|
|
A kamarai tisztek a felszabadított és egyben megszállt városban a fegyveres foglalás elve szerint viselkedtek. A város korábbi kiváltságait nem ismerték el, és szinte minden jövedelmet lefoglaltak. Katonáik számára még városi házhelyeket és földet is osztogattak. A várparancsnok az igazgatás és törvénykezés jogát is magához ragadta. A városi rendészet vezetője, a városi hadnagy is a várparancsnoknak volt alárendelve. A városi tanácsot, amelyik jószerével csak az Alsó- és Felsővárosban a török megszállást átélt magyar lakosságot képviselte, lényegében a várparancsnok és az udvari kamarai felügyelő végrehajtó szervévé tették. Végezte a kivetett adók behajtását és a szekereztetések végrehajtását. A hatóságok a várost lényegében mezővárosként, lakóit pedig „királyi szabadosok"-ként kezelték. Ez azt jelentette, hogy az udvari kamara a város lakóit éppúgy adóztatta, mint a más helyen élő jobbágyait.
A mezővárosi sorba történt visszaminősítés hátrányait csak tetézte, hogy az 1687-es országgyűlés eltiltotta a szabad királyi városok számának növelését. Szeged esetében nem ilyen rang kivívása, hanem már a korábban birtokoltak visszaszerzése volt a cél, ez mégis 30 éves kemény küzdelembe került. Kezdetben a városi tanács mást nem is igen tudott tenni, mint a helyi katonai és kamarai joghatóság túlkapásait felpanaszolni, a méltánytalan terhek könnyítését kérni.
A szegedi tanács a kérvényezések során Bécsben tájékozódott, s ügyének állandó intézésére Strauss Mihály bécsi ügyvivőt (ágens) fogadja fe). Az ügyvivő a királyi kancelláriánál a város kiváltságleveleiről beszámolt, s kérelmezte azok elismerését. Az első eredmény I. Lipót királynak a vásárok tartására vonatkozó engedélye volt. 1690-ben a „szabad és királyi Szeged város" bírója, szenátusa, polgári és lakói közössége az udvari haditanács részére megküldi Zsigmond király 1436. évi kiváltságlevelének másolatát, és kéri, hogy a szegedi katonai hatóságokat tiltsák el a város polgárai és lakói letartóztatásától. A kérelem már tartalmazta a város azon kiváltságainak egyikét, hogy polgárait csak a saját bírósága elé állíthatják.1 A városi tanács tehát bölcsen lassú, de céltudatos harcba kezdett, {084} belátva, hogy egyszerre reménytelen minden kiváltság visszaszerzése. A korábban egy vagy több évre megkapott könnyítések szintén lehetőséget kínáltak a városnak, amellyel élni is tudott. „A szabad és királyi Szeged város bírája és esküdt polgárai, s az egész község" aláírásával Szegeden 1697. augusztus 9-én kelt egyik újabb kérelmezés már mindenféle adó- és közszolgálat alóli mentességet sürget. Az udvari kamara Bécsben 1697. aug. 9-én kelt utasítása Szeged városnak három évre nyújt felmentést a portió, a tized, a mérési jövedékek, a vármunkák, az előfogatok s más rendes és rendkívüli terhek alól. Az udvari kamara a még folyó katonai hadmüveletek terheire tekintettel ezeket a könnyítéseket meg is adta.
1698. jan. 31-én Szegeden kelt német nyelvű oklevél szerint a szegedi kamarai felügyelőség Szeged város tanácsának székház céljára a Palánk területén telket is juttatott. Nem sokkal később 1700-ban és 1702 augusztusában Szegeden a Neoacquistica Commissio (Újszerzeményi Bizottság) tárgyalásokat folytatott a tanáccsal a fegyverváltságról is. A bizottság tagjai a város kiváltságlevelének kiadását is kilátásba helyezték, ha a város a kamarának eddig beszállított 2305 köböl gabonát még 500 köböllel megemeli. Ezenkívül a bizottság elismerte Tápé és Vártó birtoklását is a város javára, viszont ezért a fegyverváltságot és a háramlási illetéket kifizettették. Közben Dőry László, a királyi kancellária előadója 1701-ben Bécsben írt levelében figyelmezteti a tanácsot, hogy a kiváltságlevelet az Újszerzeményi Bizottságnak mutassa be, mert enélkül azok megújítását nem várhatja.'2
Ilyen körülmények között jött létre 1702 augusztusában megegyezés az Újszerzeményi Bizottsággal, amely során a város — a bizottság sugallatára — a bánáti faluiról nem tett említést, s így azok feledésbe merültek. A fegyverváltság és a háramlási illetékek kifizetése után a Bécsben tett újabb sürgetések hatására a királyi kancellárián a kiváltságlevél megújításának tervezete el is készült. A városi jegyző és a város bécsi ügyvivője azonban nem tudhatta, hogy kiadása még hosszabb időt várat magára. Ugyanis kitört a Rákóczi szabadságharc, s más ügyek kerültek előtérbe.
A tanács egy csoportja Temesváry János jegyző vezetésével, várva az események alakulását, 1706—1710 között Nagy János ferences gvárdiánt császári útlevéllel többször is Bécsbe küldte, aki onnan folytatta a kiváltságok megszerzésére indított küzdelmet. Az első eredményt az 1708. évi pozsonyi labanc országgyűlésre szóló meghívó jelentette.3 A bécsi ügyvivő sürgetésére I. József király az 1703-ban elkészült tervezet szövegét Bécsben 1710. júl. 30-án megerősítve, {085} kiadta.4 Ez az oklevél magába foglalta a város korábbi kiváltságleveleinek egy részét, mintegy 16 oklevél átírását, amelyek a szegediek rév- és vámmentességére, a kun puszták közös legeltetésére, Tápé és Vártó birtoklására vonatkoztak. Az oklevelek között volt a II. Ferdinánd király által 1631. nov. 6-án kiadott is, amely tartalmazta, hogy Szegedet minden olyan privilégium és mentesség megillet, amelyet Buda és Székesfehérvár élvez.5 Ezt az oklevelet 1700. nov. 24-én Pest vármegye közgyűlésén kihirdették. Azonban hiányos tartalma miatt a város helyzetén semmit sem változtatott. A szegedi kamarai felügyelőség a lakosságot továbbra is jobbágyként kezelte. Az oklevél fő hiányossága a Budával és Székesfehérvárral azonos jogok említésének meghatározatlanságában rejlett. így vitás maradt, hogy milyen polgárjogokkal éltek Buda és Székesfehérvár polgárai. Erre vonatkozólag a szegedi városi tanács beszerezte a két város kiváltságleveleinek másolatát, s az azokban szereplő polgári jogok megadását kérte a királyi kancelláriától egy újabb kiváltságlevél kiadásával.
