok ember vesztét.256

A törökök nemigen merészkedtek a visszavonulók üldözésére; egyetlen puskalövést sem küldtek utánuk, a lándzsások pedig tisztes távolságból követték őket. Miközben Áldana és Opperstorf csapatai a tiszai rév felé nyomulva átkeltek a Tiszába folyó kisebb patakokon és a mocsáron, a várbeliek — akik eddig felettébb csendesen viselték magukat — naszádosokat küldtek ellenük. Ezek azonban éppoly kevés kárt tettek bennük, mint a pasa utánuk eredt csapatai, amelyek aztán abba is hagyták követésüket.257 100 lovasával csakhamar Bakics is előkerült, s Aldanával és Opperstorífal együtt kelt át a Tiszán. A vert sereg maradványai legkésőbb március 4-én érkeztek meg Szolnokra.

Opperstorf jelentése szerint a szegedi vállalkozásban 132 reguláris katona vesztette életét,258 valójában azonban meglehet, hogy az elesettek száma ennyi sem volt. Áldana úgy emlékezett, hogy a spanyolok közül mindössze öt, a vasasok közül úgyszintén öt, a huszárok közül pedig mintegy harminc hagyta ott a fogát {529} a csatában, illetve veszett el a visszavonulás során.259 Horváth Bertalan húsz főnyi veszteséget jelentett, közülük öt főlegény volt.260 Annál szélesebb rendet vágott a halál a hajdúk sorában, akiket, e kor hadiszokásai szerint, ezúttal is sorsára hagytak a zárt rendben visszavonuló reguláris egységek és a könnyen menekülő könnyűháti lovasok. Veszteségük Aldana szerint valami 500 főre rúghatott;261 egy részük a csatában hullott el, mások pedig még menekülés közben is fosztogatni próbáltak

— vagy talán csak a körülzárolás alatt összeharácsolt javaikat próbálták kimenteni —, és a városban rekedve vesztették életüket. Sokan a Tiszába fulladtak közülük, amikor nádkévékbe kapaszkodva a folyón átkelni igyekeztek.262 Tóth csapata a veszteségek dacára sem hullott szét; a vakmerő hajdúvezér már áprilisban ismét hallatott magáról: Aldana 1552. április 26-i jelentése szerint megtámadta és elsüllyesztette azokat a tiszai hajókat, amelyeken a törökök élelmiszert szállítottak Szegedre.263

A hajdúk veszteséglistájára került a Nagy Bálint és Török Péter vezetése alatt Martonosnál diadalmaskodottak java része is. Ezek már a vereség után érkeztek vissza Szegedre, s mivel nem tudtak az időközben bekövetkezett változásokról, egyenesét a törökök karjába futottak. Hiába védelmezték magukat keményen, a törökök legyűrték ellenállásukat, s a menekülőket egyesével, kettesével levágták. Nagy Bálintnak csak valami huszadmagával sikerült átúszni a Tiszát.264 (Természetesen nem mindenki vesztette életét azok közül, akiket a keresztény források elveszettnek minősítenek.) Egy török feljegyzés szerint a szegedi harc után — 670 szarvasmarha és 36 ló mellett — 123 férfi és női fogoly után kellett megfizetni gazdájuknak a török kincstár számára ilyenkor kijáró ötödöt.265

A szegedi polgári lakosság ostrom alatti és csata utáni sorsáról vajmi kevés megbízhatót tudunk. Áldana azt állítja, hogy ő a legnagyobb sietséggel elköltöztette a lakosságot a Ferdinánd uralma alatt álló területre. (Alkalmasint ezért nem hallunk többet az ostrom során a február 20-ról 21-re virradóra oly nagy szerepet játszott halászokról sem.) Ugyanakkor maga Aldana is elismeri, hogy — miközben a vagyonosabbak túlnyomó része valóban eltávozott — a szegényebb népség helyben maradt, hasonlóképpen azok, akik a törökkel rokonságban voltak (ezek nyilván a várban találtak menedékre).266 Egyes szórványadatok viszont arra engednek következtetni, hogy a városi polgárság egyes csoportjai — {530} és éppen a tehetősebbek — a kapuk megnyitásán túlmenően is részt vállaltak a Szegedért folyó küzdelemben. A dúsgazdag Pap család feje, Pap Ferenc például, aki „a marhakereskedésben volt fő", a király hűséges szolgálatában, a szegedi csatában vesztette életét.267 Ugyanott halt meg Fraxinus (Kőrösi) Gáspárnak, a később nagy hírnévre jutott orvosnak egyik öccse is.268 Nyilván leginkább a szegediekre vonatkoztatható Horváth Bertalan azon közlése, hogy „felette sok veszett mind a szolgáló uraim közül, mind az kössík [község] kezel".269

A törökök nagy árat fizettek a szegedi győzelemért. Áldana utólag úgy értesült, hogy 700 embert vesztettek,270 s Tinódi is úgy tudta, hogy

„Noha az sok kincsöt visszanyerték vala,

De számtalan fő terek ott veszött vala,

Kiket az terekek igen siratnak vala." [...]

„Jóllehet szám szerént ott több magyar vésze,

De fő nép terekben nagy sokkal ott több vésze."271

A budai pasa úgy vélte, hogy a Szegeden történtekért Héder bég a felelős, s ezért őt állásából elmozdította, s tisztét Kászon pasára bízta.272

Nemcsak az idegenek, így például Aldana, de a hajdúkat hibáztatta-korholta a vereségért — igaz, nagy szeretettel — Tinódi Lantos Sebestyén is:

„Oh ti balgatagok, hajdúk kik ti vattok,

Esztökbe vegyétök, mit mást néktök mondok:

Szível, könnyőségvei jó vitézök vattok,

De hadakozásban igen bolondok vattok.

 

Rendtartás jó nincsen hadakozástokban,

Hitötök semmi nincs az Krisztus Jézusban,

Vagyon reménségtök csak fajtalanságban,

Az rút részögségben, az kevél bujaságban. {531}

 

Vannak nyelvetökben nagy rútalmas szitkok,

Mind testét, mind lelkét pestinek [bestyének] mondjátok,

Lovag vitézöket gyakran csúfoljátok,

Köztetök egymást kurta szelletnek híjjátok."273

Való igaz, hogy a hajdúk ereje inkább a vakmerő rajtaütésekben, mint a rendszerességben, inkább a bátorságban, mind a fegyelmezettségben rejlett, s zsákmányéhségükkel alkalmasint valóban sokat ronthattak a keresztény sereg győzelmi esélyein. Nem feledhetjük azonban, hogy Tóth Mihály és társai maradéktalanul teljesítették azt, amit a szegedi támadás megindulása előtt vállaltak: a király kezére adták Szeged városát. S azt se feledjük, hogy ezáltal az ő nevükhöz fűződik az egész vállalkozás egyetlen sikeres mozzanata. Arról már vajmi keveset tehettek, hogy a királyi hadvezetés e térségbeli parancsnokai tíz nap alatt sem tudták kihasználni az általuk megteremtett kedvező helyzetet. A szegedi vállalkozás csak az esetben végződhetett volna eredményesen, ha a királyi reguláris hadak néhány nappal a város elfoglalása után megtörik a török őrség ellenállását, s még a török ellentámadás megindulása előtt védhető, tartható állapotba helyezik a várat. Erre azonban — mivel Aldanaék nem hoztak magukkal megfelelő ágyúkat — kísérlet sem történhetett. Ilyen körülmények között könnyen előrelátható volt, hogy a körülzárolást — török végvárak által körülvett helyen, ilyen kis erőkkel — sokáig fenntartani nem lehet. Vagyis: Szeged visszafoglalásának reménye már akkor tovatűnt, amikor a Habsburg-hadvezetés elvesztette azt a lépéselőnyt, amelyre február 21-én hajnalban, a hajdúk jóvoltából, szert tett.

Szeged visszafoglalásának tervét az 1552 tavaszán megindult újabb török támadás jónéhány emberöltőre levette a napirendről. Temesvár, Lippa és a többi temesközi és Maros menti vár bevételével, majd Szolnok török kézre jutásával Szeged környéke zárt, minden oldalról jól védett hódoltsági zónává lett, amelynek hovatartozása később sem vált kérdésessé.274 A szegedi vár a török várrendszer másod-, majd Gyula 1566-os eleste után egyenest harmadvonalába került át.275 Néhány száz fős őrsége kevés komoly harci feladatot kapott; szerepe jószerével a környék nyugalmának és a török fennhatóság folyamatosságának biztosítására korlátozódott.

A szegedi vállalkozás igazi vesztese nem a császári hadvezetés, hanem maga a város volt, amely többé sohasem nyerte vissza régi fényét és egykori gazdasági erejét. Egyes keresztény források szerint a törökök szörnyű bosszút álltak a lázadó {532} városon; kirabolták, felgyújtották, lakosságának egy részét felkoncolták, más részét rabságba hurcolták.276 Ez azonban teljességgel valószínűtlen; azok, akik részesek voltak a vállalkozás előkészítésében, nem tértek vissza ide többé, a törökök pedig nem voltak olyan ostobák, hogy a város pusztításával, a lakosok lemészárlásával önmagukat még jobban károsítsák. Főként, hogy 1552 februárját a környék is alaposan megsínylette; a szomszédos falvak lakói ugyanis javarészt szintén szétfutottak (a náhiében 1546-ban összeírt 26 faluból 1554-ben mindössze 13-ban volt élet, s 5 abból is éppen akkor kezdett újjátelepülni). Ebben a helyzetben a török kormányzat gondja nem a lakosság megbüntetése, hanem visszaédesgetése volt. A város 1553/1554-es összeírása — amely 887 háztartást, de köztük csak 244 (23,28 %) adófizetésre kötelezhetőt tüntet fel — világosan tanúsítja, hogy a törökök valóban az élet normalizálására, a viszonyok rendezésére törekedtek. S tanúsítja azt is, hogy — mivel a lakosság egy része visszatért — e törekvésüket komoly és gyors siker koronázta, ami aligha következik be, ha az újjáépítést a város kiirtásával és tönkretételével kezdik. Az pedig, hogy 1554-ben 804 családfő adófizetésre nem kötelezhetőként szerepel, arra mutat, hogy a török hatóságok egyenest mérsékletet tanúsítottak a meggyötört lakossággal szemben.277 Csakis ennek eredménye lehet, hogy a török kincstár 1555-ben már 775 137 akcse jövedelmet számolhatott el a szegedi szandzsák haszonvételeiből.278

