A FELSZABADÍTOTT VÁROS BEILLESZKEDÉSE

A KIRÁLYI MAGYARORSZÁG ÁLLAM- ÉS TÁRSADALMI RENDJÉBE

{015}I. A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A SZATMÁRI BÉKÉIG

1. SZEGED VISSZAVÉTELE

Kara Musztafa nagyvezér Bécset ostromló hadai 1683. szeptember 12-én a Kahlenbergnél döntő vereséget szenvedtek a császárváros felmentésére érkezett német birodalmi és lengyel seregektől. A visszavonuló törököket üldöző Sobieski János lengyel király október 9-én Párkánynál megverte a budai pasát is, mire a nagyvezér továbbvonult Belgrád felé, a keresztény hadak pedig bevették Esztergom várát. Mivel a védekezésből kitámadó Habsburg hadak már eleddig is több ízben megvetették a lábukat a Duna-kanyar váraiban, de előrenyomulásuk mindig elakadt a magyarországi hódoltság székhelyének, Budának falainál, nyilván most is kevesen hitték-remélték, hogy a győzelmek az ország felszabadulásával végződő és az egész térség erőviszonyait átrendező eseménysor előhírnökei lesznek.

Amire azonban eddig még nem volt példa, most bekövetkezett: XI. Ince pápának, I. Lipót császárnak, Sobieski János lengyel királynak, Velencének és a német birodalmi rendeknek a következő év elej'én végre sikerült egy olyan szövetségi rendszert összekovácsolniuk, amely jó egy évtizeden át rendszeresen biztosítani tudta a háború folytatásának katonai és anyagi feltételeit. A szövetségeseknek az sem szegte kedvét, hogy az 1684-es esztendő bizony felettébb sovány eredményeket hozott; a Szent Liga csapatai ugyan elfoglalták Visegrádot és a szlavóniai Verőcét, de Budával ezúttal sem boldogultak.1

A szegediek közül már a fiatalabbak is megértek 1663/64-ben egy nagy keresztény—török összecsapás-sorozatot, s így tapasztalatból tudták, hogy a hadműveletektől oktalanság volna mindjárt eddigi státuszuk megváltoztatását várni, arra viszont bízvást számíthatnak, hogy a megnövekedett hadjárás újabb, rendkívüli terheket zúdít majd a nyakukba. A hadi eseményekről szállongó hírekre nyilván csak akkor kapták fel a fejüket, amikor azok a Szegedhez legközelebb eső szandzsák-székhely, Szolnok elestéről tudósították őket. Miközben a szövetséges hadak zöme Alsó- és Felső-Magyarország „megtisztításával" foglalatoskodott, Peter {016}Ernst Mercy és Johann Donatus Heissler tábornokok csapatai 1685 októberében váratlanul Szolnokra ütöttek és azt rohammal elfoglalták. Ezzel éket vágtak a tiszai török várrendszerben, jócskán megnehezítve a Buda és Nagyvárad, illetve az Eger és Temesvár közti összeköttetést. A szegedi tanács, amely másfél évszázados tapasztalatból jól tudta, hogy ilyenkor mi a teendő, sietett magát a lakóhelyétől alig száz kilométerre állomásozó, majd a Maros-menti török őrségekre támadó császári had parancsnokainak jóindulatába ajánlani, s sikerült is protekcionálist szereznie.2

Amikor azonban hűségüket kézzelfoghatóbb módon — elsősorban élelmiszerszállítással — is ki kellett volna mutatniuk, legott bajba kerültek. Az 1685 októberétől fogva szinte egymás nyomába lépő török hadtestek alaposan próbára tették a szegediek teherbíróképességét, parancsnokaik pedig részben megtiltották, részben megakadályozták, hogy az itteni lakosság az ellenséget táplálja.3 Persze a másik fél sem hagyta magát jussából kiforgatni; Weber Dániel szolnoki hadbiztos — aki az idő tájt a törököknél szokásos hangvételű, kínzó- és kivégzőeszközök rajzával dekorált levelekkel árasztotta el a Duna—Tisza közi hódoltságot4 — december 21-én sietett figyelmeztetni a hitetlen, hamis kutyáknak titulált szegedi elöljárókat: megkeserülik, ha a török erejében bizakodnak.5

Weber szavainak az ármáda megjelenése adott meggyőző nyomatékot. A császári hadak első szegedi támadásáról ekként számolt be a Magyar Kamarának 1686. február 4-én a szegedi tanács:6 „Rajtunk jővén városunk lakosira új esztendő másodnapján generális uraink ő nagyságuk, Mercy és Heyszler az ő felsége ármádájával együtt, a kik városunknak mindennemű javait, kincseit és gabonáit, hol mit találtanak, prédára hányták, és a mi keveset a szent templomhoz és klastromhoz hordott volt is népünk, jobb részét annak is kihordottuk s salva guardiákért generális urainknak ő nagyságoknak 140 aranyat fizettünk. És ezen ő felsége armadája az Szeged vár mellett levő kerített várost magának occupálta vala és harmadnapig lakván benne, az várat ott hagyván, megégették az varasát; és midőn az ármáda visszatért volna Szolnok felé, valamennyi járó ökreink és lovaink voltak, szekerestül mind elhajtották, a melyek azután mind oda vesztek. Azt, bizony nincs annyi tehetségünkben, hogy számot vethetnék, az mennyi károkat vallottunk."

Bár, mint látható, a Szegedre támadt császáriak ellenségként bántak a polgári lakossággal, a törökök is siettek bosszút állni ugyanazon: „És ismét ennekutána {017} is hírt vivén alá az törökök Nándorfejérvárra, az kik annyira elámítanak bennünket, hogy csak Isten ő felsége volt oltalmazónk, hogy mind együl kardra és rabságra nem jutottunk. Mert úgy volt kiadva reánk az sententia, hogy ha ágyú találtatik az templomban, tehát hét esztendősen felül kardra hányjanak és azon alól rabságra vigyenek. Mivel ismét az hatalmas török császár szerdár basája sok számú népével elpusztult városunkban megszállott, előle nagyobb része népünkben az rétekre szaladt, hanem az szegény szent Ferenc atyánk szerzetin levő klastrombeli páterek, fráterek és bíráink az tatárok által mind együl megkötöztettek és iszonyúképpen sok kimondhatatlan kínokkal kínoztattak és úgy vallattattak, kik közül még mostan is sokan fekszenek. Nem lévén oly rejtekhelye sem templomunknak, se klastromunknak, mivel az mi kulcsok lévén, mind kezökhöz vették, a kikkel mindent felkóborlottanak, és a mi az felső hadtul maradott is, azok közül, a mit kedveltének, mindeneket prédára vettettenek és gabonáikból is kifogyasztanak. Nyásokat [nyársakat] csinálván majd tizennégyig az szegény páterinknak, fráte-rinknak és bíráinknak, az kikért sok summa kincset kellett adnunk és most is az sok vádak miatt sokak vasat viselnek közülünk." A város 1685/86. évi főbírájá-nak, Cseperke Máténak eszerint jócskán kijutott a megpróbáltatásokból, hiszen 1685 karácsonya előtt Nagy Péter gácsi katona, ötvenedmagával, három helyen bevágta a házát, őt megkötözve a pusztára hurcolta, ott megkínozta és megsarcolta, majd haza indulván, magával vitte. Cseperke végül, a kecskemétiek kezessége mellett, ötszáz talléron szabadult, s még három esztendő múlva is hiába perelte a katonát kárának megtérítéséért: Semsey Zsigmond szegedi magyar alkapi-tány Nagynak adott igazat, s ráadásul még negyven tallért vont a károsulton.7

Mercy és Heissler élénk figyelemmel kísérte a Szegeden át jövő-menő török csapatok mozdulatait, amelyekről talán éppen a szegedi ferencesektől és a tanácstól kapták a legértékesebb híreket. Erre utal, hogy a felbőszült törökök ágyú után kutattak az alsóvárosi templomban, és erre azok a homályos, nehezen datálható adatok is, amelyek a törököknek a barátok elleni fellépéséről tudósítanak.8 Leginkább a szegediek révén juthatott a tábornokok tudomására az is, hogy háromezer fős kísérettel nagy élelmiszerszállítmány indult Szegedről Buda felé. Mercy Petne-házy Dávid huszárezredét küldte utána, amely valamikor január 20. táján, Szegedtől nem messze támadta meg a törököket; Petneházy előadása szerint a kíséretet mind egy szálig lekaszabolták, miközben az ő veszteségei is tetemesek voltak: mintegy 500 embere hagyta ott a fogát.9 {018}

Húsvét tájban az akkor éppen Kecskeméten állomásozó Mercyhez és Heissler-hez erős csapatösszevonásokról érkeztek hírek Szegedről. Az értesülések szerint Ahmed szerdár-pasa és a Temesvárról hozzá csatlakozott Thököly Imre a kecskeméti német őrség megtámadására, illetve Szolnok visszavételére készült. Ezúttal is a császáriak bizonyultak azonban gyorsabbnak; a Kecskemétről indult Mercy és Heissler április 23-áról 24-ére virradó éjszaka lopta Szeged alá német és magyar lovasokból, ötszáz lovasított puskásból álló, öt kisebb ágyúval felszerelt csapatát. A támadók hajnali három órakor rohanták meg a gyanútlan török-tatár és kuruc tábort. A meglepett törökök, tatárok és magyarok egy része a vár és a palánk felé menekült, mások a Tiszán átkelve igyekeztek biztonságba jutni. A levágottak és a vízbe fúltak száma mintegy ezerre — az egész had egynegyedére — rúgott, több török tiszt fogságba esett, miközben a támadók mindössze 23 embert vesztettek és 25 sebesültjük volt. A császáriak zsákmányul ejtették az egész török poggyászt és hadfelszerelést is.

A török közvéleményt mélységesen megrendítette a szegedi vereség; a Szolnokra eljutott hírek szerint Ahmed pasa az „ég haragjának" tulajdonította azt, a muftik engesztelő böjtöket és imákat rendeltek el, a köznép pedig Thökölyben találta meg a bűnbakot.

Június 18-án a szövetséges hadak ismét hozzákezdtek Buda ostromához, amelyben Mercy és Heissler hadtestei is részt vettek. A Közép-Tisza-vidék őrzésével a Haditanács már korábban, május 18-án Caraffát bízta meg, alája rendelvén az itt szolgálatot teljesítő magyar mezei hadakat —köztük Petneházy Dávidnak az előző háromnegyed év harcaiban magát olyannyira kitüntető ezredét — is. Augusztus elején azonban ezek is bevonultak a budai-pesti táborba,10 s így a törökök Szegednél zavartalanul összpontosíthatták a Budának szánt katona- és élelmiszerutánpótlást. Július elején mintegy hétezer katona s négyszáz szekérnyi élelmiszer és lőszer gyűlt össze a szegedi táborban. Ezek utóbb Egerbe távoztak, azt remélvén, hogy onnan könnyebben Budára juttathatják szállítmányukat. Röviddel eltávozásuk után, július közepén maga Szulejmán nagyvezér vert tábort — tízezer emberével — Szeged mellett, s két szegedi polgár révén adta hírül a budai védőknek a felmentő sereg közeledtét. Megindulni azonban nemigen sietett; csak hosszas szegedi heverés után kelt át a Duna jobb partjára, hogy az eszéki tábor hadinépét magához véve, a Dunántúlról kísérelje meg az ostromlott vár felmentését. Augusztus vége felé az a hír terjedt el a budai-pesti táborban, hogy a szegedi, az egri és a {019} temesvári törökök közelednek Pest felé, támadásukból azonban végül nem lett semmi.11

1686. szeptember 2-án — megannyi nagy reménykedés közepette indult, de végül is kudarcot vallott kísérlet után — lekerült a félhold Budavár tornyairól. Mivel még bőven volt idő a hadműveletek folytatására és a török ellenállás tapasztalhatóan gyengült, a Haditanács a Budánál diadalmaskodott sereg nagyobb részét a dunántúli török várak visszafoglalására küldte, egy — az előbbinél kisebb — hadtestet pedig Szeged ellen rendelt, hogy ilyképpen is megossza a török hadvezetés figyelmét. A vállalkozás vezérletére Lotharingiai Károly eredetileg Caraffát szemelte ki, utóbb azonban mégis De la Vergne altábornagy kinevezése mellett döntött. A császári csapatok október 2-án már Kiskunhalasnál táboroztak; a parancsnok innen értesítette a Duna—Tisza közi helységeket arról, hogy milyen hozzájárulást kíván tőlük. Kecskemétnek például 100 vágómarhát, 200 juhot, 10 szekér abrakot, 20 000 kéve rőzsét és 80 000 karót kellett beszállítani a szegedi táborba, ha elöljárói nem akartak „karóban száradni".12 A császári generális katonai végrehajtással nyomatékosított szavai ekkortájt már elnyomták Ahmed szerdár-pasa gyenge hangját, aki egy nappal később arra szólította fel a környékbeli helységeket, hogy „ha ennek utánna akartok tündöklő császárunk jobbágyai lenni, én velem itt, Szeged alatt végezhettek" — természetesen arról, hogy mivel járuljanak hozzá a török had ellátásához.

A felszólítottak azonban akkor sem tehettek volna eleget e parancsnak, ha akarnak, mert a császári elővéd már október 3-án, majd a következő napon a fősereg is megérkezett Szeged alá, mire Ahmed a Tisza bal partjára húzódott vissza, és a törökök kezén maradt hajóhídon át próbálta támogatni a vár védelmét. A Palánk — ahogy az már Szeged ostromainál lenni szók ott—legott az első, október 5-i rohamnál elesett. Az ostromlóknak azonban ezúttal sem sikerült a menekülők hátán bejutni a várba, sőt De la Vergne mindjárt a második agyúlövéstol oly súlyos sebesülést szenvedett a vállán, hogy sebeibe néhány nap múlva belehalt. A helyébe lépett rangidős tiszt, a skót származású George von Wallis tábornok tanácstalanul szemlélte az előtte meredező, belülről földhányással jól kibélelt várfalakat; könnyű volt belátnia, hogy két ütegével, amelyhez mindössze kétszáz ágyúgolyója volt, ítéletnapig sem tud rajtuk olyan réseket töretni, amelyeken át katonáit nyugodt szívvel rohamra rendelheti. Bár sokan úgy vélekedtek, hogy ilyen körülmények között jobb lenne az ostrommal felhagyni, Wallis makacs ember volt, s a Haditanácsot kezdte bombázni lőszerért, különösen ágyúgolyókért. Végül október 12-én érkezett is Szolnokról valami kétszáz ágyúgolyó, s Wallis hozzákezdhetett a tüzérségi előkészítéshez.{020}

Október 13-tól fogva szakadatlanul folyt a falak lövetése, anélkül azonban, hogy valami eredmény mutatkozott volna. A törökök, úgy látszik, jobban álltak lőszerrel, mert ezenközben mintegy száz ostromlót sikerült elpusztítaniuk. Október 15-én Wallis éppen aknákkal készült próbálkozni, amikor híre érkezett, hogy Zombornál jelentős felmentő erők bukkantak fel. E hírre, nehogy két tűz közé szoruljon, a túlparton állomásozó Ahmed ellen küldte huszárait. Barkoczy Ferenc, Petneházy Dávid, ifjabb Bercsényi Miklós és Károlyi István egységei oly sikerrel jártak, hogy a pasa — poggyászát és kétszáz halottját visszahagyva — fejvesztetten menekült Temesvárra.

A felderítésre kiküldött Strozzi őrnagy úgy találta, hogy az időközben Zom-bortól Zentára vonult török-tatár felmentősereg mintegy tíz-tizenkétezer fős lehet. Wallis gróf Friedrich Veterani tábornokot bízta meg e had visszaszorításával; két-két német vértes- és magyar huszárezredet, valamint egy horvát lovasezredet adott vele, ő maga pedig két lovasezreddel és a gyalogsággal folytatta a vár ostromát. Veterani október 19-én este indult meg dél felé, és 20-a hajnalán bukkant rá a külön táborozó törökökre és tatárokra. Ez utóbbiakkal könnyűszerrel elbánt a vezénylő tábornok csapata, a Götz ezredes vezette másik seregtest azonban komoly ellenállásba ütközött a sáncok mögül védekező négyezer töröknél, akik közt szép számmal voltak janicsárok is. Szerencsére Veterani idejében észrevette Götz szorongatottságát, s már-már zsákmányolásba merült csapatait összeszedve maga is a török tábor ellen indult, mire annak védői — mintegy kétszáz janicsár eleste után — hátrálni, majd menekülni kezdtek.

Miközben a császári katonák — rossz szokásuk szerint — ismét legott a zsákmányolásnak estek, dél felől egy hatalmas porfelhő újabb török sereg érkezé-sát jelezte; ez Szulejmán nagyvezér mintegy tizenkétezres hada volt huszonöt mezei ágyúval. Sőt, időközben a Tisza nádasai közé menekült tatárok is összeverődtek és támadni készültek. Veterani flegmatikus nyugalommal reagált ezen újabb fejleményekre. Miközben huszárait a török ágyúállások ellen küldte, puskásainak megparancsolta, hogy a támadókat négy lépésnyi távolságra engedjék magukhoz. így aztán, míg a törökök vaktában lövöldöztek, a lauenburgi vértesek csaknem minden karabélygolyója célba talált. Miután időközben a török ágyúk is elhallgattak, a török él megingott. Amikor aztán az ellentámadás több helyütt is megbontotta soraikat, Szulejmán emberei futni kezdtek. Veterani egészen a Zenta alatti sáncokig üldözte őket, majd visszafordította csapatait. A győztesek 2000 török halottat számoltak össze a csatatéren — nekik valami 200 halottjuk és sebesültjük volt —; 20 ágyút, 24 zászlót, 5 nagy janicsár dobot, 2 pár kis dobot, 200 bivalyt, 200 tevét és öszvért, 3000 lovat és számtalan ökröt és juhot zsákmányoltak.

A szegedi táborba visszatérve, Veterani hevenyészett diadalmenetben vonultatta fel a várba szorultak előtt a húsz foglyul ejtett török főtisztet és a győzelem .{021}egyéb relikviáit. Miután a várbeli törököknek csakhamar arról is értesülniük kellett, hogy a Zentánál megvert nagyvezér Péterváradra vonta vissza hadait, kitűzték a fehér zászlót. Az átadás feltételeiben hamar megállapodtak: a védősereg tagjai magukkal vihették fegyvereiket és ingóságaikat, az ágyúkat, a lőszert és az élelmiszert azonban hátra kellett hagyniuk. Aki akart maradhatott, aki az elvonulás mellett döntött, az szállító alkalmatosságot kapott. A felek október 22-én kezeseket cseréltek, s a Palánkból a várba vezető hidat és kaput császári őrség szállta meg. Semsey Zsigmond magyar kapitány már e napon tudatta az örömhírt a környék helységeivel, legott közölvén velük, hogy mit szállítsanak a visszafoglalt vár helyreállítási munkálataihoz: Kecskemétnek például 90, Nagykőrösnek pedig 30 szekér tövist kellett behordania ide.13

A Palánk török, illetve törökkel tartó délszláv polgári lakossága már október elején átmenekült a Tiszán. így aztán október 23-án hatszáz török vonult ki — családjával, kétszáz szekéren — Szegedről és távozott el Temesvár irányába. Szeged és környékének népe — kereken száznegyvenhárom és fél esztendő után — végre felszabadult a török uralom alól. Bécsben sokra tartották a szegedi diadalt: amikor utóbb gobelineken megörökítették a felszabadító háború legnagyobb győzelmeit, köztük — jellemző módon, egy sor hibás adattal — a Szeged visszafoglalásáról készített is helyet kapott, az európai közvélemény tájékoztatására pedig számos alkalmi nyomtatvány és metszet készült erről az eredményről.

Az alsóvárosi templomban megkereszteltek számának alakulása (1683: 217; 1685: 159; 1686: 97) arra utal, hogy amikor e vidéket is elérték a felszabadító háború viharai, sok szegedi polgár vándorbotot ragadott. Ugyanakkor viszont az 1686-os keresztelések egyenletes havi megoszlása:14

.{022} arra enged következtetni, hogy a szorongatott törökök nem alkalmaztak komolyabb, tömeges menekülésre késztető retorziókat az itteni magyarokkal szemben, illetve arra, hogy az ostromló császáriak sem tartották szükségesnek kitelepíteni őket, sőt az ostromműveletek idején is kifejezetten kímélték a helyben maradt lakosságot. Ehhez nagyban hozzájárulhatott, hogy Cseperke Máté főbíró Szeged visszafoglalása idején olyan komoly szolgálatokkal mutatta ki a császár iránti hűségét, hogy azok viszonzásaként 1697-ben Martonos és három — a Tiszán túl, egyelőre még török területen fekvő — puszta hely odaadományozását kérte az uralkodótól, és ugyanakkor csapszéke és hússzéke számára is accisa-mentességért folyamodott.15

A törökök persze nem nyugodtak bele egykönnyen e fontos tiszai bázis elvesztésébe. Mivel főként az ország déli részén igyekeztek megvetni a lábukat, Szulejmán nagyvezér már 1686. október 25-én azzal a javaslattal állt elő, hogy Szolnokot, Pécset és Szegedet cseréljék el az elszigetelten álló Egerért és Székesfehérvárért. Ezt a csereajánlatot a Haditanács, természetesen, visszautasította, mire a törökök a következő esztendőben fegyverrel is megkísérelték Szeged visszaszerzését. 1687. március 9-ének hajnalán a temesvári pasa ezerkétszáz katonája lopódzott a vár alá. Ötvenen már a Palánkba is benyomultak, amikor a védők rájuk is, az álló seregre is kartácstüzet zúdítottak, ami azonnal véget is vetett e vállalkozásnak. Ugyanez év májusának közepén a lippai törökök álltak lesbe Szeged közelében, hogy egy élelmiszerszállítmányt elfogjanak. Ezen az akción is rajtavesztettek; a szegedi kommandáns, aki tudott terveikről, hátulról a csanádi hajdúkkal támadta meg őket. Júniusban egy nagyobb török sereg nyomult fel Péterváradról Szegedig, ahol aztán súlyos vereséget szenvedett.16

Ez már, úgy tűnik, sok volt a szegedi lakosságnak; ez évben egyetlen megkereszteltet sem jegyeztek be az alsóvárosi anyakönyvbe, amiből alighanem az következik, hogy a polgárok nagyobbrészt szétszéledtek. Hogy hol lappanghattak, nem tudjuk; Nagykőrösön mindenesetre három menekült szegedi családot jeleznek 1688-ban az összeírások.17

A felszabadult Szeged arculata a törökkorihoz képest vajmi keveset változott. Nehem kommandáns ugyan még 1687 folyamán kijavíttatta a vár és a palánk védnmveiben, valamint a Tiszán átkötött hajóhídban keletkezett károkat, az utána következő kommandánsok azonban hiába kérvényeztek, hiába küldözgették Bécsbe — szinte sorozatban — az erődítési tervrajzokat és javaslatokat, a Haditanácsnak csak nem akaródzott rászánnia magát egy komolyabb helyreállítás {023}finanszírozására. Vonakodásában volt is ráció, hiszen joggal hihette, hogy előbb-utóbb Temesvár is keresztény kézre kerül, s ezáltal Szeged megszűnik végvár lenni, így aztán a kormányzatot az sem tudta jobb belátásra bírni, hogy 1692. május 27-én a vár egész keleti oldalfala beledőlt a Tiszába, majd 1695. május 23-án a helyébe emelt sáncot és palánkot is elvitte a víz, s így az erődítmény pontosan a török határ felé eső oldalon védhetetlenné vált. 1695-ben Lambion mérnökkari ezredes részletesen felmérte a vár és a palánk állapotát, és ennek alapján nagyszabású erődítési tervet dolgozott ki, de a munkálatok ezúttal sem indultak be. így aztán a kommandánsok kénytelenek voltak beérni a törököktől „örökölt" erődítmény toldozgatásával-foldozgatásával.18 Hogy ez milyen eredménnyel járt, arról álljon itt Globitz ezredes 1702-es jelentése:19

„Az itteni várban a már többször jelzett javítás rendkívül szükséges, hogy az megfelelő védelmi állapotba kerüljön. Nemcsak a Tisza felé álló fal — amelyet eddig, ahogyan tudtam, kifoltoztam és a bedőléstől megóvtam, számolva a veszély-lyel, hogy az elkorhadt fatörzsek a deszkákkal együtt lezuhannak —, hanem az egész várfal omladozik, amelyet az árok kiszélesítésével és kimélyítésével újra rendbe lehetne hozatni, ha ehhez a környező vidék nagy mennyiségű ingyenes munkával hozzájárulna, vagy megfelelő pénzösszeget felszabadítana. A megerősítéshez azonban, ellenfal hiányában, még egy tölgyfával levert, jól befont sövény is szükséges. Ehhez tehát le kell hozatni a tölgyfát a Maroson, valamint a sáncárok külső falának cölöpsorához és a palánkhoz is, amely a víz felé teljesen nyitott, mert bármilyen elővigyázattal vagyunk is, nem nagyon akadályozhatjuk meg, hogy éjjel a Tisza felől számunkra hátrányos dolgok ne történjenek. Az ágyúállások, a fa elkorha-dása miatt, mind olyan állapotban vannak, hogy az ágyúk elhelyezésére alkalmatlanok. Kijavításukhoz ... fa és vas szükséges. Tönkremegy valamennyi híd is; a Hajózási Hivatalban kifogyott a fa. Ezeket is meg kell javítani, különösen a Szablya felé, a mocsáron át vezető nagy hidat, amely 900 lépés hosszú és teljesen használhatatlan. Ezeket még a nyáron sorra kell venni és ezek egyedül több ezer fatörzset igényelnek." (A felújítási tervekről a következő fejezetben szólunk.)

Az ún. Palánkot — akárcsak a török időkben — a felszabadulás után is egy, a tetején másfél méter magas karósorral megerősített földsánc és kettős árok csatolta a várhoz, amelyből egyébként csak e városrész két kapuján át nyílt kijárás a város többi negyede, illetve a Duna—Tisza köze felé.20 (Valamelyik kapu előterében állott a postahivatal.) A Palánk elsődlegesen katonai objektumnak — afféle külső várnak — és igazgatási központnak számított: itt helyezték el a magyar, .{024} majd a szerb határőröket, s megfelelő kaszárnyaépületek híján ide szállásolták a német helyőrség java részét is; itt emelkedett a kamarai, a had- és élelmezési biztosi kirendeltség székháza és számos fontos katonai létesítmény (élelmiszerraktár, prófuntház, hadikórház stb.). Volt persze a Palánknak polgári lakossága is; először a török korban innen kitiltott, tősgyökeres magyar polgárság kezdett beszivárogni a sáncok mögé — a vár délnyugati bástyájával szemben, itt épült fel a városháza is —, őket, több hullámban, rác betelepülők követték, s behúzódott ide néhány cigánycsalád is. A délszlávok egyre növekvő túlsúlyát jelzi, hogy a Palánkban 1703-ig csak görögkeleti templom működött.