Szeged város tanácsa még 1711 januárjában panaszt emelt az udvari kamaránál a helyi kamarai felügyelő, Cometh ellen a város kiváltságainak megsértése és a polgárok zaklatása miatt. A város kiváltságait pedig Buda és Székesfehérvár módjára kérte kiadni. Beadványukat ismét a „főbíró, a szenátorok és az esküdt polgárok" aláírással terjesztették fel. Válaszként a királyi kancellária a kamarához írt átiratában Szeged megkímélését kérte a szabad királyi városi jogaiba való visszaállításig. A város ügyével a bécsi haditanács is foglalkozott. Újabb bécsi közbenjárásra pedig Eleonóra özvegy királyné is kíméletre utasítja a királyi kamarát 1711. jún. 5-én. A királynői utasítás Szeged város régi jogait és kiváltságait — amennyiben azok érvényesek — megtartani rendeli. Az udvari kamarához írt kancelláriai átirat azt is megemlítette, hogy Szeged város 1703. évi legfelsőbb elhatározás alapján 1710-ben kiadott kiváltságlevele még kiegészítendő a város régebbi jogainak felsorolásával. Ez Bécsben, 1711. febr. 4-én kelt. A kancellária jogkiegészítő elvi érvényű döntésének azonban a gyakorlatban hiteles oklevélbeli formát nem adtak, pedig ez volt a szegedi tanács törekvése. Mivel a város már rendelkezett a budai és székesfehérvári szabad királyi jogállást biztosító oklevelekkel, biztosan számba tudta venni, hogy milyen jogokat kellene még megszereznie. A város igazgatása — fent említett saját beadványai szerint — az 1690-es évektől rendelkezett külső vagy nagytanáccsal és belső- vagy kisebb tanáccsal, elnöke a főbíró, tagjai az esküdt polgárok (iurati cives), esetleg szenátorok. Ezenkívül városi hadnagyról és jegyzőről tudósítanak. Az 1711. ápr. {086} 9-én Bécsben I. József király által kiadott rendelet már Buda és Székesfehérvár mintájára intézkedik a szegedi tisztújítások módjáról és a város közigazgatásáról, valamint gazdálkodásáról.7 A királyi rendelet megemlíti a Szent György napi tisztújítást (restauratio), a királyi biztos (commissarius regius) megjelenését, a belső és külső szenátust, a választott község szószólóját (tribunus plebis) és más szükséges tisztek meglétét általánosságban, valamint a választott község tisztújítását s az igazgatás és gazdálkodás különböző tárgyai között pl. az árvaügyeket (pupillaria) is.
A várparancsnok és a kamarai felügyelő által korlátozott városi tanács ilyen nagyságrendű és széles szervezetben való működése azonban 1711-ben még nem tételezhető fel. Hogy a valóságban milyen körülmények voltak Szegeden, arról a városi tanács 1711. nov. 5-én kelt, Eleonóra özvegy királynőnek beadott újabb panaszlevele tesz részletes említést. A városi tanács gróf Herberstein várparancsnokot és Cometh kamarai felügyelőt a város jogainak megsértésével vádolta meg, s a sérelmeit négy pontban sorolta fel. Sérelmezte, hogy az italmérés és a húsmérés a katonatisztek birtokába került, hogy a várparancsnok a bánáti (akkor még török) partról a Tiszán átkelőket kényszeríti saját kiadású útleveleinek kiváltására, és ezek után illetéket szed, hogy a városban valódi és címzetes rác katonák házakkal rendelkeznek, kézműipart és kereskedést űznek, valamint vetéseik, rétjeik, szőlőik a város területén vannak. A mintegy 200 házzal bíró rácok nagy állatcsordákkal is rendelkeznek. Továbbra is sérelemként szerepel a vármunka, melyet a kamarai felügyelő a várossal jobbágyként végeztet el. Még ugyanebben az évben szintén Eleonóra özvegy királynőhöz írott másik panaszlevélben a kamarai felügyelőség által elfoglalt templom és kápolna, valamint a jezsuiták részére lefoglalt épületek visszajuttatását is kérték.8 Miután a felsorolásból látható mennyi mindennel nem rendelkezik a tanács, így akkori szervezete is csök-kentebb körben képzelhető csak el.
Közben gróf Herberstein szegedi várparancsnok is bevádolta a bécsi haditanácsnál és az udvari kamaránál a városi tanácsot, hogy intézkedései és törekvései a határ biztonságos őrzésében gyengítik. A városi tanács azonban nem adta fel, s részben I. József király 1710. évi kiváltságlevelére, részben pedig az 1711-ben kidolgozott és királyi rendeletbe fogalmaztatott, szervezeti működést bizonyító városi jogokra hivatkozva újra végigjárták a bécsi kancelláriát és az udvari kamarát, hogy egy egységes új kiváltságlevelet sürgessenek meg. A szoros küzdelemben végül nem maradt el a siker. III. Károly király 1712. febr. 2-án kelt leiratában az összehívandó országgyűlésre Szeged követeit is meghívta. A város iránti jóindulatot ekkor a királyi kancellárián gróf Hunyadi László pártfogása {087} révén sikerült biztosítani. így a koronázó országgyűlésre szóló meghívás is neki köszönhető. A tanács a követek kiküldésének rendkívüli mértékben örvendett, s Temesváry János városi jegyzőt és Rósa Dániel esküdtet követjének azonnal meg is választotta.9 Később Rósa Dániel lemondott, és helyére Siskovics András tanácsbelit állították.