Hogy még egyszer, búcsúzóul, visszatérjünk hozzá, Tóth Mihály harcikedvét nem vette el a személyes ügyének tekintett szegedi vállalkozás kudarca. S nem ingatta meg a beléje vetett bizalmat sem. Az uralkodó 1552 márciusában nemességgel jutalmazta többek között éppen a szegedi vállalkozásban szerzett — egyébként valóban kétségtelen — érdemeiért.279 Tóth az 1552-es török háború idején a szegedi ostromot vezető Áldana alatt szolgált, és gyalogosaival együtt Lippán állomásozott.280 Júliusban részt vett abban az akcióban, amelyet a Temesvárba bezárkózott Losonczi István felesége, illetve a császári hadvezetés a szorongatott vár megsegítésére szervezett. Losoncziné Pekry Anna zálogba vetette birtokait, és az így szerzett pénzen élelmiszert, lőport és más hadiszereket vásárolt, amiket az e célra összevont 1700 hajdúnak kellett volna bejuttatnia Temesvárra. A segédhad előőrseként először Tóth Mihály indult meg 500 hajdújával. Tóth, a málhás szekereket Aradnál hagyva, átkelt a Maroson és előre nyomult Temesvár felé. Útközben azonban csakhamar erős török lovas csapatba ütközött, amely súlyos {533} vereséget mért hajdúira. Tóth csak néhány sebesült emberével menekült meg a véres összecsapásból. Ez a balsiker megpecsételte az egész vállalkozás sorsát; a vereség hírére a Maros-révnél összegyűlt segédcsapat elszéledt.281

„Sőt az szegedi Tót Mihál felgyűlt volt,

Négy vagy öt-százan Temesvár felé ment volt,

Terekek miatt népét vesztette volt,

Sebben kevesen onnan szaladott volt.

Csalatságát megérték Tót Mihálnak,

Az segéllő nép ott meghasonlanak,

Maros révétől mind hátra oszlanak,

Jó Losonczinak azzal bút adának."282

A hajdúvezér vállalkozó kedvét azonban még ez az újabb kudarc sem lohasztotta le, csakhamar ismét ütőképes csapatot szervezett (bár az is meglehet, hogy a Maros menti ütközetben nem veszett el annyi embere, mint írják). Mivel a veszélyeztetett Szolnok parancsnoka, Nyáry Lőrinc gyalogosokat kért Castaldótól, a tábornok augusztus 24-e előtt Tóth Mihály csapatát küldte oda. Tóth hajdúi azonban, ha egyáltalán elindultak, végül is nem érkeztek meg Szolnokra, hiszen tudjuk, hogy az idegen zsoldosok által magára hagyott Nyáry szeptember 1-én mindössze 50 hajdújával próbálta felvenni a küzdelmet a tengernyi nagyságú török had ellen.283 Tóth Mihály még októberben is hallatott magáról. Valamikor, Eger ostromával egy időben a szentgyörgyi erősségre támadt, annak egy részét el is foglalta.284 Tóth valószínűleg 1555-ben fejezte be viharos és küzdelmes életútját. Legalábbis ez évben tiltakozott Debrecen város tanácsa előtt fivére, Imre az ellen, hogy elhunyt testvére Péterfia Jakab utcai házát bárki is, az ő elővásárlási jogának sérelmével, megvegye. Azzal fenyegetődzött, hogy ha ez mégis megtörténne, kilép a debreceni polgárok közösségéből. A hatalmas házat aztán, amelyben a XIX. században honvédkaszárnyát rendeztek be, végül is Tóth Mihály özvegye, Márta asszony 1566-ban adta el Orsolya Mátyásnak és Kovács Imrének.285


Jegyzetek:

  1. Reizner János 1899—1900. IV. 88.
  2. OL. Dl. 37 745., 37 746., SzR. 74. sz.
  3. OL. Dl. 37 787., 37 789., SzR. 81. sz.
  4. Mon. rust. 255.
  5. Knauz Nándor: A budai káptalan regestái 1148—1649. Magyar Történelmi Tár XII.Pest 1863. 136—138.
  6. Martinus Georg. Kovachich 1800. II. 425.
  7. Mon. rust. 253.
  8. Mon. rust. 255.
  9. Martinus Georg. Kovachich 1800. II. 462.
  10. Reizner János 1899—1900. IV. 129—130.
  11. Kubinyi András: A magyarországi városok országrendiségének kérdéséhez (különös tekintettel az 1458—1526 közötti időre). Tanulmányok Budapest múltjából, 1979. 7—48.; Hermann Zsuzsanna: Egy pénzügyi tervezettől a Hármaskönyvig. Werbőczy és a parasztháború. Száz. 1981. 124—125., 135—136.
  12. OL. Dl. 19 044, SzR. 66. íz.
  13. OL. Dl. 98 376., SzR. 113. sz.
  14. Reizner János 1899—190Q. IV. 46—49.
  15. Reizner János 1899—1900. IV. 73—75.
  16. Reizner János 1899—1900. IV. 78—81.
  17. Reizner János 1899—1900. IV. 83—85.
  18. OL. Dl. 23 680., SzR. 112. sz.
  19. Nicolaus Istvánffy: Historiarum de rebus Hungaricis libri. Coloniae 1722. 68.
  20. Bálint Sándor 1975. 16.
  21. Vass Előd 1979. 19.
  22. Fügedi Erik 1981. 395—396.
  23. Fejérpataky László: id. mű 167—170.
  24. Reizner János 1899—1900. III. 93.
  25. Martinus Georg. Kovachich 1800. II. 462.
  26. Fügedi Erik 1981. 87.
  27. Nicolaus Istvánffy: id. mű (ed. 1722.) 317.
  28. Bálint Sándor 1963. passim, melynek függelékében közli a lajstrom szövegét; Bálint Sándor 1975. 15—19.; Reizner János 1899—1900. IV. 138—142. A szegedi személynévanyagra történő hivatkozások mind e feldolgozásokon alapulnak. Mivel a Bálint Sándor 1963. által közreadott tizedjegyzék mutatójában az egész kalocsai főegyházmegye névanyaga benne van, jobb híján erre hivatkozunk, ha Szeged környékén tágabb körben akarunk körültekinteni.
  29. A térképet közli András Kubinyi 1980. 437.
  30. OL. Dl. 16 885., SzR. 61. sz.
  31. OL. Dl. 106083/774., SzR. 111. sz.
  32. OL. Dl. 90 600., SzR. 114. sz.
  33. OL. Dl. 90 600., SzR. 115. sz.
  34. Reizner János 1899—1900. IV. 71—72.
  35. Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei 1002—1599-ig. Bp. 1937. 232.
  36. Antonius de Bonfinis: id. mű IV :1. 272.
  37. OL. Dl. 98 376., SzR. 113. sz.
  38. OL.D1.19 044., SzR. 66. sz. A szegedi polgárok gazdagságát a bártfaiak szegénységéhez képest a nádor is hangoztatja. (András Kubinyi 1980. 423.)
  39. HO. V. 388—389.
  40. OL. Dl. 90 600., SzR. 114—115. sz.
  41. OL. Dl. 106083/5., 10., 11., 14., 55., 30 329., SzR. 68., 85—89. sz.
  42. Kováts Ferenc 1900. 43., 105.
  43. András Kubinyi 1980. 434.
  44. OL. Dl. 97 203., SzR. 26. sz.
  45. OL. Dl. 106 083/153., SzR. 92. sz.
  46. OL. Dl. 106083/385., SzR. 97. sz.
  47. OL. Dl. 106 083/426., SzR. 100. sz.
  48. OL. Dl. 14 845., SzR. 39. sz.
  49. OL. Dl. 106 083/774., SzR. 111 sz.
  50. Magyar—zsidó oklevéltár IV. Bp. 1938. 104.
  51. András Kubinyi 1980. 431—438.
  52. Reizner János 1899—1900. IV. 47.
  53. Reizner János 1899—1900.1. 66.
  54. Reizner János 1899—1900.1. 66.
  55. Reizner János 1899—1900.1. 67.
  56. OL. Dl. 19044., SzR. 66. sz.
  57. Pach Zsigmond Pál: Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV—XVII. században. Bp. 1963. 54—55.
  58. Reizner János 1899—1900. IV. 76—78.
  59. Reizner János 1899—1900. IV. 78—81.
  60. Fraknói Vilmos 1902. 265—273.
  61. Petri de Warda: id. mű 173—174.
  62. Petri de Warda: id. mű 98—99.
  63. Reizner János 1899—1900. III. 452.
  64. Reizner János 1899—1900. III. 467.
  65. Mihalik Sándor: A raguzai dóm szegedi ereklyéje. Szépművészet, 1940. 73—76.
  66. Gyárfás Tihamér: A brassai ötvösség története. Brassó 1912. 188.
  67. Balogh Jolán 1966. 364.
  68. Balogh Jolán 1966. 364.
  69. Mihalik Sándor: id. mű 73—76.
  70. Bálint Sándor 1975. 67—72.
  71. OL. Dl. 106 083/340—341., SzR. 82., 83., 95. sz; Knauz Nándor: id. mű 78—79.
  72. Zolnay László: Szeged-környék néhány művelődéstörténeti emléke 1500 őszéről. MFMÉ. 1974—75. 1. 5—9.
  73. A. Kubinyi: Spielleute und Musiker von Buda (Ofen) in der Jagello-Epoche. Studia Musicologica Academiae Sciehtiarum Hungaricae, 1967. 77—97.
  74. Zolnay László: id. mű 6. — Az 1522-es tizedjegyzék gazdaság- és ipartörténeti szempontú elemzésével Reizner Jánoson és Bálint Sándoron kívül többen foglalkoztak. A legalaposabban Szűcs Jenő 1955., valamint Székely György: Vidéki termelőágak és az árukereskedelem Magyarországon a XV—XVI. században, id. mű 309—343. Meghatározzák az iparűzők számát, ezen belül az egyes iparágakkal foglalkozók arányát, és a szegedi adatokat beleillesztik az országos, illetve európai képbe. Ezeket az eredményeket nem tudjuk elfogadni mindaddig, amíg a hasonló típusú lajstromok történeti forrásként való hasznosításának metodológiája nincs kidolgozva. (Ugyanerre a problémára kell majd utalnunk a topográfiai szempontú értékeléskor is.) A feljegyző tudniillik szisztematikusan csak a keresztnevet adja meg; ehhez fűz esetenként, de nem szükségképpen további információt. A statisztikából tehát eleve kimarad mindenki, aki puszta keresztnévvel, vagy nem foglalkozásra utaló jelzővel szerepel. Ilyen a túlnyomó többség. A név második tagja jelölhet éppenséggel tényleges foglalkozást, de jelölheti valamelyik ős foglalkozását is, mint ahogy lehet megszilárdult családnév, vagy lehet ismeretlen eredetű és korú ragad-ványnév is. Azt sem tudjuk, van-e megkülönböztető funkciója a latin, illetve magyar alaknak. Értelmezési, jelentéstörténeti problémák is bőven akadnak (Órás, Bölcs, Faraho stb.). A termelésre, kereskedelemre utaló nevek, jelzők természetesen felhasználhatók, de csak annyit jelentenek, hogy a szóban forgó fogalom ismert a városban, a nagy szám feltehetően sűrűbb előfordulásra vall, de a tizedjegyzék konkrét számadatokat e tekintetben nem tartalmaz.
  75. Reizner János 1899—1900. IV. 82., 83.
  76. Reizner János 1899—1900. IV. 56.
  77. Reizner János 1899—1900 .IV. 89—90.
  78. Reizner János 1899—1900. IV. 218—220.
  79. Reizner János 1899—1900. III. 464.
  80. Zolnay László: id. mű 6—7.
  81. Levéltári Leltárak 76. Bp. 1979. 255Í
  82. Kardos Tibor : Velencei vonatkozású gazdaságtörténeti adatok a Jagelló-korból (1502— 1518). Száz. 1951.442.; Vera Zimányi : Esportazione di bovini ungheresi a Venezia nella seconda metá del secolo XV. Venezia e Ungheria nel Rinascimento. A cura di Vittorio Branca. Firenze 1973. 150.; az európai és benne igen nagy súllyal a magyar marhakereskedelemre, bő irodalommal: Internationaler Ochsenhandel (1350—1750). Aktén des 7th International Economic History Congress Edinburgh 1978. Hrsg. v. Ekkehard Westermann. Stuttgart 1979., passim.
  83. Közli András Kubinyi 1980. 435.
  84. Reizner János 1899—1900. IV. 43—44.
  85. Reizner János 1899—1900. IV. 54—55.
  86. Reizner János 1899—1900. IV. 58—60.
  87. Reizner János 1899—1900. IV. 87—88.
  88. Reizner János 1899—1900. IV. 129—130., 130—131.
  89. Reizner János 1899—1900. IV. 95—96.
  90. Reizner János 1899—1900. IV. 131.
  91. Reizner János 1899—1900. IV. 46—49.
  92. Feyér Piroska: A szőlő- és bortermelés Magyarországon 1848-ig. Bp. 1981. 61.
  93. Reizner János 1899—1900. IV. 83—85.
  94. OL. Dl. 19 038., SzR. 65. sz.
  95. Reizner János 1899—1900. IV. 85—86.
  96. Reizner János 1899—1900. IV. 73—75.
  97. Mezey László: Deákság és Európa. Bp. 1979., passim.
  98. Mészáros István: id. mű 136.
  99. Zolnay László: id. mű 7.
  100. Kálmány Lajos: Szeged népe II. Arad 1882.14.; Mészáros István: id. mű 155—156.
  101. RMK. Hl. 250. sz.
  102. Kubinyi András: Polgári értelmiség és hivatalnokréteg Budán és Pesten a Hunyadi-és a Jagelló-korban, id. mű 207.; Kubinyi András: A középkori magyarországi városhálózat hierarchikus térbeli rendjének kérdéséhez, id. mű 58—78.; András Kubinyi: Stádtische Bürger und Universitátsstudien in Ungarn am Ende des Mittelalters. Stadt und Universitát in Mittel-alter und in der früheren Neuzeit. 13. Arbeitstagung in Tübingen, 8—10. 11. 1974. Hrsg. v. Erich Maschke und Jürgen Sydow. Sigmaringen 1977. 161—165.
  103. OL. Dl. 26453., SzR. 38. sz.
  104. Balogh Jolán 1966. 699.
  105. E fejezet egészére 1. Kulcsár Péter 1970. 8—11.; Bálint Sándor 1975. 65—83.; a sírfelirat közölve: Illyrici sacri tomus quintus... Auctore Daniele Farlato. Venetiis 1775. 338.
  106. Ferenc Hervay: Geschichte der Franziskaner in Ungarn bis zum Beginn der Reforma-tion. 800 Jahre Franz von Assisi. Wien 1982. 312—317.; ugyanezen kötet 356. és 357. lapja között térkép tünteti fel a ferences kolostoralapításokat, jól kirajzolódik rajta egy valdens és egy bogumil védővonal.
  107. Bálint Sándor: Szeged városa, id. mű 121.
  108. Tóth-Szabó Pál: Magyarország a XV. század végén a pápai supplicatiók világánál. Száz. 1903. 235
  109. Iványi Béla: A szegedi dominikánus rendház története 1318—1529. Credo, 1935. 73—84.; Bálint Sándor 1975. 22—25.; Kulcsár Péter 1970. 12—13.
  110. Nyelvemléktár VIII. 157—251.; Apor-kódex. Kiad. Szabó Dénes. Codices Hungarici 2. Kolozsvár 1942.
  111. Nyelvemléktár VII. 317—387.; Gábriel Asztrik: Breviárium-típusú kódexek. Függelékül a Lányi-kódex latin szövege. Bp. 1934.
  112. Nyelvemléktár XUI. 103—130.
  113. Tímár Kálmán: A szegedi premontrei apácák magyar nyelvemlékei. A Szegedi Kódex. Szegedi Füzetek, 1934.194—205.; Bálint Sándor 1975.42—63.; Kulcsár Péter 1970.11—12.; Lukcsics Pál: A vásárhelyi apácák története. Veszprém 1923. 27., 33—34., 55.
  114. Acta Bosnae 191.
  115. Arnold Magyar: Die ungarischen Reformstatuten des Fabian Igali aus dem Jahre 1454. Vorgeschichte und Auswirkungen der Statuten. Archívum Franciscanum Historicum, 1971 71—122.
  116. Fridericus Urbánus 1759. 10., mely Christophorus Agricola ferences 1675-ös feljegyzésére — Connotationes de rebus provinciáé—hivatkozik. Ordinánsz Konstantin 1831.19—20.
  117. Reizner János 1899—1900. IV. 56.
  118. Bölcskey Ödön 1923—1924. II. 501.
  119. Ábrájukat 1. Reizner János 1899—1900. III. 11., az ott idézett irodalomtól függetlenül kétségtelenül 1503-as olvasattal.
  120. Reizner János 1899—1900. IV. 157—158.
  121. Ordinánsz Konstantin 1831. 20.
  122. Cs. Sebestyén Károly 1938. 93—123.; Bálint Sándor: A Szeged-alsóvárosi templom.
  123. Műemlékeink. Bp. 1966.; Gerevich László: Buda szerepe a magyarországi gótikus építészetben és az európai stílusáramlatokban. A Budapesti Történeti Múzeum Évkönyve, 1956. 45—72.; Ipolyi Arnold: Magyar művészettörténeti tanulmányok. Bp. 1873. 426—427. Cs. Sebestyén Károly 1938. 116.; Bálint Sándor: Alsóváros. Templom és társadalom. Kézirat. A Szeged-alsóvárosi plébánia tulajdona. Szeged 1976. Az építés idejére és az esetleges gótikus előzményre 1. Cs. Sebestyén Károly 1938. 93—95.; Nagy Zoltán: A szegedi Havas Boldogasszony építéstörténete. Adalékok Szeged középkori művészettörténetéhez. Kézirat. A szerző tulajdona. Szeged 1946. 39—45.
  124. Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban, id. mű.
  125. Karácsonyi János 1923—1924.1—II. passim; Bálint Sándor 1975. 27-^2.; Kulcsár Péter 1970. 13—19.; Reizner János 1899—1900. III. 10—22.
  126. Zolnay László: id. mű 6.
  127. A már idézett irodalom mellett 1. Vass Előd 1979. passim.
  128. Más felfogás szerint megmagyarázhatatlan, hogyan lehet egy telek három égtáj (észak,kelet, dél) felé eső hét szomszédja ugyanabban az „utcában". (Nyugatra a város árka húzódik.) Márpedig Sárszegi István Nagy utcai házának elzálogosításakor ezt tapasztaltuk. (OL. Dl.
  129. 083/774., SzR. 111. sz.)
  130. Balogh Jolán: Az erdélyi reneszánsz. Kolozsvár 1943. 116. kép: Farnos, református templom, déli kapu, 1521.; 146. kép: Szilágysomlyó, római katolikus templom, sekrestyeajtó 1532 körül; 154. kép: Kolozsvár, Szén utca 6., pinceajtó párkánya, 1539.
  131. Reizner János 1899—1900.1. 52. 168 Bálint Sándor 1975. 143.
  132. Reizner János 1899—1900.1. 224. után.
  133. OL. Dl. 106 083/774., SzR. 111. sz.
  134. OL. Dl. 90 600., SzR. 114—115. sz.
  135. Reizner János 1899—1900. IV. 95.
  136. Reizner János 1899—1900. IV. 57.
  137. Reizner János 1899—1900. IV. 90—92.
  138. Reizner János 1899—1900.1. 88.
  139. Zolnay László: id. mű 5—9.
  140. OL. Dl. 25 553., SzR. 96. sz.
  141. OL. Dl. 97 203., 93 087., 97 230., 97 272., 97 292., 93 384., 19044., SzR. 26., 27., 37., 49., 54., 57., 66. sz.
  142. OL. Dl. 94 649., 98 376., SzR. 77., 113. sz.; Mon. rust. 375.
  143. Reizner János 1899—1900. I. 90.
  144. M Mon. rust. 193.
  145. Wenzel Gusztáv: Marino Sanuto világkrónikájának Magyar-országot illető tudósításai II. Magyar Történelmi Tár, XXIV. Bp. 1877. 261.
  146. Reizner János 1899—1900. I. 67.
  147. Kulcsár Péter: A szegedi Dózsa-hagyomány legendája. Tiszatáj, 1973. 2. 66—71.
  148. Reizner János 1899—1900. I. 52.
  149. Vass Előd 1979. 10.
  150. Jászay Pál: A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után I. Pest 1846. passim; Bánkúti Imre: Az Alföld népének harca a török hódítók ellen a mohácsi csata után 1526—1527. AUSz. Acta Hist. II. Szeged 1957. 8—15.
  151. Kemálpasazáde: Mohács-náme. TTI. I. 268—269.; Dzselálzáde Musztafa: Az országok osztályai és az utak felsorolása. TTI. I. II. 171—172.; a hadinapló: TTL I. 320.
  152. TTI. 269—270.
  153. Barta Gábor: Illúziók esztendeje (Megjegyzések a kettós királyválasztás történetéhez). TSz. 1977. 1—30.
  154. Czimer Károly: Cserni Jován czár Szegeden. HK. 1892. 655—688.
  155. Vö. pl. Szántó Imre: Magyarország népeinek harca a török hódítók ellen. AUSz. Acta Hist. LXI. Szeged 1977. 22—30.
  156. Karácsonyi János: Békésvármegye története I. Gyula 1896. 68.
  157. „Memória rerum": Verancsics Antal m. kir. helytartó esztergomi érsek összes munkái. Közli: Szalay László. MHH. II. 3. Pest 1857. 26.; új kiadása: 1504—1566. Memória rerum. Sajtó alá rendezte, az utószót és jegyzeteket Bessenyei József írta. Bp. 1981. 32.
  158. Szerémi György : Magyarország romlásáról. Magyar fordítása: Geréb László : A hazai osztályharcok irodalma 1526—1660. Bp. 1955. 48., 50.
  159. Az egész eseménysor új képe és értékelése: Szakály Ferenc: Honkeresők (Megjegyzések Cserni Jován hadáról). TSz. 1979. 227—261.
  160. Róluk: Alexa Ivié: Istorija Srba u Vojvodini od najstarijih vremena do osnivanja potisko-pomoriske granice (1703). Knjiga Matice Srpske 50. Növi Sad 1929. 83—93.
  161. Barta Gábor: A mohácsi csatától a sztambuli egyezségig. Kézirat. Báthori István nádor, amikor felsorolja az ország panaszait, sajnos csak ennyit mond erről: „Zegedini vasta-tio, metus Turcarum in hoc idem tempus inciderunt." Rugonfalvi Kiss István: A magyar helytartótanács I. Ferdinánd korában és 1549—1551. évi leveles könyve. Bp. 1908. 340.; ETEMHK. I. 385.
  162. Reizner János 1899—1900. IV. 132.
  163. A hozzá intézett — 1528. július 9. és augusztus 22. között kelt — levelek kiadva: Szerémi [Odeschalchi Arthur hg.]: Emlékek a majthényi, keselleőkeői és berencsi Majthényi bárók és urak családi levéltárából 1451—1728. TT. 1897.19—24.
  164. Reizner János 1899—1900. IV. 132—134.
  165. ETEMHK. I. passim; az április 11-i levél: 442.
  166. Reizner János 1899—1900. IV. 135., 137—138.
  167. Erről és ennek okairól: Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig, id. mű 210.
  168. Károlyi Árpád: Fráter György levelezése és egyéb őt illető iratok a bécsi cs. és kir.államlevéltárból. TT. 1878. 526.; Reizner János 1899—1900. IV. 143—144.
  169. Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig, id. mű 213., 220.; Szakály Ferenc: Schreiber Farkas pécsi bíró (1527—1542) (Pályakép néhány gazdaság- és társadalomtörténeti tanulsággal). JPMÉ. 1975—1976. 88.
  170.  Barta Gábor: Ludovicus Gritti magyar kormányzósága (1531—1534). TSz. 1971 311. (a reálisabbnak tűnő, 1533-as dátumot fogadtuk el); PettkóBéla: Szamosközy István történeti maradványai (Pótlékul az Akadémia által kiadott összes műveihez). TT. 1889. 317.
  171. Reizner János 1899—1900. IV. 138.
  172. Bucsay Mihály: Belényesi Gergely, Kálvin magyar tanítványa. A Közép-dunai Protestantizmus Könyvtára. Magyar—szlovák sorozat 7. Bp. 1944. 100.
  173. Takáts Sándor: Czeczey Lénáit kapitány. Régi magyar kapitányok és generálisok. Bp. 1922. 17—20.; Mihalik József: Kassaváros ötvösségének történetéhez. Bp. 1900. 25., 138.; Bálint Sándor 1975. 102.
  174. A szegedi biró e parancsot átiratban megküldte Fráter Györgynek, aki 1542. szeptember 5-én továbbította ezt Ferdinándnak. Eudoxiu Hurmuzaki: Documente privitore la istoria Ro-manilor II/l. Bucuresti 1891. 230. (utóirat).
  175. Reizner János 1899—1900. IV. 139—143.
  176. Reizner János 1899—1900.1. 108.
  177. Castaldo 1552. március 2-i jelentése említi ezt: Reizner János 1899—1900. IV. 151.
  178. Veress Endre: Izabella királyné (1519—1559). Bp. 1901. 224.
  179. Károlyi Árpád: Fráter György levelezése, id. mű 526.; Reizner János 1899—1900.IV. 143—144., hibás értelmezése: I. 107.
  180. Reizner János 1899—1900.1.108—109. (forrásmegjelölés nélkül, illetve téves forráshi vatkozással).
  181. Bucsay Mihály: Belényesi Gergely, Kálvin magyar tanítványa, id. mű 100.
  182. „A szegedi livához tartozó kalocsai vár csapatainak lajstroma".
  183. MTKD. I. 7—9. 206 Szinán csausz: Az 1543-as hadjárat története.
  184. TTL II. 332., 336., 342—345.; Káldy-Nagy Gyula 1977. 8. 2
  185. MTKD. I. 58. 807 Bucsay Mihály: Belényesi Gergely, Kálvin magyar tanítványa, id. mű 100.
  186. Tinódi Lantos Sebestyén: Varkúcs Tamás idejében lett csaták Egörből. RMKT. III. 298.; Sugár István: Tinódi egri históriás énekei. Eger 1974. 17—21., 61., 185. 20» Evlia Cselebi magyarországi utazásai. TTL IV. 220.
  187. Cs. Sebestyén Károly 1928. 6—7.
  188. RMKT. III. 304—305.; Sugár István: id. mű 89., 119.
  189. Kropf Lajos: Castaldo Erdélyben. HK. 1895—1896. (hat közleményben).
  190. Minderről: Szántó Imre : A törökök 1551. évi őszi hadjárata a Temes-vidék és a Marosvölgy meghódítására.
  191. HK. 1972. 73—98.; Szántó Imre kézirat.
  192. Nicolaus Istvánffy: Regni Hungarici história...libris XXXIV...Coloniae Agrippinae 1724. 186—187.
  193. Tinódi Lantos Sebestyén: Erdéli história, 1390—1430. sor. RMKT. III. 51—52.
  194. Reizner János 1899—1900. IV. 142.
  195. Reizner János 1899—1900.1. 106—107.
  196. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 25—29. sor. RMKT. III. 62.
  197. Kropf Lajos 1896. 108.
  198. Reizner János 1899—1900.1. 132.; DVJK. 1549. No 391.
  199. Bálint Sándor 1975. 93. (forrásmegjelölés nélkül).
  200. Pereskedésükre: DVJK. 1548. Jfe 362—363., 365. (1549. január 24.), Jfe 409. (február 14.), J* 434. (február 28.), 1549. INs 152—153. (július 23.), Ms 174—175. (augusztus 6.), N° 376.(december 3.), Ms 383. (december 10.), N° 387—388., 390—391. (december 12.)
  201. DVJK. 1549. JNs 153. (július 23.)
  202. DVJK. 1547. JNs 132.; további ügyletei: DVJK. 1548. Jfe 68. (május 16.), 1549. Ns 64. (május 21.), Na 334. (november 7.); szolgája: DVJK. 1548. N» 427. (1549. február 26.)
  203. Szántó Imre kézirat.
  204. Takáts Sándor: A magyar gyalogság kialakulása. Bp. 1908. 18—19.
  205. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 29—30. sor. RMKT. III. 62.
  206. Illesy János : Adatok a szolnoki vár építéséhez és első ostromához. HK. 1893.635—666.
  207. Szántó Imre 1968. 11—13.
  208. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 31—36., 41—44. sor. RMKT. III. 62.
  209. Reizner János 1899—1900. IV. 151.
  210. MTKD. I. 69—71.
  211. Szántó Imre 1968. 14.
  212. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 65—84., 92—100. sor. RMKT. III. 63—64.
  213. Kropf Lajos 1896. 108—109.
  214. Reizner János 1899—1900. IV. 147—148.
  215. Reizner János 1899—1900. IV. 148—150.
  216. Barabás samu 1891—1892. 1891. 649. JVe 97.
  217. RMKT. III. 420.
  218. Reizner János 1899—1900. IV. 151—153.
  219. Szántó Imre 1968. 15.
  220. Reizner János 1899—1900. IV. 151.
  221. Kropf Lajos 1896. 109.
  222. Reizner János 1899—1900. IV. 151.
  223. Szántó Imre 1968. 18.
  224. Szántó Imre 1968. 18.
  225. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 109—112., 121—128. sor. RMKT. III. 64—65.
  226. Szabó Károly: Magyar levelek a XVI. század közepéről. TT. 1880. 600.
  227. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 129—144., 146—148. sor. RMKT. III. 65.
  228. Reizner János 1899—1900. IV. 149.
  229. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 161—168. sor. RMKT. III. 66.; Kropf Lajos 1896.110.; Szántó Imre 1968. 20.; Barabás Samu 1891—1892.1891. 650. Ne 98.
  230.  Reizner János 1899—1900. IV. 145—146.
  231. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 168—172., 241—272. sor. RMKT. III.66., 68—69.
  232. Tinódí Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 149—156. sor. RMKT. III. 65—66.
  233. Kropf Lajos 1896. 109—112.; Szántó Imre 1968. 20—23. (csataleírásának alapvető hibája, hogy nem Áldana jelentésére, hanem Tinódi — e tekintetben zavaros és megbízhatatlan — elbeszélésére támaszkodik. Vö. még Czimer Károly: A szegedi veszedelem. Bp. 1891.)
  234. Barabás Samu 1891—1892.1891. 653. Mé 114., 657. JN° 127., 1892. 279. JN° 229.
  235. Kropf Lajos 1896. 110—111.
  236. Barabás Samu 1891—1892. 1891. 651. JN° 103.
  237. Kropf Lajos 1896. 111.
  238. Szabó Károly: Magyar levelek a XVI. század közepéről, id. mű 599.
  239. Kropf Lajos 1896. 111.
  240. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 225—232. sor. RMKT. III. 68.
  241. Szántó Imre kézirat.
  242. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 249—288. sor. RMKT. III. 69—70.
  243. Káldy-Nagy Gyula 1970. a. 70. 57. jegyzet.
  244. Kropf Lajos 1896. 109.
  245. Kemény Lajos 1911. 489—493.
  246. Szalay Ágoston 1861.110.; Szmollény Nándor 1910.67—69.
  247. Szabó Károly: Magyar levelek a XVI. század közepéről, id. mű 600.
  248. Kropf Lajos 1896. 111.
  249. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 238—240., 295—296. sor. RMKT. III.68., 70.
  250. Reizner János 1899—1900.1. 131
  251. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 297—308. sor. RMKT. III. 70. 274 Szántó Imre: A Temesvidék és a Maros-völgy várainak török uralom alá jutása 1552-ben.
  252. Száz. 1971. 16—56.; Szántó Imre kézirat.
  253. Szakály Ferenc 1981. 35—37.
  254. Szántó Imre 1968. 24.
  255. Vass Előd 1982. 70.
  256. MTKD. I. 144.
  257. EKk. Pray-gyűjtemény XIV. Ms 207.
  258. Barabás Samu 1891—1892. 1892. 275. 219.
  259. Szántó Imre: A Temesvidék és a Maros-völgy várainak török uralom alá jutása 1552-ben l. mű 37.
  260. Tinódi Lantos Sebestyén: Az vég Temesvárban Losonczi Istvánnak haláláról (1552), 289—296. sor. RMKT. III. 81.
  261. Barabás Samu 1891—1892. 1892. 286. fe 251.; Szendrei János: Szolnok eleste 1552-ben. HK. 1889. 125—140.
  262. Alexa Ivió: id. mű 418—419. 2. jegyzet.
  263. Reizner János 1899—1900.1. 131—132.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet