Előző fejezet Következő fejezet

 {537} Török megszállás alatt (1543-1686)

 

I. XVI. SZÁZAD



1. VÁROSKÉP ÉS NÉPESSÉG VÁROSKÉP

Azok az utazók, akik szükségből, kényszerből vagy pedig a megismerés vágyától hajtva áthaladtak Magyarország török által megszállt részén, rendszerint a biztonságosabbnak tekintett dunai vízi utat, vagy pedig az azzal párhuzamosan futó buda—belgrád—konstantinápolyi hadiutat választották, s óvakodtak attól, hogy az úttalannak tetsző Alföldre bemerészkedjenek.1 Ennek következtében ez utóbbi vidékről, kivált a Duna—Tisza köze déli részéről alig maradt ránk használható útleírás. így aztán ha a török köri Szeged külső képéről fogalmat akarunk nyerni, más forrásokhoz kell folyamodnunk segítségért. Szerencsére a városról készült török defterek sok topográfiai felvilágosítással szolgálnak, amelyekből — összevetve azokat az ásatási eredményekkel, későbbi tervrajzokkal és metszetekkel, valamint a szórványos forrásutalásokkal — nagy vonalakban rekonstruálható a XVI. századi Szeged képe és beosztása.

A városba érkezett idegennek először szükségképpen a csaknem minden oldalról házakkal övezett vár ötlött a szemébe. Nem mintha valami zordon sasfészek benyomását keltette volna: a környéken kitermelt terméskőből, de főként téglából rakott falainak magassága, a lőréses mellvédekkel együtt is, mindössze 8,50 méterre haladta meg a talajszintet. Vagyis: messzebbről rátekintve valósággal megbújt a magasabbra szökő tornyok és minaretek árnyékában. Annál is inkább, mert a hozzávetőleg négyszögletű építmény egy-egy falsíkja alig haladta meg a 200—200 métert (az egész kerülete kb. 876 méter, belterülete pedig 50—51 000 ma lehetett). így inkább kastélynak, semmint ágyútűzzel is dacoló várnak tűnhetett. Ódivatú, zömök, kör alaprajzú sarokbástyái — amelyek csaknem egész terjedelmükben a falsíkon kívül álltak — és négyszögletű kaputornyai aligha keltettek páni félelmet az alatta állóban.

A vár még a visszafoglalás kori, tehát XVII. század végi metszeteken is számos, szembeszökően középkorias vonást mutat, s az építészettörténeti vizsgálatok is arra az eredményre jutottak, hogy a törökök alig valamicskét módosítottak eredeti formáján. Mindebből pedig egyenest következik, hogy falai 1548 előtt is {538} aligha lehettek különösebben lepusztult, megrongálódott állapotban, s ilyenformán rejtély, hogy a török megszállás előtti évtizedekben — főként 1526 után — a magyarok miért nem használták. Mivel a vár rekonstruált középkori formájához képest a tiszai oldalon mutatkozik a legtöbb változtatás, gyanítható, hogy — mint az később többször is megesett — ekkor is ez a falszakasz volt beomolva.

A török idők legnagyobb változtatása az volt, hogy az eredetileg mindössze 2,8 méter vastag falakat belülről 6,6 méter széles és 4,7 méter magas földhányással bélelték ki. Vagyis alkalmassá tették arra, hogy az ágyútűznek is ellenállhasson. A várat egy átlag 18—19 méter széles és 3—3 1/2 méter mély árok kerítette, amely két — egymással nem érintkező — vízér kibővítésével keletkezett, s vizét a Tiszából kapta. A várból déli irányban nyílt kijárás, ahol is egy felvonóhídon lehetett Palánk városnegyedbe jutni.2 (Az északi falsík közepe táján nyíló kaput a török korban már nem használták.3) A váron belüli épületek rendeltetéséről ezen időszakból nincs adatunk, nyilván fegyver- és szertárul, az őrség enyhelyeként szolgáltak, s alkalmasint itt kaptak állandó lakást egyes egységek katonái is.

Szegeden ugyanis a török tisztségviselők és katonák java része nem a várban, hanem a Palánkban lakott. így volt ez 1552-ben, a hajdútámadáskor is, amikor, láthattuk, maga a bég is alig tudott bemenekülni a várba, más tisztek pedig itt estek fogságba, illetve vesztették életüket. S még inkább így volt az 1560-as évektől fogva, mivel a törökök valamikor 1554 és 1560 között a Palánk egész keresztény lakosságát kitelepítették, s házaikba maguk telepedtek be. A katonák még az időközben ide szivárgott mohamedán kereskedő- és iparoselemekkel együtt is bőven elfértek itt. Olyannyira, hogy egyes kisebb utcák házainak (így a Kis Szántó és Kis utca) használatával már 1560-ban felhagytak.4

A Palánkban (amelyet a törökök inkább Párkánynak neveztek) — akárcsak a többi, török által lakott egykori magyar városban — hihetetlen rendetlenség uralkodott, és a városképet rengeteg rom éktelenítette el. 1578-ban például a kincstár a következő rombadőlt épületeket és üres házhelyeket bocsátotta áruba:

  1. A kolostornak (tekke) nevezett kőépületet — amelyet az egyik oldalról az országút, a másik oldalról egy romos templom, a harmadik oldalról pedig a Beh-ram záim által megvásárolt kőházak határoltak — Cirak Haszan vette meg 30 gurusért.
  2. Az ehhez csatlakozó egykori barátlakások — amelyek egyik felől a kolostorral, másik felől az országúttal, a harmadik oldalról pedig a romos templommal, Musztafa udvarával és egy üres telekkel voltak szomszédosak — 31 gurusért keltek el. (Vevő: Behrám bej, budai defter-emin.) {539}
  3. Az egykor a szegediek birtokát képező, hosszú idő óta romos boltokért és házakért Piri halfa és Ahmet bölük basi 1500 akcsét fizetett.
  4. Bizonyos üres helyekért Musztafa 1000 akcsét adott.5

A Palánkot — mint neve is elárulja — földsánc, azon fölül karókból rótt paliszád és még kijjebb pedig árokrendszer övezte.6 Az árok— dacára annak, hogy a két erődítményrendszer között is volt víz — egyszersmind a várhoz csatolta a Palánkot, amely ilyképpen külső várként funkcionált. Azoknak a hidaknak felszedésével, amelyek a Palánkot az Alsóvárossal és a Középvárossal összekötötték, a várat és a Palánkot jól védhető, zárt egységgé lehetett alakítani, amelynek falai mögött a különböző rendű s rangú mohamedán elemek biztonságban érezhették magukat.

Itt, a Boldogasszony utcáról elnevezett mahelléban állott a szandzsákbég palotája, amelyet emiatt „mahalle-i mir-i liva"-nak, vagyis „szandzsákbég-negyednek" is mondtak.7 Az itt bégként működött későbbi híres budai pasa, Szo-kollu Musztafa életrajzírója szerint ez az épület a Tisza partján vagy ahhoz közel emelkedett, s egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy az 1527-ben is emlegetett, jól védhető Szilágyi-palotával volt azonos. A bég ablakaiból a piactérre nyílt kilátás; a bég egy alkalommal azért döngettette el két étekhordóját, mert az ablakból meglátta, hogy azok áron alól vették el egy szegény ember káposztáját.8 Eszerint a szegedi piactér is a Palánkban, azon belül a Boldogasszony utcai negyedben, a Tiszához közel terült el. Az 1560 utáni mahalle-elnevezésekből megállapítható, hogy a magyar lakosság kitelepítése után az itt megtelepedett mohamedánok vallási szükségleteit három imaház szolgálta. Közülük a nagyobbik a középkori Szent Demeter-templom átalakításával jött létre; a templom névadójáról elnevezett utcában állott, és „dzsámi-i serif Hasza-nak" nevezték. A két kisebb — a „meszdzsid-i Hassza" és a „meszdzsid-i Hoszrev-i mir-i alaj-i szabik" — a Nagy, illetve a Boldogasszony utcában volt; az utóbbit — neve szerint—egy Hüszrev nevű alaj-bég, tehát a szegedi szandzsákban szolgálati birtokkal rendelkező szpáhik parancsnoka alapította.9 A későbbi beszámolók és metszetek minaretek létezéséről is tudósítanak; ezek valószínűleg már a XVI. században is megvoltak. Szokollu Musztafa, már budai pasa korában, egy fürdőt létesített egykori szolgálati helyén.10

 {540} A polgárváros és a környék keresztény lakóinak persze a kitelepítés után is szabad bejárásuk volt a Palánkba. Nemcsak azért is, mert a törökök nem nélkülözhették az általuk piacra vetett árukat, hanem azért, mert a réven át jövő-menő árusnépeknek is keresztül kellett haladniuk a Palánkon akár a Duna—Tisza köze, akár pedig a Tiszántúl felől érkeztek. Mivel a szegedi vámhelyen keresztül élénk szarvasmarha-kereskedés folyt, a Palánk-béli utcáknak meglehetősen széleseknek kellett lenniük, s nyilván a vár déli falával párhuzamosan futottak ki a Középváros irányába, ahol — mint az a nevéből következtethető — a Szélös, (később Szegedi, majd a Szabadkai) út vezette tovább a forgalmat a Duna—Tisza köze felé. Alkalmasint ez a révtől a Palánkon és a Középvároson átvezető, egymásba kapcsolódó utcasor lehetett az 1578-as defterben emlegetett országút.11

A mohamedán Szegedet hozzávetőleg félkörív-alakban ölelte körül a polgárváros, amely kezdetben három — egymástól némi távolságra fekvő — városrészből állott. Az északi részt Felső-, a délit Alsóvárosnak nevezték; a kettő között, a Palánktól nyugatra terült el a Középváros, amely másik elnevezése — Külső-Palánk — alapján a palánk elővédjének tekinthető. Egykori területén fennmaradt Latorján utca és Latránkert elnevezések — a fentebb említettől (római Laterán) eltérő magyarázat szerint — arra utalnak, hogy afféle karókkal, esetleg szárazárokkal kerített ún. latorkert lehetett. Ez a magyaroktól lakott, 1546-ban még népes városrész fokozatosan sorvadt el; 1560-ban a Varga utca, 1570-ben a Gömböcs utca, 1578-ban a Felső vagy Félszer utca, 1590-ben pedig a Szobotka (Széles) utca neve tűnik el a defterekből. A XVI. század végén már csak a Szombathely utcát lakták.12

Az Alsó- és a Felsőváros minden jel szerint kerítetlenül terpeszkedett a Tisza árterületéből kiemelkedő földhátakon.13 Bár a középkorban a Felsővárosnak külön plébániatemploma volt, és két kolostor is működött itt, sőt a dominikánusok Szent Miklós monostorát az 1546-os defter is említi, nincs adatunk rá, hogy ezek valamelyike is használatban lett volna. A város keresztény lakossága az alsóvárosi Havi Boldogasszony templomot látogatta, amely a melléje épült ferences kolostorral együtt — a vár mellett — az egész település legszembetűnőbb épületegyüttese volt.14

Áldana 1552-es tapasztalatai alapján felettébb rendezetlen városnak írja le Szegedet, elbeszélése szerint a házak szerteszét szórva álltak benne.15 Ez egyébként nem is lehetett másként, hiszen Szegednek — eltérően a többi alföldi parasztvárostól {541} (például Nagykőröstől és Kecskeméttől) — ekkortájt még nem volt ólas-kertes külső övezete, így az ólaknak és egyéb gazdasági épületeknek a lakóházak mellett kellett helyet biztosítani. Ez az utcákat — s ezzel a városképet — szinte áttekinthetetlenné tette, s rengeteg átjárót, apró sikátort eredményezett, ami miatt a település a másféle városképhez szokott utazókban inkább óriásira duzzadt falunak, semmint valódi városnak tűnt.

 

DEMOGRÁFIAI VISZONYOK

Az ezen kereteknek életet kölcsönző népesség lélekszámának meghatározásához jó kiindulópontul szolgálnak a — szerencsére — viszonylag nagy számban ránk maradt török adóösszeírások, a defterek. Ezek ugyanis, kivált a hódoltság első évtizedeiben, jóval mélyebbre hatoltak a demográfiai viszonyok, a családi körülmények és a termelési adottságok felmérésében, mint a kor hasonló rendeltetésű magyar összeírásai. Közülük némelyek csak a családfők nevét adják meg (így Szeged esetében az 1554-es, az 1580-as, az 1582-es és az 1590-es fejadó-defte-rek), mások azonban, emellett, feltüntetik a családfővel együtt élő nős vagy nőtlen, felnőtt fiúgyermekek, a vele egy kenyéren levő házas vagy legénynek maradt testvérek, valamint esetleg a vele rokoni viszonyban nem levő legények keresztnevét is (Szegeden 1546-ban, 1560-ban, 1570-ben és 1578-ban). Az alábbiakban — városrészenként, azokon belül negyedenként (mahallekként) csoportosítva — közöljük a defterekben található abszolút számokat:16

 

A keresztény családfők számának alakulása 15461590

 

Palánk Külső-Palánk Felsőváros Alsóváros Összesen
1546 162 337 386 437 1322
1554 101 230 301 255 887
1560 - 119 241 312 672
1570 - 71 267 316 654
1578 - 5 322 340 667
1580 - 151 312 340 803
1582 - 50 312 284 646
1590 - 1 345 178 7

 {542}

 

Palánk városrész

Mahalle neve 1546 1553—1554
Nagy utca 52 44
10 l. fiú
7 l. testvér
2 özvegyasszony
63 önálló l.
Kis Csapó utca 25 26
7 1. fiú  
1 házas testvér  
5 1. testvér  
1 özvegyasszony  
11 önállói.  
SzentDemeter utca 52 31
2 házas fiú  
12 1. fiú  
2 házas testvér  
10 1. testvér  
54 önálló 1.  
Boldog sszony utca 20 ?
3 1. fiú  
1 házas testvér  
2 1. testvér  
2 özvegyasszony  
16 önálló 1.  
Kis utca 7 ?
2 önálló 1.  
összesen: 156 101
2 házas fiú  
32 1. fiú  
4 házas testvér  
24 1. testvér  
146 önálló 1.  

1560: A keresztény lakosságot a törökök kitelepítették a Palánkból.

 {543}

Középváros városrész

Mahalle neve 1546 1553—1554 1560 1570 1578 1580 1582 1590
Széles (Szegedi, Szobotka) utca 33 97 26 23 ? 10 10 -
6 l. fiú   22 l. fiú 18 l. fiú - - - -
2 házas l.
1 özvegyasszony
7 önálló l. 2 l. testvér
Kis utca 43 ? 24 - - - - -
2 házas fiú
5 l. fiú
2 házas testvér
14 önálló l. 17 1. fiú
Varga utca 61 ? - - - - - -
2 házas fiú
10 l. fiú
2 házas testvér
4 l. testvér
37 önálló l.
Szombathely utca 103 53 34 24 4 141 40 ?
1 házas testvér
13 l. fiú
2 házas testvér
16 l. testvér 20 l. fiú 23 l. fiú
1 özvegyasszony 20 l. testvér 1 házas vő
66 önálló l. 16 l. fiú 1 önálló l. 2 önálló l.
Felső (Félszer) utca 54 80 29 24 - - - -
2 házas fiú
11 l. fiú
1 házas testvér
6 l. testvér 20 l. fiú
1 özvegyasszony 19 l. fiú 1 l. testvér
22 önálló l. 1 l. testvér 1 önálló l.

 {544}

Mahalle neve 1546 1553—1554 1560 1570 1578 1580 1582 1590
Gömböcs utca 26 ? 6 - - - - -
  1 házas fiú   8 1. fiú          
  7 1. fiú              
  3 1. testvér              
  13 önállói.              
Összesen: 320 230 119 71 4 151 50 ?
8 házas fiú
52 1. fiú
9 házas testvér
32 1. testvér 23 1. fiú
3 özvegyasszony 58 1. fiú 1 házas vő
159 önálló 1. 72 1. fiú 29 1. testvér 1 önálló 1.

 

Felsőváros városrész

Varga utca 48 67 10 41 26 26 26  
2 házas fiú
13 1. fiú
4 házas testvér
8 1. testvér 33 1. fiú
2 özvegyasszony 4 1. testvér 10 1. fiú
63 önálló 1. 31. fiú 1 önálló 1. 3 önálló 1.
Budai utca 40 ? 20 19 25 25 25 80
1 házas fiú
10 1. fiú
3 házas testvér
1 1. testvér 13 1. fiú
11 önállói. 23 1. fiú 4 1. testvér 10 1. fiú
Közép utca 29 ? 19 21 28 28 28  
1 házas testvér 16 1. fiú 5 1. fiú
4 l. fiú 12 l. fiú 3 1. testvér 2 önálló 1.

 {545}

Mahalle neve 1546 1553—1554 1560 1570 1578 1580 1582 1590
Madaras (Alsó-Madaras) utca 1 özvegyasszony              
6 önálló 1.
13 19 21 32 33 33 33 -
3 1. fiú   17 1. fiú 13 1. fiú 18 1. fiú      
3 1. testvér   6 1. testvér 7 1. testvér
4 önálló 1. 1 önálló 1.
Szent Miklós utca 55 71 46 57 52 52 52 -
12 1. fiú   39 1. fiú 50 1. fiú 32 1. fiú   - -
4 házas testvér   9 1. testvér 4 1. testvér    
1 1. testvér 1 önálló 1.  
28 önálló 1.
Halász (Szent Lélek) utca 60 37 46 52 62 62 62 -
13 önálló 1.   28 38 26      
71. fiú
2 házas testvér
3 1. testvér 1. fiú 1. fiú
1 özvegyasszony 1. fiú 3 házas testvér 11. testvér
Szent György utca 79 57 45 42 41 41 41  
1 házas fiú
8 1. fiú
2 házas testvér
6 1. testvér 25 1. fiú 18 1. fiú
72 önálló 1. 31 1. fiú 6 1. testvér 5 1. testvér
Szíjártó utca 24 16 ? ? ?      
11. fiú
1 házas testvér
11. testvér
8 önálló 1.
Tót utca 15 1 házas fiú ? 19 ? 34 34 34 265
  41. fiú   10 1. fiú   23 1. fiú      
  1 házas testvér 2 1. testvér      

 {546}

Mahalle neve 1546 1553—1554 1560 1570 1578 1580 1582 1590
Kis Szent Miklós utca 21. testvér              
3 önálló 1.              
- 34 ? ? 11 11 11 -
        71. fiú 11. testvér      
Sóhordó utca - ? 15 ? 10 - - -
összesen: 363 301 241 264 322 312 312 345
5 házas fiú
64 1. fiú
18 házas testvér 3 házas testvér
25 1. testvér 32 1.testvér 20 1. testvér
4 özvegyasszony 163 1. fiú 3 önálló 1. 5 önálló 1.
208 önálló 1.   Alsóváros városrész        
Szentháromság utca 66 2 házas fiú 101. fiú 3 házas testvér 16 1. testvér 35 önálló 1. 74 37 21 1. fiú 36 23 1. fiú 3 1. testvér 34 25 1. fiú 7 1. testvér 34 34 33
Balog (Boldog- 85 39 55 53 56 58 58 40
asszony) utca 2 házas fiú 19 1. fiú   29 1. fiú 36 1. fiú 12 1. testvér 49 1. fiú 20 1. testvér      
  5 házas testvér     1 önálló 1.      
  241. testvér              
  67 önálló 1.              
Kun utca 50 8 1. fiú 1 házas testvér 8 1. testvér 24 önálló 1. 38 25 16 1. fiú 27 13 1. fiú 71. testvér 1 önálló 1. 35 19 1. fiú 41. testvér 35 35  
 {547}
Mahalle neve 1546 1553—1554 1560 1570 1578 1580 1582 1590
Kőégető utca 69 3 házas fiú 11 1. fiú 2 házas testvér 9 1. testvér 11 önállói. 59 96 68 1. fiú 107 67 1. fiú 17 1. testvér 118 74 1. fiú 17 l. testvér 118 118 105
Balog („másik" 51 45 46 52 55 55 - -
Balog) utca 1 házas fiú 8 1. fiú 2 házas testvér 5 1. testvér 2 özvegyasszony 7 önálló 1.   26 1. fiú 33 1. fiú 6 1. testvér 25 1. fiú 7 1. testvér      
Fazékjártó (Fazék- 89 9 53 41 41 41 41 -
szer, Fazekas, 2 házas fiú   30 1. fiú 21 1. fiú 26 1. fiú      
Fazék) utca 91. fiú 4 házas testvér 4 1. testvér 7 önálló 1.       1 házas vő 1 1. testvér      
összesen 410 10 házas fiú 65 1. fiú 17 házas testvér 63 1. testvér 1 özvegyasszony 158 önálló 1. 255 312 200 1. fiú 316 193 1. fiú 45 1. testvér 2 önálló I. 339 218 1. fiú 1 házas vő 55 1. testvér 339 284 178

 

 {548} E számadatoktól még hosszú és hellyel-közzel felettébb tekervényes út vezet a tényleges népességszám meghatározásáig, hiszen mindmáig nincsenek olyan szorzószámaink, amelyeknek az egyes forrásfajtákra való mechanikus alkalmazásával megnyugtató végeredményhez juthatnánk. A Somogy megyei Sziget mezővárosban — amelynek lakosságáról 1551-ben, ritka kivételként, olyan fejenkénti összeírás készült, amiből mind a lélekszám, mind pedig a családszerkezet egyszerűen leolvasható — egy háztartásra (függetlenül attól, hogy az illető egység genetikus kiscsalád, idegeneket is magában foglaló formáció vagy éppen családtöredék volt-e) átlag 3,6 fő esett. Az átlag itt azért ily alacsony, mert a várost és környékét állandóan zaklatták a törökök, s emiatt a töredékcsaládok arányszáma rendkívül magasra szökött fel.17 Mivel Szeged az első, az 1546-os török összeírás (46. fénykép) felvételének idejére már nyilván kiheverte az 1526—1528-ban elszenvedett károkat, s megszállása lényegében véve vértelenül ment végbe, itt az átlagszám alkalmasint 4 körül keresendő. Sőt még feljebb — legalább 4,2 fő körül —, mert Szegeden jóval magasabb (60%) a nőtlen testvért vagy szolgát is magában foglaló családok arányszáma, mint Szigeten. E kulcs alkalmazásával, első lépésként, a következő eredményre jutunk:

1322 (családfő) X 4,2 (átlag főszám)=5552 lélek

Nagy kérdés persze ezután, hogy hány szegedi lakosnak sikerült elkerülnie a defterbe jegyeztetést. Káldy-Nagy Gyula 20%-os korrekciót javasol az ilyfajta hibák kiküszöbölésére.18 Ez Szeged 1546-os összeírása esetén márcsak azért is indokoltnak látszik, mert abban feltűnően kevés — mindössze 13 (a családfők 0,9 %-a) — özvegyasszonyt találunk feljegyezve, ami ellentmond minden logikus várakozásnak. Mindennek okán indokoltnak látszik a fentebb kikalkulált 5552 főhöz további 1100 főt hozzászámolni. így aztán Szeged keresztény lakosságának számát 1546-ban 6500—7000-re becsülhetjük, amivel alighanem a hódoltság kiemelkedően legnagyobb települése lehetett.

Szegeden 1545-ben 323 katona húzott zsoldot, s mint az 1552-es eseményekből kitetszik, legalábbis egy részük családjával együtt telepedett meg itt. A török {549} kolónia létszámát jócskán megnövelhették az ide vezényelt közigazgatási tisztviselők, a szandzsákbég körül legyeskedő szolgák és a környéken birtokos szpá-hik, akiknek — akárcsak másutt — itt sem lett volna tanácsos védtelen birtokaikon élni. Mivel e békésnek számító helyen török kereskedők és kézművesek is otthonra leltek, aligha tévedünk, ha az itteni mohamedán—délszláv elem összlétszámát 1000—1500 fő között keressük. Vagyis: Szeged összlakossága 1546-ban 7500—8000 főre rúghatott, amivel viszont a legnépesebb magyarországi török erősségek sorába tartozott. Idézzük emlékezetünkbe: pontosan ugyanennyire tehető a város népessége két évtizeddel a török megszállás előtt, 1522. évi adatok alapján. A további évtizedekben — mivel katonai fontossága 1552, majd kivált 1566 után rohamosan csökkent — leapadt az itt állomásozó őrség létszáma. 1558/1559-ben 307-en, 1569-ben mindössze 235-en, 1574-ben 217-en teljesítettek itt szolgálatot.19 A mohamedán lakosság összlétszáma azonban aligha esett vissza hasonló ütemben. 1578-ban 259 családfőt írtak össze a Palánk három utcájában (a Nagy utcában és a Szent Demeter utcában 83—83-at, a Boldogasszony utcában pedig 93-at), akiknek jelentős része azonban nem fegyverforgató, hanem kincstári vagy közigazgatási tisztviselő, illetve kézműves volt. Rajtuk kívül — és anélkül, hogy a belső, illetve a külső váron belüli elhelyezkedésükről felvilágosítással szolgálna — további 77 olyan személy nevét sorolja fel az 1578-as defter, akik valamelyik itt állomásozó irreguláris csapattestben szolgáltak:

  1. a müszellemek dzseámetje 36, kivétel nélkül délszláv nevű,
  2. a koptok dzseámetje — Dervis Véli parancsnoksága alatt —12, török nevű,
  3. a cigányok első dzseámetje — Bálint cigány vezetésével — 12, részben délszláv, részben magyar nevű,
  4. a cigányok másik dzseámetje — Jován cigány fősége alatt — 6, délszláv nevű,
  5. Basára Nikola dzseámetje pedig 10 délszláv nevű harcosból állott.20 Vagyis az erődítményben élő török, délszláv, kopt és cigány férfiak — ha családjukkal együtt tartózkodtak itt: családfők — száma nemcsak elérte, hanem némileg meg is haladta az 1545-ös katonaszámot.

Annál nagyobb változások következtek be az 1560-tól kezdve a kerítetlen városrészekben lakó, adófizető keresztények számában. Az adózó családfők száma már 1546 és 1554 között is jelentősen lecsökkent, majd 1560-ra egyenest az 1546-osnak a felére zuhant vissza; 1560 és 1582 között lényegében véve egyazon szinten — 650 fő körül — mozgott, majd ismét erőst csökkenni kezdett. (48. grafikai melléklet.) {550}

 

 

48. grafikai melléklet.

Adózó családfők száma Szegeden

 

Az 1554-es adóösszeírásban tükröződő népességcsökkenést nyilvánvalóan az1552-es események okozták. Bár az 1546-os és az 1554-es defter összevetése „csak" 268 családfős — sőt, mivel a háztartásfővel együtt gazdálkodó házas testvéreket és fiúkat 1554-ben nem vették számba, valójában még kisebb — visszaesést mutat, a város lakossága csaknem teljesen kicserélődött. Az összeírás készítője 137 főt minősített „új adófizetőnek" (az összeírtak 13 %-a); ezek éppúgy lehettek {551} újonnan bevándoroltak, mint az előző összeírásból ilyen vagy olyan okból kimaradt szegediek, vagy olyan fiúgyermekek, akik időközben maguk is háztartásfővé válva apjuk helyére léptek (a felsővárosi Szent Miklós mahallében lakó, „új adófizetőként" regisztrált Fijas Benedek nyilvánvalóan az 1546-ban — háztartástagok nélkül — ugyanott szereplő Fijas Tamás fia volt). Éppen ezért a szegedi lakosság kicserélődésének tényleges mértékét sokkalta jobban mutatja a családnév-anyag szembetűnő megváltozása. Az egyes városnegyedek azonosítható utcáiban az 1546-os és az 1554-es összeírás családnév-anyaga az alábbi százalékban mutatkozik azonosnak.

 

Palánk (két azonosítható utca alapján)
18,6%
Középváros (két azonosítható utca alapján) 17,3%
Felsőváros (négy azonosítható utca alapján) 16,7%
Alsóváros (hat azonosítható utca alapján) 16,3%
Mindösszesen 17,2%
Palánk (két azonosítható utca alapján) 18,6%
Középváros (két azonosítható utca alapján) 17,3%
Felsőváros (négy azonosítható utca alapján) 16,7%
Alsóváros (hat azonosítható utca alapján) 16,3%
Mindösszesen 17,2%

 

Ha az arányszámok ilyetén alakulásába bizonyára jócskán belejátszott is a családnevek ingatagsága és változékonysága, a belőlük levonható tanulság mégis meghökkentő: az 1552-es elvetélt ostrom következményeképp az eredeti lakosságnak mintegy 65—70 %-a ragadott vándorbotot, vagy legalábbis az összeírás időpontjáig még nem tért vissza szülővárosába. A szegedi társadalom gyökeres átalakulásának biztos jeleként az egyik azonosíthatatlan mahalléban — talán a Palánk-beli Boldogasszony utcában (?) — az 1554-es adóösszeírásban feltűnnek az első, agrártermeléssel foglalkozó szerb telepesek is.21 Ekkor 14-en, huszonnégy esztendő múlva, 1578-ban — ezúttal is egy bokorban, de most az alsóvárosi Szentháromság utcában — már 30-an éltek és dolgoztak itt.22

Az 1554 és 1560 közötti visszaesést, amely további 400 családfővel apasztotta le a város lakosságát, semmilyen köztörténeti esemény nem indokolja. A jelenség magyarázata — bár annak kiváltó okát egyelőre változatlanul nem ismerjük — mindazonáltal meglehetősen kézenfekvő és egyszerű. Mivel 1560-ban és az azt követő 120 esztendőben a Palánkot csak mohamedánok és az őket szolgáló délszlávok lakják, nyilvánvaló, hogy a megszállók és az itteni magyar lakosság közt valamiféle meghasonlás támadt, ami végül is az utóbbiak kiutasításához vezetett. Nehéz eldönteni, hogy egyszerűen csak szükség volt a helyre, vagy a Szokollu Musztafát követő új szandzsákbég, Dervis azért döntött így, mert félt, hogy megismétlődik a polgárság 1552-es „árulása". A lényeg az, hogy a kiűzött Palánkbéliek nem a város valamelyik másik negyedét választották új lakóhelyüknek, {552} hanem javarészük szétszéledt a szélrózsa minden irányában. Sőt az egyes városrészek összeírás-adatai azt látszanak tanúsítani, hogy magukkal ragadták a közép- és felsővárosi polgárság egy részét is.

A tőkeerős, vállalkozó kedvű hódoltsági magyar paraszt-polgárság folyamatos kivándorlása a királyi Magyarországon sok más hódoltsági várost is meggyengített akkortájt, Szeged gazdasági helyzetét azonban, úgy tűnik, alapjaiban rendítette meg a két egymást követő, hatalmas vérveszteség. A jóval több mint 3000 lakost számláló város még így is a hódoltság legjelentősebb települései közé számított — s az is maradt mindvégig —, de már csak árnyéka volt egykori önmagának.

 

2. A „SZEGEDI DIASZPÓRA"

A török előrenyomulás, majd berendezkedés hatalmas — gazdasági és társadalmi kihatásaiban mindmáig fel nem mért — népességmozgást indított el részben a megszállt területen, részben pedig a hódítástól közvetlenül fenyegetett országrészekben. A nemesség úgyszólván teljes egészében odahagyta idegen uralom alá került lakóhelyét és birtokait, s példáját követte az ottani szabad királyi városok polgárságának túlnyomó része is, aminek következtében a két legjelentősebb magyar város, Buda és Pest, valamint Székesfehérvár valósággal összezsugorodott, s elvesztette korábbi gazdaságszervező funkcióját. Bár akadtak menekülők ezekből is, a dunántúli és Duna—Tisza közi mezővárosok magyar paraszt-polgársága kezdetben várakozó álláspontra helyezkedett, s csak később — miután kipuhatolta és a saját bőrén megtapasztalta a török uralom igazi természetét — kezdett, egyre gyorsuló ütemben, átszivárogni a királyi Magyarországra.23 Ez a sokágú folyamat természetesen több ponton módosította mind a kibocsátó, mind pedig a befogadó társadalmi közeget; a hódoltságban a fokozatos leépülés felé hatott, s nyilván nem kevés zavart okozott a királyi Magyarországon és Erdélyben is, ahol a beáramlóknak — legyenek akár nemesek, akár polgárok, akár pedig parasztok — keményen meg kellett küzdeniük a megélhetésért és a beilleszkedésért.

A szabad királyi városnak számító, de gazdasági-társadalmi struktúráját tekintve inkább a mezővárosokhoz hasonlító Szeged „meneküléstörténete" sokkalta bonyolultabb képletet mutat. Polgárai 1543 és 1552 között, sőt bizonyos fokig még az után is, igyekeztek kijönni új uraikkal, akik viszont, úgy tűnik, biztosították számukra a békés megélhetés feltételeit. Szeged népének állásfoglalása tehát — {553} gazdasági mentalitásának megfelelően — a mezővárosokéval rokon. 1552-vel, majd 1554 és 1560 között — véleményünk szerint a Palánkból való kitelepítés hatására — gyors fordulat következett be a hódítók és az alávetettek viszonyában. A városlakók mintegy fele oly pánikszerű gyorsasággal távozott, amilyenre csak a hódoltság alá került más szabad királyi városokban volt példa, csakhogy ez utóbbiaknál a lakosság szétszéledése közvetlenül az elfoglaláskor vagy már azt megelőzően következett be. Szeged „meneküléstörténetének" ezen specifikus vonásai már önmagukban is megkülönböztetett figyelmet érdemelnek, méginkább kiköveteli azt a szegedi menekülteknek az őket befogadó közösségekben játszott, szembeszökő alakító-formáló szerepe. Ez néhol odáig ment, hogy nyugodtan beszélhetünk egyfajta országon belüli „szegedi diaszpóráról", amelynek — egymással kapcsolatot tartó — sejtjei a hódoltságban, a hódoltsági peremvidéken, a királyi Magyarországon és Erdélyben egyként megtalálhatók.

Bár az első, 1546-ban készített szegedi adóösszeírás csak 104 családfőnyi visszaesést mutat 1522-höz képest, aligha képzelhető el, hogy a várost 1526 és 1543 között ért gyakori csapások következtében s különösképp a török megszállás miatt mindössze csak ennyi család távozott volna el innen. Nyilvánvalóan az történt, hogy az elpusztultakat és elköltözötteket pótolni tudta a még jobban fenyegetett, még védtelenebb környékbeli magyar lakosság beáramlása. Számos adat igazolja ugyanis, hogy a tőkeerős szegedi polgárság szétrajzása már a török foglalást közvetlenül megelőző és követő években megkezdődött.

Tóth Mihály sorsáról fentebb már esett szó. Hogy közel sem ő volt az egyetlen szegedi, aki az 1540-es években Debrecenbe menekült, a befogadó város Izabella királyné által 1549-ben kibocsátott privilégiálisa egyértelműen bizonyítja. Mivel az azt kieszközlő tanácsbeliek között két szegedi bevándorolt — Tóth Mihály és Kis Pál — szerepel,24 alapos joggal feltételezhető, hogy az ide menekült szegediek — akik Takáts Sándor szerint külön „községet" alkottak25 — rendkívül jelentős gazdasági-társadalmi súllyal bírtak új lakóhelyükön is. A szegedieknek a városigazgatásban játszott meghatározó szerepére utal az is, hogy Debrecen magisztrátusának jegyzőkönyveiben már 1547-ben — ez évből való a város első ránk maradt jegyzőkönyve — fel-felbukkannak az ö-ző szegedi tájszólás nyomai.26

Más szegediek a környékbeli településeken igyekeztek kivárni, mire fordul a török uralom alá került város sorsa. Az időlegesen Makón meghúzódott Kalmár család fordulatokban gazdag történetét márcsak azért is érdemes lépésről-lépésre {554} nyomon követni, mert jól mutatja a szétrajzás módját és lehetséges irányait. Ez az első pillantásra egyedinek tűnő családsors alkalmasint több tucatnyi elmenekült szegedi család életútját példázza.

A nemesi származású Kalmár János 1542-ben nősült; ahogy ez akkortájt szokás volt, házasságkötésével is kereskedelmi kapcsolatait erősítette meg, amikor Ambrus kassai kereskedő-polgár Margit nevű lányát feleségül vette. Szeged és Kassa töretlenül élénk kereskedelmi kapcsolatait tanúsítja, hogy Ambrus másik lánya, Anna is a Szegedről elszármazottak közül talált férjet; bizonyos Pajzsgyártó Márton házastársa lett. E házasság egyébként nem sokat lendített Kalmár János vagyoni helyzetén, hiszen felesége a házasságkötés idején már régóta apátlan-anyátlan árva volt, és testvérével együtt különböző rokonoknál nevelkedett. Előbb vér szerinti atyjafiuk, Bornemissza János tartotta őket, majd az eredetileg pesti Vas István nagyváradi portáján éltek. (Élete utolsó esztendejében mint Hobicz Gergely felesége Nagyváradon telepedett le anyjuk, Anna asszony is.) Ambrus árvái 1562-ben apjuk 200 aranya és 200 forintnyi kalmár áruja miatt perelték Vas István özvegyét Kassa város tanácsa előtt.27

Kalmár azok közé tartozhatott, akik készek lettek volna fegyverrel is szembeszállni a törökkel, ezért — legkésőbb Zákányék budai kivégeztetése után — Makóra költözött, amelyet egyelőre még nem fenyegetett a török hódítás, és ahonnan — mint a fejlemények mutatják — többé-kevésbé zavartalanul folytatni tudta kereskedői tevékenységét. 1543 elején itt született első, Márton nevű fia. Őt még a makói tartózkodás idején további három gyermek — két lány és egy János nevű fiú — követte.

A népes családot, amelyhez időközben a rokonok is csatlakoztak, az 1552-es szegedi vállalkozás kudarca kényszerítette továbbmenekülésre. Az ez év nyarán és őszén diadalmasan előrenyomuló török hadak elől Kalmárék egyre északabbra húzódtak, és végül Beregszászon kötöttek ki, aholis november 30-a táján legkisebb fiúgyermekük, András, a világra jött. Beregszász ekkortájt olyannyira zsúfolva volt alföldi menekültekkel, hogy a Kalmár család csak a várban kapott szállást; egy Bodó Pál nevű szegény ember lakásán szűkölködtek. Miközben itt kiteleltek, nyilván nem egy szegedi és makói ismerősre akadtak a városban menedékre leltek között.

A gazdasági megfontolásokon túl valószínűleg a felvidéki részek túlzsúfoltsága késztette János kalmárt arra, hogy 1553 tavaszán ismét visszatelepedjék a hódoltságba; csakhogy nem a török garnizonvárossá lett Szegedre, hanem a törökök által viszonylag kevésbé ellenőrzött Kecskemétre,28 ahol 1559-ben az Új {555} utca mahalle új lakói között vették számba a török hatóságok.29 A családfő többé már nem változtatott lakóhelyet; úgy látszik, Kecskeméten megtalálta számítását, s csakhamar a város életét irányító rétegbe emelkedett, többek között a főbírói tisztet is viselte. A város által — az unokája, Márton fia Mihály számára 1600. szeptember 29-én — kiadott bizonyságlevél szerint „az ecclesianak egy főoszlopa volt, az polgári társaságnak és városunknak főgondviselője, főbírája és főtanácsa volt, az jóságos cselekedetekben az keresztény mértékletes és tiszta életben mindenekelőtt tündöklött, az jóknak szeretője, az gonoszoknak gyűlölője volt, az nyomorultaknak segítője, táplálója és mind haláláig keresztyén hivataljának serény követője volt. Anyja pedig asszonyi állatokhoz seregünkben az szent élethez illendő tiszta életet viselt és szemérmetességet, minden tökéletes erkölcsben világos szövétnek gyanánt volt. Az szegényekhez penig olyan volt, mint Tabita, ki felől szól szent Lukács articulus 9."30 A családfő 1581 augusztusában hunyt el, és a kápolna melletti cínteremben helyezték örök nyugalomra.31

Kecskeméten egyébként a XVI. század dereka táján népes szegedi kolónia élt. 1557-ben Ötvös Sebestyén, Ötvös Benedek és Ötvös Imre kecskeméti ötvösmesterek azzal a kéréssel fordultak a debreceni tanácshoz, hogy számukra adja ki a debreceni ötvöscéh artikulusait. „Ezek az ötvösök — úgymond a számukra szeptember 18-án kibocsátott céhlevél bevezetése — mikoron Szegeden laktanak volna, ott volt céhek, de Szegednek pusztulásában az ötvösöknek minden arti-külusi elvesztenek. Annak okáért szabadosan könyörgöttenek, hogy Döbröcön-ben az bírákhoz mennének és onnét az ötvösmestereknek artikulust hoznának."32 A szegedi ötvösök tehát közvetlenül a szegedi veszedelem után telepedhettek át Kecskemétre. A városról készített, 1559-es török összeírás a Szentmária utca mahalléban 47, a Nagy utca mahalléban pedig egy olyan nős személyt említ, akik „régebben Szeged rájái voltak, de most ténylegesen Kecskemét nevű városban telepedtek le", de köztük egyetlen olyan sincs, aki az Ötvös nevet viselte volna.33 Visszatérve a Kalmár családra, amelyet Kecskeméten már következetesen Szegedi családnak tituláltak: a kecskeméti lakozás alatt felcseperedett gyermekek sorra elhagyták a szülői házat. Anna leányuk egy Gáspár Benedek, Ilona lányuk pedig {556} egy Bodonyi Mihály nevű kecskeméti polgárhoz ment feleségül. Mivel a Bodonyi név [Bodon formában] az újonnan összeírtak között ugyanazon mahalléban — az Új utcaiban — szerepel, mint Kalmár Jánosé, meglehetősen valószínű, hogy ez a család is Szegedről menekült Kecskemétre.34 Amiből viszont az is következnék, hogy a Szegedről elszármazott családok gyermekeik összeházasításával is őrizni igyekeztek a közös származás tudatát. A legidősebb fiú, Márton 1569-ben házasodott; Polgár Imre35 és Palicskó Márta lányát, Zsófiát vezette oltárhoz, aki azonban a későbbiekben — mivel nagyatyja, Palicskó Demeter „nemes úrember", sőt, a kecskeméti tanúk szerint „ő felségének főnemesi voltának" [így!] — maga is a Palicskó nevet használta. E házaspár, hasonlóan Kalmár (Szegedi) Jánosokhoz, úgyszintén jó emléket hagyott maga után Kecskeméten: „mivelhogy Zegedi Mihálynak atyja Zegedi Márton, anyja Palickó Zsófia volt, és mind nemzetségének s mind őmagának tisztességes életük és állapotjuk felől jó emlékezet van."

Márton e házasság révén — dacára annak, hogy kecskeméti lakosként természetesen török alattvalónak, rajának számított — birtokos nemessé vált. Felesége kezével együtt ugyanis a szomszédos Szentkirály és Borbásszállás (Külső-Szolnok, később Pest megye) nevű puszták tulajdonjoga is rászállott. Egyebek mellett ez is szükségessé tette, hogy Márton — András nevű öccsével együtt — nemességújító címeres levelet eszközöljön ki az uralkodótól. Ennek birtokában ugyanis nagyobb sikerrel védelmezhette — természetesen nem a török, hanem a magyar jogigénylőkkel szemben — birtokjogait. I. Miksa király nemességújító diplomája 1579. december 15-én kelt és Heves—Külső-Szolnok vármegyék 1581. január 1-i, egri közgyűlésén hirdették ki.

Feltűnő, hogy Márton e nemességújító levélbe másik fiútestvére, János nevét nem vetette be. Úgy látszik, hogy Kalmár (Szegedi) János középső fiúgyermekének útja korán elvált testvéreiétől. A fentiekből következik, hogy már 1579 előtt elhagyta Kecskemétet. Csak a XVII. század elején hallunk róla; ekkor ő is hódoltsági területen, Gyöngyös mezővárosban élt, s a jelek szerint előbb Dobó Ferenc, utóbb Lorántffy Mihály és Rákóczi György—gyöngyösi részbirtokos földesurak — érdekeit képviselte. Testvérei példáját követve 1608-ban maga is hódoltsági birtokossá vált azáltal, hogy az év augusztus 4-én Lorántffytól zálogba vette Kis- és Nagyrede, valamint Fajzat Heves megyei falvak egy részét. Mivel 1615-ben 500 magyar forintért Zemplén megyei zálogos birtokot szerzett, vélhető, hogy ki kívánt költözködni a hódoltságból vagy már ki is költözött onnét.