Pozsonyban az országgyűlésen a követek megbízólevelének bemutatásakor mégis felmerült Szeged meghívásának jogossága. Erről Temesváry János városi követ és gróf Hunyady László kancelláriai előadó fennmaradt levelezése részletesen beszámol. Végül az 1712. máj. 13-i ülésszakon az ottlevő követek elismerték, hogy Szeged szabad királyi városi jogait a török megszállás következtében előállott másfélszázados jogszünetelés nem csorbította. A nyilatkozat szerint a város szabad királyi jogait elismerték, és törvénybe iktatását elfogadták. Az országgyűlésen szóba kerültek a város sérelmei is, amelyeket Temesváry János 13 pontba foglalt össze. Ezek a következőket tartalmazták: Szeged a többi szabad királyi város polgáraival egyenlő jogok gyakorlását kérte, az élelmiszerek és a piaci áruk árszabását megállapítani s a piaci mértékek hitelességét ellenőrizni kívánta, a serfőzési jog gyakorlását követelte. Kérte, hogy a városi lakosok (nemcsak a polgárok), de a határőrök is viseljék a városi közterheket, hogy az italmérések mészárszékek és kereskedések csak a város engedélyével tartassanak fenn, az idegen borok behozatalát a városi tanács ellenőrizhesse, hogy a város területén való legeltetés, a tiszai halászat, a tiszai révátkelés s a partjavadalom kizárólag a várost illesse, a robotszolgáltatástól és a fogyasztási illetékektől (acci-sa) a kamara eltiltassék, a törvényszék tartása — a pallosjog gyakorlatával — pedig a tanácsra bízassék, az egyházi tized szedése eltiltassék, a város joghatósága alá tartozó Tápé és Vártó szabad birtoklása visszaadassék. Kérte a városban lefoglalt épületek és telkek visszaadását, s hogy a katonatisztek, a kamarai és sóhiva-tali tisztek viseljék a városi közterheket. A 13 pontba foglalt sérelmek jegyzékét Temesváry János főjegyző az udvari kamara bizottságának átadta. 1712 áprilisában ezt az udvari kamara a szegedi kamarai felügyelővel, Cometh Józseffel véleményeztette.10 A felügyelő válaszát Király Ádám bécsi ügyvivő bizalmasan közölte a szegedi tanáccsal. E szerint a felügyelő a városi tanácsot „tudatlan parasztoknak" nevezte, s azt állította, hogy a polgári szabadságjogokat csak akkor lehet bevezetni, ha a tanácsba minősített személyeket választanak be. A szegedi tanács árszabás (limitatio) és a mértékellenőrzés feletti joggyakorlatát is ellenezte. A határszéleken, ahol Szeged feküdt, a pallosjogot mindenütt a katonaság gyakorolja, s két törvényszék egymás mellett nem létezhet. A mészárszékek nélkül a katonatisztek nem jutnának húshoz, de Cometh hivatkozott még arra is, hogy {088} a révátkelés, az ital- és húsmérés, valamint az adózás tekintetében Szeged olyan jog elérésére törekszik, amelyet Buda sem élvez. Ezenkívül tagadta a város birtokjogát Tápé és Vártó helyekre nézve, s védelmébe vette az egyházi épületek lefoglalását is. Cometh tehát mindent visszautasított. A városi tanács sérelmei és Cometh válaszai győznek meg a helyi ellentétek okairól. Fontos gazdasági kérdések forogtak kockán, hogy ki élvezze a jövedelmeket. Válaszként a tanács ismételten kérvényezte a katonai és kamarai túlkapások megszüntetését, és 1712 áprilisában felterjesztette a városi tanács tagjainak névsorát azok minősítésével, s benne képzettségük megjelölésével. A belső tanács 12 esküdt polgárán kívül a külső tanács 24 tagjáról is megjegyzi, hogy néhányan a magyar nyelvű írást ismerik. Ugyanekkor a város sérelmei ügyében Bécsben eljáró küldöttség ismételten felvetette a katonai és kamarai zaklatásokat. Ezek között azt is, hogy a görögök és a zsidók címzetes rác katonaként viselkednek, valamint a közöttük élő polgárok, kézművesek különböző árukkal rendelkeznek és nagyban kereskednek.11 Tehát Szegeden éltek gazdag emberek, akik azonban a katonaság és a kamara védelmében gazdagodtak meg. Kialakult a városban egy másik csoport, amelyik többségében az őslakosságból állt, s fő jövedelmi forrásait a szarvasmarha-tenyésztésből nyerte. Ezek érdeke az újabban betelepült kereskedő és kézműiparos csoport szabályozását kívánta meg, s ezt csak a szabad királyi városi jogállás megszerzésével érhette el. Közben az 1712. évi májusi árvíz a várost lényegében romba döntötte.
A korábbi kérvények és az árvíz utáni állapotok vizsgálatára gróf Klein-burg udvari kamarai tanácsos érkezett Szegedre. A város sérelmeit is megvizsgálta, de a felsőbb intézkedések ismét késlekedtek. A tanács kérvényei azonban a királyi kancellárián és az udvari kamaránál, valamint a haditanács ülésein ismételten szóba kerültek, s ott általános véleménnyé kezdett válni, hogy az 1712. évi országgyűlés Szeged közjogi kérdésében már döntött, s így sérelmeit orvosolni lehet. Szegeden az árvíz elvonulása után, az újjáépítés közben Cometh és Herber-stein azt híresztelték, hogy jobb lenne a népnek, ha teljes egészében a határőrségbe kérné felvételét. Szegedet a bécsi udvari kamara igazgatása alá lehetne helyezni, s így a városiak terhei csökkennének, és nagyobb jogvédelmet nyerhetnének, mint a kiváltságlevéllel.
A kamarai jobbágyságnál kedvezőbbnek látszott a határőrségbe kerülés, ezzel néhány szegedi kezdett egyetérteni. Többen kérték magukat a város régi lakói közül is a határőrségbe. A városi tanács hatásköréből így kikerültek. Amikor 1713 júliusában a városi tanács kiosztotta az adókat, a portákat fokozottabban terhelték, a sok újabb határőrségbe álló miatt lázadás tört ki. A lakosság zúgolódni kezdett, és csoportos tüntetést rendezett a városháza előtt, ahol a {089} tumultus 20 vezetőjének a tanács elleni panaszát a várparancsnok felhívására írásba foglalták. A lakosság egy részének félrevezetésével Sánta Miska támasztotta ezt a zendülést, amelynek egyetlen következménye az írásba foglalt vádaskodás lett. A tanács elleni vádat az adókivetésekből következtetett állítás képezte, hogy a tanács tagjai a város vezetésére képtelenek.
A zendülésből támadt vádak komolyságát a tanács felismerte, s azonnal Bécsbe küldte Temesváry János főjegyzőt és Rósa Dániel szenátort, hogy ott minden befolyásukat felhasználva a tanács hitelét megmentsék. Ekkor, amint azt Reizner János is megemlíti, a két városi küldött a királyi kancelláriánál és az udvari kamaránál még az ajándékozástól sem riadt vissza.12 A haditanácsnál nehezebben boldogultak, mert a szegedi várparancsnok, aki a tanácsellenes ellenzéket szervezte, vádaskodásait első sorban ide címezte. Gróf Herberstein közben 1714 áprilisában újabb városi polgárokat vett fel a határőrök közé. A várparancsnok nyílt kihívásait a városi tanács a kiváltságlevél gyors megszerzésével szerette volna kivédeni. A bécsi hivatalokat járva csupán annyit tudtak elérni, hogy Bécsből a szegedi kamarai felügyelőségnek és a várparancsnoknak különböző letiltó parancsokat küldtek.
Az 1702—1715. évi országgyűlésen a sérelmek között szerepelt a négy központi fekvésű város: Buda, Pest, Esztergom és Székesfehérvár, valamint Szeged és Pécs kiváltságainak megsértése. Ezek a városok jogaik, haszonvételeik és területük törvény általi biztosítását kérték. Közben 1715-ben Szeged ismét meghívást kapott az országgyűlés következő ülésszakára, ahová Temesváry János városi főjegyző és Rósa Dániel szenátor el is utazott. Az ülésszak ideje alatt a két városi követ Bécsben is járt, és ott 1715. április 16-án gróf Stahremberg udvari kamarai elnöknek újabb kérelmet nyújtott be. A folyamatban levő kiváltságlevél kiadását sürgették meg. A városok egységes fellépésének eredményeként az 1715. évi 37. törvénycikk becikkelyezte Buda, Pest, Esztergom, Székesfehérvár és Szeged kiváltságait. Az 1715. évi 37. te. arról beszél, hogy az öt felszabadított város régi polgárai teljesen kipusztultak, majd a városok új polgárokkal népesültek be. Ez Szeged esetében nem volt igaz. Az előbbin kívül még a 107. te. vonatkozik Szeged jogállására: „a karok és rendek Szeged városát volt rangjába, szabad királyi városi jogállásába ismételten visszafogadhatónak határozzák meg."13
A király 1715 szeptemberében az országgyűlés törvénycikkeinek megfelelően nyílt parancsban (pátens) szólította fel a szegedi kamarai felügyelőséget, hogy a szükséges végrehajtást kezdje meg. {090}
Az országgyűlés az 1715. évi 57. te. alapján kiküldött bizottsága az országos összeírást Szegeden is végrehajtotta.14 Az összeírásban minden háztelekkel (fundus) rendelkező személyt felvettek, de ez az összeírás nem tükrözte a valóságos állapotot, mivel sok határőrségbe állt polgár maradt ki. Ilyen állapotban kerül sor az 1715. évi szeptemberi királyi pátens értelmében a városi tanács joghatóságának teljes visszaállítására. Bécsben 1715. okt. 28-án kelt az udvari kamara átirata a királyi kancelláriához, amelyben az udvari kamara és a haditanács vegyes bizottsági tárgyalásáról számol be Szeged város újabb kiváltságainak megerősítéséről. Megállapítja, hogy az országgyűlés Szeged szabad királyi városi jogállását elismeri. Ezután a kamara és a katonaság új helyzetére vonatkozó véleményét összegezte.15 A 12 pontban foglalt rendelkező rész tulajdonképpen a lefoglalásban levő jogok és házhelyek visszaadásáról intézkedik. Ezt követte Bécsben az 1715. nov. 13-án kelt királyi rendelet, mely a vegyes bizottsági tárgyalás alapján a megállapított kiváltságok és mentességek (privilegia et immunitates) gyakorlásában Szeged város tanácsát megerősíti. Ezt foganatosításra Cometh kamarai felügyelőnek is megküldték. A városi tanács is arra kérte az udvari kamarát 1715. nov. 13-án, hogy a város kiváltságait tartalmazó vegyes bizottsági véleményezés (referatio) a királyi elfogadás után gyors elintézést nyerjen a polgárság megnyugtatására. Az aláírásban „Szeged szabad és királyi város bírája, polgármestere (magister civium), esküdt polgárai (iurati cives), s az egész községe" szerepel. Itt különösen érdekes az a tény, hogy először jelenik meg a polgármesteri tisztség Szegeden, ami szintén a városi tanács 1715. évi átszervezésére utal, amikor is az udvari kamarának tetsző, az akkori rendeletek szerinti városi szervezetet hozhatták létre.
Erejét érezve a városi tanács egyre inkább szembekerült Cometh kamarai felügyelővel és az általa támogatott helyi csoporttal. A király által elrendelt kiváltságok és mentességek gyakorlásába való visszahelyezés viszont késett. így a tanács 1717. július 1-én tiltakozást adott ki Cometh felügyelő városi hatósági jogokba való beavatkozása ellen. Intette őt, hogy a közterhek kiróvási aránya miatt nyugtalankodó egyes lakosokat ne pártfogolja. Ahogyan megfogalmazták: „némely nyugtalan és refractarius cívisek maguk hasznát inkább, hogysem a közönséges jót kívánván, confugiálnak az úrhoz".16 A városi szabad királyi jogállás visszaállításának szándékos késleltetése mellett a kamara saját híveiből igyekezett egy ellenzéki csoportot kialakítani. Mivel nemcsak a város területén, hanem külső határában és a kun pusztákon is katonai és kamarai lefoglalásban {091} voltak legelőterületek, a városi tanács azokra is régi jogait igyekezett elismertetni. Ezért bécsi közbejárás után, Bécsben, 1717. december 9-én III. Károly király a kun puszták használatáról védelmező oklevelet adott ki.17 A királyi intézkedések hatottak. A királyi nyílt parancs kihirdetése után a tanáccsal szembenállók táborában bomlás indult meg. Amikor a szegedi tanács a határőrségbe állt polgárok elbocsátásáért fejenként egy-egy aranyat ajánlott fel, a várparancsnok azonnal megkezdte azok elbocsátását.18 A lefoglalt városi jogok és területek visszaadását a közben kiújult török háború halasztotta el. Ekkor a Bánát területén folytak sikeres törökelleni hadműveletek. Cometh József kamarai felügyelő ismét a városi tanács illetékességébe avatkozott, katonai előfogatokat állított ki, erőszakos beszállásolásokat foganatosított. Igyekezett a tanács intézkedését minden tekintetben mellőzni. Sőt a kamarai felügyelőség alkalmazásában álló szegediek, valamint az 1713. évi árvíz után betelepültek közül egy városi tanácsellenes csoportot próbált szervezni. Azután minden felmerült kérdésben a hozzá szító csoport védelmezőjeként lépett fel.
A városi tanácsot ekkor Cometh és a kamarához húzó csoport a szegénység elnyomásával vádolta meg. Ez idő tájt a tanács körül kialakult egy főleg „őslakosokból", állatkereskedőkből álló csoport, élén Temesváry főbíróval, amely a városi tisztségeket magához ragadta. Az önkormányzat nagyobb joghatóságának kiépítéséért folytatott küzdelem jelszava alatt a városigazgatást magának igyekezett monopolizálni. Ezt a csoportot önkormányzati érdekei alapján „autono-mistának" nevezhetjük. A városi tanácsot ugyan támogatta a polgárság zöme, de az újonnan betelepült német és rác, valamint más magyar kereskedők és a céhekbe szervezett mesterek egy része a maguk érdekeit a kamara támogatásával kívánták elérni. Ezek a városi tanácsot a nagyobb önkormányzati jogokért vívott küzdelmében igyekeztek korlátozni. Lényegében a török kiűzése és a Rákóczi szabadságharc utáni új helyzetből adódó érdekellentétek kerültek ismétlődőleg felszínre. A kamarai és katonai igazgatás tisztségviselőinek érdeke ellenkezett a szabad királyi jogállás helyreállításával — ehhez a már említett gazdasági érdekek járultak hozzá elsősorban —, ez nehezebbé tette volna a határőrség tisztjeinek kielégítését is. Az utóbbiak ugyanis birtokhoz, bérletekhez stb. juthattak a városvezetés jogainak csorbításával. A rác katonai elemek helyzetét erősítette, hogy a magyar lakosság a szabadságharcban Rákóczi mellé állt. így a rácok a német katonai vezetés védelmét élvezték, a magyarok rovására vagyonosodhattak. Jelentős részük letelepedett, birtokot szerzett, vagy mint iparűző kereste a kenyerét, hasonlóan a németek jelentős része is. A katonai és kamarai vezetés védelmét {092} élvezve és támogatójaként ezek a csoportok a szabad királyi jogok akadályoztatásában váltak érdekeltté. Joggal tartva az autonomista Temesváry vezette csoport bosszújától is. Vagyis a bennszülött és idegen, kuruc—labanc, rác—magyar, magyar—német és végül vallási ellentétek akadályozták sokáig a belső béke megteremtését a frontvonal mögötti városban.
A két ellentétes érdekű csoport szembenállásából az is következett, hogy az autonómiához egyre közelebb kerülő Temesváry vezette csoport a hatalom kizárólagos birtokosává válik, ezért a harc másik színtere a városvezetésért folyó küzdelem volt. A német lakosság már az 1718-as tisztújításkor kisebb zendülést szított, követelve, hogy soraiból nagyobb számban választassanak be a külső és belső tanácsba, valamint a választott község tagjai közé. Melléjük állt Sisko-vics András szenátor is. Temesváry főbíró válaszként a lázadókat megbüntette. Siskovicsot és Czingizert, a németek vezetőjét hatodmagával bezáratta. A kameralista csoport, miután sikertelenül ostromolta meg a városháza börtönét, ismét a panaszos beadvány eszközéhez nyúlt, és Temesváryt önkényeskedéssel, visszaéléssel vádolta be az udvari kamaránál. Az eseményeket követő kamarai vizsgálat Temesváryt és a városi tanácsot a vádak alól felmentette. Ezzel azonban az ellentétek nem szűntek meg. A további összecsapásokra még visszatérünk.19
Az 1718. évi pozsareváci békeszerződés értelmében a Bánát egész területe a töröktől a bécsi haditanács és a bécsi udvari kamara igazgatása alá került. így Szeged határszéli helyzete megszűnt. A szegedi katonaság visszavonult a várba. A városi tanács és a szegedi várbeli katonaság között levő rendezetlen ügyek ezután sorjában megoldódtak. A katonaság a tanács ügyeibe 1718 után közvetlenül nem avatkozott bele, a várban és az előtte levő téren, ahol a hajózási hivatal épületei álltak, maradtak katonai létesítmények. A szegedi kamarai felügyelőség azokat a lefoglalt létesítményeket és városi jogokat, melyekért a város küzdött, csak Joseph Cometh 1718. évi halála után kezdte visszaadni. A városi tanács azonban a sorozatos visszahelyezések során kisebb-nagyobb egyezkedésekre szorult. A katonatisztek megtarthatták kocsmáik kezelését, csupán elismervényt kellett adniuk arról, hogy a kocsmáltatási jogot a város engedélyével kezelik. Úgyszintén a város a katonai hajózási hivatalnak az átadott révekért 120 Ft-ot fizetett ki. Azonban fizetett a város a bécsi ügyvivőknek minden egyes kiadott királyi oklevélért is. így a szabad királyi jogokba történő lassú visszahelyezések során III. Károly király Bécsben 1717. november 11-én kelt kiváltságlevelében a városnak az ítélkezésben a pallosjognak (ius gladii) a városi ítélőszéken való szabad gyakorlatát biztosította.20 A törvénykezési jog királyi biztosítása alapján {093} 1718. január 2-án Budán a tárnoki ítélőszék Szegedet — mint korábban is — a tárnoki jogú városok sorába iktatta. A város ítélőszékének másodfokú fellebbezési hatósága ezután a tárnoki ítélőszék lett. A szabad királyi városi joghatóságba való lassú visszahelyezések végére a kiváltságlevél tett pontot. III. Károly király Laxenburgban 1719. május 21-én kiadta a „Szeged szabad és királyi város kiváltságai megerősítése és magyarázata'" című oklevelet, amely a város szabad fejlődését véglegesen megnyitotta.21
A szabad királyi városi jogállást megerősítő és magyarázó oklevél ünnepélyes kiállítású, könyv alakú okirat. Mérete: 24x31,5 cm. Külső fedőlapjai vörös bársonykötésűek, amelyeket vastag fémszálas aranyozott zsinórköteg fűz össze a gerincén, s ennek vége kilógva a hitelesítő királyi nagy pecsét kerek fémtokját rögzíti. A belső pergamenívek száma 13, ezeket kétrét 26 lappá hajtottak össze. A latin nyelvű okiratban a város kifestett címere a második, balra eső oldalon található, s a vele szemközti oldalon közvetlenül a megcímzés (intitulatio), vagyis az oklevél kiadójának, III. Károly királynak a neve és címeinek felsorolása követi.
A leírásban az uralkodó neve nagy alakú betűkből áll. Ezután következik a meghatározott alattvalók leírása (inscriptio), Szeged szabad királyi város bírái, esküdt polgárai és az egész község megnevezésével. Az oklevél kiadásának királyi intézkedését indokolja (arenga), hogy fenti város kiváltságait és mentességeit korábbi királyoktól kapta. Ebből fakadt az a királyi szándéknyilvánítás (pro-mulgatio), hogy a kapott királyi kiváltságokkal és mentességekkel továbbra is élhessen a város, s ezért ezeket fel kívánja sorolni.
Az oklevél kiállítását elbeszélő rész (narratio) az 1719. évi oklevél kibocsátásának történeti hátterét tárja fel. Teljes szövegének bemásolásával közli mindazon királyi oklevelek tartalmát, amelyek alapján a város végül is szabad királyi jogállását véglegesen elnyerte. Ezeket az okleveleket — IV. Béla király 1247. évi első ismert adománylevele után — több királyunk mindig csak egy-egy meghatározott kiváltságot vagy mentességet biztosító diplomái alkotják. A korábbi királyok által adományozott egyes kiváltságokat a mindenkori tanács tagjai mindig újra átíratták a soron következő királlyal. {094}
| III. Károly Laxenburgban 1719. május 21-én kiadott oklevelébe bemásolt oklevelek: |
 |
Az oklevél, mint az ábrán látható, nyolc király által kiadott 13 kiváltságlevél teljes szövegét tartalmazza. Ezek voltak a legfontosabbak a város kiváltságai és mentességei biztosítására, nyilvánvaló ezért kerültek teljes szövegükben átírásra és megerősítésre. Az 1719. évi oklevél is ezekre hivatkozva jelenti ki, hogy mindazon egyetemes és különleges jogokkal és kiváltságokkal rendelkezik a város, amelyek bennük leírva találhatók, s az ország törvényeinél fogva megilletik. Ha a fent említett 13 kiváltságlevelet megvizsgáljuk, összesen öt kiváltságot találunk bennük leírva:
A városi kiváltságok egyike volt az a királyi rendelkezés, hogy Szeged Buda és Székesfehérvár városi jogaival egyenlő jogokat élvez. Ez bővebb magyarázatra szorul. Székesfehérvár városjoga a XIII. századtól nagy tekintélynek örvendett. Több város, közötte Szeged is megkapta egyes kiváltságait, s így a jogtörténeti irodalom „székesfehérvári jogcsaládról" beszél.22 Kállay István kutatásai befejeztével állítja, hogy „bármilyen meglepően hangzik is, Székesfehérvár középkori kiváltságlevelét nem ismerjük, s egyes elemei is csak közvetve ismertek."23 A székesfehérvári városi jogot Fügedí Erik közvetett adatokból kiindulva a következőkben határozta meg: 1. a polgárok (cives et hospites) bírájukat és 12 esküdtjüket maguk választották, 2. ez a testület ítélkezett a polgárok minden peres (büntető és polgári) ügyében, 3. a polgárok közé betelepülők ugyanazzal a szabadsággal rendelkeztek, mint maguk a polgárok, 4. a város polgárai országszerte vámmentességet élveztek. Ezekhez csak később, 1541 körül szerzett a város földesúri joghatóságot nyolc falu felett. Tehát Székesfehérvárott is öt kiváltságot lehet utólagosan megállapítani. Budán és Pesten az 1703-ban megszerzett kiváltságlevél szövege — a városi birtokok és a címerek leírásától eltekintve — megegyezett egymással. A helyi viszonyokra tekintet nélkül felülről került kiadásra annyira, hogy még az akkor nem létező bírói tisztséget is említette, pedig Budán akkor csak polgármester működött. A budai és pesti kiváltságlevél egyformán a régi jog feléledésének címén helyezte vissza polgárait és lakosait a törvény és a városok szokásjoga szerint járó minden szabadságba. Összesen {096} mintegy harminchárom rendelkezést tartalmazott, amelyek a városi igazgatás és ítélkezés joghatóságait szabták meg.24
Végezetül megállapítható, hogy a budai és pesti 1703. évi kiváltságlevélben felsorolt jogok és mentességek királyi rendelkezésként — a földbirtokok és a címerleírás kivételével — a szegedi 1719. május 21-i kiváltságlevélben is megtalálhatók. Ez minden bizonnyal összefügg azzal a ténnyel is, hogy Mosel pesti városi ügyész és Baitz budai tanácsos — a tanács utasítására — az 1708 márciusában megnyíló labanc országgyűlés követeként Pozsonyban járt, s itt Mosel tagja lett az országos sérelmeket összeállító bizottságnak. Ekkor került be a kidolgozott jelentésükbe a négy visszaállított szabad királyi város (Buda, Pest, Esztergom, Székesfehérvár) és Szeged, valamint Pécs jogainak törvényes biztosítására irányuló kívánság.25 Az oklevél a következő rendelkezéseket és magyarázatokat (explanatio) tartalmazza:
Az 1719. máj. 21-i oklevél rendelkező részében külön sajátosság a címer leírása előtt, hogy az oklevél kiadója, III. Károly király szankciót helyez kilátásba és büntetéssel (poena) fenyegeti meg az oklevélben oly sokszor említett polgárokat és lakosokat: „Magukat mindenben a többi szabad királyi városhoz alkalmazzák, s a hálátlanság, hűtlenség büntette és szennye, ezen és a többi összes kiváltságaik és szabadságaik elvesztése és visszavétele büntetésének terhével örökre tartózkodni igyekezzenek". A szegedi címer leírása után pedig az oklevél kiadója, III. Károly király a korábbiakban előadottakat megerősíti és megpecsételi (corroboratio), majd a kiállító külön megnevezése (subscriptor), a keltezés (dátum) és a méltóságok felsorolása következik.
A 29. pont bővebb részletezést igényelt, mert arra utal, hogy a város nem mindennapi fortéllyal szerezte vissza kiváltságait. A régi jogokért folytatott küzdelem idején lett volna jelentősége egy pecsétnyomónak, mely mindent dokumentálhatott volna. A XV. századból megmaradt kisebbik pecsétnyomón (I. kötet 38. fénykép) csupán a „Sigillum . Minus . Civitatis Zegedini" felirat olvasható (Szeged város kisebb pecsétje). A nagyobbik pecsét elveszett — azon sem volt egyébként más —, ezért 1691-ben a tanács új pecsétnyomót vésetett, amely már a „Liberae Ac Regiae" (szabad királyi) kitételt is tartalmazta. A szegediek a betoldásnak nagy jelentőséget tulajdonítottak, pedig a szabad királyi jelző nem szerepelt Esztergom, Buda, Kassa szabad királyi városok pecsétnyomóin sem korábban. Az 1691-es pecsétnyomó bővített körirata kifejezte ugyan a tanács dacos ragaszkodását a régi jogokhoz, de újkeletűsége miatt nem lehetett bizonyíték.
Mivel az új pecsétnyomó és az elveszett nagyobbikra hivatkozás úgy tűnik nem győzte meg a kamarai tisztviselőket, ezért a város egyenesen hamisításhoz folyamodott. 1704-ben ugyanis teljesen „véletlenül" a halászok kihalásztak a Tiszából egy törött pecsétnyomót, amelyik ugyan törött volt, de a kívánalmaknak teljesen „véletlenül" meg is felelt, mivel azon a „Sigillum. Regiae ... gediensis. A. 1200." világosan olvasható volt. Nyomban meg is állapították, hogy a város elveszett régi nagyobbik pecsétjéről van szó. A „megkerült csalhatatlan" bizonyítékot a város küldöttei a kancellárián bemutatták, melyet kétely nélkül hitelesnek el is fogadtak. Reizner János részletesen kimutatja, hogy valóban korabéli {100} hamisítványról van szó.27 Főérvei közé tartozik az 1200-as szám arab számmal történt írása, a betűk későbbi korból származása, a pecsétnyomó kopásnyomainak hiánya és végül egyértelmű barokkos díszítése.
A megkerült pecsétnyomón ismét teljesen „véletlenül" minden részletnek komoly jelentősége volt. A felezett sas karmai között ott látható a kormánypálca, amely a város joghatóságára, pallosjogára utalt. A címer fölött épségben látható bárány a kun pusztákra formált igényt szimbolizálta, mivel a vár falában megtalált kőbárány állítólag a török időkben megsemmisült dorozsmai templom tartozéka volt. Ezek a körülmények együttesen magyarázzák, hogy a városnak miért nem felelt meg a korábbi egyszerű sasos címer.
A megtalált pecsét lett az alapja az 1719-ben a kiváltságlevélben fentebb ismertetett új pecsétnek és címernek.28 (11. fénykép.) A latin nyelvű pecsétet 1837-ben váltották fel magyar nyelvűvel. V. Ferdinánd engedélyezte a magyar nyelvű köriratot, szabadalomlevelében azonban a város címerét tévesen írták át, megváltozott a színezése is, ezért a város a feudális korszak végéig a régi, 1719-es pecsétet használta.
Az 1719. május 21-i kiváltságlevél Szegedet polgáraival (cives), betelepült idegenéivel (hospites) s lakóival (incolae) „régi jogi helyzetébe" visszaállította. Ezzel Szeged az ország negyedik rendjének újból tagja lett, s annak karaival és rendéivel újraegyesült. így részesülhetett mindazon jogi kiváltságokból, amelyeket a negyedik rend, a szabad királyi városok régi szokásaival megegyezőképpen élveztek.29 A jogi kiváltságok közé tartozó öt legfőbb jogot az oklevél külön is megfogalmazta és részletesen leírta:
Ezzel az öt jogi kiváltsággal került Szeged a többi szabad királyi várossal megegyező helyre, a korabeli magyar feudális rendszer negyedik rendjébe. A negyedik rend a király közvetlen uralma alá tartozó alsóbb társadalmi elemek egyes kiváltságolt közönségeit (testületeit) jelentette. így a szabad királyi városok, a Hajdúság, s a Jászkunság tartozott ide.30 Szeged is a király közvetlen uralma alá tartozott, s a polgárságba felvett lakóit együttesen egyetlen nemes személynek tekintette a korabeli jogszemlélet. Ilyen módon Szeged város országgyűlési követei a tanácsot közvetlenül és a „testületi nemességet" élvező polgárságot pedig közvetetten képviselték a rendi országgyűléseken, s a negyedik renden belül csupán hozzájárultak az egyetlen közös szavazat leadásához.31 A rendi országgyűléseken a negyedik rend együttesen egyetlen szavazatot adhatott le ugyanis, de az országgyűlés munkálataiban követei fejenként is részt vettek. A különböző országgyűlési bizottságok törvényelőkészítő munkálataiba a negyedik rend, így Szeged képviselőit is beválasztották.
Az 1719. máj. 21-i szabadalomlevél — Szeged város jogai mellett — a város polgárai (cives), betelepült idegenjei (hospites), s lakói (incolae) külön jogait is szabályozta. Ez a hármas megkülönböztető megnevezés a szegedi társadalom tagozódására is utal. Szegeden a város régi polgárai nem pusztultak ki a török uralom alatt, sőt mindvégig az adófizetők többségét tették ki. Az 1715. évi és a megismételt 1720. évi országos összeírás idején — amikor minden városi háztelekkel rendelkező adófizetőt számba vettek — Szegeden az adófizetők közel kétharmada polgárként került feljegyzésre.32
Tehát a város szabad királyi jogállásának elnyerése idején a polgárok tették ki az adófizetők többségét. Rajtuk kívül csupán a zsellérek számítottak mintegy egyharmados arányuknak megfelelően számottevő társadalmi rétegnek, mivel a többnyire kézműves és kereskedő foglalkozást űző katonák vagy kivételezett személyek mintegy 13%-ot jelentettek, s csak részben — háztelkük szerint — voltak városi alattvalók. A fenti összeírásban szereplő zsellérek az összeírás szempontjai szerint valamennyien házas zsellérek voltak, s ekkor a szolgák, cselédek, illetve a házzal nem rendelkező zsellérek összeírásra sem kerültek. Ezek nem voltak a város teljes jogú lakói, ezért az 1719. évi szabadalomlevél sem emlékezett meg róluk.
A város teljes jogú, polgári háztelekkel és mesterséggel rendelkező lakói csupán a polgárok voltak. A polgárok jogait a szegedi, a székesfehérvári és budai kiváltságlevelek alapján a következőkben foglalhatjuk össze:33 {102}
A polgári jog mellett a kiváltságlevelek a polgári kötelességeket is körülírták:
A kiváltságlevelekben nem szerepelnek olyan fontos polgári kötelességek, mint az erkölcsös élet, a családi élet és a város rendjének biztosítása. Azonkívül ott a végrendelkezési jog, illetve a vagyonháramlás bejelentésének kötelessége sem szerepel, pedig Szegeden a városi polgárt ez lényegesen érintette. A polgári végrendeleteket rendszerint két tanácsos jelenlétében készítették el, s azután a következő tanácsülésen kihirdették. A kihirdetés időpontját rávezették a végrendeletre.34 így a városi tanács szavatolta a végrendelet végrehajtását és a polgári tulajdon szentségét.
A kiváltságlevélben biztosított jogok gyakorlásával a város és polgárai előtt megnyílt a békés felemelkedés útja. A biztosított kiváltságok megnyitották a lehetőségét, hogy Szeged gazdag polgárvárossá váljon és méltó helyet vívjon ki magának az akkori magyar városok sorában. Kedvező feltételrendszert kínált ehhez a város fekvése, a tradicionális sószállítás a Maroson, a fontos vízi út, a Tisza kínálta lehetőségek, a török birodalom közelsége stb. Mindez felkínálta, hogy a kelet—nyugati kereskedelemben fontos szerepet töltsön be. Ehhez járult a vár német katonasága és tisztikara, amely szintén a felvevő piacot növelte. Ez utóbbi egyben a hátráltató tényező szerepét is betöltötte, mivel nehezen mondtak le a városnak átengedett gazdasági előnyökről. Különösen a török elleni háborúk idején a szükséghelyzetből következően sértették meg rendre a város és polgárainak jogait. így a város országgyűlési követeinek állandó feladata volt a sérelmek felsorolása és a jogorvoslat kérése. Mindjárt az 1722/23-as országgyűlésen a várparancsnok és a helyőrség tisztjeinek visszaéléseit sérelmezték a követek. Kérték azok eltiltását a kun pusztákon történő legeltetéstől.35 Az 1728-as országgyűlésen már több város követeivel közösen léptek fel a szegedi küldöttek, 1741-en már az országgyűlés egyenesen a király figyelmébe ajánlotta a városok sérelmeinek megszüntetését. Az egyik városi követ, Kárász Miklós főjegyző 1742-ben Bécsben az udvari haditanácsnál és a kamaránál is előadta a város sérelmeit. 1751-ben pedig a város követei Pozsonyban 20 pontos panaszjegyzéket {104} terjesztettek elő. A jegyzék tartalma: a szegedi várparancsnok, a város sérelmére, az erődítés céljára a város téglaégetőjében minden égetésből 2000 téglát lefoglalt; a hadiadó mennyiségét túlzottnak tartják; panaszolják, hogy a várparancsnok a szegedi hetivásárokon önkényeskedik. Kérik a polgárok italmérésének szabályozását, és hogy a katolikus polgárok közé görögkeleti vallásúakat is felvehessenek. Sérelmezik, hogy az átvonuló katonaság a polgároknak 100 Ft-os károkat okozott, a bánáti Tisza-parton felállított harmincadhely magas vámtételei akadályozzák a kereskedelmet, a szegedi vár építkezései miatt és a Bánáton levő különböző hatóságok intézkedéseiből a városnak sok kára származik, a Tisza-parti városi rév a bánáti adminisztráció övezetében sok károsodást szenved, a bánáti adminisztráció a csanádi erdőből kivágott fáért túl magas díjat szed, a város a templomainak romjait nagy költséggel építi fel, a hadiadó és más károk következtében csökkent a porták száma.36 Ezek a panaszok Szeged akkori legfontosabb problémáit jelentették. A külön benyújtott szegedi panaszokon kívül a többi szabad királyi várossal közösen benyújtott kérvényében is szerepeltek szegedi sérelmek.37 Válaszként az 1751. évi 31. és 32. te. szerint az országgyűlés ismét azt ajánlotta a királynak, hogy az utóbbi török háború alkalmából a hadseregnek kiadott szénáért Szeged várost kártalanítsák. Ez azonban nem járt eredménnyel, ezért a következő országgyűlésen, Svarcz Rókus városi követ, keltezés nélküli beadványában, amelyet a városi sérelmekkel foglalkozó országgyűlési küldöttséghez intézett, 12 pontban foglalta össze a szegedi városi tanács panaszait.38 Az első két pontban arra utalt, hogy a város nagy anyagi áldozatokat hozott a török háborúk idején, a harmadik pontban felhozta a város adófizető-képességének, a negyedikben a hadiadó szétosztásának nehézségeit, mivel a városban élő polgárok és lakosok kézműiparral foglalkoznak, és szinte semmi szántófölddel nem rendelkeznek, így jövedelmeik sem a föld műveléséből erednek. (Ez nem volt teljesen igaz). Az ötödik pontban hasonló túlzással panaszolják, hogy a város területének nagyobb része terméketlen homok, amit csak legeltetésre használhatnak. A hatodik pontban szerepel, hogy a város a szomszédos uradalmaktól pusztákat bérel, egyébként legelőterülete elégtelen lenne. E beadványhoz mellékelték még az egri káptalannal Egerben 1756. júl. 6-án kötött bérleti szerződés másolatát, amely szerint a város Kömpöc pusztát 600 Ft évi összegért használhatja. Úgy szintén itt szerepel a mindszenti uradalommal Pesten 1760. ápr. 20-án kötött bérleti szerződés is, amely szerint a város Dóc pusztát évi 650 Ft összegért legelteti. {105}
A leggyakrabban említett sérelem a hadiadókivetés túlzott mennyisége volt, ez a korszak végéig szinte állandó jellegűvé vált. Az 1764/65. évi országgyűlésen is ez volt a sérelem.39 A másik visszatérő panasz pedig a szegedi sárparancsnok önkényeskedése volt, amit a vár építése körül fejtett ki. Egy 1791. nov. 25-én készült jegyzék pontos tételekben sorolta fel mindazon költségeket, amelyeket 1778—1790 között a város a várban levő katonai kórház és a parancsnok háza építésére fordított.40 Az országgyűlés ülésein történt meg a hadiadó-kivetés, Szeged a budai kerülethez tartozott, s adóegységeit, nádori portáit itt tartották nyilván. A város követei szinte minden kivetés ellen tiltakoztak, s az adófizető-képesség elégtelenségét emelték ki. Egyébként az országos kérdésekre a követek azt az utasítást kapták, hogy a többséghez alkalmazkodjanak.
Mint a fentiekből is kideríthető Szeged szabad királyi város tanácsa és polgárai lényeges jogsérelmet nem szenvedtek 1719 után. A panasz- és sérelemjegyzékek valahol mindig az adóterhek könnyítését célozták. A hadiadók állandó mérséklésére irányuló törekvések mögött pedig a gondok mellett mindig a város előkelő polgárainak jólfelfogott gazdasági érdeke húzódott meg. A felsorolt sérelmek valójában nem minősíthetők komoly gátló tényezőknek. Végülis nem ezek akadályozták Szeged dinamikusabb polgárosodását, hanem az eredendően is döntő mezőgazdasági jelleg. Talán a jogi kiváltságoknál is fontosabb volt XVIII. század elején a régi határok és a legeltetés háborítatlan biztosítása és újabb határreszek megszerzése. Ezt kívánta meg a konszolidálódó viszonyok közt a népesség egyre nagyobb mérvű növekedése is.
|
|