A szerbek és a cigányok folyamatos betelepülése során a Palánk kisvártatva a török-korihoz hasonló balkánias-keleties arculatot öltött. Az épületek zöme fából és nádból összerótt, szalmával fedett nyomorúságos viskó volt; természetesen kémény nélkül, füstöt okádó, tűzveszélyes szabad tűzhellyel. A cigányok és a szegényebb rácok csapatostul, egymás hegyén-hátán szorongtak egy-egy ilyen enyhelyen. Mindenki oda építkezett, ahová akart, minek következtében csakhamar kalyiba-tenger borította a vár és a sánc előterét, amely eltorlaszolta az utakat is. Az utcákat, a közöket, a sáncárkot szemétlerakó helynek használták, és nem gondoskodtak a szennyvíz elvezetéséről sem. Szerén-szerte posványok, szemétkupacok, sőt elföldeletlen dögök árasztották a bűzt és terjesztették a ragályt.

1697. május 7-ének délelőttjén tűzvész támadt a Palánkban, amely néhány óra leforgása alatt csaknem teljesen megsemmisítette a városrész épületeit. A katonai és a kamarai igazgatás ezt használta ki régóta dédelgetett városrendezési terveinek megvalósítására. A telkek újraosztásakor tizenkét, többé-kevésbé szabályos alaprajzú tömböt alakítottak ki, a sáncok melletti és a vár előtti térséget megtisztították a lakóházaktól, s a várral szembeni soron jobbára csak középületek és boltok építésére adtak engedélyt. Ezúttal sem sikerült azonban végrehajtaniuk a szegényebb népelemek kitelepítését — pedig számukra a Palánktól délre eső üres területen, az egykori Szentháromság-kápolna környékén már az új helyet is kiszemelték —, s kénytelenek voltak eltűrni a korábban különösen tűzveszélyesnek ítélt sörbetföző házak működését is. Mivel az újjáépítés felettébb vontatottan haladt s a házak többségén még 1702-ben sem volt tető, a Palánk új képe aligha nyerte meg a merőben más viszonyokhoz szokott, rendszerető német tisztviselők tetszését.21

A csaknem kizárólag magyarok lakta, kerítetlen Alsó- és Felsővárosban tizenhét, illetve húsz háztömböt jelölnek az 1710-es évek elején készült helyszínrajzok. Míg a Felsőváros házai nagy területen szétszórva helyezkedtek el, addig az alsóvárosiak nagyjában-egészében egy bokorba húzódva fogták közre a „magyar város" szellemi és vallási központját: a Havi Boldogasszony-templomot .{025}és a felszabadulás után jócskán kiépült ferences kolostort.22 Hogy a két külvárosban milyen minőségű lakóházak álltak és milyen rend uralkodott, azt adatok híján nehéz volna eldönteni.

2. KATONAI ÉS KAMARAI IGAZGATÁS ALATT

Szeged a visszafoglalás után török garnizonból császári garnizonná alakult át, s meg is maradt annak jó negyedszázadig. A Haditanácsot több, egymással is összefüggő ok is arra kényszerítette, hogy itt állandó helyőrséget tartson. Egyrészt az, hogy Temesvárt és vele együtt a Temesközt nem sikerült visszafoglalniuk a császári hadaknak, s így a török, illetve a Habsburg birodalom közti határ egészen 1716-ig a Tisza Szeged alatti szakasza mentén húzódott. Másrészt az, hogy - azt a két évet (1688—1690) leszámítva, amíg Belgrád is a császáriak kezén volt - a Magyarország visszaszerzésére küldött török hadak rendszerint Péterváradnál próbálkoztak az átkeléssel, s több ízben is jó mélyen behatoltak a Duna—Tisza közére. Hogy mást ne is említsünk, 1697. szeptember 11-én Savoyai Jenő herceg itt, a Szegedtől mindössze 50 kilométerre fekvő Zentánál aratta az egész felszabadító háború egyik legnagyobb győzelmét. Mivel a törököknek időlegesen a péterváradi sáncokat és néhány bácskai palánkot is sikerült kézrekeríteniük, Szeged nemcsak Temesvárral, hanem ezekkel szemben is végvári funkciókat látott el, s így valóban joggal írhatták 1698-ban az itteni magyar katonák, hogy erősségük a Budáig tartó császári végvárláncolat elővédje („antemurale omnium praesidiorum Caesareorum Budám usque"), és hogy állandó vérhullatással védelmezik a tiszai részeket a „barbár török nép" ellen.23 Harmadrészt szerepet szánt Szegednek a császári kormányzat a térség nehezen áttekinthető etnikai és politikai viszonyainak ellenőrzésében is.

Ilyen körülmények közt érthető, hogy a település és környéke sorsának alakításában végig a Rákóczi-szabadságharc bukása utáni időszakig a várban parancsnokló kommandánst illette a döntő szó. A Haditanács először magát Johann Donatus Heissler tábornokot nevezte ki ide, akit még 1686 novemberében Dietrich Heinrich Nehem váltott fel. Nehem 1689-ig szolgált itt, majd sorrendben Fingermann alezredes (1689—1691), Mortaigne tábornok — ő 1691. október 10-én belehalt csatában szerzett sebeibe és (De la Vergnehez és Heisslerhez, aki az 1696. augusztus 26-i becskereki csatában esett el, hasonlóan) az alsóvárosi templomban helyezték örök nyugalomra —, Johann Franz Joseph Huyn ezredes {026} (1691—1695), Liebenberg ezredes (1695), Johann Friedrich Globitz őrnagy (1695—1697), Mathias Salzer alezredes (1697—1699), végül ismét Globitz — ekkor már ezredesként — parancsnokolt a szegedi várban.24

A német helyőrséget a felszabadulás után először a Fürstenberg-ezred két százada adta, utóbb a Marsigli- és a Heister-ezredbeliek állomásoztak itt.25

A szegedi magyar katonaság — ahogy akkortájt nevezték: a milícia vagy Nationalmiliz — státusza felettébb rendhagyóan alakult. Az uralkodó — Esterházy Pál nádor javaslatára,26 — Szeged székhellyel életre keltette a Mohács előtt létezett alsó-magyarországi főkapitányságot, és erre a tisztségre ifjabb Bercsényi Miklós grófot nevezte ki. Bercsényi főkapitány a kommandáns egyenrangú társaként működött; a neki adott instrukció szerint huszárainak és hajdúinak feladata a sáncokkal a várhoz kapcsolt Palánk védelme és kapuinak őrzése volt.27 Bercsényi ritkán tartózkodott székhelyén,28 helyette alkapitányai — sorrendben: Semsey Zsigmond, Bottyán János, Liptay András és Szatmáry Imre — irányították a magyar milíciát.29 A magyar huszárok és hajdúk Szegedre telepítése ellen lényegében minden érdekelt fél tiltakozott. Az ebben az országrészben parancsnokló Caraffa generális kijelentette, hogy élelmezésüket nem lehet majd biztosítani, a kommandáns pedig azt nehezményezte, hogy a gondjaira bízott erősségben egy tőle nem függő seregtest állomásozik. A városi tanács is sietett panaszt emelni a Haditanácsnál;30 a polgároknak nyilvánvalóan az fájt leginkább, hogy a jövevények megkurtítják a város haszonvételeit, és kiszorítják őket a Palánkból, a település természetes központjából, ahol mintegy százharminc esztendei várakozás után31 éppen az elmúlt napokban vethették meg újra a lábukat.

A szegedi helyőrség összetétele és belső viszonylatrendszere még bonyolultabbá — jobban mondva: még zavarosabbá — vált a harmadik elem, a rác határőrök ide településével. 1687 augusztusában éppen Nehem szegedi kommandáns adott igazolást Novak Petrovic kapitánynak, hogy az 4892 rácot vezetett át a török határvidékről a császár fennhatósága alá. A Haditanács szeptember 1-én utasította {027} Nehemt, hogy az időközben ezerötszáz főre olvadt csapatot Szegeden, Szabadkán és Baján helyezze el.32 Mivel forrásaink a következő esztendőkben mélyen hallgatnak Szegeden élő szerb fegyverforgatóiról, arra kell gondolnunk, hogy a terv vagy nem került végrehajtásra, vagy az ide telepített rácok hamar továbbálltak. Annyi azonban mindenesetre bizonyos, hogy az 1690-es évek közepén már szép számmal képviseltették magukat a szegedi hadinép soraiban. Lambion hadmérnök 1695-ös beszámolója szerint a Palánkot mintegy háromezer rác és magyar lakja.33 A városnegyed 1697-ben felfektetett telekkönyvéből — amely általában a telektulajdonosok nemzetiségét és foglalkozását is feltünteti — viszonylag pontosan leolvasható, hogy a felszabadulás után tíz esztendővel már valamivel több szerb élt itt, mint magyar. Az összes telektulajdonos csaknem kétharmada katona volt; a huszároknál erőteljes magyar, a hajdúknál enyhe rác túlsúly mutatkozik (60:37, illetve 117:129). Mivel a telekkönyv az 1697 és 1715 közti tulajdonosváltozásokat is jelzi, megállapítható belőle, hogy a következő esztendők a rác etnikum jelentős előretörését hozták, minek következtében a magyar lakosság már az 1690-es évek végén kezdett kiszorulni a Palánkból.34

Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a szegedi milícia magyar és rác eleme külön szervezettel rendelkezett: Lottos János hajdúhadnagy például több folyamodványában is „a gyalogos renden levő szegedi magyar milícia főhadnagyának" („militiae ordinis pedestris Szegedini Hungaricae supremus ductor") mondja magát,35 és a magyar katonaságnak külön kocsmája és tömlöce volt a Palánkban. A Palánk belső rendjének megjavítását célzó 1697-es szabályzat, úgy tűnik, még a különállás okaira is rávilágít: ez ugyanis úgy rendelkezik, hogy a magyarokat és a rácokat elkülönített tömbökbe kell telepíteni, ami nem vall túlságosan nagy egyetértésre. A telekkönyv azonban — amely arról is tájékoztat, hogy az illető huszár vagy hajdú kinek a csapatába tartozik — végül is nem erősíti meg e feltételezésünket. Igaz, Tugali hadnagy teljes altiszti kara rácokból állott, s rácok voltak az alatta szolgáló hajdúk is, Lottos János, Szentlászlay János és Nagy János hadnagyok csapatában azonban — zömmel magyar altisztek vezetésével — szép számmal találhatók rác hajdúk is. Ugyancsak vegyes etnikumú volt az elma-gyarosodóban levő, rác származású Pap György hadnagy huszárcsapata is.36{028}

A szervezeti beosztás feltárását tovább nehezíti, hogy 1693-tól fogva ugyanez a Pap György a helyettes várkapitány tisztét is betöltötte.37 Mivel Bercsényi vicéje ez idő tájt Szatmáry Imre volt, Pap csakis a kommandáns helyettese lehetett, amiből az következnék, hogy csapata — a milícia legértékesebb eleme — is a német parancsnok irányítása alatt állott.

A fenti ellentmondásokat lényegében csak egyképpen lehet feloldani. Nyilván az történhetett, hogy az ide telepített rác fegyverforgatókat kezdetben külön egységként kezelték, és a kommandáns alá rendelték. A magyar, illetve rác csapatok közti határok azonban, az együttélés és az együttműködés hatására hamarosan elmosódtak; a harcokban elhullott vagy eltávozott magyar katonák helyére rácok léptek be az eredetileg színmagyar hajdú- és huszárkötelékekbe, anélkül azonban, hogy a magyarok kiváltságai rájuk is kiterjedtek volna. A megváltozott etnikai összetétel azután gyorsan maga után vonta az alárendeltségi viszonyok változását is; ezt megkönnyítette, hogy Bercsényi mindvégig távolról és közömbösen szemlélte a gondjaira bízott milícia sorsának alakulását, amelynek irányítása a gyakorlatban — alkapitányai tiltakozása dacára — csakhamar átcsúszott a helyi kommandáns kezébe.

Bár Bercsényi még 1696-ban is javaslatot tett új vicéje személyére,38 sőt a varsói francia követ még 1701-ben is szegedi parancsnoknak („gouverneur de Segedin") titulálta őt,39 a magyar milícia különállása az 1690-es évek közepe táján megszűnt, és a helyőrség három eleme de facto egységes irányítás alá került. Az 1697-es telekkönyvben már nyoma sincs az 1686-ban feltámasztott szegedi főkapitányságnak (bár meglehet, hogy a benne említett „egykori kapitánysági székház", amelyben ekkortájt a német hadbiztos lakott, Bercsényi itteni képviselőinek hivatala volt).40

A szegedi magyar milícia rendszeresen részt vett a császári hadak délvidéki és balkáni hadműveleteiben. A huszárok, Bottyán János vezetésével, ott voltak Caprara Nis felé előretörő seregében; a generális azt jelentette róluk, hogy az akkor török zsoldban harcoló Thököly Imrével konspirálnak.41 Rózsa István szegedi huszár viszont olyannyira kitüntette magát az 1697. szeptember 11-izentai csatában, hogy a császár mentesítette őt a közterhektől, házát pedig a katona ibe-szállásolástól.42 Ugyanez évben a kurucokkal is meggyűlt az itteni határőrök baja.{029}

Tokaj és Sárospatak feladása után,43 július végén a hegyaljai felkelők egy negyven fős csapata, Temesvárra igyekezve, Szeged közelében kelt át a Maroson, mire a kommandáns huszár- és hajdúegységeket küldött a folyóhoz az átkelők szemmel tartására.44 November 3-án a temesvári törökök és az oda menekült kurucok Szeged alá ütöttek, onnan marhákat hajtottak el, a szentesiektől pedig szénát és abrakot zsákmányoltak. A nyomukba eredt határőrök már nem tudták megakadályozni, hogy átlépjék a Tiszát és a Marost, s zsákmányukat Temesvár táján biztonságba helyezzék. A kurucok, két szabadon bocsátott foglyuk útján, megüzenték Szegedre és a környékbeli falvakba, hogy ez még csak a kezdet volt, s hamarosan nagyobb erőkkel látogatnak majd el ide. Ahogy a hideg megjön és a Tisza beáll, úgymond, úgy befűtenek nekik, hogy télen sem lesz szükségük kályhára. Mivel, a hírek szerint, a kurucok sokan voltak, a császári határőrök pedig szétszórva és egymástól távol állomásoztak, Szegeden attól tartottak, hogy a „selma rebellisek" („schellmische Rebellen") már a fagy beállta előtt könnyűszerrel átkelnek a rendkívül leapadt folyón és beváltják fenyegetéseiket.45 (Éppenséggel nem lehetetlen, hogy novemberi portyázok közt ott voltak azok a szegedi milicisták is, akik 1697 áprilisában, fizetetlenségük miatt, odahagyták a császár zászlaját és a Temesvárott verbuváló Szappanos nevű kuruc hadnagyhoz csatlakoztak.46)

A szegedi főkapitányság magyar katonái eredetileg zsoldosnak minősültek; mivel azonban zsoldot csak nagyritkán láttak, végül is törökföldi zsákmányolásból,47 de még inkább termelőmunkából éltek: részben szarvasmarha-tenyésztéssel,48 részben pedig szántóföldi és szőlőműveléssel foglalkoztak. Egy későbbi árverési jegyzékből kitetszik, hogy a felsővárosi és a kisszabadkai „promontóriu-mon" több tisztnek, altisztnek és közlegénynek volt szőlőbirtoka (Szentlászlay János hajdúhadnagynak kettő is). E szőlők termésfölöslegének kimérésére szolgált a magyar katonaság Palánk-béli kocsmája. Ettől külön volt kocsmája Semsey Zsigmond alkapitánynak — utóbb ez Pap György huszárhadnagy feleségéé lett — és Lottos János hajdúhadnagynak; Liptay András alkapitány pedig egy mészárszék megnyitására kért engedélyt a kamarától. A rác huszárok között viszont akadtak olyanok, akik kereskedéssel, illetve kézművességgel (aranyművesként, {030} lakatosként) keresték kenyerüket.49 Mint Rózsa István fentebb idézett példája tanúsítja, a katonák a XVII. század végén csak érdemeik fejében mentesülhettek a közterhek és a beszállásolás alól, s kemény küzdelmet kellett vívniuk a kamarai hatóságokkal tizedmentességük elismertetése végett is.50

Mint tapasztalható, a Szegeden élő határőrök társadalmi státusza és életmódja nem sokban különbözött az ország törökkel szomszédos területeire telepített, a nekik kiosztott földért katonai szolgálattal tartozó, kétlaki szerbekétől, így, miután a bécsi kormányzat 1702-ben kialakította a drávai, a dunai, a marosi és a tiszai határőrvidéket, az időközben a kommandáns irányítása alá került magyar milicisták is — láthatólag tiltakozás nélkül és zökkenőmentesen — beletagolódtak e másutt kizárólag szerbekből álló katonai szervezetbe.51

Károlyi Sándor szatmári főispán, aki a magyar rendek képviseletében vett részt a tiszai és a marosi bizottság munkájában, így számol be a tiszai szervezet felállításáról: „Titeltöl Szegedigh a Tisza tétetvén hátáról a török és keresztény között, a Tisza mellett való rátzság reguláltatott, s az fegyveres népnek sántzokról sántzokra való osztása, meghatározása concludáltatott [véghez vitetett], s annak szántó fölgye, réttye ki hasítatott, s az fegyvertelen penigh tereh viselés alá vettetett."52

Az így berendezett tiszai szerb határőrvidék, amelynek a mindenkori szegedi kommandáns parancsolt, Szegeddel együtt tizenegy „sáncból" és abban kereken négyezer katonából állott. Bár Károlyi nem tartotta szükségesnek megemlíteni azt a merőben szokatlan körülményt, hogy Szegeden magyar határőrök is vannak, ezt egyértelműen bizonyítják a Rákóczi-kori fejlemények.

A kommandatúra — és persze a katonaság — mellett a kamarai prefektúra volt a város életének másik, meghatározó tényezője. I. Lipót császár 1688. április 5-én, a fegyverjog alapján, az Udvari Kamara alá rendelte a töröktől visszafoglalt magyar országrészeket, és azok igazgatásával a Budai és a Csáktornyai Kamarai Adminisztrációt (Cameral-Administration zu Ofen és zu Tsakaturn) bízta meg, majd ugyanez év november 5-én ezeket bíráskodási jogkörrel is felruházta. A Budai Kamarai Adminisztráció minden fontosabb városban — így Szegeden is — kirendeltségeket (prefektúrákat) állított fel53 a helyi és környékbeli királyi {031} haszonvételek (birtokok, vám- és révhelyek, egyenesadók, regáléjogok) kezelésére, irányítására és ellenőrzésére.

A szegedi prefektúra és harmincadhivatal azonban, akkor még a Budai Kamarai Felügyelőség (Ofner Cameral-Inspektorat) fiókjaként, valójában már 1687 tavaszán megkezdte működését. A prefektussá katonai szolgálatai jutalmául kinevezett Johann Kari Greyl legfontosabb teendője kezdetben az volt, hogy a visszafoglalás révén a kincstárra háramlott javakat — vagyis a régi kamarai birtokokat, valamint azon birtokokat, amelyek gazdái jogaikat nem tudták elégséges módon igazolni — összeírja. Utóbb a fogyasztási adók (accisa) bevezetésére és a tiszai halászat értékesítésére utasították. Beosztottjának, Paul Wibmer harminca-dósnak főleg a török földről érkezett áruszállítmányok elvámolása, a csempészet felszámolása, az utak karbantartása, fiókharmincadok felállítása és a déli részek sóval való ellátása (egészen Belgrádig) adott nem kevés elfoglaltságot. A budai Kamarai Adminisztráció felállítása után Wibmer rukkolt elő prefektussá — miközben a harmincadosságot is megtartotta —, őt Mathias Zier (1691—1695), Johann Gerhard Herdegen, a nagy gazdasági terveket kovácsoló egykori budai tiszttartó (1695—1707), Mathias Führer (1707—1710), s végül Joseph Cometh — 1693-tól fogva itteni ellenőr (Gegenschreiber) — követte. A prefektus fizetése évi 500 és 900 forint között mozgott, az ellenőr általában ennek a felét kapta.54

A szegedi prefektúra évről évre nyereséggel zárta tevékenységét és tetemes összegeket fizetett be a Budai Kamarai Igazgatóság pénztárába:55

A fenti táblázatból világosan kitetszik, hogy a vámjövedelmek — három esztendő (1687, 1697 és 1699) kivételével — jócskán (1694-ben tízszeresen) meghaladták a tiszttartóságiakat. Nyilvánvaló tehát, hogy a bevételekben és — ennek folyományaként — az egyenlegekben észlelhető nagy ingadozások oka a kereskedelmi forgalom természetszerű egyenetlenségében keresendő. Egy 1698-as összesítő értékelés szerint a szegedi prefektúra összbevételeinek körülbelül egyharmada az ún. sóbeváltásból származott.56 Ezt a megállapítást alátámasztani látszik a fenti táblázat és a szegedi sójövedelem alakulásáról készített, töredékes kimutatás57 összevetése is: {034}

(Ugyanezen kimutatás szerint a sóforgalom megvámolása 1689-ben 10 148 forintot hozott, mivel azonban az ez évi vámbevétel 3881 forint, az összbevétel pedig 9572 forint volt, e szám vagy elírás lehet, vagy pedig azt jelzi, hogy a sófondot ekkor külön kezelték.) Az 1698-as értékelés készítője egyébként úgy vélekedett, hogy ha a lakosság, mint korábban, ismét szabadon kereskedhetne a sóval, az abból származó jövedelem még tovább növekednék.58 1698-ban a kamara sóhivatalt is felállított, a hivatal jövedelmét növelte a Tiszán tutajjal leszállított faáru értékesítése is.

A kereskedelmi forgalom másik meghatározó tényezője a török birodalommal folytatott árucsere volt, amelyre már a Wibmernek adott, 1687-es instruk;ió is súllyal utalt. A török birodalomban élő mohamedán, zsidó és — az összefoglaló névvel „görögnek" nevezett — balkáni görög-keleti kereskedők, akik az idők folyamán mind nagyobb szerepet kaptak a két birodalom közt, hazánk területén át folytatott távolsági és a kiskereskedelemben,59 a legkönnyebben éppen a szegedi vámhivatal érintésével érhették el az ország belsőbb területeit, akár Temesvárról, akár pedig Belgrádról indultak el. (Szegeden ugyan nem alakult ki olyan népes görög kolónia, mint Kecskeméten, Debrecenben és Tokajon,60 de a görögök a századforduló táján már itt is kezdtek megtelepedni. Ennek egyik első jele, hogy Móra Pál szőlejét 1701 szeptemberében egy Kozma nevű görög vásárolta meg 18 forintért.61) Mindennek alapján alighanem teljes joggal feltételezhetjük, hogy a szegedi vámbevételek változásában, a sóforgalomé mellett, sőt az előtt a Balkánnal {034} folytatott árucsere ingadozásai tükröződnek elsősorban. Bár a viszonyok fokozódó normalizálódásával a szegedieknek messze vidékekre kellett elmenniök, hogy a többszörös pusztítás és sarc után megfogyatkozott állatállományt pótolni tudják. Az állatkereskedelem időleges fellendülését mutatja, hogy a Vichextract (állatforgalmi kimutatás) szerint csak 1695. április és május havában Erdélyből behozott Rácz Ignác 190 ökröt, 3 tehenet és 28 borjút, Cseperke Máté volt főbíró 103 ökröt, 2 tehenet, Kipra József 24 ökröt és 2 tehenet, Babarczi Gergely 33 ökröt. Rácz Miklós 35 ökröt és 2 tehenet, két hátaslovat, Osztója és Bugarin nevű rácok 76 ökröt, Rácz Gyura 40 ökröt, Zsivó rác 2 ökröt és 38 tehenet, Kis Görög 16 ökröt, 4 tehenet és 45 borjút, valamint 2 hátaslovat. A harmincadhivatal kimutatása szerint a városi tanács tagjai és a helyőrség rác katonái együtt kereskedtek. 62

A tiszttartói jövedelmekről úgy nyilatkozott az említett 1698-as információ, hogy azok az idők folyamán erőst megcsappantak; még hozzá azért, mert a helyi tizedre és fogyasztási adóra a katonai parancsnok tenyerelt rá, a csongrádi és vásárhelyi uradalmat pedig a császár Leopold Schlick generálisnak adományozta.63 Megjegyzendő azonban, hogy ez a jövedelemvisszaesés a fenti összesítésben egyáltalán nem tükröződik: a tiszttartói jövedelmek a századforduló táján inkább emelkednek, semmint csökkennek. A prefektúra kocsmát és sörfőzőt üzemeltetett a Palánkban; ezeket maguk a kamarai tisztek szokták, szabott összegért, bérbe venni. A kamarauradalmi kocsma haszna azonban aligha válthatta be a hozzá fűzött reményeket, hiszen a kamarai tiszteknek végül nem sikerült megakadályozniuk, hogy a kommandáns, a város, a magyar katonaság egyeteme, egyes tisztek, városi tisztségviselők és magánszemélyek is kocsmát nyithassanak.64

Ugyancsak az 1698-as információ szerint a prefektúra jövedelmeinek — valójában inkább kiadásainak — java részét várerősítési munkálatokra, helyőrségi épületekre és más katonai célokra fordították.65 A 760 és 2500 forint között mozgó évi kiadás ugyanis valójában csak az első pillantásra tűnhet a feladatokhoz képest alacsonynak, hiszen tudjuk, hogy az 1697-es tűzvész során megsemmisült kamarai épületek (a prefektusi hivatal, a sóház, a kocsma és a sörfőzde) újjáépítése együttesen sem került többe ezer forintnál,66 és hogy a prefektúra szükség esetén igénybe vehette a környékbeli alattvalók ingyenes robotmunkáját is. Ugyanakkor bizonyos, hogy a fenti táblázatban szereplő kiadások nem foglalják magukba a hivatal működési költségeit; a feltüntetett összegek ugyanis a legtöbb évben még a {035} prefektus és az ellenőr fizetését sem fedezték volna, jóllehet munkájukat több alkalmazott (két lovasfutár, írnok, molnárbíró és molnár) is segítette.

A Budai Kamarai Igazgatóság mellett még három központi szervnek volt kirendeltsége Szegeden. A Bécsben székelő Főhadbiztosságot (Generalkriegscom-missariat) egy komisszárius képviselte itt, aki a hadsereg mozgatásával és ellátásával kapcsolatos teendőket (pl. a porciószedést és a forspont-állítást) végezte. A kamarai prefektussal egyenrangú személynek tekintették, és beleszólása volt a Pa-lánk-beli viszonyok alakításába is. A legtöbb alkalmazottat az Élelmezési Igazgatóság (Oberproviantsdirection) foglalkoztatta. Az 1697-es telekkönyvi felvétel szerint csupán a Palánk lakói közül huszonhárom talált munkát az Igazgatóság által itt felállított profunthazban. Mégpedig 10 ökrösbéres, 7 liszthordó legény, 2—2 péklegény, illetve favágó, 1—1 vízhordó, illetve szolgalegény, s valószínűleg ide sorolható a telekkönyv által „császárinak" minősített molnár is.67 Az ide rendelt élelmezési biztosnak szüksége is lehetett ennyi — vagy még tán ennél is több — beosztottra, hiszen rendesen évi húsz-huszonötezer bécsi mázsa gabona, illetve liszt tárolásáról, mozgatásáról és feldolgozásáról kellett gondoskodnia,68 mivel a déli hadszintéren működő császári hadak kenyérrel való ellátása nagyobbrészt az ő feladata volt. Ugyancsak a Palánk telekkönyvében bukkanhatunk rá a Hajózási Hivatal (Bruck- und Schiffamt) néhány alkalmazottjára is.69

Anélkül, hogy esetleges túlkapásaikat mindenáron mentegetni akarnók, meg kell jegyeznünk: nincs nyoma annak, hogy a Szegeden szolgáló német tisztek és tisztviselők a nép nyúzásában és kínzásában lelték volna örömüket. Általában kipróbált, bátor katonák és lelkiismeretes, szorgos hivatalnokok voltak, akik a számukra idegen és nehezen áttekinthető viszonyok között is igyekeztek megfelelni azoknak a nehéz feladatoknak, amelyekkel feletteseik megbízták őket. A császár nem nekik, hanem a generálisoknak, a hadsereg szállítóinak és kölcsönzőinek osztogatta a visszafoglalt uradalmakat, és nincs tudomásunk róla, hogy bármelyikük is meggazdagodott volna a gondjaira bízott alattvalók zsírján. Amikor az alattvalók érdekeit sértették, nem a személyes rosszakarat, a céltalan önkényeskedés, hanem a háborús idők vaskényszere irányította tetteiket. Állítjuk ezt annak dacára, hogy Szeged város féltve őrizgetett privilégiumainak nem volt olyan pontja, amelyet az idők folyamán a helyi katonai és kamarai tisztségviselők {036} többszörösen meg ne sértettek volna, és annak ellenére, hogy a polgárságra egyes években olyan nyomasztó terhek zúdultak, amilyenekhez foghatót a török időkben is ritkán találhatunk. Mindez ugyanis részben a város „lefokozott" jogállásából, részben pedig abból eredt, hogy természetesen az ország lakosságának is fokozottan részt kellett vállalnia a hosszan elnyúló háború terheiből.

Kivált, ha — mint Szeged — a hadszíntér közelében és olyan utak metszéspontján feküdt, amelyen a Balkán felé igyekvő és onnan visszatérő ármáda közlekedni szokott. A hosszú háborút lezáró karlócai békéig (1699. január 26.) terjedő időszakban a szegedi lakosságnak módjában volt színről színre megismerkedni a felszabadító háború fővezéreivel és legendás hőseivel is. Például Lotharin-giai Károly herceg és Miksa Emánuel bajor választófejedelem 1687-ben, Badeni Lajos őrgróf 1687-ben és 1691-ben, Frigyes Ágost szász választófejedelem 1695-ben, Savoyai Jenő herceg pedig 1697-ben fordult meg itt. Ha nem többezres — sőt, több tízezres — sereg élén érkeznek ide, a szegediek biztos örülnek, hogy vendégül láthatják azokat a férfiakat, akiknek a nevét egész Európa visszhangozta, így azonban megjelenésük egyet jelentett a rendkívüli kiadások és szolgáltatások, megpróbáltatások és megadóztatások áradásszerű szaporodásával.70 S a hadjárás csak nem akart szűnni; 1687 és 1698 között alig akadt esztendő, amelyben nagyobb had nem szállt a város alá.

A kezdetben 1000 talléros, majd 4200 forintra emelt, utóbb pedig ismét 2500 forintra mérsékelt rendes évi adót a népes közösség még akkor is jól elbírta volna, ha ehhez tizedfizetési és közmunkakötelezettség, valamint sok más apróbb-nagyobb szolgáltatás is járul.71 Ami igazán nyomasztóan hatott a lakosságra, az a betervezhetetlen, csapásszerűen jelentkező rendkívüli teher volt. Az 1695. év rendkívüli szolgáltatásait, illetve pusztításait ekként szedte csokorba a városi tanács következő évi folyamodványa: Bár már 1690 óta sokat szenvedtek a fel s alá járó hadaktól, az 1695-ös év megpróbáltatásai — lévén, hogy az egész császári ármáda Szegeden át vonult Temesvár sikertelen ostromára — minden eddigit felülmúltak:

1. A katonák gabonájukat még zölden lelegeltették, illetve megették, minden szénájukat és szalmájukat magukkal vitték, minek következtében a múlt télen állataik elhullottak.

2. Az ármáda számára emelt Tisza- és Maros-hídnál embereiket 30, 40, 50, 60,100 napig, sőt még ennél is tovább robotoltatták, s így gazdaságukkal nem tudtak törődni.

3. Rengeteg szekeret adtak a had alá, anélkül, hogy ennek fejében rendes kötelezettségeiket mérsékelték volna. Ugyancsak ellenszolgáltatás nélkül mintegy kétezer szekér zabbal segítették ki a hadat. {037}

4. Jóllehet a múlt télen a temesvári törökök és kurucok százhatvan marhájukat hajtották el, a két náluk állomásozó regiment katonái sem kímélik állataikat: tizenöt ökrük az ő kezükön tűnt el.

5-6 Bár a várban levő kvártélyokat több ízben is kijavították, és 14 000 kéve nádat szállítottak be oda tüzelőnek és más célokra, 1690 óta télen-nyáron háromnégy katona van egyszerre házaikban bekvártélyozva. Ezek, ha elégedetlenek az ellátással, gyakran a gazdára támadnak, sőt lopnak is.

7. Hét forintjával számolva havi száz porciót kívánnak tőlük (ami a megállapított adójuknak pontosan a duplája).72

Bár ennyire nehéz év, szerencsére, kevés akadt, érthető, hogy a városi tanács — a kommandáns támogatásával — mindent elkövetett, hogy a teherviselésbe a magyar és a rác milicistákat is bevonja. E törekvésüket időlegesen siker koronázta: 1693-tól fogva a milicisták is fizették a tizedeket, részt vettek a közmunkákban, és házaikban bekvártélyozott német katonákat tartottak. Mivel azonban emiatt a szolgálat odahagyásával fenyegetődztek, a Haditanács 1699-ben is ismét mentesítette őket ezek alól;73 nyilván abból a megfontolásból, hogy a török—Habsburg békekötés folytán a polgárokra is lényegesen kevesebb teher hárul majd.

A városi tanács a legtöbbször és leghangosabban egyébként nem a rendkívüli adókat és a katonai kihágásokat, hanem a középkori privilégiumain esett sérelmeket nehezményezte a császárnál és az Udvari Kamaránál.

A szegediek persze nem az üres címre, hanem az azzal járó, kézzelfogható előnyökre pályáztak. Ameddig ugyanis csupán „királyi szabadosoknak" számítottak, addig a kamarai kirendeltség gyakorolta mindazon jogokat, amelyek a szabadalmas városokban a tanácsot illették, és ilyformán a városélet csaknem minden megnyilvánulásába beleszólással bírt. Hozzá folyt be az itteni haszonvételek (tiszai révforgalom és halászat, a Szeged birtokában levő Tápé falu és Vártó halászóhely) jövedelme s a kocsmák, mészárszékek és boltok illetéke. A pre-fektúra saját haszonvételi forrásokat nyithatott, ellenőrizte a ház- és telekforgalmat; ha úgy tetszett neki, a megüredesett ingatlanokat saját kezelésébe vette vagy továbbajándékozta. Limitálta az árakat és a béreket, hitelesítette a városban használatos mértékeket. A településen ingatlannal vagy valaminemű más haszonvételi forrással rendelkező kamarai, sótári és élelmezési tisztviselők, katonatisztek, illetve határőrök nem járultak hozzá a közterhekhez, a polgárokkal viszont jobbágyként bántak: őket ingyenes közmunkára és fogyasztási adók fizetésére kényszerítették. Jóllehet a kamarának magának is voltak malmai, a hadsereg számára szükséges gabonát a polgárok malmaiban őröltette lisztté. A gonosztevők felett {038} nem a városi tanács, hanem katonai bíróság ítélkezett; a polgárok és határőrök peres ügyeiben pedig a prefektúra döntött.74 1695-ben Eötvös István bírónak is Herdegen és Cometh előtt kellett felelnie Varga István katona azon vádjaira, hogy őt házából kirángattatta és alaposan eldöngettette. (Eötvös azzal védekezett, hogy a viszálykodást Varga kezdte: őt „borjúbaszó bírónak" csúfolta és kövekkel hajigálta.)75 Látnivaló, hogy a közvetlen kamarai fennhatóság nemcsak súlyos presztízsveszteséget, hanem jelentős bevételcsökkenést is okozott a sokfelől szorongatott, némelykor szinte elviselhetetlen terheket hordozó városnak.

Mindebből persze merőben helytelen lenne arra következtetni, hogy a központi kormányhatóságok és helyi megbízottaik érdektelenül vagy akár csak közönyösen szemlélték a város vergődését. Nehezebb esztendők vagy a sűrűn előforduló természeti csapások és tűzvészek után a kamara rendszeresen lemondott a tizedről vagy annak feléről, sőt az is előfordult, hogy e mellett még a fogyasztási adó és a robot alól is mentesítette a lakosokat. A Palánkot elsöprő 1697-es tűzvész után pedig három esztendőre mindennemű adó alól felmentést nyertek.76 Időlegesen Tápé és a Vártó is visszakerült a város használatába.77

Az alsóvárosi templomban megkereszteltek számának alakulása azt mutatja, hogy a város gyorsan kiheverte a felszabadítással járó megpróbáltatásokat, és lakossága 1689-től kezdve gyorsan növekedett: olyannyira, hogy Szeged a századfordulóra az ország egyik legnépesebb városává lett. (A megkereszteltek számából a Hatvani István debreceni professzor által ajánlott 34 ezrelékes koefficienssel számítottuk ki az abszolút népességszámot.78)

Az ilyképpen kikalkulált népességszám azonban több oknál fogva sem lehet azonos az abszolút népességszámmal. Egyrészt azért, mert a városban éltek görögkeleti, sőt feltehetőleg protestáns vallásúak is, másrészt pedig azért, mert az itt kereszteltető katolikus magyar, német és szerb szülők sem voltak szükségképp mindannyian szegediek. A csaknem kizárólag a Palánkban honos szerb háztartásfők száma több-kevesebb pontossággal leolvasható e városnegyed 1697-ben felfektetett telekkönyvéből, ugyanakkor viszont ez sem nyújt fogódzókat a háztartáson-kénti átlaglétszám meghatározásához. Mivel többségük katona volt, sok töredékcsaláddal számolhatunk, s így a kereken 350 összeírt szerb polgár és katona 1200 fősnél nagyobb össznépességet aligha reprezentált.79 Ráadásul az anyakönyvi bejegyzések arra is figyelmeztetnek, hogy jóval több katolikus rác élt itt, mint azt az e tényre úgyszintén utaló telekkönyv sejteti. A protestánsok számának megragadásához semminemű alapunk sincs:80 aligha tévedünk azonban nagyot, ha úgy véljük: az itt kereszteltető idegen helységbeliek és katolikus szerbek számát aligha haladta meg. így azután az abszolút népességszámot az anyakönyvekből kikövetkeztethető katolikus és a telekkönyvből kiolvasható görög-keleti népességszám összege adja. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a szerbek száma 1697 után jócskán megnövekedett, így 1700-tól fogva nem 1200-zal, hanem 1500— 1800-zal kell megnövelnünk a katolikusok számát. Szeged város abszolút lakosságszáma tehát, feltételezésünk szerint, így alakult: {040}

Az eljárás helyességét ellenőrizni is tudjuk: a tiszai határőrvidék felállításakor, 1702-ben 1421 háztartást vettek számba Szegeden;81 ezt a konvencionális ötös számmal megszorozva a fenti kalkuláció révén nyert népességszámhoz (1702-ben: 5088 + 2000=7088) jutunk (7105).

Mivel Szeged 1701-ig folyamatos, néhol ugrásszerű népességgyarapodását láthatólag nem a magyar milícia felállítása, sőt nem is a rácok idetelepedése okozta, nyilvánvaló, hogy annak magyarázatát a környékbeliek Szegedre menekülésében kell keresnünk. Mivel utóbb már csak rác lakossággal szerepel, nyilván itt találtak menedéket például a martonosi magyarok is. Lambion hadmérnök, aki 1695-ben járta be e vidéket, üresen találta Makót és Hódmezővásárhelyt,82 s adataink vannak rá, hogy egyes vásárhelyiek valóban Szegeden vonták meg magukat.83 A bökkenő csak az, hogy a vásárhelyiek beözönlése nem a katolikusok, hanem inkább a reformátusok számát növelte volna.84 Ebből egyrészt az következik, hogy Szeged népességszáma időről időre még a fentebb közölteket is felülmúlhatta, másrészt pedig az, hogy a város vonzása annak szűkebb környékén túl is érvényesült. Ugyanakkor az 1703-ra zuhanásszerűvé fokozódott 1702-es visszaesés viszont alkalmasint az itt menedékre leltek visszaköltözésével indokolható.

Mivel a Palánknál jóval népesebb Alsó- és Felsővárosról nincs ilyen vizsgálatok elvégzésére alkalmas forrásunk, a lakosság foglalkozás szerinti megoszlását csak nehezen, kerülőutakon, társadalmi tagolódását pedig egyáltalán nem tudtuk felfejteni. A legkevesebbet, paradox módon, éppen a mezőgazdaság állapotáról tudunk; hasznosítható adataink ugyanis csupán arról a küzdelemről vannak, amelyet a városközösség az általa már évszázadok óta használt kiskun puszták megtartásáért folytatott. {041}

A török uralom alatt a szegediek a jászok és a kunok főbírájától, vagyis a mindenkori nádortól árendálták ezeket; a terület nagyságához képest szinte jelképes összegért. Bár az 1640-es évektől fogva rendszeresen fizettek,85 a felszabadulás után legott szabadulni igyekeztek ettől a nem annyira terhes, mint inkább előjogaikat sértő kötelezettségtől. 1690-ben Esterházy Zsigmond, 1696-ban pedig Sőtér Ferenc jászkun főkapitányok tiltották őket attól, hogy a kiskun pusztákat béreletlenül éljék, sőt az utóbbi marháik elhajtását is kilátásba helyezte, ha Do-rozsmán, Csólyoson, Kömpöcön, Majsán és Szentmihályon legeltetni merészelnek.86 I. Lipót császár 1702-ben a Jász-Kun Kerületet eladta a Német Lovagrendnek, amely a kiskun puszták elárendálásától a korábbi nádori cenzus négyszeresét remélte. Mivel az eladás előzményeként készült, 1699-es összeírás nem jelölte a környékbeli mezővárosok e pusztákon szerzett jogait, a beiktatásnál megejtett határjáráson részt vett lovagrendi megbízottak meghökkenve tapasztalták, hogy a szegedi kommandáns, a prefektúra és a polgárság egy sor kiskun pusztát tart a markában. Bár úgy vélték, hogy az említetteknek erre semminő jogalapja nincsen, Szeged tanácsa, tiltakozás formájában, sietett közölni, hogy Dorozsmát és Szentmihálytelkét saját határrészének tekinti, Agasegyházát, Árokszállást, Köm-pöcöt, Pálost és Üllést régi privilégiumai alapján használja, sőt még a Kecskeméttel, illetve Halassal közösen bírt Bodoglárról, Kisszállásról, Szentlászlóról, Tájóról és Zsanáról sem hajlandó lemondani kárpótlás nélkül.

Noha a Lovagrend és a Neoacquistica Commissio képviselői 1702 júliusában megjelentek Szegeden, a tanácsot — amely ebben az ügyben maga mögött tudta a kommandánst és a prefektúrát is — nem tudták rászorítani az árenda vállalására. Sőt, 1702 nyarán a szegediek erőteljes ellentámadásba mentek át; a lovagrendi pusztákat bérlő kecskemétiektől és halasiaktól maguk is árendát követeltek, az azokon talált állatokat behajtották, amiből valóságos háborúskodás támadt a Szeged és Halas közti pusztavilágban. A Szeged fellebbezése nyomán támadt pert aztán a Rákóczi-szabadságharc hosszú időre levette a napirendről, s a lovagrendi tisztviselők akkor sem boldogultak a makacs szegediekkel, amikor 1710-től fogva ismét hozzáférhettek az 1702-ben megvásárolt pusztákhoz.87

A szegediek egyébként nemcsak állatokat tartottak e hatalmas pusztaságon, hanem szállásaik mellett kerteket, kaszálókat, szántókat, sőt imitt-amott még szőlőket is kialakítottak maguknak.88 A szegedi szőlőművelés központja persze nem a pusztákon, hanem az Alsó- és Felsőváros közelében fekvő nagy promontó-riumokon volt; ezek termése a jelek szerint fedezni tudta a lakosság borszükségletét. {042} A szántóterület azonban aligha lehetett elégséges, hiszen a város még 1720-ban is bérelt szántókat a Temesi Bánságban;89 ennek tudatában még inkább csodálkozhatunk, hogy a tanács mindvégig elő tudta teremteni a katonaság által rá kirótt gabona- és zabmennyiséget, sőt — mint láthattuk —, ha érdekei úgy kívánták, azt még meg is tudta toldani.

Ami a kézművességet illeti: beleszámítva a kézműves katonákat is, a Palánkban 1697-ben összeírt háztartásfőknek 7,7%-a volt iparűző. Ágazati megoszlásuk így alakult:90

Mivel a Palánk balkánias jellege a kézműipar összetételében is kifejeződik, nyilvánvaló, hogy a magyar lakosságú Alsó- és Felsőváros iparának struktúrája jelentós mértékben eltért a fentiektől. E feltételezés mellett szól, hogy a XVIII. század eleji Szegeden több olyan iparág mesterei is céhbe tömörültek, amelyeknek képviselőit sem 1697-ben, sem később nem találjuk meg a Palánkban: így a szíjgyártók, a nyergesek és a csiszárok közös céhe 1702-ben, a mészárosoké 1710-ben alakult. Ezek mellett időszakunkban a szabó-(l700-tól) és a csizmadia-(l 701-től) céh működéséről tudunk. A szegedi testületek általában a budai testvércéhek szabályzatát vették át.91

A már megalakulásakor is népes szabócéh éppúgy befogadott tagjai közé Palánk-bélieket, alsó- és felsővárosiakat, mint rácokat és magyarokat. Legfontosabb termékeiről ekként tájékoztat az 1700-as limitáció:92

Említésre érdemes, hogy 1697-ben a Palánkban valamivel több kereskedő élt, mint kézműves — az arány 43:41, ha a kereskedéssel is foglalkozó huszárokat és hajdúkat is ideszámítjuk: 52:46 —, s számuk a XVIII. század első évtizedében is gyorsabban nőtt, mint emezeké. A kereskedőrétegen belül a rácok voltak többségben a magyarokkal szemben (1697-ben: 28:15). Mivel a telekkönyv gyakorta emlegeti boltjaikat — ezeket az 1697. áprilisi városrendezési tervezet egyazon helyre, a várral szemközti sorra kívánta telepíteni — valószínű, hogy jobbára olyan szatócsok voltak, akik a távolsági kereskedők által ideszállított balkáni áruk elosztásával foglalatoskodtak.93 Tevékenységükről persze csak akkor tudnánk képet alkotni, ha a Budai Kamarai Igazgatóság által a szegedi rác kereskedők számára kibocsátott, 1697-es privilégium előkerülne.94 A város áruforgalmára nyilván élén-kítőleg hatott, hogy I. Lipót 1690. szeptember 5-én engedélyezte: Szegeden a Szent György (április 24.) és Szent Mihály napját (szeptember 29.) követő nyolc napon át országos vásárt tartsanak.95

A térség egyházi viszonyai vajmi keveset változtak a felszabadulással. Az egymást gyorsan váltó csanádi püspökök kevés kedvet éreztek arra, hogy a katonai és kamarai igazgatás alá vetett területre helyezzék át székhelyüket. így aztán Dvor-nikovics Mihály (1686—1689), Thelekessy István (1689—1699) és Dolny István éppúgy a szegedi gvárdiánt nevezték ki egyházmegyéjük lelki ügyeinek irányítójává („vicarius in spiritualibus"), mint hódoltságkori elődeik.96 Ugyancsak a mindenkori gvárdián látta el a szegedi plébános tisztét is.97 Egy kamarai bizottság 1702 augusztusában Szeged város és a további hatvankét csanád-egyházmegyei helység tizedeit rendelte a püspök ellátására (ezt, megkülönböztetendő a királyi tizedtől, „kisebb tizednek" nevezték), a gvárdiánnak feltehetőleg ennek behajtása körül is akadt teendője.98

Bár 1703-ban a jezsuiták is felbukkantak Szegeden,99 az Alsó-Tisza-vidéki katolikus hitélet fő központja továbbra is a Havi Boldogasszonynak szentelt szeged-alsóvárosi templom és az ahhoz épített ferences rendház maradt. A lakosság nemzetiségi összetételének színesedése mind újabb feladatok elé állította az itt működő atyákat. A rendtartomány 1687-es közgyűlése az itt állomásozó német katonaság lelkigondozása végett német igehirdetőt rendelt ide, s — a hagyományoknak megfelelően — a szegedi franciskánusokra bízta a bácskai katolikus szerbek (bunyevácok) ellátását is. Szabadkán, nyilván szegedi mintára, Benyovics Bertalan kezdte el a kereszteltek anyakönyvének vezetését.100 A barátok 1701-ben újjászervezték a már a hódoltság idején is működött „kordás társulatot".101 Áldozatos tevékenységük viszonzásaként a szegediek gyakorta végrendelkeztek a rendház javára. Mivel a rendi közgyűlés most még kevésbé tartotta összeegyeztethetőnek a tagok szegénységi fogadalmával, hogy a kolostoroknak ingatlanjai legyenek, mint a török uralom idején, a gvárdián a rendházra háramlott ingatlanokat sorra továbbadta. 1696-ban például Szegedi István Ferdinánd városi jegyző vásárolt meg, egy a ferencesekre szállott malom- és földrészt; az így befolyt kétszáz imperiális tallért a Boldogasszony-oltár kijavítására fordították.102 Rendre eladta a rendház a ráhagyott Palánk-beli házakat és telkeket is. (Egy ilyen eladásból értesülhetünk arról, hogy a ferences barátoknak külön szabójuk volt a szegedi polgárok között.)103

A szegedi kolostorban rendi iskola működött, amelyben a leendő szerzetesek bölcseleti és etikai képzést kaptak.104 A városi fiatalság persze nem itt, hanem a városi iskolában tanult; ebben 1697-ben Gál István József, 1701-ben pedig Szepessy Pál irányította a tanulókat.105 Gondoskodtak gyermekeik oktatásáról a szegedi szerb határőrök és polgárok is; igaz, a rác iskolamester létezéséről csak 1709 után-ról van adatunk, de bizonyosnak látszik, hogy szerb tanulóifjúság korábban sem {046} maradt nevelő nélkül.106 Annál is inkább feltehető ez, mert a Palánkban — legalábbis 1695-ben — szerb metropolita székelt,107 és a szerb templomra hagyott telkek és házak árából tellett az oktatásra is.108

3. A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDŐSZAKA

Jóllehet Szeged ugyancsak távol esett az 1703-as szegénylegény-felkelés tiszántúli tűzfészkétől, Globitz kommandáns az elsők között találta magát szemben a mozgalom támasztotta problémákkal. A veszélyt már a kezdet kezdetén sem becsülte alá. Rákóczi még át sem lépte a magyar határt, amikor, június 6-án már megparancsolta, hogy — megakadályozandó a szervezkedésnek a Duna—Tisza közére való átterjedését — jelentsenek neki minden, a környékbeli falukon és tanyákon lappangó idegent. Az útlevél nélkül járó magyarok feltartóztatása végett két-két embert rendelt ki Mindszentre és Szentesre a szegedi őrségből. Miután Károlyi Sándor szatmári főispán június 7-én, Dolhánál szétverte a tiszaháti fölkelők seregét, azok egy része, Pap Istók vezetésével, Karcagújszálláson bukkant fel. Mivel Pap Istók volt az, aki 1702-ben Ócsánál kifosztotta és megsebesítette a Szegedre igyekvő Marsigli tábornokot, Globitz ezt a csapatot afféle rablóbandának tartotta, amely a zavarosban halászva igyekszik zsákmányhoz jutni. Mindennek ellenére nem mulasztotta el híreket szerezni a karcagújszállási fejleményekről.

Miután Rákóczi hadainak július 14-én sikerült kitörniük az Alföldre és „fogadásukra" a Bihar megyei Diószegen felkelés támadt, a Tisza vonalát őrző Szeged és Szolnok őrsége is határozottabb ellenlépésekre kényszerült. Július utolsó hetében Globitz a Körös mentén járatta portyáit, és különösen Mezőtúrt és Karcag-újszállást figyeltette, „amely helységre — mint írja — én a legjobban neheztelek". A kommandánsnak külön gondot okozott, hogy neki kellett ügyelnie Leopold Schlick generális Tisza-menti birtokainak biztonságára is. Legészakibb faluját, Tiszakürtöt már július 24-e előtt elérték a kurucok, s Globitz mindössze annyit tehetett felettese érdekében, hogy erős fedezetet küldött a dél felé menekített kürti uradalmi ménes elé.

A kommandáns szerencséjére Schlick csongrádi birtokai jobbára egybeestek a gondjaira bízott, mintegy száz kilométeres Tisza-szakasz legfontosabb átkelőivel. A szegedi huszárok és hajdúk az augusztus és szeptember java részét otthonuktól távol, a csongrádi, a mindszenti, a bödi és tömörkényi révek megfigyelésével töltötték, illetve innen indultak felderíteni a Tisza bal part és a Körös-mente szinte napról {047} napra változó erőviszonyait. A Szeged és Szolnok közti Tisza-vonalra rendelte Giobitz a török területtel határos Bácska rác határőregységeit is. Ezekben azonban csalódnia kellett: „Az én számadásom a bácsi földről való rácokra gazda nélkül történt — írja szeptember 5-én Baiz csongrádi tiszttartónak —, abban a véleményben voltam, hogy legalább 500-ra felvihetjük a számukat, de félek még a fele sem lesz meg."

De azoknak sem sok hasznát vette, akik a parancsára megjelentek. Augusztus végén a Csongrádnál állomásozó rácok egyszerűen elszéledtek, s Giobitz általában is úgy vélekedett, hogy „nincs olyan nagy kedvük verekedni, mint marhát hajtani". Az ezredes alapelve az volt, hogy puszta gyanú alapján egyetlen helységet sem szabad rebellisnek minősíteni, hiszen a föld népe nem sokat tehet a fegyveres kényszerrel szemben. Elképzeléseit így summázta augusztus 4-i levelében: „a magyarok és a rácok nem fosztogatásra vannak kiküldve, hanem a kurucok ellen, és egyáltalában én nem vagyok velük megelégedve, mert előlegzett szigorral nem kívánok még több embert kuruccá tenni; még ha fegyvert ragadnak is, mint ellenséget akkor is oly mérséklettel kell kezelni, hogy az ország pusztává ne legyen. A karcagújszállásiak erre és még többre is rászolgáltak ugyan a rablók élelmezésével, de mivel egy lövést sem tettek, nincs jogom őket kifosztani". így aztán fokozódó elkeseredéssel szemlélte, hogy a Szeged környéki falvakban — lényegében tétlenül heverő — katonái hogyan idegenítik el a lakosságot fosztogatásaikkal és kihágásaikkal a császár ügyétől. Hiába fenyegetődzött azonban akár akasztással is; mivel a rendetlen és fegyelmezetlen milíciát nem volt kivel leváltania, tehetetlen volt. Miután legjobban lovasított katonáit az erőst fenyegetett Szolnok védelmére kellett küldenie, szeptember 5-én már úgy vélekedett, hogy amennyiben nem kap német csapatokat, a környék két héten belül Rákóczihoz áll.

Miközben a bácskai milícia a Tiszát és — még inkább — Schlick marháit, lovait, sőt vadászebeit őrizte, a kurucok lassan elözönlötték a Tisza bal partját és a Körösök vidékét. Augusztus 6-án megrohanták és elfoglalták a bihari rácok föfészkét, Váradolaszit, szeptember elején Bélfenyérnél (Bihar m.) szétverték Löffenholz aradi parancsnok rácait, majd szeptember 10. körül megpróbáltak átkelést kierőszakolni Csongrádnál a Tiszán. Ezt a támadást Farkas Mihály kapitány vezetésével a szegedi és a bácskai milícia fogta fel, amelynek ez volt az első komoly összecsapása a kurucokkal.109 A „Wienerisches Diarium" című bécsi újságban közölt szegedi levél szerint a védők közül 90 esett el és 50 sebesült meg, a kurucok pedig 600 embert vesztettek. (Bár Giobitz is azt jelentette, hogy az összecsapás súlyos volt és sok rác otthagyta a fogát, a kurucok vesztesége aligha volt ilyen nagy.)110 {048}

A kurucok közeledésének hírére mozgalom támadt a tiszai milícia hátában, a Duna—Tisza közi helységek lakossága körében is. Július 27-én a Budai Kamarai Igazgatóság még 400 embert remélt Pest megye községeitől, most, szeptember 6-án Globitz szükségesnek látta harminc lovast kiküldeni, hogy azok „a körösi utakat keresztezzék és ellenőrizzék, s az új vagy régi gazfickókat felszámolják". Úgy tervezte, hogy „Kőrös és Kecskemét felé is ki kell kutatni Pap Györgynek, hogy milyen párton vannak a szomszédok."111 A Duna—Tisza köze sorsa végül is szeptember 21-én fordult, amikor is Borbély Balázs, Szűcs János és Deák János kurucainak rohammal sikerült bevenniük Szeged testvérerődjét, Szolnokot és ezzel megnyitották az utat a három város: Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd felé.

Bár a bácskai milícia meg az erősítésül felrendelt szlavóniai rácok október 3-án Kiskunhalasnál megverték Deák Ferenc ezereskapitány kurucait, oly nagy veszteségeket szenvedtek (elesett a szalvóniai határőrvidék parancsnoka, Johann Kyba ezredes is), hogy a „három város" visszafoglalására kísérletet sem tehettek.112 A határvonalak — már amennyiben határról e korban egyáltalán beszélni lehet — hosszú időre megmerevedtek: a Duna—Tisza köze nagyobb része, lényegében a szabadságharc végéig, kuruc kézen maradt, a császári erők pedig beszorultak a Bácskába és Szegedre, amely így kettős értelemben is — egyfelől a törökökkel, másfelől a kurucokkal szemben — határerődítménnyé lett.

A császári—kuruc határhoz közelebb eső területeken már 1703 utolsó negyedében egy olyan kettős ellenőrzési-adóztatási szisztéma körvonalai kezdtek kibontakozni, amelyet — akkor magyar—török relációban — a hódoltság idején regisztrálhattunk. A szolnoki kurucok október közepén megsarcolták Csongrádot — amelynek uradalmi épületeit Globitznak végül is persze nem sikerült megvédenie a pusztulástól —, amit a kommandáns azzal viszonzott, hogy ő meg a Kőröstől északra eső Pest megyei falvakra vetett ki hadiadót. Október 26. körül a szolnokiak már a szegedi vár tövébe húzódott Tápét és Gyöt is megidézték, hogy velük adójukról végezzenek,113 november 15-én viszont a kuruc őrséggel megrakott Kecskemét tanácsa küldött 45 vágómarhát és 500 forintot Globitznak, akinek egyébként az év folyamán még több ízben kedveskedett gyümölccsel is.114 Saját székhelyén már kevesebb sikerrel dicsekedhetett a szegedi kapitány. Hiába követelte, hogy a tanács fizesse be a 2500 forintos évi adóhátralékát, a város arra hivatkozott, hogy lakói élelmezték Kyba rácait, és ezzel kötelezettségeiket letudták. Mivel a király a felkeléstől érintett területeken az adószedést amúgy is eltiltotta, a Kancellária és a Haditanács védelmébe vette a várost, s Globitzot az adóköveteléstől eltiltotta.115 {049}

1703 végére mintegy nyolcszáz magyar és rác határőr gyűlt össze Szegeden; ez azonban Globitzot egyáltalán nem töltötte el túl nagy biztonságérzettel. A rácok többségét „becsületről megfeledkezett csőcseléknek" tartotta, s azt is gyanította, hogy nem egy magyar katonájának a szíve a felkelőkhöz húz. „Már ismerek néhány jómadarat — írja október 26-án Baiznak —, akik nem akarnak lépre menni, és nekik alkalomadtán, és ha Őkegyelmessége a németekkel itt lesz, betömöm a csalfa száját."116 Nem tévedett sokat, hiszen egy hónappal később, november 27-én — „igaz magyar vértől viseltetvén" — maguk a szegedi tisztek figyelmeztették Szentmiklósi János jász kapitányt, hogy a rácok „nagy gyülekezettel" a Jászságra készülődnek.117

Rákóczi 1703. augusztus 9-én kiáltvánnyal fordult a magyarországi rácokhoz. Ebben kijelentette, hogy mindazok a rácok, akik mellette fegyvert fognak, „fiúrólfiúra, maradékról-maradékra oly szabadságban lesznek, hogy sehol senkinek semmi adót nem adnak, minden rác városok, amelyek most hazánk szabadsága mellett fegyvert fognak, valamint más hajdúvárosok olyan szabadsággal fognak élnyi és egyedül csak fegyverrel fogják hazájukat szolgálni". Ha viszont nem hajlanak a jó szóra, „minden könyörületesség nélkül öletjük, vágatjuk, sőt a gyermeket is kardra hányatjuk, és Isten boldogétván fegyverünket, egészlen kigyöke-reztetjük a magyar hazábul az egész rácságot". Noha kezdetben — s éppen a Duna—Tisza közén — mutatkozott néhány kedvező jel, több ok együtthatása következtében a megegyezés végül is nem jött létre, a rácok a császár pártján maradtak, aki 1703 novemberében sietett megerősíteni privilégiumaikat.

A döntés pillanatától fogva a bácskai rácok a szó legszorosabb értelmében véve halálos veszedelmet jelentettek a Duna—Tisza köze, benne a kuruc hadvezetés számára oly fontos, kerítetlen mezővárosok népére. Ezzel magyarázható, hogy a Duna—Tisza közi kuruc parancsnokok még 1704 tavaszán is sorozatban küldözgették felszólításaikat az itteni rácokhoz. Miután e közeledési kísérletek teljességgel vissz-hangtalanok maradtak, a kuruc hadvezetés foglalkozni kezdett egy kiadós büntető hadjárat gondolatával, ami persze szükségképp maga után vonta Szeged megost-Tomlásának tervét is.118 Annál is inkább, mert az 1704-es év elején Globitz folytatta a kuruc helységek adózásra kényszerítését, a rácok pedig ugyanezek marháinak hajtogatását (amit a kurucok természetesen a szegedi csordák megdézsmálásával viszonoztak).119

Rákóczi már 1704. január 16-án utasította a „rác nemzet ellen" kiküldött csapatok parancsnokát, Andrássy István ezereskapitányt: „mivel hogy Szeged {050} városa is már protekciónkat vette, a szegedieket is mentül felesebb számmal fel ültetvén, ha módgyát a alkalmatosságát láttya s enni erővel magát lenni tudgya, ostrommal azon várat próbállya".120 Úgy tűnik, Andrássy meg is próbálta csatlakoztatni a szegedieket, azok azonban azt kérték a fejedelemtől, „hogy ráczok és németek között lakván, sem erejek, sem bátorságok nincsen', hogy meg mozdulhassanak és fel üllyenek, Nagyságod ezért méltóztassék ezen dolog iránt hozzájok kegyelmes grátiáját mutatni és az hadakozásbul eximálni".121 Mindazonáltal akadtak olyan szegediek, akik már ekkor a kurucokhoz állás gondolatával foglalkoztak; Kis Miska, a később felállított „szegedi sereg" főkapitánya — akinek viselt dolgaira az alábbiakban még visszatérünk — február 20-án kapott e célból grationálist a fejedelemtől.122

Egri táborozása idején (március 9.—április 17.) Rákóczi fontolgatni kezdte, hogy személyesen áll a Bácska és Szeged ellen indítandó hadak élére. Bercsényi Miklós főgenerális azonban — talán mert fontosabbnak itélte az úgyszintén tervbe vett dunántúli hadjáratot — mindenképpen igyekezett eltéríteni e szándékától. Ő úgy vélekedett, hogy a rácok ellen egyelőre egy kisebb, a pusztai hadviselésben járatos csapat is megteszi: „Hagyjon békét — inti április 19-i levelében — Nagyságod a rácznak, hagyjon békét Szegednek, megfizet Pap Istók is az rácznak az pusztai »eb-az-anyjok«-kal".123

Vagy mert addigra már a fejedelem is feladta a Szeged ostromára vonatkozó terveit, vagy pedig ellenkezőleg: annak érdekében ki akarta puhatoltatni a szegedi állapotokat, Bercsényi fenti intése előtt egy nappal, 1704. április 18-án egy erős kuruc csapat bukkant fel a szegedi erődítmény alatt. (Hogy hány emberből állt és ki vezette, nem tudjuk; abból a tényből, hogy ez év májusában Globitz levelet váltott Andrássy István és Vas Ádám ezereskapitánnyal, nem következik szükségképp, hogy áprilisban ők parancsoltak a támadóknak; még akkor sem, ha — mint láthattuk — az előbbit Rákóczi már januárban Szeged megtámadására buzdította.) A rajtaütés, úgy tűnik, váratlanul és felkészületlenül érte a szegedi milíciát; a jelek szerint a kurucoknak sikerült áttörniük a védműveken — ez alkalommal több ház leégett, illetve megrongálódott —, s a védők csak komoly véráldozatok árán tudták őket a Palánkból kiszorítani. Jelentésében Globitz az elszenvedett károkat „hatalmasnak" minősítette, több Palánkban lakos katona — köztük a vitéz Rózsa István huszár — és polgár pedig együtt távozott a gyorsan visszavonuló kurucokkal.124 {051}

Miután a dunántúli kuruc támadás június közepén összeomlott, a Szeged környéki rácok pedig folytatták Kecskemét vidékének pusztítását (május 22-én Ágasegyházánál felverték a fejedelemhez igyekvő lengyel követeket, az őket kísérő Csernél Pált pedig Szegedre hurcolták),125 Rákóczi visszatért eredeti elképzeléséhez: június 29-én megindult a dunaföldvár—solti hídfőből a Bácska felé. Terveit és a hadjárat első lépéseit ekként meséli el Emlékirataiban :126

„...ismervén hadaimnak már jelzett hajlamát, és hogy felszabadítsam őket a rácoktól való félelemtől, parancsot adtam Esterházy Antal grófnak a Duna mentén lefelé vonulásra egészen Ilokig, ahol a Dráva beleömlik, hogy üldözőbe vegye a rácokat, akik átkelnek majd rajta, miközben én ugyanazt teszem Titelnél, amely a Tisza és a Duna egybefolyásánál fekszik. Tüzérségemnek, amely néhány tíz- és tizenkét fontos ágyúból, két mozsárból és poggyászból állt, át kellett haladnia a nevezett folyók által alkotott háromszög átfogóján, s hozzám csatlakozni Szegednél, amelyet bombázni akartam. így, miután Soltnál, kis erődömben helyőrséget hagytam, kezdtem lefelé vonulni a Duna mellett. Bács parancsnoka, Fluck alezredes az első fenyegetésekre átadta az őrizetére bízott régi, fallal kerített várat, mert félt nem létező tüzérségemtől. A rácok mindenfelé menekültek, a mieink vadászatot tartottak rájuk a mocsarakban, és rájuk gyújtották a nádasokat, ahová visszavonultak. Éreztem, hogy ez a vállalkozás nem nagy becsületet szerez nekem, de nem volt elegendő hadam ahhoz, hogy átkeljek a Dunán, amelyen túl minden a legnagyobb rendetlenségben volt, és még kevésbé lett volna helyes a hidat őrizve tétlenül maradni.

Az egész menet alatt, miközben a Duna folyását követtem Titelig és a Tisza mellett újra felhaladtam Szegedig, nem láttunk ellenséget: a rácok mind elmenekültek török földre. Hadaink mindenféle barmokból nagy zsákmányt szereztek. De sokat szenvedtek a nagy nyári hőségtől, a nyolc- és tizenkétórás menetektől az égő homokban, és a vízhiánytól is, minthogy nem mindig tudtuk a Duna folyását követni. Végül megérkeztem Szegedre, és miután körülzárattam, tartós epelázba estem. A nagy fáradtságtól estem ebbe a betegségbe, mert hadaimat tanítottam menetelni, csatarendbe állni, táborozni, táborveréskor kijelöltem az őröket, és éjfél előtt körüljártam őket. Már nagyon beteg voltam, amikor parancsot adtam a várhoz szorosan hozzáépült város megtámadására. Ez a város volt a Tisza mentén lakó rácok legbiztosabb menedéke. Rohammal bevettük, felprédáltuk, felégettük: ennél többet józan ésszel nem is remélhettem." {052}

A Palánk július 21-i megrohanásáról ekként számol be Bertóthy Gábor Zemplén megyéhez küldött levelében:127 „20. praesentis Szegedet megszállóttuk. Más nap mingyárt, úgy mint Szent Mária Magdolna napján, az várost ostromolták és az szegény gyalogságainkat elől hajtották. Az kit meg is vettek volt és más nap délig benne lévén, az nagy lövís, tüzes szerszám hányás miatt megh nem maradhatott, megh gyújtván, ki jöttek." A Palánk védelmében esett el Tugali rác hajdú („Dugalyi Arany Basa") is; őt Szalay Ferenc palotás-hadnagy vágta le, aki ugyanakkor mellesleg egy „forgó tarackot" is zsákmányolt.128 A rác milicisták többségének azonban sikerült idejében a várba menekülnie; legalábbis a telekkönyv egyetlen telektulajdonosról sem jegyzi meg, hogy az július 21-én esett volna el. Bár természetesen sok lakóépület leégett és beomlott, a kurucok kivonulása után a védőknek a tűzfészkeket sikerült lokalizálniuk, sőt több, már lángot fogott házat is megmentettek.129

Noha Rákóczi még augusztus 3-án is azt írta Forgács Simon generálisnak, hogy ne jöjjön a táborba, mert „Isten kegyelmességéből serény operátiónknak már olyan effectusát [eredményét] tapasztaljuk, hogy maholnap ezen várat kezünkhöz vesszük, mivel capitulátiónknak az két nap alatt bonis módis [jó móddal] jó végét reméljük";130 Szeged huszonnégy napig (augusztus 13-ig) tartó körülzárolásának a Palánk elfoglalása és feldúlása volt az egyetlen valamirevaló eredménye. Mivel a tüzérség késve érkezett meg, és a lövegekhez nem volt elegendő muníció, Rákóczi nem is gondolhatott arra, hogy katonáit az alig sérült várfalak ellen rohamra rendelje. A lényegében tétlenül heverő sereg csakhamar kiélte az amúgy is néptelen vidéket, a katonák szerteszét kóboroltak vagy megszöktek.131 Szorult helyzetében Rákóczi elsősorban a temesvári pasától és rajta keresztül a Portától várt segítséget. Drinápolyt is megjárt követei (az egyik Csáky gróf — valószínűleg Csáky Mihály — és Török András ezereskapitány) azonban üres kézzel tértek vissza a szegedi táborba: a törökök sem ágyút, sem lőport, sem más hadifelszerelést nem voltak hajlandók „kölcsönözni" nekik. A császárral kötött békére hivatkozva a temesvári pasa Rákóczinak azt a kérését sem volt hajlandó teljesíteni, hogy török területre menekült rác huszárokat és hajdúkat — amennyiben nem hajlandók a szultán adófizetőivé lenni — űzze vissza a Duna—Tisza közére.132 Mivel így azon reménye is füstbe ment, hogy — ha már Szegedet nem is tudja bevenni — legalább a bácskai rácokkal leszámolhat, örömmel kapott I. Lipót császár újabb tárgyalási javaslatán. Maga írja erről: „Megkönnyebülten {053} használtam fel ezt az alkalmat arra, hogy abbahagyjam a földdel megtámasztott falakkal, erős tornyokkal, árkokkal, fedett úttal ellátott vár bombázását, mert a négyszáz némettel együtt odazárt parancsnok nem olyan fából volt faragva, hogy megadta volna magát annak az ötven közepes bombának, melyet én a várra vetettem."133

Globitzban már májusban feltámadt a gyanú, hogy magyar katonái — akik most még a korábbinál is nehezebben fértek meg a rácokkal — „árulásra" készülnek.134 Gyanúja ezúttal sem volt alaptalan; a magyar határőrök java része már az ostrom kezdetén elpártolt tőle, majd augusztusban, a fejedelem hadaival együtt, eltávozott Szegedről. Példájukat a Palánk-béli s az alsó-és felsővárosi magyar polgárok többsége is követte.135 A menekülőket Rákóczi részben Kecskeméten, részben pedig Gyöngyösön telepítette le, s a kecskeméti rendház adott ideiglenes szállást a néppel tartó szegedi ferenceseknek is.136 (1707-ben Rákóczi azért fogattatta le Szűcs Farkas főhadnagyot és Rózsa kapitányt — az előbbi minden bizonnyal az 1704. július 9-én grationálist nyert szegedi katonával, az utóbbi pedig az 1704. április 18-án eltávozott Rózsa Istvánnal azonos —, mivel azokat az Egerbe rendelt „szegedi seregbéliek" családtagjainak „ide-stova lappangtatásá-val" vádolták meg.137) Globitz úgy fogta fel a dolgot, hogy a katonák önszántukból lettek „rebellissé" — őket „elszökött rosszaknak" nevezi —, a „jobbágyokat" viszont a kurucok erőszakkal hajtották magukkal. A kéthónapos fegyverszünetet kihasználva október 7-én felhívással fordult a kecskeméti tanácshoz és az ottani kuruc parancsnokhoz, hogy az elhajtottakat engedjék „minden jószágokkal és cselédekkel haza jönni, az előbenyi házakat és házhelyeket megszállani", mivel most még hozzáférhetnek elvermelt javaikhoz, leszüretelhetik szőleiket és nem kései az idő még a szántáshoz sem.138

Jóllehet a ferencesek időközben visszatértek (1704 decemberében már ismét vezették a keresztelési anyakönyvet), az eltávozott polgárok egyelőre nemigen hajlottak a visszaédesgető szóra. Valószínűleg azért nem, mert Rákóczi nem engedte visszatérni őket. Valamikor a szeptember 5-e utáni napokban a „szegedi paraszt renden levő lakosok" az alábbi kéréssel fordultak vezérlő fejedelemhez: „Nagyságod kegyelmes dispositiójábol [parancsából] a' táborral együtt Szegedtül eljővén, minden gabonájok vermekben elmaradott, szőlejöket is az ellenség megszedte mely miatt az idegen földön élnek és majd meghalnak. {054}

Ezekre nézve instálnak Nagyságodnak, méltóztassék kegyelmesen megengedni, ha szintén elébbeni helyekre nem is, a közel lévő falukban, ha cselédostül [családostól] nem is, csak egy-egy gyalog embernek is légyen szabad elmenni, hogy at mely vermes gabonákat az ellenség nem distrahált [vont el], kezekhez vehessék, szőlejeket is befedhessék és az őszi vetést is végben vihessék". A kérelem ügyében — annak jeleként, hogy Rákóczi azt nem találta teljesíthetőnek — határozat nem született. A kommandáns az elmenekültek szőleit felesben a helyben maradottakkal akarta megműveltetni, azok azonban csak tizedet ígértek, mire a szőlőket a rácoknak osztotta ki használatra. A rác milicisták 1705 nyarán oly szorgalmasan láttak hozzá a földműveléshez, hogy a katonai szolgálattal jószerivel teljességgel fölhagytak.139 A szegedi katonai vezetés és kamarai kirendeltség egyébiránt józan mérsékletet tanúsított a fejedelem zászlói alá állott szegedi katonákkal szemben is. Ha kezébe kerültek, Globitz nem katonaszökevényként, hanem hadifogolyként bánt velük: igaz, nem kevesebb mint tizenöt hónapos raboskodás után, de végül is szabadulni tudott a szegedi vár tömlöcéből még egy olyan exponált „rebellis" is, mint amilyen Szabó János huszárhadnagy volt, aki 1704 nyarán egész csapatát átvitte Rákóczi oldalára.140 A jelek szerint a kommandáns szívesen visszafogadta volna az eltávozottakat. Erre utal, hogy a prefek-túra végül csak 1705 őszén, 1706 tavaszán kezdett hozzá a kurucnak állt katonák — és néhány nevesebb polgári személy — házainak, szőleinek és malmainak elárverezéséhez, de még akkor is lehetőséget adott a hozzátartozóknak, hogy az ingatlant, csekély összegért, magukhoz válthassák, és ily módon a családban tarthassák. (24 ház, 32 alsó- és felsővárosi, kisszabadkai, laposhalmi és leányhegyi szőlő s 1 fél malom eladása 3042 forintot hozott a prefektúra kasszájába, a kuruc szőlőkben termett 500 csöbör bort pedig 1085 forintért bocsátották áruba.) Azok a kurucok, akik a szabadságharc hanyatló szakaszában a hazatérés mellett döntöttek, amnesztiát kaptak, s a hatóságok ahhoz is segédkezet nyújtottak nekik, hogy egykori házukat vagy telküket visszavásárolhassák.141

Most, a szabadságharc derekán azonban nemigen akadt olyan szegedi kuruc, aki a hazahívó szót meghallotta volna. A Rákóczival eltávozott szegedi polgárok rendkívül nagy számára mutat, hogy a kuruc hadvezetés kezdetben azt remélte, hogy talán még 3500 katona is kitelik belőlük. Annál nagyobb volt azután a csalódása, amikor kiderült, hogy az újonnan felállított — és később is e néven harcoló — „szegedi sereg" nincs több kétszázötven fősnél, s a más zászlók alatt szolgáló szegediek száma sem haladja meg a háromszázat.142 Mivel eredetileg {055} a szegedi milícia a rácokkal együtt sem számlált többet ötszáz főnél, nyilvánvaló, hogy az ötszáz-ötszázötven kuruc java része a katonának állt polgarfiakbol verbuválódott. Kaszta Ferenc kocsmáros vitézkedéseinek híre még Szegedre is eljutott.143 Talán polgárból vedlett át katonává az a Kása Márton is, aki az 1705-ös gáborjáni ütközetben vesztette életét, és öt árvát hagyott maga után.144

A „szegedi sereg" — időrendben — Andrási Miklós, Ilosvay Imre, Szűcs János, Gunderfinger Dániel, és Sőtér Tamás ezerében szolgált.145 A hadműveletekben való részvételüket itt nem tudjuk nyomon követni; ízelítőül csak a főhadnagyukra, Kis Miskára vonatkozó — természetesen szórt és hiányos — adatokat szedjük csokorba:

Mint fentebb már említettük, Kis — akinek szegedi beosztását, sajnos, nem ismerjük — először 1704 februárjában kért és kapott mentelmi levelet Rákóczitól. Az átállás ezúttal ugyan elmaradt, de Kis júniusban — tehát még Szeged ostroma előtt — ismét érintkezésbe lépett a kurucokkal, mire a fejedelem június 17-én solti táborából ekként utasította csapatait:146 „Minthogy Kis Miska, Szűcs Farkas és töb Szegeden levő magyarok addig lett minden cselekedeteket kegyeimessen meg engedtük... és feledékenségben menni resolváltuk [rendeltük], ...paran-csollyuk, hogy a' mikor említett Kis Miska és Szőcs Farkas mellette levőkkel együtt, e' grationalis levelünk mellett hűségünkben akar jőni, híveinknek agnos-cálván [elismervén], minden elébbeni cselekedetinek szemre való hányása nélkül hozzánk, táborunkba bocsátani... el ne múlassák."

Kis hadi tetteiről először 1705. január 25-én olvashatunk; Bazin felé portyázva huszonötöt levágott, egy német és egy magyar foglyot hozott el Heister generális emberei közül. Éppen ez idő tájt azonban már meggyűlt a baja a kuruc igazságszolgáltatással is; a fejedelem árestomot rendelt számára. Bercsényinek nem volt ínyére a dolog, ezért alapos vizsgálatot kért Rákóczitól: „Kis Miska most is jól viselte magát... Nagyságod méltóztassék confrontáltatni, az vádlót csempesnek [szószátyár] mondják. Ártatlanul kár, Kis Miska ha szenved; én sem mentem, sem vádlom..."147 Hogy lett-e a dolognak valaminő folytatása, nem tudjuk. Hosszú ideig aligha tartották fogva, mert 1705 őszén és telén több ízben is kitüntette magát a Herbeville tábornagy Erdélybe igyekvő seregével folytatott harcokban. „Már egynéhány rendbéli levelemben megírtam Nagyságodnak — írja október 7-én Bottyán János generális Károlyi Sándornak — az németnek Szeged felé mozdulását, és szüntelen való portyásimnak rajtok levését és {056} csipdezésit; mostan is két rendbéli portásom utána vagyon és szüntelen csapdossák és fogyasztják; az minthogy az más éjjel is Kis Miska egynihanyad magával az strázsájok között belopván magát, egyníhányat levágott közülök."148 Nyilván ott volt Kis azon 2000 huszár közt is, akik két nappal később egészen a szegedi Palánkig jártak a némettel és a ráccal csatázni.149 Ez év novemberében a Palocsay György, Kárándy Mihály, Nyúzó Mihály és Ilosvay Imre vezette kurucok Gábor-jánnál súlyos vereséget szenvedtek a bihari rácoktól. Kis Miska hiába intette az elsőnek megszaladó Ilosvayt: „Ne szaladgy, ha kapitány vagy is, miért szaladsz", még hegyes tőrrel sem sikerült visszafordulásra kényszerítenie.150

1706 nyarán Kis — Nyúzó Mihály ezereskapitány csapatai élén — többedmagával Kecskemét környékének biztonságán őrködött,151 majd a „szegedi sereggel" együtt a Rabutin Erdélyből kimozdult serege által veszélyeztetett Hegyaljára vezényelték. A Mádra beszállásolt szegediek október 20. táján komoly veszedelembe kerültek. Mintegy 3000 német és rác éjnek évadján nyomult be a mezővárosba; bár „mindgyárt meglátták és az piarczra verekedtek hamarjában, csak rajtok rohant az ellenség, s mihelt lövést eresztett, megszaladt az had; mégis nem igen messze űzte, gyalog esett több, csak úgy vonyódnak bé, hanem Szegedi Kis Miska még oda van, mondják: levágták, zászlójok is oda van az szegedieknek".152 Bár történetírásunk is több ízben elparentálta, Kis csakhamar előkerült, november 9-én már ő hozott hírt Bercsényinek Jászszentgyörgyre egy dán csapat létszámáról.153

Az 1707-es év egy részét Kis ismétcsak árestomban töltötte. „Kegyelmes Urunk parancsolatibul és Fő-Generális uram orderébül Szegedi Kis Miskát alkalmas ideig szófogadatlanságáért Eger várában fogságban tartottam — jelenti 1707. október 21-én Barkóczy Ferenc Károlyi Sándornak —, s ezolta is csak ódal-hadnagykodik egynéhányad magával. S ilyenből példát vévén Kis Farkas is és Rózsa István, azért csapongnak. Jónak ítélném lenni, akár Kegyelmed corpusa, akar Antal ur corpusa mellé rendeltetnek, maradnának ott constanter, s szakadozva ott nem járnának, az hol akarnak.'154 A rakoncátlan természetű Kisnek a következő években is meggyűlt a baja a haditörvényszékkel; vélhető ez abból, hogy Bercsényi Miklós főgenerális 1709 júliusában az iránt érdeklődött Sőtér Ferencnél : nem ugyanazon ügy került-e ismét terítékre, amelyből kifolyólag Kis Miska {057} már raboskodott.155 (Hogy ez az odavetett megjegyzés az 1707-es árestálásra vagy egy másikra vonatkozik-e, azt egyelőre nem tudjuk eldönteni.)

1709 áprilisában Kis „kivívén magát" Gunderfinger Dániel regimentjéből, Károlyi Sándor generális „volontérjei" közé állott,156 s e minőségében október 23-a előtt öt németet fogott Szécsénynél.157 Jelen ismereteink szerint ez az utolsó híradás róla, a szabadságharc utolsó másfél esztendejében többé már nem hallunk felőle.

Visszakanyarodva most már magának a szegedi várnak és városnak a sorsára: Rákóczi a következő években több ízben is tervezgette, hogy ismét megpróbálkozik Szeged elfoglalásával, a rendszeres ostrom azonban — különböző okoknál fogva — végül is mindig elmaradt.158 Bár csapatai — köztük, érthetőképp, a szegediek is — szinte évről évre megfordultak ezen a vidéken, váratlan rajtaütéssel is mindössze két ízben kísérleteztek. 1706 elején a befagyott sáncárkon át intéztek rohamot a Palánk ellen, de oda behatolniuk nem sikerült, 1708 késő tavaszán pedig mintegy ötezer kuruc táborozta körül az erődítményt; mivel azonban abban, megfelelő ostromszerek híján, semminemű kárt nem tehettek, az Alsó- és Felső-város felprédálásával és felgyújtásával kárpótolták magukat.159

„Nagy kár Szeged" — vetette oda bosszúsan Bercsényi az 1706-os szegedi rajtaütés kudarcáról értesülve.160 Valóban nagy kárára vált a szabadságharc ügyének, hogy a kurucoknak sem 1704-ben, sem később nem sikerült bevenniük Szegedet és kifüstölni a Bácskát, hiszen ez döntően befolyásolta nemcsak a Duna—Tisza közi, hanem az egész keleti hadszíntér sorsát. Szeged és Arad birtoklása révén a császáriak mindvégig ellenőrzésük alatt tartották a Maros völgyét, amelyen keresztül az erdélyi német hadak nemcsak a tiszai, a dunai és a drávai határőrvidékkel, hanem Budával, sőt a Dunántúllal is könnyen kapcsolatot teremthettek. Az Erdélybe igyekvő, illetve onnan kiinduló armadák rendre-sorra a Szeged fölötti Tisza-szakaszon keltek át, hogy aztán rendszerint Nagyvárad és — ellenkező irányban — Pétervárad felé folytassák útjukat. Herbeville tábornagy 1705-ben Komáromból indult Erdély visszafoglalására; Szegedet a Duna—Tisza közén áthaladva érte el, s október 9-én Algyőnél lépte át a Tiszát. (Hosszú menetelés végén, a november 11-i zsibói csatában megverte és Erdély kiürítésére kényszerítette a Rákóczi vezette kuruc hadakat.) A következő évben úgyszintén a {058} Maros völgyén át tört ki Erdélyből Rabutin tábornagy is; ő 1706 augusztusának végén Csongrádnál vetette át csapatait, és a Tisza jobb partján vonult északnak Kassa — végül is eredménytelen — ostromára. A Haditanács 1707-ben újfent Rabutint küldte be Erdélybe, aki szeptember 11. és 18. között haladt át a szegedi réven. (Mivel Pekri Lőrinc hadai nem tudták feltartóztatni Erdély határán, a Királyhágón túli országrész ismét császári kézre került.) Rabutin 1708 májusában újra csak Szegeden át vonult ki — ezúttal Pétervárad felé nyomulva — Erdélyből; helyébe ugyancsak Szegedet érintve sietett be előbb Kirchpaum, majd báró Tige generális. E nagy armadák mellett számos kisebb-nagyobb seregtest is megfordult jöttében vagy mentében a szegedi révnél.161

A császáriaknak felettébb jó szolgálatot tett az a jóindulatú semlegesség amelyet a temesvári pasa a szegediekkel és a bácskaiakkal szemben tanúsított. Az erdélyi német hadak által használt szokásos útvonalat elemezve, 1706. november 16-án Bercsényi ezt írta Rákóczinak: „Mert Szegedtül innen sem élése, sem módja az járásnak, túl szokott az török földjén Becsén is alulig mennyi, és ott vált Kis-Kanizsának ismét által. Nehem is azon gyütt fel; az gyalogja, mie [pogy-gyásza] penig vízen ereszkedik, szokása szerint, le Szegedtül."162 Noha persze a császáriak és a helyi török apparátus közt is adódtak súrlódási felületek (1706 szeptemberében például emberáldozatokat is követelő verekedés tört ki Zentán a rácok és törökök között, mire a pasa Szeged megtámadásával fenyegetődzött),163 a törökök nemcsak a menekülő rácok befogadásával és a német csapatok átengedésével, hanem más módon is igyekezett a szegedi kommandáns kezére járni. Némi bér fejében a török földi legelőkre engedték a szegediek csordáit, amivel könnyű és jövedelmező zsákmányszerzési lehetőségtől fosztották meg a Duna— Tisza közén kóborló kurucokat; amikor pedig a kuruc portyázok itt is belekaptak a szegediek marháiba, maga a temesvári pasa követelt elégtételt a fejedelemtől.164

Szeged és a Bácska közelsége mindvégig nagyban gátolta a Duna—Tisza közi kuruc hatalom konszolidálódását. Bár a kuruc hadvezetés helyőrséget állomásoztatott Kecskeméten, végül is sem a szegedi kommandáns adóköveteléseitől, sem pedig a rácok beütéseitől nem sikerült megoltalmaznia a „három várost".165 Alig távozott el Rákóczi 1704-ben Szeged alól, Globitz máris felszólította a hozzá közelebb eső Duna—Tisza közi helységeket — köztük Kecskemétet is —, hogy bíráikat hozzá beküldjék és hátralékos tartozásaikat neki lerójják. Mivel Kecskemét e felszólítást, Rákóczi parancsára, válasz nélkül hagyta, a kommandáns a {059} solti táborból hazafelé tartó Szentkirályi János tanácsost és Garai János jegyzőt elfogatta és Szegedre hurcoltatta. A város azonban még így sem volt hajlandó megígérni a rajta követelt 4000 forintot, mire Globitz Garait és — a Szentkirályi helyett fogságot vállalt — Böde János tanácsost vasra verette, a Szentkirályi kibocsátásakor kezességet vállalt szegedi bírót pedig állítólag kivégeztette. A kecskeméti tanács erre két náluk raboskodó németet ajánlott fel cserébe, mire az ezredes lakonikusan azt válaszolta, hogy van neki elég németje és ragaszkodik Szentkirályi visszaküldéséhez.166 Hogy mi lett a dolog vége, arról forrásaink nem tudósítanak, mint ahogy azt sem tudjuk eldönteni, hogy a város a következő két és fél esztendőben adózott-e Szegedhez. Úgy tűnik, igen, hiszen levéltárában fennmaradt a bácskai rácok — Globitz aláírásával ellátott — 1705-ös szerb nyelvű védlevele.167 1706 nyarán ismét három kecskeméti sínylődött a szegedi tömlöcben, mivel lakóhelyük nem volt hajlandó megfizetni azt a húszezer forintot, amelyet Herbeville tábornagy előző évi átvonulásakor, megkímélése fejében, megígérni kényszerült.168 Globitznak ezúttal is sikerült rászorítania a várost a meghódolásra: „az kecskeméti ember mindennap jár az némethez ma is —jelentette 1706. szeptember 6-án Bercsényi a fejedelemnek —; meg is van hagyva az rácznak is; semmi kárt kecskeméti embernek ne tegyenek."169

Úgy tűnik, Kecskemét és környéke 1707 első felében sem hajlott Globitz kívánságaira; máskülönben a kommandáns aligha engedte volna rá a városra a tiszai és a drávai rácokat. Az április 3-i támadás következtében 396 kecskeméti lakos vesztette életét, leégett 90 ház, s a visszavonuló rácok 155 foglyot, 1200 szarvasmarhát és 562 lovat hajtottak el magukkal.170 (Mivel a rácok több itt vendégeskedő török és görög kereskedőt is kifosztottak és levágtak, Globitznak alaposan meggyűlt a baja a temesvári pasával.171) Az április 3-i vérfürdő alighanem meggyőzte a kecskemétieket — és talán magát Rákóczit is —, hogy jobb ha engednek a szegedi parancsnok követeléseinek; ennek tudható be, hogy Globitz 1707. október 29-i védlevelében már a „császár hűségére visszatért alattvalóknak" mondja a város lakóit.172 Okulva a károkból, a kecskemétiek siettek megszerezni a Globitz helyére kinevezett új kommandáns: Damian Hugó Virmont gróf jóindulatát is. Virmont, miután nyugtázta az általuk beküldött hatvan birodalmi tallért, november 24-én arra intette őket, hogy a jövőben gyakrabban és nagyobb összegekkel {060} mutassák ki hűségüket, és hírekkel is szolgáljanak neki. Miután a szegedi kommandánsok a következő évben gyorsan váltották egymást, Kecskemét 1708. szeptember 17-én Albrecht Heister gróftól, október 18-án pedig Ernst Herberstein gróftól kapott védlevelet, mivel lakói — mint a két fejedelem közös alattvalói — adóznak a szegedi vár fönntartására. „Közös alattvalónak" minősültek Nagykörös és cegléd lakói is. Herberstein ugyanis nem azért fenyegette őket 1708 decemberében katonai végrehajtással, mert az adófizetést megtagadták, hanem azért, mert hátralékaikat — Kecskeméttel együtt — nem rendezték idejében.173 (A kom-mandáns nyilván az ilyenfajta fenyegetések „nyomatékául" küldte 1708. szeptember 11-én Nagykőrösre, 1709. április 21-én pedig Ceglédre a rácokat: az előbbi támadás kudarccal végződött, az utóbbi azonban 62 halott és 40 súlyosan sebesült áldozatot követelt.174) 1709-ben aztán már nemcsak a Duna—Tisza közi, hanem a jászsági községek is kénytelenek voltak — 3000 forint lefizetése révén — védlevelet váltani Szegeden.175

Az élet folyamatosságát biztosítandó a kuruc és a császári tisztviselők bizonyos együttműködésre is rákényszerültek. A Duna—Tisza közi „kuruc harmincadok" bérlője, Karácsony Sándor görög kereskedő 1710-ben 200 forintot ígért Herberstein szegedi kommandánsnak, ha az a kecskeméti harmincadhelyet védelmébe veszi. Ugyanezen idő tájt az időközben prefektussá előlépett Joseph Cometh azzal a meglehetősen furcsa kéréssel fordult Karácsonyhoz, hogy kölcsönözzön neki hatezer forintot a császári őrség fizetésére (!). A bérlő — akinek láthatóan nem állott módjában e kérést megtagadni — meg is ígért hétezer forintot, de ígéretét már nem tudta teljesíteni, mivel a kuruc hatóságok 1710 végén letartóztatták és Munkácson bebörtönözték. Nem telt ki a fenti összeg Szegedre menekített — vagy hurcolt — testvérének, Karácsony Miklósnak elárverezett ingóságaiból sem.176

A prefektusnak minden létező pénzszerzési lehetőséget meg kellett ragadnia, hiszen végig a szabadságharc idején több száz főnyi — egy elfogott rác vallomása szerint 1707-ben például, a maródiakkal együtt, hétszáz gyalogosból álló177 — német helyőrség állomásozott Szegeden. Bár az itt áthaladó regimentek „vendégül látása" is tetemes összeget emésztett fel, Bécsből csak ritkán érkezett számottevő pénzküldemény. A prefektúra ugyan létesített a Palánkban néhány tisztiszállást {061} és legénységi kvártélyt, az itt szolgáló németek többsége azonban a polgárházakba volt beszállásolva. (Néhányan annyira megkedvelték Szegedet, hogy szolgálati idejük letelte után itt telepedtek le.178) A Palánkban állomásozó milicisták száma jóval alatta maradt az 1703 előttinek. A „Nationalmiliz" fegyvernemi megoszlása, egy 1708. február 10-én kelt kimutatás szerint, a következőképpen alakult:179

A huszár- és a hajdúcsapatokban vegyest magyarok és rácok szolgáltak; tisztjeiket és altisztjeiket azonban — az 1704-es év keserű tapasztalatai dacára — továbbra is inkább a magyarok közül választotta a helyi hadparancsnokság.180

Szeged helyben maradt lakói, a viszonyokhoz képest, végül is szerencsésnek érezhették magukat, hiszen végig a szabadságharc éveiben jóval biztonságosabb és rendezettebb körülmények közt éltek, mint például a Duna—Tisza közi és a jászsági magyarok, illetve a bácskai és Maros-menti rácok. Az állandó háborúskodással szükségszerűen együttjáró terhekből és zaklatásokból persze nekik is jócskán kijutott; egyes szegedi polgárok nyilván azért települtek át Tápéra, hogy ezektől megszabaduljanak.181 Ugyanakkor viszont nem sarcolták meg őket a rajtuk átvonuló ellenséges hadak (mint a „három várost" 1705-ben Herbevilleéi), s nem kényszerültek rá arra sem, hogy lakóhelyüket felsőbb parancsra elhagyva, termésüket felégetve, asszonyaikkal és gyermekeikkel a pusztákon bolyongjanak, amíg az ellenség eltakarodik vidékükről (mint a Rabutin elől Rákóczi által kitelepített „három város" népe 1706-ban).182 A kommandáns tekintélye és a lakosság {062} császárhűsége az Alsó- és a Felsővárost is megóvta minden kerítetlen település legfőbb rémétől: a rác rajtaütéstől.

Attól azonban már a nagyszámú császári katonaság sem védelmezhette meg a szegedieket, hogy időről időre kuruc részre is adózniuk kelljen. 1709. december 6-án a Duna—Tisza közén parancsnokló Esterházy Antal generálistól — azt megelőzőleg pedig magától a fejedelemtől — kapott védlevelet a város,183 biztos jeleként annak, hogy még a szabadságharc e hanyatló szakaszában is kedveskedett valaminő adóval vagy szolgálattal a kuruc uraknak. Sőt a szolnoki parancsnok még 1710 későnyarán is igyekezett vármunkára fogni a szegedieket. Erről augusztus 20-án így számolt be Károlyi Sándor generálisnak a főbíró: „Vélnénk, tudtára lészen Excellentiának, az elmúlt napokban Méltóságos generális, fraknói gróf Esterházy Antal eő excellentiája parancsolattyábul manuális la-boratorokat [kézi munkásokat] tülünk az szolnoki praesidiumhoz kérni értettük; hogy pediglen kézi munkásokat administrálnánk, lehetetlen, mert az mely kevéss szegénység az templom mellet megvonyódott, bizonyára igen kevéss, vadnak ugyan, kinek az bíró nem parancsolhat, arrul pediglen az szegénység nem tehet. Mindazonáltal minthogy sub tormento [fegyver alatt] lévén, semmiképpen az itt lévő szegedi commendáns meg nem engedte, hanem méltóságos generális Esterházy Antal eő excellentiájával, Szentmiklósi János akkori szolnoki commendáns urunk előtt, 200 idest kétszáz rhénes forintokban megalkudván, melly 200 rhénes forintokat quietantiis acceptis [nyugtát vévén róla] egy pénzig Szentmiklósi urunk kezeiben beadtuk. Látván eő excellentiája kötelességgel való szolgálatunkat és engedelmességünket, ígérvén magát excellentiája, mind pediglen Szentmiklósi commendáns urunk, kiváltképpen az kézi munkásoktul az szolnoki praesidiumhoz eximál [mentesít] bennünket. Most pediglen brigadérus Csajági János urunk Szolnokban érkezvén, újobban (de sokkal súlyosabban) az kézi munkásokat imponálta [kivetette], mellyet lehetetlen, az szegénységtül viseltetvén, hogy lefizethesse, ha csak Excellentiának kegyelmes szegénységhez való szeretete meg nem segít bennünket, és szegény helységünktül azon impositiónak relaxatiójával [a kivetés mérséklésével] segíteni, mint hogy az szegény helység ki nem vonnya magát (ha loppa is) szolnoki praesidiumhoz való szolgálattyukat tehecségünk szerént segíteni naturalibus [természetben]."184

Ha a város még ezekben az években sem merészelte figyelmen kívül hagyni c követeléseket, úgy bízvást feltételezhetjük, hogy a korábbi években — amikor a kuruc portyázok gyakrabban megfordultak itt — rendszeresen fizetett és szolgált a kuruc félnek is. Ugyanakkor viszont az is feltehető, hogy a kurucok/általában beérték valamilyen kisebb, jelképes összeggel. {063}

Így aztán érthető, hogy lassacskán az 1704-ben eltávozottak is kezdtek visszaszivárogni. Erdélyi Istók huszár 1706 októberében, Lantos Istók huszár pedig valamikor 1706 és 1710 között kért és kapott amnesztiát a szegedi parancsnoktól.185 1708 októberében a hajdúk is nagy számban hagyták oda Csajági János brigadéros regimentjét és telepedtek le Szeged környékén (Gyón, Tápén, Szentesen, Martonoson és Vásárhelyt). Mivel azonban a Palánk telekkönyve Erdélyin és Lantoson kívül más visszatérőt nem jelez, valószínű hogy az egykori szegedi magyar milicisták többsége a szatmári békekötés után nem Szegeden, hanem másutt lelt otthonra. Nem így a polgárok. Az alsóvárosi anyakönyv fokozatosan, de erőteljesen emelkedő keresztelés-számai jelentős népességnövekedésről vallanak, s egyáltalán nem igazolják a fentebb idézett, 1710-es szegedi levél azon mentegetőzését, miszerint a „templom mellett" csak valami „kevéss szegénység vonyódott" volna meg. A megkereszteltek száma 1705 és 1711 között a következőképpen alakult (ahol egy- vagy több hónap adatai hiányoznak, ott az egy hónapra eső átlagos keresztelés-számmal kerekítettünk, amit ugyanazon év ismert hónapjainak átlagolása révén nyertünk):

Mint az a táblázatból világosan kitűnik, a keresztelések — és ebből következően: a lakosság — száma 1705 és 1706 között ugrásszerűen, 1706 és 1707 között számottevően emelkedett, a következő két esztendőben lényegében véve stagnált, 1709 és 1710 között ismét ugrásszerűen növekedett, 1711-ben pedig — először 1704 óta — visszaesett.

1710. szeptember 4-én a fejedelem azzal intette Károlyi Sándor generálist a jászok adójának mérséklésére, hogy közülük már amúgy is sokan áttelepültek Rác-kevire és Szegedre.187 Betelepülők máshonnan is szép számmal érkezhettek, mégis {064} úgy véljük, hogy az Alsó- és Felsőváros újranépesedését elsősorban az eltávozottak tömeges hazatelepülése magyarázza.

Ha e kézenfekvő feltételezést elfogadjuk, a fenti számok alapján ekként rekonstruálhatjuk a visszatelepedés menetét: a császári hadvezetés által felkínált amnesztiával élve sokan már másfél-két esztendei hányódás után — még javaik elárverezése előtt, azt megelőzendő — visszatértek otthonukba. Ókét — idővel megtapasztalván a Duna—Tisza közének ingatag közjogi státuszát és a kuruc városokat fenyegető gyakori veszedelmeket — 1707-ben egy, az előbbinél kisebb, de így is jelentős hullám követte. (Valószínűleg ezzel sodródott vissza a nagy tekintélyű Cseperke Máté családja is; Palánk-beli házukat a kamarai prefektúra ugyan 1705-ben elárvereztette — egy rác polgár vette meg kilencven forintért —, de 1709-ben már ismét Cseperkéék birtokában találjuk.)188 1710-ben, amikor a szabadságharc bukása már előrevetette árnyékát, azok is hazatértek, akik eddigelé kitartottak a kurucok oldalán. Az 171 l-es visszaesés viszont alkalmasint azzal indokolható, hogy a szatmári békekötés után sok, időlegesen Szegeden menedékre lelt idegen távozott el a városból.

Fentebbi fejtegetéseink javarészt az Alsó- és Felső városra vonatkoznak; a harmadik negyed, a Palánk sorsa ezekétől eltérően alakult. A magyarságnak a Palánkból való kivonulása — vagy talán inkább: kiszorulása — már 1703 előtt megkezdődött. Ez a folyamat a magyar katonaság zömének és a polgárság jórészének 1704-es eltávozásával nagymértékben felgyorsult. Helyüket többnyire rácok foglalták el, akik — nevük alapján ítélve — zömmel ugyanarról a területről vándoroltak be ide, ahonnan a szabadságharc előtt. A korábbinál jóval többen kértek azonban bebocsátást a tiszai határőrvidék rác garnizonvárosaiból (Becséről, Zentárói és Ráckanizsáról). A rácok térnyerését jól mutatja, hogy az 1697 és 1711 között regisztrált összes tulajdonosváltozás (337) mintegy felében — 119 esetben — rácok között bonyolódott az ügylet, illetve az, hogy a magyarok a rácokkal szemben nem kevesebb, mint 67 telket vagy házat vesztettek. A Palánk balkánias jellege — a maga görög-keleti templomával és iskolájával, rác kereskedőivel, sörbethá-zaival és keleties műhelyeivel — nemcsak megmaradt, hanem tovább erősödött.

Ha nem is váltak meghatározó elemmé, jócskán megnőtt a Palánkban letelepedett németajkúak száma is (legalább negyedszáz német családfővel számolhatunk). Közülük egyesek az itteni hivatali kirendeltségeknél szolgáltak, mások iparűzőként — cipészként, ácsként, hentesként és fazekasként — vagy kocsmáros-ként keresték kenyerüket. Német ember viselte a városhadnagy tisztét is. Rácok, magyarok és németek mellett élt a Palánkban néhány cigány és horvát, sőt egy kikeresztelkedett török is.189 {065}

Bár a szegedi (Palánk-béli) rác kereskedő-polgárok száma az idők folyamán még tovább növekedett, megfelelő források híján továbbra sem tudjuk eldönteni, hogy ezek a távolsági forgalom szervezésén fáradoztak vagy pedig a távolsági kereskedők által ideszállított „török áruk" szétterítésével foglalkoztak, tehát szatócsok voltak.

Az utóbbira mutat, hogy az 1710. június 10. és október 7. közti — véletlenül ránk maradt — szegedi harmincad- és vámjegyzékben egyetlen helyi kereskedő neve sem szerepel; ennek oka lehet azonban az is, hogy a szegedi rác kereskedők, említett privilégiumuk révén, itt nem tartoztak fizetni. A szegedi vámon áthaladók túlnyomó többsége ún. „görög" — tehát görög-keleti vallású balkáni török alattvaló — volt, a magyarok, a törökök, a zsidók, az örmények és a románok néhány fővel képviseltették magukat. A lakó- vagy indulási hely szerinti megoszlás az alábbiak szerint alakult:

36-an érkeztek Macedóniából és Belgrádból

15-en érkeztek Kazányból

10-en érkeztek Temesvárról

6-an érkeztek Kecskemétről

2-en érkeztek Egerből és Serfecséből

1 személy érkezett Debrecenből, Halasról, Ráckevéról, illetve

Thessalonikiből, Oszkipiából és Havasalföldről.

(Tizenhárom esetben a harmincados adós maradt az indulási hely megjelölésével.)

Az elvámolt szállítmányokban találunk nyers és kidolgozott bőröket (pl. szaty-tyánt), abaposztót, pamutfonalat, vásznat, lakberendezési tárgyakat (pl. a „csul-tár" nevű szőnyegfajtát), ágyneműket (lepedőt, paplant), ruházati cikkeket (csizmát, báránybőr subát), iparcikkeket (kést), élvezeti cikkeket (dohányt, kávét, pipát, pipaszárat), élelmiszereket (olívaolajat, szárított halat, török szőlőt, sajtot, sót, rizskását), nyersanyagokat (rezet, viaszt), élőállatot (kis szlavón és nagyobb termetű magyar ökröket), luxuscikkeket (zöld követ, tömjént), valamint papírt és vitriolt is. A választékkal már csak azért is érdemes ily részletesen megismerkedni, mert nyilvánvalóan ugyanezek az áruk forogtak a szegedi rác kereskedők kezén is. A balkáni kereskedők — legyenek azok bár görögök, szerbek, törökök vagy zsidók — nagyjában-egészében ugyanazokat az árukat kínálták eladásra. Ezzel szemben az itt felbukkant néhány (kecskeméti, halasi és ráckevi) magyar — szomorú jeleként annak, hogy a harcok következtében mennyire leapadt a Duna— Tisza közi marhaállomány — kivétel nélkül szarvasmarhát hajtott. A legnagyobb vámot éppen két marhakereskedő fizette: 50 hízott magyar ökör után 168 forint 75 dénárt. Rajtuk kívül két thessaloniki görög harmincadja haladta meg a száz {066} forintot; ők, együttesen, hetvenhét mázsa rezet szállítottak át Szegeden. A legtöbb harmincadtétel azonban a tíz forintot sem érte el. Az egyes hónapok bevétele a következő volt:

(A forgalom, mivel idénycikk szinte egyáltalán nem szerepel benne, érthetőképp kis szezonalitást mutat.)190 Ha a bevétel nem egészen négy hónap alatt elérte a négyezer forintot, úgy bízvást feltételezhetjük, hogy az egész év hozama jócskán felülmúlta a századvégi békeévek átlagát (5538 Ft). Ami pedig azt jelenti, hogy a forgalom a szabadságharc idején sem csökkent, hanem — legalábbis 1710-ben — egyenest növekvő tendenciát mutat. Kérdés persze, hogy ez más években is így volt-e. Az, hogy 1707-ben nem kevesebb, mint ötvenöt temesvári és belgrádi görög, illetve török kereskedő vonult át Szegeden a kecskeméti vásárra — és ezáltal vesztébe — igyekezve,191 arra utal, hogy a balkáni kereskedők az előző években is tömegesen fordultak meg a szegedi vámhelynél.

A török birodalomból Szegeden — tehát császári területen — át közlekedő kereskedők végcélja a kuruc kézen levő Kecskemét (és ritkábban Debrecen) volt. Oszmán aga temesvári tolmács meséli emlékirataiban, hogy a kuruc hatóságok „mindenegyes árucikkre megállapítottak egy olyan árat, amelyen a kereskedők, mindenek előtt a Magas Portáról jövő mohamedánok, görögök, örmények és más különböző nemzetiségű alattvalók, kizárólag két helyen, üzleteiket lebonyolíthatták. Éspedig csak Kecskemét és Debrecen elővárosaiban tartózkodhattak, Magyarország más vidékeit nem volt szabad felkeresniük. Ezen intézkedés indokául a magyarok azt adták, hogy sok német kém jött az országba mohamedán kereskedőnek vagy parasztnak öltözve, akik a helyzetet ott kikémlelve és titokban elárulva a magyaroknak kárt okoztak."192 {067}

A császári és a kuruc terület közti kereskedelmi kapcsolatok fenntartásában azonban, úgy tűnik, a magyar lakosság is részt vett. Az 1706-ban Kecskeméten parancsokló Szűcs Farkas főhadnagy instrukciója kimondja, hogy „a szegedi, csongrádi, győi s más Körös—Maros-közt levő helység lakosait absolute be ne engedgye jönni az varasra". Noha az utasítás úgy folytatódik, hogy „ha mi ellenség- vagy más hírt hoznának, az kapun kívül examináltassák meg [hallgassák ki]",193 nyilvánvaló, hogy e császári fennhatóság alatt élő települések lakói csakis kereskedés céljából merészkedtek e számukra oly veszélyes vidékre. Tözsérkedés céljából nemcsak a harmincadjegyzékben is szereplő kecskemétiek, halasiak és ráckeviek, hanem az Eger és Gyöngyös környékiek s a jászságiak is gyakorta felkeresték Szegedet, és ott kereskedelmi partnereik házába szállásolták be magukat. Mindez a kommandáns tudtával és beleegyezésével történt; Herberstein kom-mandáns 1710-ben nem a kémektől, hanem a fenti országrészeken grasszáló pestis behurcolásától tartva rendelte el e kapcsolat megszüntetését. Kecskemét tanácsa ugyanez évben pénzen szeretett volna búzát vásárolni Szegeden, Cometh prefektus azonban a kérést visszautasította, mert, úgymond, „nem akarjuk azt, hogy tollúnk kuruc ellenséget annónával provideálnátok [élelmiszerrel ellátnátok], nekik szolgáltatnátok az eledelt".194

Rákóczi 1710. július 27-én azzal fenyegette meg Szegedet, hogy a számára kibocsátott védlevelet visszavonja, mivel a szegedi „labancság" — amely véleménye szerint „az császárnak nem fizetett hada, hanem lakosokbul áll' — „igen elkezdte az alkalmatlankodást",195 s fentebb láthattuk, hogy a fejedelem fenyegetésének még augusztusban is volt némi foganatja e vidéken. A Duna—Tisza köze, vagyis a Pest—Pilis—Solt—Kiskun megye feletti kuruc uralom azonban csakhamar, már jó fél évvel a szatmári békekötés előtt összeomlott. A kuruc vármegye — területéről végleg kiszorulva — 1710. szeptember 1-én Egerben tartotta utolsó közgyűlését.196 A helységeknek ekkor már jó ideje a Budán székelő labanc vármegye, de még inkább a szegedi kommandáns parancsolt. Herberstein október 20-án megparancsolta Halas, Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd tanácsának, hogy a náluk tévelygő kurucokat hozzá irányítsák; aki leteszi a fegyvert és nála jelentkezik, amnesztiát kap, akit viszont kiküldött portyázói fegyverben találnak, azt kivégezteti.197 Bár a nyílt levél nyomán sok kuruc — így például egyszerre tizenkét halasi198 — valóban letette a hűségesküt, még az év végén is sok kisebb-nagyobb {068} kuruc csapat kószált a Duna—Tisza közén. Kifüstölesükre Herberstein november elején német helyőrséget szállásolt be a városokba, a bíráknak pedig megparancsolta, hogy ők is jelenjenek meg Szegeden és fogadjanak hűséget a császárnak.199 Szeged város polgárságát azonban ekkor már nem a szabadságharc — lakóhelyétől távol zajló — végjátéka, hanem saját közjogi helyzetének rendezése foglalkoztatta.

4. A VÁR ÉS A VÁROS ÚJJÁÉPÍTÉSE. TOVÁBBI KATONAI ÉS KAMARAI ÉPÍTKEZÉSEK

A hódoltság alóli felszabadításról Európa-szerte számos, metszetes ábrázolásokkal illusztrált röplapon és könyvben számoltak be. Jelentős azoknak a lapoknak és metszeteknek a száma is, amelyek Szeged és Pécs megadásáról tájékoztatták a nyugati világot.

Szegedről magáról is több metszetes csata- és városkép látott napvilágot. A zentai csata jelentőségét hirdeti a bécsi udvar által készíttetett, Szeged várát és városát is bemutató gobelinkép, valamint a Lipót császár képmását, hátoldalán pedig Szegedet is megjelenítő ezüst emlékérem. A gobelin és az emlékérem, valamint a metszetek képei csekély értékű adalékokat tartalmaznak a város és a vár állapotára és épületeire vonatkozóan, az újságlapok szöveges jelentései azonban olykor tényszerű adatokat is őriznek.200

Szeged felszabadításával kapcsolatban mintegy 15—20, metszetes ábrázolásokkal is illusztrált nyomtatvány jelent meg, legnagyobb részben német nyelvterületen, de nem ritkák közöttük az olaszországi kiadványok sem, sőt az utóbbiak egyes változatai Spanyolországban is napvilágot láttak. A riporterek egy része kétségtelenül helyszíni megfigyelések és értesülések alapján írta beszámolóját, a metszetek között azonban egyet sem találunk, amelynek szerzőjéről még csak feltételezni is lehetne, hogy Szegedet saját szemével látta volna. A legjobb esetben is arra a következtetésre juthatunk, hogy egyik-másik metszőt a helyszínen megfordult újságírók tájékoztatták. Erre vall az a körülmény, hogy a metszeteken általában a széles vizesárok által elválasztva, külön-külön ábrázolnak egy várszerű s egy városszerű jelenséget. Egy-két, leginkább török létesítményt ábrázoló részletről gyaníthatjuk, hogy azokról a metszők bővebb, de mindenképpen csak szóbeli információkkal rendelkeztek.{069}

A császári udvar összesen 19 németalföldi tapétát és gobelint készíttetett, amelyek a felszabadító seregek első" főparancsnokának, Lotharingiai Károly hercegnek a dicsőségét hirdetik. Egy Szeged és Pécs visszafoglalását ismertető Nürnbergben 1686-ban megjelent újságlap szövegében hiteles tájékoztatást nyújt a város múltbeli rangjáról és jelentőségéről. Megállapítása szerint „Szeged régente igen szép Szabadváros" (Freystadt) volt, amely nemcsak gazdag lakossága, de fontos kereskedelmi központ volta miatt is híres, ahol sok „előkelő konstantinápolyi kereskedő is felhalmozta áruját." Majd így folytatja: „Magának a helységnek nincsen kőből épített városfala, hanem csak egyszerű földsánccal és árokkal van ellátva, — az itteni vár azonban egyike a legerősebbeknek..."201 A Bolognában, ugyancsak 1686-ban kiadott Nuova e distinta Relazione hadi jelentése mellett szól a vár állapotáról is: beszámolója szerint „Sok élelem és hadieszköz maradt itt, anélkül, hogy nagyobb helyreállításra lenne szükség."202 (1. fénykép.)

A várnak nagyobb sérülések nélkül való átadását megerősíti Magnus Frigyes Castelli gróf tábornoknak a bádeni őrgrófhoz írt jelentése, valamint Lotharingiai Károly hercegnek a naplója is.203

A felszabadító hadseregben kitűnően képzett, főképpen olasz és francia hadmérnökök működtek. Szeged műszaki felmérések szerint készített első helyszínrajzait és látképeit a bolognai L. F. Marsiglinek, valamint francia munkatársának, F. C. De Beaulaincourtnak köszönhetjük.204 Térképeik és látrajzaik lényegileg megegyeznek egymással. De Beaulaincourt térképei a felsővárosi részen feltüntetik az ostromló csapattestek elhelyezését is. Mind a vár látképe, mind pedig a vár és a Palánk alaprajzát illetően részletgazdagabb, s a térképen és a látképen megrajzolt épületek felett beírt számokhoz becses, francia nyelvű magyarázatot is ad. Az első felvételeket nyilvánvalóan Marsigli végezte, míg azok részletesebb kidolgozása De Beaulaincourt-ra hárult. Látképeik az ostrom felőli, északi és nyugati oldalt mutatják be. A vár bástyái és tornyai, valamint belső épületei majdnem ép állapotban mutatkoznak. Sem a várban, sem a Palánkban nem találunk egyetlen {070} török épületet sem. A várfalnak a tiszai rondella melletti szakaszán, 2-es számmal jelölt rés tátong, s ugyancsak — bár lényegesen csekélyebb — sérülés mutatkozik a 4-es számmal megjelölt kaputorony egyik félköríves ablakánál. Az észak-keleti rondella mind Marsigli, mind De Beaulaincourt alaprajzán már nem jelenik meg. Ez a rondella 1692-ben az egész tiszai várfallal együtt a Tiszába dőlt. Ezekből a megfigyelésekből elsősorban azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ostromló seregek a várba való bejutás érdekében csupán a várfal egy-két helyen való áttörésére törekedtek. A csapatok elhelyezkedésének pontos alaprajzi megjelölése, az ágyúgolyókkal és aknákkal okozott faláttörés s nem különben az a tény, hogy a várfalak, a körbástyák és a tornyok külső megjelenése, a falcsipkézet s a belső épületek jellege a középkori állapotot mutatják; nyilvánvaló, hogy a műszaki felvételek közvetlenül a visszavétel után történtek, de a részletes kidolgozásukra csak 1692 után került sor. Bizonyára ebben leli magyarázatát a török építkezések maradványainak a hiánya is, mert azokat időközben már elbontották.

Heissler tábornok, aki jóformán csak néhány napig töltötte be a várparancsnoki tisztséget, azonnal intézkedett a legszükségesebb munkálatok megindításáról. Létrehozott egy Hadbiztosságot (Commissarium), melynek feladata volt, hogy a várfalak és a házak kijavítását megindítsa, valamint a helyőrség számára szolgáló adót bevezesse.205

A következő években nagyobb gondot csak a vár és a Palánk ideiglenes, jobbára csak faanyaggal való megerősítésére fordítottak. A vár állapota, különösen a vízmosta tiszai oldal ennek ellenére egyre romlott. Fingermann ezredes 1690-ben jelentette, hogy megkezdte a várárkok kitisztítását és a sáncok kijavítását, s ugyanakkor Szeged tervrajzát is felterjesztette. A várfal Tiszába dőlése, Lajos bádeni herceg javaslata, hogy a várat fokozottabb gondozásban részesítsék, meggyorsította az intézkedéseket.206 Heissler tábornok felkérésére Marsigli ezredes, aki egyébként 1693-tól a hadmérnöki testület parancsnoka volt, ez év júliusában Szegedre utazott, és már július 15-én elkészítette a helyreállításra vonatkozó javaslatát és tervét, majd pedig ugyanezen év októberében részletes, német nyelvű jelentést küldött a Haditanácshoz.207 Marsigli eredeti rajza alapján ekkor készült el De Beaulaincourt fönnebb ismertetett két rajza. Ugyanakkor Marsigli és De Beaulaincourt újabb, immár várerődítési terveket is tartalmazó rajzokat készített.

Marsigli térképén a váron belül megtaláljuk az ekkor még meglevő középkori épületek alaprajzát, a Palánkban is megjelöli a háztömbök és utcák rendszerét, {071} s pontos alaprajzzal adja meg a Demeter templom helyét. A vár északi oldalán az 1686-ban tört falrés védelmére négyzet alapú, belső tornyot javasol, ez előtt pedig kívülről élesszögű pajzsgátat tervez. A déli oldal előtt erősíteni kívánja, a két kiugró pajzsgáttal is biztosítva, a vizesárok Palánk felőli partjának a földsáncát. A Palánk körüli földsáncot is pajzsgátakkal szándékozik ellátni. Lényeges újítása Marsiglinek az újszegedi oldalra tervezett, csillag alakú, új-olasz rendszerű hídfőpajzsgát.

A tervrajz Újszegedről felvett városlátképe a vár keleti és nyugati oldalát mutatja be, s hiteles képet nyújt a Palánkról, a Szent György templomról, valamint az alsóvárosi templom épülettömbjéről is. A Szent Erzsébet és a Szent Demeter templomok födetlenek, falaik azonban teljes magasságban állnak. Az alsóvárosi templom állapota jó, a tetőzete is épnek tűnik. A vár bedőlt tiszai falának a helyén már látható az a fából szerkesztett szádfal, amelyet a Haditanács által Huyn tábornok és Marsigli javaslatára kiutalt 3000 forintból gyorsan megépítettek. A veduta is szemlélteti az újszegedi, csillag alakú hídfősáncot.208

De Beaulaincourt erődítési terve a Marsigliénál nagyobb szabású új védőmű-rendszer létesítésére tesz javaslatot. A várat és a Palánkot helyenként erőteljesen kiugró, éles szögű pajzsgátakkal tagolt, részben az új-olasz, részben pedig a francia Vauban rendszerét követő, de a korábbi magyarországi példákra, így különösen a komáromi erődítményre is emlékeztető falazattal és földsánccal kívánta körülvenni.

A várárkok külső partjára ugyancsak pajzsgátakkal tagolt földsáncot tervezett. Az újszegedi hídfősánc nem követi Marsigli csillag alakú, egyszerűbb megoldású tervét, hanem éles háromszögekben végződő, szaggatott, kettős falazatú, Vauban és a német Speckle Dániel rendszerére valló alakzatot mutat. A későbbiek során, miként azt a bécsi Kriegsarchivban őrzött 1698-ból való hídfősánc rajza s magának De Beaulancourtnak ugyanez évi térképe is mutatja, mégsem ez, hanem Marsigli egyszerűbb terve valósult meg.209

A munkálatokat 1693-ban megkezdték, de azok csak a legszükségesebb javításokra szorítkoztak. Az építkezések vezetője ezekben az években feltehetően {071} Niccoló Peroni volt, akinek e feladattal való megbízását, bizonyára Marsigli javaslatára, Huyn várparancsnok kérte a Haditanácstól 1694 februárjában.210

A csak rögtönzött módon épült tiszai szádfal már 1695 májusában a Tiszába szakadt. Ekkor újabb erődítési tervek kidolgozásával bízták meg Lambion mérnökkari alezredest. Reizner közlése alapján csak a vár és a Palánk helyszínrajzát ismerjük, amelyen megkapjuk a vár eddig legpontosabb, bár csak a falakat, körbástyákat és a kapukat feltüntető alaprajzát és a mértékskálával megrajzolt várfal profilját. Erődítési tervében — ugyancsak Reizner fogalmazása szerint — Lambion lényegesen tovább fejlesztette Marsigli és De Beaulaincourt terveit, mégpedig oly nagy mértékben, hogy az új erődítmény nemcsak a várat és a Palánkot, hanem „a mai Híd utcza, az egész Széchenyi-tér és az Arany János-utcza területeit is magába foglalta volna".211 Ez az erődítési terv sem valósult meg. A következő években az 1697-es tűzvész, amely szinte elhamvasztotta a nem régiben épített katonai Élésházat, az ezt követő robbanások az újonnan létesített lőportárban akadályozták a felújítást, de a kuruc szabadságharc sikereinek hírére a munkálatokat mégis meggyorsították. Rákóczi Ferenc azt írta naplójában, hogy „ezen erősség terraszirozott falakkal, jó karban lévő tornyokkal, árkokkal és fedett úttal volt ellátva." A várbeli épületek renoválása egyébként a kuruc ostromok idején is folyt. A munkálatokat 1704-ben La Place őrnagy irányította. Később, 1708-ban a kaszárnyákat és a hidakat is újból kijavították. Az 1708-as pestisjárvány után, mely a várbeli katonaságot is megtizedelte, a nép fogadalmához híven — a pestis jövőbeni elhárítása érdekében — 1709-ben egy hatalmas méretű, alsó síkjában a várost és a várat ábrázoló, felső részében pedig a védőszenteket felsorakoztató olajfestményt, valamint egy művészi kivitelű, több mint három kg súlyú ezüst lámpát küldtek a máriazelli kegytemplomba. A festményen, a máriacelli Szűz Mária kegykép alatt „Mariae Szegediana Civitas sacrat", a városkép alatt pedig „Die hungeriache vestung segedin verlobet sich mit diesen bild und offerts in die vorbitt der allerheiligsten Jungfrauen und Mutter Gottes Mariae... Anno 1709" szöveg olvasható. A fogadalmi kép felajánlói tehát közösen a vár és a város voltak.212

Az 1712. évi árvíz nagy pusztítást végzett a Felső- és Alsóvárosban. A város vezetőinek egy részében az a gondolat is felmerült, hogy a várat és a várost a másik oldalon, a Tisza és a Maros szögletében építsék fel.213 Ez a katasztrófa is kényszerítő hatással volt az erősítési tervek megvalósítására. {073}

A szatmári békekötés után következett be gyökeres fordulat. Ekkor a Haditanács elnöke már Savoyai Jenő volt, aki elrendelte a vár és a város nagyszabású erődrendszerének a megépítését.214

Az újabb tervek elkészítésére és azok megvalósítására De La Croix Paitis mérnök alezredes kapott megbízást, aki 1713-ban két tervrajzot készített.215 Az egyik a térkép, amely a közép- és törökkori Szeged leghitelesebb topográfiai ábrázolása. (2. fénykép.) A másik a tervrajz, amely csak azt a területet mutatja be, amelyen az új erődítmény megépítését javasolta. Ez a terv magában foglalja a régi várat, az egész Palánkot, az északi oldalon a Felsőváros kisebb részét, valamint a vártól nyugatra levő nagykiterjedésű lakatlan térséget. Az egészében csillag alakú erődítmény külső, rézsűs falakkal, ötszögű bástyákkal, árkokkal, ravelinekkel, pajzsgátakkal tagolt határa lényegében azonos a város későbbi belső körútjának a helyével. De La Croix Paitis tervében egyesítette a Vauban által kialakított, valamint a Speckle Dániel által tovább fejlesztett erődítési elveket. A tervek kivitelezése némileg leegyszerűsített formában, de már 1714-ben megkezdődött. A munkálatokat 1716-tól már nem az időközben Kassára áthelyezett De La Croix Paitis, hanem gróf Gosseau, majd pedig az ugyancsak francia Beausson irányította.216

Beaussontól szintén két rajz maradt fenn217. Az egyik, a Vues de Segedin ... a várat nemcsak alaprajzában, hanem felülnézetben is ábrázolja. Szemlélteti a várfalakat, a körbástyákat, a kaputornyokat és a belső épületeket is. (3. fénykép.) Beausson rajzai a romos várbeli épületek eredeti alakjukban való helyreállítási terveinek is tekinthetők. A másik művén az erődítési terv helyszínrajzát adja, megjelölve azon belül a tervezett katonai éléstár (Provianthaus) helyét. A belső újjáépítés, valamint az erődítési rendszer megvalósításában nem követte szigorúan elődjének a terveit. Nem valósította meg többek között De La Croix Pai-tisnek a várfalakkal párhuzamosan tervezett, teljesen új épületek emelésére vonatkozó elgondolását, hanem csak a régi épületek helyreállításával s valószínűleg szerény módosításával elégítette ki a szükséges igényeket.

Az új erődítmény földsánca s a körülötte húzódó, 19 méter széles és igen mély vizesárok a Savoyai Jenőre hosszú időkön át, hagyományszerűen {074} emlékeztető „Eugén-árok" a korábbi vizes mélyületeket, illetve azok partjainak a vonulatát követte. A magas földbástyák hat méter szélesek voltak, s ezeken belül cölöpkerítés húzódott.

Az új sáncparttal és árokkal erődített városba három kapun át közlekedtek. Ezeket a kapukat a hadmérnöki térképek és helyszínrajzok általában a Péter-váradi kapu, a Budai kapu és a Csongrádi, illetőleg Erdélyi kapu néven jelölik. A várkapuk előtt hidakat építettek, amelyek a várat közvetlenül is körülfogó vizesárkon keresztül a közlekedést szolgálták.218

A keleti várfal helyén létesített szádfal kevésbé bizonyult időtállónak, mint a korábbi kőfal, ezért 1714—1716-ban jóval beljebb hatalmas földsáncot raktak, s előtte mély vizesárkot létesítettek.

A De La Croix Paitis által a katonaság elhelyezése céljából tervezett kazamatákból 1716-ig mindössze nyolc helyiség készült el. A Plán du Chateau tanúsága szerint 1724-ben befejezték a délnyugati körbástya és a nyugati kapu közötti falszakaszhoz kapcsolódó tizennégy kazamata építését. De Oliva olasz hadmérnök 1739—1740-ben készült váralaprajzán előttünk áll csaknem az egész kazamata rendszer. A keleti oldal kötőgátjának és kazamatáinak a megépítéséhez 1750 után láttak hozzá. A várudvar felőli alapfalai a Breüning-féle tervrajz magyarázata szerint 1761-ben már megvoltak. Erre a nagyszabású, rendkívül erős falazatú kazamatasorra épült kortina Mengucci de' Rossi 1775—1776. évi tervrajzán a középen elhelyezkedő Mária Terézia kapuval együtt már készen állott.219 A vár mai egyetlen maradványa ebből a kortina- és kazamatarendszerből való.

Beausson felülnézeti tervrajzán az északi kapu előtt 5-ös számmal megjelölt, s a legendában „Die Kirchen"-ként megnevezett épület a felszabadítás utáni első várkápolna, amelyik azonban minaretszerű tornyát figyelembe véve még a török hódoltság idején keletkezett.

A 6-os számú épület a „Das Comentanten Haus", a 7-es számú épület a tiszti kaszárnya, míg a kaputengelytől jobbra levő, számmal meg nem jelölt épülettömb az igazgatási épület és a térparancsnok háza. A déli kapu közelében, de ugyancsak a vár nyugati térfelén levő kisebb épület helyén pedig a tüzérségi szertárt építették fel. {075}

A várparancsnok házának főhomlokzatát, s földszinti és emeleti alaprajzát Mengucci de' Rossi felvétele alapján ismerjük.220 (5. fénykép.) A főhomlokzat riza-litján négy toscan oszlop által tartott erkély foglal helyet. Az erkély alatt középen félköríves felső záródású kapu nyílik, a szélső oszlopok között egy-egy, a kapuval azonos magasságú, de csupán fele szélességű, szintén félköríves fülke látható. A ri-zalit közepén, az ablak fölött volutás szemöldökpárkány domborodik. A rizalitot fölül timpanon koronázza. A középrésztől jobbra és balra, a földszinten és emeleten egyaránt három-három ablak nyílik. Az ablakok keretek nélkül, rendkívül egyszerűen simulnak bele a fal síkjába. A tüzérségi szertár műszaki felvételén az ablakokat plasztikusan kiemelkedő, a késő reneszánszra jellemző keretek hangsúlyozzák. A keretek viszont azokról a fényképekről is hiányoznak, amelyek a bontás idején a szertárról készültek. Az ablakkeretek eltűnése tehát mindkét esetben a többszöri felújítás rovására írható.

A parancsnoki épülettömb középrizalitos, oromháromszöges főhomlokzata — és déli oldalhomlokzata — tisztán és monumentálisan jelenik meg Joó János Mátyás 1820 körüli városképi metszetén.221 (10. fénykép.) Mengucci műszaki felvételén, valamint a Joó János Mátyásnak a műszaki igényeket is kielégítő ábrázolásán a Palladio által kialakított későreneszánsz stílus a katonai igényeknek megfelelően leegyszerűsített jellegzetességeit ismerhetjük fel. A középrizalitos, kolon-nádos erkély, a háromszögű timpanon olyan sajátosságok, amelyek legkorábban és legtisztábban Palladio villa épületein, valamit a következő évtizedek olasz és francia építészetének a stílusfejlődésében jelennek meg. A várparancsnoki palota homlokzata ennek a stílusáramlatnak minden valószínűség szerint a legkorábbi magyarországi megjelenése. Tervezőjét illetően egyaránt gondolhatunk De la Croix Paitis, avagy Beausson szerzőségére is. Felmerülhet az a gondolat is, hogy a palota homlokzatának tervezésében esetleg Fortunato de Prati kamarai építésznek is szerepe lehetett, aki Hölbling Jánossal együtt, de önállóan is több ízben részt vett szegedi, valamint a temesvári és belgrádi erődítmények munkálataiban.222

Az igazgatási épületnek és a tüzérségi szertárnak Wettstein von Westers-heim által 1773—1774-ben készített felvételi rajzain is felismerhetők a Palladio építészetében és hatása alatt kialakult, klasszicizáló reneszánsznak a klasszicizáló {076} barokkba átvezető szerkezeti és a stílusbeli sajátosságai. Az igazgatási épület hátsó homlokzatának széles- és nyomottívű loggiás folyosói ebbe a fejlődési folyamatba illeszkednek. Hasonló szerkezeteket már a XVII. századi magyarországi későreneszánsz kastély- és várépítészetben is találunk, amelynek egyik kiemelkedően szép példáját a törcsvári várkastély őrizte meg.

Az ablakok az igazgatási épületen is keret nélkül simulnak a falsíkhoz, mind a felvételi rajzokon, mind pedig az árviz és a lebontás idején készült fényképeken is. Az igazgatási épület hátsóhomlokzatának emeletén egyes és páros ablaknyílások vannak a fényképeken, de körülöttük jól felismerhetők a befalazással eltüntetett loggia-nyílások világosabb foltjai. A földszint mindvégig megmaradt eredeti loggiás alakjában. Az épületet 1775-ben kaszárnyává alakították át, s a változások ennek az átépítésnek a rovására írhatók.223

Ezekben az években új, korszerű, részben kőpilléres hidakat építettek a vizesárkok fölé.

A Mária Terézia kapu három nyílású, rusztikásan kialakított udvari homlokzatának a képét Pintershofen 1765. évi műszaki felvételéről ismerjük, de néhány fénykép is szemlélteti azt, valamint a várfal külső oldalán volt alakját is. A belső homlokzat három kapu nyílása klasszikusan kiegyensúlyozott ritmust alkot, s a még későbarokk ízlésű őrfülkét nem számítva, ez esetben is tapasztalhatjuk, hogy a váron belüli építkezéseken már erősebben érvényesül a klasszicizmusnak, mintsem a barokknak az ízlésvilága. (7. fénykép.)

A nyugati kapu fölé emelkedő torony kétségtelenül a középkorból maradt fenn, mert az már a Marsigli- és De Beaulaincourt-féle távlati ábrázolásokon is látható.

Kapunyílásának belső, patkóíves kialakításában esetleg a törököknek is szerepe lehetett. A XVIII. századi újjáépítésben magát a tornyot nem változtatták meg, csak új — mégpedig az osztrák császári koronát utánzó — sisakkal látták el. (8. fénykép.) A sisak fölé pedig az ugyancsak császári kétfejű sast állítottak. Valószínű, hogy ennek a kaputoronynak a felújítása még III. Károly idejében megtörtént, hangsúlyozva egyúttal azt is, hogy a főhatalom egyelőre még nem a szabad királyi rangját visszanyert város Nemes Tanácsának, hanem a várparancsnoknak a kezében van. {077}

A hatvanas években még tovább folytatódnak a váron belüli építkezések. Ekkor, 1765-ben készítették el a tiszai rondellában a következő években fel is állított vízmű terveit.224 (9. fénykép.)

A meglehetősen kis méretű első várkápolna a felszabadítás után a török időkben használaton kívül helyezett s befalazott északi kapu belső frontjához csatlakozott. Perspektivikus ábrázolásával s helyének alaprajzi megjelölésével első ízben Beausson rajzain találkoztunk. De Oliva tervrajza 1739—1740-ben „alté Capell"-ként, Durchlasser 1751-ben „Garnisons-Kirche", Breüning 1761-ben „garnisons Kirche", végül Lauer 1764-ben „hölzerne Garnisons Kirche" megnevezést ad a sematizált alaprajzhoz. Egy évszám nélküli, de feltehetően 1765-ben készített Erhard Langer aláírású tervrajzon még rajta van az „alté Garnisons Kirche" sematikus alaprajza, ugyanakkor azonban az „újonnan épített kazamatás courtine előtt látjuk a tervezett új helyőrségi templom elhelyezését. Mengucci de' Rossi 1774/1775-beli helyszínrajzán található a „Die Garnisons Kirche" alaprajza. A templom tehát 1765 és 1775 között épült. Külső alakját a várbontás idején készült egyik Lauscher-féle fénykép szemlélteti, alaprajzi rendszerét pedig az 1830-as években készült terv- és helyszínrajzok mutatják be.225 (6. fénykép.)

A szerény terjedelmű torony nélküli templom hosszúkás hajója előtt keskeny, nartex-szerű előtér volt, amelynek jobb alsó sarkából lépcső vezetett a kóruskarzatra. Szentélye félkörben záródik. Homlokzatát csekély mértékben kiemelkedő féloszlopok osztják három függőleges mezőre. A középső mezőben eredetileg magasabb, felül rokokó oromdísszel záródó, később megkisebbített ajtó nyílik. A két szélső síkban egy-egy szoborfülkében Szent Péter és Szent Pál barokk szobrai foglaltak helyet. A homlokzat felső részét a nyeregtetőnek megfelelő, párkánykeretezésű háromszög alkotta. Jobboldali oldalfalán alacsony, körszeletívű ablakot látunk, de a fénykép elárulja, hogy ez az ablak eredetileg jóval magasabb volt, s felül félkörívben záródott. Ilyen lehetett a másik oldal {078} három ablaka is. A jobb oldalához ragasztott feltetős őrhelyiségből nem nyílt ajtó a templomtérbe, azt tehát később építették hozzá.

Alaprajzi elrendezését illetően megfelel a korabeli kisebb falusi templomok típusának, bár úgy tűnik, hogy ennek a megtervezésében középkori hagyományok is érvényesültek. Külső építészeti megjelenését tekintve a már erősen klasszicizáló barokknak minden szerénysége ellenére is jellemző példája.

A vár falainak, tornyainak, kazamatáinak s mindennemű belső épületeinek csaknem egy évszázadon át szakadatlanul folytatott újjáépítése 1765—1770-rc befejeződött. Ekkorra már több épület, köztük még a parancsnoki ház is romladozó állapotba került.

II. József még korrégensként, alföldi utazása során 1768-ban megfordult Szegeden is. Ez alkalommal maga jegyezte fel, hogy „A vár jó helyen van. de rossz karban. A kazamaták jók, — a fegyvertár rossz, szintúgy a tiszti szállás, a kaszárnya meglehetős...". Majd pedig az aradi vár kiépítésével kapcsolatban megjegyzi, hogy „ezért kár volt pénzt adni, inkább Szegedet kellene megerősíteni.'' II. József trónralépte (1780) után a vár erődítmény jellegét hamarosan meg is szüntette, 1784-ben pedig elrendelte, hogy a csallóközi Tallósról az országos fenyítőházat a szegedi várba kell áttelepíteni. A fegyintézet céljára a vár tiszai oldali felének épületeit és kazamatáit rendezték be. Kisebb átalakításokat is végeztek, amely munkálatok tervezésével és bonyolításával Tallher József kamarai építészt bízták meg. A várnak ez a része tehát 1785-től fogva, amikor ide az eiső fogolyszállítmány megérkezett, fegyintézetté alakult át. A súlyosabb büntetéssel sújtott raboknak a hajóvontatás kemény munkáját kellett végezni. Ezeket a hajóvontató udvarnak nevezett épületben (Schiffzieherhof) különítették el.226

A Palánk, az Alsó- és Felsőváros a felszabadulás után, sőt még a XVIII. század elején is, miként azt Marsigli, De Beaulaincourt és De La Croix Paitis helyszínrajzai és látképei megmutatják, ugyanolyan elkülönült település-szigetek voltak, mint a középkorban. A vár és a Palánk közötti középkori Latrán tér ugyanolyan beépítetlen hely volt, mint a vár nyugati oldala előtt elhúzódó üres térség.

A régi városrészek a felszabaduláskor, s az azt követő tűzvészek és árvizek következtében igen rossz állapotban voltak, s hosszú időnek kellett eltelnie, mire a városi tanács és a lakosság megkezdhette ezek felújítását. A tanács a kincstártól 1698-ban kapott helyen, a Palánknak a vár felé eső oldalán, a déli kapuval átellenben csak nagyon szerény városházát építhetett.227 Iskolaépületek ebben az {079} időben egyáltalán nem voltak. A templomok, az alsóvárosit kivéve, romos állapotban, többnyire tetőzet nélkül várakoztak újjáépítésükre. A Kincstár által a lakosságnak juttatott faanyag csak a legégetőbb javítgatásokra volt elegendő. A hadiérdekek szükségessé tették, hogy a várparancsnokság a váron kívüli területeken, így a régi városrészekben, valamint a még szabad területeken is, elsősorban az 1714 után létesített külső erődítményen belül építkezzék. A kamarai épületek is ebben a térségben épültek.

A Budai országút mentén már Marsigli 1693-ból való vedutáján is kisebb épületcsoportot találunk. A Budai kapu és a mellette emelt laktanya tehát közvetlenül a felszabadulás után felépült. Helyüket De La Croix Paitis térképén az út elágazása között figyelhetjük meg. Kaltschmidt térképén228 1747-ben Casarma exteriőr, a hadmérnöki helyszínrajzokon általában Ofner Thor-Caserne néven szerepel. Durchlasser 1751 évbeni helyszínrajzán229 már az új városi kaszárnya (neue Stadt Casern) is feltűnik mellette. (4. fénykép.)

Az első élelmezési raktárt is közvetlenül a felszabadulás után építették fel, amelynek az 1797-ben történt leégését De Beaulaincourt 1698. évi látképének füstölgő Proviant Hauss-a mutatja be. Ez az épület a Palánkban a Demeter templomtól kissé északkeletre, a vár közelében volt. A Plán du Chatteau ...230 1724-ben „magazin á vivres" megnevezéssel tünteti fel alaprajzát, s Mengucci és Ballá Antal térképeinek a bizonysága szerint még az 1770-es években is fennállott. Ezen kívül még egy kisebb élelmezési raktára is volt a katonaságnak a Demeter templom melletti, a város tulajdonát képező épületekben.231

A Prófontháznak nevezett katonai élelmezési raktárt Beausson hadmérnök erődítési tervének bizonysága szerint 1716-ban kezdték építeni a jelenlegi Kossuth Lajos sugárút, Vidra utca és a Takaréktár utca, valamint a Kálvin tér által körülzárt telektömbön. Kaltschmidt Ábrahám térképén Domus anno-naria, Bainville térképén K. Éléstár néven találjuk sommásan megadott alaprajzát. Külső megjelenéséről leginkább Joó János metszetéről alkothatunk fogalmat. A katonaság élelmezésének a célját szolgálta két lóhajtású szárazmalom is. Az egyik a külső erődítmény délnyugati részén, a Budai kapu melletti kaszárnyától délre állott, s Durchlasser térképe szerint 1751-ben már „alté Ross mühl" volt. A másik pedig az egykori Tükör utca és Sánc utca, illetve a jelenlegi Arany {080} János és Kazinczy utcák között, a hajdani Becker Spiegl háza közelében. Helyét Michillini 1815-ös helyszínrajza őrizte meg.232

Az 1708. évi pestisjárvány idején az alsóvárosi Lazaretum szűknek bizonyult, ezért Herberstein várparancsnok, a Bécsből kiküldött katonaorvos Ausfeldt Kristóf útmutatásai szerint a Palánkon kívül, de közvetlenül az Eugenius-árok mellett a Tisza-parton új katonai kórházat építtetett. A Xenodochium militare ovális alakú körtöltéssel körülfogott helyszínrajzát első ízben Kaltschmidt rajzolta meg. Külső alakjáról Mengucci de' Rossi 1776-ban felvett műszaki rajza tájékoztat, amelyen az oldalhomlokzaton kívül megadja a kórház keresztmetszetét és alaprajzát is. Ez a rész négy nagy teremből és több kisebb helyiségből állott. Az épület nagy fesztávolságát hatalmas, magas tetőzet fedte át. Egy 1805-ből származó alaprajzának szövegéből kiderül, hogy a francia hadjáratban sebesültek és fogságba esettek egy részét ebben a kórházban helyezték el. A Friedrich Schwörtz által készített későbbi alaprajz pedig arról tanúskodik, hogy a kórház fenntartásáról, javíttatásáról akkor még a városi tanácsnak kellett gondoskodni. A katonaság részére egyébként 1776-ban egy másik kétemeletes új katonai kórház is épült, mégpedig a Budai kapu melletti kaszárnya, valamint a tiszti kaszárnya közelében, a mostani Mérey és Tábor utcák sarkán.233 Az 1775—1776-ban a tiszai nagy rondellában berendezett vízműtől egészen eddig a kaszárnyáig vezették el a vizet, oly módon, hogy a többi katonai intézményt, mint elsősorban az éléstárat ellássák a szükséges vízmennyiséggel. A vízvezeték irányát Mengucci de' Rossi térképe jelöli meg.

A kezdet kezdetén megépítették az egykori Latrán tér aljában azokat a kisebbszerű épületeket és pajtákat is, amelyekben a katonai hajózási hivatalt és raktárakat helyezték el.234

Az 1724-ben épített lőportorony az élelmezési háztól északra levő erődítmény poligonban emelkedett. Feltehető, hogy Hölbling tervezte, de ezekben a munkálatokban Fortunato de Prati is közreműködött.

A várépítési hivatalban a hadmérnöki kar tagjai laktak és dolgoztak, s nagy telepén az építési anyagokat is felhalmozták. A Bau-Hof helyét a térképeken csak 1751-től találjuk meg a Budai kapu szomszédságában, de bizonyosra vehető, hogy az már sokkal korábban létesült. Alaprajzát és homlokzatát Wett-stein von Westersheim hadmérnök vette fel 1776-ban. (5. fénykép.) Ennek a földszintes, három lakást is magába foglaló háznak a közelében építettek külön lakást a mérnöki kar orvosa részére. A Staabs Medici Wohnung felvételi rajzát {081} ugyanebből az évből Westersheim hagyta hátra, de helyének megjelölése Breüning helyszínrajzán már 1761-ben megtalálható.

1. fénykép. Szeged visszavételét hirdető könyv címlapja Bolognából, 1686.

2. fénykép. Erődítési terv a város helyszínrajzával, 1713.

3. fénykép. A szegedi vár belső képe és erődítési terve, 1716.

4. fénykép. A vár és az Eugénius árkon belüli városrész, 1751.

5. fénykép. A várparancsnok háza. A várépítési hivatal homlokzata és alaprajza, 1775.

6. fénykép. A várbeli helyőrségi templom műszaki rajza, XIX. század közepe. Látképe a várbontás idején.

7. fénykép. A várbeli Mária Terézia-kapu, 1765. A tüzérségi szertár épülete, 1776.

8. fénykép. A vár középkori eredetű kaputornya, 1763.

9. fénykép. A vár rondellájában létesített vízmű tervrajza, 1765.

10. fénykép. A szegedi vár képe Joó Mátyás rajzából, 1828 körül

11. fénykép. Szeged kiváltságlevelének első oldala a város új címerével, 1719.

12. fénykép. Városi tanácsháza, épült 1728-ban

A kamarai felügyelőség már 1687-ben működött Szegeden,235 nagy telektömböt elfoglaló épületegyüttesét azonban valószínűleg csak 1814 után alakították ki. Ábrahám Katschmidt térképén 1747-ben a Palánknak a vár felé eső, Tiszaparti csücskében rajzolta meg a Domus Cameralis helyét. A Plán du Chatteau épülettömb körvonala megegyezik a Kaltschmidtével bizonyságaként annak, hogy ezek az épületek 1724-ben már fennálltak.

A harmincados hivatal első helye az újszegedi oldalon volt, s bizonyára csak Temesvár visszafoglalása után épült, de kétségtelenül 1724 előtt, amiről a Plán du Chatteau ... helyszíni megjelölése tanúskodik. Kaltschmidt 1747-ben „30ma (Tricesima) Banatensis"-ként jelöli. Wettstein térképe 1774—1775-ben ugyanezen a helyen szolgáltatja a Banatisches Mauth-Haus (vámház) helyszínrajzát, a Reysigst Amt-ot pedig a Palánkban, a kamarai felügyelőség szomszédságában jelöli meg.

A postaépület távlati képét De Beaulaincourt már 1698-ban, a füstölgő Proviant Haus mellett megrajzolta, s a föléje helyezett postakürttel jelölte meg.

A vártól északra a Tisza-parton elterülő széles térséget a sópajták és a sórak-tárak felügyelőjének a hivatala, valamint lakása foglalták el. Ezekről a legrészletesebb tájékoztatást Vedres István 1791. évből ránk maradt „Rajzolattya" szolgáltatja.236

Az Eugenius árkon belül emelt katonai és kamarai épületek legnagyobb része már a század első felében elkészült, s meghatározó szerepet töltöttek be a Tisza-parti városkép, továbbá a vártól nyugatra húzódott új városrész tér- és utcarendszerének a kialakulásában.

A fontosabb várbeli épületek részben még az olasz és francia későrene-szánsz klasszicizáló stílusának a hatása alatt épültek, s csak fokozatosan és enyhén érvényesültek rajtuk a barokk stílus elemei. A váron kívüli, katonai és kamarai épületek, kisebb igényűek lévén, szerényebb külső kiképzésben részesültek, de ezeket is a korszak fejlett mérnöki és építéstechnika szerint emelték. A több évtizedes kincstári építkezési folyamat kedvező hatást gyakorolt a város közületi, egyházi és polgári építészetének a fejlődésére is. Egyes épületeknek a tervezői is hadmérnökök lehettek, mint többek között a városházának is.

Miután Szeged visszanyerte régi kiváltságait a tanács 1728—1729-ben megépíthette a maga rangjának megfelelő új székházát. A Domus Praetoria a vár nyugati kapujával szemben kapott helyet. A körülötte levő katonai építményekhez {082} képest aránylag kis méretű hely ez, amelyre felépülhetett.237 A hátsó homlokzata egyenes vonalba esett a Domus annonaria hátsó frontvonalával. így bele illeszkedett abba a tér beépítési programba, amelynek során kialakult a Feketesas utca., előtte pedig az először csak 1775-ben megnevezett Vásártér (Markt Platz)238, amely a másfél évszázad múlva Széchenyi térré fejlődött.

A széképület alaprajzait, az észak felé állított emeletes főhomlokzatát, valamint a leendő Széchenyi tér felé fordított oldalhomlokzatát a Schwörtz János által 1799-ben készített műszaki felvételek szemléltetik. (12. fénykép.) A főhomlokzat tér felé eső sarkán helyezték el a város pallosát. A főhomlokzat egyenes záródású kapujának, könyöklőkkel tagolt félköríves földszinti árkádjainak s az emeleti ablakoknak keretekbe foglalt kiképzése leginkább az Igazgatási épület nyugati homlokzatával mutat rokonságot. Rendkívül egyszerű, vásártéri oldalnézete ugyancsak a katonai épületekre emlékeztet. Tervezője Josef Pyrneker katonai építész volt,239 akinek nevével azonban a vár hadmérnöki karában nem találkoztunk.

A múzeum kőtárában levő két színezett városi kőcímer feltevések szerint valószínűleg a XVIII. századi városházát díszítette.240 A Schwörtz-féle műszaki felvételek homlokzatain azonban a címereknek semmi nyoma, s erőteljes, mozgalmas barokk megmintázásuk szerint is a tanácsháza építésének későbbi időszakára vallanak. (52. fénykép.)

A hódoltság utáni újjáépítés első korszakából polgári épületek nem maradtak fenn, miután a lakóházak csak a század végétől épültek téglából. A Palánkban állt a középkori eredetű „török bazárnak" nevezett Demján-ház, amelyet 1780-ban építettek újjá. (19. fénykép.)

Szeged gazdasági fejlődésével, kereskedelmi életével együtt járt szállodák és vendéglők létesítése. A Feketesas Szálló már az 1730-as években fennállott, s ugyanabban az időben épült az Aranysas is.241 Kevés műszaki dokumentáció maradt fenn róluk. Az Aranysas egy részének újjáépítési tervét 1799-ben Schwörtz János készítette el, amelyből legalább annyi megállapítható, hogy erősen alapozott, dongaboltozatú pincével ellátott épület volt.242 A vár újjáépítése, a kamara épületek megépítése, a polgári épületek kijavítása mellett a legjelentősebb építkezések a város templomainak újjáépítései voltak.243

1. Károlyi Árpád—Wellmann Imre 1936. 1—78.; Az egész rész megírásánál haszonnal forgattuk a Magyarország történeti kronológiája (a kezdetektől 1970-ig) II. kötetét (1526— 1848. Főszerkesztő Benda Kálmán Bp. 1982.)
2. Borovszky Sámuel 1900. 646—647.
3. Reizner János 1899—1900. I. 161—162.
4. Hornyik János 1860—1862. III. 145—146.; vö. Kosáry Domokos 1965. 23.
5. Reizner János 1899—900. IV. 204—205.; vö. Borovszky Sámuel 1900. 645.
6. Borovszky Sámuel 1900. 647.
7. Borovszky Sámuel 1900. 646. és 647.
8. Ordinánsz Konstantin: A Libanus havasi alatt illatozó titkos értelmű rózsa (Mező- Szeged városának Havi Boldogasszony tiszteletére emelt királyi temploma). Sz. 1831. 86—94.; Karácsonyi János 1923—1924. II. 167.
9. Mivel Szeged első monográfusa, Reizner János tüzetesen feldolgozta és jobbára közre is adta a vár visszafoglalására és az azt megelőző hadieseményekre vonatkozó legfontosabb forrásokat, ezért a fejezet további részében jegyzetet csak az esetben adunk, ha a szóban forgó adatot nem Reizner művéből merítettük, illetve ott, ahol előadása helyesbítésre vagy kiegészítésre szorul.; vö. még Dudás Gyula: A zentai ütközet és Szeged visszavétele 1686-ban. Zenta, 1886.
10. KÁROLYI ÁRPÁD—Wellmann Imre 1936. 106.
11. Károlyi Árpád—Wellmann Imre 1936. 345.
12. Hornyik János 1860—1862. III. 169—170. és 386—387.
13. Hornyik János 1860—1862. III. 388.
14. CsmL. A szeged-alsóvárosi ferences rendház ir. Matricula baptizatorum, 1663—1746. (Amennyiben a szövegből kiviláglik, hogy az adatok az anyakönyvből származnak, a továbbiakban nem idézzük.)
15. OL. Cam-Adm. zu Ofen. Ber. und Schr. 1697. Márc. No 43. és Ápr. No 58.
16. Reizner János 1899—1900.1. 176. és 186—187.
17. Nóvák László: Nagykőrös mezővárosi fejlődése és településrendszere a XVIII—XIX. században. Acta Musei de János Arany nominati I. Nagykőrös, 1978. 23.
18. Reizner János 1899—1900. I. 225—231.; A felszabadult Szeged első (1698-as) ábrázolása; Eperjessy Kálmán: Szeged legrégibb látképe. Sz. é.n. (A szegedi Alföldkutató Bizottság könyvtára 1.); Cs. Sebestyén Károly: Szeged középkori vára. Sz. 1928.
19. Esze Tamás 1980. 600. 11. jegyzet.
20. Cs. Sebestyén Károly 1927.; Bálint Sándor 1976. 84—93. passim.
21. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 48—49.
22. De La Croix Paitis hadmérnök helyszínrajzai 1713-ból; Reizner János 1899—1900. I. 224—225. és 232—233. között; vö. Bálint Sándor 1976. 79—83. és 93—98. passim.
23. OL. Cam-Adm. zu Ofen. Meni. und Anbr. No 291.
24. Felsorolásuk: Reizner János 1899—1900. I. 178. 1. jegyzet; Torma Károly: Sza-niszló Zsigmond naplói. Történelmi Tár. 1890. 77.
25. Reizner János 1899—1900. I. 178.
26. Iványi Emma: Esterházy Pál nádor és a magyar rendek tervezete az ország új berendezésével kapcsolatban. LK. 1971. 146.
27. Így rendeli a Bercsényi Miklós kapitánynak adott instrukció: Thaly Kálmán: A székesi gróf Bercsényi család (1470—1835). I. 1885. 314.
28. Id. h.
29. Felsorolásuk: Reizner János 1899—1900. I. 180.; Reizner úgy véli, hogy Semseyt Liptay követte, egyes adatok szerint azonban 1691 közepe tájáig vagy végéig Bottyán János volt a szegedi alkapitány: AR. I: IX. 17—18.
30. Reizner János 1899—1900.1. 811.
31.  Vö. Szeged története I. Szeged, 1983. 671—674.
32. Reizner János 1899—1900. I. 204—205.; Alexa Ivic: Istorija Srba u Vojvodini od najstarijih vremena do osnivanja potisko-pomoriske granice (1703). Novi Sad, 1929. (Kjnjige Matice Srpske 50.) 267. 1. jegyzet és 268. 1. jegyzet; S. Djurdjevic: Srbi u Szegedinu. Bulletin de 1' Académie Serbe des Sciences XXIV. Nouvelle série. Section des sciences 7. Beograd, 1959.
33. Reizner János 1899—1900.1. 183.
34. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 60.
35. Esze Tamás 1980. 601. 16. jegyzet; OL. Cam-Adm. zu Ofen. Mem. und Anbr. No 291.
36. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 44. Pap György származásáról: Reizner János 1899—1900. 1. 202. 3. jegyzet.
37. Reizner János 1899—1900. I. 202. 3. jegyzet.
38. Reizner János 1899—1900. 1. 180. 6. jegyzet.
39. AR. I: XI. 400.
40. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 84. No 128.
41. Alexa Ivic i.m. 271. 4. jegyzet.
42. Ugróczy Ferenc: Zentai ütközet. Sz. 1816. 56.; Házáról: Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 86. No 144.
43. A mozgalomról: Benczédi László: A hegyaljai kuruc felkelés 1697-ben. Bp. 1953. passim; A felkelésről Szegedre érkezett hírekről: OL. Cam-Adm. zu Ofen. Ber. und Schr. 1697. Júl. No 25. és 40.
44. Uo. Júl. No 51.
45. Uo. Nov. No 11.
46. Reizner János 1899—1900.1. 182.
47. Reizner János 1899—1900.1. 182.
48. 1698-ban azt panaszolták, hogy a temesvári és a belgrádi törökök már több ízben elhajtották a marháikat: OL. Cam-Adm. zu Ofen. Mem. und Anbr. No 291.
49. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 67—136. passim.; Liptay mészárszéknyitási kérelméről: Reizner János 1899—1900.1. 202. 1. jegyzet.
50. Reizner János 1899—1900.1. 205—206.
51. Iványi István 1885. és Koroknai Ákos 1974. ÉTTK. (Új sorozat 73.)
52. Pásztor Lajos: Károlyi Sándor önéletrajzának ismeretlen részlete. 1698—1703. MK. 1945. 111—112.
53. H. Pálfy Ilona: A kamarai igazgatás bevezetése a töröktől visszafoglalt területeken. Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére, 1937. máj. 27. Bp. 1937. 474—487.
54. Reizner János 1899—1900. I. 199—200. és Tagánvi Károly 1897/b. 416.
55. Tagányi Károly 1897/a. 292—293.
56. Tagányi Károly 1897/b. 415.
57. Tagányi Károly 1897/a. 297.
58. Tagányi Károly 1897/b. 415.; a szabad sóforgalom korlátozásának okairól: Sinkovics István: Eszterházy Pál nádor és az erdélyiek kereskedelmi társasága. A Bécsi Magyar Történetkutató Intézet 1937. évi évkönyve. Bp. 1937.
59. Takáts Sándor: Külkereskedelmi mozgalmak hazánkban I. Lipót alatt. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1899. (három közlemény) passim és uő.: A török alattvalók kereskedése Magyarországon. MGSz. 1905. 233—240.
60. Bánkúti Imre: A németi görögök Tokajba telepítése 1705-ben. Történelmi Szemle 1969. 208—212.; Petri Edit: A kecskeméti görög kereskedők története a XVIII. században. Cumanía. Bács-Kiskun megyei múzeumok közleményei. III. Historica. Kecskemét, 1975. passim, különösen: 38—42.
61. CsmL. Szeged v. titkos lt. Adomány- és szabadalomlevelek No 109.
62. OL. E—210. Mise. fons 147. és Reizner János 1900. IV. 216—217.
63. Tagányi Károly 1897/b. 415; vö. Kovács Katalin: Csongrád a XVIII. században. Pécs, 1929. 12.
64. Tagányi Károly 1897/b. 415.; Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 35. és OL. Cam- Adm. zu Ofen. Mem. und Anbr. No 178.
65. Tagányi Károly 1897/b. 416.
66. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 48. és 67—136. passim.
67. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 32. vö. Feldzüge des Prinzen Eugen von Savo-yen. Wien, 1876. 198., 202.
68. Magyar—zsidó oklevéltár. XVII. 1431—1770. Bp. 1977. 90—91. és 155., illetve XV1IÍ. 1290—1789. Szerk. Scheiber Sándor. Bp. 1980., 81; az 1697-es tűzvészben 20 000 bécsi mázsa liszt égett el ott: Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 32.; Takáts Sándor: Hajóépítők te lepítése Magyarországon a 16., 17. és 18. században. MGSZ. 1904. 100.
69. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 198., 202.
70. Reizner János 1899—1900.1. 187—194.
71. Reizner János 1899—1900. T. 197.
72. OL. Cam-Adm. zu Ofen. Mem. und. Anbr. No 296.; vö. Reizner János 1899—1900. IV. 223.
73. Reizner János 1899—1900. J. 205—206.
74. Reizner János 1899—1900. I. 256—257. és IV. 274—284. vö. OL. Cam-Adm. zu Ofen. Ber. und Schr. 1697. Jan. No 43. és Ápr. No 61.
75. CsmL. Szeged v. titk. lt. a) Adomány- és szabadalomlevelek No 98.
76. Reizner János 1899—1900. I. 199.; vö. OL. Cam-Adm. zu Ofen. Mem. und Anbr. No 115.
77. Uo. No 118.
78. Horváth Róbert: Egyházi anyakönyvezés a török világban: a szegedi példa. D. 1978. 488—489.
79. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 61.
80. Vö. Reizner János 1899—1900. III. 34.
81. KOROKNAl ÁKOS 1974. 92.
82. Reizner János 1899—1900. IV. 224—224.
83. Tálasi István: A gyulai ostromzár migrációs kihatásai. Ünnepi tanulmányok Sinko- vics István 70. születésnapjára (1980. aug. 19.) Szerkesztette Berténvi Iván. Bp. 1980. 320.
84. Vö. Pl. Szeremlei Samu: A hódmezővásárhelyi református egyház története (tekintettel az ország és a vidék egyházi állapotára és főbb eseméneyire). Sajtó alá rendezte Tereh Gyula. 1—II. Hódmezővásárhely, 1927—1938. passim; Takáts Endre 1943. 51.
85. Vö. Szeged története I. Szeged, 1983. 681.
86. Kiss József 1979. 44. és CsmL. Szeged v. titkos lt. a) Adomány és szabadalomlevelek No 99.
87. Kiss József 1979. 57., 62. és 98—99.; vö. Reizner János 1885—1887. II. 76—80.
88. Kiss József 1979. 111—112.; vö. Reizner János 1885—1887. 11. 74.
89. Iván Jaksic: Iz popisa stanovista Ugarske pocetkom XV11I. véka. Növi Sad. 1966. 212.; 1710-ben Szeged 234 köböl búza-, 60 köböl árpa- és 50 akó bortizedet adott a csanádi püspöknek (Oltványi Pál 1867. 20. a. jegyzet). Mivel azonban nem tudjuk, hogy a termés hányadrészét vették el „kisebb tizedként", ebből nehéz lenne a tényleges terméseredményekre következtetni.
90. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 46—47.
91. Reizner János 1899—1900. III. 454., 461. és IV. 227—234.; A szegedi szabócéh proto- colluma, 1700—1872. (Endrei Walter Budapest, tulajdona, akinek ezúton is szeretném megköszönni, hogy a kötetet rendelkezésemre bocsátotta); vö. Eperjessy Géza 1967.
92. A szegedi szabócéh protocolluma, 1700—1872.
93. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 30.
94. Említve: OL. Cam-Adm. zu Ofen. Ber. und Schr. 1697. Máj. No 17.
95. Reizner János 1899—1900. I. 200. és IV. 218—220.
96. Juhász Kálmán: A csanádi püspökség története (1608—1699). Makó, 1936. (A csanádi egyházmegye története VIII. Csanádvármegyei könyvtár. Szerkeszti Eperjessy Kálmán. 28.) 119., 124—125. és Történelmi adattár Csanád-egyházmegye hajdana és jelenéhez. Szerkesztette Orthmayer Tivadar és Szentkláray Jenő. I. Temesvár, 1871. 130—131.
97. CsmL. Szeged v. titk. lt. a) Adomány- és szabadalomlevelek No. 100. és Takáts Endre 1943. 29. és 45. jegyzet.
98. Oltványi Pál 1867. 19—20.; Takáts Endre 1943. 47—48.
99. Takáts Endre 1943. 30., 32. és 34.
100. Karácsonyi János 1923—1924. I. 493. és II. 167—168.; vö. Iványi István: Szabadka szabad királyi város története. II. rész. Szabadka, 1886. 260—261.
101. Karácsonyi János 1923—1924. I. 526.
102. Reizner János 1885—1887. 75. 2. jegyzet; Karácsonyi János 1923—1924. I. 504.
103. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 116. No 391.
104. Karácsonyi János 1923—1924. II. 168.
105. CsmL. A szeged-alsó-városi ferences rendház ir. Matricula baptizatorum. 1663— 1746. és Reizner János 1899—1900. III. 263—264.
106. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 86. No 140.
107. Szalay László : a Magyarországi szerb telepek jogviszonya az államhoz. Pest. 1861. 40.
108. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 56—57.
109. Esze Tamás 1980. 641—673.
110. Reizner János 1899—1900. T. 209. 4. jegyzet.
111. Esze Tamás 1980. 670—671.
112. Esze Tamás 1980. 632—633.; vö. KO V. 32—33. és Varga Ferenc 1906. 9—10.
113. Esze Tamás 1980. 675.
114. Hornyik János 1860—1862. IV. 52.
115. Reizner János 1899—1900. 1. 210.
116. Esze Tamás 1980. 675.
117. Esze Tamás 1980. 602. 17. jegyzet; vö. KO V. 36.
118. Benda Kálmán: Magyar—rác együttműködési törekvések a szabadságharc idején. Rákóczi-tanulmányok, 1980. 144—147.
119. Hornyik János 1860—1862. IV. 99—100. és 105.
120. Esze Tamás 1955. 287. 2. jegyzet.
121. OL. Rákóczi-szabadságharc It. G. 19. II. 2. i. Protocollum instantiarum No 1557.
122. Esze Tamás 1955. 287. 3. jegyzet.
123. AR. I: IV. 11—12. és Varga Ferenc 1906. 16—17.
124. Reizner János 1899—1900. I. 211—212. (téves időponttal, légből kapott számadatokkal, de a 212. 1. jegyzetben fontos primer adatokkal); A Palánk telekkönyvében több ízben is olvasható a támadás pontos időpontja: Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 76. No 82. stb.
125. AR. 1:1. 221—222.
126. II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Fordította Vas István, a tanulmányt és a jegyzeteket írta Köpeczi Béla, a szöveget gondozta Kovács Ilona. Bp. 1978. (AR. Dl: I.) 536. és 338—339.
127. Esze Tamás 1955. 460. 2. jegyzet.
128. Esze Tamás 1955. 459.
129. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 51.
130. KO V. 99.
131. Varga Ferenc 1906. 21—23.
132. Richárd Kreutel 1966. 17—24. és Benda Kálmán id. m. 148.
133. Rákóczi Ferenc id. m. 339.
134. Reizner János 1899—1900. I. 212. 1. jegyzet.
135. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 51—54.
136. Hornyik János 1860—1862. IV. 129., 310. és 312.; Esze Tamás 1955. 286. 2. jegyzet; AR. I: III. 343—344.
137. AR. I: VI. 95—96.
138. Hornyik János 1860—1862. IV. 325—327.
139. Reizner János 1899—1900. I. 219.
140. Esze Tamás 1955. 355.; átpártolásáról: Reizner János 1899—1900. I. 211.
141. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 54.
142. Varga Ferenc 1906. 30—31.
143. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 129. No 463.
144. Esze Tamás 1955. 286—287.
145. Varga Ferenc 1906. passim; Reizner János 1899—1900.1. 213—214.
146. Esze Tamás 1955. 286. 2. jegyzet.
147. AR. I: IV. 303—304.
148. AR. I: IX. 234.
149. AR. I: IX. 235—237.
150. Esze Tamás 1955. 287. 3. jegyzet.
151. AR. 1: IX. 291.
152. AR. I: V. 304—305.
153. Pl. Reizner János 1899—1900.1. 213. és Varga Ferenc 1906. 42.
154. KO V. 714.
155. AR. I: VIII. 97.
156. AR. I: IX. 655.
157. AR. I: VI: 277.
158. Varga Ferenc 1906. passim; vö. Ráday Pál iratai. I. Sajtó alá rendezte Benda Kálmán, Esze Tamás, Maksay Ferenc és Pap László. Bp. 1955. 505., 686., 738. és II. Sajtó alá rendezte Benda Kálmán és Maksay Ferenc. Bp. 1961. 83., 158., 292., 310. és 404.
159. Reizner János 1899—1900.1. 220.; vö. AR. I: II. 267—268.
160. AR. 1: V. 22.
161. Varga Ferenc 1906. passim; vö. Markó Árpád: Herbeville marsall útja Erdély felé 1705 őszén HK. 1935. 41—62.
162. AR. I: V. 311—313.
163. Reizner János 1899—1900.1. 221.
164. Richárd Kreutel 1866. 28. és 43.; vö. Reizner János 1899—1900. I. 221.
165. Kosáry Domokos 1965. passim.
166. Hornyik János 1860—1862, IV. 140—142.
167. Reprodukálva: Kosáry Domokos 1965. 58. Vö. Kecskemét adózásáról. BkmL. Kecskemét v. lt. Régi oklevelek 8. k. 37.
168. Hornyik János 1860—1862. IV. 183. és Kosáry Domokos 1965. 54—55.
169. AR. I: V. 237.
170. Hornyik János 1860—1862. IV.
171. Richárd Kreutel 1966. 59—94. vö. 140—141.
172. Hornyik János 1860—1862. IV. 190.
173. Hornyik János 1860—1862. IV. 197—199.
174. Irházi Ambrus: Nagykőrös története a Rákóczi-féle szabadságharc idején. Nagykőrös, 1935. 80. és Kosáry Domokos 1965. 60—61.
175. AR. I.: III. 153. és Kiss József 1979. 77.
176. Bánkúti Imre: Egy görög kereskedő tevékenysége Kecskeméten és a Dél-Alföldön (Adalékok a Rákóczi-szabadságharc gazdaságtörténetéhez). Cumania. Bács-Kiskun megyei múzeumok közleményei. III. Historica. Kecskemét, 1975. 90—91.
177. Esze Tamás 1980. 601. 16. jegyzet.
178. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 61.
179. CsmL. Szeged v. titk. lt. a) Adomány- és szabadalomlevelek No 124.
180. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 54.
181. CsmL. Szeged v. titk. lt. Adomány- és szabadalomlevelek No 122. (A Tápén lakó szegedieknek adott nyugta, 1707. márc. 28.)
182. Kosáry Domokos 1965. 54. és 56.
183. Reizner János 1899—1900. IV. 241—242.
184. OL. Károlyi cs. lt. Acta publica. Ser. 1. 1710. aug. Fasc. 2. B. 52.
185. AR. I: VI. 179.
186. A számításnál követett eljárásról lásd a 38. lapon írottakat.
187. AR. I: III. 153.
188. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 140. és 78. No 94.
189. Kenéz Győző—Szakály Ferenc 1984. 30., 60. és 133. No 481.
190. Bánkúti Imre utóbb id. m. 93—97.
191. Richárd Kreutel 1966. 60—62. (Ali temesvári pasa és Globitz levélváltása); Ráday Pál iratai id. m. IT. 274—276. Megfordultak itt szófiai kereskedők. OSzK. kézirattára. Thaly gyűjtemény X. 316.
192. Richárd Kreutel 1966. 25.
193. Hornyik János 1860—1862. IV.
194. Hornyik János 1860—1862. IV. 208—209. és 424—425.
195. AR. 1: III. 292.
196. Kosáry Domokos 1965. 61.
197. Hornyik János 1860—1862. IV. 213—214.
198. Tooth János: Kis-Kun-Halas város története. Okmánytárral kiadta Szilágyi Sándor. Nagykőrös, 1861. (Történelmi emlékek a magyar nép községi és magánéletéből III.) 17.
199. Hornyik János 1860—1862. IV. 214.
200. Ezeket a műveket jelenleg a Kunsthistorisches Museum őrzi. Adataik: Dr. Ernst Ritter von Birk: Inventar der im Besitze des Allerhöchsten Kaiserhauses befindlichen niederlánder Tapeten Gobelins. In: Jahrbuch der Kunsthistorischen Sammlungen des A. H. Kaiser hauses. Bd. 1. Wien, 1883. IX. 222—223.; Reizner János 1899. f. 177.
201. Eigentlicher Abriss der durch die Christlichen Waffen denen Türcken abgenommenen zwey Orten Segedin und Fünfkirchen. Nürnberg 1686.; Reizner János 1899. I. 177.
202. Nuova, e distinta RELAZIONE della gran vittoria Ottenuta dall' Armi Imperiali,con la Presa delle due importanti Cittá di Seghedino e di Cinque Chiese Con la totál disfattadeli' Armata del Primo Visir. In Bologna MDCLXXXVI. PerGiacomo Monti. 6. (SK. GE. 727.)
203. Magnus Frigyes Castelli gróf jelentését lásd Reizner János 1899. IV. 210—213. Károly Lotharingiai herceg naplójából uő. közöl részleteket 213—216.
204. Conte Luigi Ferdinando Marsigli: SEGEDIN. Színezett tollrajz. A szegedi vár és Palánk, valamint a környező részek, az utak, továbbá a Szent György templom csonka alap rajzát feltüntető helyszínrajz. Bologna BU. FM. Vol. V. e. 16. Frati Catalogo.; De Beaulaincourt: Szeged helyszínrajza és észak-nyugati látképe. Színezett tusrajz. Wien Staatsarchiv, Hungarica, 425—427.; Borbély Andor: A szegedi vár ostromának tervrajza 1686-ból é.n. Prometheus.; Glaser Lajos: A karlsruhei gyűjtemények, 24—25. Repertórium 1686.
205. Közli Reizner János 1900.1. 197.
206. Uő. 1899—1900. I. 226.
207. Bologna BU. FM. Vol. 56. c. 51.; Iványi Béla 1931. 22. A jelentés Wien, Hofkammerarchiv, Hungarn,fasc. 14698—14 700. 16. ottobre 1693.; L. F. Marsigli: Autobiografia. Acura di Emilio Lovrani, Bologna, 1932. 170.
208. Bologna, BU. FM. Vol. 21. c. 39, 40, 41. Segedin.; Veress Endre: A bolognai Marsigli- iratok magyar vonatkozásai, MK. 1906. A jelentés Szegedre vonatkozó részét közli Iványi Béla 1931. II. Appendice.
209. De Beaulancourt : Segetin. Színezett tusrajz, Karslruhe, Erzherzogl. Fam. Archiv, G. 202.; Gláser Lajos im. Repertórium 381.; Borbély Andor: Adatok a magyar várak ábrázolásához a XV—XVII. századból, HK. 1932. 171—186. Mindkét műben megtalálható Marsiglinek (9-es jegyzet) a vedutáját pontosan követő szegedi látkép. Beaulaincourtnak ezen a rajzán találjuk az alsóvárosi templom fölött a Szent Péter megnevezést; Eperjessy Kálmán: Szeged legrégibb látképe. Föld és Ember 1928.
210. IVÁNYI BÉLA 1931. 24.
211. Reizner János 1899—1900.1. 184—185. közli Lambionnak a várról és városról készült alaprajzát. A hivatkozott károsodásra is igen sok értékes adalékot közöl 207—237. és Varga. Ferenc 1906.
212. Gyarmathy János: Nagy-Mária-Zelli útitárs, Bp. 1884. 22—23.
213. Reizner János 1899—1900. III. 232—234.
214. Savoyai Jenő herceg saját kezű aláírásával ellátott levelében, melyet 111. Károlyhoz írt, igen részletes ismertetést ad nemcsak a várról, hanem más tiszántúli, Duna—Tiszaközi és szlavóniai erődökről is. Nagy elismeréssel szól De La Croix Paitis tevékenységéről. Wien. Kriegsarchiv, HKR. Proth. Exp. 1714. Juni No 434.
215. A két rajz Savoyai Jenő jelentésének melléklete.
216. Reizner János 1899—1900. 1. 233—235. tárgyalja gróf Gosseau várépítési tevékenységét, de Beaussonról nem szól.
217. Wien, Kriegsarchiv, I. C. V. a (Segedin No 5. 485) 17.; Eperjessy Kálmán: A Bécsi hadilevéltár magyar vonatkozású térképeinek jegyzéke. Szeged, 1929, 2578.
218. Az Eugén-ároknak nevezett külső erődítményi rendszert számos hadmérnöki tervrajz szemlélteti, Wien, Kriegsarchiv I. C. V. a (Segedin No 6. 485) 17., 775/6. 657/6.
219. 1713-ból De La Croix Paitis: Plán de Segedin, 1716-ból Beausson: Segedin Grunt Riss., 1724-ből Plán du Chatteau, 1739—1740: Plán von Segedin wie sich selbiges Castel Ao 739., De Oliva Ing. Leutenant. Wien, Kriegsarchiv, I. C. V. a) Segedin No 7. 485/17., 1761: Plán von der Altén Festung Segedin nebst denem um die Stadt ... August de Breüning Ing. Cadet., 1775—1776: Mengucci de' Rossi: Raports-Plan der Kayserl. Königlichen Festung Se gedin anno 1775/6. Wien, Kriegsarchiv, Glh. 657/6.
220. Fr. Mengucci de' Rossi: Grund Riss, Profil und Facade des Commandanten Hauses zu Szegedin ao. 775. Papír, tusrajz. MFM.
221. Joó János Mátyás: Nemes Szabad Királyi Szeged Városának Bánát felől való Tekéntete. Rézmetszet, é.n. 1820 körül.
222. Cornelio Budinis: Gli artisti italiani in Ungheria. L' Opera del Genio ltaliano all' Estero. Roma, 193., 102.; Schoen Arnold: Hölbling építőmester Budán. Művészettörténeti Értesítő, 1958. VII. 2—3., 141—147.
223. Wettstein von Westersheim : Grund Riss, Profil und Facade der anno 1775 vollendet neuen officiers Caserne in der Festung Szegedin. Papír, tusrajz. MFM.; Takács Marianna: Magyarországi udvarházak és kastélyok, Bp. 1970. 190. kép.; Lauscher várbontási fényképek 188. Bp. OMF. Árvízi fényképek Szeged, MFM.; Fr. Mengucci de Rossi és Wettstein von Westersheim: Plán Profil und Facade von der Artillerie Gebaude in der k. k. Festung Szegedin. Anno 1773. Papír, tusrajz. Szeged, MFM.
224. Anton von Pintershofen : Souterains Plán von der zu Szegedin neu erbauten Courtine, 1765. Papír, tusrajz.; Ugyanő: különböző keresztmetszeti és hosszmetszeti, valamint vízműtervek. MFM.
225. Beausson tervei mellett De Olíva: Plán von Szegedin. Wie Sich selbiges Castel Ao: 739 et 40 befündete. Wien, Kriegsarchiv, I. C. V. 1—7 594.; Durchlasser: Haupt-Plan der Alt und Neuen Vestung Segedin, 1751. Wien, Kriegsarchiv, I. C. V. a) Szegedin, No. 8.; Breüning: Plán von der Altén Vestung Segedin, uo. G. I. h. 657—J.; Lauer: Haupt-Raports-Plan über Szegedin. Gezeichnet von... 1764. Wien uo. K. VII. k. 267.; Erhardt Langer: Grund Riss der neu zu erbauenden Szegediner Garnisons Kirchen. Papír, tusrajz. MFM.; Wettstein von Westersheim: Plán der Festung Szegedin anno 1774/5., uo: 1. C. V. a) Szegedin, No. 9.; Fr. Mengucci de Rossi: Raports-Plan der Kayserl. Königlichen Festung Segedin anno 1775/6. uo. G. I. h. 657/6.; Lauscher fényképe 1881. Bp. OMF. Tervtár, ill. MFM.
226. Kovács János: Szegedi emlékek. Szeged, 1895. 48.; Reizner János 1899—1900. I. 380—381., III. 236.; Vájna Károly: Régi hazai büntetések I—II. Bp. 1905, 1906. II. 171.; Querlande: Remarques Sur la Fortresse de Segedin, Szeged, 1768. kézirat. Wien Kriegsarchív 13.; Péter László: Szegedi örökség, Bp. 1983.
227. Reizner János 1899—1900. I. 199., IV. 226—227.
228. Uő. I. 336—337. másolatban közli.
229. Durchlasser: Haupt-Plan der Alt- und Neuen Vestung Segedin. 1751. Wien, Kriegs- archiv, I. C. V. a) Szegedin, No. 6. 485/17.
230. Uő. Plán du Chatteau et de la Ville de Segedin du 10 May 24.
231. Reizner János 1899—1900. IV. 260—262. Joseph Cometh kamarai felügyelő 1711. szeptember 21-én kelt jelentése.
232. Vestung Szegedin. Michillini C. et Tng. é.n. (1815) MFM.
233. Reizner János 1899—1900. III. 197.
234. Breüning 1761. évi térképén „R" jelzéssel., Vö. Reizner János 1899—1900.1. 264— 265.; Péter László: Szeged utcanevei. Szeged, 1974. 308.
235. Reizner János 1899—1900. 197., 200.
236. A Kamarai Építendő Zsidelyház Pajtának Rajzolattya.
237. Vö. Kaltschmidt Ábrahám: Area Liberae Regiaeque Civitatis Szegediensis. 1742.
238. Mengucci de Rossi 1775—1776. évi térképén „Markt Platz".; Jenőfi Éva 1932. 37.
239. Reizner János 1899—1900. II. 80—81. közli, az eredeti MFM.
240. Entz Géza: Kőtár, MFM. (Kiállítási vezető és katalógus) Szeged, é.n. 31.
241. Tápay-Szabó Gizella: Szeged erkölcsei a 18. században. Gyoma 1983.75—77.
242. Plán Litera: Über den neu zu erbauenden... Tract des Goldenen Adlers ... Johannes Schwörtz Bürgl. Mauer Mtr. Ol Kam. Cittense 1799. 41.
243. Erről a művelődéstörténeti fejezetben szólunk részletesebben.