 {557} János vélhetőleg már abban a viszálykodásban sem vett részt, amely a Kecskeméten maradt négy Szegedi-testvér — Márton és András, illetve Anna és Ilona — között 1581 után, az atyai örökség felosztása miatt támadt. Az ingatlan vagyon és a — rendszerint családi keretekben folytatott, osztatlan — kereskedelmi vállalkozás továbbvitelének joga a fiú örökösöket illette, akik viszont kötelesek voltak a leánytestvéreiket megillető vagyonrészt kiszolgáltatni. Márton végrendeletének előadása szerint ő és András öccse készek is lettek volna a tisztességes megegyezésre, de „fösvény és telhetetlen" nőtestvéreik és sógoraik, többet remélve, török bíróság elé vitték az ügyet, és keresetüktől csak akkor álltak el, amikor az „egri keresztény urak" — vagyis: a hódoltsági jogaik felett féltékenyen őrködő Heves vármegyei és végvári tisztek — emiatt keményen megfenyegették őket. (Az akkor már Nagyváradon lakó Bodonyi Mihályék később, immár magyar fórumok előtt, újra kezdték a pereskedést.)36

Szegedi Márton 1585-ben — öccsével és anyjával együtt — a királyi Magyarország egyik legjelentősebb kereskedelmi centrumába és egyben az alföldi menekültek egyik legfontosabb gyűlhelyére, Nagyszombatba telepedett át.37 Aligha valamiféle személyes okból, hiszen távozásuk számos más, hasonlóan tőkeerős hódoltsági kereskedő-polgár helyváltoztatásával esett egybe. Nyilván mindannyian azt érezték, hogy nagy volumenű kereskedelmi tevékenységük számára már szűkek a hódoltság adta lehetőségek, bizonytalanok az életkörülmények, s jobb egy olyan, biztonságosabb helyre távozniuk, ahol ugyanazon áruk cseréjével foglalkozhatnak, csakhogy kedvezőbb körülményekés tágabb lehetőségek közt. Márton végrendeletében úgy nyilatkozott, hogy „az pogány mód nélkül való kegyetlenségét nem szenvedhetvén" döntött a távozás mellett.

A Szegedi János-féle egykori vállalkozás tőkeerejét mi sem mutatja jobban, mint hogy fiai új lakóhelyükön is legott a kereskedő patríciátus első vonalába ugrottak, jóllehet Nagyszombatban ekkortájt szép számmal éltek olyan nagykereskedők, akiknek üzleti kapcsolatai Augsburgtól Kassáig, Krakkóig, dél felé pedig — megbízottak láncolatán át — a hódoltsági marhatenyésztők szállásáig terjedtek. Legalábbis erre utal, hogy több ízben adtak kölcsönt magának a királyi kamarának, s a szorult helyzetbe került más testületek és magánosok is előszeretettel fordultak hozzájuk kisebb-nagyobb kölcsönökért. Az ide menekült egykori margitszigeti domokos apácák például egyik nagyszombati szántójukat vetették nekik zálogba egy 111 forintos kölcsön fejében. Márton és András ugyanilyen úton még számos más, Pozsony megyei részbirtokot is magához váltott az 1580-as és az 1590-es években, sőt 1601-ben Márton egy egész falut — a Bazin tulajdonában {558} levő" Tirlinget — is megvásárolt. Mindeközben nem feledkeztek meg a hódoltsági birtokokról sem. A Márton által örökölt Szentkirály és Borbásszállás mellé — amelyeknek bére rendszeresen befolyt a használóktól Nagyszombatba — 1597-ben zálogba vették a Solt megyei Bolyár és Mikla pusztát, továbbá Solt mezőváros bizonyos részeit is.

Jellemző lehet a Nagyszombatban letelepedett szegediek jelentős számára — de egyszersmind a Szegedről elszármazottak kötődésére is —, hogy amikor Márton 1600-ban megözvegyült, Thúry Annát, az úgyszintén Szegedről menekült Thúry, más néven — s ez ismét sokatmondó adat — Kalmár család lányát vette nőül. Mártonnak — éppen e házassága miatt — csakhamar távoznia kellett Nagyszombatból; hosszas hányódás után, 1608-ban Kassán talált új otthonra.38

Nagyszombatban másodszülött fia, Szegedi Gáspár öregbítette tovább a család hírnevét: nem kevesebb, mint 23 aranyat, 2 tallért és 47 dénárt áldozott Szenei Molnár Albert külföldi utazására, aki e nagylelkűséget azzal viszonozta, hogy Postilla Scultetica című könyvét a nagyszombati helvét községnek, azon belül elsősorban Mezőszegedi Gáspárnak, Imádságos könyvecskéjét (Heidelberg, 1621) pedig Gáspár feleségének és nővérének ajánlotta: „Az nemes, tiszteletes és istenfélő Echi Orsika aszszonnak, Mezőszegedi Gáspár uram kedves házastársának, ismét az tiszteletes és nemes Szegedi Anna aszszonnak, Krausz János uram istenfélő házastársának, Szegedi uram szerelmes húgának, az nagyszombati ecclesiá-ban kegyes életnek és tökéletes tisztasággal, jó hírrel, névvel tündöklő tükörinek, nékem keresztyéni szeretettel tisztelendő aszszonyaimnak." A meleg hangú ajánlás nem is tévesztette el célját; amikor 1624-ben Molnár Keresztyéni Religio című művének kiadására kellett a pénz, egy bizonyos — nem családhoz tartozó, de a neve után ítélve minden bizonnyal szegedi származású — Szegedi Boldizsárral együtt, Gáspár uram ismét a zsebébe nyúlt, aholis még ugyancsak szép számmal csilingelhettek az aranyak.39

Amikor Szegedi Márton 1608 májusában Kassára, anyja szülővárosába érkezett, legott családi körben érezhette magát, András öccse — bár fenntartotta nagyszombati érdekeltségei egy részét is — már évek óta Kassán élt, s a város legtekintélyesebb polgárai sorába tartozott. Sőt legkésőbb 1600-tól fogva Kassán lakott és kereskedett Márton legidősebb fia, Mihály is.40 De ha ilyen családi kapcsolatai {559} nincsenek, Márton úr akkor is bizvást számíthatott volna a kassaiak szíves fogadtatására. S nemcsak azért, mert kassai kereskedő körben nyilván jól csengett a neve, hanem elsősorban azért, mert a szegedi származás itt felettébb jó ajánlólevélnek minősült. A „szegedi" névnek már jó ötven esztendővel korábban nagy becsületet szereztek az itt hihetőleg nagy számban gyökeret eresztett menekültek, mindenekelőtt a Pap Benedek vezette „kereskedőház".

A Pap György három fiából álló családi vállalkozást — amely ekkortájt még főként a marhakereskedésből pénzelt — Szegeden laktukban a legidősebb testvér, Ferenc irányította. „Tudom — mesélte 1562-ben egy Váradra szakadt szegedi kalmár —, hogy Zegeden Pap Ferencz volt a marha kereskedésbe fő, mert akkor Pap Benedek és Pap Antal gyermekek valának, jóllehet azután, hogy Pap Benedek felnevelkedett vala, ő is futott, kereskedett, de Pap Ferencz volt fő fundamentum minden marha lelésbe." (Érdekes, hogy apjuk nem tartozott bele a vállalkozásba; ahogy egy másik Váradon fellelt szegedi tanú megjegyezte, „attyok külön volt".) A testvérek közösen dolgoztak és együtt élvezték munkájuk hasznát is: „egyek voltának ők mindebe [mindenben], mind marhával és minden jószággal, valami volt az ő birtokuk alatt, semmiből osztozottak nem voltának, hanem mindenek együtt voltának". Amikor a Pap család — valószínűleg a Tóth Mihály-féle menekülőhullámmal — Szegedről Debrecenbe távozott, „hoztanak el másfélszáz fejős tehenet, száz ökröt, az ménest, hetvenöt gyra ezüstöt, száz arany gyűrűt, bálokat [bálákat], mely bálokba voltak purgomálok, istametok, iskarlátok, gránátok, egyébféle posztók végekbe, posztós szekeret". Az ingó vagyon, amely, az élőállatok serege mellett, tezaurált tőkéből s a különböző rendű és rangú posztók garmadából állott, összértékben jó pár ezer forintra rúghatott.41

Papék csakhamar megmelegedtek Debrecenben, a városi jegyzőkönyv tanúsága szerint már 1547-ben Ferenc is, Benedek is követelőként lépett fel új polgártársaival szemben. Az előbbi bizonyos elveszett lovakat keresett Szabó Bálinton, Benedek pedig — úgymond: mindenkit megelőzve — 160 forintot követelt Szabó András hagyatékából, akinek vélhetőleg posztót adott el.42

Talán a Debrecen közjogi státuszát is veszélyeztető 1552-es török előrenyomulás hatására, talán primer kereskedelmi érdekektől vezéreltetve, 1554-ben — a Ferenc bátyja 1552-ben bekövetkezett halála után a vállalkozás fejévé lett — Benedek Kassára költözött, ahol szeptember 20-án nyert felvételt a kassai polgárok sorába. Mintegy hivalkodva kiterjedt kassai kapcsolataival, az ilyenkor szokásos {560} négy kezes helyett rögtön hatot állított; kezesei — egy rozsnyói kereskedőt leszámítva — egytől egyik a Ringen laktak, azaz a város legszűkebb vezető rétegéhez tartoztak (köztük három nemest és egy olyan polgárt találunk, akiről tudjuk, hogy Krakkóig, Bécsig, sőt Augsburgig kereskedett posztókkal, ruhaneművel, illetve fűszerekkel).43 Maga Pap is a Ringen, az árucsarnok közelében vett házat (értékét 1579-ben 1200 forintos, hallatlanul nagy összegre becsülték), ahová csakhamar az addig a kevésbé „előkelő" Börtön utcában lakó Antal öccse is átkölzött.44 Pap Benedek 1560-ban egy másik ház megvételének gondolatával is foglakozott, és ezért tilalmát jelentett be a városi tanács előtt Hans Ferbernek az övével szomszédos házára. Ennek megszerzése azonban nem sikerült neki, hiszen amikor öccsével megosztozott a vagyonon, mindössze egy fél házat mondhatott a magáénak.45

Noha a Pap-cég alapjában véve családi vállalkozás volt, szerteágazó kapcsolatai megkövetelték, hogy egész sor alkalmazottat is foglalkoztasson. Pap Benedek után három nappal, 1554. szeptember 23-án lépett a kassai polgárok közösségébe az az úgyszintén szegedi származású Kalmár Ambrus, akit egyes források Benedek kispadjának" vagy éppen „cselédjének" tituláltak. Ő egyébként a cégvezető sógora volt; mindketten annak a makói Vasantó Ferencnek a lányait vették nőül, aki ekkor már úgyszintén Kassán élt, s a leggazdagabb Ring-polgárok közé számított, és vejeihez hasonlóan főként kereskedéssel foglalkozott (1555-ben négy ízben érkezett számára Krakkóból posztó és más kalmár-áru). Mivel a városi felmérések szerint Kalmárnak sem búzatermése, sem bora nem volt, ugyanakkor viszont az 1555-ös kassai harmincadjegyzék szerint a legnagyobb forgalmat lebonyolítók között az ötödik helyen állt, nyilvánvaló, hogy sógora élelmezte és annak tőkéjével is kereskedett, így aztán az általa elvámoltatott értéket bízvást a Pap-cég forgalmához számíthatjuk, amivel az utóbbi 1555-ben legott a kiemelkedően legnagyobb forgalmú vállalkozás lesz, csaknem 300 forinttal megelőzve az utána következőt. Benedeknek voltak más famulusai is, egyikük például a könyvelést vezette.

A Pap Benedek, majd annak 1564-ben bekövetkezett halála után a Pap Antal által irányított vállalkozás árubehozatala 1555 és 1568 között a következő oldalon található táblázat szerint alakult.

Eszerint Papék kezén 13 év alatt mintegy 120 000 forint értékű importcikk-posztó, fonal, nemezkalap, vasáru — forgott, ami évi átlagban 8600 forint értéket reprezentál. És akkor még nem vettük számításba azokat a tételeket, amelyeket Kalmár Ambrus neve alatt vámoltak el (1555-ben 543,44:405,30 forint az arány), amivel a Pap-cég 14 esztendős forgalma jóval meghaladná a 200000-esértéket is. E hatalmas mennyiségű árucikket persze nem maguk a cég tulajdonosai, nem is a cégvezetőként működő Kalmár Ambrus fuvarozták Kassára; erre a munkára — főként bártfai, krakkói és sandeci — fuvarosokat alkalmaztak. Ezek 1555-ben 10 terminusban 12 szállítmányban hoztak be nekik mintegy 20 000 forint értékű árut. {561}

 

A kivetett harmincad

Év a Lengyelország a Pozsony Összesen
  felől érkezett árukra (Ft)  
1555 543,44 543,44
1556 ? ? ?
1557 838,55 316,68 1155,23
1558 741,60 806,32 1547,92
1559 360,76 360,76
1560 329,87 329,87
1561 133,20 133,20
1562 284,03 284,03
1563 269,03 269,03
1564 588,10 588,10
1565 215,28 215,28
1566 59,95 59,95
1567 354,30 354,30
1568 163,65 163,65
Mindösszesen 3500,48 2504,28 6004,76

 

Mint a fenti táblázatról világosan leolvasható, Papék forgalma a kezdeti nekilendülés után gyors és szinte ijesztő méretű visszaesést mutat (az 1559-ben behozott áruk értéke mindössze negyede az előző évinek). A számok mégsem a cég válságát mutatják, hiszen visszaesésük és hullámzásuk követi a városi trendet, ami egyszersmind arra utal, hogy a Pap-cég a magyar külkereskedelem általános visszaesése idején is tartani tudta korábbi, kiemelkedő pozícióját.

Ez a kiemelkedő pozíció tükröződik a városi adójegyzékekben is, amelyekben Pap Benedek például 1557-ben a maga 300 dénáros adójával és 360 dénáros bortaxájával az ötödik legnagyobb adófizetőként jelenik meg. (Apósa, Vasantó Ferenc — akinek háztartása 14 főből állott — ugyanekkor 200+145 dénárral a 14. helyet foglalta el.) A Pap család mindennapi ellátását 5 és 1/2 kötélnyi szántó, 3 kötélnyi rét és egy Kassa-alsóvárosi major szolgálta, amelyet nyilván bérmunkásokkal műveltettek meg. A Pap-testvérek egész sor szőlőbe fektették be tőkéjük egy részét: Benedeknek Kassán a Hernádnál, Abaújszántón (itt egy fél házzal együtt), Szikszón és Tállyán, Antalnak pedig Mádon és Kassán volt szőleje, amelyeknek terméséből — mivel Benedek kassai pincéiben 1557-ben például 120 {562} hordó „vidéki", a Hegyalján termett bort találtak — bőven juthatott értékesítésre is.46 Hasonló volumenű bortermelés folyhatott a XVI—XVII. század fordulóján ismerősünk, Szegedi András szántói, tarcali és tállyai szőlőbirtokain is.

A Kassán élő Szegediek, András és két unokaöccse: Mihály és György — a családi hagyományoknak megfelelően — elsősorban posztókereskedéssel foglalkoztak, s a bécsi kereskedőkkel álltak sűrű üzleti összeköttetésben. Andrásnak 1609-ben nem kevesebb, mint 6544 forintja volt letétben Henckel Lázárnál, a híres bécsi kereskedőnél — akinek számára 1604-ben 1400 darab marhabőrt vásárolt össze Debrecenben és Nagyváradon, amit azonban Bocskai lefoglaltatott47 —, Mihály pedig 1618-ban azért indított pert társa, Thúry Kalmár János ellen, mert az a bécsiek által leszállított posztók árát nem egyenlítette ki. (Ez az Thúry Kalmár János alighanem apjuk második feleségének — Thúry Kalmár Annának — a rokona s ilymódon maga is Szegedről elszármazott lehetett.) Neki más ügyletei is voltak a Szegediekkel: 1614-ben például két tarcali szőlőt adott el Szegedi Márton idősebb lányának, Annának, Krausz János kassai polgár feleségének. Krauszék később felszámolták kassai érdekeltségeiket, s Nagyszombatra települtek át, ahol — mint olvashattuk — Szenei Molnár Albert támogatásával tüntették ki magukat.48 A Szegediek ide s oda vándorlása Nagyszombat és Kassa között aligha lehet a véletlen műve; a család nyilván ezekkel az „erőátcsoportosításokkal" biztosította saját érdekképviseletét a magyar kereskedelem e két kulcsfontosságú bázisában.

Mivel a Szegediek végrendeletei és hagyatéki leltárai rendre-sorra ránk maradtak, segítségükkel bepillanthatunk e nagyszabású vállalkozás „műhelytitkaiba" és a családtagok pénzeszacskóiba is. Révükön fogalmat alkothatunk a Szegediek által forgalmazott áruk összetételéről a felhalmozott tőke nagyságáról és még sok másról is. Szegedi András 1609. október 18-án kelt végrendeletének bevezetésében elmondja, hogy amikor Márton bátyjától „elvált", a közös kereskedés során szerzett tőke megosztásakor — az ezüst holmikon kívül — több mint 35 000 forint készpénz jutott neki, „és ebből ez megnevezött summából állott néköm mind ez ideig való kereskedésemnek fundamentuma". (Amiből nyilvánvaló, hogy az idősebb testvér része sem lehetett kevesebb.) Bár a Bocskai-felkelés alatt — mivel a fejedelem a bécsi német kereskedők nála levő pénzét lefoglaltatta, mire azok az ő Bécsben levő pénzéből kárpótolták magukat — 7000 forintnyi veszteséget szenvedett, a fenti tőkéje az idők folyamán csak tovább növekedett. Boltjában az előző évi leltár során 22 000 foririt értékű árut találtak, de úgy véli, hogy a végrendelet {563} időpontjában ennél többnek kell ott elfeküdnie (igaz, hogy ennek egy része fia, István tulajdona). Mivel bécsi kintlevőségeinek mintegy felét sikerült az árestálás elől megmentenie, 6544 forintja volt Henckel Lázárnál, a híres bécsi kereskedőnél. Házánál — a hadas idők miatt rejtekhelyen — 1000 körmöci aranyat és 1000 szász tallért dugdosott. A vas fazékban rejtegetett „aprólék ezüstnek" számát sem tudta; közülük tételesen csak 12 „öszvejáró kupára" emlékezett. Egy utazó ládában — részben hólyagba kötve — 300 tallért, 250 aranyforintot, ezüst poharakat és pártákat tartott, nyilván mindennapos kiadásai fedezeteként. Tőkéjét az sem apasztotta le különösképpen, hogy Szántón, Tarcalon és Tállyán egy sor szőlőt, szántóföldet és rétet vásárolt, s voltak falusi részbirtokai is.49

Bálint Sándor — jobbadán csak a szakirodalomra támaszkodva is — több tucatnyi debreceni, nagyszombati, kassai és kolozsvári kereskedő, kézműves, diák és egyházi személy szegedi származását bizonyította, illetve valószínűsítette.50 Ezek száma és a rájuk vonatkozó ismeretanyag a debreceni, a nagyszombati és a kassai városi levéltár anyagának átrostálásával, úgy tűnik, szinte tetszés szerint bővíthető lenne, s nyilván nem lenne eredménytelen e tekintetben más, korabeli kereskedelmi központok — például a partiumi Nagyvárad, a hódoltsági Kecskemét, Nagykőrös és Gyöngyös, sőt talán Pozsony, Győr és Magyaróvár — töredékes forrásainak átvizsgálása sem. Mivel az ide menekült szegedi ötvösök és maga Kalmár János is anélkül szerepelnek Kecskemét 1559-es összeírásában az „újonnan összeírtak" között, hogy szegedi eredetükről említés esnék, könnyen elképzelhető, hogy nemcsak az 51 „új" kecskeméti lakos származott Szegedről, akiknél ezt jelezték, hanem a 273-as kecskeméti szaporulat java része.51 De jutott az 1552 után megfutott szegediekből más, kisebb helyekre is. Az akkortájt Padovában és Perugiában tanuló Szegedi Kőrös Gáspár családját— apját, Vén Szabó Jánost, anyját, Perzselt Zsófiát s Ferenc és Menyhárt nevű fiútestvérét —, érdeklődésére, Nagykállóban találta fel Balassa Zsigmond.52 Sárospatakon 1570-ben négy „piscator zegediensis"-t vettek fel az urbáriumba — ezek a tizedjegyzékek szerint egyébként búza- és borterméssel is rendelkeztek —, akikről a kutatás megállapította, hogy nemcsak „szegedi módra" halásztak, hanem származásukat tekintve is szegediek voltak.53 Eszerint az elmenekült szegedi halászokat — lévén, hogy, {564} szemben az 1552-es állítólagos 700-as létszámmal, 1585 és 1588 közti három évben már csak 50, 95, illetve 102 halászt talált Szegeden az összeíró54 — itt, a Felső-Tisza-vidéken kell keresnünk.

A fenti példákból jól látható, hogy a szegediek új lakóhelyükön nem megtűrt idegenként, hanem felettéb otthonosan viselkedtek, s nem egy vonatkozásban a maguk képére formálták a befogadó közösség arculatát. Ha az ö-ző nyelvjárást nyilván nem is lehet mindenütt oly mechanikusan a szegediek felbukkanásához kötni s egyben a szegediek jelenlétét bizonyító érvnek tekintetni, mint azt Bálint Sándor tette, nagyon is valószínű, hogy Szeged szétrobbanásának tényleg óriási szerepe lehetett e nyelvhasználat körének kiterjesztésében. Kivált ott, ahol más adatok is igazolják a szegedi bevándorlóknak a városigazgatásban, a városi kancellária gyakorlatának kialakításában és a céhek életében játszott kiemelkedő szerepét. így például Debrecenben, ahol valóban igazolható, hogy az ispotály szegedi származású ispotálymesterek felügyelete alatt nyert „demokratikusabb" szervezetet, ahol a városi jegyzőkönyvet 1570 és 1576 között egy neve szerint szegedi származású nótárius vezette, s ahol az ötvösök — akiknek céhlevelét, hasonlóan a vargák és a szűcsök artikulusaihoz, szegedi tájszólásban írták — a szegediek beözönlésével együtt tűnnek fel nagyobb számban. Debrecenre általában is ráillenek Bálint Sándornak az ispotályreformmal kapcsolatos szavai: a kedvező helyzete miatt alaposan felduzzadt óriás mezőváros a társadalmi autonómia iránt fejlettebb érzékkel rendelkező szegediek befolyására vált, külső és belső tekintetben egyaránt, városiasabbá.55

Aligha lehet a véletlen műve, hogy ekkortájt szerte az országban — kivált Debrecenben, Kassán és Kolozsvárt —, sőt Münchenben is oly sok ötvös viseli a Szegedi családnevet. (Még Varsóba is elvetődött az 1580-as években egy Szegedi István nevű ötvösmester.) Ha e kérdés vizsgálatában a Szegedről elszármazottak hagyatékainak azon tanúságát is értékesítjük, hogy azok szemmel láthatólag nagy előszeretettel viseltettek a kis arany és ezüst tárgyakban testet öltött nagy értékek iránt, úgy nem elképzelhetetlen, hogy a gazdag szegedi polgárság igényei a középkor végi Szegeden különösen magas színvonalra fejlesztették ezt az iparágat.56

Jellemző vonásként emelhetjük továbbá ki a szegedi „diaszpóra" és a reformáció {565} helvét (kálvini) irányzata közti szoros kapcsolatot, mondhatni: összefonódást. A helvét irányzat „pápája", Mélius Juhász Péter különösen azoknak a „jámbor és keresztyén" kalmároknak a támogatásáról szólt nagy elismeréssel egyik munkájának előszavában, akik „Debrecenben, Szombatban, Kassán és Váradon laknak".57 Az viszont adatszerűen is igazolható, hogy e városokon belül — a korábban uralkodó ágostai (lutheri) irányzattal szemben — elsősorban éppen a szegedi származásúak karolták fel a társadalmi törekvései tekintetében radikálisabb kálvinizmust. A legtöbbet, úgy tűnik, jó ismerősünk, Pap Benedek tette e téren. Az úgyszintén szegedi származású kassai tőzsérrel, Szőcs Ferenccel együtt ő harcolta ki, hogy Kassa városa 1557-ben a kálvinizmus egyik magyarországi úttörőjét, Szegedi Gereglyt válassza meg magyar lelkészévé. (Az 1536 körül Szegeden született, Wittenbergben iskolázott prédikátor végül is nem foglalhatta el ezt a fontos hivatalt, mivel korábbi szolgálati helye, Debrecen is magának követelte.)58 Nem tudhatni, hogy vajon Pap Benedek szorgalmazta-e 1560-ban Huszár Gál magyaróvári nyomdász-prédikátor Kassára hozatalát, tény azonban, hogy mind a Kassára költöztetés, mind pedig — az ott hitelvei miatt fogságra vetett — Huszár kiszabadítására indított akciók költségeit ő előlegezte meg a városnak, s valószínű, hogy ő támogatta Énekeskönyvének megjelentetését is.59 Többek között neki ajánlotta két, Wittenbergben készített zsoltár-átdolgozását a másik szegedi eredetű prédikátor-költő, Szegedi Lőrinc is.60 Bucsay Mihály a legteljesebb joggal feltételezi, hogy Szegedi Gergely éppen Papnak kívánt örök emléket állítani a 112. zsoltár parafrázisának e — szinte önálló betétet alkotó — bensőséges soraival:61

„Sok nyomorultaknak volt ő táplálója,

Tudja, micsoda az ő hivatalja,

Háza népére szorgalmatos gondja,

Hogy szükségeket senki ne mondhassa.

 

Pusztaságáról ő szentegyházának,

Nagy szűk voltáról az hű tanítóknak

Fő gondot visel, hogy maradékinak

Mennyekben gyűtsen kincset fiainak. {566}

 

Az szegényeknek nagy gondját viseli,

Szomjúhoznia nem hagyja éhezni,

Istennek akar jó sáfára lenni,

Csak azért akar mindennel jól tenni.

 

Parancsolatját Istennek hogy féli,

Véres verítékkel az kenyeret eszi,

Marháját adja igazán és veszi,

Azzal jószágát szaporóvá teszi.

 

Isten beszéde nála nagy gazdagság,

Az keves jószág nála nagy sokaság,

Békével lakás nála nagy uraság,

De nagy szegénység nála háborúság.

 

Keresztyénségét hejában nem hányja,

Az kiben az hit magát kimutatja;

Héjában való keresztyénnek mondja,

Kiben gyümölcsét az hit nem mutatja."

(Szegedi e zsoltárt Papnak ajánlotta.)62

Szegedi Gergely 1569-ben, már Egerben összeállított Énekeskönyvében Pap Benedek két zsoltár-parafrázis szerzőjeként szerepel,63 ezekről azonban az újabb kutatás kimutatta, hogy nem Pap, hanem Szegedi művei.64 A Szegedről elszármazottaknak a helvét reformáció terjesztésében játszott, kiemelkedő szerepét mi sem bizonyíthatja ékesszólóbban, minthogy Szegedi Gergely említett Énekeskönyvében még további három szegedi — Szegedi Kis István, Szegedi Lajos és a fentebb említett Szegedi Lőrinc — zsoltár-átültetései is helyet kaptak.65

Nem sokkal maradtak el a református egyház támogatásában Pap Benedek mögött a Nagyszombatban, illetve Kassán élő Szegedi családtagok sem. Gáspár mecénási tevékenységéről már fentebb szóltunk. Úgy tűnik, a XVI. század végén apja, Szegedi Márton volt a nagyszombati kálvinisták vezéralakja. 1598-ban — másokkal, egyebek közt egy másik, Szegedi nevű férfiúval — ő emelt szót az erősödő rekatolizáció ellen, a szabad vallásgyakorlat érdekében. Tevékenységére {567} Miksa főherceg figyelmét is felhívták, aki elrendelte: ha bebizonyosodnék, hogy nemcsak lakóhelyén, hanem általában Pozsony és Nyitra megyék területén is bujtogat a katolikusok ellen, fogják perbe lázadásért.66

Szegedi Mártont és öccsét, Andrást nyilván elsősorban a vallásukat ért üldöztetések vitték a Bocskai vezette Habsburg-ellenes felkelés táborába. Márton nem kevesebb, mint 4000 forintos kölcsönnel támogatta Bocskai törekvéseit,67 András pedig — Kassa város követeként — lehetőséget nyert rá, hogy többször is beleszóljon az országos politika alakításába. Az 1605. november—decemberi korponai országgyűlésen, amelynek a Habsburg uralkodóval való megbékélés feltételeiről kellett döntenie, a megjelentek egy csoportja a Habsburg-ház detroni-zálása és az egyik német fejedelem magyar királlyá választása érdekében szállt síkra. E csoport, amely maga mögött tudhatta a hajdúk fegyvereit is, az északkeleti vármegyék és Erdély követeiből állott, hangadója azonban éppen a három főnyi kassai követség tagjaként megjelent Szegedi András volt, akit követ- és harcostársa, Bocatius János főbíró gazdag, nagy tekintélyű és buzgó kálvinista magyar polgárként jellemzett.68 Bár e követelést a követek többsége — így Kassa másik két követe is — elutasította, Szegedi továbbra is bírta polgártársai bizalmát, sőt a mozgalom lezárulta után sem esett bántódása. (Ellentétben Bocatius-szal, aki amiatt, hogy ő fogalmazta Bocskai egyik kiáltványát, évekig raboskodott Prágában.) A Bocskaihoz küldött 1606-os követségben éppúgy ő képviselte Kassa városát, mint a Mátyást koronázó 1608-as pozsonyi országgyűlésen és a felsőmagyarországi megyék ez év júliusi kassai részgyűlésén, s mindeközben a Graffen-ambt nevű hivatalt is betöltötte.69

András hatalmas vagyonából — akárcsak egykor Pap Benedeknek — jócskán tellett a református deákság és irodalom ápolására — támogatására is. Végrendeletében az alábbi összegeket hagyta vallási és kulturális célokra:

Alvinczy Péternek 10 aranyat,

Imre magyar prédikátornak 5 aranyat és 2 hordó tállyai bort,

Fábián papnak 1 hordó bort,

a „tót" papnak 1 hordó bort,

az iskola magyar és „tót" diákjainak 20 forintot, {568}

a német diákoknak 10 forintot,

az ispotálynak 20 forintot. Mindezen kívül a Németországban tanuló magyar diákok támogatására rendelte azt a 350 forintot, amellyel Mágóchy Gáspár tartozott neki.70 (Márton bátyja — aki úgyszintén 1609-ben kelt végrendeletében 1000 forintot legált a külhoni protestáns ifjak tanulmányaira — még rajta is túltett.)71 Házánál nevelkedett, majd az ő költségén került német szóra a késmárki iskolába Szepsi Csombor Márton, aki 1620-ban színes, ma is élvezhető' beszámolóban adta közre nyugat-európai peregrinációjának tapasztalatait és élményeit (Europica varietas). Ennek Angliáról szóló fejezetét egykori késmárki iskolatársának, Szegedi András István nevű fiának, Monoki Sebestyénnek és a fentebb már többször említett szegedi származéknak, Thúry Kalmár Jánosnak ajánlotta. Szegedi István egyébként maga is pártfogolta a magyar diákok külhoni iskoláztatását; 1625. december 3-i végrendeletében 500 forintot hagyott e célra.72 (A Szegedi család leszármazási tábláját a következő oldalon közöljük.)

Az elmenekültek változatos sorsának és sokrétű tevékenységének leírása tulajdonképpen nem Szeged, hanem a befogadó városok történetéhez tartoznék. Mégis úgy érezzük, nemcsak helye, de funkciója van Szeged históriájában is. Ahogy a szegedi menekültek felléptek új lakóhelyükön, ahogy rányomták a maguk bélyegét a befogadó közösség gazdasági, társadalmi és szellemi arculatára, ahogy azt hellyel-közzel a maguk képére formálták át, ahogy közülük egyesek — a hányattatások és károsítások dacára — rögtön a felvidéki és tiszántúli polgártársadalom meghatározó elemei közé kerültek, ahogy távolsági kereskedelmi kapcsolataikat megszervezték, illetve átmentették, mindez a kibocsátó közösség egykori, immár szétforgácsolódó erejét is — vagy talán elsősorban azt — jellemzi. Sőt érzésünk szerint, a szegedi „diaszpórára" vonatkozó adatok alkalmasint többet árulnak el a középkor végi és török kor eleji Szeged valós gazdasági és társadalmi lehetőségeiről, mint azok a szórványos és esetleges forrásutalások, amelyeknek alapján a város e két korszakbeli történetét megrajzolni igyekeztünk és igyekszünk az alábbiakban is.

Ezen túlmenően, a szegediek szétrajzását vizsgálva lényegesen jobb benyomásunk támad a magyar mezővárosi paraszt-polgárság XV. század végi és XVI. század eleji tőkeképző erejéről is, mint azt szakirodalmunk eladdig általában ábrázolni szokta. Kétségtelen, hogy mind a Pap, mind pedig a Szegedi család tőkéjének megnövekedéséhez nagyban hozzájárultak a korabeli távolsági kereskedelemben kulcspozíciót élvező Nagyszombat, Kassa és Debrecen kínálta nagyobb lehetőségek. Hogy azonban valaki azokkal élni tudjon, s ráadásul azonnal beköltözése után, ahhoz alap kellett, s ez a tőkealap Szegeden képződött. S ha Szeged példája meglehetősen egyedi és szélsőséges is, nem kevesebbet jelez, minthogy az őstermelésre alapozó mezővárosok egyikében, másikában legalább annyi alkalom és legalább oly jó mód kínálkozott a tőkefelhalmozásra, mint a par excellence polgárvárosokban. {569}

 

 

 {570} 3. GAZDASÁG

KERESKEDELEM

A szegedi „veszedelem" elbeszélésekor Tinódi Lantos Sebestyén, a várost jellemezve, elsősorban azt emelte ki, hogy

„Sok gazdag áros nép győle az várasba,

Gazdag harminczadot szörzének varasban,

Császárnak sok kincse győle tárházába,

Onnat fizettetött hó-pínzt Magyarországban."73

Ma már jól tudjuk, hogy az itteni török helyőrségek zsoldja az egész magyarországi hódoltság adóbevételeiből sem telt volna ki, Tinódi alapjában véve mégis helyesen érzékelte, hogy Szeged gazdasági életének tengelye — ahogy a török foglalás előtt, úgy közvetlenül az után is — a kereskedelem volt. Költő krónikásunk, aki jelenlegi ismereteink szerint, sohasem vetődött el az országnak e részébe, nyilván a Szegedről közszájon forgó vélekedést és egyben minősítést vetette papírra. S e vélekedésre nem cáfolnak rá a kor egzaktabb forrásai sem.

Igaz, Szeged jövedelmeinek első török összeírója túlzott optimizmusról tett tanúbizonyságot, amikor 1546-ban úgy találta, hogy ott

a vámból 373 550 akcse
a borforgalomra kivetett általányból  
(monopóliumból) 300 000 akcse
a sóforgalomból 266 666 akcse
az átkelési illetékből 15 000 akcse
a vásári illetékből 2 380 akcse
a halvásárból 846 akcse
a marha- és lóvámból, illetve a fogolyvámból 5 280 akcse
21 marhamészárszék béréből 3 412 akcse
a gabona eladáskor szedni szokott kile-illetékből 660 akcse,

 {571} vagyis: a különböző rendű és rangú áruforgalmi haszonvételből mindösszesen valami 1 millió akcsés (20000 forintos) bevétel folyik-majd be a kincstárba.74 Két török vállalkozó, Huszein Ahmed és Juszuf Hadzsi, 1546 szeptemberében három évre 2 850 461 akcsét ajánlott fel az egész szegedi mukataa — fenti tételeket is magába foglaló — jövedelmének beszedési jogáért. Bár ebből egy esztendő leforgása alatt mindössze 284 611 akcsét, az egésznek tizedét tudták befizetni, 1547 júniusában mégis rájuk licitáltak; az új bérlők már 2 900 000 akcse beszedését ígérték.75

A ténylegesen beszedett vámról készített elszámolások azt látszanak igazolni hogy az 1540-es évek végén e városban, illetve annak közvetítésével bonyolódott le az egész hódoltsági terület legnagyobb kereskedelmi forgalma. Dacára annak, hogy 1543 után láthatólag éppen a leggazdagabb szegedi kereskedők és tőzsérek fogtak elsőnek vándorbotot, a szegedi „kikötő" 1549/1550-es bevétele tíz hónap alatt 111 183 akcséra (2223 forintra) rúgott. Ugyanezen idő tájt Budán 85 000, Vácott pedig 46 000 akcsés vámbevételre számított a kincstár.76 A különböző rendű s rangú árusnép kiemelkedő szerepére utal az is, hogy 1546-ban nem kevesebb, mint 17 olyan családfőt írtak össze Szegeden, aki a kereskedői foglalkozásról árulkodó Kalmár családnevet viselte (az összes családfők 1,4%-a). De nemcsak ők, hanem — mint analógiák alapján ismeretes — kereskedő lehetett a városban úgyszintén felettébb nagy számban összeírt „diákok" többsége is. S azok voltak az alább még ismertetendő mészáros céh tagjai is; ezek száma ezen időszakból ugyan nem ismert, könnyen következtetni lehet rá azonban abból, hogy a törökök 1546-ban 21 „marha mészárszéket" találtak e városban.

Az 1552-es ostrom előtti évekből nincs szegedi vámjegyzékünk, így a városon keresztül folyó áruforgalom megoszlásáról nem tudunk képet alkotni. „A szegedi szandzsák adófizetőinek törvénykönyvéből" viszont, amely szokás szerint nemcsak az adófajtákat, de a vámtételeket is tartalmazza, némi fogalmat alkothatunk mind a szegedi áruforgalom „rétegeiről", mind pedig az áruk fontosabb nemeiről.77

Szegeden „egész héten át" volt piac, mint említettük, a Palánkban, a bég palotája előtti térségen. Itt elsősorban a helybeliek kínálták eladásra a „háztáji" kertjeikben termett petrezselymet, tárkonyt és más egyéb zöldségféléket. Szép számmal megfordultak itt — tyúkkal, tojással és zöldségekkel megrakodva — a falusi kofák is. Ha az árut a fejükön, kosárban hozták, nem fizettek, ha azonban minden nap piacoltak, heti egy dénár helypénzzel tartoztak. Ugyancsak egy dénárral {572} „adóztak" a piacra rakott szekérrel érkező' eladók is. Mivel Szeged közvetlen környéke nemigen volt alkalmas a lakosság számára múlhatatlanul szükséges gabonamennyiség megtermelésére, a legtöbb ilyen szekér gabonát hozhatott. A Törvénykönyv ezzel kapcsolatban kimondja, hogy az Izabella királyné országrészéből, a Tisza túlsó partjáról érkező szegedi gabonaszekerek után három akcse átkelési illetéket kell fizetni, s ha a városba behozott gabonát piacra dobnák, további két akcse terheli azokat kile-illeték (magyar nevén: fertálije) címen. Érkezett gabona hajórakományként is; ha ezt a szállítók házuk szükségleteire hozták, csak átkelési illetéket adtak, egyébként minden 100 akcse után megvámolták őket két-két akcséval. Nyilván itt, a piacon voltak a mészárszékek és más boltok is, amelyekben a helybéli lakosok és a falvakból beérkezettek a mindennapi használati tárgyakat beszerezhették.

Vásárnapokon aztán persze jóval színesebb volt a szegedi árutér kínálata. Kivált e napokon tették ki közszemlére portékáikat a különböző rendű és rangú iparűzők is. Közülük a Törvénykönyv, sajnos, csak a pohárkészítőket és a fazekasokat említi. Ha ez utóbbiak szegediek voltak, sem a piacon, sem a vásáron nem járt tőlük helypénz, ha viszont idegenek, s cserépedényeikből, cserép- és fa-poharaikból csak egy darabot is eladtak, fél akcsét fizettek. Azoktól, akik szekérszámra árulták a tűzifát, a faszenet és a szénát, természetben szedték a vásárvámot. Vásár idején szekérszám érkezett ide a sajt is; ennek minden 100 akcsényi egysége után két és fél akcse járt. Nyilván leginkább vásárkor élénkült meg a halpiac forgalma is, ahonnan a kereskedők nagy tételekben szállították tovább az ízletes húsú tiszai halat. S jobbadán ilyenkor talált vevőre a helyben előállított — előbb kallómalmokban megmunkált, majd a mezőn kiteregetve nyírt — „kebeke" nevű posztó (talán valami szűrposztóféleség) is, ami csomag- és bálaszámra kelt el.

A fentebb felsorolt árucikkek java része Szeged közvetlen, illetve tágabb környékéről — a Duna—Tisza köze és a Tiszántúl déli részéből — származott, illetve oda került kihelyezésre. Ebben, a régión belüli áruforgalomban a régió árucseréjét szervező „nagy" város passzív, felvevőipac szerepe domborodik ki. A nagy szegedi vagyonok persze nem a régión belüli, hanem a régiókon átívelő és egyben azokat összekapcsoló távolsági kereskedelemből eredtek, amelynek árucikkei rendre-sorra úgyszintén megjelennek a szegedi Törvénykönyvben. Jeleként annak, hogy a szegedi vásár ezeknek is csere- és gyűjtőhelye volt, illetve forgalmuk a szegedi réven keresztül bonyolódott.

A korabeli magyar távolsági kereskedelmet, ami egyben külkereskedelem is volt, a magyar szarvasmarha, állatbőrök és réz, illetve a különböző nyugat- és közép-európai posztók és vasáruk ellentett irányú áramlása határozta meg. A réz kivételével a távolsági kereskedelem minden jelentősebb árufajtája megfordult Szegeden, illetve a szegedi kereskedők kezén. A város környéke a magyar szarvasmarha-tenyésztés központjának számított, maguk a szegedi polgárok is jelentős {573} marhaállománnyal rendelkeztek, s itt, a szegedi réven keresztül tartott nyugatnak a Tiszántúlról Velencébe irányuló marhahajtás legfontosabb útvonala. A tőzsérek nyilván a szegedi vásáron gyűjtötték nagyobb csordákba a kistenyésztők állatait, a vásárra hajtott marha után itt 12 és 1/2 akcsét szedtek a török hatóságok. A „német oldalra", tehát a királyi Magyarország felé hajtottak innen juhot is, ezek vámja darabonként egy-egy akcse volt. A marhabőrök átszállításáért 12, a juhbőrökéért 8 akcse járt.

Az ellenkező irányból főként német, sziléziai, morvaországi és itáliai posztók érkeztek. A szegedi Törvénykönyv a következő fajták áthaladásával számolt:78

Vámja (akcséban)

Posztófajta rőf  vég bála
skarlát 12
gránát 12
londis 50
purgomál   25 rövidebb: 12  
dimi 25
evejszin 500
deszpolum 500
portokai 250
norpergar 250
boroszló 150
igler 150
torjanin 150

Az 1540-es években e posztófajták színe-java valóban komoly tételekben forgott a szegedi nagykereskedők kezén. Amikor a fentebb oly sokszor emlegetett három Pap-testvér, valamikor 1547 előtt, Szegedről Debrecenbe távozott, szekérszám vitte magával a purgomált, a skarlátot, a gránátot és a — Törvénykönyvben nem szereplő — szintén itáliai eredetű istamétot,79 vagyis: éppen a legértékesebb fajtákat.

A Törvénykönyv összeállítói azt remélték, hogy a nyugati országokból származó importcikkek közül százával érkezik majd a szegedi vámhelyhez az „ester-hál" nevű süveg (vámja: 12 akcse/100), ezrével az értékesebb és egyszerűbb kidolgozású {574} kés (vámja: 25, illetve 12 akcse/1000), hordószámra a rövidáru (vámja : 250 akcse/5000 akcse), mázsaszámra a bors (vámja: 100 akcse), s fontonként lehet majd kapni sáfrányt és szekfűszeget (vámjuk: 12, illetve 5 akcse). Mivel a Törvénykönyv kiemeli, hogy János király idejében mindeme árucikkek után ugyanennyi harmincadot szedtek Szegeden, nyilvánvaló, hogy abba csak olyan importcikkeket vettek fel, amelyekből valóban nagyobb volumenű forgalomra lehetett számítani.

Szeged a XVI. század dereka táján, úgy tűnik, leginkább a szeged—báta— pécs—kálmáncsehi—pettau—laibach—velencei útvonalon át kapcsolódott bele a Nyugat-Európával folytatott magyar külkereskedelembe. Főként ezen az úton jutott el felvevőpiacaira — kivált a lagúna-városba s mellette a délibb osztrák tartományokba — Szeged régiójának legfontosabb kiviteli cikke, a szarvasmarha, s igazolhatóan ezen az úton áramlottak a Duna—Tisza köze felé az itáliai és német eredetű textil- és vasáruk, valamint a fűszerszámok is. Az egymással ellentett irányban haladó export- és importcikkek egy — sok szemből álló — lánc közvetítésével jutottak el az egyik végponttól a másikig, így maguk a szegedi kereskedők nemigen járták végig ezt a hosszú útvonalat. Több adat igazolja, hogy a szegediek elsősorban a tolnai és a bátai vásárokon találkoztak azokkal a dunántúli magyar tőzsérekkel és kalmárokkal — az 1540-es évek elején főleg pécsiekkel és siklósiakkal, az 1550-es években kivált kálmáncsehiekkel —, akik a közvetítőlánc következő szemét alkották.80 így történhetett, hogy 1542-ben a tolnai vásárról hazatérő szegediek értesítették Fráter Györgyöt Werbőczy Imrének a törökök felett aratott egyik győzelméről.81 1543 márciusában viszont Werbőczy, továbbá Mekcsey István és Istvánffy István katonái nem a törökökre, hanem a bátai sokadalomra ütöttek, és az ott összegyűlt kalmárokat megkopasztották. Ezzel — vélekedett az esetről a Helytartótanácsnál panaszt tevő Váraljai Szaniszló pécsi püspök — nemcsak a kalmároknak, hanem őfelsége harmincadjának is nagy kárt okoztak, mivel a pécsi és siklósi kereskedők Bátán szokták átvenni és onnan „a szomszédos országokba" tovább hajtani a szegediek által hozott marhákat. S tegyük mindjárt hozzá: itt adták át a szegedieknek a fentebb megnevezett importcikkeket is.82

Utóbb előfordult, hogy egyes dunántúli tőzsérek maguk keresték fel a marhatenyésztő területeket, és — a szegediek kikapcsolásával — maguk hajtották át az állatokat onnan a laibach—velencei út dunántúli szakaszára. Ez a változás alkalmasint összefüggésben lehet Szeged 1552-ben megingott gazdasági helyzetével, {575} illetve a szegedi polgárság 1552 utáni és 1554—1559 közti „exodusával". Az egyik neves kálmáncsehi tőzsér, Koszorús Ambrus például 1560-ban társaival 2000 darab marhát vásárolt össze Debrecen táján és a Tisza vidékén. Amikor útjáról visszatérőben Szegeden áthaladt, Dervis bég maga elé hívatta, és kifaggatta a dunántúli front hírei felől.83

Szeged, valamint Báta és Tolna árucsere-kapcsolatait két fontos belkereskedelmi cikk forgalmazása is jócskán megerősítette. Ezek a só és a bor voltak. Bár közvetlen forrásutalásunk nincs rá, teljességgel bizonyosra vehető, hogy azok a sókockák, amelyeket, ismétcsak főleg a kálmáncsehi kereskedők, az 1550-es években százával szállítottak a tolnai és a bátai vásárokról a Dunántúl belsőbb részeibe, Szegedről, az erdélyi só legfontosabb alföldi elosztóhelyéről kerültek át ide.84 Talán éppen azokon a hajókon és szekereken, amelyek oly nagy mennyiségben szállították ellenkező irányba Bátáról és Tolnáról Szegedre a híres baranyai (délkelet-tolnai) borokat. Hogy ezekből már az 1552-es ostrom előtt is nagy készleteket tároltak Szegeden, arra Tinódi Lantos Sebestyén a tanú, aki elbeszéli, hogy a hajdúk a Palánk elfoglalása és a törökök várba rekesztése után „nagy vígan ők iszják Baronya, Somogy borát".85

Az 1552-es ostrom utáni időszakban a szegedi vámbevételek a következőképpen alakultak:86

1555: 107 523 akcse
1558: 23 911 akcse (4 hónapra)
1560: 115 013 akcse
1570: 68 016 akcse
1578: 58 000 akcse
1585/1586: 39 954 pénz
1586/1587: 23 473 1/2 pénz
1587/1588: 28 628 1/2 pénz

A fenti vámjövedelmek összevetéséből úgy tűnhet, hogy a Szegeden át bonyolódó forgalom legalább 1560-ig ugyanazon a szinten mozgott, mint az 1552-es pusztulás és a lakosság tömeges elvándorlása előtt. Ez azonban csak látszat, hiszen ugyanakkor a forgalom megadóztatásából származó egyéb jövedelmek alaposan visszaestek. A bormonopólium, amelyből 1546-ban még a vámmal csaknem azonos bevételt vártak, 1560-ban mindössze 24 112 akcsét hozott, a sómonopólium {576} pedig — jeleként annak, hogy az erdélyi só ekkor már nem Szegeden, hanem Debrecenen át jutott ki az ország nyugatabbra eső részeibe,87 ami persze nem jelenti azt, hogy Szegedre később egyáltalán nem hoztak be sót — végleg megszűnt bevételi forrásul szolgálni. Legkésőbb 1570-től (1560 és 1570 közöttről nincs adatunk) a vámbevétel is jócskán visszaesett, s az elkövetkező évtizedekben gyakorlatilag folyamatosan tovább csökkent. Olyannyira, hogy 1590 körülre már csak az 1560-as bevétel 25%-ára rúgott.88 Ezt a visszaesést látva magyarázatot nyer az az első pillanatásra érthetetlennek tűnő tény, hogy Prépostvári Bálint egri főkapitány, a hódoltsági viszonyok kiváló ismerője, Szegedet a XVI. század végén már nem említette a hódoltság „fő városai" között.89

Bár be kell vallanunk, hogy a minden várakozást felülmúlóan magas, az 1549-essel vetekedő 1560-as vámösszeg — amivel azonban Szeged immár nem tartozott a legjövedelmezőbb vámhelyek sorába — nemigen illik bele a képbe, nyilvánvaló, hogy a lakosságszám, illetve a vámbevételek csökkenése között szoros korreláció áll fenn. Aligha lehet ugyanis véletlen, hogy az előbbi 1554 és 1570 közti rátája (1048— 654) csaknem pontosan megegyezik az utóbbi 1555 és 1570 közti rátájával (107 523 -»- 68 000). A forgalom további visszaesésében persze más, gazdasági okok is közrejátszhattak, ezek azonban úgyszintén aligha lehettek függetlenek a népességszám alakulásától. így például az 1585 utáni vámjövedelmeket nagyban befolyásolhatta, hogy az évben Szegeden pestisjárvány dúlt, minek következtében az itten adófizetők száma 124-gyel csökkent.

A szegedi áruforgalom mindennapjainak — a szezonalitásnak, a fajlagos megoszlásnak és a lebonyolítóknak — behatóbb vizsgálatára először és sajnos utoljára az 1585. augusztus 11. és 1588. július 24. közti három esztendőben nyílik lehetőségünk. Azoknak a vámnaplóknak alapján, amelyekbe napról-napra bejegyezték — más egyebek mellett —, hogy ki milyen áruk után mennyi illetéket fizetett, mennyi révpénz, monopóliumadó, megidézési illeték stb. folyt be.90 A kereskedelemmel kapcsolatos bevételek havonkénti és évenkénti összegét a következő oldalakon levő táblázatok mutatják. (Az összesítésben a vámszedő által megadott összeget közöljük; ha az eredeti összeadás hibás, a jó eredményt szögletes zárójelben, az illető tétel alatt adjuk.)

Mint a táblázatokból és a grafikonból (49. grafikai melléklet) világosan {577} leolvasható, Szeged — egyébként meglehetősen rendszertelenül hullámzó — áruforgalmában három csúcsidőszak mutatkozik:

 

 {578}

 

 

Különféle áruk vámja Piaci vám és mértékpénz Piaci hely-pénz Révpénz Monopólium váltság Vágóhídi illeték Vásári helypénz
máj. 9.—jún. 7. 3 537 1/2 675 1/2 148 1329 106 1/2
jún. 7.—júl. 5. 2 864 1/2 473 671/2 1593 660 387 490
júl. 7.—aug. 5. 752 318 441/2 1339 550 19 -
aug. 5.—aug. 9. 1 489 1/2 215 212 1/2 28 -
összesen: 23 473 1/2 9446 1/2 756 1/2 14 966 9580   2073 1/2
  [23 417 1/2] [10 626 1/2] [746 1/2] [15 178] [9570] [1887 1/2] [2072 1/2]
1587/1588              
aug. 10.—szept. 3. 180 90 15 _ 110 25
szept. 4.—okt. 2. 3 991 339 71 - 165 62 -
okt. 3.—nov. 1. 3 587 705 57 1/2 440 70 1/2 1280
nov. 2.—dec. 1. 2 395 765 841/2 880 93
dec. 2.—dec. 31. 4 262 245 26 1/2 165 27
jan. 1.—jan. 29. 2 059 112 1/2 1190 149
jan. 30.—febr. 28. 1 765 1/2 418 66 1/2 330 31  
febr. 29.—mára 28. 3 247 1/2 300 921/2 1210 45 __
mára 29.—ápr. 27. 4 142 1/2 390 521/2 660 46
ápr. 28.—máj. 26. 2107 280 15 30
máj. 27.—jún. 25. 387 360 128 365 148 650
jún. 26.—júl. 24. 131 1/2 135 45 1/2   50  
  28 255 4027 767 5515 776 1/2 1930

 {579}

 

 

  1. szeptember—október,
  2. december—január és
  3. április—május.

Az őszi csúcsot mindhárom esztendőben a marhahajtás megélénkülése okozta; 1585-ben a havi bevétel kétharmada, 1587-ben pedig még ennél is nagyobb hányad származott a marhavámból. Ez a kiugrás nyilvánvalóan a felvevőpiac igénymozgásaival függ össze, hiszen — igaz, húsz esztendővel korábban, 1563-ban — a hódoltsági tőzsérek legfontosabb kilépő helyén, a váci török harmincadnál is októberre esett a marhahajtás egyik csúcsidénye.91 Mivel a téli csúcsot egyértelműen a borforgalom fellendülése hozta, a magyarázat itt kézenfekvő: a viszonylag távoli bortermő helyekről ekkor futottak be Szegedre az új borral megrakott hajók és szekerek. A minden évben kiugróan legmagasabb tavaszi csúcs oka már nem tapintható ki ilyen egyértelműen. Az 1586-ban május 20. és június 8. közé eső csúcshónapban viszonylag sok (625) marhát vámoltak el itt, s szüntelenül jártak-keltek a búza- és borszállító szekerek és hajók is; a legnagyobb vámtétel (1500 akcse) mégis egy 3000 darabos sószállítmány után folyt be. 1587-ben — ekkor május 9. és június 7. között jegyezték a legmagasabb bevételt — viszont a búza és a bor dominált, ezzel szemben a marha- és a sóvám elenyésző összeget hozott. 1588-as csúcshónapban — március 29. és április 27. között — búzát egyáltalán nem vámoltak el Szegednél, a legtöbb haszon a borszállítás és marhahajtás megadóztatásából eredt.

A táblázatban található többi forgalmi bevétel havonkénti hullámzása — közülük a révpénz, a piaci vám és mértékpénz szezonalitását vittük fel grafikonra (50—51. grafikai melléklet) — nem követi a vámbevétel mozgását, s nem mutat ahhoz hasonló szabályosságot sem. Mindebből az következik, hogy a szegedi forgalom zöme nem az itteni piacon — s mivel a vámbevételek a vásárok idején sem növekedtek meg, nem is a helyi vásárokon — bonyolódott. Vagyis: a szegedi török vámjövedelem java része a Szegedet csak érintő, azon átmenő távolsági kereskedelem megvámolásából eredt. Sőt, mivel a révpénz, illetve a piaci vám-és mértékpénz alakulása közt sem mutatkozik korreláció, a révforgalom sem a helyi piacra (vásárra) irányult, hanem lényegében véve mind attól, mind a vámbevételekben tükröződő távolsági forgalom lüktetésétől függetlenül alakult.

A Szegeden 1585—1588-ban elvámolt forgalom áruösszetételét és annak változásait az 583—584. oldalon közölt bontás mutatja.92 {580}

 

50. grafikai melléklet.

A révpénz-bevétel havonkénti alakulása Szegeden

 {582}

51. grafikai melléklet.

A piaci vám- és mértékpénz-bevétel havonkénti alakulása Szegeden

 {583}

 

Árufajta 1585/1586  1586/1587  1587/1588 összesen
Élelmiszer:        
Búza 6042 gurus 2199 gurus 894 gurus 9135 gurus
Árpa és köles 100 gurus 7 gurus 57 gurus 164 gurus
Gyümölcs 17 gurus 28 gurus 42 gurus 87 gurus
Sajt 21 gurus 10 gurus 31 gurus 62 gurus
Méz 20 gurus 5 gurus 20 gurus 45 gurus
Hal 486 gurus 571 gurus 1227 gurus 2284 gurus
  6686 gurus 2820 gurus 2271 gurus 11 777 gurus
Bor 841 hordó 776 hordó 837 hordó 2454 hordó
Élőállat:        
Szarvasmarha 2791 darab 1520 darab 3183 darab 7494 darab
46 darab 46 darab
Juh 817 darab 908 darab 120 darab 1845 darab
Disznó 291 darab 422 darab 713 darab
Állatbőr és prém:        
Marhabőr 743 gurus 100 gurus 2 gurus 845 gurus
Juhbőr 332 gurus 135 gurus 260 gurus 727 gurus
Báránybőr 15 gurus 122 gurus 27 gurus 164 gurus
Prém 100 gurus 50 gurus 64 gurus 214 gurus
Gyapjú 20 gurus 42 gurus 9 gurus 71 gurus
  1210 gurus 449 gurus 362 gurus 2021 gurus
Posztó és ruhanemű        
Posztó 328 gurus 284 gurus 528 gurus 1140 gurus
Vászon 15 gurus 8 gurus 23 gurus
„Ruhanemű" 188 gurus 188 gurus
Süveg 195 gurus 40 gurus 235 gurus
  328 gurus 494 gurus 764 gurus 1586 gurus
Fa és faáru:        
Tűzifa 125 gurus 56 gurus 181 gurus
Deszka 34 gurus 20 gurus 54 gurus
Teknő, dézsa, hordó 20 gurus 57 gurus 77 gurus
Szekér, kerék 18 gurus 18 gurus
  125 gurus 54 gurus 151 gurus 330 gurus
Fém-, agyag- és üvegáru:        
Vas és vasrúd 70 gurus 25 gurus 34 gurus 129 gurus
Kasza és sarló 83 gurus 4 gurus 87 gurus
Agyagáru 26 gurus 67 gurus 15 gurus 108 gurus
Üvegáru 13 gurus 29 gurus 42 gurus
  96 gurus 188 gurus 82 gurus 366 gurus

 {584}

Árufajta
1585/1586 1586/1587 1587/1588 összesen
Egyéb:        
Len és kender 57 gurus 90 gurus 147 gurus
Kötél, „istráng" 20 gurus 39 gurus 40 gurus 99 gurus
Rövidáru 5 gurus 10 gurus 15 gurus
Különfélék 500 gurus 300 gurus 123 gurus 923 gurus
  520 gurus 401 gurus 263 gurus 1184 gurus
4301 darab 549 darab 2500 1/2 darab 7350 1/2 darab

 

Látható, hogy a vámnaplók nem egységesen, értékük szerint adják meg a Szegeden elvámolt árufajtákat, s így az 1585 és 1588 közti forgalom abszolút arányainak meghatározására csak közvetett úton-módon keríthetünk sort. Mivel másunnan tudjuk, hogy a tenyésztőkörzetek közelében egy marha ára 11 forint volt,93 a boroshordók átlagos űrtartalma 6,5 hektoliter, egy hektoliter ára pedig 3,5 forint körül mozgott (egy hordó=6,5x3,5=22,65 forint),94 a marha- és hordószámot megközelítőleg forint-értékben is ki tudjuk fejezni:

 

1585/1586 1586/1587 1587/1588
szarvasmarha bor 30 701 Ft 19 048 Ft 16 520 Ft 17 577 Ft 34 013 Ft 18 958 Ft

 

A vámnaplók — az erdélyi eredetű „kébe" és „daróc köpeny" kivételével — nem tüntetik fel sem az áruk származási helyét, sem úticélját, sem pedig azt, hogy Szeged azok végcélja, kiinduló- avagy áthaladási pontja volt-e. A magyarországi (beleértve Erdélyt is) piacviszonyok ismeretében mégis meglehetős biztonsággal fel lehet tárni mind a szegedi áruforgalom regionális tagolódását, mind pedig annak mozgásirányát.

1. Nyilvánvaló ugyanis, hogy — bár a hajón ide szállított búza nagyobb távolságból is érkezhetett — a gabonafélék és a más élelmiszerek túlnyomó része Szeged környékéről származhatott és a város ellátását szolgálta; így ezek a régión belüli forgalom árucikkeinek tekinthetők. Valószínűleg ez áll néhány más árucikkre (például a disznóra) is. S bizonyára a környéken összevásárolt báránybőrökkel igyekeztek a városba a vámnaplóban fel-felbukkanó szűcsök is (1586. november 5.: Szűcs Márton, 10 db, november 6.: Szűcs Berta, 400 db, Szűcs Ambrús {585} és Bálint, 550 db, november 23.: Szűcs István, 20 db), hiszen nagy távolságra aligha kellett menniük, hogy e számukra oly fontos nyersanyagot felhajthassák

2. Az országon belüli régiókat összefűző árukapcsolatok révén került a szegedi vámhoz a faáru (talán Erdélyből), a vas (Északkelet-Felvidékről), az agyag- és az üvegáru, némi ruhanemű (Erdélyből), a só (Erdélyből) és — mindenekelőtt

  1. a bor (Tolnából). A tételek nagyságából következik, hogy — a bor kivételével
  2. mindezen árucikkek zömmel a szegedi lakosság szükségleteinek fedezésére szolgáltak. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a fentebb felsorolt kézműipari készítmények egyike-másika ellenkező irányban — tehát Szegedről annak környékére vagy azon túlra — is mozoghatott. Amikor például azt olvassuk, hogy Fazekas Péter 1587. május 9-én 30 gurus értékű korsót, Gergely kovács 1587. június 24-én 12 kaszát és 50 sarlót, Kádár Benedek pedig 1588. július 24-én 5 gurus értékű ládát vámoltatott el, bízvást joggal feltételezhetjük, hogy a szegedi kézművesek igyekeztek készítményeikkel valamelyik vásárra. Amikor viszont arról értesülünk, hogy Kovács Mihály 10 gurus értékű vasrúddal jelent meg a vámnál, bizonyos, hogy csakis behozatalról lehet szó. Mivel Szeged és szűkebb környéke halból aligha szorult behozatalra, nyilvánvaló, hogy a viszonylag jelentős halvám a Szegedről más, halban szegényebb vidékek felé induló szállítmányok megadóztatásából származott.

3. A Szegednél áthajtott élőállatok és átszállított állatbőrök túlnyomó része az országhatáron kívülre került, s így külkereskedelmi exportcikknek számít. A nyugatról és északról beáramló importcikkek közül posztó, rövidáru, süveg és különféle vegyesáru jutott el viszonylag számottevőbb mennyiségben a szegedi vámhelyhez. (A behozatali cikkek közül sajátosképp hiányzik az egyik legkeresettebb fajta, a kés.)

Ha a fenti rétegek egymáshoz való viszonyát — a felosztásban rejlő tévedési lehetőségek miatt — nem is volna szerencsés abszolút számokban kifejezni, az első pillantásra kitetszik, hogy a Szegeden 1585—1588-ban lebonyolódott forgalom erősen külkereskedelmi orientációjú s azon belül is exportorientált volt. A valós értékarányokat — s nem a vámértéket — tekintve, a régiók közti árucseréből származó áruk forgalma 1585/1586-ban mintegy 33, 1587/1588-ban pedig valami 45%-kal maradt el a külhoni piacokra szánt árukétól, s mindössze a — más tekintetben is rendhagyónak tetsző — 1586/1587-es évadban került azzal egy szintre. A régión belüli forgalom értéke pedig messze-messze alatta maradt mind az interregionális mind pedig a külkereskedelmi értéknek (1585/1586-ban: 1:3:5; 1586/1587-ben: 1:7:7; 1587/1588-ban: 1:18:34). A külkereskedelmi szektoron belül fel kell figyelnünk az export és az import-érték kiáltó aránytalanságára; a posztóbehozatal értéke egyik évben sem érte el a szarvasmarha-kivitel értékének 2%-át (hozzávetőleg: 1,1; 1,9; 1,4%).

Hogy 1586/1587-ben a borforgalom értéke elérhette a szarvasmarha-forgalomét, {586} az a borbehozatal egyenletességének tulajdonítható; a hordószám 1585/ 1586-ban és 1587/1588-ban gyakorlatilag azonos, és 1586/1587-ben is mindössze csak 8%-os visszaesést mutat. Ez pedig azt jelenti, hogy a borbehozatal nem a termőterület ingadozó kínálatához, hanem a város (illetve a felvevőpiac) igényeihez igazodott. Ugyanakkor viszont a többi meghatározó jelentőségű árufajta közül a búza forgalma évről évre rohamosan esik, amit alkalmasint a helyi gabonatermés alakulása magyarázhat. Hogy a szarvasmarha-kivitel hullámzását mi okozta, azt a vámnaplót is magában foglaló mukataa-elszámolásból nem lehet kihüvelyezni.

A Szegedet Velencével összekötő dél-dunántúli úton a XVI. század derekától fogva jószerével teljesen megszűnt a marhahajtás. Nemcsak az osztrák és délnémet, de a velencei kereskedők (illetve ezek faktorai) is a nyugat-magyarországi empó-riumokban, kivált Győrött és Magyaróvárt várták az alföldi tőzséreket, akik rendszerint a váci és a budai török vámhelynél léptek ki a hódoltságból.95 Jóllehet ezáltal a hajtási távolság és idő jócskán megnyúlt, a század hatvanas éveiben már a Szegedről és környékéről induló csordák is a Duna—Tisza közén északnak haladó utakon igyekeztek felvevőpiacaik irányába. 1563-ban, amikor a török vámos kivételesen azt is feljegyezte, hogy az ott áthajtott marhák honnan érkeztek, a szegedi tőzsérek három nagy csoportban jelentkeztek Vácnál:96

1563. augusztus 8-án  
Borsos Ferenc   87 ökörrel
Balik János   109 ökörrel
Vas Gergely   79 ökörrel
Tót Antal   103 ökörrel
Kis Jakab   100 ökörrel
Nyeregjártó András 60 ökörrel
Gergelfi Albert összesen 93 ökörrel
  631 ökörrel
1563. augusztus 28-án  
Nagy János   117 ökörrel
Fodor István   132 ökörrel
Dányi János   105 ökörrel
Szarvas Máté összesen 141 ökörrel
 {587} 495 ökörrel
1563. október 23-án  
Balik Mihály 59 ökörrel
Nagy István 47 ökörrel
Tar Gábor 28 ökörrel
Tót Máté 19 ökörrel
Gyurkó Pál 84 ökörrel
Botics István 80 ökörrel
Fodor István 72 ökörrel
Császár János 79 ökörrel
Akaii Jakab 81 ökörrel
Kis Mihály 43 ökörrel
összesen 592 ökörrel

A 21 szegedi ez évben tehát összesen 1718 ökröt vitt át Vácnál (átlag: 82/fő), ami az összes itt áthaladó marhák 5,6%-át tette ki, s ez, a látszatra alacsony arányszám dacára, — Makó (3175), Jászberény (2215) és Debrecen (2132) után — az előkelő 4. helyet biztosította Szegednek a hajtási helyek rangsorában.

Amikor az 1570-es évek elején a budai hajóhíd megépült, a többi hódoltsági kereskedővel együtt a szegediek is inkább ezt a kényelmesebb átkelőhelyet választották. Panaszkodott is a váci emin, hogy „az Erdélhez tartozó Debrecen város, valamint Simánd, Makó, Túr, Kecskemét, Jászberén, Szeged és más városokból és falvakból a kereskedők marhát, lovat, birkát és más árut, amit megvettek, Bécsnek vitték eladni. A meghódítás óta az említett árukkal mindig a váci révhez jöttek, ahol a kincstárt illető vámot megfizették vagy némelyikük hitellel jött-ment [vagyis: a vámot később, egy összegben rótta le] ... Mostanában azonban, hogy Budán a hidat megcsinálták, az eminek a kereskedőket elcsalogatják"." E panaszból annyi számadatok híján is világosan kitetszik, hogy Szeged tőzsérei Budán is a legtöbb élőállatot hajtók sorába tartoztak. Persze mindig akadtak olyan szegediek, akik nem a két fő vámhelyen át igyekeztek a Nyugat-Dunántúlra; Ferenc diák például 1562. szeptember 17-én 300 ökröt vezetett át a dunaföldvári réven,98 vagyis ő Székesfehérváron keresztül igyekezett Győr felé.

Ha nem is olvasnánk arról, hogy egy bizonyos „olasz" 1582-ben éppen a szegedi Csütörtök Boldizsár kifizetetlen adóssága miatt tartóztatta meg a hazafelé igyekvő hódoltsági tőzsérek pénzét,99 akkor is bízvást bizonyosra vehetnénk, hogy a szegedi hajtók legfontosabb végcélja Győr volt. De egy másik megtartóztatás-ügy {588} kapcsán arról is értesülünk, hogy a szegediek a Morvaország és Szilézia felé vezető utakon is fel-feltűntek. Mivel más szegedi lakosok 100 forinttal tartoztak neki, Bakics Péter 1575. február 1-én a Nyitra megyei Mocsonokon lefoglalta Buda István, Tót Lukács, Nagy Péter, Jakabfi Péter, Sánta Ambrus és Gyalus Orbán marháit, s több útjukban is megkárosította őket. „Ilyen méltatlan nyomorított meg bennünket immár három utunkban — panaszolta 1577. december 12-én kelt levelében a Pozsonyi Kamaránál Buda és Sánta —, mely nyomorúságnak miatta tellyességgel megfogyatkoztunk és az szegedi kereskedő ember hallván efféle méltatlan való nyomorúságot, az kereskedést elhatták, ki szántással, ki más élettel él, annéra, hogy az két esztendő járásban vallott ez méltatlan tartás miatt az ő felsége kamarája 2000 rh. forint fogyatkozást, mert ott való ember fel nem mer jönni féltében."100 Hogy a szegediek a sok „méltatlan való nyomorúság" dacára azért mégis csak vígan kereskedtek Morvaország felé, azt az Érsekújvár mellett szedett jatói hídvám naplója beszédesen bizonyítja.101

Ismét visszatérve az 1585/1588-as szegedi vámnaplókhoz, felettébb fogas kérdés, hogy azok mennyiben tükrözik magának Szeged városnak a marhakivitelét. Egyfelől azért, mert a vámnaplókban nyilvánvalóan csak azok az állatok szerepelnek, amelyeket át kellett vinni a réven, másfelől pedig semmi garanciánk nincs arra nézvést, hogy a marhát vámoltatok szegediek, s nem más, Maros—Tisza közi települések lakói voltak. A jelentősebb marhahajtók alábbi névsorát a kor gyér szegedi névanyagával összevetve mégis úgy tűnik, hogy az előbbiek többsége valóban szegedi illetőségű lehetett; Nagy Jakabról (1.), Ferenc diákról (3.), Sánta Ambrusról (8.) és Szabó Tamásról (30.) például bizonyítani is tudjuk ezt. Amiből viszont egyfelől az következik, hogy a szegedi tőzsérek nem csak a saját — a Tisza jobb parti szállásaikon nevelt s ezért Szegednél nem vámköteles — állataikat exportálták, hanem nagyszámú marhát gyűjtöttek össze e célra Torontál és Temes megyében is. Másfelől pedig az, hogy a szegedi tenyésztésű, illetve a szegedi kereskedők által lebonyolított állatkivitel 1563-hoz képest jócskán megnövekedett, hiszen a szegedi réven átdobott marhák száma 1585/1856-ban és 1587/1588-ban is jóval felülmúlta a Vácnál 1563-ban bejegyzett szegedi marha-számot (1718).

A következő oldalakon levő táblázat azoknak a tőzséreknek a névsorát adja, akik az 1585. augusztusa és 1588. augusztusa közti három esztendőben egy vagy több alkalommal ötvennél több szarvasmarhát vetettek át a szegedi réven. (Az évenkénti bontás a hajtási alkalmak számát jelzi.) {589}

 

 

Tőzsér neve 1585 1586 1587 1588 Összesen
1. Nagy Jakab 60+35 160+21 137 413
2. Fejir Márton 15 130+72+75+43 335
3. Ferenc diák 33 51+80+47+20 231
4. Kóros Péter 40 + 50+50 41*+64 225
5. Tót Balázs 50+80 62 192
6. Bodor Gergely 52 70** 51+9 182
7. Beké Máté 170 170
8. Sánta Ambrus 105 58 163
9. Simon György 25 59 79 163
10. Balog István          
  és társai 150 150
11. Tót Gergely 60 78 138
12. Nagy János 25 50+62 137
13. Dékán Antal 46 90 136
14. Bodor Demeter 125 125
16. Kálmán Mihály 50 130*** 115
16. Nagy Máté 20 14 8 130**** 107
17. Bán Péter 15 + 65   27 107
18. Gódi Pál 105 105
19. Hatvani Albert 40 43 + 18 101
20. Szűcs Tamás 100 100
21. Orbáni Márton 100 100
22. Márton és Farkas          
  Gergely 100 100
23. Nagy Ferenc 7 55 32 94
24. Sárközi János 84 84
25. Mészáros Orbán 80 80
26. Kis Máté 80 80
27. Takó János 79 79
28. Kovács Ferenc 78 78
29. Halász Bálint 40 + 55 23 78
30. Szabó Tamás 77 77
31. Sebó Kelemen 75 75
32. Gyura János 74 74
33. Sód István 72 72
34. Nagy Gergely 60 12 72
35. Kóros (Gyűrűs?)          
  István 72 72
36. Gódi Máté 71 71
37. Tomás 70 70
38. Törő Lukács 70 70
39. Markó János 66 66
40. Radivoj Mihály 6 57 63
41. Nagy Tamás - - 8 + 55 - 63
42. Varga Sebestyén 20 - 59 37 59
43. Nagy Benedek 55     54 57
44. Bodor Pál         55
45. Kincses Ambrus         54
  Össesen: 1072 978 2303 884 5238
* Pócs Péterrel együtt; ezért az összesítésnél a felét vettük
** Itt Bodó Gergely néven szerepel
*** Nagy Mátéval együtt; ezért az összesítésnél a felét vettük
**** Kálmán Mihállyal együtt; ezért az összesítésnél a felét vettük

 

A tenyésztő terület kellős közepén fekvő Szeged marhaforgalma korántsem volt olyan koncentrált, mint a váci kilépőhelyé, igaz, húsz esztendővel korábban. Míg az utóbbin 1563-ban átlag 82 darabot vitt át egy-egy szegedi tőzsér, addig az 1585—1588 közti szegedi hajtási átlagszám ennek a felét sem érte el (a 45 legnagyobb hajtó esetében is csak 59 esik egy-egy alkalomra). Ennek oka nyilván abban keresendő, hogy a tőzséreket itt még a távoli felvevőpiacokra szánt csordák összeállításával járó sürgés-forgás közben érhetjük tetten. Nagykereskedők térnek haza valamelyik környékbeli vásárról vagy gyűjtő kőrútjukról, hogy legott ismét visszaforduljanak, ha a kívánt mennyiség még nem verődött össze, vagy ha valahol kedvező vásárlási lehetőséget sejdítenek. Mint Fejír Márton (2.), aki 1587 szeptemberében öt nap leforgása alatt kétszer is felbukkant itt, előbb 72, majd 75 marhával. (Csak emlékeztetünk rá, hogy Vácnál októberben tetőzött a hajtási szezon!) Az állatok összegyűjtésével megbízott kisvállalkozók érkeznek s mellettük kistenyésztők, hogy néhány darab állatukat vételre felkínálják. Hogy a fenti névsorban szereplők közül ki melyik kategóriába tartozott — a legfelül elhelyezkedőket kivéve —, csak akkor lenne kideríthető, ha a szegedi vámnaplóval azonos időben vezetett jatói hídvámnapló is előkerülne.

Bár a posztóforgalomról 1552 előttről vajmi kevés adatunk van, kétségtelen, hogy a szegediek posztóbehozatala az 1580-as évekre szánalmasan aláhanyatlott. Ez nem is annyira az alacsony értékekben — ennek lehet más oka is —, hanem inkább a választék leszűkülésében és a minőség romlásában tükröződik. A Szegeden egykor oly nagy tételekben forgott, értékesebb itáliai posztóknak ekkor már nyoma sincs a vámnaplókban. A nyugati posztóipart a legközönségesebb fajták — a kisnicer, a karasia, a boroszló — képviselték, elenyészően kis tételekben; a legtöbb vég az ismeretlen eredetű agriz nevű posztóból került elvámolásra (1586/1587-ben valami 150). A nyugati posztó hiányának biztos jeleként a szegediek {591} ruházkodásában kezd elterjedni a durva abaposztó, a háziipari előállítású daróc stb.

A szerémségi borvidék pusztulása után a szegediek az alsó-baranyainak is nevezett délkelet-tolnai — ismertebb, de később elterjedt nevén: szekszárdi — borvidéken kerestek maguknak kárpótlást. Noha itt nem voltak extraneus szőlőbirtokaik, mint egykor a szerémségi szőlőhegyeken, mégis okkal-joggal feltételezhető, hogy nemcsak innen fedezték borszükségletük java részét, de — a borhajózás monopolizálása révén — ők is fölözték le a tolnai bortermelés hasznát. A szüret után a szegedi és a makói hajósok rajokban jelentek meg a borvidék kapujában, a bátai révnél, hogy újborral megrakodjanak. Még Zrínyi Miklós szigeti kapitánynak is feltűnt a nagy sürgés-forgás, pedig Báta jócskán a hódoltság mélyének számított. Elrendelte hát, hogy a bátai bíró — a korábban szokásos 12 dénáros „kormánypénz" helyett — hajónként egy-egy hordónyi vámot szedjen számára, de akadt olyan hajó, amelytől ennél is többet követelt. Mint a bátaiak 1565-ben egy kamarai vizsgálóbizottságnak elpanaszolták, két makói és egy szegedi hajóstól 100, Tálas Gergely és Söre János szállítmányából pedig két hordóban 97 köböl „vámot" vett. S amikor Szabó Péter bíró — nyilván a forgalom védelme érdekében — elnézte, hogy a szegedi és a makói hajósok fizetés nélkül haladjanak át a Sárvíz torkolatán, Zrínyi 56 napos tömlöccel büntette mulasztásáért. Mivel 1556-ból és 1589-ból is hiteles adatunk van rá, hogy a „baranyai" (és a somogyi) bor Debrecenbe is eljutott, és ott keresett fogyasztási cikk volt, a fentiek alapján bízvást feltételezhetjük, hogy oda is szegedi és makói hajók hátán került. Bár a tolnai borvidék termelése — egy időben a hegyaljai felvirágzásával — a XVI. század második felében erőst visszaesett, bizonyosra vehető, hogy a Szegeden 1585— 1588-ban elvámolt bor túlnyomó része továbbra is Délkelet-Tolnából származott. Tótfalusi István debreceni bíró 1589-ben azért emelt panaszt Mohamed szolnoki molla előtt Jehszija zsidó vámbérlő ellen, mert az — mint elmondotta — „új hordóadót követel tőlünk a Szekszárd felé eső baranyai náhijéből szállított borok után".102 Ha a távoli Debrecenben is ily nagy vihart kavart a tolnai borokra kivetett vám megemelése, úgy joggal vélhetjük, hogy a termőterülethez lényegesen közelebb, ugyanakkor a más boros körzetektől lényegesen távolabb fekvő Szeged lakói a XVI. század végéig tolnai borral töltekeztek.

1585 és 1588 között a következő oldalon levő táblázatban olvasható személyek vámoltatták el a legtöbb bort Szegeden. A magukban álló számok a hordó-, a ( )-be tett számok az átlagszámot jelölik, a „h" betű azt jelenti, hogy a bor hajón érkezett ide, a kettőspont utáni szám pedig azt mutatja, hogy a hajón hány hordó bor volt. {592}

 

 

 

1585 1586 1587 1588 összesen
1. Varga Miklós 50 h:40 8(1) 98(1)
2. Gyuragy diák 53+h:31(7) 84(7)
3. Éhös Lukács 27(9)+h:27 26 80
4. János h:54 54
5. Csicsós Mátyás 51(5) 51(5)
6. Szabó Gergely 50 [üres] 50
7. Tót Dénes h:49 49
8. Kondari Benedek h:48 48
9. Ónos Tamás h:48 48
10. Korsós János 48 48
11. Szabó János h:44 44
12. Elek Gergely 43 43
13. Gyönbéri Ambrus h:43 43
14. Varga Ferenc h:40 40
15. Boni Mihály h:40 40
16. Gáspár Demeter 38 38
17. Gáspár deák 33(2) 33(2)
18. Szentös Ferenc 31 31
19. Vidak szeroda 30(2) 30(2)
20. Sípos István 15 + 3+2 8(1) 28(1)
21. Bódizsár 28 28
22. Vata János 28 28
23. Szabó Lőrinc h:26 26
24. Nagy Máté és Sós          
  Jakab 25(8) 25(8)
25. Szabó György 7+6 12 25
26. Szentös István 12 12 24
27. Csóka György 11+9 20
28. Bélös Péter h:20 20
29. Karika Demeter h:20(5) 20(5)
30. Berber János h:12 6 18
31. István deák 8(2) 9(2) 17(4)
32. Nagy Kata 11+3 + 3 17
33. Zsivkó 12 + 1+4 17
34. Simon György 6 10(4) 16(4)
35. Varga György 16(4) 16(4)
36. Ilija 15 15
összesen 259 397 hordó 402 hordó 254 1312
  bordó     hordó hordó
  +2   + 37 átalag + 13 + 52
    átalag     átalag átalag

 

 {593} A szegedi és makói hajósok jókora vízi alkalmatosságokkal járhatták a Dunát és a Tiszát, ha hajóikon 40, sőt 50 hordó — vagyis 250—350 hektoliter — bor is elfért. Mivel egyazon személy nevén a legritkább esetben szerepel két jelentősebb szállítmány, a különböző években pedig mások és mások tűnnek fel jelentősebb mennyiségek elvámoltatóiként, nyilvánvaló, hogy a befutott hajókat nem a hajósgazdák, hanem megbízóik nevén vették fel a vámnaplóba. Teljességgel, elképzelhetetlen ugyanis, hogy ilyen nagy kapacitású vízi járműveket évente, sőt három évente egyszer-egyszer használtak csak. A fentiekből az is következik, hogy Szegeden, érdekes módon, nem alakult ki egy borkereskedésre specializálódott réteg. Ez annál is furcsább, mert azok, akik 20, 30, 40, sőt 50 hordószámra hozták be ide a bort, nyilvánvalóan nem saját fogyasztásukra, hanem eladásra szánták azt, s érthetetlen, hogy a borforgalmazás során az egyik évben szerzett tapasztalataikat a következő esztendőben miért nem igyekeztek kamatoztatni. Tulajdonképpen ugyanez vonatkozik azokra is, akik nem hajón, hanem szekéren szállították — természetesen kisebb tételekben — a bort, hiszen táblázatunkban több olyan személy is található, aki az egyik évben kétszer-háromszor is megfordult a szegedi révnél, hogy aztán a többi esztendőben ne szerepeljen a borszállítók között.

A szarvasmarha-kereskedelmet nem számítva, egyébként általában is az ágazati specializálódás hiánya jellemzi a szegedi áruforgalmat. Meglepetéssel vegyes csalódással tapasztaljuk ugyanis például, hogy az a Dóka Lukács, aki 1586. június 5-én nem kevesebb, mint 3000 darab sókockát hozott Szegedre — ez a három évi összforgalomnak közel 41 %-át tette ki —, többször nem szerepel sószállí-tóként. Ugyanígy azt is, hogy — Gazanfer reisz kivételével, aki 1586-ban két ízben vámoltatott el egy-egy hajónyi búzát — három év leforgása alatt azok is csak egyszer-egyszer bukkannak fel a vámnaplóban, akik hajótételszámra, nagyban űzték a gabonakereskedést, jóllehet közülük kettő — Ferhád és Dzsáfer — a neve szerint egyben hajótulajdonos („gemidzsi") is volt. A halszállítmányok után fizetők közül kivételképp sem akad halász; zsákmányuk forgalmazását tehát nem ők maguk, hanem mások végezték. Köztük olyanok, akiket más alkalmakkor marhahajtókként ismerünk meg: 1586/1587-ben például Tót Gergely két ízben 28, Nagy Jakab pedig úgyszintén két ízben 15 1/2 gurus értékű halat vitt át a szegedi réven.

Ha végül mindössze is csak néhány vámfizetőről tudjuk bizonyítani, hogy valóban szegedi volt, a vámnaplókból levonható tanulságok nyilvánvalóan elsősorban Szeged lakosságának áruforgalmi tevékenységét jellemzik. Erről viszont sommásan azt mondhatjuk, hogy valamilyen úton-módon — főként persze az önellátás kényszerétől vezettetve és alkalomszerűen — a lakosok többsége bekapcsolódott árucsere lebonyolításába. Ebből a jellegtelen áruforgalmi tevékenységet (is) folytató tömegből azonban csak egy szűk kereskedő réteg válik ki, az sem annyira szembeszökően kiugró vállalkozásai, nagy volumenű ügyletei, hanem {594} inkább folyamatos tevékenysége révén. Ezek is főként tőzsérek voltak, akik alkalomszerűen más árucikkek — főként élőállatok és állatbőrök — forgalmazásával is megpróbálkoztak. íme néhány példa:

1585. augusztus 28.:
60 darab marha
  35 darab marha
1586. január 23.: 160 darab marha
1586. augusztus 4.: 300 darab marhabőr
1586. szeptember 24.: 21 darab marha
1586. október 29.: 50 darab disznó
1587. október 14.: 137 darab marha
1587. november 8.: 5 1/2 gurus értékű hal
1588. május 20.: 10 gurus értékű hal

A legnagyobb tőzsérként megismert Nagy Jakab 1578-ban azon három szegedi egyike volt, akik három esztendőre megbízást kaptak a város földesúri jövedelmeinek és tizedeinek beszedésére.103 Ő a következő tételekkel szerepel az 1585—1588-as vámnaplóban:

1585. augusztus 28.: 60 darab marha

35 darab marha

1586. január 23.: 160 darab marha

1586. augusztus 4.: 300 darab marhabőr

1586. szeptember 24.: 21 darab marha

1586. október 29.: 50 darab disznó

1587. október 14.: 137 darab marha

1587. november 8.: 5 1/2 gurus értékű hal

1588. május 20.: 10 gurus értékű hal

Ferenc diák már negyedszázaddal előbb is nagytőzsér volt, 1578-ban pedig azok névsorában bukkan fel, akik Nagy Jakabék vállalkozásáért kezességet vállaltak. Szállításai a következőképp alakultak:

1586. április 29.:
1200 darab birkabőr
1586. június 13.: 1 hordó bor
1586. szeptember 9.: 33 darab marha
1586. december 11.: 1 hordó bor
1587. január 18.: 66 darab birka
1587. február 2.: 51 darab marha
1587. március 5.: 80 darab marha
1587. június 20.: 47 darab marha
1587. június 27.: 20 darab marha
1588. június 6.: 10 gurus értékű vas

1586. április 29.: 1200 darab birkabőr

1586. június 13.: 1 hordó bor

1586. szeptember 9.: 33 darab marha

1586. december 11.: 1 hordó bor

1587. január 18.: 66 darab birka

1587. február 2.: 51 darab marha

1587. március 5.: 80 darab marha

1587. június 20.: 47 darab marha

1587. június 27.: 20 darab marha

1588. június 6.: 10 gurus értékű vas

Szabó Tamás kereskedelmi tevékenységében — ő 1578-ban Nagy Jakab bérlőtársa volt — a marhakereskedés már lényegesen kisebb szerepet játszott:

1585. november 4.:

5 gurus értékű búza

1586. szeptember 26.: 130 darab sókocka (Sós Istvánnal együtt)
1586. november 14.: 77 darab marha {595}

1586. november 4.: 5 gurus értékű búza

1587. szeptember 26.: 130 darab sókocka (Sós Istvánnal együtt)

1586. november 14.: 77 darab marha

1586. november 17.:

2 hordó bor

1587. január 18.:

4 hordó bor

1588. május 2.:

290 darab sókocka

1588. június 7.:

10 gurus értékű vas

1586. november 17.: 2 hordó bor

1587. január 18.: 4 hordó bor

1588. május 2.: 290 darab sókocka

1588. június 7.: 10 gurus értékű vas

Pócs Péter annak dacára sem került be az első 45 marhahajtó közé, hogy 3 év alatt háromszor vámoltatott el marhát Szegeden. Gyakori jövése-menése és kiemelkedő bőr- és gyapjúszállítmányai révén mégis a jelentősebb kereskedők sorában van a helye:

1585. augusztus 20.:
8 gurus értékű birkagyapjú
1585. november 6.: 50 gurus értékű birkagyapjú
1585. december 9.: 60 darab birkabőr
1587. május 9.: 100 darab birka
1587. június 16.: 41 darab marha (Kóros Péterrel
  együtt)
1588. január 4.: 14 darab marha
1588. február 7.: 11 darab marha
1588. március 10.: 2 darab marha
1588. márcus 19.: 2500 darab birkabőr
1588. március 28.: 750 darab birkaprém
1588. június 7.: 60 darab birka

1585. augusztus 20.: 8 gurus értékű birkagyapjú

1585. november 6.: 50 gurus értékű birkagyapjú

1585. december 9.: 60 darab birkabőr

1587. május 9.: 100 darab birka

1587. június 16.: 41 darab marha (Kóros Péterrel együtt)

1588. január 4.: 14 darab marha

1588. február 7.: 11 darab marha

1588. március 10.: 2 darab marha

1588. márcus 19.: 2500 darab birkabőr

1588. március 28.: 750 darab birkaprém

1588. június 7.: 60 darab birka

Mivel egyáltalán nincs kizárva, hogy a szegedi kereskedők ez idő tájban is családi vállalkozás keretében űzték mesterségüket, megemlítjük, hogy 1587. október 8-án és 9-én nem kevesebb mint 5 Sebő nevet viselő személy — keresztnevük Mihály, Pál, Bálint, Benedek és Bertalan — jelentkezett a szegedi vámhivatalnál. Szekereiken 7 tételben összesen 99 vég agriz szövet volt. (Néhány nappal korábban pedig egy bizonyos Sebő János 5 saru után fizetett vámot, és ugyanezen 1587-es évben Sebő Kelemen 77 marhával haladt át a Tiszán.)

A fentiekből világosan kitetszik, hogy a XVI. század második felének Szegedén már nem éltek és működtek Pap Benedek vagy Kalmár János szabású nagykereskedők. Még akkor sem, ha okkal-joggal feltételezhetjük, hogy az 1585 és 1588 között vezetett vámnaplók nem tükrözik pontosan sem Szeged kereskedelmének állapotát, sem pedig a szegedi kereskedő-társadalom valós megoszlását. Sőt akkor sem, ha meglehet, hogy éppen a külkereskedelembe belefolyni képes távolsági kereskedők tevékenységéről hallgatnak a vámnaplók. Vannak ugyanis olyan jelek, amik erre utalnak: egyetlen egyszer sem szerepel például a szegedi réven áthaladók között az a Csütörtök Boldizsár, akinek tartozás-ügyéről 1582— 1583-ban több levélváltás is volt a budai pasa, illetve a bécsi kormányszervek között.104 {596} Feltűnő az is, hogy azon ötven szegedi polgár közül, aki a Nagy Jakab— Torma Ferenc—Szabó Tamás-féle adóbérletért 1578-ban kezességet vállalt, mindössze Ferenc diák tűnik fel az 1585 és 1588 közti szegedi vámfizetők jelentősebbjei között.105 Márpedig kézenfekvő, hogy a török hatóságok eme — 1 millió akcsét meghaladó — kötelezettségvállalás kezeseiként nem fogadtak el szegény embereket. Ami az etnikai megoszlást illeti, az áruforgalom lebonyolítói között természetesen a magyarok voltak elsöprő többségben. A rangsorban utánuk — de tőlük messze-messze elmaradva — a törökök következtek a legnagyobb számmal és értékhányaddal. A vámos által „kereskedőnek" minősített törökök általában vegyes árut hoztak be, nyilván a török birodalom belsőbb részei felől. Akárcsak másutt, itt is a törökök monopolizálták a nagybani búzakereskedést; a búzát hajószámra elvámoltatok között vegyest akadtak kereskedők (1586. március 15.: Üvejsz: 1000 akcse vám), hajósok (1586. június 17.: Dzsáfer: 1000 akcse vám) és—főként — katonai és közigazgatási tisztségviselők (1585. október 18.: Murád csausz és Oszmán írnok: 350 akcse vám; 1585. december 13.: Memi szeroda, Ali reisz és Musztafa írnok: 350—350 akcse vám; 1586. január 21. és szeptember 11.: Ga-zanfer reisz: 225, illetve 350 akcse vám; 1586. március 22.: Báli szeroda: 1000 akcse vám). A török birodalomban előállított, illetve azon keresztül Magyarországra jutott áruk közül elsősorban egyes szövetfajták, a patyolatgyolcs, a selyem, a szőnyegek és a fűszerszámok voltak kapósak a hódoltság határain kívül. Ezek forgalmazása során szoros kapcsolatok szövődtek a szegedi, makói és szolnoki török, illetve a debreceni magyar kereskedők között; a debreceniek elsősorban felvidéki rezet kínáltak cserébe a „török" árukért. Amikor a Baracskai Szabó Máté-féle debreceni kereskedőtársulás — valamikor az 1560-as évek elején — 90, majd 65 szekér rezet vásárolt Besztercebányán, az jóelőre igyekezett lekötni a szegedi és makói török kereskedőknél. 1565-ben pedig — 6—8 lovas bakószekereken — 21 175 forint értékű török áru érkezett Szolnokról és Szegedről Debrecenbe, Szabó Máté címére.108 Szegeden éltek raguzai származású délszlávok — ahogy akkortájt nevezték: „latinok" — is. Bár ezek általában mindenütt leginkább kereskedéssel foglalkoztak,107 az 1580-as évek szegedi áruforgalmában nem játszottak valami karakteres szerepet. 1586. árpilis 24-én ugyan Latin Pétre három vég kara-siával, Latin Iván pedig 700 darab marhabőrrel haladt át a réven, s mindkét árucikk távolsági kereskedelmi kapcsolatokat sejtet, vámnaplóban legtöbbször felbukkanó {597} „latin" — Markó — inkább bort vámoltatott el 6—7, de többnyire kisebb tételekben. Más délszlávok is feltűntek itt, hol marhával, hol borral, de leginkább a szegedi piacra szánt kisebb szállítmányokkal.

 

MEZŐGAZDASÁG ÉS ÁLLATTENYÉSZTÉS

Szeged XVI. századi mezőgazdaságáról korántsem tudunk olyan plasztikus képet rajzolni, mint — igaz, csak egy szűk időmetszetben — a város áruforgalmáról. Egyszerűen azért nem, mert a török hódoltság első fél századából egyetlen olyan összeírásunk sincs, amely a valós évi terméseredményeket közölné, s kivált nincs olyan, amely azok változásait is tükrözné. A Szegedről meglehetősen nagy számban ránk maradt szandzsák-összeírások ugyan rendre-sorra feltüntetik azokat a jövedelmeket, amelyekre a török apparátus a szántóföldi művelés és az állattenyésztés révén számított, mivel azonban ezek az adatok becslésen alapulnak, belőlük csak nagy hibaszázalékkal lehet következtetni az évről évre változó, ezernyi tényező hatásának kitett terméseredményre és állatszámra. Ha a szandzsák-összeírásokban közölt, várható terméseredmények is oly távol esnek a valóságosaktól, mint azt az 1546-ban betervezett vámjövedelmek esetében fentebb tapasztalhattuk, úgy semmi okunk rá, hogy bennük megbízzunk, és a belőlük levonható tanulságokat általánosítani merjük.

Annyi mindenesetre kétségkívül megállapítható, hogy a XVI. századi Szeged agrárgazdaságán belül a rideg szarvasmarha-tenyésztés adta a kiemelkedően legmagasabb értékhányadot. A lakosok által helységük határában tenyésztett marhák után a török földesurak általában nem szedtek semmiféle adót sem. Ugyanígy akkor sem, ha két szomszédos helység megegyezett egymással, hogy állataikat kölcsönösen ráengedik egymás legelőire. Az 1570-es szegedi kánunnáme (törvénykönyv) erről a következőket mondja: „Az olyan falvakban, amelyek egymáshoz közel esnek és határaik annyira szomszédosak, hogy más puszta vagy föld a határaik között nincs, ha a gabonát levágták és a szénát betakarították, állataik egymás határába legelni járhattak, amiért semmi sem szedendő, mert ilyenkor az közös birtoklás lesz, s amennyiben az a terület valóban nem különálló puszta, legelőadó ne szedessék." Így aztán — legalábbis az első pillantásra — érthetőnek és jogosnak tűnhet, hogy a szegediek is felzúdultak, amikor 1560-ban a szandzsák összeírója e címen marhánként egy-egy akcsét követelt tőlük. A város, költséget és fáradságot nem kímélve, egyenest Isztambulba küldte követeit, hogy e szerintük kirívó törvénysértésre a szultáni divánnál — a török birodalom legfelsőbb közigazgatási és jogszolgáltatási fórumánál — keressen jogorvoslatot. Ennek eredményeként II. Szulejmán szultán 1565-ben a következő utasítást küldte a budai pasának: „Szegedről most néhány, nem-mohamedán alattvaló magas udvaromhoz jött és azok elmondották, hogy a vilájet összeírója a városunk határában járó állataink után, szállásadó címen, egy olyan újítást talált ki, ami régen törvény {598} nem volt. Évi átalányban 15 000 akcsét jegyzett fel, s ezért a legelőinken járó minden darab állatunk után egy-egy akcse beszedésével sanyargatnak minket. Amikor panaszkodásukkor a defter megnézetett, az az összeg az említett módon bejegyezve találtatott, de a jól védett birodalmam városaiban és falvaiban élő ráják állatai után, ha azok más földjén járva füvet nem legelnek és vizet nem isznak, valamint a saját helyükön járó állatok után legelőadót szedni a törvény ellenére van. Ezért az említett átalányösszeg megszüntetését elrendelve megparancsolom, hogy amint rendeletem megérkezik, ha a nevezett város állatai a saját határukban levő legelőkön nem lépnek túl, ha a pusztán maradt falvak helyein nem járnak, vagy ha mégis járnak, de füvet nem legelnek, vizet nem isznak, hanem csak a saját határukban legelnek, a törvény ellenére átalányösszegben beírt legelőadónak a követelését akadályozd meg."

Bár a szultáni parancsot a következő évben, 1566-ban megismételték, ezúttal a szegedi jövedelmek beszedője sem hagyta magát, s a vitában végül is ő győzedelmeskedett. A marhánkénti egy akcsés legelőadó helyett fizetendő átalányösszeg 15 000, utóbb 25 000 akcse — ott szerepel a bevételek sorában mind az 1570-es, mind az 1578-as szandzsák-összeírásban. Egyébként teljes joggal, hiszen a szandzsák összeírója valójában nem követett el visszaélést, amikor 1560-ban legelőadót követelt a szegedieken. Sőt — mint alább látni fogjuk — tulajdonképpen felettébb liberálisan járt ez az átalányösszeg megállapításakor is. A közte és a szegediek közt fennálló felfogáskülönbség és az abból fakadó viták ugyanis a „saját határ" fogalmának eltérő értelmezéséből eredtek. A város a magáénak és ezzel saját határrészének tekintette azokat a környékbeli pusztákat, amelyeknek használatára még a középkor végén jogot nyert, és rájuk is igyekezett kiterjeszteni a szarvasmarha-tenyésztés adómentességét. A helyi viszonyokban járatos török tisztségviselők viszont — akik jól tudták, hogy a szegediek állatainak többsége a városhoz csatolt puszták füvén hízik —, a török jogszokás szerint, e pusztákat külön egységnek és jövedelmi forrásnak tekintették. Nyilván az ő ösztönzésükre került bele a szegedi szandzsák 1570-es kánunnáméjába az alábbi pont: „Mivel némely olyan üres és puszta falvakról és pusztákról, melyeken a régi idő óta »szállásnak« elnevezett majorságot létesítettek, ott szántanak-vetnek, rétet kaszálnak és állataikat télen-nyáron legeltetik, a földesúrnak állatonként egy-egy akcse legelőadót szoktak fizetni, ez most ismét így szedessék. Ha »szállás« nincs, akkor is a régi szokás szerint fizessék a legelőadót."108

A fenti vitának köszönhetjük azt — a magyarországi török forrásanyagban páratlan — 1570-es összeírást, amely a-Szeged és a környékbeli puszták határában talált szállások gazdáinak nevét és — helységenként összesítve — a marhák számát tartalmazza. Az ebben felsorolt puszták között vannak olyanok, amelyeket a {599} város már régóta használt (pl. Asszonyszállása, Csólyos, Majsa), olyanok, amelyekről egy másik 1570-es összeírásból tudjuk, hogy Szeged pusztái voltak (Móra, Móka, Kisülés, Móricgáttya, Tajó és Bodoglár), s olyanok, amelyekről XVII. századi adatok alapján feltételezhető, hogy már ekkor is a szegediek élték (Átokháza, Alsó- és Felsőcsengele).109 Bár az összeíró csak a puszták felénél jelzi, hogy azokat szegediek használták — sőt magában a szegedi határban is birtokolt „szállást" idegen (egy farki gazda) —, szinte teljesen bizonyosra vehetjük, hogy az összeírásban felsorolt gazdák, egy-két kivételtől eltekintve, szegediek voltak. Annál is inkább, mivel nem egyszer éppen olyan pusztánál hiányzik a szegediek birtoklását bizonyító megjegyzés, amelyek — mint pl. Csólyos, Asszonyszállása, Üllés — igazolhatóan régtől fogva használatukban voltak s maradtak továbbra is. Feltevésünk bizonysága lehet továbbá az is, hogy a Horog pusztán „szállással" rendelkező két Hüszejn aga egyikéről a készítő megjegyezte: „szegedi topcsi". Mindennek alapján úgy véljük, hogy az 1570-ben Szeged saját határában és a város által használt pusztákon számba vett 49 380 darab szarvasmarha túlnyomó része helybéli gazdák tulajdona volt. Mivel pedig az egyes pusztáknál megadott szép kerek számokból rögtön látható, hogy a marhákat nem számolták össze, hanem számukat — nyilván bemondás alapján — hozzávetőlegesen megbecsülték, {600} nyilvánvaló, hogy, mint az ilyenkor lenni szokott, az összeírás kevesebb állatot tüntet fel, mint amennyi a valóságban volt. Aligha vétünk tehát az igazság ellen, ha Szeged 1570-es évekbeli marhaállományát kereken 50 000 darabra becsüljük. Vagyis, visszatérve ismét a legelőadó körüli vitákra, a Szeged által e címen fizetett 15 000, majd 25 000 akcsés általányösszeg messze elmaradt attól az összegtől, ami akkor folyik be, ha — a Szeged saját határában levő „szállásokat" nem számítva — minden egyes marha után egy-egy akcsét hajt be az adószedő. (L. az előző oldalon levő táblázatot.)

 

A helység neve A „szállások" száma A marhák száma Egy „szállásra" jutó átlag
Szeged 118 15 000 119
Móricgáttya 47 8 200 162
Majsa 15 4000 267
Móra 11 1400 127
Móka 9 1 130 125
Tajó és Bodoglár 4 600 150
Szentlászló 20 5 250 262
Csólyos 2 2000 333
Átokháza 15 1600 107
Horgos 8 1 500 187
Asszonyszállása és Üllés 22 2 600 118
Alsócsengele 8 1600 200
Felsőcsengele 8 1500 187
Szánk 8 1200 150
Horog 11 1 800 164
Összesen: 306 49 380 164 110

 

Mivel Szegeden 1570-ben 691 adófizetőt írtak össze, egy háztartásra átlagban 72 darab marha esik, ami önmagában hihetetlenül hangzik. Ha azonban tudjuk, hogy — a váci vámnapló adatai szerint — 1563/1564 hét és fél hónapjában (tehát nem is egy egész esztendő alatt) a Csanád megyei Csókás és Dálegyháza falvakban 21, illetve 24 darab piacra hajtott jószág jutott egy családra,111 ez az átlagszám nem is tűnik oly ijesztően magasnak. Kivált akkor nem, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a számos pusztát sajátjaként használó Szeged tenyésztési adottságai nyilván összehasonlíthatatlanul kedvezőbbek voltak, mint e két kis falué. Pontosabban szólva: ezek az impozáns számadatok az alföldi marhatenyésztésnek az eladdig feltételezettnél is jóval nagyobb kapacitására utalnak.

Annál meglepőbb viszont, hogy a szegedi tőzsérek ebből a hatalmas készletből 1563/1564-ben mindössze valami 2000—3000 darabot kínáltak fel eladásra a nyugati fogyasztóknak, jóllehet nemcsak 1585/1588-ban, hanem már húsz esztendővel korábban is szép számmal forgalmaztak összevásárolt „idegen" marhát is. A csókási és dálegyházi átlaghoz viszonyítva a Szegeden egy adózóra eső 2—3 darabos átlag oly elenyészően kicsiny, hogy e jelenséget akkor sem tudjuk megnyugtatóan magyarázni, ha — alighanem joggal — feltételezzük: a szegediek más utakat is használtak, illetve — mint 1560-ban tapasztalhattuk — az általuk tenyésztett marhákat alkalmanként mások vitték ki a hódoltságból.

Nem kevésbé meghökkentőek a fenti táblázatból leszűrhető egyéb tanulságok sem. Elsősorban az a tény, hogy mily kevéssé koncentrálódott a szegedi állattenyésztés, az adózó családfők mily nagy hányada (43%-a) volt érdekelve ebben a termelési ágazatban. Persze, meglehet, hogy — mivel az egyes „szállás"-tulajdo-nosok neve mellett az összeírás nem tünteti fel a marhaszámot, hanem azt csak pusztánként összesítve adja meg — nem mindegyik „szállást" birtoklónak volt ott gulyája, hanem pusztai üzemhelyén birkatenyésztést, illetve szántóföldi művelést folytatott.

A szegedi legelőbér-vita írásbeli lecsapódásából egyértelműen megállapítható, hogy a várost körülölelő hatalmas „puszta-birodalomban" már a XVI. század közepére teljesen kifejlődött a pusztahasznosításnak az a rendszere, amelyet a {601} szakirodalom általában „mezei kertes" művelési rendszernek ismer, s amelynek elterjedését másutt inkább csak a „tizenötéves háború" (1593—1606) utáni időkben konstatálja, illetve tudja bizonyítani. Az itt, török források által is „szállásnak" nevezett üzemhelyek nyilván pontosan ugyanazt a funkciót töltötték be, mint Kecskemét vagy Nagykőrös XVII. századi „mezei kertjei". A várostól, a gazdák lakóhelyétől nagy távolságra eső kisebb-nagyobb szántókon és kaszálókon valami egyszerű tárolót és enyhelyet emeltek, ahol a munkaeszközöket, időlegesen a termést, az állatok számára összegyűjtött takarmányt elhelyezhették, s ahol a környező legelőkön tartott marhák és pásztoraik egyként menedéket lelhettek. Bár a város pusztái elvben a közösség tulajdonában voltak, s azokra mindenki ráhajthatta állatait, a pusztai üzemhelyeket végül is mindenütt a több bérmunkást foglalkoztató nagygazdák sajátították ki maguknak.112 Ha bebizonyosodnék, hogy ennek a pusztahasznosítási formának a kialakításában éppen Szeged járt az élen —az 1570-es kánunname szerint „régi idő óta" voltak lakosainak ilyen „majorságai" —, nem csodálkozhatnánk rajta. Hiszen azzal, hogy a város 1473-ban engedélyt kapott a Duna—Tisza közi kun puszták használatára, majd a kunoknak a városba költözése után mintegy a határához csatolta azok jórészét, jóval nagyobb lehetőséget és egyben ösztönzést kapott a pusztahasznosítás módozatainak kikísérletezésére, mint bármily más alföldi város. (Kecskemétet és Nagykőröst pl. még a XVI. század derekán is viszonylag sűrű faluhálózat ölelte körül,113 megakadályozva ezzel e városok marhatenyésztésének kiterjesztését.) Hogy a szegedi pusztai üzem a kun települések és művelési formák folyománya és „jogutódja", azt a „szállás" elnevezés igazolja a legfényesebben. Mivel az itteni kun helységek javarészének nevét a „-szállása" utótaggal képezték (Orgoványszállás, Törteiszállás, Bócsa-szállás, Kömpöcsszállás, Asszonyszállása stb.), felette valószínű, hogy innen származott át az „új" — a korábbinál kisebb — üzemszervezeti egység megnevezése is.114

Nyilvánvalóan e pusztai „szállásokon" folyt a kiterjedt — ámde a marhatenyésztéshez nem fogható —juhtenyésztés is. Persze a legelőnek a marhalegelőtől {602} elkülönült részén, hiszen, mint köztudott, e két állattenyésztési ágazat nemigen fér meg egyazon helyen. Mivel a szandzsák-összeírások általában mindenütt feltüntetik, hogy melyik gazda tart fenn juhászatot, s mennyi juha van, a juhállományról rendelkezünk a viszonylag legpontosabb adatokkal (bár a kerek számok itt is jelzik, hogy a juhok számát is bemondás alapján vették fel a defterbe). Szeged első összeírásakor, 1546-ban 71 gazdánál összesen 26 434 darab juhot találtak a következő megoszlásban:

 

 

Palánk Felsőváros Középváros Alsóváros Összesen
1—100 _ 2 1 2 5
101—200 1 7 9 2 19
201—300 4 8 3 15
301—400 1 4 9 14
401—500 2 2 4
501—600 1 1 2 1 5
601—700 1 1 3 5
701—800 1 1
801—900
901—1000 1 1
1001—1100 1 1
1101—1200
1201—1300
1301—1400
1401—1500
1501—1600 1 1
összesen: 5 18 28 20 71

 

700 vagy annál több állattal rendelkezett:
Tatár Balázs 1600 darab
Csütörtök Antal 1100 darab
Miksa (?) Mihály 1000 darab
Mátka Gergely 800 darab
Csütörtök Miklós 700 darab
Mátka Pál 700 darab
Tagos Gergely 700 darab
Nagy Gergely 700 darab

Összehasonlításul érdemes megemlíteni, hogy a budai szandzsák hat hász-városában ugyanekkor mindössze 6405 juhot talált az összeíró, ami a szegedi állománynak alig negyede. Az ennek csaknem felét birtokló Kecskeméten csak egy gazdának volt 600-nál és további kettőnek 300-nál több juha, s bár időközben {603} a juhállomány jócskán megnövekedett itt (3759-10 693), 1562-ben is ritkaságszámba ment az a tenyésztő, aki 500-nál több juhval rendelkezett.115

A hódoltság elején Szegeden egy háztartásra tehát átlag 20 darab juhot lehet számítani. A lakosságszám 1560 előtt bekövetkezett visszaesésével együtt természetesen a juhállomány is jócskán leapadt, a két trend azonban közel sem haladt egymással párhuzamosan. Miközben ugyanis a családfők száma 1560-ra az 1546-osnak csaknem a felére zuhant vissza, addig az 1560-as defterbe bejegyzett 18 009 darab116 juh „mindössze" egyharmados csökkenést mutat, aminek következtében az egy főre jutó juhszám 20-ról 27-re növekedett. Növekedett továbbá a juhtenyésztés koncentráltsága is: míg 1546-ban 372, addig 1560-ban már 439 darab állat esett egy-egy juhtartó gazdára.

A török hatóságok az egy évesnél fiatalabb sertések után nem szedtek adót, az ennél idősebbeket viszont két-két akcséval adóztatták. Mivel a hízók jó része már akkortájt sem érte meg ezt a kort, a Szegeden 1546-ban betervezett 4000 akcsés sertésadó viszonylag kiterjedt sertéstenyésztést sejtet. A sertéseket nem annyira a házaknál tartották, hanem kondákba verve makkoltatták. Erről — persze a saját, adóztatási szemszögéből tekintve a kérdésre — a következőket írja az 1546-os kánunnáme: „A makkoltatásra hajtott sertések után az általuk legelt terület földesúri járulékaként eleinte, mint a királyok korában, egy jó sertést kellett adni, utóbb minden tíz sertés közül tizedképp egyet szedni lett szokássá. Jelenleg a kondákkal visszatérve, az utakon hajtva, azokat senki se zavarja és azoktól semmit ne szedjen, mivel a sertések után már a makkoltatásra menve két-két akcsét adtak a szpáhinak."

A XVI. századi szegedi határban folytatott szántóföldi művelésről — és azon belül különösen a gabonatermelésről — nem könnyű világos és egyértelmű képet alkotni. Bár az összeíróknak az előírások szerint három év átlaga alapján kellett felbecsülniük a várható tizedjövedelmet, a szandzsák-összeírások egymástól olyannyira eltérő mennyiségeket közölnek Szeged várható gabonatized-bevételeiként, mintha nem is egyazon városról készültek volna. Az egy családra jutó átlagos gabonamennyiség eltérését a következő oldalon levő táblázat mutatja. (Az átszámításnál a kilát 24 okkásnak, vagyis 30,76 kg-osnak vettük.)

Bár Szeged az 1585/1588-as vámnaplók tanúsága szerint tetemes gabonabehozatalra szorult, e három adat közül az 1578-as tűnik reálisnak, hiszen a budai szandzsák hász-városaiban már tizenhat esztendővel korábban is 32 q körül mozgott az egy háztartásra eső gabonahányad, holott köztük több Szegednél is rosszabb gabonatermelési adottságokkal rendelkező város (pl. Ráckeve) is akadt. Valószínű, hogy az 1546-os török felmérés jócskán alultaksálta a város határában várható gabonatermést (akkor ugyanis a budai szandzsák mezővárosaiban 14,6 q volt az átlag).119 Ha el is kell hinnünk, hogy a Duna—Tisza közi hódoltság gabonatermelése a megszállás első évtizedeiben jelentősen megnövekedett, az már aligha lenne hihető, hogy az össztermés 1546 és 1560 között — a lakosság kicserélődése és felére csappanása ellenére — megháromszorozódott. Bár Szeged időközben kereskedő városból mezőgazdasági településsé változott — ami eredményezhette az abszolút terméseredmények növekedését is —, sokkalta valószínűbb, hogy az egy háztartásra eső gabonamennyiség 1546 körül is inkább magasabb, semmint alacsonyabb volt az 1560-asnál. {604}

 

Év Gabonatized (kilában) Össztermés (q-ban) Családfők száma Egy családra jut/q
1546 búza: 1000      
  árpa: 100 3 937 1322 3
  köles: 180      
1560 búza: 1672 kétszeres: 610 7 019 689 10.2117
1578 búza: 4820      
  kétszeres: 2425 21275 667 31,9118

 

A török megszállás kezdetén Szeged határában, úgy tűnik, nem voltak szőlők. Erre enged következtetni részben az, hogy az első szandzsák-összeírás egyáltalán nem számol helyi bortermésből eredő jövedelemmel, részben pedig az, hogy annál nagyobb bevételt — 300 000 akcsét — remélt a városba behozott borokra kivetett forgalmi illetékből, a bormonopóliumból. Az 1546-os szegedi kánunnáme ugyan még nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely a városba hozott vagy ott kimért borok utáni illetékszedés módozatait szabályozná, a későbbi törvénykönyvek azonban rendszeresen és részletesen kitérnek az ezzel kapcsolatos kérdésekre. Az 1570-es mindössze annyit mond, hogy „némely városban a kívülről hozott bor után hordónként a földesúrnak monopólium fejében egy gurust vagyis ötven akcsét szoktak adni". Az 1578-as viszont — elárulva ezzel, hogy az import-bor után Szegeden kétféle forgalmi adót szedtek — két cikkelyben is foglalkozik az illetékszedés mikéntjével: „Ahol saját határukban bor nem teremne, hanem azt {605} hordóban más helyről hoznák és italmérést létesítve eladnák — így szól az egyik —, hordóadó címén a földesúrnak minden hordó után 15 akcsét fizessenek. Ha azonban nem adnák el, mert az egészet saját házukban meginnák, hordóadó ne szedessék, de ha csak egy részét innák meg, a másik részét pedig eladnák, hordónként 15 akcse szedessék." A másik pedig — egybehangzóan az 1570-es rendelkezéssel— az alábbiakat mondja ki: „Nemrégiben a Szeged városában kincstári bor eladására tartott monopóliumot szultáni rendelettel megszüntették, de annak váltságára a kívülről jövő bor után hordónként egy-egy gurus monopóliumadó vettessék ki." Ezzel egy időben a másutt 15 akcsés hordóadót 12 akcséra mérsékelték.120 Vagyis 1578-ban minden olyan hordó bort, amelyet máshonnan hoztak be, és nem saját fogyasztásra szolgált, 65 akcse, 1578-ban pedig 62 akcse illeték terhelt.

Legkésőbb az 1570-es évektől fogva már magában a szegedi határban is folyt bortermelés, sőt abból a város mohamedán lakosai is jócskán kivették a részüket. Ez utóbbiak az 1578-as szandzsák-összeírás adatai szerint eladdig már 760 dönümnyi (1 dönüm=939,3 m2) szántóterületet telepítettek be szőlővel. Ugyanezen összeírás készítője 2500 pint=4250 liter tizedet várt a keresztény szőlősgazdáktól, vagyis a várható bortermést 426 hektoliterre becsülte. Olyan korban, amikor víz helyett is bort ittak, a helyi bortermés akkor is csak a szükségletek egy részét fedezhette, ha az egy családra jutó bortermés (425:702=0,6 hl) valóban e becslés szerint alakult. Ezt tanúsítja, hogy Szegedre még az 1580-as években is hatalmas mennyiségű „idegen" bort hoztak be, s ennek megfelelően a szegedi kánunnámék részletesen szabályozták a borforgalmi illeték beszedésének módozatait, amiből egyébként nem csekély bevétele származott a kincstárnak (1585/1586-ban: 12 835, 1586/1587-ben: 9580, 1587/1588-ban pedig 5515 pénz).

Bár a halászok száma az 1552-es ostrom után jócskán megcsappant, a tiszai halászat később is számos szegedinek biztosított jó megélhetési, illetve jövedelemkiegészítési forrást. Az 1580-as években az itteni halászok három bokorba tömörültek: egyik csoportjuk Bánfalváról, másik az Alsóvároshoz csatlakozó Fazékszerről járt a vízre, többségük azonban a felsővárosi Szent György utcában élt. 1585 és 1588 között állandóan növekvő számú szegedi halász fizette a halászati illetéket:

 

 

1585/1586 1586/1587 1587/1588
Bánfalva Fazékszer Szent György utca 6
10
40
17
16
62
?
?

?
Összesen 56 95 102

 

 {606} Noha az 1546-os kánunnáme még úgy rendelkezett, hogy a tiszai fogásból tizedet kell szedni, a halászok ekkortájt már pénzzel adóztak a török kincstárnak: a szegedi mukataa-hoz tartozók többsége az egységesen 55 akcsében megállapított általányt fizette, mások pedig kosárpénzt adtak, ami kosaranként 12 1/2— 12 1/2 akcse volt. Bár nem világos, hogy e két tétel mögött milyen „üzemszervezési" különbségek rejlenek, nyilvánvaló, hogy az általánnyal adózók halászata rendszeresebb és kiterjedtebb lehetett. A szegediek kivétel nélkül ebbe a kategóriába tartoztak. Éppen ezért meglepő, hogy az 1585/1586-os és az 1586/1587-es névanyag összehasonlítása a halászok gyors kicserélődéséről vall; a Fazékszeren mindössze egy, a Szent György utcában is csak 23 halász nevét láthatjuk viszont a következő évi jegyzékben. Mint azt az 1546-os bevételi tervezet — amely „halvásár-jövedelem" címén 846 akcsét irányzott elő egy évre —, illetve az 1585 és 1588 között elvámolt hal nagy mennyisége egyaránt tanúsítja, a szegedi halzsákmány jó része értékesítésre került, és más helységek lakossága élte fel. Az áruba bocsátott hal után ugyanis, az 1546-os kánunnáme szerint, csak akkor járt vám, ha azt a kereskedők eladás céljából a városból kivitték.

 

KÉZMŰVESSÉG

Történetírásunk—jobb híján, de immár hagyományosan — a különféle rendű és rangú összeírások személynévanyagából következtet az egyes helységekben élő kézművesek számára, a mesterségek megoszlására és mindezekből a magyar kézműipar fejlettségi szintjére.121 Abból kiindulva, hogy a magyar névadási gyakorlat még a XVI—XVII. században sem szilárdult meg annyira, hogy az apa vezetékneve automatikusan fiára szállott volna, s ezért a közösség — egyebek közt — az illető által űzött foglalkozás nevét használta (afféle családnevet pótló „állandó jelzőként") azonos keresztnevet viselő tagjai megkülönböztetésére. Bizonyos, hogy a személynévanyag elemzéséből levont következtetések nem lesznek egészen pontosak — elsősorban azért, mert a kézműveseket sem jelölték mindig foglalkozásuk nevével —, számtalanszor beigazolódott azonban, hogy hozzávetőleg helyesen tükrözik a valós helyzetet. Megnyugodva tapasztalhatjuk például, hogy a Szegedről Kecskemétre költözött és Debrecenből céhlevelet nyert ötvösök valamennyien az Ötvös nevet viselték, s azt is, hogy a Kovács nevűek gyakorta vasrúddal és más vasárukkal, a Szűcsök állatbőrökkel, a Vargák sarukkal megrakodva keltek át a Tiszán 1585 és 1588 között. Ugyanakkor viszont azt sem hallgathatjuk el, hogy a szegedi mészáros céh első ismert névjegyzékében egyetlen

 {607} Mészáros nevű sem szerepel,122 s azt sem, hogy a céhtagok családneve a következő évszázadban sem változott át Mészárosra.

A város kézművessége iparáganként így oszlott meg:

 

 

1546 1554 1578
Vas- és fémipar      
kovács 13 10 7
ötvös 7 4 4
lakatos 2
ijjas 1
  20 15 13
Szövőipar      
posztómetsző 1
takács 2
csapó 1
kötélverő 1 1
nyírő 3 3
  4 2
Bőripar      
szíjgyártó 6 4
nyerges 1
tímár 1
erszénygyártó 1 3
  8 7
Faipar      
asztalos 4 1
kerékjártó (kerekes) 5 2 2
kádár 3 4 1
pintér 2
gerendás 2 1
  12 8 7
Élelmezési ipar      
mészáros 14 6 7
molnár 11 6 2
sörös 3 1
olajos 2 4 2
sajtnyomó 1
sózó 1
sótörő 1
borégető 1
14 27 21 14

 {608}

 

1546 1554 1578
Ruházati ipar      
szabó 44 32 19
szűcs 18 13 7
varga 34 16 17
gombgyártó 2
  98 61 43
Építő- és agyagipar      
ács 10 7 6
kőtörő 1
fazekas 4 6
  15 7 12
Egyéb      
borbély 7 7 10
mártó 2
  7 9 10
Mindösszesen: 22 20 24
  iparágban iparágban iparágban
  191 125 108

 

 {609} A kézműveseknek az össznépességen belüli arányán sem a török megszállás, sem pedig a lakosság mintegy felének elszivárgása nem változtatott jelentős mértékben: az 1546-ban és 1578-ban egyaránt 12%, 1554-ben pedig 15% körül mozgott, vagyis végül is alig maradt el az 1522-ben regisztrált 17,8%-tól. Nem következett be számottevő arányeltolódás az egyes iparágak egymáshoz való viszonyában sem:

 

 

1522 1546 1554 1578
Vas- és fémipar 17,2% 10,5% 12,0% 12,0%
Szövőipar 3,6% 2,1% 2,4% 1,8%
Bőripar 6,3% 4,2% 0,8% 6,5%
Faipar 8,2% 6,3% 6,4% 6,5%
Élelmezési ipar 9,6% 14,1% 16,8% 13,0%
Ruházati ipar 42,9% 51,3% 48,8% 39,8%
Építő- és agyagipar 11,2% 7,8% 5,6% 11,1%
Egyéb 1,0% 3,7% 7,2% 9,3%

Még közelebb kerülnek egymáshoz a középkor végi és a hódoltság kori arányszámok, ha az összehasonlításban nemcsak a magyar, de az ide telepedett mohamedán kézműveseket is bevonjuk. Ezek ugyan elkülönülten, a Palánkban éltek, de termékeik éppúgy belekerültek a város és környéke gazdasági vérkeringésébe, mint magyar társaikéi. A Palánkban 1578-ban az alábbi mesterségeket folytatták:

 

Fémipar: lakatos (cilingir) gyertyaöntő (mümcü) patkolókovács (malbant) nyerges (sarac) 1
1
2
Bőripar: 4
2
Élelmezési ipar: mészáros (kassáb) 1
Ruházati par: szabó (hayyát) cipész (basmakci) sarukészítő (mestci) csizmadia (cizmeci) 7
1
1
1
  10
Építőipar: ács (dülger) 1
Egyéb: borbély (berber) könyvkötő (mücellit) 4
1
  összesen: 23

 

A felületi hasonlóságok azonban ezúttal fontos lényegi különbségeket, jelentős változásokat takarnak. Egy-egy közösség kézműiparának fejlettségére legalább annyira jellemző a mesterségek száma, mint a kézműveseknek az összlakosságon belüli aránya, illetve az ágazati megoszlás. Ez mutatja ugyanis, hogy az adott város kézműipara mennyire specializálódott, mennyire képes kielégíteni bizonyos, a mindennapi szükségleteken túlfutó igényeket. E tekintetben a török kori Szeged ipara erősen visszaesett 1522-höz képest: míg az ez évi tizedjegyzékből 47, addig az 1546-os, az 1554-es és az 1578-as defterből csak 20—24 ipari foglalkozás olvasható ki (a visszaesés mértéke 57-43%). Ezen belül is viszonylag sok olyan mesterség akad, amelyet egy vagy két iparos folytatott: 1546-ban 6, illetve 3,1554-ben 3, illetve 2,1578-ban 7, illetve 5. Bármennyire szegényesnek tűnik is az első pillantásra a város XVI. századi kézműipara, fejlettsége jócskán felülmúlta a másik legjelentősebb Duna—Tisza közi mezővárosét, Kecskemétét. Noha ott a kézműves nevet viselők aránya 19%-ra rúgott, a családnevek alapján mindössze 17 kézműves foglalkozás számolható össze. Ez a szám 1559-ben 24-re emelkedett, majd 1562-ben {610} ismét 19-re csökkent. E furcsa jelenség magyarázatát alighanem a szegedi iparosok egy részének ide költözése, majd továbbállása adja.124

Szeged kézműiparán belül — mint mindig és mindenütt — a leghétköznapibb szükségleteket kielégítő ruházati ipar vezetett. Méghozzá olyan toronymagasan, hogy 1546-ban az első helyen álló szabók és a második helyen álló vargák száma (44 és 34) több mint kétszerese, illetve csaknem kétszerese a harmadik helyet elfoglaló szűcsökének (18), ami persze szintén ruházati iparnak számít. Mint arra már másutt rámutattunk,125 a hódoltsági mezővárosok kézműiparát mindenütt azoknak a kézműveseknek kiemelkedően magas arányszáma jellemzi, akiknek tevékenysége valamilyen úton-módon az állattenyésztéshez kapcsolódik (vargák, szűcsök, szíjgyártók, övgyártók, nyergesek, tímárok, mészárosok). Érthetőképpen, hiszen a hódoltsági iparosok lakóhelyükön könnyen és viszonylag olcsón hozzájuthattak az ezekhez szükséges nyersanyagokhoz. Annál furcsább, hogy az állatbőr és az élőállat feldolgozásával foglalkozó mesterek száma Szegeden 1546-ban jóval alacsonyabb (38%), mint egyes olyan dunántúli mezővárosokban, amelyeknek lakói maguk nem tenyésztettek szarvasmarhát.

A középkori városok egyazon mesterséget folytató kézművesei, egymásrautaltságuk okán, általában igyekeztek egy bokorba húzódni, minek következtében a településeken belül helyileg is elkülönült csoportot alkottak. Láthattuk, így volt ez Szegeden is, s a korábbi rend nyomai — bár megbolygatva — a hódoltság kezdetén is kimutathatók. A felsővárosi Szent György utcában — a török összeíró 1546-ban itt találta a legtöbb iparűzőt (27) — 12 szabó és 5 szűcs zsúfolódott össze. A 4 fazekas nevű személy kivétel nélkül az alsóvárosi, de attól némileg elkülönült Fazékjártó utcában élt. Az ötvösök többsége (3) már nem a Szent Demeter utcában, hanem a Nagy utcában lakott, a Szent Demeter utcában viszont 4 mészáros dolgozott ekkor. Szembetűnő, hogy a foglalkozásnéwel nevezett utcákban általában is magas az iparűzők száma: a felsővárosi Varga utcában — egyebek mellett — 3 varga, 1 szűcs és 2 kovács, a másik, középvárosi Varga utcában — többek között — 2 varga, 2 borbély és 4 asztalos, a felsővárosi Szíjártó utcában pedig 5 szabó, 4 varga, 3 szűcs és 2 kovács talált otthonra (összkézműves-szám: 9, 13 és 16). E középkori rend a török hódoltság későbbi évtizedeiben szinte teljesen felbomlott; az 1578-as szandzsák-defter adatai már alig-alig utalnak az azonos mesterséget folytatók egyhelyütt lakására.

A török kori Szegeden mindössze két céh működéséről vannak adataink: a mészárosokéról és az ötvösökéről (az ötvösök testületbe szerveződésére csak {611} abból következtethetünk, hogy a Kecskemétre költözött szegedi aranyművesek új lakóhelyükön is fenntartották érdekvédelmi szervezetüket). Bár Szegeden, társaik nagyobb részének elköltözése után is, szép számmal dolgoztak ötvösök, ezek már aligha alkottak céhet; máskülönben bizonyára a nyomára bukkannánk a viszonylag gazdag szegedi forrásanyagban. Mint ahogy a Szegedre vonatkozó török források egyértelműen tanúsítják a mészáros céh folyamatos működését. Mivel az adatok zöme a XVII. századból származik, a részletekre majd ott térünk vissza. Itt csak annyit bocsátunk előre, hogy a szegedi mészárosok testülete — akárcsak a középkor végén — a török uralom alatt is jóval több kiváltságot élvezett, mint a céhek általában szoktak. Azon oknál fogva, hogy „miután e végvidéken a kormányt illető levelek hordására sem az átkozott ellenség, sem a moszlimek részéről senki sem vállalkozott, a szegedi mészáros czéh vitte s küldte ezeket Belgrádba, Temesvárra, Egerbe, Budára s egyéb helyekre, ezen kívül kalauzolta a moszlim hadakat s az Erdélyből jövő leveleket gyorsfutárok által szállíttatta". Sőt, e leveleknek „más keresztény városba és tartományokba" juttatása is az ő feladatuk volt. Ennek fejében adómentességet élveztek, és továbbra is sarkalatos előjoguk maradt, hogy — mint azt Juszuf budai pasának a szegedi kádihoz intézett parancsa 1584-ben megfogalmazta — „tegyék bíróvá maguk közül azt, ki nekik tetszik, s ebben a városi lakosok őket ne akadályozzák".126 Vagyis: a mészárosok külön, a városi bírótól és tanácstól nem függő közösséget alkottak. A mészárosok nemcsak a város hússal való ellátását végezték, hanem nagyban foglalkoztak marhakereskedéssel is (ennek során szerezték azokat az érdemeket, amelyekért privilégiumaikat kapták). Előbbi tevékenységük nagyságáról némi fogalmat alkothatunk a török hatóságok által szedett vágóhídi illetékből. Mivel a kanunnáméból tudjuk, hogy egy levágott marha után két akcse, egy juh után pedig egy akcse vágóhídi illeték járt, könnyű kiszámítani, hogy — ismeretlen kvóta szerinti megoszlásban — 1585/1586-ban 1863 juh vagy 931 marha, 1586/1587-ben 1887 juh vagy 943 marha, 1587/1588-ban 776 juh vagy 388 marha került bárd alá Szegeden.

Az 1546-os szandzsák-összeírás felettébb jelentős malomiparról tanúskodik; ez évben a Tisza szegedi partszakaszán — a városon belül — 25 egykerekű hajómalom őrölte a szemet. Ezeken túl a „városon kívül" egy, a Szegedtől néhány kilométerre délre eső Szentpéter faluban pedig három szegedinek volt malma, amelyeket nyilván úgyszintén a Tisza vize hajtott. Bár négy malom már az ide nemrég befészkelődött török katonaság kezére került, túlnyomó többségüket magyar polgárok birtokolták; hármuknak — Tatár Balázsnak, Kutas Lőrincnek {612} és Mihály diáknak — két-két malma volt. A malomtulajdonosok persze nem azonosak a malmokat üzemeltető molnárokkal: olyan nagykereskedők és nagygazdák, akik másból szerzett tőkéjük egy részét ebben a nyilván jól jövedelmező iparágban kamatoztatták, és az üzemeltetést bérmunkásokkal végeztették. (Ez magyarázza a Molnár nevet viselők viszonylag nagy számát.) Névsorukban ott találjuk régi ismerősünket, a marha- és posztókereskedő Pap Ferencet, a juhtenyésztők rangsorát vezető Tatár Balázst és Csütörtök Antalt — rajtuk kívül még egy juhos gazdának, a 200 juhval rendelkező Pető Istvánnak volt malma — és egy Péter nevű papot. A későbbi tahrir-defterek, sajnos, már nem közlik a malomtulajdonosok névsorát, s így nem tudjuk megállapítani, hogy azok köre állandó vagy változó volt-e, s azt sem, hogy a mohamedánoknak a malomiparba való behatolása tovább folytatódott-e.

A lakosság egy részének elvándorlásával persze a malmok száma is megcsappant; visszaesésük mértéke azonban kisebb volt, mint a lakosságszámé. Sőt a malmok száma a század vége felé lassan emelkedni kezdett. 1585/1586-ban 17, 1586/1587-ben 18, 1587/1588-ban pedig 19 őrlőhely után fizették meg tulajdonosaik az 50 akcsés malomadót.

 

4. TÁRSADALMI MEGOSZLÁS

Itteni berendezkedésüket követően a törökök az alábbi módon szabályozták a magyarországi hódoltságban élő keresztény alattvalók állami adó- (dzsizje- avagy fejadó-) fizetési kötelezettségét: „Évenként ötven akcse dszizje-adót fizet az, akinek ingósága 300 akcsét ér, vagyis aki házán, szőlején és földjén kívül, marháit, házán belül levő holmiját és hordáiban levő borait számítva, 300 akcse értékkel rendelkezik. Ha egy házban akár egy rája egyedül, akár fiaival együtt, vagy egy atyától származó két-három olyan testvér lakik, akiknek kenyerük, vetésük vagy kereskedésük egy helyen van és együtt élnek, nem külön számítanak, hanem, együttesen ötven akcse dzsizje-adót fizetnek. Ha azonban egy házban olyan testvérek vagy atyjukkal élő gyerekek laknak, akiknek kenyerük, vetésük vagy kereskedésük külön van, és 300 akcsét érő ingósággal nem rendelkeznek, mindegyik külön ötven akcse dzsizje-adót fizet. Azoktól azonban, akik 300 akcsét érő ingósággal sem rendelkeznek, semmi se szedessék."127 (Ez a rendelkezés ott szerepel csaknem minden magyarországi szandzsák-összeírás elején; kevésbé szabatos megfogalmazásban megtalálható az 1546-os szegedi kánunnáméban is.) Ugyanezen az alapon vetették ki a török földesúr számára szedett ún. kapu-adót (resm-i kapi) is. A kirovási alapelvek ismeretében lehetőségünk nyílik rá, hogy óvatos következtetéseket vonjunk le a lakosság vagyoni megoszlását illetően.

 {613} 1546-ban az összeíró Szegeden 400 dzsizje-adó (és természetesen ugyanennyi kapu-adó) fizetővel számolt, vagyis az összeírt kiscsaládoknak nem egészen egyharmadát ítélte tehetősebbnek; köztük földművelésből és állattenyésztésből élők nyilván éppúgy akadtak, mint kézművesek és kereskedők. Ebből persze nem feltétlenül következik, hogy a többi 922 család olyannyira szegény lett volna, hogy ingóságainak (élelmiszer-készleteinek) értéke még a hat forintot sem érte el. Már pusztán a túlontúl kerek hane-számból is kitetszik, hogy a defterdár nemigen mélyedt el a vagyoni viszonyok feltárásban — ami, első felmérésről lévén szó, nem is csoda —, hanem csak amúgy hozzávetőlegesen becsülte fel a vagyonosabbak számát.

Mivel az idegen bérmunkást, szolgát foglalkoztató szegedi családok száma csaknem hajszálra megegyezik a dzsizje- és kapu-adó fizetőkével (387-400), úgy tűnik, az összeíró helyesen vonta meg a határvonalat a módosabbak és a szegényebbek között. Az 1546-os szegedi defter ugyanis az egyes családformációk leírásakor — az esetleg ott lelt házas testvér(ek) és fiú(k), valamint legénysorban levő testvér(ek) és fiú(k) mellett — családnév nélkül megnevez bizonyos, változó számú (egy-hat) „legényt" is. A defterek értelmezésével foglalkozó kutatók egyöntetű véleménye szerint e jól elkülöníthető csoportba a különféle szolgaelemeket foglalták. Köztük éppúgy lehettek a gazda „szálláson" tartott állatait gondozó csikósok, gulyások és pásztorok, a háztáji és a mezei munkában segédkező béresek, mint a mesterség elsajátítása végett egy-egy kézműveshez szegődött legények, sőt, ritkábban, a kereskedelmi ügyletek lebonyolításán fáradozó alkalmazottak. E feltételezésünket néhány példával alighanem bizonyítani is lehet. Ha azt olvassuk, hogy az 1600 juhos Tatár Balázs házanépét három „legény", az 1100 juhos Csütörtök Antalét — egy legény fia mellett — négy legény, az 1000 juhos Miksa (?) Mihályét pedig — egy házas és egy legény testvére mellett — két legény alkotja, úgy alighanem a legteljesebb joggal gondolhatjuk e „legényeket" juhászoknak, pásztoroknak és bojtároknak. Annál is inkább, mert a Felső utcai (Középváros) Sózó János juhos gazdánál szolgáló Jakab nevű „legénynek" magának külön is volt még 315 darab állata. Hogy a nagy juhszám és a magas szolgaszám közt milyen szoros összefüggés áll fenn, az alábbi felsorolás igazolja:

 

 

 

Juhainak

 

Mahalle Gazda neve száma Vele lakók száma
Palánk:      
Nagy utca Boros András 575 db 1 legény fia +1 legény testvére+ 3 „legény"
Felsőváros:      
Szent György utca Tála Máté 400 db 3 „legény"
Szent György utca Tála Balázs 500 db 1 legény testvére+4 „legény"
Szent György utca Dojvás Ferenc 600 db 4 „legény" 613

 {614}

Mahalle
  Gazda neve Juhainak száma Vele lakók száma
Középváros:        
Varga urca   Dorozsma Demeter 300 db 3 „legény"
Szombathely utca Tisza Lőrinc 270 db 3 „legény"
Szombathely utca Mátka Gergely 800 db 1 legény testvér+3 „legény"
Felső utca   Sózó János 515 db 1 legény testvér+3 „legény"
Alsóváros:        
Bálik utca   Nagy Petre 700 db 1 házas fiú +1 legény testvér+3 „legény"
Bálik utca   Tagos Gergely 700 db 1 házas testvér+4 „legény"
Bálik utca   Nagy Gergely 700 db 1 testvér legény+ 3 „legény"
Bálik utca   Kis Demeter 400 db 3 „legény"

 

Az alsóvárosi Szentháromság utcában lakos Telek Mihály (270 juh gazdája) háztartásának összetétele — három legénysorban maradt testvér, egy legény fiú, egy „legény" — pedig arról győzhet meg, hogy jelentős állatállománnyal rendelkező gazdák csak akkor nélkülözhették több szolga munkáját, ha családtagjaik maguk is elégségesek voltak a gazdaság mindennapi munkafolyamatainak elvégzésére.

Bár közel sem általános, hogy a mesterségnevet viselők háztartásának tagjaként több „legényt" sorolnak fel, könnyen elképzelhető, hogy a Varga utcai (Középváros) Asztalos Bernát három, a Szombathely utcai (Középváros) Mészáros Benedek két és Kovács Balázs öt, valamint a „másik" Balik utcai (Alsóváros) Szabó János három „legénye" közül egyik-másik a szakma kitanulása végett tartózkodott gazdája famíliájában. A legszemléletesebb azonban ezúttal is a majdan Kassán felvirágzó Pap család egyik „legényének" esete. A három Pap-fiú közül 1546-ban még csak kettő volt házas, ezek külön laktak: Benedek a Palánk-beli Nagy utcában, Ferenc pedig a Szent Demeter utcában. Kiskorú öccsüket, Antalt az idősebb báty, Ferenc nevelte, akinek házanépe között a defterdár egy bizonyos „Anbrus" nevű „legényt" is felsorolt. Nagyon valószínűnek tetszik, hogy ebben az Ambrusban azt a Kalmár Ambrust kell tisztelnünk, aki később, 1554-ben Pap Benedekkel együtt költözött be Kassára, és ott nagykereskedő rokona cégvezetőjeként „szolgált".128 Amennyiben, mint hisszük, e két személy azonos, példája — akárcsak a 315 juhval már jelentős tenyésztőnek számító Jakab „legény" példája — egyben arra is figyelmeztet, hogy a szolgasor egyáltalán nem volt kilátástalan helyzet, nem kellett abban megrekedni. Az ügyesebbeknél inkább csak átmeneti állapot lehetett, amelyből kitartó munkával, némi ügyességgel {615} és szerencsével át lehetett lendülni az önálló — sőt, alkalmasint, a módosabb — gazdák sorába is.

Ha, mint minden más társadalmi jelenségnél, itt is bizonnyal voltak kivételek úgy véljük, a szolga- („legény"-) tartás önmagában is a társadalmi rang ismérve. S nyilvánvaló, hogy minél több szolgát foglalkoztat és tart el valaki, helye annál magasabban jelölendő ki a paraszt-polgár társadalom ranglétráján. (Megjegyzendő, hogy ez a kereskedéssel foglalkozókra csak akkor vonatkozik, ha egyben tenyésztők is voltak. Maga a kereskedés — kivált, ha családi vállalkozásként űzték — nem igényelt nagy apparátust: a szegedi polgárság krémjéhez tartozó két Pap család mindössze két „legénnyel" dolgozott.) A fentiekből egyszersmind az is következik, hogy a szolgaszám alapján további rétegekre bontható a módosabb szegedieknek a dzsizje-fizetési kötelezettség nyomán a szegények tömegéről leválasztott nagy tömbje. Az 1546-os összeírásban szereplő 616 „legény" ekként oszlott meg az őket foglalkoztató 387 család között:

 

1 szolgája volt 236 családfőnek=
=236 „legény"
2 szolgája volt 100 családfőnek= =200 „legény"
3 szolgája volt 37 családfőnek= = 111 „legény"
4 szolgája volt 10 családfőnek= = 40 „legény"
5 szolgája volt 2 családfőnek= = 1*0 „legény"
6 szolgája volt 2 családfőnek= = 12 „legény"
387 családfőnél 609 „legény"
  1. szolgája volt 236 családfőnek=236 „legény"
  2. szolgája volt 100 családfőnek=200 „legény"
  3. szolgája volt 37 családfőnek=111 „legény"
  4. szolgája volt 10 családfőnek = 40 „legény"
  5. szolgája volt 2 családfőnek = 10 „legény"
  6. szolgája volt 2 családfőnek = 12 „legény"

387 családfőnél 609 „legény"

A „papok" — valószínűleg kolostor vagy templom — szolgálatában állott további 7 legény.

A legtöbb (négy-hat) „legényt" foglalkoztatók névsora a következő:

 

Szent Demeter utca (Palánk) Szent Demeter utca (Palánk)
+ 1 házas testvér+1 legény fiú
Nagy utca (Palánk) Szombathely utca (Középváros + 1 legény testvér )
Nagy utca (Palánk) Nagy utca (Palánk) Nagy utca (Palánk) Szent Demeter utca (Palánk) +1 legény fiú +1 legény fiú +2 házas fiú+1 házas testvér

Hat „legény": Tomori Balázs Nagy Miklós

Öt „legény": Iláncsi János Kovács Balázs

Négy „legény": Csütörtök Antal Kutas Lőrinc Szondi Ambrus Bitorbás Bálint testvér {616}

Likai Imre Varga utca (Felsőváros) + 1 házas fiú
Nagy János Szent György utca  
  (Felsőváros) +1 házas testvér
Tála Balázs Szent György utca  
  (Felsőváros) +1 legény testvér
Dojvás Ferenc Szent György utca (Felsőváros)  
Dijenös Ambrus Szombathely utca (Középváros)  
Tágos Gergely Balik utca (Alsóváros) +1 házas testvér

 

A „legény"-szám alapján kialakított „élbolyba" három juhosgazda (Tála, Dojvás és Tagos) két malomtulajdonos (Iláncsi [1 egy kerekű malommal] és Kutas [2 egy kerekű malommal]), egy malommal is rendelkező juhosgazda (Csütörtök) és egy kézműves (Kovács) került A többiekről semmi olyan többlet-információnk nincs, amelynek alapján eldönthetnénk, hogy miért volt szükségük ilyen sok bérmunkásra. Az újraosztásos alapon folytatott szántóföldi gazdálkodás munkaerőigényei a szolga-számok ilyen nagyfokú szóródását egyáltalán nem indokolják, így aztán felettébb valószínű, hogy a juhtenyésztésben és a malomiparban nem érdekelt, kézműves mesterséget nem folytató nagygazdák között főként a pusztai „szállásokat" használó nagyállat-tenyésztők bújnak meg.

A fentiekben legott szembetűnik, hogy a négy—hat „legényt" foglalkoztató családfők fele (14-ből 7) a Palánk városrészben és azon belül is a Nagy és a Szent Demeter utcában lakott. Ha pedig az egy családfőre eső átlag-szolgaszámot utcánként is kiszámítjuk, úgy megkapjuk a XVI. század közepi Szeged „társadalmi topográfiáját". Az alábbi kimutatásból könnyedén leolvasható, hogyan viszonyult egymáshoz az egyes városrészek, sőt az egyes mahallék lakosságának gazdasági ereje, vagyonossága:

 

Mahalle neve A „legények" száma Egy „házasra" jutó „legény" Eltérés az átlagtól
Palánk:      
Nagy utca Kiscsapó utca Szent Demeter utca Boldogasszony utca Kis utca 63 12 55 13 1,16 0,48 0,88 0,59 + 0,75 + 0,07 + 0,47 + 0,18
Felsőváros:      
Varga utca Budai utca Közép utca 36 11 6 0,47 0,25 0,20 + 0,06 -0,16 -0,21

Mahalle neve A „legények" Egy „házasra" Ehéiés az átlagtól
 {617} száma jutó „legény"
Madarász utca 3 0,23 -0,18
Szentmiklós utca 27 045 + 0,04
Halász utca 13 0,20 -0,21
Szent György utca Szíjártó utca Tót utca 71 8 3 0,86 0,32 0,17 + 0,45 -0,09 -0,24
Középváros:      
Szélös utca 5 0,14 -0,27
Kis utca 12 0,22 -0,19
Varga utca Szombathely utca Felső utca 36 60 20 0,56 0,57 0,35 + 0,15 + 0,16 -0,06
Gömböcs utca 12 0,44 + 0,03
Alsóváros:      
Szentháromság utca Bálik utca 33 67 0,45 0,72 + 0,04 + 0,31
Kun utca 19 0,36 -0,05
Kőégető utca másik Bálik utca 14 7 0,20 0,13 -0,21 -0,28
Fazékjártó utca 3 0,03 -0,38

 

Ha mindehhez még hozzávesszük azt is, hogy a Nagy utca mahalléban írták össze a legtöbb papot (14-ből 10-et), a Szent Demeter utca mahalléban pedig a legtöbb diákot (11-ből 5-öt), megnyugodva konstatálhatjuk, hogy minden tekintetben a Palánk városrész és azon belül valóban a Nagy és a Szent Demeter utca volt Szeged gazdasági, társadalmi és egyben szellemi központja. Itt volt a piac, nagy számban éltek itt kereskedők és kézművesek, lakói közt jó pár malomtulajdonos akadt, a magas szolgaszám-koncentrációból következően itt sorakoztak a legnagyobb állattenyésztők — és egyben nyilván állatkereskedők — házai, s valahol itt működött a városi iskola is. (Paradox módon nem jeleskedtek viszont a Palánk-beli lakosok a juhtenyésztésben.) Mindezek után egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyar lakosságnak a Palánkból való kiebrudalása tömeges elvándorláshoz és annak következményeként a város gazdasági-társadalmi szintjének visszaeséséhez vezetett.

A Palánk kiemelkedően magas gazdasági-társadalmi színvonalával a másik három szegedi városrészben egyedül csak a felsővárosi Szent György utcáé vetekedett. Az egy családfőre jutó „legény"-szám elérte a Szent Demeter utcait, az {618} iparos nevet viselők száma pedig az egész városban itt volt a legmagasabb. A lakosság lelki gondozását itt három pap végezte. A Felső-, a Közép- és az Alsóváros népességének túlnyomó része azonban minden bizonnyal leginkább mezőgazdasági termeléssel — azon belül igen kiterjedt juhtenyésztéssel — foglalkozott.

Mivel több olyan defterünk nincs a XVI. századból, amely a szolgalegények nevét közölné, illetve mivel a kézműves lakosság elhelyezkedése később már nem mutat különösebb jellegzetességeket, a város „társadalmi topográfiájának" és azon keresztül társadalmi képének 1560 utáni változásait nem tudjuk tovább nyomon követni. Mindössze annyi állapítható meg, hogy a város gazdasági, társadalmi és szellemi életének súlypontja, természetszerűleg, az Alsó- és Felsővárosba helyeződött át.

 

5. KÉT HATALOM SZORÍTÁSÁBAN TÖRÖK APPARÁTUS TÖRÖK ADÓ

Ahogy a török kormányzattörténet egyik legkiválóbb ismerője, Fekete Lajos írja, „a török vidéki kormányzóságok igazgatása ugyanolyan szervezetre, ugyanolyan oszlopokra volt felépítve, és ... a vidéki szervezet ugyanúgy működött, mint a központi".129 Bizonyos megszorításokkal vonatkozik ez a „kormányzóságokat" — azaz beglerbégségeket (vilajeteket) — alkotó szandzsákokra (livákra), így természetesen a budai pasa fennhatósága alá tartozó szegedi szandzsákra is. így aztán, a kevés használható adat dacára, viszonylag világos képet alkothatunk magunknak a megszálló hatalom itteni berendezkedéséről, állapotáról és működési mechanizmusáról.

A szandzsák élén a szandzsákbég állott, akinek illetékességi köre minden lényeges közigazgatási, jogszolgáltatási, gazdasági és katonai kérdésre kiterjedt. A határvidéki bégek legfőbb feladata a szemben álló magyar végek nyugtalanítása és a „felséges padisáh" birodalmának továbbterjesztése — a magyar végvárak mögött levő városok és falvak adózásra kényszerítése — volt, s így szinte állandóan hallunk rezgelődéseikről. A Magyarországra küldött szerdárok és a budai pasa nagyobb vállalataiban — így például Várad 1553-as ostromában130 — persze a szegedi szandzsák hadai is részt vettek, „békeidőben" mégis inkább megszállószervező-ellenőrző feladatokat láttak el. A szultán némelykor másutt is foglalkoztatta a szegedi bégeket: 1550-ben Musztafa bég Esztergom környékén folytatott {619} vizsgálatot a magyar határsértésekről;131 a mohácsi és a simontornyai szandzsák 1550/1551-es összeírását Dervis bég végezte,132 1559-ben ismét ő kapott megbízást a budai, a hatvani, a füleki, a nógrádi és a szécsényi szandzsák lakóinak és erőforrásainak számbavételére.133

Az eddig ismertté vált szegedi bégek névsora a következő (a név után — ha más megjegyzés nincs — azon forrás dátuma áll, amelyben a bégről szó esik):

Dervis: 1543 nyara—1545. január 28. (folyamatosan)134

Debeli Musztafa: 1548 és 1551 őszén135

Mikháloglu Khidr (Héder): 1552. január 19. és 1552. február vége—március eleje (nyilván folyamatosan)136

Mahmud: 1553. december 7—1554. november 26.137

Dervis: 1558. augusztus 7—1560. szeptember 21. (folyamatosan)138

Szokollu Musztafa „szegedi és kalocsai bég": 1557139

Mahmud: 1568140

Iszák: 1578141

Kászim: 1581. június 26-én „volt szegedi bégként" említik (nyilván nemrégiben távozott e tisztségből)142

Ferhád: 1584-tőlua/a

Haszán: 1586. december 12. és 1589. november 11. (valószínűleg folyamatosan)143

Ali: 1598. július144 {620}

Ibrahim: 1593. és 1600.145

Ali: 1601. április 5.146

(A bég 1587-től fogva vagy akörül nem — vagy nem mindig — lakott Szegeden, a városi bírák ugyanis ez évben azon indoklással próbálták rászorítani a mészárosokat a közterhek viselésére, „hogy a szandzsákbég nem lakik a városunkban, mint azelőtt, s így a levélhordás nem valami nagy dolog".147

A szultán által tetszés szerint ide-oda dobált bégek származásáról, előző és későbbi szolgálati helyéről és beosztásáról általában vajmi keveset tudunk. Dervis bég, a szegedi szandzsák megszervezője, úgy tűnik, felettébb jól bevált a magyarországi fronton; az 1540-es és 1550-es években mindig oda küldték, ahol kemény kézre volt szükség. Mivel Ahmed székesfehérvári bég 1544-ben csúfos kudarcot vallott a kicsiny Ozora vára (Tolna megye) alatt, II. Szulejmán szultán 1545 legelején Dervist rendelte át erre a posztra; e cserének nyilván nagy szerepe volt abban, hogy az északnyugat tolnai várak csakhamar török kézre jutottak.148 Dervis az 1540-es évek végén és az 1550-es évek java részében is Pécsett szolgált, ahonnan váltakozó kimenetelű küzdelmet vívott az egyik legerősebb magyar végvár, Sziget vállalkozó szellemű őrségével.149 Innen ismét Szegedre került, majd eltűnik a magyarországi hódoltságból. Úgyszintén a birodalom magyarországi részén töltötte élete nagy részét a szerb származású Szokollu (Szokolovics) Musztafa is, aki valamikor az 1550-es évek végén volt szegedi bég. 1554-ben a temesvári defterdár helyetteseként kezdte pályáját, szegedi működése előtt füleki, majd klisszai bégként szolgálta II. Szulejmán szultánt. Utóbb — nagybátyja, Szokollu Mehmed nagyvezér (1562—1579) pártfogása révén— boszniai, majd budai pasa (1566—1578) lett.150 Nyilván büntetésből került viszont Szegedre Dervis Haszán bég, hiszen korábban szultáni fősolymászmester, majd diarbekiri pasa volt. Utóbb boszniai pasává nevezte ki a szultán; Horvátország elleni támadásai, majd 1593. június 22-i sziszeki veresége szolgáltak ürügyül a portának az ún. „tizenötéves háború" (1593—1606) megindításához.151

 {621} A bég után a legfontosabb tisztség a kádié volt, aki nemcsak igazságot szolgáltatott a terület szultáni alattvalóinak, hanem egyszersmind ellenőrizte is a török apparátus s azon belül a bég működését. Megfigyeléseiről közvetlenül Isztambulba is küldhetett jelentést, s a szultáni rendeleteket, a bég mellett, ő is kézhez kapta, a kincstári elszámolások pedig csak az ő ellenjegyzésével váltak érvényessé. A kádi fellebviteli bíróként is tevékenykedett, továbbá írásba foglalta azokat az ügyleteket (adásvételi szerződéseket, örökösödési ügyeket és egyéb megállapodásokat), amelyeket a felek előtte bonyolítottak le. Ő nyomozta ki és intézte el a hivatalból üldözendő bűncselekményeket (a gyilkosságokat, lopásokat, rablásokat stb.) is. A mi kategóriáinkat alkalmazva, összegzésül úgy mondhatnánk, hogy egy személyben volt bíró, ügyész, rendőrfőnök és közjegyző. Munkájában a török jogtudók, a muftik segítették; nem mint bírótársak, hanem mint az elébük terjesztett kétes ügyek véleményezői. A mufti a kádi megkeresésére, a mohamedán vallásjog alapján, pusztán arról adott írásos véleményt (fetvát), hogy az elébe járult felek közül melyiknek oldalán áll az igazság. Részben a kádi rendelkezett a rendőri feladatköröket ellátó vojvodákkal (vajdákkal) is. Ez utóbbiak tevékenységéről, illetve annak korlátairól — bepillantást engedve egyszersmind a hódoltsági terület ingatag közbiztonsági viszonyaiba — így szól a szegedi kádihoz intézett 1578-as szultáni rendelet: „A nevezett liva bégje, Iszhak bég levelet küldve jelentette, hogy abban a livában sok tolvaj és haramia van, akik sok gonoszságot követnek el. Amikor azonban kézre akarják keríteni őket, legtöbbjük a szultáni hász-falvakba és a ziamet-birtokosok falvaiba menekül. Mivel az említett falvak »szabadok«, a szandzsák vojvodái oda nem hatolhatnak be s így nem foghatják el őket. Ezért megparancsoltam, hogy a szultáni hász-falvak tisztségviselőit és a »szabad« falvak birtokosait nyomatékosan figyelmeztesd arra, hogy az oda menekülő tolvajokat és haramiákat kézre adják, hogy a törvény szerint elbánjanak velük."152

Szemben a pasák székhelyeivel, a szandzsák-központokban, úgy tűnik, nem működött defterdári — vagyis összeírói és jövedelemkezelői — hivatal. A szegedi kincstári biztosok (eminek) és írnokaik (amilok) a budai „kincstartóság" alárendeltjeiként tevékenykedtek, oda fizették be a befolyt jövedelmeket, amelyeket ott is tartottak nyilván.

A fejlett és bonyolult török adminisztráció rendkívül gondos és kiterjedt írásbeli ügyvitelt és nyilvántartást követelt. Akárcsak az isztambuli központban és Budán, nyilván Szegeden is pontos regisztert vezettek a bég divánjában hozott határozatokról, a kádik döntéseiről, a bevételekről, muftik véleményezéseiről és még egy sor más ügyviteli aktusról. Az ezekből kialakult irattárakban minden bizonnyal megőrizték a Szegedre befutott szultáni és pasai utasításokat is. Ugyancsak kisebb-nagyobb irattárak alakulhattak ki az itteni templomokban, iskolákban {622} és alapítványokban. Ismét Fekete Lajos szavait idézve, „a mohamedán világ egyházi és népjóléti alkotásai rendszeres ügyvitellel működtek, az alapítványok kezelése és felhasználása, jövedelmük szétosztása stb. állandó kisebb hivatalokat és ellenőröket foglalkoztatott és mindig nagy mennyiségű iratot termelt". Amikor hivatalokat emlegetünk, persze ne gondoljunk valami fejlett apparátusra és külön épületre. Az egész adminisztráció élén nyilván a bég személyi titkára állott, akinek általában nemcsak törökül, hanem magyarul, latinul és szerbül is illett tudnia és e nyelveken leveleznie. Mellette még néhány írástudó a saját házánál kényelmesen elvégezhette mindazt az írásbeli munkát, amit a fentebb jellemzett apparátus egésze igényelt.153

Az Isztanbulban őrzött szultáni diváni regiszterkötetek bejegyzései révén némi fogalmat alkothatunk arról is, hogy milyen feladatot róttak egy-egy szandzsák tisztségviselőire egy magyarországi hadjárat előkészületei. Az alábbiakban időrendben közöljük azokat a rendeleteket, amelyeket Szigetvár és Gyula elestének évében, 1566-ban a szultán nevében a szegedi béghez, kádihoz intéztek, illetve azokat, amelyek az előbbiek teendőire utalnak :154

 

1566.
január 7. (a szegedi bégnek): gyűjtesse össze és helyezze raktárba mindazokat az eszközöket, amelyek szükségesek a háborúskodáshoz;
1566. január 7. (a szendrői bégnek): gyűjtse össze a pénzt, és bocsássa azt a szegedi bég rendelkezésére, hogy azon gabonát vásárolhasson össze;
1566. 1566. 1566. február 15. április 12. május 29. (a szegedi bégnek és kádinak): a hozzájuk küldött pénzen vásároljanak gabonát és azt Szegeden raktározzák el; (a szegedi és a hatvani bégnek): csapataival vonuljon el a vörösmarti [Baranya megye] palánk védelmére; (a szolnoki bégnek): egyesüljön a hatvani és a szegedi béggel; (a szegedi bégnek): küldjön 30000 darab juhot a szultáni nyájba;
1566. június 10.
1566. június 10. (a szegedi bégnek): gondoskodjék a hajók vontatásáról;

1566. január 7. (a szegedi bégnek): gyűjtesse össze és helyezze raktárba mindazokat az eszközöket, amelyek szükségesek a háborúskodáshoz;

1566. január 7. (a szendrői bégnek): gyűjtse össze a pénzt, és bocsássa azt a szegedi bég rendelkezésére, hogy azon gabonát vásárolhasson össze;

1566. február 15. (a szegedi bégnek és kádinak): a hozzájuk küldött pénzen vásároljanak gabonát és azt Szegeden raktározzák el;

1566. április 12. (a szegedi és a hatvani bégnek): csapataival vonuljon el a vörösmarti [Baranya megye] palánk védelmére;

1566. május 29. (a szolnoki bégnek): egyesüljön a hatvani és a szegedi béggel;

1566. június 10. (a szegedi bégnek): küldjön 30000 darab juhot a szultáni nyájba;

1566. június 10. (a szegedi bégnek): gondoskodjék a hajók vontatásáról; {623}

1566. június 11. (a szegedi bégnek): gondoskodjék a dzserehorok és a juhok
  összegyűjtéséről;
1566. június 11. (a szolnoki bégnek): engedje meg a nála tartózkodó szegedi
  bégnek, hogy szandzsákja területén dzserehorokat szedjen össze;
1566. június 17. (a szegedi bégnek): ellenőrizze a szandzsákja területén
  levő tanyákat és konakokat (menazil ve merahil yoklanma- sina); (a szegedi bégnek): küldjön dzserehorokat;
1566. június 18.
1566. június 18. (a szegedi bégnek): építessen három hidat a Túr folyón;
1566. június 19. (a szegedi dizdárnak és emineknek): az élelmiszer és a
  dzserehorok összeszedésében a vajdák is segédkezzenek;
1566. június 20. (a szegedi bégnek és kádinak): a szegedi jégvermeket
  (buzhane) pecsételjék le a császári kamara (kilar-i-amire)
  szükségleteire.

 

A Szegeden állomásozó katonaság létszáma — a zsoldjegyzékek alapján — a következő oldalon található táblázat szerint alakult.

A martalócok többsége délszláv — általában görögkeleti vallású szerb — volt, a többi fegyvernemnél zömmel mohamedánok szolgáltak, akik között persze szép számmal akadt áttért délszláv, sőt, ritkábban, magyar is. Az 1558/1559-ben itt összeírt topcsik közül Báli Abdullah tizedes Belgrád Omár városnegyedéből, Ferhád Abdullah a szerémségi Újlakról, Ali Szkender a travniki szandzsák Orincsa falujából, a szerb Dimitri Nikolo pedig a percsalai kazában levő Nohurból származott; Mihál András tüzér — a neve szerint — magyar eredetű volt.

A napi zsoldösszegek az egyes fegyvernemeknél így alakultak:

 

 

aga 1545/1546 1558/1559 1568/1569
topcsi: 12
  helyettese (kiája) 10
  bölük-parancsnok (szerbölük      
  vagy szertopcsi) 7 7—8
  közlegény 5—6 5—7
ulufedzsi: aga 25 13 12
  helyettese
  oda-parancsnok (szeroda) 10 9 9
  közlegény 9 8 8
azab: aga 20 15 12
  helyettese 12 10
  oda-parancsnok (szeroda) 6—10
 {624} közlegény 5 6



 {625}

aga 1545/1546 1558/1559 1568/1569
janicsár:  
  helyettese  
  számtartó (kjátib) 12
  oda-parancsnok (szeroda) 8
  közlegény 5—7
martalócok: aga 15 10 10
  helyettese (szermáje) 9
  oda-parancsnok (szerode) 5—6 5—6
  közlegény 4—5 4—5 4
dzsebedzsik: vezető 7
  közember 6

janicsár: aga

helyettese

számtartó (kjátib)

oda-parancsnok (szeroda)

közlegény

martalócok:aga

helyettese (szermáje)

oda-parancsnok (szerode)

közlegény

dzsebedzsik:vezető

közember

A várnagy (dizdár) 1545-ben 30 akcse, helyettese 20 akcse napi zsoldot húzott.155 Jóllehet a zsold akkor is a budai kincstári hivatal közvetítésével jutott el a szegedi őrség katonáihoz, ha azt a szegedi mukataa jövedelmeiből fedezték,156 egyes tisztek és egyes értékesebb alakulatok közvetlen, helyi bevételi forrásokkal is rendelkeztek: 1554-ben a népes Szer mezőváros földesúri adóját a szegedi janicsárok testülete, Sövényházáét pedig az itteni várnagy élvezte.157 Mint az alábbiakból majd kitetszik, az itt állomásozó helyőrségek tisztjei és katonái (főleg a janicsárok) adóbérlőként és jövedelemkezelőként rendszeresen részt vállaltak a pénzügyi adminisztráció munkájából, ami persze úgyszintén némi külön jövedelemhez juttatta őket.158

Szegedet nagysága és gazdagsága eleve megóvta attól, hogy hűbérbirtokként gyakorta változó török „magán"-birtokosok kezén hányódjék-vetődjék. A város a megszállás kezdetétől fogva a török kincstár birtoka — török nevén hász-birtok — volt, anélkül azonban, hogy lakói az ilyfajta helyzettel együttjáró közismert előnyöket maradéktalanul élvezhették volna. A szegedieknek végig a XVI. században nem sikerült kieszközölniük, hogy évi adójukat egy szabott összegben fizethessék, s így nem szabadulhattak meg a török adószedők közmondásos önkényes-kedéseitől sem. Kiváltképpen azért nem, mert a kincstár az innen várható jövedelmeknek csak egy részét tartotta meg a saját kezelésében, a földesúri adókat pedig, szolgálati jövedelemforrásként, átengedte a mindenkori szegedi szandzsákbégnek, aki azok adminisztrációját a saját embereivel végeztette. A helyben lakó bégi adószedőknek természetesen minden lehetőségük megvolt rá, hogy a lakosság vagyoni helyzetében, a termelési viszonyokban bekövetkezett változásokat nyomon követhessék, {626} új bevételi források után kutathassanak és ilyeneket nyithassanak. Mindez természetesen nem kedvezett a lakosságnak, amely a magyarországi hódoltságban általában akkor játszhatta ki török urai éberségét, ha azoktól minél távolabb volt, s közéjük az egy összegben lefizetendő' adó mintegy falat vont, eltakarva az alávetettek életviszonyaiban bekövetkezett kedvező változásokat.

A szegedi jövedelemforrások ekként oszlottak meg a kincstár és a szandzsákbég között (mivel a fondok összetétele az idők folyamán keveset változott itt elégséges egy sémát adni ezekről):

A kincstár számára szedték az alábbiakat:

  1. A szegedi vámhelyen átszállított árukra kivetett vámot (gömrük).
  2. A szegedi réven áthaladókra kirótt révpénzt (resm-i ubur) vagy — más néven — átkelési illetéket (resm-i gecüd): egy lovas vagy két gyalogos 1, a megterhelt kocsi 4, az üres kocsi 2, a megterhelt ökrös szekér 8, az üres szekér 4 akcsét fizetett, a marha és a ló átkelési illetéke 0,5 akcse volt.
  3. A szegedi kikötőt használó hajókra kivetett kormánypénzt, másik nevén kikötő-pénzt (resm-i dümen).
  4. A szegedi hetipiacon árusító helybeli és környékbeli lakosok helypénzét (resm-i sergi-i pazar).
  5. A szegedi piacon árusítóktól szedett mértékpénzt (ihtisap) és száraz vámot (bag-i siyah).
  6. A szegedi sokadalmakkor szedett vásárpénzt.
  7. A szegedi kincstári boltok bérét.
  8. A városban forgalmazott borokra kivetett monopóliumot vagy monopó-lium-váltságot (bedel-i monopoliye).
  9. A városban levágott juhok és szarvasmarhák után fizetendő vágóhídi illetéket (resm-i qinnare).
  10. A malomadót (resm-i asyab).
  11. Az elkóborolt állatok után befolyt jövedelmet, amely abból származott, hogy az állatok gazdája a hatóságtól visszaváltotta (resm-i müzdegane-i yava), vagy ha gazdája egy hónap és 15 nap leforgása alatt nem jelentkezett, eladták (yava-i gav ve alasa).
  12. Az elhunytak hagyatékának értékesítéséből származó bevételt (beyt-ül-mal-i amne).
  13. A menyasszony-adót (resm-i arusane), amelyet házasságkötéskor kellett leróni; a hajadon 30, az özvegyasszony pedig 15 akcsét fizetett.
  14. A Tiszán halászó szegediek adóját (fejenként 55 akcse).159

Más kisebb adótételek mellett természetesen a kincstár számára szedték a dzsizje-adónak nevezett állami adót is. Ezt az 1570-es évekig — mint említettük — {627} valóban csak azok fizették, akinek házánál az összeíró 300 akcsénál nagyobb értékű ingóságot és élelmiszer-készletét talált. Bár az erre vonatkozó — fentebb már idézett — rendelkezést az 1570-es és az 1580-as években kibocsátott kánunnámék is megerősítették, többek között éppen a szegedi mukataa 1585/1588-as elszámolási naplójából is megállapítható, hogy az 1570-es évektől fogva valójában már minden defterbe jegyzett családfőn behajtották az egyébként változatlanul 50 akcsés fejadót.160 (A fejadó-fizetésre kötelezettek körének kibővítéséből persze merőben helytelen volna a lakosság gazdasági helyzetének és teherbíró képességének javulására következtetni. A változtatást az oszmán birodalom pénzügyi helyzetének megrendülése tette szükségessé.)

A hosszabb-rövidebb megszakításokkal a bég számára behajtott földesúri jövedelmek közé az alábbi főbb bevételi források tartoztak:161

  1. A magyar neve után törökül is kapuadónak (resm-i kapi) nevezett pénzadó, amelyet évente két részletben — Hizir-napkor (Szent György nap=április 24.) és Kászim-napkor (Szent Demeter nap=október 26.) — szedték, s amelynek összege megegyezett a fejadóéval, vagyis 50 akcse volt.
  2. A termény- és állattized, amelyet az alábbi szántóföldi termékek és állattenyésztési ágazatok után szedtek:
  3. búza,
  4. kétszeres (búza+árpa),
  5. árpa,
  6. zab,
  7. lencse,
  8. köles,
  9. len és kender, h) káposzta,

i) a háztáji — ún. bosztán-kertekben levő — vetemények (ezek után azonban csak akkor kellett tizedet adni, ha a gazda az itt termesztett zöldségféléket piacra vitte),

j) bor,

k) méhkas,

l) bárány. Bár a defterek a tized pénzértékét is közlik, a tizedelés — legalábbis a szántóföldi termés esetében — természetben történt. Egy 1577-es szultáni rendelet kategorikusan megtiltotta a szegedi kádinak, hogy a szegedi szandzsákban tizedet pénzben hajtsák be. Ugyanakkor rendelkezett a tizedtermény fuvarozásáról is. A rája, {628} úgymond, csak arra kötelezhető, hogy a tizedet a legközelebbi piacra vigye, arra azonban már nem, hogy — mint azt egyes török földesurak megkövetelik—távoli, esetleg 20 napi járóföldre eső vásárokra vagy a szpáhi lakóhelyére szállítsa.162 (Az utóbbi rendelkezés persze nyilván nem annyira Szeged, mint inkább a szand-zsákbeli falvak lakóira vonatkozik, akiknek valószínűleg elsősorban azért kellett fáradniuk a gabona fuvarozásával, mert földesuraik azt a szegedi piacon értékesítették vagy e várban laktak.)

3. Darabonkénti pénzadót kívánt a földesúr a következő állatok után:

  1. juh: 1 akcse (amennyiben báránytizedet nem szedtek),
  2. egy esztendőnél idősebb sertés: 2 akcse,
  3. szarvasmarha: 1 akcse.
  1. A szegediek által használt pusztákért szedett legelőadó.
  2. Bírságpénzek.
  3. Tűzifa- és szénaadó (resm-i hime ve giyah), amelyet nyilván a határbeli rétek, illetve faizó helyek használatáért vetettek ki a lakosságra. Bevezetésekor, 1570-ben ez családonként 50 akcse volt, 1577-ben 1 gurusra (=60 akcse) emelték.163
  4. Fizettek a földesúrnak a város mohamedán lakosai is; szántóföldi terményeik után illetéket, az általuk telepített szőlők után pedig — mint említettük — dönümönként 4—4 akcsét.164

A szegedi bevételi források fenti szétválasztása 1570-ig maradt érvényben; a várost 1570-ben teljes egészében szultáni hász-birtokká nyilvánították, és ettől kezdve az itteni földesúri jövedelmeket is a kincstár számára szedték. Ezt nyilván az indokolhatta, hogy — mint az alábbi számsorból kitetszik — a földesúri adók és az egyéb kincstári bevételek aránya időközben alaposan megváltozott.

 

A földesúri adókból származó jövedelmek Egyéb kincstári jövedelmek
1546: 1560: 1570: 85 500 akcse 99 350 akcse 250 000 akcse 877 169 akcse 226 849 akcse 194 572 akcse

 

(Mivel a fenti adatok nem elszámolásokból, hanem szandzsák-összeírásokból származnak, csak a trend érzékeltetésére alkalmasak.)165

A lakosság számára ez a változtatás persze nem jelentett könnyítést. Az ekként egyesített szegedi jövedelmeket ugyanis a kincstár továbbra is áruba bocsátotta, vagyis behajtásukra annak adott jogot, aki az elárverezés során a legtöbbet ígérte {629} értük. A szegedi adóbérlők pedig, akárcsak korábban, ekkor is főként a Magyarországra telepedett törökök, kivált az itt állomásozó török katonák közül verbuválódtak. (1546-tól Húszéin Ahmed és Hadzsi Juszuf, 1555/1556-ban Ahmed aga és Mohamed, 1558-ban Hasszán volt a szegedi adóbérlő emin.166) Mi sem természetesebb, mint hogy az adóbérlők kamatostul igyekeztek visszanyerni a kincstárba befizetendő összeget, ami persze nem ment az adófizetők zaklatása és kizsarolása nélkül.

A szegediek különösen azért nehezményezték ezt a helyzetet, mert időközhen a többi Duna—Tisza közi hász-város lakóinak sikerült kiharcolniuk, hogy adóikat maguk szedhessék és fizethessék be. Az egyik, 1574-es szultáni rendelet ezt így adja elő: „A nagy városok lakói pedig így panaszkodnak: az adószedők zaklatásai miatt erőnk már nem maradt, valamennyien elhagyjuk ezt a vidéket. Ezért oly feltétellel, hogy az adószedők megbízást nem kapnak, az évi adó átalányösszegben való megállapítását kérték, úgy, hogy azt maguk fizethessék. Mivel ez a kincstárnak és a lakosoknak hasznosabb, néhány hász-város átalányadója megállapíttatott, olyan feltétellel, hogy az általuk vállalt összegből minden három hónapban egy részt a budai kincstárnak átadnak. Minthogy az adószedők most már ebbe nem avatkoztak, az elszéledőkön kívül más vándorlók is jöttek és a szultáni há-szok felvirágoztak. Most még az adószedők kezeiben levő Szeged város rájái is szultáni parancsot kértek arra, hogy náluk az adószedőknek megbízatás ne adassék, hanem adójukat átalányösszegben maguk fizethessék."167

Habár az újítás, a fentiek szerint, másutt jól bevált, a szegedieknek végül mégsem engedték meg, hogy adójukat szabott évi összegben, maguk róják le. (Nyilvánvalóan azért nem, mert azoknak a helységeknek, ahonnan a kincstárnak vámbevétele származott, átalányra bocsátása nem volt szokásban.) Hogy azonban valamelyest a lakosoknak is kedvébe járjanak, egyfajta köztes megoldáshoz folyamodtak: idegenek helyett ezután helybeli polgároknak adtak megbízást a földesúri adófajták beszedésére. 1577-ben egy bizonyos Boldizsár — feltehetően a más forrásokból jól ismert Csütörtök Boldizsár — volt az emin, mellette azonban, írnokként és talán ellenőrként, egy Haszán nevű török tejlesített szolgálatot. 1578. június 25-én — három esztendőre — Nagy Jakab, Szabó Tamás és Torma Ferenc polgárok kaptak megbízást a földesúri adók és tizedek behajtására és a budai kincstárba való befizetésre, amiért ötven szegedi lakos kezeskedett érettük. Habár ez a szisztéma nagy előnyt biztosított a vállalkozók köre (barátaik, rokonaik, üzletfeleik) számára, nyilvánvalóan könnyebbségére szolgált az egész városi közösségnek is.168

 {630} Mivel azonban a török földesúri és kincstári jövedelmek adminisztrációját valamikor az 1570-es években ismét különválasztották,169 mindeközben a kincstár továbbra is török vállalkozóknak adta a kincstári jövedelmek behajtásának jogát. A már sokszor emlegetett 1585/1588-as periódusban Szülejmán szubasi ziámet-birtokos bérelte ezeket 1 863 752 „pénzért", amiből azonban három esztendő alatt — árvíz és pestisjárvány miatt — csak 1 456 657 „pénzt" sikerült behajtania.

A török kincstár és a török földesúr által követelt évi adó az első pillantásra még abban az időszakban sem tűnik különösebben nyomasztónak, amikor a dzsizje- és ezzel együtt a kapuadót — a vagyoni állapotra való tekintet nélkül — minden családfőnek fizetnie kellett. (Egy 1578-as szultáni rendelet már a temesvári és a szegedi szandzsák példájára hivatkozva rendeli el a kapuadó fejenkénti kivetését a szerémi szandzsákban.170) Ekkor egy-egy háztartásra az alábbi pénzteher jutott:

 

dziszje (vagy harács) kapuadó (vagy iszpendzse) széna- és tűzifaadó 50 akcse=l forint 50 akcse=l forint 50—60 akcse=l—1,1 forint
összesen 150—160 akcse=3—3,1 forint

 

Ha a tizedből származó terhet — jobb híján egy XVII. századi analógia alapján171 — ugyanennyinek vesszük, úgy a XVI. század hetvenes éveiben az egy háztartásra eső terhet mintegy 6—7 forintra becsülhetjük, ami ha nem is kevés, de elviselhetetlennek sem mondható.

Mindjárt másként fogunk azonban vélekedni a dologról, ha mindehhez még hozzászámítjuk azon közmunkaterheket (a várépítési robotot, a hosszú fuvarokat stb.), amelyeket a város lakosságának a török hadsereg számára kellett teljesíteni. Méghozzá, úgy tűnik, rendszeresen, hiszen a mészáros céh ránk maradt XVI. századi török iratai csaknem mind azon tiltakozások nyomán keletkeztek, amelyeket a céh a török tisztviselők és a városi bírák közmunka-kényszerítései ellen különböző hatóságoknál emelt. A mészárosokat egy ízben olyannyira elkeserítette a céhtagok ilyetén „nyomorgatása", hogy időlegesen feloszlatták testületüket.172 S ha mindehhez még emlékezetünkbe idézzük azt is, amit a török hatóságok önkényeskedéseiről és a török bíróságok jogsértő gyakorlatáról más városok {631} forrásanyagából megtudhatunk, aligha fogjuk úgy találni, hogy a szegedi ráják élete könnyű volt.173 Kivált nem akkor, ha még azt is tudjuk, hogy szegedi alattvalóitól adót követelt a magyar földesuruk, a király is.

 

MAGYAR ADÓZTATÁS

„A török országunk egyes részeit ugyan elfoglalta, de inkább csak a háta mögött hagyta, mint meghódította, hiszen saját hivatalait, saját törvényeit behozni nem bírta, s kénytelen eltűrni, hogy azok a maguk szervezetében maradjanak, és hogy a maguk alkotmányával éljenek." Ekként summázta 1555-ben az akkor már másfél évtizedes magyarországi török uralom tapasztalatait Balassa János bányavárosi főkapitány, a költő Balassi Bálint apja.174 A török hódítók persze itt is igyekeztek volna meggyökereztetni saját „hivatalaikat" és „törvényeiket", de valójában sem ekkor, sem később nem sikerült olyan egyeduralomra szert tenniük az ország megszállt részén, a hódoltságban, mint más, általuk korábban elfoglalt tartományokban (így például a XV. században bekebelezett Balkánon). A magyar állam, egyház és magánföldesúr végig a török magyarországi „bentlakásának" egész időszakában megtartotta és gyakorolta fennhatóságát csaknem az egész hódoltsági terület felett: a törökkel párhuzamosan adóztatott, jogszolgáltatási és közigazgatási tevékenységet folytatott. Ez a török—magyar együttes birtoklás — szakkifejezéssel élve: condominium —, amely a hódoltság magyar és szerb jobbágynépét kettős függésbe és kétfelé adózásra kényszerítette, kiterjedt Szeged környékére és magára a városra is, jóllehet az 1552 után mélyen a hódoltság belsejében feküdt.175

A törököt uraló falvakat és városokat a magyar adó felvállalására és folyamatos beszolgáltatására kényszeríteni — ez a feladat mindig és mindenütt a magyar végvári katonaságra hárult, amely e minőségében a magyar feudalizmus erőszakszerveként működött. Szolnok és a Maros menti, illetve temesközi várak elestéig (1552 nyaráig) Szeged és az alája rendelt kisebb Duna—Tisza közi várak a török végvárrendszer első vonalába tartoztak, a szegedi szandzsák területe pedig afféle nehezen védhető, „nyílt" vidéknek számított. Számos adat tanúsítja, hogy kivált az egri vitézek — a nagy távolság dacára — rendszeresen benyomultak ide adót szedni. Az egri kapitánnyá csak nemrég kinevezett Dobó István 1548. október 23-án a legtermészetesebb dologként jelentette a főkancellárnak, hogy katonái Baja város cenzusát (földesúri pénzadóját) — jóllehet a várban török őrség állomásozott — behajtották.176 A következő esztendőben a Portára is eljutott a panasz, {632} hogy az egriek a Szeged és Pétervárad környéki, sőt a szerémségi helységeket is nyugtalanítják.177 Az 1550 nyarán Gyöngyösön rendezett török—magyar béketárgyalásokon, amelyek az 1547-es békeszerződés óta elkövetett békeszegéseket voltak hivatva feltárni és rendezni, egy bizonyos foglyul ejtett és Konstantiná-polyba hurcolt Magyar Miklós nevű egri katona ügye is szóba került. A királyi biztosok azért nehezményezték Magyar elhurcolását, mert az, véleményük szerint, „csupán" adót szedni és szekereket beszerezni jött, 35 lovas élén, a kalocsai szandzsákba. Musztafa szegedi szandzsákbég, aki egyébként ekkor épp a török vizsgálóbizottság tagjaként tevékenykedett, válaszában előadta, hogy az egriek rövid idő alatt háromszor törtek be a szandzsákjába, s Szernél olyan heves ütközetet vívtak a török csapatokkal, hogy az ágyúdörgés behallatszott Szegedre; négy katonáját levágták, három emberét foglyul ejtették, egy szegedi kereskedőtől 900 forint értékű árut raboltak el, azon 15 szekérrel és lóval együtt, amin azt szállította. A 8 szultáni, illetve tímár birtokot azon a címen akarták megadóztatni, hogy „a mi királyunk beleegyezett, hogy magyar birtokaiért 30 000 arany adót fizet [a Portának], ezért mi sem hagyjuk el a szultán alattvalóit, hanem a magunk részéről mi is elszedjük tőlük, ami nekünk jár és minket illet". (A török felfogás persze egészen más volt; eszerint a magyar király nem a hódoltság adóztatása fejében, hanem a hódoltságon kívül birtokaiért fizeti a szultánnak az 1547-es békeszerződésben megállapított, 30 000 dukát évi adót.) Musztafa kijelentette, hogy óriási kártérítést fog követelni az egriektől azon károk fejében, amelyeket alattvalóinak a fegyverszünet alatt okoztak.178

Egy 1550-ből ránk maradt magyar állami adó- (dika-) jegyzékből úgy tűnik, hogy az egriek rendszeresen és jó hatásfokkal adóztattak a Duna—Tisza közén le egészen Kalocsa és Szeged magasságáig. Hogy maga Szeged városa is adózott volna ekkor valamilyen formában, arra viszont nincs adatunk.179

Az 1552 utáni időszakban viszont keveset hallunk róla, hogy a magyar végváriak nyugtalanították volna Szeged környékét. Amikor a frissiben Szegedre került Szokollu Musztafa bég a lakosokat sérelmeik felől faggatta, azok elsősorban az egriektől és a gyulaiaktól elszenvedett károsítások miatt panaszkodtak.180 Ugyanakkor viszont a budai pasák 1553 és 1591 között kelt, magyar nyelvű leveleikben mindössze egyetlen alkalommal tették szóvá Szeged környéki magyar hatalmaskodást: valamikor 1570. október 9-e előtt az arra portyázó Kun Péter egri katona elfogott és Egerbe hurcolt egy Szegedről Csongrád várába igyekvő török {633} vénasszonyt és annak két lányát. A fogságba esett török nők — a budai pasa értesülése szerint — az egri kapitány felesége mellett szolgáltak, egészen 1572-ig, amikor is Miksa király elrendelte szabadon bocsátásukat.181

Az itteni betöréseiket panaszló adatok csekély száma ellenére a gyulai és az egri végváriak szilárdan ellenőrzésük alatt tartották és keményen adóztatták ezt a vidéket is. Legkésőbb az 1550-es évek derekától fogva — egészen az itteni török uralom megszűnéséig — rendszeresen lerótta évi magyar adóját Szeged is. Adójának nagyságáról és adóztatásának módjáról 1558-ban olvashatunk először; ekkor azonban rögtön arról értesülünk, hogy a város már korábban is fizetett Egerbe 300 forintot.182

Szeged királyi város volt, s így magyar jövedelmeinek felhasználásáról az uralkodó, illetve a Kamara rendelkezett, s azokat — mint az a hasonló jogi helyzetű települések esetében akkortájt bevett szokás volt — valamelyik fontosabb végvár fenntartására fordította. Vagy olyképpen, hogy az adott helység adója a vár központi pénztárába folyt be, vagy olyképpen, hogy a jövedelmek behajtásáról egy vagy több, a király, illetve a várkapitány által kinevezett officiális gondoskodott, aki ezek fejében az illető vár védelmére meghatározott számú katonát tartozott kiállítani. (Az officiálisok az érdemesebb, a hódoltság bonyolult jog- és adóztatási viszonyaiban járatos végvári lovaskatonák és -tisztek közül kerültek ki.)

A szegedi adóval kezdetben az egri várnagy rendelkezett, aki azt nyilván a vár szükségleteinek fedezésére fordította. 1558-ban változott az innen várható bevételek hasznosításának módja: április 6-án Miksa főherceg hat esztendei időtartamra az egész Szegedet Pelínyi Bálint egri katonának adta officiolátusul. Pelínyi azonban nem kapott jogot az egész 300 forintos summa felhasználására, hanem abból 200 forintot be kellett fizetnie a vár pénztárába, pontosabban Sukán János kamarai ellenőr (contrascriba) kezeihez.183 Az Egerben élő officiálisnak nem volt könnyű dolga, hiszen a népes városra a közelebb fekvő Gyula őrsége is igényt emelt. Sőt, úgy tűnik, egy időre el is birtokolta Egertől Szegedet, mert Verancsics Antal egri püspök 1559. október 10-én a leghatározottabban felszólította Bornemissza Benedek gyulai kapitányt, hogy a királyi parancs értelmében bocsássa vissza Egerhez a város adóját.184 A felszólításnak kevés foganatja lett, hiszen a szegediek 1561-ben egyenest a Portára küldték követeiket elpanaszolni, hogy rövid időn belül 4000 forintot fizettek Gyulára, és ráadásul még robotszolgálatot is kellett teljesíteniük {634} ott.185 Ha az összeg — panaszról lévén szó — alkalmasint jócskán eltúlzott is, könnyen elképzelhető, hogy Szeged magyar adóterhe egy-egy évben megközelítette a „legális" török adót is. Annál is inkább, mert nyilván Eger sem hagyta egykönnyen kicsúszni karmai közül a zsíros falatot, minek következtében magyar részre is kétfelé kellett szolgálnia, ami mindig a lakosság kárára elkövetett visszaélésekhez és hatalmaskodásokhoz vezetett. Nyilván a gyulaiak „kapdozásaival" magyarázható, hogy Pelínyi még a hat esztendő' lejárta előtt, 1562. augusztus 13-án hasonló feltételekkel, ismét megkapta a szegedi officiolátust. Pelínyinek azonban csakhamar Egerben is hatalmas vetélytársa támadt Mágóchy Gáspár, az 1564-ben kinevezett egri kapitány személyében, aki nyilván még korábban, gyulai kapitány korában felmérte Szeged értékét, s ezért belevétette szerződésébe, hogy a várost az ő kezelése alá adják. Pelínyi azonban, aki ekkor egri provisor, tehát Mágóchy alárendeltje volt, nem hagyta könnyen kiszorítani magát. Panaszával egészen a királyig futott, aki 1564. december 24-én utasította a Kamarát: vizsgálja meg, hogyan lehetne elsimítani ezt az áldatlan viszályt.

Itt, a magyar adóztatás ismertetésénél, kell elmondani, hogy Szeged mint közösség maga is földesúr volt. Mint azt az uralkodó is elismerte, a Csongrád megyei Tápét és a Csanád megyei Százegyházát „jogosan és régtől fogva" (de iure et ab antiquo) a városközösség tulajdonának tekintették. Bár, mint a későbbiekből ki fog tűnni, Szeged valóban gyakorolt joghatóságot felettük, s nem elképzelhetetlen, hogy az ottani jobbágyokat adóztatta is, I. Ferdinánd mégsem tekintette eléggé biztosítottnak e két helység magyar feudális függését, s ezért 1561. március 2-án megengedte Pelínyinek -- aki azokat állítólag pénzen váltotta meg más katonák kezéből —, hogy Tápé és Százegyház jövedelmeit beszedje és élvezze. Tehette ezt mindaddig, amíg a szegedi officiolátust birtokolja.186

Gyula eleste (1566) után az egrieknek nemigen akadt vetélytársa a Duna—Tisza közi és tiszántúli hódoltságban. Az a magánföldesúr, aki itteni birtokai jövedelméhez hozzá akart férni, egri katonákat fogadott fel tiszttartónak, s rendszerint ők részesültek a megüresedett birtokokra kibocsátott királyi adományokban is.187 így aztán nem csoda, hogy Eger vára egészen 1596-ban bekövetkezett elestéig békén birtokolta Szegedet. Az 1570-es várszámadások szerint a város 1565-től fogva évi 900 forint summával, 16 darab hízómarhával (á 16 Ft), 40 pint vajjal (á 24 d), 20 darab sajttal (a 16 d) és 24 darab nagyobb hallal adózott Egerbe.188 Mivel egy XVII. századi híradás szerint Szeged a vár eleste előtt is 900 forinttal tartozott, s {635} egy 1589-es adat szerint pedig, a készpénz mellett, 16 darab marhát volt köteles felhajtani, nyilvánvaló, hogy az 1565-ben megállapított adó egészen a „tizenötéves háborúig" érvényben maradt.188 (Az 1590-es évek elején az uralkodó, ismeretlen okból, elengedte Szeged adóját, ezért Prépostváry Bálint 1593. július 6-i konvenciójába belekerült, hogy a „szegedi és jászberényi adó elengedése által támadt jövedelemcsonkulás iránt ő felsége megkeresendő", hogy „annak pótlásáról intézkedni kegyeskedjék".190) Mivel Szeged e korbéli török adóját 4000—5000 forint körűire becsülhetjük, a török és a magyar adó aránya 4—4,5:1 volt.

Miután Szeged ilyképpen kimutatta hűségét a magyar korona iránt, az uralkodó megerősítette azokat a privilégiumokat, amelyeket a város korábban élvezett. Azzal, hogy Miksa király 1572. augusztus 6-án — Csütörtök Boldizsár szegedi polgár kérésére — átírta és megerősítette Mátyás, II. Ulászló és II. Lajos királyoknak a kun puszták szabad használatáról rendelkező okleveleit, biztosította a szegedieket azon magyar jogkeresők ellen, akik netán adót követelnének e pusztákon járó állataik után. A szegediek kereskedését mozdította elő Miksa 1574. december 8-i oklevele, amellyel az uralkodó minden rendű s rangú vámszedőnek megtiltotta, hogy a szegediek árucikkei után illetéket szedjen. A más tartozásai miatt való áru-feltartóztatások elkerülése végett elrendelte, hogy mindazok, akiknek ügyük vagy keresetük van a szegediek ellen, Ungnád Kristóf egri kapitányhoz s mindenkori utódjához forduljanak jogorvoslatért.191

 

6. MŰVELŐDÉS ÉS AZ EGYHÁZAK

A REFORMÁCIÓ TÉRHÓDÍTÁSA

A Szegedet 1526-ban és azt követőleg ért károsodások önmagukban még nem kezdték ki a város középkori egyházszervezetét, és természetesen nem semmisítették meg az itt virágzó kolostori műveltséget sem. A XVI. század elején itt működött négy rendház közül három bizonyosan túlélte az 1526. szeptember 28-i török dúlást; s az egykori negyedik — a premontrei apácák Szentlélek-kolostora — sem a török előrenyomulás következtében szűnt meg: tagjait már 1511 előtt áttelepítették a dunántúli Somlóvásárhelyre, amiben persze éppenséggel szerepet játszhatott a Délvidék fokozódó török fenyegetettsége is. „Az 1544. évi bécsi visitatio szerint egy magyar gyóntatót is jutalmazott a [bécsi Porta Coeli] kolostor. A török elől ekkor kezdenek az első magyar apácák a Porta Coeli oltalmába húzódni. Az első számosabb rajok Palásthy Katalin szűkszavú visszaemlékezései [1583] Szeged társadalma még 1526 után is jelentős erőket adott a katolikus hierarchiának. A városi vezető rétegből származottak közül többen viszonylag magas egyházi méltóságokra emelkedtek. János király 1526-ban Musinai Gerván János szerencsi apátot — egy 1535 körüli országgyűlési jegyzék szerint: Szeged városa bírájának fiát (filius judicis civitatis zegediensis) — nevezte ki csanádi püspökké.198 így aztán a tehetséges szegedi fiatalok előtt jó érvényesülési lehetőség nyílt a szülővárosukkal határos egyházmegye területén. A sokat emlegetett Zákány István főbíró családjából hárman is az egyházi pályát választották. Testvére, Balázs 1522-ben már csanádi kanonokként iratkozott be a bolognai egyetemre, ahol 1524-ben avatták a kánonjog doktorává. 1526 után Szapolyai János táborához csatlakozott, és a király bizalmasai közé tartozott. Báthori István 1529-es jelentése szerint Zákány István tőle szerezte be azokat az információkat János király ügyleteiről, amelyeket aztán sietett Ferdinándnak továbbítani. Alkalmasint ő egyengette a — vele, sajnos ismeretlen fokú rokonságban levő— másik két Zákány: Imre és Gáspár útját is. Imre 1529-ben Bécsben tanult, majd csanádi nagyprépost lett (1536—1539); Gáspár 1534-ben iratkozott be a bécsi universitasra, utóbb az Üdvözítőről elnevezett csanádi társaskáptalan prépostjaként és székesegyházi fő-esperesként tevékenykedett (1540—1547). Mások, vélhetőleg sokan, valamelyik rendbe lépve szerezték meg a jogot, hogy külhoni főiskolán folytathassák tanulmányaikat, így például a domonkos rendi Szegedi György, aki Bolognában nyerte el a baccalaureátusi fokozatot (1539), majd teológiai tanácsadóként részt vett a tridenti zsinat munkálataiban,199 vagy a Krakkóban iskolázott, talán ferences rendi Szegedi Kis István, utóbb a magyar reformáció egyik legnagyobb alakja.

Még több szegedi állott azonban az 1530-as években kibontakozó magyarországi reformáció szolgálatába; nyilván nem kevesen olyanok, akik eredetileg még katolikus egyházi pályára készülve szerezték meg hittani alapműveltségüket. Azt a szerepet, amit a szegedi származású prédikátorok és iskolamesterek az ún. „mezővárosi" reformáció elterjesztésében, meggyökereztetésében és továbbvitelében a XVI. század dereka táján országszerte játszottak, aligha lehet túlbecsülni. Alig-alig van olyan hódoltsági város — de azon kívül is kevés —, amelynek megreformálásába e város fiai ilyen vagy olyan formában ne folytak volna bele. A helvét irányzat úttörője, a szegedi kun családból származó Szegedi Kis István hosszú pályafutása során szinte minden jelentősebb hódoltsági kereskedelmi központban megfordult. A tiszántúli Gyulán, Mezőtúron és Békésen éppúgy dolgozott, mint a Duna—Tisza közi Cegléden, a dunántúli Laskón, Tolnán és Kálmán-csehin, s végül a Csepel-szigeti Ráckevin telepedett le. Szegedi Kist tudományos munkásságának színvonala is magasan a korabeli reformátori átlag fölé emeli;

Theologiae syncerae Loci communes de Deo et homine című hittankönyve több kiadásban is napvilágot látott, és külföldön is nagy népszerűségnek örvendett. Kathona Géza találó jellemzése szerint: „A dél-dunántúli hódoltságból, majd Rác-keviből Szegeditől élőszóval és írásban terjesztett helvét szellemű nézetek oly tiszta forrásból buzogtak, mintha közvetlenül Zürichből, Bernből, vagy Genfből eredtek volna."200 Szegedi Kis egyik kálmáncsehi elődje, Máté úgyszintén szegedi származék volt; 1550-ben mint verbi Dei minister in Kalmanche ajánlkozott prédikátornak Nádasdy Tamás birtokaira.201 (Valószínűleg azonos azzal a Szegedi Mátéval, aki 1530-tól a krakkói, 1545-től pedig a wittenbergi egyetemet látogatta.202) Székesfehérvár reformátora Szegedi Lajos volt, aki ellenfeleit azzal botránkoztatta meg, hogy magyarul mondta a misét és — más egyebek mellett — azt hirdette, hogy Szűz Mária éppoly közönséges földi asszony, mint az ő saját anyja. Készített zsoltárfordításokat is, 1553-tól fogva pedig az bécsi egyetemen is tanított.203 Mindebből alighanem joggal következtethetünk arra, hogy a Szeged környéki egyházközségekben is szép számmal működtek a városból elszármazott lelkészek. Egyikük, „János pap becskereki hű prédikátort" 1551-ben arra figyelmeztette apja, Nyereggyártó Mihály szegedi polgár, hogy mivel a török, a hírek szerint, Becskerek megszállására készül, óvja magát és házanépét a veszedelemtől.204

Egy Szarka (Picus, Pica) Ferenc nevű szegedi pap, 1545-ben egyenest Konstantinápolyban hirdette az új hit tanait, oly sikerrel, hogy meghallgatására a törökök is oda sereglettek, s tevékenységének híre Magyarországra és onnan a német birodalomba is eljutott. Szarka — aki ez idő szerint Rusztán nagyvezér testvérének a rabszolgája volt — később, 1553/1554-ben is hallatott magáról. Mivel a törököket a perzsa háború megakadályozta abban, hogy az 1551-ben Habsburghűségre tért Erdély visszaszerzésére hadat indítsanak, széthúzást igyekeztek támasztani a Ferdinánd jogara alatt egyesült magyar országrészekben. Rusztán nagyvezér, Magyarországra küldött ügynökei útján, azt terjesztette, hogy amennyiben az akkor még Lengyelországban tartózkodó János Zsigmond visszakerül Erdély trónjára, a szultán — Temesvár és Szolnok kivételével — visszaadja az 1552-ben elfoglalt magyar területeket, és — Pozsega kivételével — az 1536-ban megszállt {636} szerint 30 esztendővel azelőtt kerültek a császárvárosba. Ez az utalás egyezik Szeged végleges meghodolásának és kiürítésének esztendejével [1552], és amellett szól, hogy a szegedi Szentlélek-kolostor egészen eddig fönnállhatott. Veszprém is ebben az évben került török kézre. Ez azonban a vásárhelyi apácákat még nem késztette menekülésre. A kolostort kisebb török támadások ellen védték saját megerősített falai, továbbá Somló vára. Ekkor még nem gondoltak a Bécsbe való menekülésre, áttelepülésre, sőt a mórichidai apácák is ide húzódtak"192 — írja Bálint Sándor. Kissé körülményes fejtegetéseinek velejét — miszerint a szegedi apácakolostor esetleg megérte az 1552-es ostromot — nem tudjuk elfogadni. Elsősorban azért nem, mert — s ezt éppen az ő kutatási igazolták — semmi jele annak, hogy a szegedi apácák egy része az áttelepülés (1511 előtt) után helyben maradt és a kolostor tovább működött volna. Másodsorban azért nem, mert Szeged „végleges meghódolása" nem 1552-ben, hanem 1543-ban következett be, s teljességgel elképzelhetetlen, hogy apácakolostor tevékenykedjék egy török által megszállt városban; ellenkező esetben ennek nyomának kellene lennie a város első, 1546-os török összeírásában.

Az 1526-ban egy napig itt időző törökök nyilván lényegesen kevesebbet árthattak az időtállóbb anyagból készült kolostoroknak, mint a polgárházaknak. S ha azt tapasztalhattuk, hogy a város szinte tüneményes gyorsasággal szökkent talpra, úgy nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a három férfi rendház felperzselt falai közé is csakhamar visszatért az élet. A szalvatoriánus rendtartományhoz tartozó szegedi obszervánsok kolostorának helyreállására elégséges bizonyíték folyamatos XVI—XVII. századi működésük. Van rá azonban ennél konkrétabb bizonyság is: 1529-ben a ferences rend Pármában összegyűlt egyetemes káptalanja úgy döntött, hogy a szegedi szalvatoriánusok csak minden második, míg az itteni mariánusok minden esztendőben prédikálhatnak és gyóntathatnak a városban.193 Ez a határozat egyszersmind azt is tanúsítja, hogy 1529-ben a mariánusok kolostora is megvolt még. Sőt minden jel szerint virágzott is, hiszen a hazai mariánus rendtartomány 1536-ban ennek templomában tartotta — méghozzá, a polgársághoz és a városhoz kötődés biztos jeleként, Zákány István szegedi főbíró költségén — gyűlését, amelyen az új provinciális a regula szigorú megtartásának szükségességét hangsúlyozta.1941529-ig működött a domonkos rendiek felsővárosi Szent Miklóskolostora is; ez évben Barnabás testvér „generális predicator" azért kapott engedélyt {637} rá, hogy máshová telepedjék,195 mert a szegedi konvent a háborúskodások miatt elpusztult. Közel sem bizonyos azonban, hogy végleg; az 1543-as török foglalásig a rendház akár többször is feléledhetett a tetszhalálból. Az 1546-os török adójegyzék a Szent Miklós utca mahalléban külön is megemlíti a „Szent Miklós monostort", anélkül, hogy benne lakókat jelezne. Ezzel szemben a szomszédos Szent György mahalléban 3 „papot" is említ szolgáik társaságában: Jánost, Istvánt és Gált.196 Ezek nyilván a Szent György-plébániatemplom épületeiben laktak, s éppenséggel lehetnének világi papok is. Mivel azonban a hódoltsági városokban ekkor már jószerével mindenütt csak ferencesek és dominikánusok végezték a katolikus hívek lelki gondozását, könnyen elképzelhető, hogy a közeli domonkos rendház tagjai telepedtek át ide, átvállalván az egykori világi papság feladatait. Annál is inkább, mert egy bokorban ily sok világi pap ebben az időszakban és hódoltsági területen aligha tevékenykedett, legalább is másutt ilyenre nincs példa. Az 1546-os összeírás egyéb tekintetben is érdekes következtetések alapjául szolgálhat. Az Alsóvárosban, ahol a szalvatoriánusok kolostora állott, s ahol a rend tagjai 1562 után működtek, a defterdár ekkor egyetlen papot sem talált. Ezzel szemben a Palánk-beli Nagy utca mahalléban nem kevesebb, mint tíz egyházi férfiút írt össze: János és Miklós pap — szolgák nélkül — külön szerepel, a többi nyolc — András, János, András, Mihály, András, Gáspár, Péter és Balázs — viszont egy bolyban kerül elő, három szolga társaságában.197 Ez utóbbiak minden bizonnyal egy kolostor lakói voltak. (Igaz, a kolduló rendiek elvben nem tarthattak szolgákat, a török összeíró azonban könnyen szolgát láthatott az ún. segítő testvérekben, mint ahogy a valóságban azok is voltak.) Valahol e környéken (és nem a várban) állhatott a mariánusok kolostora. Mivel azonban bizonyosan tudjuk hogy ekkor a mariánusok már nem éltek Szegeden, az ellentmondás feloldására csak egyetlen magyarázat kínálkozik: az obszerváns ferencesek a védtelen Alsóvárosból beköltöztek a földhányással védett Palánkba, a mariánusok elhagyott rendházába. Oda, ahol szolgálataikra a legnagyobb szükség volt, s ahol hiányuk — a reformáció előretörése miatt — a legnagyobb kárt okozhatta; oda tehát, ahol a lakosság tehetősebbjei a város sorsáról döntöttek. Ha feltételezésünk helytálló, a szegedi obszerváns ferencesek csak a Palánk-beli magyarság kiűzése (1559 körül) után kerültek vissza eredeti, alsóvárosi otthonukba; eladdig, alkalmilag, a Palánkból kijárva végezték ottani híveik lelki gondozását. Feltéve, ha ugyan a Havi Boldogasszony-templom nem volt éppen a reformáció hirdetőinek kezén...

 {640} Szlavóniát is annak uralma alá rendeli. Ferdinánd Konstantinápolyban tartózkodó követei 1554. december 16-án jelentették uruknak, hogy a hírek szerint, többek közt, éppen — az általuk is „szegedi papnak" mondott — Pica Ferenc rab van megbízva a befolyásos magyar urak (kivált a horvát bán) Szapolyai-pártra csábításával; amennyiben a megbízatást sikerrel teljesíti, az erdélyi püspökség lesz a jutalma. Hogy amint Magyarországra érkezik, le lehessen tartóztatni, a követek közlik Ferdinánd királlyal Pica személyleírását is (minden bizonnyal ez az első, szegedi emberről ránk maradt „arcképvázlat"): a mintegy 45 esztendős pap alacsony termetű, de nem kövér, hanem jó kötésű; arca sápadt, fejét fekete, de már őszbecsavarodott szőrzet fedi; méltán nevezik „szarkának", hiszen felettébb beszédes természetű és forgandó elméjű; jámbornak nemigen mondható, hiszen, miközben ők is segélyezték, a francia követtel praktikáit. (Itt kell megjegyezni, hogy már 1545-ben is a francia követ oltalma alatt állott.) Noha a követek végül is maguk sem tudták eldönteni, hogy e — Pica barátaitól szerzett — értesüléseknek hitelt adjanak-e, Ferdinánd király 1554 áprilisában megparancsolta nekik, hogy tartsák szemmel ezt a veszélyes embert, és időben tájékoztassák őt, hogyan lehetne eltenni láb alól. Erre azonban már nem volt szükség, mert időközben Pica, ismeretlen okok folytán, elvesztette a díván urainak bizalmát; börtönbe került, ahonnan, váltságdíjon, csak 1554 júniusának végén szabadult. Könnyen meglehet, hogy éppen a Habsburg-követek diszkreditálása révén jutott börtönbe; 1554. június 24-i jelentésük szerint ugyanis leginkább rájuk öltögette nyelvét kiszabadulása után is. Pica néhány nap múlva a rabszolga sortól is megszabadult; midőn ura, Szinán pasa július legelején halálát érezte közelíteni, a végrendeletében, másokéval együtt, az ő szabadságát is visszaadta.205

A reformációval foglalkozó szakirodalomban közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy a magyar reformáció a Szegedhez hasonló gazdasági mentalitású városok — jobban mondva: mezővárosok — támogatása révén győzedelmeskedett a katolikus egyházon. Ezek polgársága fogadta be először az új hitet és annak propagálóit, anyagilag és erkölcsileg egyaránt segélyezte azokat, majd e mezővárosok iskoláiból — nagyrészt a mezővárosi polgárfiatalok soraiból — kerültek ki a magyar reformáció ügyének továbblendítői is. Amennyire kézenfekvő, hogy a magyar városi-mezővárosi polgárság — kivált bizonyos kereskedőrétegek — azért karolták fel az új hitet és a kialakulóban levő új egyházat, mert az jobban megfelelt érdekeiknek és társadalmi törekvéseiknek, mint a hierarchikusan felépített katolikus egyház, olyannyira nehéz feltárni azt a konkrét motivációt, amely e városok társadalmát a reformációban rejlő önkifejezési lehetőségek gyors felismerésére és a változtatások vállalására, sőt elősegítésére vezette. Forrásanyagunk {641} olyan természetű, hogy inkább az okozatból — a támogatás tényéből — visszafelé következtethetünk magukra az okokra is.

Az egyetemes reformáció történetéből jól tudjuk, hogy a katolikus egyház elvilágiasodottsága, a katolikus papság visszaélései és a pápaság alig leplezett anyagi manipulációi (pl. a búcsúcédulák árusítása) mily nagy visszatetszést keltettek a társadalomnak még kevésbé képzett elemeiben is. A bizalom megingásának útját-módját jól szemlélteti egy szegedi eset, amelyet, anekdota-formában, Szegedi Fraxinus (Kőrös) Gáspár, az Itáliában végzett, világot járt kiváló orvos, Nádasdy Tamás nádor botanikával is foglalkozó háziorvosa jegyzett le szegedi tájszólásban és nyilván gyermekkori élményei vagy az akkor hallottak alapján. A gyónással kapcsolatos visszaéléseket leleplező, jó humorral előadott anekdota — mai helyesírással — így hangzik.206

„Egyszer volt egy szegény, nyomorult bűnös embör; nagyhétbe az cseri fa lábú barátokhoz megyön gyónni. Ő szegény azt tudta, hogy minden [mindegyik] barát, akinek csuklyája fejébe vagyon, igönis gyóntató legyen. Egyiket megvonítja és kéri, hogy őtet meggyóntassa és megoldozza. Hát az ő gonosz szerencséjére paraszt barát volt, akit megvonított volt. Az szegény ember igazán minden bűneit meggyónja, hogy az oldozatra kelnek, mond az paraszt barát az szegény embör-nek: én paraszt barát vagyok, meg nem oldhatlak, hanem elmegyök, megözenöm az gvárdiánnak bűneidet. Megijed az szegény ember és sapolyodni kezd. Az paraszt barát az ember bűnét a kulcsár barátnak megmondja, az kulcsár az szakácsnak, az szakács az kertésznek, az kertész az portáriosnak [kapusnak]. Az szegény embernek az szomszédja confráter volt, és az portáriossal beszéllet, azon-közbe az gvárdián az városból megtér, és a portán az portários az confráter előtt az szegény ember bűneit az gvárdiánnak megmondja. Az confráter csak az piacon beszéli meg, és harmad nap az egész város az szegény ember bűneit meghallja és megtudja.

Más esztendő fordulván, az szegény embör nagyhétbe esmög gyónni megyön az cseri barátokhoz. Megvonítja egyiket, kérvén, hogy meghallgassa bűneit. Az barát engett az szegény embör kérésére, és leül az confessor székbe, és monda az bűnös embernek: Jó fiacskám, mond meg bűneidet. Mond az szegény ember: Jó atyám! Kérlek, mond meg, ha paraszt avagy misemondó barát vagy. Az barát azt mondja, hogy ő misemondó barát volna és őtet mindjárton bűneiből megol-dozhatnája. Mond az szegény ember: Eb higyje, hogy paraszt barát nem vagy, mindaddig, míg az csuklyát le [nem] vesződ fejedről és az pilisödet meg [nem] mutatod. Tavaly is meggyóntam vala, de paraszt baráthoz, ki minden bíneimet az egész városnak megmondta volt. Azért én soha paraszt baráthoz ennekutána meg nem gyónom, hanem mindenkoron misemondóhoz gyónom, ki az én bíneimből {642} mindjárton megoldoz és nem az paraszt barátoknak, sem az városbéli confráter-nek. meg nem valja és vádolja bíneimet."

Könnyű átlátni, hogy milyen megkönnyebbüléssel értesültek róla az ilyképpen és más módon ezerszer megcsalt és kigúnyolt „szegény emberek": van már egy olyan vallás is, amely megszabadítja őket a gyónás nyűgétől és — mint az esetből látható volt — veszélyeitől. S ráadásul még azt is mondják erről az új vallásról szavahihető, tisztes és tanult emberek, hogy ez az ősi, az igazi üdvözülési lehetőség, ez áll az eredeti szent iratokban, amelyeket a „pápisták" kiforgattak, megrontottak. A városi vezető réteg tagjai, az országot, sőt külországokat járó, nagy formákban gondolkodó kereskedők és vállalkozók persze már átfogóbb ismeretek birtokában, messzebbre tekintő megfontolások alapján álltak a reformáció pártjára. Nyilván nem együknek az is eszébe jutott, hogy mennyivel előnyösebb számukra egy olyan egyházszervezet, amit nem valami távoli, idegen hatalom — a püspök, a tartományfőnök, a földesúr —, hanem maga a város irányít, ha nem „felülről" kapják, hanem maguk választják, szerződtetik lelkipásztorukat, akit alkalomadtán el is bocsáthatnak.

Merőben helytelen lenne ugyanis azt képzelni, hogy a XVI. századi szegedi polgárok műveltsége nem terjedt túl a termeléshez és az üzletvitelhez szükséges gyakorlati ismereteken. A deákos műveltségű polgárok élénken érdeklődtek a világ eseményei, kivált pedig a hitújítással kapcsolatos „újságok" iránt. S kezükön olyan könyvek is forogtak, amelyeknek munkájuk során egyébként semminemű hasznát nem vehették. Cserőgyi Benedek ferences barát 1544-ben „Szegeden polgároktól" („Szegedini a civibus") vásárolta meg 2 forinton Hugó de Sancto Caro postilla-gyűjteményét. 207 Könnyen meglehet, hogy az a civibus kitétel magát a városi tanácsot rejti, amely a reformáció hatására kiárusította az immár szükségtelennek ítélt könyveket.

A szegedi polgárság műveltségének és irodalmi működésének szép emléke a Házasságrul való dicsíret című vers, amelyet az 1593-as Bárt fai Énekeskönyv őrzött meg számunkra.208 Keletkezésének helyéről és idejéről az utolsó strófa tájékoztat:

„Ez éneket szerzek az Mező Szegedön

Szent Mihály havának legelső hetiben,

Ezerötszáznegyven és egy esztendőben,

Az ki ezt szerzetté, versben nevét törte."

 {643} Az 1541. szeptember 4. és 10. között — tehát a Buda elestét követő napokban — Szegeden íródott költemény versfőiből a BENEDICTVS THAARARE név olvasható ki, minek alapján a szakirodalomban a Tar Benedek szerzőnév honosodott meg. Aligha helyesen, hiszen az, aki ily tökéletesen a versfőkbe tudta „rejteni" a keresztnevét, aligha követ el ily durva hibát a fontosabb vezetéknév versbe foglalásánál. Szeged 1546-os török adóösszeírásában mindössze egyetlen Tar nevű személy szerepel, ennek keresztneve azonban Mátyás.209 Nagy számmal találunk benne viszont Tatár nevűeket, köztük két Benedeket is. Az egyik a Palánkban, a Nagy utcában élt két legény sorban levő testvérével (Péterrel és Ágostonnal) és 3 szolgájával, a másikat — István nevű legény fiával — a középvárosi Gömböcs utcában írták össze.210 Ez ezért fontos számunkra, mert a fenti betűsor eleve sokkal inkább a Tatár, mint a Tar feloldást kínálja. A pontos felező tizenkettesben írt, rímes vers 15. strófája e sorral kezdődik:

„Regulátok, menyek, ti meghallgassátok"

Éppenséggel könnyen elképzelhető, hogy e sor két hatosa a hosszú vándorlás során felcserélődött, s a sor eredetileg így hangzott:

„Ti meghallgassátok, menyek, regulátok."

Ez esetben a versfők a BENEDICTVS THAATAR nevet adják ki (lévén, hogy a szerzés helyét és idejét feltüntető, utolsó strófát e tekintetben nem kell számításba venni). Mi a Nagy utcai Tatár Benedekben véljük felfedezni énekszerzőnket,211 akit lakóhelye és szolgáinak száma alapján a város legtehetősebb, legtekintélyesebb polgárai közé sorolhatunk. Mivel két legénytestvére élt vele egy háztartásban, úgy gondoljuk, fiatal ember és fiatal házas lehetett. Alkalmasint erre utalnak alábbi sorai is:

„Ti reátok ifjak, én semmit sem szólok,

Mert regulátokban, tudjátok, én vagyok."

Az sem elképzelhetetlen, hogy saját házasságkötése ihlette versírásra.

Egyértelműen világi-polgári szerzőre vall, hogy — szemben például Batizi András A házasságról való énekével (1546)212 — egyáltalán nem él a korban olyannyira divatos bibliai példákkal, s előadása teljességgel mentes a papos bölcselkedésektől. (Isten neve is mindössze két ízben jön elő versében, teljesen általános {644} összefüggésben.) Tatár — nevezzük ezután már így — saját tapasztalatait foglalja versbe, a korban divatos csipkelődő, feddő-intő formában. Színvonalát illetően első kiadója, Szilády Áron a legmagasabb véleménnyel van a szerzőről és művéről: „Egy magában is egyike XVI. századi költői irodalmunk legbecsesebb darabjainak, s ha a korabeli ferde szokások hű rajzában nyilvánuló tehetséget s csipkedő gúnyolásának hangját, modorát tekintjük, igen sajnálhatjuk, hogy szerzője ezzel az egy énekkel foglal helyet azon századbeli humoristáink között."213 Tatár példája arra utal, hogy a XVI. századi szegedi polgárság legjobbjai nemcsak a kultúra támogatását tekintették feladatuknak, hanem élt bennük az igény, hogy irodalmi megnyilatkozásokkal is nyomot hagyjanak maguk után. Ehhez persze kellett az az ösztönzés, jobban mondva: az a kihívás, amit a reformáció szinte már grafomániába hajló írásbelisége jelentett a társadalom írástudó rétegei számára. Van nyoma a reformáció hatásának Tatár költeményében is:

„Azt jól látjuk mostan, nincsen tisztességek

Az jámbor férjeknek, nincsen böcsületek,

Mert az új menyeknek nincsen fejedelmek;

Ingyen majdan Simon bíró leszen bennek."

A kalapot viselő asszonyra alkalmazott „Simon bíró" kifejezés a német „Meister Siemann"-ből származik, ami viszont a „sie ist der Mann" (=ő a férfi ,a házban') mondatból rövidült, és amelynek elterjesztésében Luther művei is jócskán kivették a részüket.214

A költemény egyébként nem annyira a házasságról való dicséret, hanem sokkal inkább a házasodással és a házassággal kapcsolatos visszásságok szemléletes, életszerű leírása. Tatár szerint a jó házasság alapja az, hogy mindenki magához illőt válasszon:

„Ember, házastársat, ha keressz magadnak,

Kérlek reá gondolj, alítson [tekintsen] urának;

Ne örülj házának, se kazdagságának,

Mert ő végre téged állyét szamarának.

 

Dícsíretes leszen, ki hasonlót vészen,

Csak jámbor nemzetből, bátor szegény légyen,

És véle jámborul, egyességben éljen,

Kazdagsága néki nagy bűséggel lészen."

 {645} A szegedi ifjak azonban, úgy látszik, nem osztották Benedek uram — bizony meglehetősen lapidáris — elveit, s úgy vélekedtek, hogy a menyecske inkább gazdag, mint ifjú és szép legyen:

„ím jól látjuk, mostan kedves az kazdagság.

Jelesben te nálad oh bolond ifjúság,

Mert semminek tetszék fogyatkozott aggság,

Az aggot elveszed, hogy lehess uraság.

 

Csuda szép íletek egyes madaraknak

És vadon erdőben járó szép vadaknak,

Kiki mind hasonlót keres ő magának,

Publikán nem vészi baglyot ő társának.

 

Tudjátok, úgy illik ifjú aggal öszve,

Mint az ikes sólyom az bagoly físzkébe,

És íletek akkor leszen egyességben,

Mikor íl báránynyal farkas békességben."

Sok gond van azonban a megfelelő korú asszonyokkal is, akik, ha nem fogják elég keményen őket, sőt ha nem üti gyakran „sompálcza hátokat", előszeretettel „jargalják ... az piaczokat":

„Sietnek öltözni, piaczra ha mennek,

Alá-fel ólainak, ifjakat szemlélnek,

Szöm-hunyorgatással tülök jegyet vesznek,

Kiből örök szégyent magoknak ők lelnek."

A piacot róják naphosszat „minden álnokságnak kútfeje", a naplopó ifjak is akik állandóan azt lesik, „ahol mit kaphattok":

„Ha reggel felkeltök, íkessen öltöztök,

Szép öltözetekben igen dicsekedtek,

Gyakran ti egymás közt lakodalmat tesztek,

Nagy bűvön költötök, de semmit nem leltek."

Az alkalom ilyképpen megteremtetvén, gyakran megesik a legnagyobb baj, ami asszonyt érhet. Ezt Tatár az alábbi szép szavakkal írja körül az asszonyokhoz intézett intésében: {646}

„Abbul igen fíltlek, hogy ti megcsalattok,

Mert nyájasságtokba tü hátra sem hagytok,

Ihagtok-vihagtok, piaczra ha mentek,

Az gonosz ifjaknak bűnre okot adtok.

 

Az kövér lúd ha felkél ő sugár szárnyára,

lm az éh keselyő mely igen forogja,

És ha hamarsággal földre lerúghatja,

Fényes tollaitul ott ütet megfosztja."

Tatár végül is e sorokkal zárja ötletes formában előadott intéseit-zsörtölődéseit:

„Regulátok, menyek, ti meghallgassátok,

Uratoknak nevét úgy oltalmazzátok,

Hogy az éh keselyő ne szálljon reátok,

Gyakran kezetekben forogjon rokkátok."

Hogy az új vallás tanai hamar beszivárogtak Szegedre, arra van más bizonyítékunk is, igaz — akárcsak a „Simon bíró" emlegetése —, ez is közvetett. A szal-vatoriánus rendtartomány közgyűlései egymás után küldözgették ide a külön igehirdetőket: 1539-ben Váraljai Jánost, 1542-ben és 1544-ben Cserőgyi Benedeket, 1546-ban Kolozsvári Pált és 1548-ban Csanádi Mártont. Nyilvánvalóan azért, hogy a rendházat — amely 1535-ben Újlaki Péter gvárdián vezetése alatt további három miséspapból (Karomi Benedek igehirdető, Eszéki Sebestyén magyar gyóntató és Milován György tót gyóntató) és két segítő testvérből (egy-egy szabó és kerékgyártó) állott — az „új eretnekség" elleni küzdelemben megerősítsék, hogy a szó és a meggyőzés erejével harcba szálljanak a lelkekért.215

Szeged első ismert reformátora egyébiránt a Krakkóban és Wittenbergben iskolázott Abádi Benedek volt. Abádi — Krakkóban szerzett könyvnyomtatói tapasztalatait kamatoztatva — 1541-ig a Nádasdy Tamás által felállított sárvár-újszigeti nyomdában dolgozott Sylvester János Űjtestamentum-fordításánák kinyomtatásán. Innen Wittenbergbe távozott, majd rövid eperjesi tartózkodás után foglalta el szegedi tisztét. Ide kerülésének időpontja 1545 elejére tehető.216 A szegedi működéséről és sikereiről beszámoló első tudósítás Gyalui Torda Zsigmond 1545. december 25-i levelében olvasható, melyben a reformáció magyarországi {647} terjedésének eme hűséges regisztrálója kedvtelve tárja mestere, Philippe Melanch-ton elé hitük hódoltsági térnyerésének újabb bizonyítékait: „A török igazgatás alatt szabadon hirdettetik az evangélium, olyannyira, hogy Isten különös gondviselésének tartható, hogy megengedte e résznek a barbárok által való elfoglalását; mert az ottani lakosok testileg ugyan szolgálnak a töröknek, de bizony fennen tündöklik nekik az evangélium világa és lelkük teljes szabadságban él, amit a mi királyunk, ha ezek a részek az ő hatalmában volnának, tűzzel-vassal akadályozna. Abádi Benedek, aki szép tudományú és feddhetetlen életű ember, és aki esztendővel ezelőtt ordináltatott Wittenbergben, Szegeden, amely a legnépesebb és leggazdagabb város a Tisza mentén, mind az iskolában, mind a templomban217 nagy kedvességgel tanít a pasa előtt, olyannyira, hogy a minap egy hitvita alkalmával a pasa hallgatást parancsolt a barátoknak, akiket afféle bohócoknak tekint, és megfenyegette őket, hogy, ha csendesen nem viselik magukat, rövid nap kiűzeti őket a városból. Mindezt közhírből is hallottam, de kevéssel ezelőtt Abádi Benedek leveléből is bizonyosan értesültem róla. így hát nem teljesült be, hogy a farkas, ha verembe esik, megadja magát, és a vele egy veremben levő bárányt nem bántja."218 Tordával szinte egy időben Wurmloch (Baromlaki) Adalbert besztercei lelkész is örömteli hangon tudósította Johann Hess boroszlói plébánost, hogy a szegedi török parancsnok megvédelmezi az evangéliumot és annak hirdetőit a „pápisták" támadásai és dühöngései ellen.219 Az eset oly nagy feltűnést keltett a Német Birodalomban, hogy a róla szóló híradást a Warhaftige Newe Zeitung aus dem Ungerlandt und Türkey 1546 című nyomtatványba is belefoglalták.220 Nem is érezték valami nagy biztonságban magukat a katolikus hit és egyház védelmében maradt franciskánusok, értékesebb egyházi ruháikat 1551-ben biztonságosabb helyre menekítették. így került egy vörös atlaszból készült antipendiumuk és egy vörös pluviáléjuk előbb Gyulára, majd Ecsedre és végül Szécsénybe.221

Az ilyen és hasonló hírek a reformáció sok buzgó apostolában azt a hiú reményt keltették, hogy e térségben majd éppen a török hatóságok segítik elő az új vallás áttörését, s némelyek már abban az illúzióban ringatóztak, hogy a reformációnak a mohamedánok és a görögkeleti vallású délszlávok közül is tömegével támadnak majd hívei. A hódoltsági és az ahhoz közeli szemlélőket persze nem tévesztették meg a megszállók alkalmi gesztusai: csakhamar felismerték azok mögött {648} a ravasz számítást és rejtőzködő önérdeket. Nevezetesen azt, hogy a török hatóságok — modern kifejezéssel élve — uralmuk konszolidálására kívánják felhasználni a reformáció fokozódó népszerűségét. Torda Zsigmond szinte axiómaszerű pontossággal fogalmazta meg ezt a felismerést: „én azonban azt hiszem — írja fentebb idézett levelében —, hogy az ellenség csak azért enged annyi szabadságot, hogy magához édesgesse a népet, amely, mivel nagyon áhítja az Isten igéjét oda seregei, hol azt tisztán és igazán hallja hirdettetni. Nem is oly esztelen, hogy erdők és pusztaságok fölött akarjon uralkodni s a fegyverrel hódított és vérén szerzett helyeket a lakosok által elhagyni engedje".

A fejleményekből úgy tűnik, hogy Abádi (vagy tán az őt követő lelkész) a későbbiekben is élvezte Szeged török urainak pártfogását. Tinódi Lantos Sebestyén meséli, nagy rosszallással, hogy amikor Tóth Mihály hajdúi 1552-ben elfoglalták a várost,

„Nagy Isten igéjét ők bizon nem vevék,

Jámbor prédikátort várasból kiküldék."222

Az esetet Benczédi Székely István is érdemesnek tartotta arra, hogy világkrónikájába (Chronica az világnak jeles dolgairól, Krakkó, 1559.) feljegyezze: „Szegedöt Tóth Mihály hajdúkkal megvevé, de az úristen nem tartá őket sok ideig benne, mert az isten igéjének hirdetőjét kiűzé onnan, kit a török nem bántott."223 Mivel a hajdúkat egyébiránt nem jellemezte a reformáció-ellenesség — 1551 nyarán például, többek között, éppen ők védelmezték meg a Szegedi Kis István vezette temesvári hitközséget a spanyol zsoldosok erőszakos ellenreformációjával szemben.224 —, könnyen elképzelhető, hogy a lelkészt azért üldözték el a városból, mert véleményük szerint túlontúl jó kapcsolatai voltak a törökökkel. (Mivel az 1552-es ostrom után három szegedi ferences — Szegedi Tamás gvárdián, Szatmári László és Újlaki Ferenc laikus testvér — a török megtorlás áldozatává vált, valószínű, hogy a rendház tagjai is részt vettek a visszafoglalási kísérlet előkészítésében. Igaz viszont, hogy ugyanakkor egy másik ferences forrás azt állítja, hogy a rend tagjai 1552-ben elmenekültek Szegedről.225)

 

A SZEGEDI FERENCESEK

Míg a Szegedhez hasonló városokban, főként ilyen előzmények után, a reformáció gyorsan győzedelmeskedett, és a régi vallás hívei általában törpe kisebbségbe szorultak, Szegeden csakhamar nagyot fordult a kocka. A reformáció kezdeti {649} lendülete a század hatvanas éveire megtorpant, a lakosság túlnyomó része vissza tért a katolikus vallásra, vagy megmaradt azon. Persze ezt nem annyira pozitív adatoktól tudjuk, hanem abból sejthetjük, hogy a város és magyar protestantizmus viszonylag gazdag XVI. századi forrásanyagában alig esik szó az itteni protestáns egyházakról, míg a szegedi ferencesek pásztorizációs tevékenysége végig folyamatosan igazolható.

A fordulat legfontosabb jele három szegedi molla 1562 januárjának elején kelt ítéletlevele. A török egyházi személyiségek előtt Rózsa Ferenc, Balog András, Pijáncs Márton és Horváth András polgárok tanúsították, hogy az Új Boldogasszony-templom 53 esztendő óta a barátoké, mire a török hatóság úgy döntött, hogy továbbra is maradjon azok használatában.226 Az elmondottakból következik, hogy a helyi protestánsok — mint ahogy oly sok helyen másutt is — támadásba indultak a város akkor legnagyobb keresztény templomának megszerzése végett e törekvésüket azonban sem a megszállók, sem pedig a városi polgárság hangadói nem támogatták. A török hatóságok magatartásának változását Janúsítja az a XVIII. században lejegyzett, helyi anekdota, amely szerint egy tanulatlan kukta — a helyi szóhasználat szerint: „paraszt barát" — élelmessége mentette meg a templomot a ferencesek számára. Egy hitvita alkalmával, úgymond, a protestáns fél már-már győzedelmeskedni látszott, amikor a kukta egy látszólag egyszerű kérdést vetett oda a prédikátornak: hányan vannak az evangélisták? A lelkész nem is akart válaszolni az együgyű kérdésre, de amikor a jelenlevő bég és kádik válaszadásra sürgették, elősorolta a négy evangélista (János, Lukács, Márk és Máté) nevét. A kukta erre szemére vetette, hogy az ötödiket kifelejtette, és az elképedt lelkész kérdésére Recefet, a törököknél is nagy tiszteletben álló arab egy házi írót nevezte meg. E valóban nevetséges állításra a prédikátor hahotára fakadt, amivel persze legott magára haragította a döntőbírákként szereplő török méltó ságokat. A vallási meggyőződésében megsértett bég legott ki is jelentette Eszéki Sebestyén gvárdiánnak, hogy „ne félj pap-gazda, tiéd e templom".227

Bárhogy is zajlott le azonban a valóságban a szegediek vallási pálfordulása, teljességgel bizonyos, hogy azt nem a török megszálló apparátus magatartásváltása okozta. Kezdeti érdeklődésük dacára a törökök nagyjában-egészében közömbösen szemlélték az általuk megszállt területen folyó vallási küzdelmet, s nincs rá példa, hogy valamely közösséget ennek vagy annak a keresztény hitvallásnak a követésére kényszerítették volna. A vallási erőviszonyokban végbement {650} eltolódások alapvető okai így nyilvánvalóan a lakosság összetételében bekövetkezett változásokban keresendők.

A hódoltsági mezővárosok közül a katolicizmusnak jószerével csak ott — így például, Szegeden kívül, Gyöngyösön és Jászberényben228 — sikerült megvédenie, illetve visszahódítania korábbi pozícióit, ahol a ferences kolostorok nem hullottak szét a reformáció híveinek támadásai nyomán. Ott, ahol a megcsappant létszámú, de folyamatosan működő kolduló rendi közösségek, a kezdeti megingások után és azok dacára, visszaverték a protestánsok támadásait és megőrizték befolyásukat a lelkek többsége felett. Ehhez persze élvezniük kellett a város vagyonos és hangadó polgárainak hathatós támogatását is. Mivel az elszármazott szegedi nagytőzsérek és nagykereskedők, mint fentebb láthattuk, új lakóhelyükön mindenütt a reformált egyház oszlopaivá és előrelendítőivé váltak, nyilvánvaló, hogy a lakosság csaknem felének 1552 utáni, majd 1560 előtti kivonulása elsősorban azon rétegek és csoportok tagjait ritkította meg, amelyek a reformációhoz húztak. A fejleményekből következik, hogy a nagy exodusok után a városirányítás olyan elemek kezébe ment át, amelyeket érintetlenül hagytak az időszak meghatározó szellemi mozgalmai. Míg tehát Szeged szülöttei — egyháziként és világiként egyaránt — országszerte oly buzgón terjesztették az új hitet, hogy annak győzelemre jutásában, bízvást állíthatni, kiemelkedően fontos szerepet játszottak, szülővárosuk a dél-magyarországi katolicizmus szinte egyetlen, de magányossá-gában is szilárd bástyájává lett.

Csaknem száz esztendővel később, 1652-ben, a város vezetősége ekként méltatta a szegedi ferences barátok érdemeit: „miután Magyarországnak eme részei a törökök kegyetlensége által elpusztíttattak, a keresztény nép pedig uralmuk alá vettetett, az egyházi férfiak hiánya miatt a katolikus vallás köztünk oly veszélybe került, hogy a mi időnkre annak emléke is alig maradt volna fenn, ha a Krisztusban tisztelendő atyák, a Szent Ferenc szigorúbb reguláit követő, a salvatoriánus rendtartományhoz tartozó minorita rendi testvérek a veszőben levőt meg nem tartják, és valóban el is veszett volna, ha Krisztus nyáját — oly sok munkát eltűrve, a veszélyeket legyűrve, a barbárok és az eretnekek zaklatásait semmibe véve —, a hit legszentebb szentségeit mindennemű hiány nélkül kiszolgáltatván, meg nem őrzik."229 Mint az a méltatás hangsúlyaiból is kitetszik, a szegedi szerzetesek idejének és energiájának java részét a pásztorizációs feladatok kötötték le. Mivel világi pap közel s távol nem akadt, rájuk hárult a feladat, hogy a szentségeket a város- és környékbeli lakosoknak kiszolgáltassák, híveiket vallásukban megerősítsék, {651} a más vallásúak — így elsősorban a reformátusok és a környéken nagyon elszaporodott görögkeletiek — befolyásától megóvják. A rendház a XVI. szazadban viszonylag népesnek mondható; 1572-ben például öt miséspap — Gyulai Mátyás gvárdián (aki 12 esztendeig töltötte be e tisztséget), Gyulai Ambrus igehirdető, Szentandrási Miklós, Újlaki Mátyás és Széplaki Demeter gyóntató —, valamint egy segítő testvér szolgált itt.230

Némi bepillantást engednek a szegedi barátok által végzett pásztorizáció mindennapjaiba azok a magyar nyelvű bejegyzések, amelyeket a kolostor Postilla guilerini super Epistolas et evangelia de tempore et sanctis Et pro defunctis című ősnyomtatványához (Nürnberg, 1496) — az úgynevezett Guilerin-kódexhez — kötött papírkódex őrzött meg számunkra. Magyar anyagában vegyest találhatók a rendtartomány gyűlésén elhangzott beszédek töredékei, imádságok, gyónási normatívák, taxatív bűnfelsorolások és latin szómagyarázatok. A benne lejegyzett két szép magyar Ave Maria-változat nyilván mindennap felhangzott az alsóvárosi templom gótikus ívei alatt és környékbeli katolikus istentiszteleti helyeken. A rövidebb változat, mai átírásban, így hangzik:

„Idvezlégy szentséges Maria, Istennek anyja,

menyországnak királyné asszonya,

paradicsomnak kapuja, ez velágnak asszonya;

te vagy kiváltképpen tiszta szíz,

te fogadád Jézust béj [bűn] nélkül,

te sziled ez velágnak teremtejét és idve-zöjtejét,

kiben nem kételkedőnk,

szabadíjts meg minket minden gonosztul

és imádj a mi bíneinkért. Ámen."

Az emelkedettebb — már-már himnikus—hangvételű, hosszabb változat, úgyszintén mai átírásban, így szól:

„Idvezlégy ergalmasságnak anyja, Mária,

Élet édességfe] és mi reménségünk, idvezlégy!

Tehozzád kijátónk Évának számkivetett

Fiai, tehozzád óhajtónk [sóhajtunk] fohászkodván és

Sírván ez siralomnak velgyében, no azért

Mi szószólónk, nemes asszonyonk, Szíz Mária,

Az te ergalmasságos szemeidet mireánk

Téröjtsed és az áldott Jézust, az te

Méhednek gyimelcsét minekönk ez

Számkivetésnek utána megmutassad!

Ó kegyes, ó kegyelmes, ó édességes Szíz

Mária, légy miértünk esedeze, szent

Fiadnak élete halálomnak idein

Mostan is ógy tégy, bódog Szíz Mária."

 

 {652} Aligha tekinthető véletlennek, hogy a szegedi barátok éppen ennek az imádságnak — minél hatásosabb — magyarításán fáradoztak, hiszen a protestánsok és a katolikusok közt, más egyebek mellett, éppen Szűz Mária szentségének kérdésében folyt a legélesebb polémia. A szegedi Ave Maria rövidebb változatában éppen azért kaphatott helyet egy inkább hitvita-iratba, semmint imádságba való mondat — „kiben nem kételkedőnk" —, mert a katolikus hitvallásnak sarkalatos tétele volt a „szeplőtelen fogantatás" elismerése. A fentebb idézett, a gyónással kapcsolatos visszaéléseket kipécéző anekdota ismeretében pedig azt sem fogjuk meglepőnek tartani, hogy az új hit terjesztőinek pörölycsapásai alatt megújulni kényszerült katolikus papság a korábbinál lényegesen nagyobb gondot fordított a gyónás szabályainak és feltételeinek kidolgozására, leírására. Arra, hogy a gyónás látványos, de mechanikus és külsődleges cselekedetből valódi bűnbánattá és megtisztulássá váljék. A bejegyzés készítőjének felfogása szerint a gyónó — jóllehet formálisan eleget tett kötelezettségének — nem nyerhet bűnbocsánatot, ha

  1. „Eléb meg nem gondolta [tehát: bűneinek számbavételével a gyónásra fef nem készült].
  2. Nincsen tördelmessége [tehát: bűnbánata csak külsődleges].
  3. Nincsen erős szándéka továbbá magát megoltalmaznia [tehát: nem tökéli el magában, hogy a bűnre vezető alkalmakat a továbbiakban elkerüli]
  4. Nem igazán gyónik, de képmutatás szörént.
  5. Mást bintet az gyovónásban [tehát: bűntársait, akiknek maguknak kellene számot adniuk vétkeikről, megnevezi].
  6. Az gyovónást [nem szabad] megosztania [tehát: vétkeinek egy részét az egyik, más részét a másik gyóntatónál elmondania].
  7. Alázatosan nem cárál az gyovónásra.
  8. Teljességgel meg nem mondja [tehát: nem tárja fel a bűnbeesés körülményeit].
  9. Tudatlan confessort [tehát olyat, aki nem érti a bűnét és nem tudja mérlegelni azt] választ.
  10. Elpalástolja bűneit.
  11. Az elvöttet meg nem adja [tehát: nem ad kártérítést, ha bűne mások anyagi vagy erkölcsi megkárosításában áll].
  12. Nem szeretetből gyónik.
  13. A gyovónáshoz tartozókat nem mondja.
  14. Nem hiszi bíninek bocsánatját.
  15. Szégyenli az bínt meggyovónni.
  16. Mert nem gyovónik ahhoz, a kihez tartozik [tehát: gyóntatóit váltogatja s ezzel megakadályozza lelkiatyját abban, hogy természetét kiismerje és ezzel hibáit leküzdeni segíthesse].
  17. Nem bocsát meg neki [értsd: ellene] vetkezetteknek. {653}
  18. Nem tartja meg, amit az gyovónásba hallott.
  19. Nem teszön eleget az bínökről."

Mint látható, a szabályozásnak — a feltételek pontos és részletes körülírása mellett — az volt a célja, hogy a gyóntató és gyónó kapcsolatát folyamatossá tegye és ezzel az ellenőrzést és a ráhatást jobban biztosítsa. A gyónási titok megtartását a 18. pontban foglalt volt hivatott biztosítani.

A bűnök súlyossági sorrendjével — jóllehet ez etnográfiai szempontból felettébb fontos lenne — a bejegyzések, sajnos, nem foglalkoznak. Készítőjük mindössze a szekszuális aberrációkat méltatta figyelemre, ezekről azonban — a bibliai városokban megesett példák után haladva — módszeres, katalógusszerű leírást nyújt:

„Sodorna: ez várasbéliek vétkeztenek vala az Úristennek ellene, biért [miért] elveszének, hogy fírfiú fírfiúval, asszonyállat asszonyállattal vétkezett vala.

Gomorra: ezek vétkeztenek vala oktalan állattal, miképpen az barmokkal.

Sabia: ezek vétkeztenek vala, miképpen hogy az asszonyállatok fírfiúmódra ekképpen cselekednek vala.

Segor: ezek vétkeztenek vala asszonyállatokkal balfelel és jobbfelel.

Kóla: ezek vétkeztenek válla illetésnek miatta, miképpen hogy ki-ki mind őmaga önmagával, mind asszonyállat, mind fírfiú etc."2S1 Bár a nagyállattartó helységek pusztai tenyészhelyein általában mindenütt elharapódzott a bestianizmus, e leírásból merőben helytelen lenne arra következtetni, hogy a szegedi lelkipásztoroknak elsősorban éppen a homoszexualitásról, a leszbikusságtól és az egyház által helytelenített közösülési formáktól kellett volna visszatartaniuk híveiket. Arra viszont alighanem joggal gyanakodhatunk, hogy a prédikáló barát — hisz e felsorolás nyilván prédikáció-vázlatnak készült — e bűnök felemlegetésével esetleg a törökök által behurcolt szexuális szokások elterjedésének kívánt gátat vetni.

Noha a kolostori iskola e korbéli működéséről semminemű adattal nem rendelkezünk, nyilvánvaló, hogy a szegedi barátoknak a lelkipásztorkodást követő legfontosabb feladata a városi ifjúság eszesebb részének oktatása-nevelése volt. Egyfelől azért, mert jószerével csak így biztosíthatták a konventtagok utánpótlását, másfelől pedig azért, mert a felcseperedett szegedi katolikus ifjak az írás, az olvasás és a számolás alapos ismerete nélkül, földrajzi és némi történeti és közjogi műveltség híján aligha folytathatták volna apáik mesterségét, kereskedelmi vállalkozásait. Egy ilyen, a viszonyokhoz képest nagy városban — ahová ráadásul még a környék tanulni vágyó fiatalsága is betódult — ez aligha lehetett csekély feladat. Nyilván elsősorban az iskolai oktatásban, az elengedhetetlenül szükséges latin nyelv — és természetesen a mindennél fontosabbnak tartott vallási ismeretanyag — {654} elsajátítását segítették elő azok a szegedi kódexekben szép számmal fellelhető latin—magyar szószedetek is, amelyekből ma sok fontos tanulságot tudunk levonni a XVI. századi magyar nyelv e térségbeli állapotát illetően.

Akinek ideje volt hozzá és kedve támadt rá — legyen bár felszentelt egyházi vagy diák — bőséggel talált magának szellemi táplálékot, főként latin nyelven, a kolostor bibliotékájában. Megfelelő possessor-bejegyzések híján persze felettébb nehéz lenne megállapítani, hogy a szegedi kolostorban talált vagy ott bizonyíthatóan megfordult könyvek közül melyek voltak a XVI. században is az alsóvárosi kolostor birtokában. A XIX—XX. századi állományjegyzékekből annyi mindenesetre világosan kitetszik, hogy a könyvtár zömét ekkortájt is a lelki gondozás mindennapi gyakorlatában használatos munkák — különböző nyelvű Szentírások, latin biblia-magyarázatok, misekönyvek, breviáriumok, gyóntatási, misézési és igehirdetési útmutatók, prédikációs példatárak — alkották! Természetesen megtalálhatók voltak benne az egyházatyáknak és a középkori teológia és filozófia jeleseinek fontosabb művei is. A XVI. század második negyedében a reformáció jegyében kibontakozó magyar nyelvű biblikus irodalmat például Komjáti Benedek Az Szent Fái levelei magyar nyelven (Krakkó, 1533) és Pesti Mizsér Gábor Nóvum Testamentum... Új Testamentum magyar nyelven (Bécs, 1536) című műve képviselte.

Aki épületes olvasmányra vágyott, számos Krisztus-életrajz közül választhatott, aki pedig ennél világiasabb témát kívánt, annak ott volt Guido de Colonna világszerte sokat forgatott Nagy Sándor- és Trója-regénye. Akadt persze a szegedi bibliotékában néhány más világi tárgyú könyv is: az ókori auktorok (Cicero, Seneca, Suetonius, Valerius Maximus) mellett főként természettudományi munkák.232 A Leonhardus Fuchsius képes növénymeghatározója (Cömmentarius de Stirpium história, Tibingae, 1542)233 és a Bartholomaeus Anglicus ásvány-, növény- és állatvilág-leírásába {De proprietatibus rerum, Nürnberg, 1483.)234 bejegyzett XVI—XVII. századi magyar nyelvű glosszák elárulják, hogy a barátok végig a török korban a gyakorlatban is alkalmazták a belőlük nyerhető gyógyászati ismereteket. Ugyancsak a — másfajta könyvekben is bőven fellelhető — bejegyzések tanúsítják azt is, hogy a könyvtár köteteit általában sokat forgatták.

A kolostor kulturális tevékenysége, úgy tetszik, ki is merült a pásztorizációban, az oktatásban és a könyvtár megóvásában, illetve használatában. Noha a XVI. század derekán, nemegyszer éppen hódoltságiak tollából, már tömegével jelentek meg a katolikus vallást és egyházat támadó, a reformáció elveit terjesztő könyvek, s azoknak nagy keletük volt a megszállt területen is, a szegedi franciskánusok {655} nemigen érezték szükségét annak, hogy tapasztalataikat, eredményeiket és terveiket írásba foglalják, s kivált nem, hogy nyomtatásban is közrebocsássák. Lehet, hogy igényük sem volt rá, lehet, hogy sokfelé lekötött idejükből és erejükből nem futotta. A hódoltságban tevékenykedő katolikus missziók egyébként általában is igyekeztek keveset hallatni magukról; veszélyes és áldozatos munkájukat csendben, mintegy meglapulva, látványos kulturális teljesítmények nélkül végezték. De, különösen a hitélet területén, eredményesen. S eredményes működésüknek valóban oroszlánrésze volt abban, hogy Szeged és környéke a délszláv etnikum szüntelen előrenyomulása közepette és annak ellenére mindvégig megmaradhatott a magyar kultúra előretolt bástyájának, egyik legdélibb szigetének.

 

REFORMÁTUSOK, UNITÁRIUSOK ÉS GÖRÖGKELETIEK

Miközben az egykori szegediek másutt továbbra is igencsak jelentős szerepet játszottak a lassacskán egyházzá formálódó helvét irányzatú reformáció megszilárdításában és továbbvitelében, az anyaváros református egyházközsége szerény kisebbségként, látványosabb külső megnyilatkozások nélkül élte a maga színtelen hétköznapjait. A szegedi lelkészség nem lehetett valami kapós; a kor ismertebb kálvinista lelkészei közül tudomásunk szerint egy sem fordult meg itt. 1588-ban Szegedi Jánosnak,235 a századfordulón pedig Lőrincnek hívták az itteni prédikátort, aki hihetőleg úgyszintén a Szegedi vezetéknevet viselte. Kecskemét város tanácsa, amely 1600-ban és 1601-ben több ízben is vásárolt tőle bort, hol „Lőrinc prédikátornak", hol „Szegedi Lőrinc prédikátornak" írja őt.236 Mint azt vezetéknevük mutatja, a XVI. századi szegedi lelkészek rendre-sorra a helybéliek közül kerültek ki, a helyi iskola elvégzése után itthon — rendszerint Debrecenben — szerezték felsőfokú képzettségüket. Mint az a Szegedi Lőrinc, aki alkalmasint azonos az 1600—1601-ben felbukkanó Lőrinc prédikátorral; ő, saját feljegyzései szerint 1573-ban született Szegeden, 1580 márciusától a helyi iskolát látogatta, s 1589-ben subscribált Debrecenben.237 A szegedi református iskolában egész jó erők tanítottak; 1589 és 1591 között például Foktövi János, a későbbi váci lelkész volt a „mester", aki a XVII. században egy prédikációgyűjteménnyel és több énekfordítással tette ismertté a nevét.238

Bálint Sándor írja: „Szegeden a hódoltság idején a barátokon kívül más pap nem lelkipásztorkodott, itt, Szegeden csak Alsóvároson volt katolikus istenszolgálat. El kell tehát gondolkodnunk azon, hogy amikor a török közigazgatásnak a {656} templomokra vonatkozó rendelkezéseiről van szó, az oklevelek a barátok temploma, kolostora mellett világosan, félreérthetetlenül szólanak „városi" templomról is, amely talán a palánki Gyümölcsoltó Boldogasszony-kápolnával, esetleg a felsővárosi Szent György-templommal lehetne azonos. A Miklós-templom romokban, a Dömötör- és Erzsébet-templomok pedig nagyobb méreteik miatt a mohamedán kultuszhellyé válhattak. Ilyenekről, bár közelebbi megnevezés nélkül, a török forrásokban is olvashatunk."239 Az időközben megjelent defterkiadásokból ma mát jól tudjuk, hogy 1560 után a Palánk városrészben sem katolikus, sem protestáns imaházat nem kereshetünk, s így a Gyümölcsoltó Boldogasszony-kápolna semmiképpen sem lehetett a keresett XVI—XVII. századi „városi" templom. Bálint Sándor fejtegetései egyebekben azonban helytállónak tűnnek. Az iskolát is tartó reformátusoknak nyilvánvalóan volt valamiféle istentiszteleti helyük, mégpedig csak és kizárólag az Alsó- vagy a Felsővároson. Mivel a katolikus templom — a barátoké — az Alsóvárosban feküdt (s így ez volt a „katolikus" városrész), a felsővárosi Szent György-plébániatemplomot pedig sem a törökök, sem a katolikusok nem vették használatba, kézenfekvő, hogy a protestánsok — a nagyobb és díszesebb Havi Boldogasszony-templomot nem szerezhetvén meg — az utóbbiban rendezkedtek be. Ha ez így volt, úgy a szegedi kálvinisták többsége nyilván itt, a Felsővároson lakott.

Szavahihető XVIII. századi protestáns egyháztörténeti írók (Debreceni Ember Pál és Hornyák Elek) közlése szerint Mélius Juhász Péter — napjainkra már elkallódott — Űjtestamentum-fordítása SZEGEDINI MDLXVII impresszummal jelent meg, ami annyit jelentene, hogy a szegedi protestánsoknak a XVI. században, legalábbis időlegesen, volt nyomdájuk. Mivel a kérdéssel foglalkozó kutatók a legutóbbi időkig abból indulnak ki, hogy a török területen nem működhetett keresztény nyomda, általában azon fáradoztak, hogy kiderítsék, milyen okból szerepel a kiadványon hamis nyomtatási hely, illetve valójában hol nyomták azt. A legfrissebb munkák Váradot tartják a legvalószínűbb megjelenési helynek és Raphael Hoífhaltert a nyomdásznak, anélkül, hogy az álhelynév feltüntetésének okát meg tudnák magyarázni.240 Mivel azonban ma már jól tudjuk, hogy a hódoltságban igenis működhettek keresztény nyomdák — az unitáriusoké például Simándon241 —, lényegében véve elesik minden, Szeged mint nyomtatási hely ellen {657} felhozható érv. Főként, ha figyelembe vesszük Seres Zoltánnak az 1972. november 24—25-i szegedi reneszánsz ülésszakon elhangzott azon kijelentését, miszerint eleddig ismeretlen adat tanúsítja, „hogy Méliusztól a szegediek követelik a nyomdaköltséget".242 Ez esetben ugyanis legfeljebb csak azon akadhatunk fel, hogy az ismeretlen vándornyomdász miért éppen egy katolikus többségű hódoltsági településen állította fel officináját. Persze meglehet az is, hogy az 1560-as években a szegedi református egyház nem is volt oly gyenge, mint azt az 1562-es török ítéletből, illetve a kevés adatból gondolhatnánk.

Az irodalomban — akárcsak az itteni katolikusok — a szegedi protestánsok sem hagytak nyomot maguk után. Annál értékesebb hát számunkra Szegedi Lőrinc Theophania című munkája (Debrecen, 1575),243 amelyből fogalmat alkothatunk a XVI. századi szegedi protestáns élet egynémely aspektusáról. Lőrinc, aki nem tévesztendő össze a fentebb említett Szegedi Lőrinccel (vagy Lőrincek-kel),244 1562-ben Mercator János, Literáti Nagy János és Pap Benedek támogatásával került ki a wittenbergi egyetemre,245 amiből következik, hogy akkor már őmaga is a szegedi diaszpóra tagja volt. Itt, Wittenbergben kerülhetett a kezébe Nicolaus Selnecker drezdai udvari lelkész latin nyelvű iskoladrámája, a Theophania (Wittenberg, 1560), amely az ősszülőkre — Ádámra és Évára — és gyermekeikre — Káinra, Ábelre és Sethre — visszavetítve, dramatizált formában adja elő „a reformációnak a házasságról, családról, szülők és gyermekek viszonyáról vallott felfogását".246 Szegedi szabadosan, de vitathatatlanul nagy leleménnyel és naiv bájjal ültette át magyar nyelvre Selnecker művét valamikor 1571 tavaszán, hihetőleg Békésen, ahol 1567 óta működött.

Bár Lőrinc már rég kiszakadt szülővárosa társadalmából, s tudomásunk szerint Szegeden még alkalomszerűen sem fordult meg, az átdolgozás során láthatóképp gyermek- vagy ifjúkori szegedi emlékei tolultak a tollára. A Theophaniáb&n mindössze három olyan kitétel található, amely az élményanyag lokalizálását lehetővé teszi — s mindhárom egyértelműen Szegedre utal. Kain hasonszőrű társa, Ésau így nógatja a többi naplopót: „Igaz, én is azon a sententián vagyok, töltsük {658} meg a ventert [hasat] mind az torkunkig kövér hússal, igyuk jó Boronya borát, majdan meghalunk és minden jók elválnak tőlünk, minden örömünk elmúlnak testünket is férgek eszik." Láthattuk, Szeged népe végig az egész XVI. században baranyai (=délkelet-tolnai) borral élt, ebből azonban még egy szegedi származású esetében sem következnék feltétlenül, hogy ez az akkortájt országszerte nagyra becsült nedűt csak és kizárólag Szegeden ízlelte meg. Az előbbivel együtt azonban már egyértelműen a szegedi miliőbe ágyazza a Theophania élményanyagát a solti bor emlegetése: amikor Kain azt kérdezi Ésuatól: „De mondd meg, Ésau, mint tetszik neked még életünk, haja mindeneket az mi kedvünk szerént szabjunk?", a megkérdezett így válaszol: „Mint a solti bor az vadalmára, nincs több az gyönyörűségnél és testnek kedvénél; az gondot és az szorgalmatosságot hagyjuk az salapos süvegű vén embereknek!" Ez a láthatóan közkedvelt szegedi szólásmondás még egyszer elhangzik Káin ajkáról is, aki így szájal anyjával: „De im kérdezem vala, hogy mint vartok immáron, tetszik-e az solti bor az vadalmára?"

Az egykor volt szegedi református vallási szokások nyomait kutatva, az eseménymenetből mindössze az utolsó képek érdemelnek figyelmet, azok, amelyek, biblikus mezben, a konfirmáció előtti vizsgát írják le. Maga az egész történet sem más, mint az Isten, vagyis a prédikátor elé készülődés együgyű elbeszélése. Ádám, az áldozatra készülődve, így utasítja Évát: „Az juhok közül áldozatra való báránt választok, azonközben mosogasd meg az mi fiainkat, hogy tiszták legyenek az ünnepnapra! Mindeniktül kérd el [kérdezt ki] renddel az keresztyéni fundamentumot!" A konfliktus mindössze annyi, hogy míg a két kisebb fiú — Ábel és Seth — buzgón segít anyjának a fa- és vízhordásban, és szorgalmasan készül a próbatételre, addig Kain minden együttműködést megtagad. Csúfosan fel is sül a vizsgán, amely egyébként így zajlik le:

„DEUS: De jöszte ide fiam Ábel és mondd el, az kire az te szüleid oktattak!

Legelőször számláld elő az én parancsolatimat. ÁBEL: Idegen isteneid énelőttem ne legyenek!

  1. Második parancsolat: Ne csinál[j] magadnak képet ez földen, sem az égen való állatoknak ábrázolatjára!
  2. Harmadik: Istennek beszédét heába ne vegyed!
  3. Negyedik: Ünnepet szentelj!

Ezek az első táblán való parancsolatok. Második táblán való parancsolatok:

  1. Ötödik: Atyádat, anyádat tiszteljed, hogy hosszú életű légy ez földön!
  2. Hatodik: Ne orozz!
  3. Hetedik: Ne ölj!
  4. Nyolcadik: Ne paráználkodjál! {659}
  5. Kilencedik: Hamis tanú ne légy!
  6. Tizedik: Felebarátodnak se szolgáját, se feleségét, se semminémű marháját ne kévánjad!

DEUS: Jól vagyon fiacskám, jól tanultad. Ez az én sententiám, melyekből én igaz bíró leszek és megbüntetem, az kik nem engednek és nem hisznek az megígért magban. De mondd el immáron az te hitednek ágait!

ÁBEL: Hiszek egy Istenben, mindenható atyában, mennynek és földnek teremtőjében, és Jézusban Krisztusban, ő fiában, mi egy urunkban, ki fo-gantaték szentlélektől, születék Szűz Máriátul, kénzaték Pontius Pilátusnak alatta, megfeszítteték, meghala és eltemetteték; feltámada, mennyben méne, ül atyjának jobbjára, onnat leszen megjövendő ítélni eleveneket és holtakat. Hiszek szentlélekben, keresztyén anyaszentegyházat, szenteknek egyességét bűnünknek bocsánatját, testnek feltámadását és az örök életet.

DEUS: Kevés beszéddel nagy sokat foglalál be, jó fiam. Kelj fel mastan, jól tanultál és mendegéljél elő! Az szentlélek ajándékát tenéked adom, ki mindenkoron téged igazgasson és az te utaidban vezéreljen!

ÁBEL: Dicsírtessék mindörökké az úr Isten! Ámen.

DEUS: Jőj elő te is, Seth! Így vallod-e te is, amint bátyád előszámlálá?

SETH: Úgy értem, uram, és ugyanazon igékkel tanultam én is.

DEUS: Jól vagyon, de mondd el a mindennapi könyörgést!

SETH: Mi atyánk, ki vagy mennyégben, szenteltessék te neved, jöjjön el a te országod, legyen te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen ez földön is, mi kenyerünket, mindennapiat, adjad minékünk ma és bocsásd meg minékünk a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk a mi ellenünk vétetteknek és ne vígy minket a kísértetben, de szabadíts minket a gonosztul. Mert tiéd az ország, a hatalom, a dicsőség, mind örökkön örökké. [...]

DEUS: Tetszik énnekem az te könyörgésednek formulája. De micsoda értelmed vagyon az áldozatról, kit énnékem a te szüleid akarnak áldozni ?

SETH: Én hiszem, hogy az áldozatoknak jele, mellyet mi értünk az áldozatra viszen, az megígért Jézus Krisztus, asszoni állat magva.

DEUS: Semmi fogyatkozás, jó fiam, a te beszédedben nincsen. És hogy illyen értelemben vagy mind örökké, kérlek és intlek, szerelmes fiaim, nagy gyakorta, amit nem tudtok, a ti anyátokat róla megkérdjétek: engedelmesek legyetek az ti szüleiteknek. Mert ez énnékem kedves áldozat, kiknek én bőven megfizetek és a ti nyomorúságtokban titeket meglátogatlak. Az te szorgalmatosságod, jó leányom, dicséretes, hogy ilyen szép renddel tanyítottad őket."

 {660} Bár a szerző Évának is juttat néhány szép, meleg emberi mondatot („Bizonyára úgy vagyon, az melly asszoni állat az anyáknak tisztiben igazán el akar járni, gyakorta fiainak vétkeket meg kell bocsátani, kiket lát, hogy megszánják bűnöket és vétkekből ki akarnak térni" — sóhajt fel az egyik helyen), a többi szereplő valójában csak papirosízű statiszta az eleven színekkel ábrázolt, vérbő „negatív hős", Kain mellett. Kaint — aki e formájában szinte egészen az ő leleménye — Szegedi mindazokkal a tulajdonságokkal felruházta, amelyektől a protestáns lelkészek az ifjúságot megóvni akarták, illetve amelyektől a dolgos és vallásos szülők gyermekeiket a XVI. századi Szegeden féltették. Kain „hitvallása" így hangzik:

„Minden az ő idejének ifjúsága ellen tusakodik, valaki az szép tavasznak idejét nem követi. Mi nem lehetek ördöggé, vagy tetszik ez az véneknek, avagy nem; az időknek grádicsi vadnak. Kinek mind tulajdon erkölcse vagyon: az gyermek örvendöz az ő játékiban és az ifjú ez világi szépségnek örül; hozsza azt, az vének az ő atyjoknak módja szerént élnek, miért hogy kedve megszegett és örömest nem hannája [hagynája] az megszokott dolgot, de nem teheti. Mord: meghorgasztotta magát, mint egy agnő, nem kell semmi kedvének; csak dörög és feddőzik magában, igen bánja, mikor vigadnak házánál. Nem különben látja a táncot, mintha ezer ördög ülne torkán. Miképpen az én apám is azt akarnája, hogy mind barátokká lennénk mindjárást és úgy, mint holtak élnénk. No ámbár dörögjön Ádám bíró, de ez az én regulám, hogy nagy frissen és kedvem szerént lakom; ahol akarok, ott járok, duskat inni és frissen táncolni akarok, iszom, lakom és pállyázok. Haja leányok, most vagyon az arany üdő, eszem, iszom, míg ifjú vagyok^ pokolt azután könnyű megtalálnom. Élj, míg élhetsz, hamar elmúlik ez kedves ifjúság, agságra, horutásra fordul minden előtted. Mi nem jobb jámbor volt ai>ám is miná-lunknál, miért mast ilyen nagy szent?" „Mi haszna vagyon ez ünnepnapnak és az sok imádkozásnak. Az én szemeimnek én azon egy falat kenyeret nem adnék, inkább vadásznám én amott az rókákat avagy legyet csapnák az én száramon." Mire ráfelel Ésau: „Én inkább akarok itt kedvemre mulatnom és laknom, honnem mint otthon atyámnál az kalitkában, hol még az küszeben sem engedik vala, hogy kihágjak. Az nagy sok pater nostert eluntam napestig pattogtatni. Az anyám nagy erősen oktatott, hogy istenfélő legyek és mindeneket megad."

A Theophania eszem-iszomot, táncot kedvelő, a vallási előírásokkal mit sem törődő aranyifjai méltó párjai a Tatár Benedek versében szereplő, piacon „ihagó-vihagó", kacsintgató kikapós menyecskéknek. A szorgos és módos mezővárosi társadalom életlehetőségeinek haszonélvezői ők, akik a puritán protestáns felfogás ellenében nemegyszer humanista argumentációval védelmezik életmódjukat. Horváth János mesteri elemzése szerint: „Teológus-szem bizonyára Káinban és barátaiban is többet fedezne fel egyszerű vásott kölyköknél: ellenkező életfelfogásokat és hitbeli tévelygéseket is. Kain minden papságnak, szerzetességnek ellensége; ő az élet szerelmese; szívesen mond Jupitert Isten helyett, meg „istenek"-et.

 {661} Mintha szülei és testvérei »keresztyénsége« ellenében valami humanista pogányságot is képviselne. Barátja, Ésau, szintúgy gondolkodik: együnk, igyunk, úgyis meghalunk! Ez a predestináció tanát csavarja maga javára: Isten az övéit beírta az ő könyvébe, s azokat is, akiket örök tömlöcre akar vetni; azon hát úgysem lehet változtatni; nekik azt rendelte, ahogy most szeretnek élni. Másik barátjának, Hámnak, semmi bizonyos szentenciája nincs az Istenről; hányódik, mint a hajó a habok közt, a különféle szentenciák között; látja, hogy gazdag és szegény, hív és hitetlen egyaránt háborgattatnak és keserűséget szenvednek. Istennek nem sok gondja lehet az övéire! Nemcsak holmi jó vagy rossz emberek és gyermekek tehát ezek; nemcsak »jellemek«, hanem tanok, világnézetek, hitek, tévelygések képviselői."

A Theophaniával foglalkozó kutatók, érdekes módon, eleddig nem figyeltek fel arra, hogy a többiek Kain által olyannyira megvetett szenteskedésekből nem annyira egy protestáns, hanem egy katolikus család képe rajzolódik ki. „Semmi dolgot nem tesznek oda be — morogja magában Kain —, hanem csak könyörögnek és tanulnak, kezeket emelgetik és nagy fohászkodásokkal az eget verik, egymást tanítják és oktatják. Honnan lőtt ez csuklyás barátság?" Majd így okolja meg hazulról eljövetelét: „meguntam az esse [?] koplalást és sok imádkozást. Csaknem mindjárást pappá tőnek". Majd egy replikában: „Nem leszek olly szentséges, hogy az kapát felvegyem mindjárást." S végül így kiált rá öccsére: „Bátor mondom, csaknem pap az én öcsém. Mind böjtölünk-e ma?" E megnyilatkozásokkal, őszintén szólva, vajmi keveset tudunk kezdeni; a ferences barátok ruhadarabjainak (a csuklyának, a kapának) emlegetése azonban éppúgy szegedi reminiszcencia lehet, mint a baranyai és a solti boré.

Ennyi szegedi kötődés láttán méltán feltételezhető, hogy a Szegedi Lőrinc által gyakorta és előszeretettel alkalmazott közmondásszerű fordulatok a szegedi népnyelvből kerültek át a Theophaniába. Az elkeseredett szegedi szülők nyilván éppúgy „tiktetűnek", „hitván szamárnak", „jó sültnek" és „keménynyakú parasztnak" titulálták engedetlen csemetéiket, mint Éva Káint. Emezek viszont „koprénak", „koporturának" mondták egymás között anyjukat, s úgy vélekedtek, hogy „könnyebb az koporturákat haragra indítani, honnem mint az ebeket". A Káinhoz hasonló szegedi aranyifjak ekként nyelveltek apjukkal: „De ha igen bánja, vonja le saruját" [értsd: hogy annak szíjával jól elnáspágolja fiacskája boldogabbik végét, amit itt — nyilván az ország egyik legdélibb megyéjéről, ahol a szegedieknek egykoron kiterjedt szőlőbirtokai voltak — „valkó vidéknek" neveztek]. Meg így is: „Mert ha apám igen bánja, tegye a másik vállára, nem kofitá-lok véle." S ha az apát ezzel sikerült kihozniuk a béketűrésből, örömmel konstatálták, hogy „megduzzasztotta szakállát". A kezesebb gyerekek ilyenkor azzal vigasztalták szüleiket, hogy „ő pór, az ő fenyegetéséinek] csak nyelve vagyon". Akinek rosszul állt a szénája, arra a XVI. századi Szegeden eszerint azt mondották, {662} hogy „kapára jutott az dolga"; akinek megjavulásában pedig már végképp nem reménykedtek, arra ezt: „Akármint perseld az ebet, nem leszen szalanna benne." A tanulásban rest pedig így mentegette magát: „Gyakorta egy bolond ollyat kérd, hogy hatvan papnak megvicsorodik a foga belé."

Ismét visszakanyarodva a szegedi vallási és művelődési viszonyokra: valami kor 1570 és 1580 között e városban is támadtak hívei a szentháromságtagadó (antitrinitárius) vallásnak. Ez a — Szentlélek istenségét tagadó, radikális — protestáns irányzat a hódoltságban elsősorban az Erdélyhez közeli részeken nyert tért, a helvét felfogás rovására. A heves antitrinitárius-ellenes Károlyi Péter nagyváradi rektor szerint ez a „szekta" 1570-re Belényesen, Simándon, Gyulán, Békésen, Temesvarott, Hódmezővásárhelyt, Makón és „nagy sok helyeken" felütötte már a fejét.247 Ha Szegeden is lettek volna ekkortájt antitrinitáriusok, Károlyi aligha felejti ki a felsorolásból az alföldi hódoltság egyik legjelentősebb és legnagyobb városát. Makótól azonban csak egy ugrás Szeged, s a két város köm kapcsolatok révén az új tanok szükségképpen behatoltak ide is.

Az 1570-es években súlyos meghasonlás keletkezett az erdélyi antitrinitárius egyházon belül. Miután Dávid Ferenc püspök—a magyar unitárizmus legnagyobb alakja — kimondotta, hogy szükségtelen Jézust imádni, és eltörölte a gyermekke-resztelést, egykori harcostársai is ellene fordultak. Orvosa, az olasz Giorgio Bland-rata ösztönzésére 1579 márciusában Báthori István fejedelem börtönbe vettette Dávidot, akinek újításait a gyulafehérvári országgyűlés is elítélte. Dávid csakhamar belehalt a súlyos megpróbáltatásokba. Az alföldi antitrinitáriusok azonban Dávid pártját fogták, és nem nyugodtak bele egykönnyen hitelveinek bukásába. A megszentenciázott reformátor ellenfelei Basilius István egykori kolozsvári magyar lelkészt küldték ki az alföldiek lecsillapítására és megnyugtatására, aki 1569-es körútja alkalmával az itteni antitrinitárius egyházszervezetet létrehozta. Basilius most, 1580-ban — Makó, Simánd és Temesvár mellett—éppen Szegedet kereste fel, anélkül távozott azonban, hogy a felkeresetteket Dávid „zsidóskodó" felfogásától el tudta volna téríteni: a hódoltsági antitrinitáriusok szakítottak az erdélyiekkel, s külön superintendenciát alakítottak.248 Nyilván ehhez tartoztak a szegedi szentháromságtagadók is, akikről azonban a továbbiakban már nem hallunk.

Természetesen külön egyházat alkottak a Palánkban a törökökkel élő, azokat martalócként szolgáló görögkeleti szerbek is. Papjaik közül Györgyöt, „a bácsi területű Szeged várának metropolitáját" ismerjük név szerint, amiből talán nem elsietett arra következtetni, hogy a bácskai szerbek felett a szegedi pap gyakorolta a lelki főséget. György metropolita nevét két könyv őrizte meg számunkra. Az {663} egyiket — Viasztar Máté 1478 előtt keletkezett syntagmáit — 1579-ben a cerii Szent Petka monostorban másolták le számára, nyilvánvalóan a mindennapi gyakorlatban kívánta hasznosítani megrendelője. A másikat — egy kéziratos evangéliumot — 1581. június 20-án, már volt szeged-vári metropolitaként ő ajándékozta a Szent Petka monostornak (ma: Petkovica), ahol, bejegyzései szerint, nevelkedett, s ahol kalugyerré szentelték.249


Jegyzetek:

  1. Szamota István 1891. passim.
  2. Cs. Sebestyén Károly 1928. passim.
  3. Evlia Cselebi magyarországi utazásai: TTL IV. 220.
  4. Vass Előd 1979. 20—21.
  5. Tibor Halasi-Kun 1964.16—17.
  6. Íígy ábrázolja Lambion hadmérnök 1695-ös helyszíni felvétele is: Reizner János 1899— 1900. I. 184—185. között; vö. még Cs. Sebestyén Károly: A szegedi Palánk. Szeged 1933.; SzN. I. 84—92.
  7. Vass Előd 1979. 38.
  8. Névtelen (budai)szerző:Dseváhir-ül-menákib(1591).Ismerteti:KARÁcsoNlMREl908. 81.
  9. Vass Előd 1979. 21.
  10. Káldy-Nagy Gyula: Macht und Immobilienvermögen eines türkischen Beglerbegs im 16. Jahrhundert. Acta Orient. Hung. 1972. 449.
  11. Tibor Halasi-Kun 1964. 16—17.
  12. Vass Előd 1979. 24—26.
  13. Lokalizálásukhoz: SzN. I. 79—98.; Péter László 1974. passim.
  14. Bálint Sándor: A Szeged-alsóvárosi templom, id. mű passim.
  15. Kropf Lajos 1896. 112.
  16. Alábbi fejtegetéseink alapját a következő munkákban közölt adatok adják: Vass Előd 1979. 19_27.; Vass Előd 1982.; 82—88. Tibor Halasi-Kun 1964.; Itt kell megjegyeznünk, hogy a Vass Előd által 1979-ben közzé tett és 1548-ra datált—egyébként évszám nélküli — török összeírás minden bizonnyal 1548 előtt keletkezett, hiszen a benne még szegedi lakosként regisztrált Pap Benedek kereskedő 1547-ben már Debrecenben tűnik fel (DVJK. 1547.27., 92.). Ugyanezen összeírást Káldy-Nagy Gyula korábban (1970. b. 168.) 1546-osként hasznosította; mivel az előbb említett adatok az ő datálásának helyességét látszanak alátámasztani, a továbbiakban mi is 1546-os szandzsák-összeírásként emlegetjük majd a szóban forgó forrást.
  17. Szakály Ferenc: Sziget mezőváros (Somogy megye) lakosságának „connumerátiója" 1551-ben (Adalékok XVI. századi mezővárosaink demográfiai és társadalmi képéhez). Történeti Statisztikai Évkönyv, 1967—1968. Bp. 1970. 73—75.; vö. Mészáros László—Hausfatter Katalin: A hódoltsági mezővárosok népességszámának kérdéséhez (1546—1562) I. A XVI. századi török adódefterek és az újabb történeti demográfiai kutatások. Demográfia, 1974. 108—122.
  18. Káldy-Naoy Gyula 1970. a. 89—102. Némelykor persze ennél nagyobb korrekció is szükségessé válhat: Györe Kornél: A Bácska népességszáma a XVI. század végén (Történeti népesség-statisztikai vizsgálat). Létünk CŰjvidék), 1974. 171—174;; Vass Előd: A vásárhelyi nahija 1560. évi és 1570. évi török adóösszeírása. Tanulmányok Csongrád megye történetéből IV. Szeged 1980.15—16.
  19. MTKD. I. 51—53., 69—71., 121—122.
  20. Káldy-Nagy Gyula 1970. b. 173.; Tibor Halasi-Kun 1964. 4—5.
  21. Vass Előd 1982. 82—88.
  22. Tibor Halasi-Kun 1964.14.; Péter László 1973—1974. 244., 252.
  23. Gárdonyi Albert: Pest városa a középkor alkonyán, id. mű 12.; ugyanő: A budai városi tanács árulása 1541-ben. Tanulmányok Budapest múltjából, 1939. 1—10.; Szakály Ferenc: Ali koppányi bég sarca (Adalékok a hódoltsági kereskedelem problematikájához). Fólia Historica, 1973. 47.; ugyanő: Tóth Tamás polgárdi jobbágy ügyletei. Kézirat, sajtó alatt.
  24. Bálint Sándor 1975. 93. (a forráshely megjelölése nélkül).
  25. Takáts Sándor: Magyar és török íródeákok. Rajzok a török világból I. Bp. 1915. 103. (forrásmegjelölés nélkül).
  26. Papp László: ö-ző nyelvjárás Debrecenben. Magyar Nyelvjárások, 1957. 3—23., 115— 130.; Bálint Sándor 1975. 95—96.
  27. AmK. Kassa város titkos lt. S: Szegedi Ma 1—2.
  28. Reiszig Ede 1918—1921. 22—23.
  29. „Kalmár János, nős". Káldy-Nagy Gyula 1977. 176. Hogy valóban azonos a „mi" Kalmár Jánosunkkal, igazolja az 1562-es összeírás, ahol már így szerepel a család: „Kalmár János, nős, fia Márton, nőtlen". Káldy-Nagy Gyula: Kanuni devri Budin tahrir defteri (1546— 1562). Ankara Üniversitesi Dil ve Tarih-Cografya Fakültesi yaymlan 101. Ankara 1971.; Mészáros László 1979. 241.
  30. A bizonyságlevelet Vargha Ferenc főbíró adta ki: Kemény Lajos: A mezőszegedi Sze-gedyek. Történelmi közlemények Abaúj-Torna vármegye és Kassa múltjából, 1913. 163.
  31. Reiszig Ede 1918—1921. 23.
  32. Hornyik János 1860—1866. II. 271.; Mészáros László 1979. 103—108.
  33. Káldy-Nagy Gyula 1977. 174—175.
  34. „Bodon Ambrus, nős". Káldy-Nagy Gyula 1977. 176.; felnőtt fiát azonban 1562-ben sem említik: Mészáros László 1979. 231.
  35. 1546-ban még apja házánál él nőtlenként, 1559-ben már nősként írták össze; az 1562-es összeírásban már nem szerepel: Káldy-Nagy Gyula: Kanuni devri Budin tahrir defteri, id. mű 328.; Káldy-Nagy Gyula 1977.174—175.; Mészáros László 1979. 254.
  36. Reiszig Ede 1918—1921. 23—24.
  37. Nagyszombatról: Takáts Sándor: A magyar tőzsérek és kereskedők pusztulása. Szegény magyarok. Bp. é. n. 131—247. passim.
  38. Reiszig Ede 1918—1921. 24—25.; OL. Táblai perek 4—1402. Sub Ns 103.
  39. Bálint Sándor 1975. 104—105.
  40. Reiszig Ede 1918—1921. 25., 31.; Mihály 1600 nyarán készült átköltözni Kassára; július 17-én állították ki számára a polgárjog elnyeréséhez szükséges tanúsítványt Ötvös Antal, Pesti János, Kövér Mátyás, Török János, Széles Péter, Bizon Pál és János diák — akkor Nagyszombatban bujdosó — kecskeméti polgárok: „mi, kik az mi nyomorult varasunkban tanácsbéli embörök voltunk és gondviselők voltunk, noha mastan az Isten ő felsége érdemenk szörént el-búdostatott onnat, édös hazánkból és mastan Nagyszombatba...lakunk" igazolják, hogy Mihály „mikoron otthofl volt lakásunk és mastan is, és mikoron ü kegyelme is mikoron ott lakott Kecskemétben és itt is ez helyében, akkoron is fi tanács volt ü kegyelme az mi tanácsunk között". AmK. Kassa város titkos lt. S: Szegedi J* 7.
  41. Kemény Lajos 1911. 489—493.
  42. DVJK. 1547. J*> 27., 92.
  43. Kemény Lajos 1911. 485. A kezesek társadalmi rangjáról: Granasztói György kézirat.
  44. Granasztói György kézirat.
  45. Kemény Lajos 1911. 486.
  46. Granasztói György kézirat.
  47. Kerekes György: Nemes Almásy István kassai kereskedő és bíró üzleti, köz- és családi élete (1573—1635). Bp. 1902. 49.
  48. Reiszig Ede 1918—1921. 21., 25., 27., 31.
  49. AmK. Kassa város titkos lt. S: Szegedi JVs 12.
  50. Bálint Sándor 1975. 92—107. passim.
  51. Káldy-Nagy Gyula 1977. 173—177.; Mészáros László 1979. 191—197.
  52. Szalay Ágoston 1861.110.; Szmollény Nándor 1910. 69—70.; vö. még Bottá István : Melius Péter ifjúsága (A magyarországi reformáció lutheri és helvét irányai elkülönülésének kezdete). Humanizmus és reformáció 7. Bp. 1978. 66—78.
  53. N. Kiss István: A mezőgazdasági termelő népesség fluktuációja és az extraneus birtoklás Hegyalján a XVI. század második felében; Román János : Zemplén megye falusi és mezővárosi iparának termelési viszonyai a XVI—XVII. században. Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korszakában (Tanulmányok Zemplén megye XVI—XVII. századi agrártörténetéből). Szerk. Makkai László. Bp. 1966.131., 145., 155., 600.
  54. EHB. Turc. 141. (Köszönetet mondunk Káldy-Nagy Gyulának, aki az 1585—1588-as szegedi mukataa-elszámolást és Szeged város 1670 körüli adó- és tizedjegyzékének általa készített fordítását rendelkezésünkre bocsátotta.)
  55. Bálint Sándor 1975. 92—107. passim; Szmollény Nándor 1910.42-^9.
  56. Bálint Sándor 1975. 94., 102—103., 106.; vö. Reiszig Ede: A Dunántúlra szakadt Szegedy-család eredete. Turul, 1922—1923. 28—29.
  57. Bálint Sándor 1975. 99.
  58. Varjas Béla: Kovacsóczy Farkas feljegyzései és Szegedi Gergely. Irodalomtörténeti Közlemények, 1970. 131.
  59. Kemény Lajos 1911. 487.
  60. RMK. III. 4806. sz.
  61. Bucsay Mihály: Szegedi Gergely debreceni reformátor, a kálvini irányzat úttörője hazánkban. A Közép-dunai Protestantizmus Könyvtára. Magyar—szlovák sorozat 8. Bp. 1945. 41.
  62. CXII. psalmus, 37—60. sor. RMKT. VI. 234—236.
  63. Dicséret Dávid XXVI. és XXVIII. psalmusából. RMKT. VI. 239—240.
  64. Varjas Béla: id. mű 144—145.
  65. RMKT. VIII. 6—7.; róluk: Zoványi Jenő: Protestáns egyháztörténeti lexikon. Szerk. Ladányi Sándor. Bp. 1977.3 583—584.
  66. Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus 1565-től fogva 1600-ig. Bp. 1977. Humanizmus és reformáció 6. Bp. 1977. 296.
  67. OL. Magyar Kancellária lt. Belügyi iratok. 1606 utáni ff. 565—670. Benda Kálmán szíves közlése.
  68. Magyar országgyűlési emlékek XI. 1605—1606. Szerk. Károlyi Árpád. MHH. III. A.11. Bp. 1899. 221—222.
  69. AmK. Tabularium Schwartzenbachianum. Tomus I. 186—195. Benda Kálmán szíves közlése.
  70. AmK. Kassa város titkos lt. S: Szegedi Jfe 12.
  71. OL. Táblai perek 4—1402. Sub. Ns 103.
  72. Szepsi Csombor Márton összes művei. Kiad. Kovács Sándor Iván és Kulcsár Péter. Régi magyar prózai emlékek I. Bp. 1968. 9., 26., 203., 514., 562., 571.; vö Heltai János: Egy művészetpártoló polgári kör a XVII. század elején. Magyar Könyvszemle, 1982. 119—125.
  73. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 17—20.
  74. Vass Előd 1979. 50—51. (Megjegyzendő, hogy a forrás kiadója bormonopólium helyett halmonopóliumot ír.)
  75. MTKD. I. 58. és II. 65.
  76. Káldy-Nagy Gyula 1970. b. 169.; Vass Előd 1979. 50.
  77. Vass Előd 1979. 34—36. passim; a fordítás helyenként zavaros, vö. Fekete Lajos 1944.206—209.
  78. Az itt szereplő posztófajták azonosításához: Székely György: Posztófajták a német és nyugati szláv területekről a középkori Magyarországon. Száz. 1975. 765—794.; Fekete Lajos 1944. 209.
  79. Kemény Lajos 1911. 489.
  80. Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán. Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv, 1973. 63—81.
  81. Erdélyi országgyűlési emlékek I. Szerk. Szilágyi Sándor. MHH. ül. B. 1. Bp. 1875.140.
  82. Komáromy András: Verbőczy István és fia. Száz. 1910. 294—295.
  83. Szalay Ágoston 1861. 376—377.
  84. Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán, id. mű 78—79., 83.
  85. Ttnódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 128. sor. RMKT. III. 65.
  86. 1555—1558: MTKD. I. 89.; 1560—1578: Káldy-Nagy Gyula 1970. b. 170., 172.; 1585—1588: Káldy-Nagy Gyula 1964. 82.
  87. Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig. A Magyar Országos Levéltár kiadványai 3. Hatóság- és igazgatástörténet 1. Bp. 1946. 511.
  88. Káldy-Nagy Gyula 1970. b. 170.
  89. Markó Árpad: A Hadtörténelmi Levéltár iratanyagából. Magyar levelek a török hódoltság idejéből. Magyar Katonai Közlöny, 1929. 822.
  90. EHB. Turc. 141. (mivel alábbi, kereskedelemtörténeti adataink javarészt e forrásból származnak, a továbbiakban csak akkor idézzük, ha a felhasznált adat származási helye nem nyilvánvaló); részben feldolgozta: Káldy-Nagy Gyula 1964. 76—91. passim.
  91. Káldy-Nagy Gyula 1965—1966. 35. •• Kaldy-Nagy Gyula 1964. 84—85.
  92. Szakály Ferenc: Balázs deák gyöngyösi kereskedő üzleti könyve (Adalékok a hódolt-sági terület kereskedelmi kapcsolatainak történetéhez a XVI. század végén). At. Sz. 1972. 360.
  93. Szakály Ferenc: A Közép-Duna menti bortermelés fénykora (a XVI. század derekán). Dunatáj, 1979. 2. 19—20.
  94. Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán, id. mű 99—101.
  95. Kaldy-Nagy Gyula 1965—1966. 52., 56., 68.
  96. Kaldy-Nagy Gyula 1965—1966. 91. 51. jegyzet.
  97. Előd Vass: Zwei türkische Fáhrenlisten von Ráckeve und Dunaföldvár aus den Jahren 1562—1564. Acta Orient. Hung. 1972. 459. •• BBMNyL. 262—263., 265.
  98. Borovszky Samu 1900. 638.; Reizner János 1899—1900.1. 143. ioi -AO-: Marhakereskedelmünk szabályozása 1605-ben. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 1897. 194.
  99. Szakaly Ferenc: Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526—1566). Tanulmányok Tolna megye történetéből n. Szekszárd 1969. 41.
  100. MTKD. II. 351.
  101. BBMNyL. 262—263., 265., 294. 106 MTKD. II. 351.
  102. Roncsik Jenő: Egy debreceni kereskedő cég pusztulása Oarachkai Szabó Máté et Comp.). Debreceni Képes Kalendárium, 1927. 55.
  103. Fekete Lajos: Latinok a XVI. századi Budán. MNy. 1961. 20—25.
  104. Az e részben idézett török iratok: Káldy-Nagy Gyula 1970. a. 38—39.
  105. A puszták lokalizálásához: SzN. 1.156., 159., 176., 195., 201., 219., 247.
  106. BA. Tahrir defteri Ms 554. A deftert Káldy-Nagy Gyula volt szíves számunkra lefordítani, amiért hálás köszönetünket fejezzük ki.
  107. Káldy-Nagy Gyula 1965—1966. 35.
  108. Márkus István: Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII—XVIII. században (Adalékok a kertes város és tanya kérdéséhez). Kecskemét 1943. passim; Éri István: „Mezei kertek" Nyársapáton. At. Sz. 1962. 182—191; ugyanő: Cegléd és Nyársapát határvillongásai a XVII. század végéig. A Ceglédi Múzeum füzetei. Cegléd 1958.; Ferenc Szakály: Zur Kontinuitátsfrage der Wirtschaftsstruktur in den ungarischen Marktflecken unter der Türkenherrschaft. Die wirtschaftlichen Auswirkungen der Türkenkriege. Hsgb. von Othmar Pickl. Grazer Forschungen zur Wirtschafts- und Sozialgeschichte 1. Graz 1971. 246—252.
  109. Káldy-Nagy Gyula 1977. 1. a térképmellékletet; persze azért Kecskemétnek is szép számmal voltak pusztái: Mészáros László 1979. 78—79.
  110. Makkai László: Adatok és kérdések Debrecen törökkori agrártörténetéhez.
  111. A Hajdú-Bihar megyei Levéltár Évkönyve III. Szerk. Gazdag István. Debrecen 1976. 25—40.
  112. Mészáros László 1979. 84—90. 118 Káldy-Nagy Gyula 1970. b. 171.
  113. Káldy-Nagy Gyula szíves közlése.
  114. Tibor Halasi-Kun 1964.15. (Mivel az 1578-as adatok mind ebből a kiadásból származnak, a továbbiakban csak indokolt esetben idézzük.)
  115. Mészáros László 1979. 80—81.; 1570 körül a szegedi szandzsákban 17,6 q gabona jutott egy termelőre. B. McGowan: Food supply and taxation on the Middle Danube (1568—1579). Archívum Ottomanicum, 1969.193.; vö. még Bácskai Vera: A gyulai uradalom mezővárosai a XVI. században. At. Sz. 1967. 451.
  116. Káldy-Nagy Gyula 1970. a. 32—33.
  117. Székely György: Középkori kézműves foglalkozások és a családnevek kialakulása, id. mű 206—210.; Bácskai Vera: Magyar mezővárosok a XV. században, id. mű 32—33.
  118. OTHTM. II. 297. (Igaz, egy datálatlan XVI. századi jegyzék — Szűcs Ferenc kivételével — keresztnévvel és apai névvel jelöli a céhtagokat: II. 289.)
  119. Az 1554-es adatok: Vass Előd 1982. 72—88.
  120. Mészáros László 1979. 97—101. Megjegyzendő, hogy mind Mészáros László, mind pedig Péter László (1973—1974.246.) jóval liberálisabban értelmezi a mesterségnevek fogalmát, mint azt mi tettük.
  121. Ferenc Szakály: Zur Kontinuitátsfrage der Wirtschaftsstruktur in den ungarischen Marktflecken unter der Türkenherrschaft, id. mű 253—258.
  122. OTHTM. II. 287—288., 291
  123. Káldy-Naoy Gyula 1970. a. 23.
  124. Vass Előd 1979. 36., 38.
  125. Fekete Lajos: Párhuzam az isztanbuli és budai török hivatali ügyvitel között. Levéltári Közlemények, 1940—1941. 208.; Fekete Lajos 1944. 176—202.
  126. Verancsics Antal: id. mű III. MHH. II. 4. Pest 1858. 401., 414.
  127. Gagyi Jenő 1911. 312—313.
  128. Fekete Lajos—Káldy-Nagy Gyula 1962. 436.; Káldy-Nagy Gyula 1977. 12.
  129. Fekete Lajos—Káldy-Nagy Gyula 1962. 444., 524., 605—606.
  130. Káldy-Nagy Gyula 1977. 8—9.
  131. Tinódi Lantos Sebestyén: Varkúcs Tamás idejébe lőtt csaták Egerből, 35. sor. RMKT. III. 298.; Reizner János: Makó város története. Szeged 1892. 13—15.; MTKD. I. 68.; Gagyi Jenő 1911. 313.; Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei 1002— 1599-ig, id. mű 390. JVs 1575.
  132. Reizner János 1899—1900. IV. 145—146.; vö. az 1552-es ostromról írottakkal.
  133. Vass Előd 1982. 82.
  134. Szalay Ágoston 1861. 275.; Fekete Lajos—Káldy-Nagy Gyula 1962. passim (1. a névmutatót).
  135. Szalay Ágoston 1861. 397.
  136. MTKD. II. 351.
  137. Káldy-Nagy Gyula 1970. a. 26.
  138. Karácson Imre 1914. 112.
  139. Dávtd Géza: A simontornyai szandzsák a 16. században. Bp. 1982. 30. 125. jegyzet, (megelőzőleg a Kaspi-tenger melléki Sirvanban volt kincstárnok és Kabalában bég). 143 Karácson Imre 1914. 134., 155.
  140. OTHTM. II. 295.
  141. Hornyik János 1860—1866. II. 63.
  142. Hornyik János 1860—1866. II. 63.
  143. OTHTM. II. 292.
  144. Káldy-Nagy Gyula 1977. 8.
  145. Szalay Ágoston 1861. passim (1. a névmutatóban); Barabás Samu: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős életére vonatkozó levelek és okiratok I. Levelek, 1535—1565. MHH. I. 29. Bp.1899. 297., 366., 368., 417.
  146. Karácson Imre 1908. 80—82.
  147. Pecsevi Ibrahim: Tarikh: TTL I. 94.
  148. Káldy-Nagy Gyula 1970. a. 26.
  149. Fekete Lajos: Párhuzam az isztanbuli és budai török hivatali ügyvitel között, id. mű 208—222, az idézet: 220.; Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén. Magyar história. Bp. 1976. 61—126.
  150. GliSa Elezovió: Iz carigradskih turskih arhiva mühimme defteri. Srpska Akademija Nauka. Zbornik za istoínjacku istoriku iz knjizevnu gradu. Istorijski Institut. Knjiga 1. Beograd 1951. Ns III/744—745., 941., 1372., 1688., 1813—1814., 1822—1823., 1893., 1912., 1915., 1925., 1941.
  151. MTKD. 1. 52—53., 69—71., 88., 98., 121—122., 202., 265., 384. II. 46., 347., 386., 688.; Milán Vasió 1967. 59. ([ ]-ben a Vasiétól származó adatok).
  152. Fekete Lajos—Káldy-Nagy Gyula 1962. 350.
  153. Vass Előd 1982. 89., 91.
  154. E szisztémáról: Szilágyi Mihály: Társadalmi és gazdasági viszonyok a Duna mentén a török hódoltság korában. Tanulmányok Tolna megye történetéből VIII. Szekszárd 1978. 58—69.
  155. Káldy-Nagy Gyula 1964. 78—81.
  156. Káldy-Nagy Gyula 1970. a. 22—24., 93—95.
  157. Fejtegetéseink alapja az 1546-os kánun és bevételi tervezet, illetve az 1578-as bevételi tervezet: Vass Előd 1979. 34—36., 50.; illetve Tibor Halasi-Kun 1964. 15—16.
  158. Káldy-Nagy Gyula 1970. a. 29.
  159. Káldy-Nagy Gyula 1970. a. 25.; Káldy-Nagy Gyula 1970. b. 172.
  160. Káldy-Nagy Gyula 1970. a. 31. 90. jegyzet; Tibor Halasi-Kun 1964.15.
  161. Káldy-Nagy Gyula 1970. b. 170—172.
  162. MTKD. I. 58., 89., 116.
  163. Káldy-Nagy Gyula 1970. a. 71. 62. jegyzet; Mészáros László 1979. 61—64.
  164. MTKD. II. 526.; Káldy-Nagy Gyula 1970. b. 174.
  165. Kitűnik ez abból, hogy az 1585/1588-as mukataa-elszámolásból már hiányoznak a szegedi földesúri jövedelmek.
  166. Káldy-Nagy Gyula 1970. a. 94—95.
  167. B. McGowan számításai szerint (id. mű 193.) 1570 körül a szegedi szandzsákban a mezőgazdaságban megtermelt értékek alig 10%-át vitték el a török állami és földesúri adók.
  168. OTHTM. II. 286—295.
  169. Salamon Ferenc: Magyarország a török hódítás korában. Bp. 1886.* passim.
  170. Idézi: Nemeskürty István: Balassi Bálint. Nagy magyar írók. Bp. 1978. 32.
  171. Szakály Ferenc 1981. passim.
  172. Szántó Imre kézirat.
  173. Török Pál: A Habsburgok első sztambuli residense (Malvezzi János Mária). Budapesti Szemle, 1929. október 29.
  174. Gagyi Jenő 1911. 312—313.; Rugonfalvi Kiss István: A magyar helytartótanács I. Ferdinánd korában és 1549—1551. évi leveles könyve, id. mű 261—262.
  175. Szakály Ferenc 1981. 54—57.
  176. Karácson Imre 1908. 81.
  177. BBMNyL. 44., 55.
  178. Reizner János 1899—1900. IV. 155.
  179. Reizner János 1899—1900. IV. 155.
  180. Verancsics Antal: id. mű VIII. MHH. II. 19. Pest 1868. 82—84.
  181. Komáromy András: Magyar levelek a XVI. századból TT. 1907. 140.
  182. Reizi^r János 1899—1900. IV. 156—159., I. 144. 3—4. jegyzet; Tápé egy ideileg úgyszintén Gyulára adózott: censusa 16 Ft volt. OL. Magyar Kamara lt. Urbaria et Conscripti-ones. Fasc. 104. JVe 85/a.
  183. Szakály Ferenc 1981. 106—109.
  184. Sugár István 1977. 45. 21. jegyzet.
  185. Reizner János 1899—1900. IV. 160.; RúzsÁs Lajos: Az egri vár gazdálkodása a XVI. században. Bp. 1939. 52.
  186. Illésy János: Két egri vitézről. HK. 1897. 296.
  187. Reizner János 1899—1900. IV. 160—164.
  188. BÁLINT SÁNDOR 1975. 51.
  189. Nagy Béni: A mariánus ferencesek a XVI. század első felében. Katholikus Szemle, 1913. 376.
  190. Karácsonyi János 1923—1924. I. 97.
  191. Béla Iványi: Die Vergangenheit der ungarischen Dominikanerprovinz. Mélanges Mandonnet, 1930. 475. 2. jegyzet; ugyanő: A szegedi dominikánus rendház története 1318—1529., id. mű.
  192. Vass Előd 1979. 41.
  193. Vass Előd 1979. 36—37.
  194. Jászay Pál: A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után I. id. mű 113—114. jegyzet.
  195. Bálint Sándor 1975. 72—74.
  196. Kathona Géza: Fejezetek a török hódoltsági reformáció történetéből. Humanizmus és reformáció 4. Bp. 1974. 81—189., az idézet: 147.; Tanulmányok és szövegek a magyarországi református egyház XVI. századi történetéből. Szerk. Bartha Tibor. Studia et acta ecclesiastica III. Bp. 1973. 13—214.
  197. ETEMHK. V. 311—312.
  198. Bálint Sándor 1975. 73—74.
  199. Horváth János 1957. 400—402.; Zoványi Jenő: Protestáns egyháztörténeti lexikon, id. mű 584.
  200. ETEMHK. V. 631—632.
  201. ETEMHK. IV. "451.; Verancsics Antal: id. mű III. 161—164., 233., 280— 281., 289.
  202. 1554. július 4-i levélhez csatolva: Szmollény Nándor 1910. 72—74. és facsimile.
  203. Sz. Koroknai Éva: Magyar reneszánsz könyvkötések.
  204. Művészettörténeti füzetek 6. Bp. 1973. 88. 236. sz.
  205. RMKT. II. 153—155.; vö. Horváth János 1957. 245.
  206. Vass Előd 1979. 48. ,10 Vass Előd 1979. 36., 45.
  207. Így vélekedett, anélkül, hogy az 1546-os deftert ismerte volna, Szmollény Nándor (1910. 53.) is.
  208. RMKT. n. 120—124.
  209. RMKT. H. 445—446.
  210. Waldapfel József: Simon bíró és suskás. MNy. 1937. 236—244.; Báunt Sándor 1975. 85.
  211. Karácsonyi János 1923—1924. II. 162.
  212. Horváth János 1957. 146.; Zoványi Jenő: Protestáns egyháztörténeti lexikon, id. mű 11.
  213. Ordinánsz Konstantin (1831. 68—72.) úgy tudja, hogy a protestánsok előbb csak a cinteremből, utóbb már a hajóból is kiszorították a szerzeteseket, akik a sanctuariumban miséztek (forrásmegjelölés nélkül).
  214. ETEMHK. IV. 451.; magyar fordítása (téves dátummal): Földvári László: Adalékok a dunamelléki ev. ref. egyházkerület történetéhez. Bp. 1898.
  215. ETEMHK. IV. 522.
  216. RMK. I. 445.; Reizner János 1899—1900.1.116.
  217. Knauz Nándoí.: Régi egyházi ékszerek. Magyar Sión, 1864.232.
  218. Tinódi Lantos Sebestyén: Szegedi veszedelem, 113—114. sor. RMKT. III. 66.
  219. Reizner János 1899—1900.1.117.
  220. Kropf Lajos: Egy incidens Temesvárott 1551-ben. Száz. 1898. 435.
  221. ETEMHK. V. 630.; Karácsonyi János 1923—1924.1. 411., JX 163.
  222. OTHTM. II. 285.; Ordinánsz Konstantin 1831. 15.
  223. Fridericus Urbánus 1759. II. 13.; Ordinánsz Konstantin 1831. 70—71.; Reizner János 1899—1900.1.116—117. (E szájról szájra járó — s időközben nyilván jócskán kiszíneződött — anekdotának némi valószínűséget kölcsönöz Eszéki Sebestyén említése, aki 1548-ig volt szegedi gvárdián. Bár az is könnyen meglehet, hogy nevét később olyan személyek kompilálták bele az elbeszélésbe, akik tudták, hogy akkortájt Eszéki volt a szegedi kolostor legnevezetesebb vezetője.)
  224. Dezséri Bachó László: Gyöngyös város a török hódoltság idején. Gyöngyös 1941. passim; Szántó Konrád: A jászberényi ferences templom története (1472—1972). Pécs 1974. 46—53.; Karácsonyi János 1923—1924.1—II. passim.
  225. Rhzner János 1899—1900. IV. 190—191.
  226. Karácsonyi János 1923—1924. II. 164—165.
  227. Radó Polikarp: Guilcrin-kódex. Irodalomtörténet, 1947. 1—8.
  228. Bálint Sándor: A szegedi franciskánusok könyvtárának XVI. századi állománya. Magyar Könyvszemle, 1964.131—141.; Bálint Sándor 1975. 36—41.
  229. Iványi Béla: Régi magyar növénynevek. Népünk és nyelvünk, 1935.
  230. Bálint Sándor: Alsóvárosi glosszák (Egy szegedi nyelvemlék). MNy. 1961. 355—357.
  231. JohannesBartholomides: Memória Ungarorum, qui in universitate Vitenbergensi... studia confirmarunt. Pest 1817. 87.
  232. Hornydc János 1860—1866. II. 118.
  233. Herepei János: Skaricza Máté halála-ideje. Protestáns Szemle, 1936. 17—20.
  234. Régi magyar költők tára. XVII. század 8. Bethlen Gábor korának költészete. Szerk. Komlovszky Tibor—Stoll Béla. Bp. 1976. 525.
  235. Bálint Sándor 1975. 87. Összefoglalóan: Vág Sándor: Szegedi nyomda a 16. században. A Szegedi Egyetemi
  236. Könyvtár kiadványai 26. Szeged 1954.; Dörnyei Sándor: A XVI. századi szegedi nyomda. Magyar Könyvszemle, 1963. 357—362.; Bálint Sándor: Szegedi világ Debrecenben. DMÉ. 1966—1967. 225.
  237. Antal Pirnát: Die Ideologie der Siebenbürger Antitrinitarier in den 1570-er Jahren. Bp. 1961.123—124.; vö. Trócsányi Zoltán: Magyar és szláv nyomdák a XV. és a XVI. szazadban. Magyar Könyvszemle, 1943. 267—268.
  238. Reneszánsz ülésszak Szegeden (Vita Balassiról, Kálvin hatásáról, Szegedi Kis Istvánról és Szeged XVI. századi művelődéséről). AUSz. Acta Históriáé Litterarum Hungaricarum XIII. Szeged 1973. 62.
  239. Theophania, Az az Isteni meg jelenés, Wj és igen szép Comoedia a mi első Atyainknac állapatjáról es az emberi tiszteknec rendelésereol auagy gradiczárol. RMK. 1.117.; Bakó László:Szeged a régi magyar irodalomban.
  240. Magyar irodalmi ritkaságok XXXIV. Szerk. Vajthó László. Bp. é. n. 51—98. (idézeteink e kiadásból származnak).
  241. Zoványi Jenő: Protestáns egyháztörténeti lexikon, id. mű 584.
  242. RMK. III. 4806. sz.
  243. Horváth János 1957. 305—306.; Házy Albert: A XVI. század társadalomszemlélete Selneccerus Miklósnál és Szegedi Lörincnél.
  244. Adalékok a tudományok szociológiájához. A—Z. Adalékok az irodalomtörténet szociológiájához. Szeged é. n.
  245. Bács-Bodrog vármegye egyetemes monográfiája II. Szerk. Iványi István és Dudás Gyula. Zombor 1896. 209. (e részt Csnucs Milán írta).
  246. RMK. I. 76.; Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus 1565-től fogva 1600-ig, id. mű 45.
  247. Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus 1565-től fogva 1600-ig, id. mű 133.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet