GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

{173} I. MEZŐGAZDASÁG ÉS AGRÁRTÁRSADALOM

1. A VÁROS FÖLDESŰRI JOGA ÉS HATÁRÁNAK KIALAKULÁSA

A kutatók egyetértenek abban, hogy az Alföld településrendszere — természetes fejlődés eredményeként — megritkult a XV. század végére. A török hódítás következményeként — immár nem természetes szelekcióval — tovább ritkult a településhálózat, miközben az ország török megszállástól mentes részein megmaradt az aprófalvas települési rendszer. A XVI—XVII. századi pusztulás méretére jellemző, hogy Békés, Csanád és Csongrád megye lakott helységeinek száma a XVI. század közepén regisztrált 188-ról 1720-ig 23-ra csökkent.1 Annak ellenére, hogy a török kiűzése utáni évszázadokban — a természetes szaporulat és a beköltözések révén — a népsűrűség az Alföldön az 1720-as 5—10fő/km2-ről 1850-ig 41—53 fő/km2-re nőtt és megközelítette az országos átlagot (45 fő/km2), a ritka településhálózat megmaradt. Ezt jelzi, hogy az említett három megye területén a XVIII. század végén mindössze 38 helység létezett, számuk még 1910-ben is a XVI. század közepének 188 helységéhez képest 77 volt.2

A ritka településhálózat következtében az Alföldön nagyobb létszámú települések jöttek létre, mint a Dunántúlon. Rácz István szerint társadalmi síkra vetítve ez annyit jelentett, hogy „az Alföldön a mezőgazdasági munkaerő sokkal inkább koncentrálódott, mint az ország más vidékein".3 A ritka településhálózat következményének tekinthetjük, hogy a török uralom alatt is népes helységek, amelyek közül több a kedvező helyzetű khász városok közé tartozott, hatalmas — több százezer holdas — határhoz jutottak. Kecskemét félmillió, Hódmezővásárhely negyedmillió, Szeged mintegy 200 ezer holdat mondhatott magáénak. E határ egy részét foglalta el az előző századokban birtokolt saját terrénum, nagyobbik részét az elpusztult települések és bérelt puszták alkották.

A „mamuthatárok" kialakulását követő XVIII. századot az újratelepülés jellemezte. „A végletes nagyságú határok szűkültek, de az új települések is több {174} tízezer holdnyi határterületeket vettek birtokba. Az természetesen igaz — írja Rácz István —, hogy a tágasabb határok jobbára a török kort átvészelt nagy múltú városok kezén maradtak, hiszen a 100 ezer holdat Kecskemét, Szeged, Debrecen, Szabadka, Hódmezővásárhely, Kiskunhalas határa haladta meg később is."4

A birtokhatárok — az előző korszak örökségeként — hosszas küzdelem után rendeződtek. Mivel Szeged gazdasági életének alapját az állattenyésztés adta, ezért a város vezetésének elsődleges feladata a legelőkről való gondoskodás volt. így a török kiűzése után a szabad királyi városi jogállás újbóli elnyeréséért folytatott harc párosult az egykori birtokok megerősítésének törekvésével.

Az újszerzeményi bizottság (neoacquistica commissio) 1700 őszén, majd 1702 nyarán Szegeden működött, s a város birtokviszonyait is megvizsgálta. A városi tanács bemutatta Szentiván, Százegyháza és Tápé tulajdonjogára vonatkozó iratait. A bizottság elismerte Szeged jogát a nevezett helységekre, ugyanakkor elutasította a még török kézen levő Szentiván és Százegyháza birtoklására benyújtott igényét. Abból indult ki, hogy megengedhetetlen Szeged részéről e birtokok révén a török fennhatóság vállalása. Egyúttal kijelentette, hogy a várost más — a Tisza jobb partján fekvő — birtokkal fogják kárpótolni. Jóllehet a bizottság Tápét és a Vártó nevű halastavat szegedi birtoknak ismerte el, és a város a fegyverjog címén kirótt illetéket is kifizette, azok továbbra is kamarai használatban maradtak. Az 1719. évi szabadalomlevél ismerte el véglegesen a város földesúri jogát Tápé falura és a Vártó vagy Holt-Tisza nevű halastóra.5 Szeged 1719. július 2-án szerződést kötött a tápéiakkal, 170 Ft-ért megválthatták földesúri szolgáltatásaikat. Ezenkívül fél évig engedélyezte az italmérést, és a falu kezén hagyta Vártó jövedelmét is. A kedvező egyezség ellenére a tápéiak a kamaránál a város ellen pert indítottak, mondván: ők nem jobbágyok, hanem királyi szabadosok (libertini regii). A per az 1730-as években fejeződött be, amikor III. Károly 1719. évi adománylevele alapján a város földesúri jogát ismételten megerősítették.6

A birtokviszonyok rendezését több tényező nehezítette, egyrészt a város ősi határait nem lehetett oklevelek alapján megállapítani, másrészt a német lovagrendnek kiállított záloglevél Szeged közvetlen szomszédságában fekvő pusztákat (Dorozsma, Szentmihálytelek) is tartalmazott. I. Lipót ugyanis 1702-ben félmillió Ft-ért a német lovagrendnek zálogba adta a jászkun területeket; az új birtokos nem ismerte el Szeged Mátyás királytól 1462-ben és 1469-ben megerősített közös legeltetési jogát a kun pusztákon. Ugyancsak figyelmen kívül hagyta azt az oklevelet, melyet Eszterhazy Miklós nádor, mint a kunok főkapitánya 1642-ben adott ki Szegednek. {175} Ebben Dorozsma és Szentmihalytelek pusztákról elismerte, hogy azok nem a kunokhoz, hanem Szeged területéhez tartoznak. A kun pusztákat ugyanakkor legeltetésre átengedte a városnak, e puszták felének használatáért évente egy pár perzsaszőnyeget kért. A német lovagrend a jászkun terület 1699. évi összeírására hivatkozott, amelyben Pentz János és társai a kamara megbízásából kun területeknek nyilvánították a Duna—Tisza köze valamennyi helységét és pusztáját, köztük Dorozsmát és Szentmihálytelket is. Tévesen azt jegyezték fel, hogy Csengelét a kecskemétiek bitorolják, Dorozsmát és Szentmihálytelket pedig a szegediek — a nádor kegyelméből — ingyen használják.7 A német lovagrend beiktatása utáni évtizedben a szegediek továbbra is legeltettek a kun pusztákon, melyek egy részét a tanács adta időnként bérbe. A Rákóczi-szabadságharc bukása után, 1712-től került sor a lovagrend jogainak erélyes érvényesítésére. Ez év májusában a lovagrend emberei Majsa pusztáról elhajtották Szúbó szegedi határőrségi hadnagy jószágait, aki azt előzőleg Szeged városától vette bérbe. A német lovagrend a Szeged környéki kun puszták kezelését Joseph Cometh kamarai felügyelőre bízta, aki az önkormányzatért küzdő szegedi polgárok ellenfeleként 1714-ben Átokháza és Üllés pusztákat Gyulai Vászó határőrségi kapitánynak engedte át évi 40 Ft-ért. Majsát és Ágasegyházát pedig — mások nevén — magának szerezte meg. Cometh alapvető célja az volt, hogy a várost a kun puszták bérletére kényszerítse, amellyel a német lovagrend kizárólagos jogát tudta volna igazolni. A bérlők megjelenése azzal fenyegetett, hogy a szegediek véglegesen kiszorulnak a kun pusztákról. Amikor Orczy István 1716. augusztus 1-én, mint a jászkunok újonnan kinevezett főkapitányi adminisztrátora, arról értesítette Temesváry János főbírót, hogy Dorozsma használatát tovább nem tűri, és a lovagrend jogait karhatalommal is megvédi, a tanács engedélyezte néhány polgárának Dorozsma bérbevételét. A bérleti díjat a város terhére fizették ki, így a pusztát a lakosság továbbra is használhatta.8

1718-ban, Cometh bekövetkezett halála után Temesváry János kapott Orczy Istvántól megbízást a Szeged környéki kun puszták hasznosítására. Még megbízása előtt, mint a város főbírája, felhatalmazást kapott a tanácstól Átokháza, Csengéié, Kömpöc, Csólyos, Majsa, Ágasegyháza, Üllés, Mérges, Dorozsma és Szentmihalytelek kibérlésére. Temesváry 1718. április 25-én Gyöngyösön az első évi haszonbért (150 Ft-ot) be is fizette. Szeged bécsi ügyvivője, Király Ádám ekkor közölte, hogy a bérléssel a város a kun pusztákhoz való jogát „eljátszotta". A megdöbbent tanács Orczyhoz írott levelében arra hivatkozott, hogy Temesváry és társai felhatalmazás nélkül fizették be a haszonbért a lovagrend képviselőinek, egyúttal javasolta „örök egyezség" kötését a puszták használatáról. {176} Időközben (1719) Szeged ismételten elnyerte a szabad királyi városi státust; privilégiumában többek között szerepeltek Mátyás királytól származó, a kun puszták közös használatára vonatkozó kiváltságai is. Orczy István azonban nem ismerte el a város jogait, 1719 nyarán huszárjaival megakadályozta, hogy a szegedi tanács megbízottai a dorozsmai domb körül elterülő szántók tulajdonosaitól a gabonatizedet beszedjék. Még ugyanebben az évben Mátra vidéki, Nógrád és Heves megyei jobbágyokkal — a város közvetlen szomszédságában — újratelepítette Dorozsmát. Ettől kezdve a szegediek és a dorozsmaiak, mivel egymást bitorlóknak tekintették, megmegújuló harcot vívtak egymással: aratás idején elhordták a keresztekbe rakott gabonát, elhajtották az állatokat, összetörték az ekéket stb.9

A birtokháborítások miatt az udvari kamara és kancellária vizsgálatot rendelt el, amellyel Thau Ádám szegedi kamarai felügyelőt bízták meg. Thau Ádám 1720— 21-ben feltárta az ellenségeskedés okát: az 1699-es kamarai összeírásba nem került be Szeged közös legeltetési joga, ellenben a kun puszták közé sorolták a város régi birtokait: Dorozsmát és Szentmihálytelket. Miközben a felsőbb határozatok késtek, Szeged polgárai fokozatosan kiszorultak a kun puszták bérletéből. A város másutt keresett legelőket: 1720-ban a paszarovici béke (1718) után felállított temesvári adminisztrációnál érdeklődött a Tisza bal parti praediumok (Szőreg, Szentiván, Százegyháza, Rabé, Klárafalva, Deszk) bérleti feltételei iránt. Próbálkozását nem kísérte siker, az említett pusztákat Vászó Veliki szegedi kapitány vehette bérbe. A város végül megszerezte a mindszent—algyői uradalomtól Sövényháza, Dóc és Serked bérletét évi 110 Ft-ért. A csanádi püspöktől pedig évi 40 Ft-ért Pannahát és Kingéc pusztát vette bérbe.10

Időközben Dorozsma és Szentmihálytelek birtoklásáért új vetélytárs támadt: Szilassy Ádám és György ősi jogon keresetet indított, Szeged egyezkedni kényszerült, hogy jogigényüket a városra ruházzák. A Szilassy testvérek 1731-ben a váci káptalan előtt a nevezett birtokokról le is mondtak, okleveleiket a városnak átadták 3000 Ft ellenében.11 Ugyanekkor Kistelek puszta birtoklása is veszélybe került, miután Pálffy Miklós nádor Mészáros János aszódi postamesternek adományozta. Szeged a beiktatáskor „ellentmondott", és így jogait meg tudta védeni.12

Szeged — követei révén (Csöke János, Müller János, majd Podhradszky György) — sérelmeit a kun puszták ügyében az 1722 júniusában nyíló {177} országgyűlés elé terjesztette, egyúttal panaszt tett az önkényeskedő kamarai és katonai tisztek ellen. Az országgyűlés nem segített a sérelmek orvoslásában, egyrészt a szegedi követek nem tudták ellensúlyozni Orczy István tekintélyét, másrészt a rendeket a kunok felszabadítására, a zálogváltásra tett törekvések nyerték meg. 1723. január 16-án tartott ülésén a tanács elhatározta, hogy a kérdést peres útra viszi, s költségeit a sörház 600 Ft-os évi jövedelméből fedezi.13

A határvillongások megszüntetésére ideiglenes határok felállítására törekedett mindkéf fél Szeged és Dorozsma között. Az udvari haditanács utasította a szegedi várparaucsnokságot, hogy karhatalommal vessen véget az ismétlődő ellenségeskedéseknek. 1723. május 19-én a tanács vegyes — polgári és katonai — küldöttséget rendelt ki, amely azután a helyszínen — a kunokkal együtt — a határokat megállapította.14

Szeged erőfeszítései ekkor a lovagrend elleni per bizonyító anyagának előteremtésére irányultak. Ezt sürgette az a körülmény, hogy a lovagrend már 1721-ben 34 szegedi, tápéi, algyői, dorozsmai, halasi, kecskeméti és körösi lakostól gyűjtött tanúvallomást. E vallomások a német lovagrendnek kedveztek, tagadták Dorozsma Szegedhez tartozását. Többen hivatkoztak arra, hogy a szegedi szőlők közt fekvő „kun dombja" régen Dorozsma-halom nevet viselt; éhalmon templom is volt, amely a török hódítás után pusztult el, s innen került a szegedi vár falába a híres „kőbárány". Isten bárányának (agnus dei) jelképe, amely Szeged címerén is szerepelt, így került a per bizonyítékai közé. 1722 júniusában Csongrádon, Szentesen, Vásárhelyen, Makón, Mindszenten 28 tanúvallomást vettek jegyzőkönyvbe. A többségükben Szegedről származott tanúk a város álláspontját igazolták: Dorozs-mát és Szentmihálytelket szegedi birtoknak tekintették, kijelentették, hogy Majsát, Csengelét és a többi pusztát háborítatlanul birtokolta, s a kunokat megillető „fél jussért" fizetett a város haszonbért a nádornak, nem pedig a maga fele részéért.15

A perfelvétel időpontjával (1725. április 18.) egy időben mindkét fél hajlott a költséges és kétes kimenetelű per egyezség útján történő lezárására, így született meg Bécsben a német lovagrend nagymesterének egyetértésével az első egyezmény, amely kimondta: Szeged lemond a dorozsmai, a lovagrend pedig a szentmihály-telki területről; a város és Dorozsma között 1723-ban felállított határok véglegesek; Szeged lemond az összes kun puszta közös legeltetési jogáról, cserébe viszont megkapja Csengelét; a lovagrend egyúttal átengedi Átokháza, Pálos, Csólyos és Kömpöc puszták használatának jogát a szegedieknek. A város lakossága az egyezséget elfogadta, és 1726-ban sor került a határok véglegesítésére. {178} Ugyanakkor az egyezséget a bíróságnál nem jelentették be, a per megszüntetésére nem tettek lépéseket.16

A per lezárása nélkül továbbra is történtek ellenségeskedések, így 1731-ben a lovagrend katonái „kiverték" a szegediek állatait az említett pusztákról, továbbá Dorozsmához csatolták Seregélyest, ahol 56 szegedinek volt szállásföldje. Miközben a per folytatódott, a tanács — felsőbb egyetértéssel — hajlott az egyezségre: 1732 októberében 600 Ft jutalmat szavazott meg Orczy Istvánnak, aki bárói címet nyert, és adománylevelet kapott a Szeged szomszédságában fekvő Péteri és Kisszállás pusztára. Orczy megújította az 1726-os egyezséget, majd lemondott jászkun főkapitányi adminisztrátorságáról. Utóda Podhradszky György, Szeged főbírája lett, aki azonban a város érdekeivel nem törődött. Ilyen körülmények között Szeged királyi biztosokat kért az egyezség végrehajtására. A kun perek lezárására királyi táblabírák (Almássy János és Steösszel Kristóf) közreműködésével 1737-ben került sor, akik a határokat hitelesítették, Alsó- és Felső-Csengelét a városhoz csatolták.17

Szeged keleti határát — Tápé és Algyő felől — először 1728. szeptember 1-én rendezték Csongrád megye közreműködésével. 1733-ban kiújultak a határvillongások gróf Erdődy Györggyel, a mindszent—algyői uradalom birtokosával. Tápé és Algyő között újabb határrendezésekre került sor 1755-ben és 1813-ban.18

A lovagrenddel folytatott birtokharc közben Szeged erőfeszítéseket tett alsóvárosi határának biztosítására is. Itt egyfelől a Körös-ér mentén húzódó határ miatt Szabadkával került 1720—48 között összeütközésbe, másfelől a városban állomásozó szerb határőrökkel és azok tisztjeivel. Ezek jogtalanul elfoglalták Rösz-két, Kisülést és Bilisics pusztát. Emellett megtagadták a városi közterhekben való részvételt, engedély nélkül — a város 1719-es szabadalmai ellenére — sörházat építettek, vámot szedtek, polgári házakat foglaltak el. E pusztákat Ernst Herberstein várparancsnok kezelte, s adta bérbe a határőrség tisztjeinek. Ön-kényeskedését a kunokkal folytatott harc közben Szeged kényszerűségből eltűrte, de ideiglenesnek tekintette. 1724-ben a városi tanács hajlandónak mutatkozott arra, hogy 8000 Ft-tal kárpótolja Herberstein özvegyét, a határőrség tagjai azonban nem akarták Röszkét átadni. A „demilitarizálás" csak 1732-ben, hosszas tárgyalások és kártalanítás után történt meg. Ekkor került Röszke Szegedhez.19

A déli határok mentén kialakult viszályok megszüntetésére Szeged új adománylevél kiadását kérte a királyi kancelláriától. A kért adománylevelet III. Károly 1730. {179} június 19-én Laxenburgban adta ki. Új adomány címén megerősítette Szeged birtokjogát Engi homokja, Csikós semlyékje, Kántor semlyékje, Móra halma, Buzgány halma és Pap halma pusztákra. Ezzel szinte egyidejűleg meg kellett védenie birtokjogát a többi alsóvárosi pusztára: 1729-ben Andrássy Zsigmond Csongrád megyei alispán igényt támasztott — nádori adományozás címén — Keresetre, Csorvára, Öttömösre. Újabb pénzáldozat árán sikerült Andrássyval kiegyezni, aki lemondott igényéről a város javára.20 1731-ben újabb királyi adománylevél juttatja immár véglegesen Szeged birtokába Kistelek, Röszke, Zákány, Kereset, Csórva és Öttömös pusztákat. Ekkor Kisülés és Bili-sics kivételével az egész alsóvárosi határ birtokviszonyai rendeződtek; az említett pusztákra 1750-ben nyert a város Mária Teréziától — 8000 Ft lefizetése után — adománylevelet. A kun per végül is függőben maradt, ennek ellenére Szeged 12 puszta felett szerzett földesúri joghatóságot. Ezzel magyarázható, hogy a városnak Szentmihálytelek és Csengéié pusztákra nincs adománylevele. Használatukban ettől kezdve Szegedet mégsem háborgatták.21

Szeged nem mondott le újabb birtokok szerzéséről sem. 1748. december 30-án megbízta Kárász Miklós főjegyzőt, hogy a magyar kamara elnökénél, gróf Grassalkovich Antalnál új adományt kérjen az alsóvárosi határral szomszédos Szentpéter és Horgos pusztára. Ugyan jogcíme nem volt erre, mégis bízott kérésének méltánylásában. Kárász Miklós, aki ifjúkorából ismerte Grassalkovichot, 15 000 Ft ellenében magának szerezte meg a mondott birtokokat. A városi tanács — értesülve a történtekről — Muhoray Mihály aljegyző vezetésével küldöttséget menesztett a kamarához, hogy tiltakozzék és a birtokokat a városnak szerezze meg. Kárász Miklós ekkor levelében ígéretet tett arra, hogy a két pusztát a városnak átengedi. ígéretét azonban nem tartotta be. Csak Grassalkovich kíséretében mert a városba visszatérni, ahol hivatalát 1749-ben ismét elfoglalta, végül mint Csongrád vármegye 1760-ban kinevezett alispánja köszönt le városi hivataláról.22

A mindszent—algyői uradalom 1775-ben új zálogbirtokosokhoz került, ekkor a város elvesztette itteni bérleteit. Közben Mária Terézia 1774-ben elrendelte, hogy a város a pesti országút mentén elterülő Kistelek pusztát népesítse be. Dugonics András szenátor irányításával mérték ki a 100 jobbágy teleknek megfelelő határrészt. Az új településsel Szeged immár Tápé után a második jobbágyközség földesura lett. A telepítés 1776-ban fejeződött be, de már előtte (1775) a {180} helytartótanács úgy döntött, hogy a felügyeleti jog és a közterhek kivetése (állami és megyei adó) a vármegyét illetik, a földesúri jog és az abból származó jövedelmek pedig Szegedet.23

Szeged a XVIII—XIX. században nem mondott le újabb birtokok megszerzésének igényéről sem, egyfelől kincstári és magánföldesúri puszták bérletével kívánta a mezőgazdaság — elsősorban a pusztai legelőkre alapozott állattartás — fejlődését biztosítani, másfelől pedig kísérletet tett a XVIII. század elején már igényelt szőregi praediumok végleges elnyerésére. Annak idején e birtokigényéről — 1718-ig a török uralom, ezt követően pedig a Temesi Bánság megszervezése és a külön tartományi igazgatás bevezetése miatt — le kellett mondania. 1779-ben ehhez kedvező lehetőséget teremtett a Temesi Bánság megszüntetése.24

A töröktől 1716—18-ban felszabadított Temes-vidék nagy része kincstári tulajdonba került, ahol a XVIII. század első felében több uradalmat szerveztek, köztük a szőregit, amelyhez a század közepén még csak három lakott helység tartozott: Szőreg, Gyála és Szentiván. 1779-ben már hat népes helység — az előbbieken kívül Újszeged, Rabé és Térvár — található az uradalom területén.25 1779-ben, miután megszűnt a Bánság külön kormányzata, visszaállították a hajdani Torontál, Temes és Krassó vármegyét. 1780-ban pedig kiterjesztették erre a területre is az úrbérrendezést. Ezzel egy időben II. József rendeletére Bécsben és Temesvárott megkezdődött a hatalmas kincstári birtokok kiárusítása, illetve zálogba adása. A bécsi árverésen a szőregi uradalom kikiáltási ára 140 405 Ft volt, de jóval a „becsáron" felül — 180 909 Ft 12 kr-ért — került Szeged zálogos birtokába. A zálogidő 25 évre szólt, 1781. november 1-től 1806. október 31-ig tartott. A zálogbirtok elnyerésében közrejátszott az a körülmény, hogy Szeged 1774-ben, majd 1779-ben nagyobb összeget (58 750 Ft-ot) kölcsönzött a kincstárnak. A város a kamara felügyeletével gyakorolhatta földesúri joghatóságát — hasonlóan saját úrbéres községeihez, Tápéhoz és Kistelekhez —, s elszámolási kötelezettséggel tartozott a jövedelmekről és az uradalommal kapcsolatos kiadá sokról.26

A szőregi uradalom zálogbirtoklása a kortársak szerint is jelentősen hozzájárult Szeged felvirágzásához a XVIII—XIX. század fordulójától. A napóleoni háborúk nyomán fellépő gazdasági konjunktúra — a gabona, a dohány és az élőállat {181} iránti kereslet fokozódásával — ugrásszerűen megnövelte a földesúri jövedelmeket. Szeged mindössze tíz évig(1781—1791)tartotta közvetlen (házi) kezelésben az uradalmat, ezután magánberlőknek adta ki, akik között számos városi polgárt, Torontál megyei tisztségviselőt találunk. Már 1791-től kimutatható a szőregi uradalomhoz tartozó községek azon törekvése, hogy idegen magánbérlők helyett maguk vállalják a bérleti feltételeket, s önmaguk intézzék — városi felügyelettel — saját sorsukat. A könnyen megtérülő befektetések arra ösztönözték a szegedi cíviseket, s magát a tanácsot is, hogy a zálogbirtoklás helyett öröktulajdonul szerezze meg az uradalmat.27

Az első zálogidő lejárta előtt, 1804-ben emlékiratot terjesztettek a király elé, ebben sorra vették indokaikat: többek között hivatkoztak a népesség gyarapítására, Újszeged 1796-ban történt mezővárosi rangra emelésére, s nem utolsósorban a temesvári országútként is használt — mintegy 58 539 Ft befektetést felemésztő — szőregi töltés felépítésére. A „százlábú híd"-nak nevezett töltés azért került ilyen tetemes összegbe, mert az újszegedi árteret fagerendákból álló hidakkal ívelték át. A szőregi töltés és híd gazdasági jelentőségét abban jelölték meg, hogy a „Bánátot Magyarország Tiszán innen való, és Pest felé fekvő részeivel állandó száraz úttal összekapcsolták". A szárazföldi szállításnak — szekéren, kocsin — akkor még óriási jelentősége volt, a tiszai hajózás és áruszállítás fellendülése csak ezután kezdődött.28

Magánbirtokosok is szerették volna 1806-ban a szőregi uradalmat megvásárolni, ezért Szeged mind nagyobb tőke befizetésének ígéretére kényszerült: ajánlata 1810-ben — az addigi zálogkölcsönnel és befektetésekkel együtt — elérte a 600 000 Ft-ot.29 A napóleoni háborúk miatt pénzzavarral küszködő kamara végül is újabb 20 000 Ft előleg lefizetése után a város bérletében hagyta az uradalmat. Az újabb szerződést 1819. március 3-án kötötték meg, amelyben 1806-ig visszamenően a bérleti időt 25 évben állapították meg. 1819-ig az uradalom irányítása amúgy is Szeged kezében volt. A második zálogidő 1831-ben járt le. A város ekkor véglegesen elesett az uradalomtól, egyedül Újszegedet kapta meg örökbirtokként — hosszas alkudozások után — 1836-ban. Cserébe az öttömösi pusztából 2000 holdat kellett átengednie, illetve a jobb minőségű földért — értékkiegyenlítés címén — 100 000 Ft-ot vont le a kincstár a mintegy 135 000 Ft-nyi városi „követelésből". Az erről szóló szerződést 1836. december 15-én kötötték meg Szegeden.30 {182}

Újszeged ezzel a város harmadik birtokának, jobbágytelepülésének számított. Területileg továbbra is Torontál vármegyéhez tartozott, ezzel magyarázható, hogy Szeged, mint földesúr Csongrád megyén kívül Torontál megyének is teljesítette földesúri kötelezettségeit (megyei adó stb.), és élvezte a földesurakat illető jogokat (megyei táblabíróság stb.). Mivel Újszegeden 1796-tól a letelepülők legfeljebb házhelyet (fundust) kaptak, külső telket (szántó, rét) viszont nem, az 1820—30-as években megmozdulásokra került sor. Az újszegediek — 1823-ban, 1827-ben és 1833-ban — az úrbériség bevezetését követelték a városi tanácstól, s az ezzel járó jogosítványok (korcsmáitatás és mészárszéktartás) megadását. 1840-ben — látván harcuk eredménytelenségét — pert indítottak Szeged tanácsa ellen. Indoklásul azt említették meg, hogy eredetileg — a kamarai uralom idején —katonai szolgálatot vállaltak, és katonai telkeket kaptak. Ezt igazolni azonban nem tudták, így a helytartótanács követelésüket 1842-ben, majd 1845-ben elutasította.31

2. HATÁRHASZNÁLAT ÉS TULAJDONVISZONYOK

A birtokjogok megerősítéséért folytatott harc eredményeként Szeged jelentős — kb. 200 000 magyar hold (1 magyar hold=1200 D -öl) nagyságú — határhoz jutott. A szabad királyi városi státus újbóli elnyerésével és a városi birtoklás királyi megerősítésével (III. Károly, illetve Mária Terézia részéről) a mezőgazdaság fejlődése elől elhárultak a legfőbb akadályok, személyes szabadsága birtokában a város lakossága a jobb minőségű földön szántókat és kaszálókat foglalhatott magának, a legelőkön pedig korlátlanul legeltethette állatait.32 Ezek és döntően a gazdasági tényezők fokozatosan teremtették meg a puszták benépesítésének fel tételeit is.

Szegedhez a korszak végén kiterjedt tanyarendszer kapcsolódott. 1850-ben népességének 25%-a élt a tanyákon.33 A tanyás települési rendszer kialakulásának feltételeit és folyamatát a történeti, néprajzi irodalom megnyugtatóan tisztázta. A kutatások ráirányították a figyelmet az alföldi települések határhasználatára. „A tanyakialakulás folyamata csak az adott település határhasználatának ismeretében rajzolható meg" — írta Juhász Antal.34 A kutatók egyetértenek abban, {183} hogy a földműves tanyák az állattartó szállásokból fejlődtek ki, amikor az állattenyésztés összekapcsolódott a földműveléssel.

A szállások megjelenésének időpontját az esetlegesen fennmaradt adatok miatt nehéz pontosan meghatározni. Kecskeméten, Szegeden már a XVI. században voltak szállások, Debrecenben, a Jászságban, a Bácskában a XVII. században tűntek fel az első szénatermelő és állatteleltető szállások. A török kiűzésekor átmenetileg elnéptelenedett városok határában (Hódmezővásárhely, Makó, Szentes) a XVIII. század elején kezdődött a „szállásépítés". A késés ellenére itt is összefüggő szállásrendszer alakult ki a XVIII. század derekára. A legújabb kutatások a tanyakialakulás első szakaszát a XVI. századtól a XVIII. század második negyedéig terjedő időszakra teszik, A kutatók egyúttal azt is hangsúlyozzák, hogy a tanyakialakulás általános feltételei (nagy határ, kedvező jogállás, tartós egyéni birtoklás és magántulajdon, szabad gazdálkodás stb.) nem egyszerre jöttek létre, így a szállás- illetve tanyarendszer sem egy időben bontakozhatott ki. A tanyásodás élén jártak azok a városok (Kecskemét, Szeged, Nagykőrös stb.), amelyek a török hódoltság idején sem néptelenedtek el, és az állattartás és -kereskedelem révén vezető szerepet játszottak.35

A szállások kialakulása összefüggött az állattartásban — a hódoltság alatt — végbement változásokkal. A török korszak nemcsak a birtokviszonyokat tette áttekinthetetlenné, hanem megváltoztatta az alföldi városok gazdasági szerkezetének arányait is. Miközben az ipar visszafejlődött, „a mezőgazdaság súlypontja a szántóművelésről az állattenyésztésre helyeződött át, s a hódoltság századaiban ez határozta meg a határhasználat rendjét".36

A legelőket és szántókat osztatlanul, közösen birtokolták. Szántással csak annyi földet hasznosítottak, amennyi az önellátásban nélkülözhetetlen gabonát biztosította. Ezzel magyarázható, hogy a török korszak örökségeként 1715-ben mindössze 1780 köblös — ugyanannyi 1200 négyszögöles hold — szántót írtak össze Szegeden. A szántóterület csökkenése együtt járt a művelési rendszer visszafejlődésével: {184} a nyomásos gazdálkodást „korlátlan szabadfoglalással párosult parlagoló rendszer váltotta fel". Mindenki ott foglalt magának földet, ahol neki tetszett, s azt addig művelte, amíg ki nem merült. Általában 4—7 évig „élték" a szántót, majd parlagon hagyták, s a határ másik részén foglaltak maguknak újabb földterületet.

A feltört föld huzamosabb — pihentetés nélküli — használatában közrejátszott az igaerőben való „szegénység" is, a már művelt területet könnyebben tudták évről évre felszántani, mint a töretlen parlagot.37 E művelési rendszer meglétéről tudósít az 1715. évi országos összeírás, ekkor Csongrád, Csanád és Békés megyében egyetlen olyan települést sem találtak, ahol ismerték volna a fejlettebb, nyomásos (fordulós) gazdálkodást. Az összeírok Szeged esetében is kiemelték, hogy a szántókat osztatlanul birtokolták, mindenki tetszése szerint foglalhatott magának földet.38

A határhasználat rendjében a legnagyobb változást a közlegelőből kihasított magánteleltető szállások megjelenése okozta. Feltűnésük a tartásmód fejlődésével magyarázható. A rideg jószágtartás ugyanis nem tudott a XVI. században állandósuló piac igényeihez igazodni. A télen lesoványodott rideg marhát csak a nyári hónapokra sikerült — a friss legelőkön — annyira felhizlalni, hogy értékesíthették. Az évszaktól független külföldi kereslet ösztönözte a szegedieket és a többi alföldi város gazdáit arra, hogy gondoskodjanak állataik téli takarmányozásáról, tehát a ridegtartásnál intenzívebb formát honosítsanak meg.39

A marhatenyésztésben és -értékesítésben érdekelt „sőrés gazdák" a közlegelő bizonyos részein, ahol a természeti adottságok (dús füvet termő semlyékek stb.) kedveztek, kaszálót foglaltak maguknak. Ezt megtehették, hiszen az „elfoglalt" és bérelt pusztákkal Szeged határa hatalmasra nőtt, az egyéni földfoglalás („magányföld") nem veszélyeztette a közösség (kommunitás) érdekeit. A teleltetés e kaszálókon történt, ahol a szénát felhalmozták. A teleltetés helyét, a „jószágállást" Szegeden „telek"-nek, „szállás"-nak vagy „major"-nak (allodium) nevezték.40

A telek vagy szállás megjelöléssel kapcsolatban az eddigi tanulmányok számos példát sorakoztattak fel, s az is tisztázódott, hogy a szállás vagy telek a XVIII. század első évtizedeiben már egyaránt jelölhette a „megszállt" földet és a rajta {185} emelt kezdetleges építményeket (aklok, karámok, szárnyékok, kunyhók).41 (1. grafikai melléklet.)

1. grafikai melléklet. Szeged külterülete 1747-ben

A szegedi szállások tartós egyéni birtoklását igazolják a XVII. század végén megfigyelhető cserék és adásvételek. A XVIII. század elején gyakran nevezték „ősi jószág"-nak a szállásokat, s ez arra utal, hogy birtoklásuk már nemzedékekkel előbb elkezdődött.42

A városi tanács a XVIII. század első negyedében törvényesítette a korábbi foglalásokat, és elismerte azok „örökös tulajdonjogát", majd maga is engedélyezte — immár szabályozott formában — a szállások közötti üres térségek megszállását. Szétsy Jakab 1714-ben foglalta el „kaszáló telkét", mégpedig arra „reá szállván"; Farkas János Temesvár bevétele (1716) előtt fogott fel egy bizonyos „szabad földet".43 A tanácsi engedéllyel tett foglalásokról számos példát ismerünk: 1728-ban Móra Ferenc, Hódy István és Vass János Keresetben, 1729-ben Bité János és Börcsök István Mórahalmon kapott engedélyt szállásfoglalásra.44 A „szabad mezők" rövidesen elfogytak, az 1720-as évektől mind kevesebb használaton kívüli, ún. „bitang telek" akadt a határban. Aki ilyenre lelt, tanácsi jóváhagyással elfoglalhatta.45 Birtokosaik „örökös joggal" (jure perpetuo) kapták meg a város közelében elfoglalt szántókat is. A földfoglalásokra utal a tanácsülési jegyzőkönyv 1728. július 12-i bejegyzése: eszerint Huczka István panaszt emelt ismeretlen tettesek ellen, akik „egy napi szántásban" levő kölesét felszántották. A tanács határozatából kitűnik, hogy az elsőfoglalást ismerte el, illetve megerősítette a szántó feletti egyéni és örökös birtokjogot: „a föld ... örökösen Huczka Istvánnak adattatik".46 Egyúttal rávilágít arra is, hogy a népesség gyarapodásával a korlátlan szabadfoglalás időszaka lezárult, átadta a helyét a szabályozott földfoglalásnak.

A szegediek ingatlan birtokaik felett — tanácsi felügyelettel — szabadon rendelkezhettek: adhatták-vehették, elzálogosíthatták, végrendelkezhettek róluk.47 (21. fénykép.) A tanács csupán arra ügyelt, hogy illetéktelenek ne jussanak városi birtokhoz. A szabad királyi státust 1719-ben újra elnyerő Szeged tanácsa elsősorban a {186} városi önkormányzatot sértő kamarai és katonai tisztségviselőktől, a határőrség tagjaitól féltette terrénumát. Az ingatlanforgalom ellenőrzésére hozott határozatok a város lakóit magántulajdonuk kialakításában nem korlátozták, csupán Szeged földbirtokosi érdekeit védelmezték. A rendelkezések sorát az 1717. április 24-én hozott határozat nyitotta meg. Ettől kezdve a tanács tudta nélkül senki sem adhatta el házát, telkét, szőlejét stb. 1726. január 26-án kimondták: ha „valaki magtalanul e világból kimúlna, ingatlan jószágát senkinek a nemes városon kívül ne testálhassa".48 A városból elköltözők földjét tanácsi engedéllyel lehetett megvásárolni ; a tulajdonjogot a tanács által kiállított „hiteles írással" (legális conscrip-tio, „levél") kellett igazolni. 1743. április 24-én a fenti rendelkezéseket a következővel egészítették ki: „akinek a nemes magistrátus teleket vagy valami földet ád, ne legyen szabad nekie pénzen eladni, hanem visszaadja a nemes városnak, ha nem szükséges nekie, avagy lakóul innen elmegyen."49 A rendelkezés magyarázatául eddig az adásvételek „elharapódzását" hozták fel; véleményünk szerint társadalmi feszültségek váltották ki. A városi magistrátus ellen beadott sérelmek között ugyanis szerepel a következő: a tanácstagok közül néhányan az ingyen kapott ingatlant haszonnal adták el, miközben egyre nőtt azoknak az aránya, akik az 1740-es években — a „szabad mezők" elfogyása miatt — már nem juthattak földhöz.50

Az 1743-as határozat akkor született, amikor Szeged övezetes határhasználata véglegesen megszilárdult, s az állattartás érdekeitől vezettetve véget vetettek a közlegelő rovására történő további szántó- illetve kaszálófoglalásoknak. Ugyancsak ezzel magyarázhatjuk Szeged vonakodását a puszták betelepítésétől. Csak felsőbb utasításra járult hozzá Kistelek telepítéséhez 1776-ban, s mintegy 12 000 hold földet engedett át jobbágyainak a felsővárosi pusztából.51 Hasonló magatartás figyelhető meg az Alföld több nagy határú településénél is, ahol a puszták fenntartása a földesúri és paraszti érdekeket egyaránt szolgálta. Miként Rácz István írja: „Egyéni és közösségi gazdálkodási rendszerüket itt is, ott is úgy alakították ki, hogy a puszta falvak határait is beépítették azokba ... A ritka településhálózat a termelőmunkát sem gátolta, mert a tanyás gazdálkodással olyan »kisegítő megoldást« találtak, hogy a földet is megmunkálhatták, és együtt is maradhattak."52 {187}

A városhoz legközelebb a Tisza és a Maros árterületén fekvő réti földek (Vetyehát, Marostő, Bodony) terültek el. Ezek mindvégig városi tulajdonban maradtak. Használatukat a tanács szabályozta: évről évre kiosztotta az adózók között, s meghatározta a nádvágás és fűkaszálás idejét.53 A réti nyilasokat 1810-ig ingyen osztották ki; elsőként a tanácstagok, tisztviselők és a külső tanács képviselői kapták meg járandóságukat. Őket követték az adóösszeg nagyságának arányában a gazdák, a sort a szegényebb adózók zárták. 1810-ben a tanács megszüntette az évenkénti „nyilasosztást", s a nádat, gyékényt, réti gazt és füvet termő Vetyehátat (579,5 hold), Marostőt (1480,8 hold) és Bodonyt (1406,7 hold) bérbe adta. Lépését azzal indokolta, hogy a szőregi uradalom zálogbirtoklásának meghosszabbításához tetemes pénzfizetési terhet vállalt magára. Az együttesen 3467 holdnyi területet 10 holdas nyilasokra osztották fel, és 10 évi használatra — 210 Ft-os egységáron — a bérlőknek átengedték. Az ingyenes tüzelőtől és építőanyagtól (nád, gyékény) elesett szegényebb adózók a tanácstagokat a rét kisajátításával vádolták. Az ügy kivizsgálására érkezett királyi biztos a vádat alaptalannak tartotta. Elfogadta a tanács következő álláspontját: „az ilyen váltás még házzal nem bíróknak is megengedtetett", továbbá: „a réti nyilasok, valamint azelőtt, úgy most is a résztváltók által a szegényebbeknek feléből szoktak levágásra adatni."54 A rét bérbeadása — kamarai engedéllyel — az 1820—30-as években is folytatódott, annyi változás történt, hogy a bérleti idő lerövidült 6 évre.55

Szegedet magánbirtoklású szőlőhegyek (Ballagitó, Cserepes, Hernyós, Kálvária, Jerikó, Róma, Franciahegy, Tarján, Szillér, Kétérköz) és kertek vették körül. Az utóbbiak Alsóvároson Bánomkert, Topolyakert, Szentmihálytelek, Felsővároson Tarján és Szillér területére lokalizálhatok.56

A szőlőhegyeken és kertes határrészeken kívül találjuk az első övezetet, az igás és kezes jószágok legelőjét, a nyomást, amely alsó-, felsővárosi és rókusi részre tagolódott. Nagyságáról 1850-ben maradt fenn az első pontos adat, ekkor 7164 holdat tett ki. A XVIII. században ennél valamivel nagyobb lehetett, hiszen a városrészek terjeszkedése a szőlőhegyek és kertes határrészek mellett ezt is érintette.57

A belső legelőt a felső- és alsóvárosi szántók övezete követte a „Feketén". Végleges kiterjedését a XVIII. század közepére érte el, ekkor mintegy 13 000 holdat szántó föld" (1739); „Vagyon a Feketén numero 30 zsákról (1 zsákos föld = 1200D-Ö1, R. I.) való szántó földem ..., két telek földem, egyik Mórában, a másik pediglen Dékány fájában" (1747) stb.

3. grafikai melléklet. Részlet Alsóváros határából 1840 táján

A városi és magántulajdonban levő birtokok arányáról Maróthy Mátyás mérnök 1850-ben készült kimutatása tájékoztat a korszak végén:65

Szegeden a polgárok (cívisek), a polgárjog nélküli háztulajdonosok és háznélküli zsellérek (inquilini) egyaránt részesedhettek a XVIII. században a különféle ingatlanokból (szántó, kaszáló, szőlő). 1777-ben Alsóvároson 29 szántó-, 4 szőlő- és 12 kaszálótulajdonos zsellért írtak össze. Felsővároson ugyanekkor 19—19 zsellérfamília rendelkezett szántóval és szőlővel, a kaszálótulajdonosok száma pedig 15 volt.66 Szegeden a polgárjogot sem kötötték háztulajdonhoz, míg Pesten a házbirtok és polgárjog — legalábbis a török kiűzését követő" időszakban — egyet jelentett. „Polgárjogot csak az kaphatott, aki házat szerzett, illetve telket, melyre házat épített — írja Dümmerth Dezső. Az ingatlanbirtoklás tehát előfeltétele volt a városi előjogokban való részesedésnek."67 Eltértek Debrecen tulajdonviszonyai is. Itt a szántóföldi haszonvételekből kétféle címen részesedhettek a város adózói: házuk után, illetve bér fejében. A város tulajdonát képező „ház után való földek"-et a háztulajdonosok között osztották ki. A háznélküli adózók a kincstártól bérelt pusztákon („béres földek") juthattak földhöz, ahol az {191} újraosztásos földközösség legtovább (1818-ig) maradt fenn. 1774-ben rendezték a város birtokviszonyait, ekkortól a háztulajdon és polgárjog nélküliek „béres föld"-et sem kaphattak.68

Szegeden is a szaporodó népesség mind nagyobb csoportja szorult ki a határbeli haszonvételekből. 1791-ben a tanács egyfelől elrendelte, hogy külső ingatlannal csak azok rendelkezhetnek, akiknek a városban házuk van, másfelől — „más szabad királyi városok példájára" — kihirdette; „minden polgári földet bíró gazdaember igyekezzen a következendő Szent György napig polgárságot magára vállalni".69 Az első rendelet elsősorban az olyan háznélküli zsellérek ellen irányult, akik a város határán kívüli pusztákon kertészkedtek, és kivonták magukat a városi közterhek viselése alól. Alsóvároson a tanácsi összeírok 54 háznélküli ingatlanbirtokos zsellért találtak, a felsővárosiak száma 23 volt.70

A magántulajdont képező ingatlanok — tanácsi felügyelettel — gyakran cseréltek gazdát. A birtokforgalom nagyságrendjét jól érzékeltetik az 1795-ből fennmaradt adatok, ekkor az első félévi forgalom a következő volt :71

{192} Reizner János szerint „a birtokba való beiktatás Szegeden szokásban nem volt".72 Adataink cáfolják megállapítását, hiszen a tanács a vételt és a cserét akkor tekintette törvényesnek, ha az új tulajdonosok beiktatása a tanács egyik tagjának jelenlétében történt. A beiktatás időpontjáról időben kellett értesíteni a birtokra esetleg jusst fenntartó rokonokat és szomszédokat. Amennyiben ezek nem mondtak ellent a helyszínen, megtörtént a hivatalos beiktatás, amelyről a tanács „hiteles levelet" adott ki, illetve bevezette a jegyzőkönyvbe.73 Érvényben maradtak az idegenek szegedi ingatlanbirtoklását tiltó határozatok. A tanács semmisnek tekintette a beleegyezése nélküli szálláseladásokat, s kimondta: a szegedieknek elsőbbségi joga van az ingatlanvásárláskor a Szegeden házat szerző „idegenekkel" szemben. A „vér szerinti atyafiak "(rokonok) hasonló jogot élveztek. Ha nem tartottak igényt az ingatlanra, akkor a szomszédokat illette meg az elsőbbség joga. Ez utóbbit azonban korlátozták 1800-ban: „e városban minden polgári fundusok adásában, vevésében a polgárnak a nem polgár előtt, ha mindjárt ez szomszédi jussal bírna is, elsősége légyen."74

A mezőgazdaság súlyát a város gazdasági életében az egyes foglalkozási ágak művelői létszámának egymáshoz mért arányaival állapíthatjuk meg. A XVIII. századi vagyonösszeírások alapján, amelyek adókivetés céljából készültek, a következő foglalkozási ágakat tudtuk elkülöníteni: kizárólag a mezőgazdasági termelésből élőket; a kertészeket — noha tevékenységük a mezőgazdasághoz kötődik — külön rovatban szerepeltetjük. Ezután az iparosokat és kereskedőket vettük fel táblázatunkba. Őket követik az árutermelő tevékenységet folytató halászok, a vendéglátóiparban dolgozók (kocsmárosok, vendéglősök stb.), a napszámosok és az egyéb kategóriába soroltak (csak háztulajdonnal rendelkezők, zenészek, szolgák, juhászok stb.), végül az ismeretlen foglalkozásúak csoportja. Más foglalkozási ágak kialakítására nem törekedtünk (pl. tisztviselők, fuvarosok stb.), erre az összeírások bejegyzései hiányosságuk miatt nem alkalmasak.75

Úgy véljük, hogy a mezőgazdasági termelésből élők aránya a napszámosok, az egyéb kategóriába soroltak és az ismeretlen foglalkozásúak egy részének hozzáadásával 1777-ben megközelítette a 75%-ot. Míg Debrecent a XVIII. században „inkább kereskedelmi és kézműipari centrum"-nak tekinthetjük,76 addig Szegedre — elsősorban a külvárosokra — az agrárjelleg nyomta rá bélyegét. Az előbbinél a város népességének 40%-a tartozott a XVIII. század végén az iparosok közé, az utóbbinál az iparosok és kereskedők együttes aránya sem érte el a 20%-ot. Szeged társadalmi struktúrája 1828-ig annyiban módosult, hogy a városias elemek közül az iparosok az összeírt családfők 27,1, a kereskedők pedig 7,7 %-át alkották.77 {192}

3. ÁLLATTENYÉSZTÉS AZ ÁLLATÁLLOMÁNY NAGYSÁGA ÉS ÖSSZETÉTELE

Szeged állattenyésztése jelentős volt már a török hódítás előtt, a városi polgárok jövedelme nagyrészt az állattartásból és -kereskedelemből származott a XVI. század elején.78 A török hódoltság alatt visszaszoruló földművelés tág teret engedett — a környező elpusztult falvak határával kiegészült legelőkön — a rideg állattartásnak. A török hódítással nem zárultak el a marhakereskedés Nyugat felé irányuló útjai, így a marhatartás és -értékesítés a legbiztosabb jövedelmi forrásnak bizonyult.79

A török uralom felszámolásának háborús éveiben, továbbá a Rákóczi-szabadságharc alatt az állatállomány jelentősen megcsappant, ezt tükrözik az első, {194} 1719-ből fennmaradt adatok. Ekkor mindössze 756 ökröt, 330 lovat, 1400 tehenet és tinót, 200 sertést és 1874 db juhot írtak össze a város adószedői. A teljes jószágállomány ennél nagyobb lehetett, ezt bizonyítja, hogy Alsóváros és Palánk adózóinak állatállománya 1724-ben a következő volt:80

Ellentmond az 1719-es adatoknak az 1720. évi országos összeírás is, amely kiemelte, hogy Szegeden jelentős volt a baromtenyésztés. Ámbár nagy legelőkkel rendelkezett a város, mégsem nélkülözhette a szomszédos kun pusztákat. Kevésnek bizonyult a város határában termelt széna is; a kaszáló telkek egyharmadát árvíz járta, egy kaszás rét (800—1100 négyszögöl) után — közepes termés esetén — egy 2 ökrös szekér szénát gyűjtöttek össze. Száraz esztendőkben a szegedi szénatermés nem fedezte a szükségletet, ilyenkor a bánáti részen vásároltak szénát.81

A birtokperek lezáródása előtt elterjedt a pusztabérlet. Magánszemélyek — szerb határőrségi tisztek, kereskedők, magyar tőzsérek — és a kommunitás egyaránt bérelt pusztákat a német lovagrendtől, a csanádi tiszttartóságtól és magánföldesuraktól. A pusztabérletek mindvégig fennmaradtak, miként a távoli pusztákon folytatott legeltetés és teleltetés gyakorlata is.82

Az 1720—30-as évek állattenyésztéséről Bél Mátyás rajzolt plasztikus képet :83 „Egyaránt kiváló fajta baromcsordák és ménesek vannak itt. Mind alakjuk, mind belső tulajdonságaik tekintetében kitűnőek. Élénkek, magas testfelépítésűek, erős tagjaik vannak, színük fehér, pej vagy sötét. Rideg tartással terméketlen területeken is megvannak, melyek — mint mondottuk — vagy természettől fogva {195} homokosak, vagy a telepesek lustasága, vagy nyomora miatt elhanyagoltak. Aszerint mennek előre, ahogy a legelő tart, és ahol rájuk esteledik, ott éjszakáznak. Ezeket az állatokat nem terelik haza, csak eladás céljából ... A juhnyáj magyar fajta, bár a német is szépen fejlődik azokon a legelőkön, ahol sok a zsenge fű és nincsenek undok tocsogók. A disznóknak nem az erdők, hanem a mocsarak, a nádasok és a káka nyújtanak táplálékot. Ezek apró gyökereivel, ezenkívül hallal táplálkoznak és híznak olyan kövérre, amilyenre másutt még házi tartással sem képesek. Legtöbbjük sötét, fekete vagy vörös színű, vaskos tagú, de közepes nagyságú." Megjegyzi, hogy Szeged német polgárai közül egyesek a kereskedés és kézműipar mellett „gazdálkodással, sőt állattartással is foglalkoznak, és jeles előmenetelre tesznek szert benne..." A szerb határőrök is gazdálkodnak, közöttük sok a gazdag, főként azok, akik kereskednek és barmot tartanak.84

Bél Mátyás találóan mutatott rá a rideg jószág gazdasági rendeltetésére: ezeket egyrészt eladásra szánták, tehát tőkeerőt képviseltek, másrészt szaporulatukból kezes állatokat, igásokat nevelhettek, illetve vágóállatokat nyerhettek. „A szilajon tartott szarvasmarhát nem fejték, a lovat nem igázták, sőt a juh sem hozott az évenkénti egyszeri nyíráson kívül egyéb jövedelmet" — írta Balogh István.85 E gazdasági rendeltetésüknek megfelelően a pusztai legelőkre kerültek — tavasztól (április 24.) késő őszig (november 30.) — a hízó (göböly) ökrök, az igába nem fogott heverő ökrök, a meddő tehenek és növendékállatok, a meddő juhok és a méneses lovak.86

Más volt a kezes jószág rendeltetése: igavonás és háztartási szükségletek kielégítésére (hús, tej stb.) tartották. Legelője a város körüli nyomás vagy csordalegelő volt. Ide kerültek a fejős tehenek és juhok, az igásökrök és kocsislovak, továbbá a „kijáró sertések". Az istállóban, ólban nevelt jószág tavasztól őszig, reggeltől napszálltáig csordába, csürhébe verődve járt ki a belső legelőre.87

A tartásmódban már a XVIII. század elején megfigyelhető kettősség mindvégig fennmaradt, annyi változás történt, hogy a ridegtartás a XVIII. század közepétől fokozatosan átadta a helyét a félridegtartásnak. Az András-napkor „szétszaggatott" rideg jószág a szállásokon felépített fedetlen, majd fedett szálláshelyekre került, ahol a nyáron összegyűjtött szénát és a nyomtatással nyert szalmát felhalmozták. Ahogy terjedt a földművelés a szállásokon, úgy jelentek meg a tartós építmények: lakóházak (tanyák), ló- és ököristállók, aklok, ólak, juhszínek. A végrendeletek, vagyonleltárak adatai szerint a telkek vagy szállások — eredeti {196} funkciójukat (szénatermelés és teleltetés) megőrizve — a XVIII. század közepétől fokozatosan „otthont" adtak a szőlő- és gabonatermesztésnek. Ezzel párhuzamosan megváltozott az állattartásban játszott szerepük is, a szilaj jószágok mellett ide kerültek a városi istállókból, ólakból az igások, fejős juhok és sertések.88

Az állattenyésztés átmeneti visszaesés után visszanyerte előző századoktól örökölt jelentőségét. Ezt lehetővé tette, hogy a birtokperek lezáródásával és az új adományozások révén a város határa megközelítette a 200 000 magyar holdat. Ebből eleinte 90 000 holdnyit foglalt el a közlegelő, amely a korszak végéig — a már ismertetett okok miatt — 71 872 holdra csökkent.

Az állattenyésztés fejlődése lemérhető a tulajdonosok számának gyarapodásában.89

{197} Az állattartás elsődleges szintere a pusztai legelő maradt a korszak végéig, szervezeti egysége pedig a közös üzem, az állattartó gazdaság. Ezek önkéntes társulások voltak, s a legeltetést a gazdaságok által felfogadott közös pásztorokra (gulyások, csikósok, juhászok) bízták. Az állatállományért felelős számadók fogadására február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján került sor, a felfogadás ideje a legelőre eresztéstől (április 24., Szent György napja) a jószág „szétszaggatásáig" (november 30., András-nap) tartott. A juhokat Dömötör napján (október 26.) kellett szétverni. A felfogadás a gazdaság valamennyi tagjának jelenlétében történt, ekkor választották meg az „öreg gazdákat", akik felügyeltek a pásztorokra, a kutakra, továbbá gondoskodtak a „pásztorbér és élelem" kiszolgálásáról. A gazdaság tagjait terhelte még az ún. „kútpénz", amely a kutak karbantartását fedezte.90

A gazdaságok szerveződésének első írásos emlékei az 1720-as évekből maradtak fenn, ekkortól őrizték meg a csikósok és gulyások esküjének és kötelességeinek tanácsi leírását.91 A gazdák névjegyével („billog") ellátott jószágokról rovásfával adtak számot (4. grafikai melléklet), ha hiány mutatkozott, a számadót kárpótlásra kötelezték:92 „Csányi János Úr és több ő kegyelmével együtt való gazdáknak nyájjuhásza lévén, a gazdaságnak egynéhány juhával és bárányával ... adós maradtam, mely kár minthogy nem szántszándékkal okoztatott, múlt Sz. Dömötör napján a gazdák együtt lévén és egymás között szépen számot vetvén, azon tett kárért 16 juhokban és 35 bárányban ... megalkudtunk" — olvashatjuk az egyik 1747-es iratban.

A gazdaságok késő őszig üzemeltek, a családok (kisüzem) csak a telel-tetés gondját vállalták. Ezt a feladatot eleinte az ún. teleltető pásztorok (ridegek) látták el, szolgálatuk András-naptól Szent György-napig tartott. A szállásokat, ahol a teleltetés történt, joggal tekinthetjük a közös gazdaságok kisegítő telephelyeinek.93

Az állattartás méreteire jellemző, hogy a XVIII. század végén 12 barom, 7 csorda, 6 ménes, {199} 3 konda és számtalan juhnyáj legelt a külső pusztán, míg a belső legelőn 3 tehéncsorda és 2 csürhe járt. A korabeli állattartás helyzetét Vedres István örökítette meg:94

4. grafikai melléklet. Korabeli pásztor és paraszt munkaeszközök

„Százezer birkáim földemen legelnek,

Melyek fő helyt nálam csakugyan most nyernek.

Fürtös juhaimnak számát elfogyasztván

Vágyok kondor s véknyabb szőrre, több árt kapván.

Négyezer ökreim igás jármam húzzák,

Majd annyi lovaim az országot futják;

Amazt nevelém fel tizenkét barmokban,

Osztám hét csordákra föl s alsó határban,

Emez tenyészetét szűk esztendő folyta

Igen megcsüggeszté; hat ménesre húzta.

Három tehéncsorda ki jár lakhelyembül,

Mely bő tejjel szolgál piaczra tölgyébül.

Csürhéim kevesek, bent csak kettő száma,

Odakint háromra megy nyájam tanyája."

Az állatállomány pontos kimutatását a rendelkezésre álló források nem teszik lehetővé. Létszámadatokat ugyanis csak az adókivetés alapjául szolgáló vagyonösszeírások őriztek meg, ezek viszont kissé hiányosak, mert kimaradtak belőlük a növendékállatok.95

{200} A táblázatból kitűnik, hogy a szegediek gazdálkodásában a XIX. század elejére a marhatartás mellé felzárkózott a juhtenyésztés. 1786-ban még azt írták, hogy „az marhanevelés legnagyobb fundamentuma a gazdaságnak, és a földművelés mindenkor csak az ilyetén marhaneveléshez alkalmaztatik".96 A marhatenyésztés a XIX. század elejétől fokozatosan visszaesett, s ezt a táblázatban feltüntetett adatok is bizonyítják. Ennek okát a kortársak a futóhomok terjedésében látták, amely a XVIII. század utolsó évtizedeitől ijesztő méreteket öltött a Duna— Tisza közén. Már 1807-ben azt írták, hogy „Szeged városába a mezei gazdaság legsanyarúbb mód az élet fenntartására."97 Kevesen ismerték fel viszont a juhtenyésztés és a homoksivány terjedése közötti összefüggést. Vedres Istvánnál olvashatjuk: „Már rég ulta azon panaszkodnak a Mezei Gazdák Szeged város-sában, hogy: nem élhetnek úgy, mint eddig, Legelő Mezeiket Marháik meg nem érik; nem tarthatnak annyit, mint ezelőtt."98 Felismerte, hogy „feles számú juhaink vannak", s az állatok kitaposták a kevés füvet is, az elszabadult homok pedig elborította a legjobb marhalegelő mezőket. Erdőtelepítéssel szeretett volna ezen változtatni, a kisteleki erdőültetést hozta fel példaként arra, hogy miként lehet a baromjárásokat elborító homoknak gátat vetni. A szegediek „már veszni térő marha tartását" csak úgy lehet „jó állapotba" helyezni, ha a silány homokot megkötik — írta 1825-ben.

Vedres István tett javaslatot a legelőjavítás módszerére is, 1818-ban a tanács elé terjesztette tervét, amellyel a gazdasági ügyek irányításában érdekelt választott község (Electa Communitas) egyetértett. E testület kimondta: a külső járások egy része „a jobb fű termésére nézve ... feltörettessen és bizonyos haszon fejében szántás alá kiadattasson".99 Kisebb térségeket leszámítva a rendszeres felújítás terve nem valósult meg. A közlegelő egyenlőtlen használatával megizmosodott vagyonos réteg képviselői még az 1840-es években is meg tudták akadályozni a közlegelő felosztását. Ellenkezésüket csak részben magyarázhatjuk konzervatív hajlamukkal. A hagyományos — legelőre alapozott — gazdálkodási rendszer ugyanis egyensúlyát veszítette volna a közlegelő megcsonkításával. Az állattartás intenzívebbé válásának útját állta a takarmánynövények termesztésének hiánya. Az abrakként hasznosított szemes takarmány (árpa, zab, kukorica) termesztése nem párosult egyéb takarmánynövényekével. Egyedül a répa lassú elterjedésére utalnak adatok. A szénára, szalmára és kukoricára alapozott téli takarmányozás aszályos években kritikus helyzetbe került, mivel nem tudtak elegendő szénát begyűjteni; a szállási rét a legelőhöz hasonlóan „kisült", s legfeljebb egyszer kaszálhattak rajta. A rétre {201} hajtott állatok miatt a második kaszálás (sarjúszéna) elmaradt, ilyenkor a Tisza menti rétek termésében bizakodtak. 1810 után azonban sokan elestek ettől a lehetőségtől. A télen legyengült állatokat gyakran megtizedelte a dögvész; az állategészségügy alacsony szinten állt, az óvórendszabások elégtelennek bizonyultak.100

A juhtenyésztés fellendülése a gyapjú iránti kereslet növekedésével magyarázható. Az 1770-es évek második felétől ugrásszerűen nőtt az ország gyapjúkivitele, ösztönzője a dinamikusan fejlődő cseh, morva, osztrák és sziléziai textilipar volt.101 A konjunktúra Szegeden is éreztette hatását, az adó alá eső juhállomány 1794-ig megduplázódott 1777-hez viszonyítva.102

Az állomány egy-egy tulajdonosnál átlagosan 101 db volt, de aránytalanul oszlott meg:

A legnagyobb állatállománnyal rendelkezők között megtalálhatók Szeged tisztségviselő családjai (Volford, Kraller, Dosics), a későbbi híres „juhásznemzetségek" tagjai (Szekeres, Kapás, Süveg, Börcsök stb.) és a kereskedők. Volford György 2000, Kraller János 1200, Kapás Mihály 1000, Dosics György 800, Wagner Leopold 600 juhot tartott a közlegelőn. {202}

Az 1794-es összeírásban szerepelnek először olyan bérlők („Arendatores in Szállás"), akik mások szállásán foglalkoztak juhtenyésztéssel. Dékány Pál özvegyének 1793-as kontraktusában olvashatjuk: „130 jóféle bürge juhaimat kaszáló földemmel együtt Juhász Józsefnek három esztendőre kiadtam"; a bérlő tartozott juhonként 1 Ft árendát fizetni, s a szerződés lejártakor ugyanannyi juhot, szénát visszaadni, mint amennyit átvett. Befejezésként szerepel a következő pont: „A házat és szárnyékot a maga valóságában, mivel maga veszi hasznát, épségben megtartani köteles."103

A rendszerint 3 évre szóló szerződések közös pontjait az alábbiakban összegezhetjük. A bérlőnek el kellett számolni az átengedett épületekkel (tanya, szárnyék, „gyékénnyel födött s náddal kerített juhszín" stb.), a tanyán levő munkaeszközökkel (fejőedények, sajtszék, köpülő, „juh nyíró olló" stb.), bútorokkal, s nem utolsósorban a juhokkal és a takarmánnyal. Az árenda összege többnyire megegyezett a bérbeadó juhainak számával; darabonként 1 Ft-ot kértek.104 A bérleti díjat két részletben kellett fizetni: első felét tavaszi, másik felét pedig őszi ..nyíráskor". A bérlők egyúttal lekötelezték mind ingó és ingatlan vagyonukat, mind személyüket a tulajdonosnak, aki „bírói avagy maga hatalmával" elégtételt szerezhetett szerződésszegés esetén.105

A bérleti rendszer elterjedésére következtethetünk a felsővárosi bérbeadók 1793-as összeírásából, amely hadisegély (subsidium) kivetése céljából készült.106

A nevek előtt szereplő D (Dominus) betű a városi tisztségviselők megkülönböztetésére szolgált, s egyben jelzi, hogy maguk ugyan nem vettek részt a közvetlen termelésben, mégis jövedelmük (salárium) kiegészítéseként jelentős hasznot húztak a mezőgazdaságból. Alsóvároson az árendátorok összeírásakor nem tettek különbséget a juhászok, kertészek stb. között, de itt is gyaníthatjuk, hogy a több száz Ft-os árendák mögött birkatenyésztők állnak. A legnagyobb tételek olyanok neve után szerepelnek, mint Dugonics Ádám, aki 2 szállás után kapta az árendát (425 illetve 250 Ft), Csávojszky János (700 Ft), Kraller János (850 Ft), Volford György (500 Ft), Szekeres Mihály (600 Ft) stb. Alsóvároson — a röszkei és szentmihálytelki kertészekkel együtt — 11 446 Ft bérleti díjhoz jutottak esztendőnként a tulajdonosok.107

A juhtenyésztésre ösztönzött az 1820-as években ismételten jelentkező gyapjúkonjunktúra, amely egyrészt lemérhető az 1828-as adatokból (az adó alá eső juhállomány ekkor elérte a 75 204 db-ot), másrészt pedig a közlegelőn bekövetkezett sorozatos összeütközésekből. Ezekről a későbbiekben szólunk részletesen, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy ezekben az években számos család jelentős vagyont gyűjtött. Gubitz (Süveg) Mihály vagyonának eredetéről így írt végrendeletében: „javaimat juhpásztorságot viselvén, azokat mind abból és férfi gyermekeim segítségével ... szereztem".108 Vagyonának nagyságáról csak közvetve — a leányoknak tett hagyományok alapján — tájékozódhatunk. Négy férjhez adott leányának egyenként 1000 Ft-ot, 100 db „fias birkát" (értékük 500 Ft volt) és 2 db borjas tehenet rendelt. {203}

A gyapjú iránti kereslettel magyarázható, hogy a XVIII. század utolsó harmadában megjelentek a finomabb gyapjút adó nyugati juhfajták (merinó, morva és német „birka"), amelyek lassan kiszorították az ősi magyar — elsősorban húsáért, bőréért és tejéért tartott — fajtákat: a durva szőrű rackát és cigáját. A fajtajavításban a környező — mindszent—algyői és csongrád—vásárhelyi — uradalmak mutattak példát. Valószínűnek tarthatjuk, hogy innen terjedtek el a {204} szegediek körében is a finomabb gyapjút adó fajták.109 Ez együtt járt a tartásmód és a hasznosítás módosulásával, „mivel a selyemgyapjas birkák télen meleg aklot, megfelelő almozást, jó szénát, rendszeres itatást igényeltek".110 Míg korábban a juh bundáját á bőrrel együtt dolgozták fel a helybeli iparosok vagy szállították távoli vidékekre a kereskedők, addig a finomabb birkáknál a nyírott gyapjú került előtérbe. Évente kétszer került sor a birkák nyírására, május körül történt a tavaszi, szeptemberben pedig az őszi nyírás. Dugonics Ádám Terézia nevű leányának testált többek között 356 db „válogatott bürge juhot", mégpedig „mind most őszi, mind jövő tavaszi gyapjával" együtt.111

A XIX. század elején a Szegeden tenyésztett juhokat fajtájuk és értékük alapján a tanács a következőképpen osztályozta:112

A marhatenyésztésben ugyanakkor ragaszkodtak az igénytelen, ridegtartáshoz szokott magyar „szürkemarhához"; elsősorban szaporulatáért nevelték, így egyrészt vonóerőt biztosítottak maguknak, másrészt — mivel keresett volt a bel-és külföldi piacokon egyaránt — az eladott jószág után jelentős jövedelemhez jutottak. A tejtermelésben kevés hasznát vették: „a magyar szürke marhától legföljebb 3—4 hónapon át s naponta 0,8—1,2 1 tejre lehetett számítani egy-egy esztendőben."113

{205} Nagyságrendjét tekintve a lótenyésztés a harmadik helyre szorult Szegeden, jóllehet jelentős középkori hagyományai voltak.114 A háborús időszak megszűntével a lóállomány lassan emelkedett, tenyésztésével kevesen foglalkoztak, köztük Dékány Péter cívis, aki 1720-ban 30 lovat hagyományozott az alsóvárosi barátoknak.115 A XVIII. század közepére az adó alá eső lovak száma 3646-ra emelkedett, ebből 2254 volt a kocsisió, a méneses lovak száma mindössze 1392. Szeged cívisei közül ekkor a következők tenyésztették a legtöbb lovat:116

A lóállomány minősége romlott, ehhez hozzájárult a vegyes legeltetés is. Korra és nemre való tekintet nélkül hajtották a szilaj ménest a pusztai legelőre. Temesváry József 1763-as végrendeletében olvashatjuk, hogy „rovás szerint csikós elébe" számlált 43 lovat szopós csikókkal együtt.117 Az igénytelen tartással is elérték céljukat, kocsislovat, hajóvontatásra, szárazmalom működtetésére, nyomtatásra stb. alkalmas igásokat nyertek. Míg szántásra az ökör szolgált, addig közlekedésre és fuvarozásra inkább lovat használtak. Ha összetételét tekintjük, a szegedi lóállomány a tenyésztés visszaeséséről tanúskodik az 1800-as évektől.118

A lóállomány minőségének javítására — katonai érdekből — az államhatalom tett erőfeszítéseket. A XVIII. század végén felállított mezőhegyesi ménes látta el tenyészállatokkal az alföldi lótenyésztőket. Hatása lemérhető Szegeden is, ahol 1797-ben 46 hadi mént (remunda lovat) tudtak — subsidium címén — kiállítani. Tenyésztőik Szeged tősgyökeres polgári családjai (Vékes, Csávojszky, Szekeres, Török stb.), amelyek az 1830-as években is törekedtek fajtajavításra. {206}

1833-ban néhány „előkelő helybeli lakos" 5 mezőhegyesi mén ló beszerzésére tett javaslatot a tanácsnak, így akarták „mén és fuvaros lovaik" nemesítését elérni.119 A sertéstartás nyomai már a hódoltság idején is kimutathatók. Gyaníthatjuk, hogy már ekkor a Délvidékről — elsősorban Szerbia területéről — és Havasalföldről hajtották Szegedre, majd távolabbi városokba az eladásra szánt állatokat. Erre utal Putnoki János 173l-es végrendelete, amelyben megemlítette, hogy hét társával sertésekkel kereskedett.120 E délvidéki kapcsolatok nyomán terjedt el a Balkánon honos mangalica, amely a Magyarországon ismert — kevésbé szapora — szalontai és bakonyi sertés helyét foglalta el a XIX. század első felében. Nagy tételekben — egy-egy falka 600—800 db-ból állt — hajtották az 1840-es években a szegedi piacra a sertéseket, ahol a sertéshizlalás — a jelentős kukoricatermesztés révén — kifizetődő foglalkozássá vált.121 A piacról élő népesség, a napszámosok, pásztorok stb. elmaradhatatlan táplálékának számított a zsír, a füstölt hús és a szalonna. A sertéshizlalás az egész városban elterjedt, ezt bizonyítják a hagyatéki leltárakban szinte mindenütt feltüntetett sertésólak, továbbá a tanácshoz beadott kérvények, amelyekben a Belváros „levegőjét rontó" hizlalások megtiltását kérték.122 A városrészek közül a később Kukoricavárosként is emlegetett Rókus járt az élen a sertéshizlalásban, ahol a budai országút mentén építették fel az aklokat. A nagyméretű hizlalás és feldolgozás alapozta meg Szeged céhen kívüli, népi iparágai közül a távoli vidékeken is híres szappanfőzést, majd a XIX. század közepén kibontakozó szalámigyártást. {207} Ezek a változások kihatottak a tartásmódra, a szilaj és félszilaj tartás helyére intenzív tartás lépett. A város körüli legelőre és az újszegedi csürhejárásra mind kevesebb „kijáró sertést" és malacot hajtottak, elsősorban a szegényebb zsellércsaládok.123

Az élelmezésben fontos szerepet játszott az aprójószág, a baromfi, amely a városi ház mellett — a tanyások, bérlők stb. révén — megjelent a tanyán is. A méhészet kevésbé terjedt el a fában szegény szegedi határban; a méz a táplálkozásban a cukrot helyettesítette.124

Az állatállomány egyenlőtlenül oszlott meg a tulajdonosok között. A városi társadalom különböző rétegeinek vagyoni helyzete az állattulajdon alapján a következőképpen alakult 1777-ben:125

A polgárok és nemesek tulajdonában volt az igások 15, a lovak 25, a szarvasmarhák 26 és a juhállomány 41 %-a. Ezzel szemben elenyésző a zsellérek részesedése. A zsellérkézen levő igások jelzik, hogy e rétegből néhányan fuvarozással foglalkoztak. Közülük szarvasmarhát és juhot főleg azok tartottak, akik gulyásként, juhászként saját állataikat a módosabb gazdák barmaiba, nyájaiba „verve" a város pusztáin legeltethették. A feltüntetett 3462 háztartásra tehát 10 432 szarvasmarha jutott. Ez a szám az igásokkal együtt már 15 108-ra rúg. Az igás jószágot és a tej miatt tartott teheneket, valamint az apa- és anyaállományt leszámítva is tekintélyes. {208} Az állomány zöme piacra került. A továbbtartásra nem szánt üsző-borjú a mészároshoz, a bika herélés után igára, a zöme pedig göböly csordákba került. A város legvagyonosabb polgárai, tisztségviselői szívesen foglalkoztak hizlalással. Százszámra hajtották „heverő marháikat" a közlegelőre. Ők voltak a kun puszták magánbérlői is. 1740-ben Nagy Pál — későbbi főbíró — Kömpö-cön 131, Müller János szenátor Csengelén 138, Siskovics József kereskedő ugyanott 184 hízó ökröt járatott. A Csórván legeltetett göbölycsorda 150 darabból állt, s rajta mindössze négyen osztoztak. 1740-ben a 27 „sőrés gazda" 1136 göbölymarhát legeltetett az említett pusztákon: Csórván, Páloson, Kömpöcön és Csengelén.126

1760-ból fennmaradt a göbölyjárások felosztása, az irat bepillantást nyújt a gazdaságok szerveződésébe, segítségével megismerhetjük Szeged legvagyonosabb polgárait.

A csengelei pusztán 4 göbölycsorda járt, az egyik Vékes Márton saját gazdasága volt, 61 db-ból állt. Aradi gazdasága 158 állatot számlált, ő maga 61 állattal rendelkezett, Sáry Tamás pedig 43-mal. A gazdasághoz tartozó tulajdonosok száma 8 volt. Kovács István gazdaságához 5-en társultak, együttesen 152 hízó ökröt „legeltettek". A negyedik csengelei gazdaság névadója és egyben legnagyobb jószágtartója Kopasz János volt, egymaga 72 ökörrel rendelkezett, 5 társa közül Vékes József 68 db-ot „csapott" a gazdasághoz. A Kömpöc pusztai gazdaságok száma 3 volt, legnagyobb Szabó Józsefé 205 db ökörrel, ebből az övé 102 volt. Szűcs György gazdasága 182 db-ot számlált, 10-en társultak hozzá. A harmadik göbölycsorda Kárász Miklósé volt és 171 db jószágból állt. Ebből Kárász Miklós 50, Nagy Pál 60, Faragó János 61 darabnak volt a gazdája. Kereset nevű pusztán Nesztor Módosain 108 ökre külön járást kapott; a Börcsök-féle gazdaság 13 állattulajdonos 186 marháját fogta össze, a Liszka-gazdaságban 7 tulajdonos 172 jószágát járatta. A 10 gazdaságban 56 tulajdonos összesen 1570 hízó ökröt „legeltetett".127

Az eladásra szánt jószágokat vagy helyben — heti piacokon és országos vásárokon — értékesítették, vagy pedig társaságot („compagnia") alakítva elhajtották a legtávolabbi vásárokra is. Feketü Ferenc végrendeletében olvashatjuk:128 „Sipos József, Tóth István, és Szűcs István mind a négyen marhakereskedésben egy compagniában vagyunk." 1789-ben Börcsök István, Nagy Katona Gergely, Szekeres Tamás, Kiss János és „a többi alsóvárosi lakosok egy társaságban" 120 db ökröt adtak el a Vácott tartott Gál-napi vásáron 3380 Ft-ért. Előlegben {209} 1000 Ft-ot kaptak a Nyitra megyei vevőktől, a többit a pesti vásárkor kellett volna megkapniuk.129

A szegedi országos vásárok és heti piacok élénk forgalmát bizonyítja, hogy 1773 júliusában 1259 „legjobb fajú" ökröt adtak el, párját — 9—9,5 mázsás átlaggal — 100—110 Ft-ért, az 1015 db „középfajú" párja (8—8,5 mázsa) 88— 98, az 506 db „csekélyebb fajú" párja pedig (7—7,5 mázsa) 75—84 Ft-ért kelt el. A vonómarha párjáért 95—102, a tehén párjáért 50—60 Ft-ot adtak.130 Ha meggondoljuk, hogy csak egy vásáron 2780 ökröt értékesítettek, s ez több mint a korábban a pusztai legelőkön számba vett göbölyök száma, akkor a város állatállományát és a piaci forgalmat is nagyobbra kell becsülnünk. A környező helységekből felhajtott állatok számát valószínűen kiegyenlíti a szegediek más vásárokon történt értékesítése.

A város határában levő szántóföldek kevésbé kedveztek a gabonatermesztésnek, így szinte egyedüli pénzforrása volt a cíviseknek a külső legelőkön tartott jószág.

Döntően az állatállomány nagysága határozta meg egy-egy gazda vagyoni helyzetét. Az örökség kiadásának, házasságkötéseknek a fedezete volt az állatállományba invesztált tőke. Ezt bizonyítják a végrendeletek adatai is:131 1740-ben Siskovics József 184 db göbölymarháját 1700 rajnai Ft-ra értékelték, Pálfy József 1765-ben így vallott állatállományáról: 16 jármos ökreim vannak, 5 méneses, és 3 hámos lovaim, 207 juhaim, 103 bárányim, szarvasmarháim 47 szám". Megemlítette, hogy a fentieken kívül eladott 18 ökröt, s az értük kapott pénzből Ferenc fiának, Katalin és Anna leányának egyenként 130 Ft-ot adott. Krenner Erzsébet, Németh Péter özvegye, amikor másodszor is férjhez ment, nem kevesebb, mint 3000 Ft-ot fizetett ki első férje adóssága fejében, s még így is átadott második férjének 350 Ft-ot, ezenkívül 233 barmos marhát, 50 tinót és jármos ökröt, továbbá 47 lovat. Faragó János cívis feleségére hagyta házát, pénzét, melynek egy része 50 db hízó ökrében állt, emellett 3500 Ft-tal tartoztak neki az „ökrök árában". 1818-ban Dosics György szenátor tulajdonában találtak 106 méneses lovat, 3 kocsislovat, 15 jármos ökröt, 17 szarvasmarhát, 13 sertést és 534 juhot.

Mindez indokolja a cívisek ragaszkodását a közlegelő fenntartásához, s egyúttal rávilágít arra, miért került sor a közlegelő használatának módosítására a XIX. század elején. {210}

A TANÁCS GAZDASÁGIRÁNYITÓ SZEREPE

A hódoltság korából örökölt szabad legelőfoglalás az 1730-as évekre szűnt meg, ettől kezdve a tanács jelölte ki a járásokat, s határozta meg, hogy hova kerüljenek a felügyeletével alakult gazdaságok gulyái — Szegeden inkább baromnak nevezték a meddő teheneket és növendékállatokat összetartó gulyát —, a göbölymarhák és a ménesek. A juhok és a „magló sertések" külön járások nélkül szabadon („elegyesen") legelhettek a baromjárásokon. A tanács ügyelt arra, hogy a járásokat az állattartó gazdaságok arányosan birtokolják. Időnként megcserélték a járásokat a gazdaságok között. 1758-ban Nagy Pál, Kárász Miklós és társaik 190 db göbölymarhájukat Kömpöc puszta azon részén legeltethették, ahol azelőtt a „Barcza gazdaság" tartotta jószágait.132 A legeltetés nem volt vitamentes, a módosabb polgárok igyekeztek előnyhöz jutni, ami számos összeütközés forrása lett. 1743. április 24-én tartott tisztújításkor a választott község azt a kívánságát terjesztette elő, hogy a „Baromjárások iránt a Tekintetes Nemes Tanács rendeletet tegyen és azoknak határit megh vizsgálja és modifikállya", vagy pedig „az barmot Szent Erzsébet Napig be ne hajtsák". A következő évben, 1744. március 17-i ülésén a tanács szabályozta a legeltetés rendjét a Szeged által használt pusztákon (intuitu pascuorum, vulgo Göböljárás facta est saequens dislocatio in praediis Csengéié, Kömpöc, Pálos, et Csórva); Csengéié pusztán ekkor Vékes Márton, Nagy Pál, Babarczy Ferenc, Barcza János, Kopasz János, Losonczi Ferenc és Müller János ökreinek legeltetési rendjét határozta meg. Akik ezt a pusztát legeltették, azok szinte valamennyien a belső- és külső tanács tagjai közül kerültek ki.

A Kömpöc pusztán folytatott legeltetésről megjegyzi a rendelkezés, hogy ott „Losonczi Ferenc elfoglalta a rétet, s a Hangya-i ökröket legelteti a Kőhalmon", s „ezután Pálos pusztán a Csányi legelőt elfoglalták a Lippai ökrök és Sárkány Úr ökrei (...), valamint Csórva puszta rétjei a Simonyi és Rózsa Urakéi s folyamatosan használják". A legeltetési rend újraszabályozását azért szorgalmazta a választott község a tanácstól, hogy a legelőhelyekhez a választott polgárság, tagjai is hozzájussanak. A külső legelőterületeket rendszerint évente szabályozták {211} a gulyák és csordák száma arányában, s akinek nem jutott legelő, más bérelt területet kellett pénzért szereznie, ezért vált fontos jövedelemszabályozóvá a legelők újraosztása is.133 A tulajdonosok csak akkor hajthatták jószágaikat a közlegelőre, ha azok számát az adókivetés alapjául szolgáló vagyonösszeírásba (conscriptio facultatum) előzőleg felvették. A „billog nélküli" állatot tilos volt a többihez csapni; a pásztorok pedig nem fogadhattak be idegen jószágot a gondjaikra bízottak közé. A gazdátlan (bitang) állatok felett a tanács rendelkezett, ha tulajdonosuk nem jelentkezett, árveréssel értékesítette.134

A tanács gondoskodott a közlegelő védelméről: a „pusztai vigyázók" — másként hadnagyok, pusztabírák — kötelességévé tette, hogy „télen nyáron" oltalmazzák a város határát a „külső szomszédbeliek marháitól". 1790-ben előírta, hogy a „város 8 hadnagyai közül hatan szüntelen a pusztákon és a szállások között legyenek", hárman-hárman a felső- és alsóvárosi határban. Kötelességük közé tartozott a pásztorok felügyelete is, akikre vonatkozóan — az Alföld-szerte elharapódzó betyárkodás miatt — egy sor korlátozó intézkedést írtak elő. „Igazságlevél" váltásra kötelezték őket, amellyel személyüket igazolták. A tanács megtiltotta a számadóknak, hogy idegen helységből való bojtárokat fogadjanak. Egy-egy számadó legfeljebb 2 bojtárt és két nyerges lovat tarthatott; a bojtárok azonban nem tarthattak lovat. Tanyájukra nem fogadhattak be idegeneket, „levél nélküli" szegény legényeket. Miután a „döglött marhák színe alatt" számos „csalfaság és tolvajlás" történt, tilos volt az elpusztult állatokat a pusztai vigyázók vagy a gazdák értesítése előtt megnyúzni. Kötelezték őket, hogy a gazdaságok kútjaira vigyázzanak, megtiltották, hogy „a tavakból, semlyékekből, pocsolyákból" itassanak. Állandóan a jószág mellett kellett tartózkodniuk, a városba legfeljebb a számadó mehetett be jelentéstételre.135

A közbiztonság javítására a XIX. század első felében újabb intézkedéseket hoztak: „vásári cédula" nélkül nem lehetett állatot vásárolni; megszigorították a szolgák és gazdáik közötti viszonyt; a cselédeknek évről évre — minden szegőd-tetéskor — „igazságlevelet" kellett váltaniok. Az orgazdák, akik a lopott jószágot befogadták, a betyárokat segítették, tanyaföldjük elvesztésével bűnhődtek.136

A közlegelő védelme kiterjedt a határjelek rendszeres felújítására és az „alattomos földfoglalások" tiltására. A külső járásokon „tilalom ellen kaszált szénát" {212} elkobozták, a közlegelővel szomszédos földek tulajdonosait pedig arra kötelezték, hogy „földjük mentében árkot ássanak."137

A pusztai legelőket a tanács a „téli" hónapokra „felszabadította": Szent Mihálytól (szeptember 29.) Szent György-napig (április 24.) engedélyezték — „hazánknak élő törvényé"-re hivatkozva — a szabad legeltetést. Ezzel magyarázható, hogy kialakultak az ún. őszi járások is. Volford György, Vörös Sándor és több gazdaság képviselője írta alá 1794. október 18-án azt a kérvényt, amelyben elsőbbségük megerősítését kérték a tanácstól a pusztai legelő bizonyos térségeire az őszi járások nélküli „bujkáló barmokkal szemben". Azt nem tudjuk eldönteni, hogy e járások megegyeztek-e a tavaszi—nyári járásokkal, csupán feltételezhetjük, hiszen a tél beálltáig kint legeltető gazdaságok érdekét sértette a szabad legeltetés korai engedélyezése.138

Idegenek igyekeztek kihasználni a szabad legeltetés időszakát, szegediekre bízták állataik teleltetését, akik a szállásokról a pusztai legelőkre hajtották azokat. 1827-ben Körösi József a Békés megyében birtokos Wenckheim bárói család 2700 db birkáját vette „teleltetés végett maga gondviselése alá" és a közlegelőn legeltette. Ugyanezt tette Wodianer Sámuel is, aki szintén Wenckheim báró juhait „teleltette és szénáztatta", de időközben a közlegelőt bitorolta. A tanács megtiltotta, hogy a szállásokról az idegen jószágokkal kilépjenek a közlegelőre, emellett március végéig minden juhtól havonként 6 kr-t kért „akár havas idő légyen, akár nem". Idegen polgár, ha a városban házat nem vásárolt, nem tarthatott állatokat a közlegelőn, még akkor sem, ha — miként egy szabadkai polgár — szállást bérelt Szegeden.139

A szállásokon szabad gazdálkodást folytattak, ennek ellenére a tanácsi szabályozás érintette az itteni legeltetés rendjét is. Ennek magyarázatául a földművelés térhódítása szolgál. A tanácsnak ítélkeznie kellett kártérítési ügyekben, mivel a szállások között barangoló jószág letiporta az őszi vetést és kárt okozott a szállási szőlőkben. A tanács emiatt 1791-ben megtiltotta, hogy a juhokat mások vetésére eresszék, s egyben kötelezte a tulajdonosokat a szőlők körülárkolására. A szállásokon folytatott szabad legeltetésről tanúskodik a tanács 1800-ban kihirdetett határozata is, amelyben felszólította a szállásokon élő kertészeket, hogy „dohány földjeiket s takarmányaikat tartozzanak jó kerítésekkel körülvenni, különben is földjeiket csupán csak Sz. György naptól Sz. Mihály-napig, valamint más földdel bírók tarthatják tilalmasnak".140 {213}

A tanács figyelme kiterjedt a feketeföldi szántók legeltetésének szabályozására is. Itt a tulajdonosok Szent István napjától (augusztus 20) legeltethették állataikat. Amíg egyoldalúan csak gabonát termesztettek, addig a jelzett időpontra mindenki betakaríthatta termését. Az 1770-es évektől azonban megjelentek a kapásnövények (kukorica, dohány), ezek érésideje kitolódott szeptember végéig. Mivel a parcellákat — nyomások, dűlők hiányában — rendetlenül vetették be a tulajdonosok, a kapásnövények közé ékelődő tarlóról, ugarról a jószágok kárt okoztak a termésben. A juhászok gyakran a nyomás feketeföldi szántókkal határos szélén állították fel fejőkarámjaikat (isztrongák), s így még inkább tetézték a kárt. 1808-ban megtiltották a juhok legeltetését a feketeföldi szántókon, a határozatnak azonban nehezen tudtak érvényt szerezni. A város kapitányának 1830-as jelentésében arról olvashatunk, hogy a tilalom ellenére „a feketén lévő búzák, kukorica és zabok között számtalan juhfalkák legeltetnek". A tanács ekkor 40 „makacs és vakmerő" pásztort ítélt fejenként 25 „pálcaütésre".141 Az 1830-as években korlátozták a szarvasmarhák ugaron történő legeltetését is, a tanács elrendelte: „az olyan birtokos, akinek ... elegendő földje nincsen, marháit azon földjére a javasolt határidőre, tudniillik Sz. Istvánra csak úgy hajthassa, hogyha szomszédjaival földjeiken való közlegeltetés iránt megegyez."142

A juhtenyésztés térnyerésével a „marhajáró pusztai legelők" kevésnek bizonyultak, a juhok ugyanis lelegelték a marhák elől a füvet. Ennél is súlyosabb helyzetbe kerültek a belső legelőn tartott igásökrök és kocsislovak. Ezek az állatok a birka jellegzetes szaga miatt nem szerettek ott legelni, ahol előzőleg a birkanyájak tartózkodtak. A gondot növelte az a körülmény, hogy Kistelek telepítésekor (1776) a felsővárosi gazdák 6 baromjárást veszítettek el, s kárpótlásukról a tanács akként rendelkezett, hogy az alsóvárosiak 3 járást adjanak át. Ettől kezdve örökös vita folyt arról, hogy mely felsővárosi gazdaságok kerüljenek a „távolabb fekvő" járásokra.143

A legeltetés rendjének átfogó szabályozását a helytartótanács 1808. november 22-én kelt 25 805. számú rendelete biztosította, amely előírta a vegyes legeltetés megszüntetését. Állatfajtánként kellett kialakítani a járásokat, tehát a juhok nem járhatták a korábbi gyakorlatnak megfelelően a baromjárásokat. Az igások védelmében a fejős juhok kikerültek a belső legelőről a puszta szállásföldekkel határos részére. A nyomáson csak az igásökrök, kocsislovak és fejős tehenek legeltetését engedélyezték. A helytartótanács csupán annyi „engedményt" tett, {214} hogy a „szegényebb adózók" sertéseiket a Tisza menti mocsaras térségekre hajthatták. Rendelkezését 1812-ben — 15 118. szám alatt — annyiban egészítette ki, hogy juhaikat is — fejenként legfeljebb 30 db-ot — a nyomás kijelölt térségén tarthatták, úgy azonban, hogy „a legelő lovaknak, és szarvasmarháknak ártalmára ne legyenek".144 A tanács 1810-ben jelölte ki a szegényebb adózók csür-héinek járásait: Felsővároson Baktó, Nagyszék, Szillér, Alsóvároson Ballagitó, Maty és Hattyas területén.145

Az 1820-as években erőteljesen jelentkező gyapjúkonjunktúra hatására Szeged juhtenyésztése minden korábbinál nagyobb méreteket öltött, melyet sorozatos összeütközések jeleztek a közlegelőn. Ugyanezt figyelhetjük meg a szomszédos Hódmezővásárhelyen is, ahol az urasági birkanyájak valósággal ellepték a jobbágyok által addig kizárólagosan használt közlegelőt.146 Ismét felmerült Szegeden — a juhos gazdák kezdeményezésére — az „elegyes legeltetés" visszaállításának terve. A városi tanács azonban — a helytartótanács 1808. évi rendeletére hivatkozva — leszögezte: a felsőbb határozatnak megfelelően kialakított legeltetési rend, melynek „alaptétele" a járások közös használatának tiltása, érvényben marad. A királyi biztos pedig azzal utasította el a megismételt kérést, hogy a vegyes legeltetés idejét múlta, „a gazdálkodási józan alapokkal ... meg nem egyezik".147 Nem került sor a háromnyomásos gazdálkodás bevezetésére sem a feketeföldi szántókon, jóllehet csökkentette volna a feszültséget.

Más lehetőséget nem találtak, mint a legeltetési jog korlátozását. Első lépésként — miként láttuk — maximálták a szegények közlegelőre hajtható juhainak számát. 1819-ben legelődíj fizetésére kötelezték a földnélkülieket, előzőleg „fű-bért" csak idegenektől szedtek, de azt is Szent György és Szent Mihály napja közötti időszakra korlátozták.148 1820-ban a földnélküliek 6 kr-t fizettek darabonként, s e címen a 9387 juh után 939 Ft bevételhez jutott a város. 1826-ban a választott község azt javasolta a tanácsnak, hogy az engedélyezett létszámon felüli juhoktól darabonként 30 kr-t fizettessenek. Még ennél is tovább ment a választott testület, amikor 1832-ben a következő korlátozást terjesztette elő: „senkinek {215} 25 zsákos földön alól a juh vagy más legelő marhának tartása meg ne engedtessen".149 Amennyiben javaslatát a tanács elfogadta volna, több száz család egzisztenciáját semmisítették volna meg. Tudomásul kellett venni, hogy a köz-legelő birtoklásáért folytatott — amúgy is egyenlőtlen — küzdelem e módszere járhatatlan. Hasonlóképpen annak bizonyult az 1830-as években Klauzál Gábor indítványa, aki a közteherviselés gondolata jegyében általános legelődíj-fizetést javasolt. Megvalósítására — tanácsi jóváhagyás hiányában és az érintettek ellenkezése közben — nem kerülhetett sor, így a városi pénztár legelődíj címén 1847-ben mindössze 343 Ft 48 kr-t könyvelhetett el.150

4. SZÁNTÓFÖLDI MŰVELÉS MŰVELÉSI RENDSZER

Az 1710—1720-as években a hatalmas határhoz képest elenyésző arányt képviselt a művelt terület. Az 1715. évi országos összeírás során a 389 háztartás közül 202-nél tüntettek fel szántót. Nagysága 1780 köblösnek — ugyanannyi magyar holdnak — felelt meg. Az öt évvel később megismételt összeírás hasonló nagyságrendű adatokat tartalmaz, ekkor a polgári lakosság és a határőrök kezén 2314 köblös szántót találtak.151

A következő évtizedekben a szántóterület gyors növekedésének lehetünk tanúi. Tanácsi engedéllyel vagy anélkül mind többen foglaltak maguknak szántót a Feketén. A feketeföldi szántóövezetben földhöz 1750 után már csak örökléssel, vásárlással vagy zálog révén lehetett jutni. A szántóterület itt nem terjeszkedhetett tovább, nagysága a korszak végéig szinte változatlan maradt, 1785-ben a 185 227 holdnyi határ 6,9%-át foglalta el (12 921 hold), míg a szállásövezet (72 354 hold) több mint ötszöröse volt a szántóterületnek.152 A lakosság gyarapodásával párhuzamosan növekvő gabonaszükséglet és állandósuló kereslet a szántóterület kiszélesítésére ösztönzött. Erre a szállásövezetben nyílt mód, ahol a földművelés térhódításának nem voltak jogi akadályai (magántulajdon, közösségi korlátozástól mentes gazdálkodás stb.), legfeljebb a várostól való nagy távolság hatott rá fékezően.

A II. József uralkodása idején (1780—1790) végrehajtott katonai térképezés szelvényei igazolják a szántóföldi növénytermesztés kiterjeszkedését a kaszálóövezetre: a {216} térképlapok egységes színezéssel kisebb-nagyobb szántókat tüntetnek fel a szállásokon.153

A napóleoni háborúk nyomán fellépő gabonakonjunktúra hatására a homoki szántók mind nagyobb térséget foglaltak el: nagyságra elérték a feketeföldi szántók kiterjedését, majd az 1840-es évekre meghaladták azt.

A szántóterület 1848-ban a kaszálóövezet 1/5-ét (15 037 hold) foglalta el, 1850-ben pedig a 75 186 hold kaszálóból annak 1/4-e (18 796 hold) számított művelt földnek. Szeged egész szántóterülete 1848-ban a következőképpen oszlott meg a feketén és a homokon :154

A szántók a korszak végén Szeged határának 15,3 %-át alkották. Ehhez járult még az 1830-as évektől a kiszárított „baktói vetőföld" (1784 hold) és az 1836-ban megszerzett újszegedi szántóterület (1582 hold). Mivel a város köztulajdonát képezték, hasznosításukra bérletek formájában került sor. A Tisza szabályozása előtt azonban kevésbé vették hasznukat, a vetéseket a „föld árja" (magas talajvíz) szinte évről évre tönkretette.155

A szántótulajdonosok száma fokozatosan emelkedett 1720-tól :156

A szántótulajdonosok többsége az agrárberendezkedésű külvárosokban élt. Az iparosok, kereskedők a XVIII. században érdeklődtek ugyan a szántók iránt, a szántókkal rendelkezők között arányuk azonban mindvégig alacsony maradt:157

A szántóföldi gazdálkodás színvonalát a földművelési rendszer határozta meg. A korabeli művelési rendszerről a polgári történetírás azt vallotta, hogy Szegeden nyomásos gazdálkodás uralkodott. Reizner János az 1715—20. évi {218} összeírások alapján a következőket írta: „a jobb minőségű földeket osztatlanul, három vetésforgóban művelik, a harmadik esztendőben pedig ugarnak hagyják."158 Még ennél is tovább ment, egyenesen újraosztásos földközösségről beszélt: „Az egyes birtokrészletek sors, vagyis nyilhúzás útján lettek kiosztva."159 Megállapítását a következő lábjegyzettel vélte igazoltnak: „Innen nevezik Szegeden még ma is a kaszálásra (fűosztás) bérbeadni szokott egyes területeket nyilasoknak."160

Reizner véleményét kritika nélkül Szüts Mihály is átvette: „Ahány gazda volt Szegeden, annyi részre osztották a város körül való szántókat és kaszálókat és a birtokosok nyil vagy sorshúzás útján kapták a földet."161 Gulácsy Sándor elődei nyomdokain haladt, amikor szintén háromnyomásos gazdálkodásról és újraosztásos földközösségről írt.162 Egyikük sem vette figyelembe Acsády Ignác 1896-ban publikált megállapítását:163 „A szántóföld nincsen fordulókra különítve és a házakhoz osztva; mindenki ott vetett, a hol akart."

Reizner és követői nem tudták feloldani az összeírásokban kétségtelenül meglevő ellentmondást, amely egyfelől az osztatlan határhasználatról, másfelől pedig az ugarnak hagyott részről tudósító passzus között feszül. Az újraosztásos földközösséget időtlennek tekintették, még csak kísérletet sem tettek arra, hogy a földművelési rendszert fejlődésében mutassák be. Bizonyítéknak tekintették a feketeföldi szántók XX. századig fennmaradt sajátos — sarló vagy félhold alakú — formáját.164

A nyomásos rendszer nem lehetett a török korszak öröksége, hiszen a szántóterület visszaszorulása együtt járt azzal, hogy a nyomásos gazdálkodás helyébe előbb a korlátlan szabadfoglalással, majd tanácsi szabályozással párosuló par-lagolós rendszer lépett. A polgári történetírás tévedésének gyökerét abban látjuk, hogy egyrészt nem értette meg Tagányi Károly földközösségről írott — eredményeiben újszerű — művét,165 másrészt pedig önkényesen használta az összehasonlítás módszerét. Kétségtelen tény, hogy Szegeden is élt a XVIII. században a nyilasosztás rendszere, de nem a szántók és kaszálók övezetében, hanem a Tisza és a Maros árterén fekvő nádasok hasznosításában. Szüts Mihály Debrecen példájából indult ki, amikor feltételezte az újraosztásos földközösség szegedi meglétét. Ott valóban érvényesült a közösségi szabályozás, a „ház után való föld"-et 3, majd {219} 7 évenként nyílvetéssel újraosztották, s csak 1774-től állandósultak a kiosztott nyilasok. Az újraosztás gyakorlata 1818-ban a bérelt pusztákon is abbamaradt.166

Szegeden az egyéni birtoklásnak a török korszakba visszanyúló hagyományai voltak, s a tartós birtoklás révén mind a kaszálók, mind pedig a szántók örökölhető, eladható stb. magántulajdonnak számítottak. A szántóföldeket nem osztották fel dűlőkre és nyomásokra: „Fekete földje vagyon Szeged városának, amelyen gabonát szokott termeszteni, de az nincs se dülőkre( se nyomásokra fölosztva; egy, legfeljebb tíz zsáknyi darabokra van fölhasogatva, de azok is tővel höggyel úgy össze vannak forgatva, hogy azoknak igazi hasznát venni lehetetlen."167 Az 1820-as években — a gyapjúkonjunktúra hatására — a juhtenyésztés olyan méreteket öltött, hogy a közlegelők kicsinek bizonyultak. Ekkor felmerült a nyomásos rendszer bevezetésének terve. Az érdekeltek a tanácshoz fordultak kérésükkel: „ a szántó földek három calcaturás dűlőkre oly formán osztassanak, hogy egyharmad része őszivel, egyharmad része pedig tavaszival vettetvén be, egyharmad rész ugarnak hagyattasson, mely legelőnek is használható".168 A kései kísérlet nem járt eredménnyel, hiszen 1848-ban is arról olvashatunk, hogy a szántók „úgynevezett calcaturákra felosztva nincsenek..., minden lakos földjeit saját kénye, s akaratja szerint szántja és veti."169

A szegedi földhasználat annyiban hasonlított a kétnyomásos gazdálkodáshoz, hogy általánossá vált az ugarhagyás. A tulajdonosok a föld pihentetését — a szabadfoglalás megszűntével — úgy tudták biztosítani, hogy a szántó egy részét kétévenként nem vetették be. A szabályos időközben történő pihentetés véget vetett a rablógazdálkodásnak, a föld kimerüléséig folytatott gabonatermesztésnek. A pihentetés e módjáról tudósítanak a végrendeletek is :170 „Vagyon 2 esztendőre való öt zsákról való szántóföldem" (1774); „Négy zsákos szántóföld egy esztendőre, három zsákos pedig a másik esztendőre való" (1803). A vetetlenül hagyott tarlóföldet ugarnak nevezték, mert az őszi vetőszántást — másként „mag alá szántás"-t — nyár elején ugarlás (ugarszántás) előzte meg. {220}

A harmadik szántás (nyári keverő szántás) már 1728-ban kimutatható: „midőn e szabad királyi városnak közepes termése van, akkor háromszori szántás után — minden fajtából — 1 mérő 3 mérő magot szokott közönségesen teremni."171 Az 1828-as összeírás is általánosan elterjedtnek tünteti fel: „őszi alá háromszor, tavaszi alá egyszer szántanak."

Az ugarlást az adókivetésnél is figyelembe vették, így az 1808-as rendkívüli adó (subsidium) kiszabásánál a tanács kimondta: a feketeföldi szántóknak csak a felét kell számításba venni, „mivel a fekete szántóföldeknek hasonfelét a birtokosok esztendőnként ugarnak szokták hagyni".172

Az ugarhagyás meglétéről az 1828-as összeírás is tudósít: „a föld rosszasága miatt ezeknek fele mindig hever, és ugar ..., itt nem lehet az őszi vetés után mindjárt haszonnal tavaszit vetni: mert a mi földjeinknek minden második esztendőben pihenni kelletik."

A parlagoló vagy talajváltó földművelési rendszer a szállásokon élt tovább. „A tanya körül jó darabig nem került sor a művelési ágak határozott elkülönítésére — szántó, kaszáló, legelő meglehetősen egybemosódott. Lényegében parlagváltó gazdálkodás folyt: az eke alá fogott földdarabot az évek során át minden pihentetés nélkül addig használták gabonatermesztésre, míg ki nem merült, s aztán legelőül, arra alkalmas részein kaszálóul szolgált, míg csak vissza nem nyerte termőerejét."173

A szállási földművelési rendszer eltérését a feketefölditől igazolja az is, hogy az adókivetésnél 1808-ban a homokon művelt terület egészét vették figyelembe, a feketén pedig az ugart mentesítették a fizetés alól. A parlagoló rendszer a korszak végéig fennmaradt az egykori hódoltság bizonyos területein, elsősorban a bőhatárú városokban.174 A parlagolásnak kedvezett Szegeden az a körülmény, hogy 1828-ban a szállások 25%-a 25—50, 20%-a 50—100, 10%-a 100 hold feletti nagyságot ért el. A 25 holdnál kisebb szállások aránya 45 % volt. A kisebb szállásokon a váltás már nem tetszés szerint történt, hanem a föld két részre oszlott, míg az egyiket művelték, addig a másik parlagon hevert. Hasonló rendszer figyelhető meg a közeli Hódmezővásárhelyen, ahol a föld felét, legfeljebb kétharmadát négy éven át őszi gabonával vetették be, majd a talaj fokozatos kimerülése miatt az 5. és 6. évben tavasziakra került sor. A parlagon heverő részen egyszeri kaszálással szénát gyűjtöttek, majd a felszabadult tarlóval együtt legeltetésre használták. A kezes jószágok mellett András-nap után a pusztákról visszatért {221} ridegmarhákat is itt legeltették.175 A nagyobb, néha több száz holdas szállásokon a talajváltás továbbra is a hagyományos módon történt: szálláson belüli vándorlásával a legelő megújítását szolgálta. „Természetesnek azt kell tartanunk, hogy az extenzív állattartó szállást az olyan gabonatermelő tanya váltotta fel, amely szintén csak extenzív módon tudott termelni" — írta Orosz István.176

A nyomások nélküli ugaros gazdálkodás számos ellentmondást viselt magán: egyfelől lehetővé tette — mivel nem érvényesülhetett a vetéskényszer és a legeltetési szolgalom — a kapásnövények bevitelét a vetésforgóba, másfelől viszont a szétszórtan fekvő parcellák akadályozták az okszerű művelés elterjesztését.

A gabona iránti kereslet eleinte arra ösztönözte a szántótulajdonosokat, hogy az ugar kihagyásával a tavasziak után őszi gabonát vessenek. Dyanovszky János amiatt panaszkodott a tanácsnál, mert a gabonatized bérlője beszedte a dézsmát a tavaszi vetésű zabból és a zab után vetett őszi búzából is. A bérlő tettét azért tekintette törvénytelennek, mert az ugarba vetett kukoricából — a korabeli gyakorlatnak megfelelően — nem szedtek dézsmát. Dyanovszky panaszából kiderül, hogy a kapásnövények, elsősorban a kukorica, fokozatosan elfoglalták az ugart, s lehetővé vált az őszi, tavaszi gabona és kukorica vetésforgó kialakítása. Az 1770-es években megjelent a dohány is az ugarokon, mivel az északamerikai függetlenségi háború éveiben megnőtt a kereslet a magyar dohány iránt, amely az európai piacon a virginiai dohány helyébe léphetett.

A kapásnövények megjelenésével vége szakadt az egyoldalú gabonatermesztésnek, s elterjedhetett a váltógazdálkodás. Ez együtt járt az ugar területének csökkenésével, míg a XVIII. század közepén a feketeföldi szántók fele ugarként pihent, addig a korszak végén már csak töredéke hevert kihasználatlanul. 1849-ben Maróthy Mátyás városi mérnök azt jelentette a tanácsnak, hogy a „vetőföldből" mindössze 1872 holdat hagytak „pihenőre".177

Az okszerű gazdálkodást ugyanakkor akadályozta a feketeföldi szántók szétaprózódottsága: egy-egy tulajdonos szántóit a határ különböző részein szétszórtan, több kisebb-nagyobb darabban birtokolta. Ebben közrejátszott a szántók adásvétele: 1795 első felében 27 szántó — együttesen 87 hold — cserélt gazdát. {222} Különösen az ősi szántók szétosztásakor keletkeztek apróbb birtokok, közülük egy-egy olykor nem érte el az 1 holdat. A szegedi öröklési rend ugyanis nem tért el az országos gyakorlattól. A korabeli felfogás szerint ősinek számított a már egyszer törvényesen öröklött vagyon, ebből a leszálló ági öröklés szabályainak megfelelően valamennyi gyermek egyenlően részesedett.178 „A telek és szántóföldek ... mivel ősiek, egyenlőképpen fognak osztatni" — rendelkezett 1763-ban Tóth Márton és felesége, Szél Ágnes két fiuk és három lányuk örökségéről. Tóth András 11 vékás ősi szántóját 3 gyermeke örökölte, egyenként 1 kat. holdnál kisebb szántót mondhattak magukénak. Az aprózódás az addig egy tagban fekvő — viszonylag nagyobb — szántókat is érintette. 1—2 nemzedék alatt annyira felaprózódtak, hogy némelyik parcellát csak „vékásban" lehetett megjelölni. Ezt a tendenciát jól szemléltetik a szántók nagyságára vonatkozó mértékegységek.179

Legkisebb volt a „vékás szántó", akkora területet jelentett, amelybe 1 véka magot (31 liter) vetettek. Ennél nagyobb mértékegységként a földbe vetett mag mennyisége alapján használták a „zsákos", „köblös" megjelölést is. Általában 3 vékás (1200 négyszögölnyi) területet értettek egy zsákos vagy köblös szántón. Ezt igazolja egy 1847-ből fennmaradt — a vetőmag mennyiségét feltüntető — adat, e szerint 1 holdba 1,5 pozsonyi mérő (1 p. m.=2 véka) gabonát vetettek.180 A területmértékek sorát gyarapította a jugerum, a lánc és a hold használata, ezek egyenként ugyancsak 1200 négyszögöles ún. magyar holdnak feleltek meg.

A feketeföldi szántók értéke fokozatosan emelkedett:181

{223} Az 1800-as évek elején — a pénz devalválása előtt — 1 hold földért átlagosan 100 Ft-ot kértek. A vásárlások révén volt olyan cívis, aki 3 hold ősi szántójához 35 holdat szerzett. A testamentumok és földkönyvek azonban gyakrabban tudósítanak néhány holdas adásvételekről.182

A szállási homokos szántók értéke nem érte el a feketeföldiekét, mert „szinte majd mind egymáshoz hasonló soványak, különös nedvességű esztendőkben is csekély termésűek".183 Általában úgy tartották, hogy 1 hold feketeföldi szántó 4—5-ször adott nagyobb hasznot, mint 1 hold homoki.184 Viszont megnövelte a homokos szántók értékét, hogy egy tagban feküdtek, lehetővé tették a mezőgazdasági munkák célszerűbb megszervezését és elvégzését. A szállásokon új lehetőségek nyíltak a gazdálkodás előtt: állattartás, gabonatermesztés és kertkultúra „az egész gazdálkodásnak szokatlan koncentrációját eredményezte".185 A földművelés kiterjesztésének nem voltak térbeli akadályai, a tanyai ház körül megjelentek a kapásnövények, mindenekelőtt a kukorica és a dohány, a XIX. század elejétől pedig a burgonya. Külön térséget jelöltek ki a veteményes kertnek, továbbá a kender- és lenföldnek. A kukorica fokozatosan bekerült a vetésforgóba, amelyben őszi gabona

VETÉSSZERKEZET

A XVIII. század közepéig — a röszkei határrész kivételével — kizárólag gabonát termesztettek a feketeföldi szántókon: a legnagyobb vetésterületet a búza és a kétszeres foglalta el, s csak ezután következett az árpa és a zab. Ismerték a tavaszi búzát és őszi árpát is. Kölest, amely az élelmezésben is fontos szerepet játszott, keveset vetettek.

Az 1700-as évek elején készült dézsmaösszeírás bepillantást nyúj a gabonafélék közötti arányokba és a termesztés nagyságrendjébe: 186

{224} A kapás növények közül egyedül a dohány jelent meg a szántókon a XVIII. század első felében. Termesztéséről 1719-ből maradt fenn az első adat, de valószínűnek tarthatjuk, hogy a török kertkultúra hatására már jóval előbb ismerték Szegeden.187 Elterjesztésében jelentős szerepet játszottak a szerb határőrök, akik az önkényesen elfoglalt röszkei szántókon többek között dohányt is termesztettek. Közülük a tiszai határőrség felszámolása után többen itt maradtak, s betagozódtak a városi társadalomba.

A kukorica és a paprika a dohánnyal egy időben honosodott meg Szegeden, de nem a szántókon, hanem a város körüli és a házak melletti kertekben termesztették, hasonlóan a rostnövényekhez (len, kender) és a zöldségfélékhez. A testamentumokban gyakran szerepelnek „különös kertek":188 „káposztás kert" (1745); jani 1190 térölnyi kukoricaföld" (1828) stb.

A feketeföldi szőlők pusztulásával a XVIII. század közepén a szőlőhegyeken is elterjedt a kukorica termesztése. A végrendeletekben megemlítik a hernyósi, aszalói, tarjáni és szilléri kukoricásokat.

A korszak végéig Szeged legnagyobb kertes határrészei a következők voltak: Alsóvároson „Bánomkert" (a Gyermekklinika és a pályaudvar közötti térség), „Topolyakert" (a pályaudvar és a műszaki laktanya közötti rész), Szentmihály-telek. Felsőváros kertes határrészei Tarján és Szillér területére (a mai Tarján városrész helyére) lokalizálhatok.189

A kertes határrészek nagyságáról csak a XIX. század első feléből maradtak fenn pontos adatok:190

A vetésszerkezet jelentősebb módosulása a XVIII. század közepétől következett be, összefüggésben az ugar fokozatos megszüntetésével és a szállási földművelés térhódításával. A Feketén visszaszorult a tiszta búza vetésterülete, első helyre került a kétszeres (búza és rozs vegyesen), a szállási homokon pedig meghonosodott a rozs. Elterjedését a talajadottságokon kívül elősegítette, hogy a fagyos időszak beálltáig „megbokrosodott", s viszonylag jól tűrte a száraz, kemény telet.

Tiszta búzát ritkán vetettek a szállásokon, legfeljebb a barna homok övezetében. A sivány fehér homokról azt írták 1807-ben, hogy a „föld java meghajtja ugyan a rozsot, de a tavaszi vetések többször elvesznek benne".191 A kapásnövények közül a kukorica nagyobb mérvű szállási termesztését elsősorban a takarmányszükséglet növekedése idézte elő. A földművelő tanyákra ugyanis kikerültek az igások, a sertések és a baromfik, takarmányozásuk — különösen a sertések esetében — nem nélkülözhette a kukoricát.

A tanyákról fennmaradt néhány inventárium bepillantást nyújt a tanyaföldeken folytatott növénytermesztés szerkezetébe. Csanádi Mártonnak 1817-ben a tanyán 28 kereszt kétszeres, 4 vontató árpa, 8 vontató zab termett. Megemlítették még, hogy az „idei kölesvetés talpon áll"-t, továbbá a kukorica vetésterülete „két vékást" tett ki. Egy-egy nagyobb tanyai gazdaságban jelentős mennyiségű gabonát, kukoricát stb. tároltak. Korom Dömötör javaiból a vagyonleltár készítéséig 163 véka (40,7 köböl) kukoricát, 25 köböl zabot és 9 köböl kölest adtak el. Liszka Erzsébet tanyáján többek között az alábbi készletet regisztrálták 1820-ban:192

Az 1828-as összeírás megerősíti az eddig elmondottakat: „Szoktak pedig Szegeden kétszeres búzát, rozsot, árpát, zabot, kukoricát vetni. A tiszta búza vetés igen ritka, és az is rozsossá válik." Az 1840-es évek végéig legszámottevőbb {226} a kukorica vetésterületének terjeszkedése volt. 1848-ban a szántó 1/4-ét foglalta el, nagyobb arányt akkor képviselt, ha az őszi kalászosok kifagytak, s helyükre tavasziakat kellett vetni.193

Hasonlóképpen megnövekedett a tavasziak vetésterülete az ínséges évek utáni esztendőkben, amikor a „szegényebb családok" felélték a vetőmagot, s az őszieket tavaszi vetésű kukoricával próbálták pótolni. Előfordult, hogy vetőmag hiányában a föld egy része vetetlen maradt, jóllehet a tanács kötelezte a gazdákat a szántók bevetésére. A kritikus években pedig — miként 1794-ben, 1806-ban, 1830-ban — másutt vásárolt vetőmagot osztott ki az őszi vetés nélkül maradt gazdáknak.194

A dohány a kötött talajt kedvelte, ennek ellenére elterjedt a szállásokon is, elsősorban a fekete és a homok közötti átmeneti talajon (Feketeszél): „Szegedi határban termesztetik a dohány mind a fekete, mind pedig a homokos földön" — olvashatjuk az egyik 1808-as iratban.195 A dohány azonban külön határrészre került, hasonlóan a tanyák melletti veteményesekhez. Termesztése az árendás (bérlő) kertészek nevéhez fűződött, akik az 1770-es évektől mind több szálláson tűntek fel.

Eleinte a burgonyának is külön térséget jelöltek ki, s csak fokozatosan vették be a tavasziak között a vetésforgóba. Ezenkívül a szegediek kedvelték a dinnyét, már a XVIII. század elején is termesztették, továbbá a „káposztát, burucka répát s több ily féléket".196

Palugyay Imre a szegedi földművelésről a XIX. század derekán a következőt írta: „A fekete agyagos föld, melly a homok arányában igen kevés, s ez is sok helyt székkel kevert, tiszta búzát keveset terem, leginkább kétszerest, a homok rozst; de vannak fekete-homok földek is, mellyekben ollykor ollykor igen szép tiszta búza terem. A kukoricza közönséges, árpa, zab jó; — köles és kender kevés, len több, dohány leginkább Röszkén. — Főzelékekből bab sok, borsó kevesebb, lencse ritkán termesztetik. Káposzta s egyéb zöldség bőven. Paprika az alsóvárosi s röszkei néptől termesztetik leginkább nagy mennyiségbe, melly annak idejében leszedetik, felfűzetik, s a házak falaira függesztetik."197

Rendelkezésünkre áll az 1847. évi terméskimutatás, amelyben feltüntették az évi vetőmagszükségletet is. Ezek az adatok azonban a termés alsó határát jelölik, hiszen az összeírok megjegyezték: a gazdák „terméseiket minden vékávali {227} felmérés nélkül hordták hambárjaikba", továbbá nem vallották be a teljes termést, „nehogy szükség idejében a felesleg elvétessék".198

A szegedi növénytermesztés általános helyzetére utal a helytartótanács rendeletére elkészített „vetésterv", amely az 1847/48-as gazdasági év várható terméséről tájékoztat. Az 1848. január 16-án keltezett kimutatás az őszieket illetően a tényleges helyzetről számol be, míg a tavasziak esetében 199

A hagyományosnak tekinthető árpán, zabon, kukoricán kívül másfajta takarmányféléket (lucerna, bükköny stb.) ekkor még nem termeltek.200

GABONATERMESZTÉS

A török korszak örökségeként a szegediek többnyire saját szükségletükre termesztettek gabonát. „A földet mindenki elegyesen műveli, és ámbár nincs semmi értéke a gabonának, és nincs lehetőség a szállításra, mégis összegyűjtenek annyit, amennyi a házi használatra szükséges. Néha-néha azonban tűrhető áron el is adnak" — írta Bél Mátyás.201

A népesség gyarapodásával arányosan nőtt a gabonaszükséglet, amelyet a vetésterület kiszélesítésével próbáltak kielégíteni. A gabonatermesztés térbeli kiterjedésének igazolására megvizsgáltuk az 1 háztartásra jutó vetésterület nagyságát. 1720-at illetően eltekintettünk a határőrháztartások adataitól, számításainkat kizárólag a polgári lakosságra terjesztettük ki.202

{229} A városrészek közül Alsó- és Felsőváros rendezkedett be 1750-ig leginkább önellátásra, itt az 1 háztartásra jutó vetésterület meghaladta a 2 holdat, míg a Palánk a másik két városrész gabonafeleslegére és a szegedi búzapiacon árusított idegen gabonára építette kenyérgabona-ellátását. A vetésterület a tulajdonosok körében Felsővároson volt a legnagyobb, átlagban elérte a 6,6 holdat. Alsóvároson ennél kisebb volt, itt a családokon belüli birtokfelaprózódás valószínűleg intenzívebb lehetett, mint Felsőváros gazdaságaiban.

Kérdés, vajon fedezni tudta-e a szükségletet az extenzív módon terjeszkedő gabonatermesztés? Wellmann Imre szerint egy 5 tagú család évi kenyérgabonaszükséglete — a vetőmaggal és a dézsmával együtt — 28,85 hl (23,2 köböl) volt. Ekkora mennyiséget négy és félszeres termés esetén 2,55 hektárnyi területen tudtak előállítani.203 Feltételezve, hogy Szegeden egy 22 kévéből álló búzakeresztből 75 liter (kb. 56 kg) szemet nyertek, akkor 40 kereszt esetén a maghozam elérte a 30 hl-t.204 A gabonatermesztőket a termésmennyiség alapján csoportosíthatjuk; a XVIII. század elejéről és a század végéről választottunk ki egy-egy dézsmaösszeírást.205

Gabonafelesleggel kevesen rendelkeztek, a század elején az összeírtak 20, a század végén pedig 11 %-a sorolható ebbe a kategóriába.206 A gabonatermesztők többsége 1790-ben saját ellátását sem tudta biztosítani. A földnélküli zsellérekkel együtt a hiányzó gabonát a heti piacon vásárolta meg. {230} Szeged gabonával való ellátásában mindvégig Bácska és Bánát játszott döntő szerepet. Szeged még a XVIII. század közepén sem termelt annyi gabonát, amellyel fedezni tudta volna a növekvő helyi szükségletet. Ennél kifizetődőbb volt az állattartás, az 1770-es évektől pedig a nagyobb hasznot hozó dohánytermesztés. Mivel az állattenyésztés és a dohánytermesztés nem követelt nagy létszámú munkaerőt, ezért a nincstelenek egy része az aratás idején más megyékben vállalt idénymunkát (aratás, nyomtatás), hogy kenyerét biztosítani tudja, másik része viszont elköltözött a városból, s még lakatlan kincstári vagy magánföldesúri pusztákon keresett magának megélhetést. A gabonatermés mennyisége — a számok tükrében — valóban nem elégítette ki a helyi keresletet, a XVIII. század második felében az 1750-es szinten állapodott meg:207

A város ellátásában 1781 után jelentős szerepet játszott a szőregi uradalom is, ahol a zálogidő elején (1781—1791) a város saját kezelésében tartotta a földesúri jövedelmeket, s a dézsma révén jelentős mennyiségű gabonához jutott. 1791 után — a magánbérlés időszakában — a városi tanács a „közszükség kényszerénél fogva" nem egyszer karhatalommal foglalta le a szőregi, gyálai és szentiváni zálogos birtokok bérlőinek termését.208 Az 1828-as országos összeírás szerint „gabonát annyit Szeged nem termeszt, hogy egyharmad része vele megérje, ... máshonnan vesz, a magáé elég nem lévén".209 1847-ben — a rossz termés következtében — az 52 593 fős népesség élelmiszerszükségletének 1/4-ét (107 635 p. m.) fedezte a szegedi termés, a „fogyaték" 314 107 p. m. volt. A hiányt immár évszázados gyakorlatnak megfelelően „a termékeny szomszéd Bánságból, {231} Tiszán inneni koronái kerületből, ... Bács és Bodrog, Csongrád, Csanád, Békés és Arad megyékből" tervezték pótolni.210

A hagyományos termelés a „természet erőire" hagyatkozott, ezért a bőség és ínség „krónikus váltakozása nyomta rá bélyegét" erre a gazdálkodásra.211 Az ínséges évek pedig gyakorta visszatértek, s katasztrófával fenyegettek; a kenyérhiány ijesztő méreteket öltött és az éhhalál szedte áldozatait. 1777-ben mindössze 26 498 kereszt gabona termett Szegeden, alig kétszerese a XVIII. század eleji termésnek. A jelentős terméskiesés miatt mintegy 400-an haltak éhen.212 Súlyos helyzet akkor következett be Szegeden, ha az aszály országos méretekben vetette vissza a termelést. Az 1790-es évtized első felében sorozatosan rossz termésű évek követték egymást. 1790-ben és 1794-ben az aszály okozott nagy kárt, de a közbeeső évek termése is legfeljebb közepesnek számított.213 A termésingadozást tükrözik a dézsmaösszeírásokban megőrzött adatok, amelyek keresztben, rudasban adták meg a termés nagyságát:214

{232} A „szűk esztendők" a kisebb gazdaságokban az egyszerű újratermelést veszélyeztették, ilyenkor nemcsak a vetőmagot élték fel, hanem olcsón elvesztegették igásaikat is, hogy az értük kapott pénzen élelmet vásároljanak. A szegényebbek pedig magatehetetlenül várták sorsuk kényszerű beteljesedését, legfeljebb az „ingyenes" gabonaosztásban reménykedtek. 1790-ben, 1794-ben több százra tehető azoknak a száma, akik nem tudták megfizetni a magasra szökött gabonaárat, s családjukról nem tudtak gondoskodni.

A zsellércsaládok egész sorára jellemzőek a következő leírások:215 „Bitó János 3 gyermekével él szűkölködve, semmi eledele nincs, ámbár háza vagyon"; „Gergely Péter ... 9 gyermekével igen szűkölködik, semmi pénze nincs, hogy magán segíthetne, hanem juhász, juhai vannak"; „Kiss Miklós kétkezi munkájával élő ember, költségtelen (nincs keresete, R. I.), 3-ad magával élne, de élelme nincs"; „Csorba Tamás zsellérje Hegedűs Kelemen, ... ha kapnak, úgy ősznek, mivel kenyerük s pénzük nincs"; „Hopka János ... kétkezi munkájával él, vagyon három gyermeke, kölcsön, munka fejire kéreget" stb.

A nyomor pedig ismétlődött: 1799, 1805, 1806, 1816, 1830, 1834, 1840, 1845—47 jelzi a kritikus esztendőket. Az utcakapitányok jelentéseiben gyakorta ismétlődnek az ilyen mondatok: „kenyere nincs, de semmilye sincs", „élelme nincs, mások isten nevében táplálják, 4 napig is elvannak kenyér nélkül".216

A termésingadozás végigkísérte az egész korszakot. Ezért több év átlagában a következő terméshozamok állapíthatók meg: az 1715—20. évi összeírások az ősziek esetében 5-szörös, a tavasziaknál pedig 4-szeres termésről tudósítanak. Több év átlagában ez a maghozam jónak mondható, hiszen országosan ennél kisebb hányadosról beszélhetünk.217 Ahhoz, hogy Szegeden a terméshozamot pontosan megállapítsuk, folyamatos adatsorokkal kellene rendelkeznünk. Ilyen adatok azonban nem maradtak fenn, csupán a kortársak becsléseire hagyatkozhatunk. 1807-ben a „mezei gazdák" tagadták, hogy a „szegedi föld kilencszer adjon átaljában annyi gabonát, amennyit belevet az ember".218 1849-ben a száraz és hideg tél miatt az őszi vetéstől a „magon felül 5 szemmel" számoltak, amikor a várható termést számba vették. Ekkorra már az 5—6-szoros terméshozam országosan közepesnek számított.219 Lényegesen jobb volt a kukorica hozama, {233} az elvetett mag után 30-szoros termést takarítottak be. Egy hold kukoricaföld magszükséglete is jóval alatta maradt a gabonáénak: míg gabonából 1,5—2 pozsonyi mérővel vetettek el, addig kukoricából csupán 0,25 pozsonyi mérőt.220

DOHÁNY- ÉS PAPRIKATERMESZTÉS

A szegedi kertkultúra jeles kutatója, Bálint Sándor szerint a város a XVIII. század második felében és a XIX. század elején „az ország legelső dohánytermesztő vidékei közé tartozott. A szegedi dohánykultúra nemcsak gazdasági jelentőségénél ... fogva volt híres, hanem a táj településtörténetére, hódoltság után való újranépesedésére is jelentős hatást gyakorolt. A dohánykertészet ihleti és magyarázza ugyanis a szegedi nép délvidéki kirajzását, amely nagyjából 1780— 1860 között ment végbe."221

A szegediek több évtizedig tartó kirajzása ennél jóval előbb, már az 1730-as években elkezdődött: egyaránt irányult a környező uradalmak lakatlan pusztáira és a már népesedő településekre.222 A pusztákra elsősorban dohánytermesztő kertészek (hortulani) mentek, s a XVIII. század derekán a Tisza és a Maros mellékén sorra jöttek létre a dohánykertész telepek, így az Erdődyek mindszent— algyői uradalmának területén (Kenderes, Kovázd, Fark, Sövényháza, Dóc, Serked, Anyás stb.), a Károlyiak Csongrád—vásárhelyi uradalmában (Mártély, Sámson, Csanytelek, Elles stb.) és a Bánság kincstári praediumain.223 A kertészek többsége a szegediek közül került ki, de csatlakoztak hozzájuk Csongrád és Csanád megye földnélküli zsellérei is. Sámsonra elsősorban vásárhelyi zsellércsaládok, Klárafalvára pedig újcsanádiak költöztek. A Bánság területén elsőként Százegyházát, Deszket, Szentivánt „szállták meg" a szegediek. Az 1743-as adókivetésnél a deszki kertészek 132, a százegyháziak 24, a szentivániak 49 Ft-ot adóztak Szeged városának.224 Térvári jelenlétükre szintén 1743-ból vannak adataink, ekkor 18 szegedi kertész kötött szerződést a gyálaiakkal a térvári határrész kibérlésére meghatározott évi árendáért.225 1748-ban három szegedi család {234} telepedett le — immár véglegesen — Rabén és Térváron. A szegedi kirajzás méretére jellemző, hogy 1738-tól 1752-ig 304 család hagyta el a várost, közülük 86 a szőregi uradalom területén telepedett le. Szőregre 11, Gyálára 8, Szentivánra 20 család költözött. Ekkor még az uradalomhoz tartozott Deszk is, ahová 44 família került.226 A kitelepülök többsége szerb volt, a magyarok arányára jellemző, hogy a Szőregen megtelepülök között mindössze 4, a gyálaiak között pedig 1 magyar családot találunk.

A kertészek zöme ekkor még nem költözött ki véglegesen a városból, továbbra is Szegeden fizette adóját. A többség állandó megtelepedése és elszakadása a várostól csak fokozatosan következett be. Ezt bizonyítja Szeged 1750. évi vagyon-összeírása, ekkor a 24 térvári kertész közül 19-nek volt Szegeden háza, a 19 szentpéteri közül pedig 16-nak. Hasonló arányokat figyelhetünk meg a Tisza jobb parti kertészségeiben is. Először a ház nélküli zsellérek szakadtak el véglegesen a várostól, majd a háztulajdonosok is feladták „kettős lakásukat", s a megyének fizették adójukat.227

A kertészek végleges megtelepedésére a szőregi uradalomban az 1770-es években került sor, amit elősegített a dohánykertész községek helyzetének kincstári rendezése. 1777-ben Térváron 14, Rabén 24 háztartást regisztráltak. Az uradalmon kívül — a törökkanizsai járásban — további 7 kertészközség (Újbéba, Dedényszeg, Porgány, Magyarkeresztúr, Ladány, Újoroszlámos, Klárafalva) népesedett be, lakóinak jelentős részét szegediek alkották.228 Szegedi magyarok kerültek a város zálogbirtoklása idején az ún. „Szt. Iványi Szigetbe", a mai Tiszasziget területére, ahol az 1780-as években 33 kertész família foglalta el az Újszent-iván területére átköltözött szerbek helyét.229 A XIX. század első felében tovább tartott a szegediek kitelepülése. Csanád, Arad és Békés megye telepített kertész falvaiban kimutatható a szegedi — elsősorban alsóvárosi — kertészek jelenléte. Közvetett módon hozzájárultak a „szegedi nagy táj" benépesítéséhez azok a Torontál megyei községek is, ahol a zselléresedés folyamata előrehaladt: a túlnépesedett kertész községekből sokan elköltöztek, hogy az új kertészségekben önálló gazdaságot nyissanak.230 {235}

A dohánytermesztés térhódításának legfőbb ösztönzője kétségtelenül az alföldi városok népfeleslege volt. Szeged esetében is a városi társadalom differenciálódása a XVIII. században olyan mértékben előrehaladt, hogy az egyik oldalon erőteljes vagyoni felhalmozódás tanúi lehetünk, elsősorban a polgárok és a nemesek részéről, a másik oldalon pedig napszámból élő háztulajdonosokkal és nagyszámú nincstelennel találkozhatunk. A társadalmi feszültségek levezetésének egyik módja a folyamatos kiköltözés volt. Erre ösztönzött az a körülmény, hogy míg a városban a XVIII. század közepére a „szabad földek" elfogytak, addig a szomszédos kincstári és magánföldesúri pusztákon még bőven állt rendelkezésre lakatlan föld.231

A kitelepülök elsősorban a zsellérek rétegét apasztották, ugyanakkor találunk közöttük tehetősebb háztulajdonosokat is, akik megélhetésüket kertészkedéssel mint külön foglalkozási ággal biztosították. Tanulságos ilyen szempontból az 1750. évi vagyonösszeírás, amely tartalmazza a kertészek ingó és ingatlan vagyonának adatait.232

A dohánytermesztésre ösztönző tényezők közül ki kell emelnünk a kereslet növekedését az 1770-es évektől és az olcsó vízi szállítással javuló értékesítési lehetőségeket. A korszak végén — Palugyay Imre leírása szerint — Szeged évi {236} dohányforgalma 150 000 q körül mozgott.233 Vedres István nyomán egyöntetűen állapíttatták meg a szegedi múlt kutatói, hogy a dohány először a röszkei határrészen jelent meg, de termesztették a közeli Szentmihálytelken és Tápén is.234

A dohánytermesztésben a legnagyobb változást az jelentette, hogy fokozatosan elterjedt a szállásövezetben is. Székháton, a Fehér-tó mellett sorra tűnnek fel az árendás kertészek a XVIII. század végén.235 A dohány térhódítása a gabonatermesztés rovására történt, ezért a tanács — felsőbb engedéllyel — a dohányföld minden egyes holdjától 37,5 dénár tizedváltságot írt elő.236 Ennek ellenére mind több szálláson hasítottak ki dohányföldet, hiszen a dohány utáni tiszta jövedelem a Feketén 5-ször, a homokon pedig 12-szer volt nagyobb a gabonáénál.237 Egy-egy szálláson több kertész is bérelt földet: Müller Rókus 1793-ban 19 kertésszel kötött szerződést, Vékes Ferenc pedig 9-cel. Ugyanekkor 21 szállástulajdonos 80 kertészt alkalmazott a felsővárosi határban. Az alsóvárosi szállásokon is éltek kertészek, számukról azonban nem maradt fenn pontos kimutatás.238

A dohánykertészek kis területen gazdálkodhattak: egy-egy birtok nagysága 1-től legfeljebb 4—5 holdig terjedt. Hasonló nagyságrendet figyelhetünk meg a Csongrád és Torontál megyei kertészsegekben is. 1780-ban a 24 rábéi háztartás 69,5, a 14 térvári pedig 70,6 hold dohányföldet művelt. Nem tért el ettől a többi dohánykertész falu helyzete sem: 1782-ben a törökkanizsai járás 9 kertész településének 175 adózója együttesen 586,6 hold szántóval rendelkezett. Az ószenti-vániak a XIX. század első éveiben 94 kat. holdon termesztettek dohányt.239

A szegedi dohányföldek nagyságáról csak a XVIII. század utolsó évtizedétől maradtak fenn adatok, ezek azonban nem teszik lehetővé, hogy megbízhatóan {238} elkülönítsük egymástól a feketeföldi és homoki ültetvényeket. Csupán feltételezhetjük, hogy a palánki összeírásban szereplő dohányföld a röszkei kertészek által megművelt területet jelöli. E feltevésünket igazolhatja az a körülmény, hogy a röszkei dohánykertészeket már a XVIII. század közepén a palánkiakkal együtt írták össze. Ezt természetesnek tarthatjuk, hiszen a röszkei szántók tulajdonosai szinte kizárólag a palánki polgárok közül kerültek ki.240

A dohánytermesztés az 1820-as évektől némileg visszaesett, ennek okát egyrészt a kereslet csökkenésével, másrészt az állami monopólium bevezetésével magyarázhatjuk.241

A szegedi és egyben a magyar dohány versenyképességét az európai piacon jelentősen csökkentette, hogy az 1770-esévek konjunktúrájának elmúltával „kevesebb gondot fordítottak termesztésére: itt is alig 30 cm volt a tőtávolság, emiatt a levelek nem értek be egyenletesen, úgyhogy többször kellett szedni; hagyták tetszés szerint nőni, ahelyett hogy a csúcsát lemetszették volna, s végül a rossz leveleket a jók közé keverték".242

{239} A dohány holdankénti terméshozama nagymértékben függött az időjárástól is: száraz, aszályos években kevés termést adott. Rendelkezésünkre áll az ószen-tivániak ötéves termésátlaga: 1801—1806 között a holdankénti hozam 9,1 bécsi q-t ért el (1 bécsi q = 56 kg), a legjobbév 11,8 q-s átlagával szemben a legrosszabbé 5,3 q volt.243 Hasonló átlagtermést takaríthattak be Szegeden is, így az évenkénti dohánytermés — 200—225 holdat számítva — 2000—2500 q-ra tehető. Mindez elenyésző hányadát adta a „szegedi dohány" néven forgalomba hozott mennyiségnek.

A dohánytermesztés jövedelmezőségét bizonyítja egyfelől az árak fokozatos emelkedése, másfelől az a körülmény, hogy a termelési költségek mérsékelten növekedtek.244 A dohánytermesztésből származó hasznot azonban meg kellett osztani a földtulajdonosokkal, de leginkább a kereskedőkkel. Miközben emelkedett az árenda összege, a rögzített dohányár a hitelező kereskedőket juttatta nagyobb haszonhoz. Az ínséges években eladósodottak ugyanis újabb és újabb kölcsönök felvételére kényszerültek, s eközben évekre előre lekötötték várható dohánytermésüket, így a piaci árnál jóval alacsonyabban tudták termésüket értékesíteni ; a szerződés teljesítésének elmaradása esetén pedig a hitelező kereskedő kérésére a tanács végrehajtást (executio) rendelhetett el.245

A paprika Amerikából került Európába, ahol a XVI. század második felében dísznövényként terjedt el. Magyarországon török közvetítéssel jelent meg, használták gyógyszerként váltóláz (malária, népiesen hideglelés) ellen és ételízesítőként.246 Eleinte az egyszerűbb nép fogyasztotta, majd általánosan elterjedt a szegediek körében. Fűszernövényként a XIX. század elején — Napóleon kontinentális zárlata nyomán — vált országosan ismertté.247 Vedres István ismerte fel a szegedi paprika kereskedelmi jelentőségét: „ha Magyarországba készek lesznek az Országutak és Hajókázható Tsatornák: sokféle Jószág, a mellynek hasznárul még most nem is álmodozunk, a kereskedésnek nevezetes tárgyává fog lenni, mint... a vad Sáfrány és a Vörös Paprika, mellyek az előtt egynéhány esztendőkkel szemben sem tűntek arra végre, hogy valaha a kereskedésnek valamelly tzikke-lyét tsinállják: most pedig, már hellybe a piartzon, száz tallérra reá megyén az ára mázsájuknak."248 {240}

A paprika a kötött — áradmányos — talajt kedvelte, e sávba tartoztak Öthatomtól a Maty torkolati vidékéig az alsóvárosi szántók. A paprikatermesztés az alsóvárosi kertekből kilépve a XIX. század első felében elterjedt a dohánykultúrájáról nevezetes Röszkén és Szentmihálytelken is. Nagyobb arányú térnyerésére azonban csak a XIX. század közepétől került sor, amikor általánosan elterjedt a szegedi tanyavilág alsóvárosiaktól megszállt déli részén (Feketeszél, Domaszék, Nagyszéksós, Zákány, Mórahalom).249

A paprika művelése a dohányhoz hasonlóan munkaigényes volt, ezért termesztésében élenjártak az egy-két holdas örökfölddel rendelkező alsóvárosi családok, továbbá a bérlő kertészek. A különböző munkafolyamatokat — a palántaneveléstől a feldolgozásig — családi keretek között szervezték meg. A feldolgozás első leírása a XVIII. század végéről, Hofmannsegg német utazó tollából maradt fenn: a paprikát „ha már megérett, fölfűzik és fölakasztják, azután sütőkemencén megszárítják és összetörik".250 A családi szükségleten felüli termést a helyi piacon értékesítették, ahol a kereskedők nagyobb tételekben felvásárolták és távolabbi piacokra szállították.251

TERMELÉSI ELJÁRÁSOK, MUNKAESZKÖZÖK

A hagyományos gazdálkodás a természet erőire hagyatkozott, mint arról a művelési rendszernél szóltunk, ezért a szántók minősége fokozatosan romlott, már az 1740-es években arról panaszkodtak, hogy a folyamatos használat miatt a gabonaföldek „kiéltek", s a tiszta búza is egyik évről a másikra rozsossá válik.252 Az 1828-as összeírás szerint a 12 921 hold feketeföldi szántóból elsőosztályúnak 6 775 hold számított. A felsővárosi szántók általában rosszak, kivételt a „Rátzok kertje" és a „Szatymazi halom" körüliek képeznek; jobb minőségűek az alsóvárosi szántók, bár itt is vannak „lapályos és Székes Földek". Az első- és másodosztá-lyúak mind őszi, mind tavaszi vetés alá alkalmasak, a harmadosztályúaknak kevés hasznát veszik, csak „tavaszi alá valók és ezeknek egy része is csak igen ritkán". A „föld árja" gyakran pusztít a szántók egy részén, emiatt vetetlenül hagyott térségeket is találni a Feketén. A szegedi szántókról az 1828-as összeírás megörökíti, hogy „soványak, és annyira kiéltek, hogy noha a mostani tavasz az esőben igen bő volt, és így azt lehetett reményleni, hogy már most György nap előtt való nap a vetések szépen megindultak, mindazonáltal igen ritkán lehetett pillantani oly {241} búzát, melynek földje nem látszott volna".253 Ennek ellenére a rendszeres trágyázás csak lassan terjedt el. 1828-ban mindössze 100 holdat trágyáztak a Feketén, mivel „a szegediek leginkább kaszálóikon laknak, és a városban kevés a trágya". Közrejátszott a nagy távolság is, hiszen a szántók gyakran „két mérföldnyire" feküdtek a várostól, továbbá a trágyahordás „idejekor, midőn a mezei gazdának a földeken való szokott munkái megszűnnek, igen rossz az út". Jóllehet felismerték, hogy a pihentetés mellett is „minden negyedik esztendőben kellene trágyázni" a szántókat, mégsem fordítottak rá kellő gondot. Az istállózó állattartás elterjedésével felgyülemlő trágyát elsősorban a kapásnövények, veteményesek és szőlők alá fordították. Jelentős részét továbbra is eltüzelték.254

A munkaeszközök is változatlanul öröklődtek nemzedékről nemzedékre. Szántásra a korszak végéig — miként országosan — a nehéz faekét használták, melynek csak a vízszintesen vágó laposvasa és a földet függőleges irányban felhasító csoroszlyája készült vasból. A szántóvasat a helybeli kovácsok készítették és élezték, a faalkatrészeket (eke, taliga) részben távolabbi vidékekről szerezték be. Szegedet és a többi Csongrád megyei várost (Hódmezővásárhely, Csongrád, Szentes) Baranya megye látta el ekével és kocsival. A vásárokon kívül a helybeli kereskedőknél is beszerezhették a legfontosabb munkaeszközöket.255

A korszerűbb ekék meghonosítását Vedres István szorgalmazta, aki a Nemzeti Gazda 1817. szeptember 22-i számában ismertette a németországi ekéket és más mezőgazdasági eszközöket.256 Ennek ellenére a félvasekék lassan terjedtek el, s még az 1870-es évekre sem tudták teljesen kiszorítani a faekéket.257 A közeli Hódmezővásárhelyen az 1830-as években a Károlyi uradalom mutatott példát a korszerű Zugmaier ekék munkába állításával, továbbá a „kettős boronák", irtó és halmozó ekék használatával. A jobbágyok szántóföldi gazdálkodásához hasonlóan Szegeden is csak a tehetősebb „mezei gazdák" követték a kapitalizálódó földesúri majorokat.258 {242}

A nehéz faekével a kötött talajt csak sekélyen tudták felszántani, jóllehet 6—8 ökröt fogtak egy-egy eke elé. Az elvetett őszi gabonát emiatt gyakran kipusztította a fagy vagy a szárazság. A szántóművelés szintjét a családokra jutó átlagos vonóerővel, illetve az 1 igásra eső" szántóterület nagyságával mérhetjük.259

A tulajdonosokra eső átlagértékek természetesen szélsőséges adatokat takarnak ; 1750-b;n az igásökrök száma szerint a következő arányokat figyelhetjük meg:

Hasonlóan nagy eltérések figyelhetők meg az 1 igásökörre jutó szántóterület nagyságában is; 1—6 holdas szélsőségek mellett az átlagértékek a következőképpen alakultak a feketeföldi szántókon: 1750 = 3,5, 1777=2,7, 1828 = 2,6 hold. A szántótulajdonosok többségénél a vonóerő-ellátottság megfelelő volt, míg az 1—2 igással rendelkezők rákényszerültek arra, hogy egymással összefogva (cimboraságban) végezzék a szántást.260

A vetést követő művelet a boronálás volt, egyaránt szolgálta a talaj elegyen-getését és a mag betakarását. E célra a kökényfából készített tüskésboronát használták, de már a XVIII. század végén feltűnik az inventáriumokban a korszerűbb vasborona.261 Aratásig a gabona újabb munkát nem igényelt, legfeljebb a konkolytól és a rozstól tisztították meg a búzatáblákat, hogy tisztább vetőmaghoz jussanak. A homokföldeken a rozsot legeltették is, nehogy a „túlságosan főkapott", azaz szépen fejlődött gabona télen a fagyoktól károsodjon.262

Az aratás június végén kezdődött a legkorábban érő árpával, majd folytatódott a rozzsal, kétszeressel és tiszta búzával, végül a zabbal fejeződött be. Az aratás kezdetének kultikus ünnepe azonban nem Péter és Pál, hanem „Sarlós Boldogasszony" (július 2.) napjához kötődött. Az aratás minden esztendőben a legnagyobb idénymunkának számított. Befejezésére — az időjárástól függően — július közepén, végén került sor. A városi tanács évről évre „Szent Jakab hava" (július) közepén mindegyik városrészben kinevezte a dezsmaszedőket. Dézsma alá esett a búza, kétszeres, rozs, árpa és zab.263 A dézsmálást a helyszínen végezték el, ahol kijelölték a .,püspöki dézsmának" eső részt. A tizedszedést Szent István-napig (augusztus 20-ig) be kellett fejezni.264

Szigorúan büntették azokat, akik termésüket eltagadták. „Becsei István harminc köröszt búzáját eltagadván, tizedet, vagyis dézsmát belőle nem adott, azon cselekedetéért megnevezett 30 köröszt búzája confiscáltatik, hogy pedig az fia hamisan megesküdött, megpálcáztatik" — olvashatjuk a tanács 1728. július 27-én hozott határozatában.265 A tanácsi rendeletek előírták, hogy a „magistratuális személyek" kivételével a város valamennyi polgára és „adózó népe... szokás szerint tartozzék dézsmáját... a dézsma szűrőre ingyen bevinni". A gazdák és a részes aratók az ún. arató részből nem tartoztak tizeddel; a részesektől „sallópénz" címén 6—6 kr-t szedtek be. A rászorulóknak megengedték a „kenyérnek való nyomtatást a dézsmálás előtt", feltéve, ha előzőleg engedélyt kértek.266 A XVIII. század végétől már nem természetben szedték be a dézsmát, meghatározott összeget róttak ki tizedváltság címén.267

Az aratás ősi eszköze Szegeden a kasza volt, a sarló elsősorban marokverésre szolgált. Ennek ellenére a sarlóval történő aratás Szegeden is megfigyelhető; 1749. július 3-án a tanács az arató részt az őszi búza esetében akként állapította meg, hogy a kaszált búzából nyolcadik, az „aratott" — sarlóval vágott — után pedig hetedik rész illette meg az aratókat.268 Mindkét munkaeszközt távoli vidékekről — elsősorban a Felvidékről — szerezték be; a XVIII. század közepétől már helybeli vaskereskedők is árusították.269

Szegeden is az Alföldön általános, ún. nomád aratási mód terjedt el: a kaszával levágott gabonából csupán az őszieket (búza, rozs, kétszeres) kötözték kévébe, a tavasziakat rudasokba gyűjtötték, majd a szérűkre vontatták. Általában 2 rudast vettek egyenlőnek 1 kereszttel, azaz 22 kévével.270 A kötetlen kezelési mód gyorsította ugyan az aratást, de a vontatás miatt nagyobb szemveszteséggel járt. Eleinte a város körüli szérűkön történt a nyomtatás. A XVIII. század közepétől feltűnnek a szállási nyomtatásra utaló adatok. Ide hordták a feketeföldi szántókon aratott gabonát is, mivel a szalmát itt tudták a leggazdaságosabban téli takarmányként hasznosítani.271 A nyomtatás intenzitására jellemző, hogy 1 lóval — 5—6 keresztet tartalmazó ágyasból — egy nap alatt 300—480 kg szemet nyertek. {245} 2 lóval — 6—7 keresztet tartalmazó ágyasból — 480—560 kg volt a teljesítmény. Emiatt a nyomtatás ideje elhúzódott, 1728-ban a városi szérűre hordott dézsma-gabona kinyomtatása 6 hétig tartott.272

A kinyomtatott és „felszórt szemet" — eszköze a szórólapát, a rosta stb. — földvermekben, a házak padlásán, külön e célra készített hambárokban, magtárakban tárolták. A városi dézsmagabonát a „serház" padlására hordták vagy azonnal értékesítették; a XVIII. század elején létesített „katonai élés ház" állandó keresletet biztosított, hiszen nemcsak a szegedi gabonfelesleget, hanem a várostól távolabbi vidékek gabonáját is itt tárolták. A tárolás fejlődését a földfeletti létesítmények (hambárok) elterjedése tükrözi, ezek az építmények a XVIII—XIX. század fordulójától a tanyákon is feltűntek.273

A korszerűbb tárolók építésére a szőregi uradalom bérlői szolgáltattak példát. A „búzásveröm" célszerűbb változatát Vedres István alkotta meg, aki az általa bérelt Vedresházán téglából a kenyérsütő boglyakemencékhez hasonló tárolókat épített. (16. fénykép.) Vedrest a napóleoni háborúk konjunktúrája ösztönözte a kísérletezésre. A hagyományos vermelés mellett a gabona könnyen dohosodott, emiatt veszített értékéből. „A termés bősége s az elegendő Magtárok híjjánossága, — egyfelől bőség, másfelől szükség, arra kényszerítettek engem — írta a Nemzeti Gazda 1815. évi decemberi számában —, hogy mivel a földben, ennek lapájos fekvése miatt nem lehetett, tehát földszint építtessek vermeket. Téglám elegendő lévén, építtettem, egyenes húzómban ollyanforma vermeket, mint amiilyenek a magyar kenyérsütő úgynevezett bogjakementzék ... A verem tetején nyílás van, a gabona betöltögetésére: alant pedig kibotsátására. Az öt verem tetejét egybefoglaltattam 2 hosszú gerendával, melyeket megdeszkáztattam, hogy a vermek felett könnyen lehessen munkálkodni. Megtöltvén ezen vermeket gabonával, berakattam azoknak alsó-felső nyílásait kőművesessen, hogy semmi külső levegő a gabonához nem férhetett. így maradt a gabona, következő esztendei haszonvételig, amikor azt minden hiba nélkül is olly épen eresztgettem ki a vermekből, mintha csak előtte való nap töltöttem volna beléjök."274

A korabeli tárolólétesítmények közül ismerjük még a Róth és Nagy család szőregi épületeit is. Mint a szőregi uradalom bérlői 1806-ig hatalmas kukorica-górét (ahogyan akkor nevezték: kukoricahambár, katárka), továbbá háromszintes {246} („két padlásos") — méreteiben is lenyűgöző — magtárat építettek. A téglából emelt magtár hossza 40 lépés, szélessége pedig 12 lépés volt, értékét 1809-ben 9 195 Ft 40 kr-ra becsülték.275

Az aratás és nyomtatás részben a családi munkaszervezet keretében, részben pedig idegen munkaerő felhasználásával történt. A szegedi családok egy része — napszámosok, zsellérek — évről évre elszegődött aratni vagy nyomtatni, mivel kenyerét csak így, néhány hétig tartó kemény munkával tudta előteremteni. A XVIII. század legelején a 417 gabonatermesztő szegedi gazda 521 aratót foglalkoztatott: 1—1 részes dolgozott azoknál, akiknek 20—30 kereszt őszi búzája és 10—30 rudas tavaszi kalászosa termett. A 40—100 kereszt terméssel rendelkezőknél 2—3 részes vett részt a betakarításban. A legnagyobb vetésterülettel rendelkezők 4—5 aratót is felfogadtak, miként Hódi Gergely, akinek 115 kereszt őszi búzáját, 50 rudas árpáját öten takarították be.276 Az idénymunkában részt vettek az iparosok közül is, többen, hogy „élhessenek", Bánátba és Bácskába mentek aratni.277

Az arató- és nyomtatórészt a tanács határozta meg; szigorúan büntette azokat, akik az előírtnál többet adtak a részeseknek. 1726. június 25-én kihirdették: őszi búzát hetedén, őszi árpát hatodán lehet felvállalni. A napszámosok naponként 1, a kévekötők pedig 1,5 véka gabonát kaphattak. A dézsmagabonát 1728-ban nyolcadán, 1791-ben pedig az őszieknél hetedén, a tavasziaknál hatodán nyomtatták ki. 278

A hagyományos gazdálkodás kereteit az újításra törekvő szakirodalom sem tudta szétfeszíteni. A hagyomány ereje sokkal nagyobb volt, mintsem az újításoknak teret engedett volna. Jellemző, hogy a tanács Nagyváthy János „A szorgalmatos mezei gazda" című művét felsőbb instrukcióra ajánlotta a város gazdáinak.279 Bármennyire is tekintélyes könyvtárral rendelkeztek Szeged leggazdagabb polgárai, az inventáriumok felsorolásaiból mindvégig hiányoznak a mezőgazdasági szakkönyvek.

A konzervatív hajlamot bírálók akkor számíthattak sikerre, ha elképzelésüket a gyakorlatban is bizonyították. E téren kiemelkedett kortársai közül Vedres István (1765—1830), aki figyelemmel kísérte a hazai és külföldi szakirodalmat, kapcsolatban állt kora neves tudósaival: levelezett a keszthelyi Georgikon tanáraival, Rumy Károllyal, Pethe Ferenccel és Nagyváthy Jánossal.280

Vedres István 1808-ban 4 000 hold vízjárta — másként felesleg vagy Über-land — földet kért a tanácstól, a Gyála és Szentiván közötti határrészből. Vállalta, hogy saját költségén ármentesíti, és ott mintagazdaságot rendez be. A kamara súlyos feltételekhez kötötte a bárletet: Vedresnek 12 év alatt be kellett fejezni a térség kiszárítását, ezenkívül évi 1000 Ft árendával tartozott a városnak. A töltés elkészítése után meghonosította a dohányt, a kukoricát és a szőlőt. Kísérletezett gyapottermesztéssel is, e célra „pamutmagot" kért a helytartótanácstól. Az 1813. és 1816. évi árvíz miatt azonban felhagyott e kudarcra ítélt kísérlettel. 1812-ben megalapította — szegedi letelepülőkkel — Vedresházát, ahol 1824-ben már „juhok falkái, barom és ménes legel; szép kert, erdők és több ezer tőből álló szőlők virítanak; 40 holdból álló dohánykertészség készül, kik közül az idén 8-nak épül a háza — írta Rumy Károlynak. A lelkek száma ezen esztendőben 150-re megy és mivel a kertészek álltai szaporodni fog, esztendőre egy szép kápolna is készül oskolával."281

A selyemtermesztés fellendítésére eperfákat ültetett, több szőlőfajtát hozatott, öntözőműveket létesített és „gabonaszóró machinát" szerkesztett.282 A si-vány homok erdősítéséből származó jövedelmet többek között a mezei gazdaság pallérozására javasolta fordítani.

Vedres István ösztönzésére és a keszthelyi Georgikont elvégző szegediek közreműködésével az 1830—40-es években polgárjogot nyert a korszerűsítés gondolata, a törekvések valóra váltása azonban elmaradt. Ezzel kapcsolatban elegendő az alsóvárosi gazdasági egyesület kudarcára utalni, amely Aigner Ferdinánd városi főügyész javaslatára 1839-ben alakult meg. Célja egy mintagazdaság létesítése volt, ahol a földművelés korszerűsítésével, állatnemesítéssel, külföldi fajták meghonosításával kívántak példát mutatni a szegedi gazdáknak. Jóllehet a tanács 1841 áprilisában átengedte a kért 500 hold földet, a remények mégsem váltak valóra. Azonban elegendő tőke hiányában az egylet feloszlott, s csak későbben, alapszabályát módosítva „Szeged-alsóvárosi társalkodási egyesületként alakult újjá.283

Kudarcot vallott Petrovits István szenátor 1846-ban benyújtott javaslata is, amelyben a városi jövedelmek növelésére a közlegelőn 4 „contractualis, {248} városi hatóság alatt maradó helység, vagy kertészség" telepítését tartotta célszerűnek.284 Egy-egy kertészség — 2 a bajai, 1 a szabadkai, 1 a budai országút mentén — 5600 holdból állna, egy-egy haszonbérlő 30 hold szántót (3 nyomásban), 20 hold legelőt és 5 hold kaszálót kapna. A belső telek 1 holdat tenne ki; szerződés szerint minden bérlő 1 hold után évenként 1 Ft-ot fizetne a városnak. Mivel mind a 4 helységhez 400—400 hold majorsági földet javasolt csatolni, a 4 településtől évi haszonbér címén 24 000 Ft-hoz jutna a város. Az új helységek autonómiát nem kapnának, érvényesülhetne felettük a város joghatósága. Petrovits az okszerűbb gazdálkodás elterjesztését szintén mintagazdaság megteremtésével próbálta elérni. A város több mint 1000 holdas tanyáján alcsuti módszer szerint akarta a gazdákat kiképezni. A bérlő kötelességévé tette volna, hogy „vetett takarmányon a marhatenyésztést haszonnal ápolván, a napról-napra szaporítandó telek által homokföldjét szántás vetés alá, az okszerű gazdálkodásnak gyakorlatban kipróbált rendszabályai szerint hasznot hajtólag mindinkább alkalmatossá tehesse".285 Bár a kortársak felismerték, hogy a parlagon heverő föld csak holt tőkét képvisel, mégsem sikerült meggyőzni a tanyás gazdálkodás hagyományos — az állattartásban a közlegelőre építő — rendjéhez ragaszkodókat. Petrovits István nem érte el célját, bár egyaránt szerette volna tervének megnyerni az iparos és kereskedő réteget és a „mezei gazdálkodással foglalkozókat". Arra apellált, hogy a földművelés és állattenyésztés nélkül az ipar és kereskedelem nem fejlődhet igazán, de a földművelőknek is be kell látniok: a közlegelőknek nem kizárólagos tulajdonosaik. Hasonló ellenállásba ütközött — holott azonos érveket vonultatott fel —, mint az 1820-as években Vedres István.

Petrovits István tervének elfogadása esetén másként formálódott volna a szegedi tanyavilág képe: a szétszórt tanyák helyett tanyai központok biztosították volna a faluszerű települést. Petrovits jól látta, nemcsak a városi jövedelem fokozódna, hanem javulna a külterület közbiztonsága is. Javaslata nagy vitát váltott ki, Kolb Ádám, majd Korda János válaszolt rá elutasítóan.286

Kolb Ádám városi főjegyző tagadta a haszonbérleti forma célszerűségét, szerinte a bérlő a földet nem javítaná, hanem kizsarolná. Ellenben, ha a belső és külső telek arányában örök tulajdonba adnák a közlegelőt, érdekeltté tennék az adózó polgárokat a célszerűbb gazdálkodás megteremtésében. Kolb azonban ragaszkodott ahhoz, hogy előbb a polgárság egyetemes beleegyezését kérjék ki. Ez irreális elképzelésnek bizonyult, hiszen a közlegelők legnagyobb haszonélvezői már a XIX. {249} század elején jogot formáltak ahhoz, hogy azok használatában a földes háznélküli szegedieket korlátozzák.

Korda János ragaszkodott a hagyományos gazdálkodási rendszerhez; a marhatenyésztés érdekeit tartotta szem előtt, amikor tagadta a telepítések jelentőségét. Petrovitsot jogosan gyanúsította azzal, hogy az iparosok és kereskedők szószólója a földművelők rovására. Véleménye szerint, ha a legelőt kiosztják, a régi hagyományokra építő marhatartás visszaesik, s emiatt az ipar és a kereskedelem is károsodik. A telepítést eleve reménytelennek látta, mivel „a kiosztott homokföld hamar terméketlenné válik, a szegény telepesnek nem lesz jószága, sem trágyája, és kéri a bérösszeg csökkentését... Különben sem érne a telepítés semmit. A kisteleki és szegedi homokról a gazdák ritkán vagy soha sem adnak el a piacon termést, még a 30—35 holdas gazda is inkább veszi, mintsem eladná a gabonát."287 Korda János legfeljebb a sivány és székes föld eladását javasolta, hasonlóan a Vedres István korában folytatott árverésekhez. Ha ki kell osztani a a közlegelőt, akkor „mindenki, ki Szeged városában telepedési jogot nyert, és három év alatt már adót is fizetett (lábas jószágait ide nem értén) a legelőből adójához aránylag annyi térséget nyerjen tulajdonul, mint bár mellyik polgár fekvő vagyonáért fizetett adói mennyiségéhez aránylag nyerend". Szeged városa ezen az úton járt, amikor az 1840-es években is folytatta a szikes és sivány földek eladását, majd az 1850-es években — a városi tulajdonjog fenntartásával — bevezette a bérleti rendszert.288

5. SZŐLŐ- ÉS GYÜMÖLCSTERMESZTÉS

A szegediek körében a szőlőtermesztésnek középkori hagyományai voltak, jóllehet nem a város határában ültették szoleiket, hanem a Szerémségben. A török hódítás következményeként a XVI. században elveszítették szerémségi szőlőbirtokaikat, s arra kényszerültek, hogy szűkebb hazájukban is meghonosítsák a szőlőt. Valószínűnek tűnik, hogy a telepítők a Szerémségből hozták a szőlővesszőt. Innen származott a legkedveltebb borszőlőfajta, a magyarka vagy más néven szlankamenka. Bálint Sándor feltételezése szerint szerémségi eredetű a szegedi homok közkedvelt szőlőfajtája, a kövidinka is.289 {250}

A XVIII. század első felében már jelentős szőlőtermesztésről tudósítanak adataink.

A szőlőtermesztésre ösztönzően hatott a helyi kereslet növekedése. Az ivóvizek szennyezettsége miatt rendszeres volt a bor fogyasztása; a keresletet növelte a Szegeden állomásozó katonaság is. Tisztviselők, kézművesek, kereskedők, polgárok és zsellérek egyaránt arra törekedtek, hogy telepítéssel vagy vásárlással szőlőbirtokot szerezzenek. A szőlő -és bortermelés elsősorban a polgároknak hozott jelentős hasznot, mivel meghatározott nagyságú évi taksa — az 1720-as években 30, az 1740-es években pedig 25 Ft — befizetése után élhettek az italmérés jogával. A belső tanács tagjai fizetéskiegészítésként taksa nélkül tarthattak kocsmát.290 A polgári bormérés jövedelmezőségét mutatja, hogy 1745-ben a tanácsi kezelésben levő kocsmák után évi bevételként 815 Ft 40 dénárt, az egyéni italmérésekből — 67 cívis fizetett e címen egyenként 25 Ft taksát — 1 675 Ft-ot könyvelhetett el a városi pénztár.291 A kisebb szőlőbirtokosok és az italmérésből kirekesztettek termése többnyire a fogyasztást és a megélhetést biztosította.

A szőlőterület nagysága 1715-ben 804,5, 1720-ban 622,5 kapás volt. Ehhez járult még a határőrök 55 kapás szőlője. 1720-ban — a határőrökkel együtt — 677,5 kapás szőlőt műveltek, amely 112,8 magyar holdnak felelt meg.293 A szőlőtelepítés nagy lendülettel folytatódott az 1720-as években, a szőlőterület 1728-ig 2 178 kapásra, azaz 362 holdra nőtt, ebből termőnek 1 958, új ültetésűnek 220 kapás számított. Az átlagos birtoknagyság 3,5 kapás (0,55 hold) volt, a 658 szőlőbirtokos közül ennél nagyobb szőlővel 222-en rendelkeztek.

A szőlőtulajdonosok megoszlása főbb foglalkozási kategóriák szerint a következő volt :292 {251}

A szüret idejét a tanács határozta meg. 1724-ben szeptember 18-tól engedélyezte. A szegedi bortermésről Bél Mátyás így írt: a szőlő „minden évben igen bő termést hoz. Jó, többnyire vörös színű, de azért kevésbé elálló bort terem."294

{252} A kapásonkénti termésátlag több év átlagában 3 akó (1 akó vagy urna = 54,3 liter) volt. Árvizes években jelentós terméskieséssel számolhatunk, mivel az alacsonyan fekvő szőlők — az egész terület 1/4-e — tartósan víz alá kerültek.295

A szőlőt a XVIII. század első felében közvetlenül a város körül telepítették, erről tudósít De la Croix Paitis 1713-ban készült térképe, amely Felső- és Alsóváros szomszédságában szőlőültetvényeket ábrázol.296 A feketeföldi szőlőhegyeket a következő dűlők területére lokalizálhatjuk: Ballagitó(Alsóvároson a rendezőpályaudvartól délre), Cserepes (a mai Cserepes sor tájéka), Hernyós (a mai Móraváros területén), Kálvária (a mai Jósika utca tájéka), Jerikó (a Textilművek helyén), Róma (a gázgyár környéke), Francia vagy Franciahegy (a Csongrádi sugárút mentén, a körtöltésen belül), Tarján (a mai új városrész helyén), Szillér (Petőfitelep tájéka), Kétérköz (Baktó egy része).297

A város körüli szőlők egy része a XVIII. század derekán kezdett kipusztulni. 1749. október 24-én a tanács birtokuk elvesztésével fenyegette meg azokat, akik szőlőföldjüket parlagon hagyják. Csupán annyi engedményt tett, hogy a tulajdonosok kukoricát is vethettek a kipusztult szőlő helyére.298 A város körüli szőlőhegyek hanyatlását jelzik a végrendeletek alábbi adatai:299 „parrag" (1750); „száztíz útból álló szőlőm, melyet ugyan kukoricának fordítottam" (1805); „Hernyósi egy napos kukoricás föld" (1823); „az Aszalóban kukoricásom" (1826); „Hernyósi egy napos kukoricás föld", s abban levő „csekély szőlő" (1831).

{253} A XVIII. század végén a kukorica mellett megjelent a dohány is a szőlők között. 1792-ben a Ballagitónál birtokos gazdák amiatt panaszkodtak, hogy „némely apróbb gazdák szőlőtőkéiket kivagdalván, a földjeiket dohánytermesztésre fordítják, és minden esztendőben... beljebb a szőlők közé terjednek".300

A legrégibb feketeföldi szőlők területének csökkenéséhez hozzájárult a város terjeszkedése is. 1793-tól 1828-ig 1010 kapást, tehát 168,5 (1200 D-öles) holdat fordítottak házi fundusokra.301 Még így is jelentős szőlőhegynek számított a korszak végéig Ballagitó, Franciahegy, Szillér, Tarján, Kálvária, Kétérköz, továbbá új szőlőhegyként „Gyevi út" és Szentmihálytelek.302

A XVIII. század végétől egyre több homoki szőlőhegy nevével találkozunk a végrendeletekben:303 Királyhegy, Dobaihegy, Hódihegy, Szücshegy, Deákhegy, Lénahegy, Arkadihegy, Fazekashegy, Császárhegy, Duróhegy, Mórahegy, Ördöghegy, Ladányihegy, Ábrahámhegy, Sárkányhegy, Neszűrjhegy, Bulláshegy, Kazihegy, Malatinszkihegy stb.

A polgári történetírás Szeged szőlőterületéről ellentmondó adatokat közölt. Szüts Mihály szerint a „homoki szőlőtelepítés megkezdése óta a szőlővel beültetett területek mindig változtak. Voltak évek, mikor a szőlők területét a szegedi határban 14 000 holdra becsülték, de kerültek megint olyan esztendők, mikor alig volt több 8 000 holdnál. A szőlőterületeknek ezt az újabb időkben való fluktuációját alig lehet megmagyarázni".304 A téves adatot Reizner Jánostól vette át, aki az 1840-es években a szőlőföldet 56 000 kapásra, vagyis 14 000 holdra becsülte.305 Reizner a kapások számát illetően nem tévedett, hibát akkor követett el, amikor — az 1720-as országos összeírásnál már tapasztalt módon — az egy kapás földet 400 négyszögölnek tekintette. Reizner számítását nem fogadhatjuk el, hiszen a szegediek a szőlő területmértékén, a kapás földön nem 400 négyszögölt, hanem csak 200 négyszögölnyi területet értettek.306

Valóban változott Szeged szőlőterülete, de ez a változás egyenletes gyarapodást jelentett :307 {254}

Az első három év adatainál még nem különítették el egymástól a feketeföldi és homoki szőlőket, erre először 1828-ban került sor. Ekkor 1773,9 hold a város körüli szőlőhegyek kiterjedése, a homoki szőlők 1462,8 (1200 D-öles) holdat foglaltak el. 1785-től a több mint 1000 holdnyi „szaporulat egyenesen a kaszálóföldek szőlőnek való fordításából származott" — olvashatjuk a földmérői jelentésben. Két évtized alatt (1850-ig) a homoki szőlő területe ötszörösére nőtt: a 9572 holdból a feketeföldi szőlők 2328, a homokiak pedig 7244 holdat tettek ki. A gyors növekedés a tanyásodás intenzív szakaszával magyarázható. A szállás- vagy tanyaföldek rovására történő szőlőtelepítést Giba Antal kataszteri térképe is szemlélteti. Alsóvároson 4 „új osztású" hegyet jelölt: Kószóhegyet 183, Lengyelhegyet 53, Savanyahegyet 43, Farkashegyet 65 parcellával. „Mind a négyet még zöld színezés jelzi, mint a kaszálókat, de a térkép már jelöli a szőlő-földek határát és új telekkönyvi számát".308

A szőlőtulajdonosok száma jelentősen nőtt a XVIII. század közepéhez viszonyítva :309

{255} Az iparosok és kereskedők érdeklődése nem csökkent a szőlők iránt. Az egyik tímármester pincéjében 114,5 akó bort (400 Ft 45 kr értékben) találtak a vagyonleltár készítői. Kristoforovics Lázár kereskedőnek 500 út (50 út=l kapa, azaz 200 négyszögöl) termő szőleje volt, de megemlítette testamentumában, hogy mellette egy „homoki szőlőnek alkalmas és mintegy 300 útra való s ott még üresen fekvő" földje is volt.310

Az egyéni szőlőbirtok nagysága 1—2 kapástól több holdig terjedt. A legnagyobb szőlőbirtokosok közé tartozott Barcsök Ferenc cívis, aki végrendeletében 1400 út (28 kapás, illetve 4,6 hold) homoki szőlőt osztott szét három gyermeke között. A szőlőbirtok értékét mutatják a következő adatok: 1766-ban 149 Ft-ba került egy 200 útból álló szőlő Franciahegyen; 1797-ben 400 út homoki szőlő értéke 375 Ft volt; 1810-ben 557 út szőlő — Babarczihegyen — 1650 Ft-ért cserélt gazdát.311

Szeged bortermését a feudalizmus utolsó „évszázadában" a következő adatok tükrözik :312

{256} A XVIII. század harmadik negyedének alacsony terméseredménye alapvetően a feketeföldi szőlők pusztulásával magyarázható. Nyilvánvaló, hogy az újonnan telepített homoki szőlők terméshozama egyelőre nem tudta pótolni a terméskiesést. Míg a város körüli szőlőhegyeket a magas vízállás és a Tisza gyakori árvizei veszélyeztették, addig a homokiakban a szelek okoztak nagy kárt. „A homoki szőlőket a tavaszi és nyári szelek sokszor... betakarják" — olvashatjuk az 1828-as összeírásban.313 Ezenkívül a tavaszi fagyok vagy a korán beálló őszi esőzések árthattak a szőlőtermésnek. Ez utóbbira példa az 1791. esztendő, ekkor Szegeden az előző év 23 172 akójával szemben csak 14 954 akó bor termett. Máskor az aszály csökkentette a következő évi termést; 1974-ben februártól olyan kevés csapadék hullott, hogy júliusra a szőlő is megfonnyadt.314 1795-ben mindössze 6488 akó bort szűrtek el Szegeden.

Az 1790-es években — 7 év adatait tekintve — az átlagos termés 15 410 akó volt, a XIX. század első évtizedében pedig 25 261 akó. 1830-ban ismét a „víz árja" tette tönkre a termést. 1834-ben viszont olyan bőven termett, hogy a must egy részét — elegendő hordó hiányában — nem tudták tárolni.315

Az olcsó helyi borok iránti kereslettel magyarázhatjuk, hogy mind többen termeltek értékesítésre. Ugyanakkor többségben maradtak azok, akik saját fogyasztásra, megélhetésük biztosítására, illetve jövedelemkiegészítésként termesztettek szőlőt. 1790-ben a szőlőbirtokosok 59%-a 1—10, 22%-a 11—20 akó bort szűrt el, 19%-uk pedig 21-től 180 akóig terjedő mennyiséget.316

Birtokosok száma

{257} A korszak végéig nem változott a fajtaösszetétel, kedvelt borszőlőként változatlanul a magyarkát és a kadarkát termesztették. Vedres István próbálkozott új fajták meghonosításával. Vedresházán az agyagos földbe több ezer szőlőtövet ültetett, a vesszőt (5000 db-ot), közte különböző országokból származó fajták voltak, Görög Demeter kahlenbergi szőlőjéből hozatta.317 „Az előtt a nép a vörös bort kedvelte — írta Palugyay Imre —, most leginkább az úgynevezett Schillert, melly vagy világos, vagy sötét; az egészen fehér borok ritkák, s az úgynevezett magyarka féle szőllőből szüretnek, melly igen ritkán érik meg, s már színe is inkább savót mint bort mutat, de igen buján terem; bora más borral keverve fo-gyasztatik. Minőségre nézve különbözők a szegedi borok; a fekete s piros sárga homokon több terem, mint a sivány fehér homokon, de amaz olly tökéletesen nem érik meg, szőlője könnyen rohad, bora savanyús; a fehér homoki később, de jobban érik meg; bora édes italu."318

A homoki szőlők termését jobbnak tekintették a szegediek már a XIX. század elején, de hozzátették: távolabbi fekvése, költségesebb „munkáltatása, tisztittatása, trágyáztatása" miatt jövedelme (tiszta haszna) nem tér el a feketeföldiétől. Egy-egy kapásnyi feketeföldi vagy homoki szőlő évi tiszta jövedelmét 1808-ban 1 akóra becsülték. Ennek ellenére úgy vélték, hogy 1 hold szőlő a homokon ötször nagyobb „tiszta hasznot" hoz, mint 1 hold feketeföldi szántó, illetve 25-ször többet mint 1 hold homoki kaszáló.319 {258}

A XVIII. század elején megfigyelhető ún. hagyományos művelési mód 1848-ig uralkodó maradt a szegediek szőlő- és bortermelésében. A szegedi és Csongrád megyei .szőlőművelésről Bél Mátyás rajzolt plasztikus képet:320 „A szőlővesszőt a nyugati és az északi irányban elterülő kertekben mindenütt nyílt, sík, mezei helyen, fellazított, fekete földön, sóderrel kevert, mégis nagyobb kavicsok és kövek nélküli, ezért fúró számára — amivel a vesszőket ide helyezik — alkalmas talajon ültetik." Csongrád megye szőlőkultúrájáról így ír: „Egy részüket sorban, budai szokás szerint kora tavasszal, nyomott barázdákba ültetik, más részüket fúróval földbe mélyített lyukba, szemzett állapotban, két láb mélységre. Megerősödése után rügyre metszik, így lesz fejezett a vessző. Háromszori kapálást igényel, bármily laza is a talaj, vagy még ha könnyű is a fellazítása. A szaporítás dugványok szétültetésével történik..." A tőkéket fejműveléssel alakították ki. A rövidcsapos metszés eszközeként a római korból örökölt „görbe kés"-t használták. A munkaeszközök közé tartozott a „csákánykapa", „bujtatókapa", „belgrádi kapa", „négyszegletes kapa".321

A talajerő pótlásáról a föld trágyázásával gondoskodtak, ebben élen jártak a szőlőhegyekhez közeli szállástulajdonosok. A karózás a XIX. század közepéig — néhány kivételtől eltekintve — nem vált általánossá a szegediek körében.322 A fagytól viszont védték a tőkéket, ősszel betakarták a termő rügyeket. Nyitásra az időjárástól függően márciusban vagy áprilisban, a metszés előtt vagy azzal egy időben került sor. A város napszámból élő zselléreinek újabb kereseti lehetőséget biztosított a nyitás, a 3—4-szeri kapálás, szőlőkötözés és a szüret.323 Nagyobb birtokosok állandó kapásokat alkalmaztak vagy részes művelőknek, bérlőknek engedték át a szőlőművelés, feldolgozás stb. valamennyi műveletét. A kapások számára olykor külön álló „kapásház" is épült a szőlőhegyen vagy a szállási szőlő mellett. Liszka Erzsébet hagyatéki leltárában a szállási házon kívül szerepel egy „juhászház", egy „béresek háza", egy „kisebb béresház", továbbá egy „kapásház", mely 1 szobából és konyhából állt.324 {259}

1815-ben a metszők napszámbére 51 kr volt, a tavaszi kapálásért pedig 36 kr-t fizettek. A szőlőtulajdonosnak egyúttal gondoskodni kellett a napszámosok élelmezéséről is, kenyér, szalonna, tarhonya és „egyéb eleség" (hús, vaj, sajt, paprika) költsége terhelte.325

A borszűrés hagyományos módon történt: a szőlőfürtöket tisztára mosott lenzsákba tették, majd kádakban lábbal kitaposták a mustot. A must erjesztése többnyire nyitott edényekben történt. A nagyobb szőlőbirtokosok a sajtolásra prést használtak, s az elszűrt mustot azonnal hordókba öntötték.326 A bor tárolására mindinkább vasabroncsos hordókat használtak, ezek azonban nem tudták 1848-ig véglegesen kiszorítani az olcsóbb, kevésbé tartós, faabroncsos hordókat.327

A bor tárolásáról lesújtó volt a kortársak véleménye: „A lapályos fekvés miatt alig van 5—6 jó pince Szegeden, és innend történik, hogy még a hegyekrül drága pénzen hozott borok is nyárra elromlanak" — írták 1828-ban. Még a XIX. század derekán is hasonló volt a helyzet, miként Palugyay Imre írta: „pincze a városban is alig van valaminő, a szőUőkben csak itt—ott, s így a borok leginkább kamarákban tartatnak, hol télen a hideg, nyáron a meleg ostromolja."328 Igaz, hogy a többség továbbra is a kamrát használta e célra, ugyanakkor a feltárt in-ventáriumok alapján megállapítható: a polgárok és módosabb „mezei gazdák" — így nevezték magukat a csak mezőgazdasági termelést folytatók — városi házához a XIX. század első felében már pince is tartozott.329 Ezek a tanyai épületeknél is feltűnnek, Liszka Erzsébet imént leírt tanyáján, amely Zákányban épült fel és szoba-kamra-konyha beosztású volt, 1 pincét is számba vettek. Radi-sevics János Kászonyihegyben levő tanyáján „41 akó színbort" tárolt.330 A szőlőhegyi és szállási épületek között megjelentek a présházak vagy másként „sutus pajták" is. Itt tárolták a szüret, a borszűrés és tárolás eszközeit. De megtalálhatók a cefrekészítés és pálinkafőzés berendezései is.331

A pincetulajdonosok a szakszerűbb tárolás mellett gondot fordítottak a bor kezelésére, egyrészt többször „fejtették", másrészt ügyeltek a hordók tisztaságára. A visszamaradt „seprűből" és törkölyből pálinkát főztek. E célra felhasználták a „hullott gyümölcsöt" és a romlott gabonát. A pálinkafőzők azonban a helyi szükségletet nem {260} fedezték, ezért jelentős mennyiségű pálinkát hoztak be Erdélyből, Szerémségből és Baranyából.332

A XVIII. században még kevésbé terjedt el Szegeden a gyümölcstermesztés. Bél Mátyás szerint „ritkán lát az ember gyümölcsfákat, legföljebb kérgeseket".333 Szegedet a Tiszahát és Erdély látta el friss és szárított gyümölccsel. A leginkább keresett alma vízi úton érkezett: egy-egy „almás láp"-ért — így nevezték az almát szállító vízi „készséget" — 1755-ben éppúgy 40 dénár vámot kértek, mint a század végén.334 A gyümölcsbehozatal a XIX. század első felében is folytatódott. Vedres Istvántól tudjuk, hogy a szegediek 1824-ben 274 kas tiszaháti almát vásároltak, s egy-egy kas gyümölcsért 100 Ft-ot adtak.335

A szegedi gyümölcstermesztésről kevés adat maradt fenn: Reizner János figyelt fel arra, hogy a gyümölcskultúra — a „gyümölcsészet" — a szőlővel együtt honosodhatott meg Szegeden. Erre utal az a török kincstári defter, amely 1549-ben gyümölcstized címén 78 akcse bevétellel számolt.336

A gyümölcsfákat eleinte a házak melletti kertekbe, majd a feketeföldi szőlők közé és külön e célra kijelölt határrészekre ültették.337 A XVIII. század közepén az alsóvárosi barátoknak volt híres gyümölcsösük a kolostor melletti kertben. A XIX. század elején pedig a bánomkerti és hattyasi gyümölcsösöknek volt híre. A gyümölcstermesztés elterjedésében, mivel a szőlő közé gyümölcsfákat is telepítettek, a homoki szőlőkultúra kibontakozása, majd XIX. századi felvirágzása játszott döntő szerepet. „Telekjén egy jó darab földet szőlővel és fiatal fács-kákkal beültetett" — olvashatjuk egy 1783-as iratban.338 A szőlőhegyeken is ültettek gyümölcsfákat, erre utal az egyik — „Matyón túli" — homoki szőlőgazdaság panaszlevele. Ebben a szőlőbirtokosok tiltakoztak egyik társuk — Lengyel Pál céhbeli szabómester — önkényes cselekedete miatt; felesége ugyanis megszedte Tóth Pál meggyfáit, Lengyel Pál pedig veréssel fenyegette meg az eset szemtanúját, az „esztendős csőszt". A tanács a kár megtérítésére kötelezte a vétkest, egyébként is szigorúan büntette azokat, akik mások földjéről a fiatal fákat eltulajdonították.339

{261} Az értékesebb fajták elterjesztésében és a nemesítésben elévülhetetlen érdemeket szerzett Vedres István, aki a „maga telepéről mindenkinek szívesen adott oltásra, szemzésre ágat".340 A gyümölcsfákat alkalmasnak tartotta a homok megkötésére, emellett a gyümölcstermesztéssel kívánta enyhíteni az időnként fellépő kenyérhiányt.341 Az őszibarack nyugati fajtáinak meghonosításában példát mutatott Lotharingiai József herceg is, aki a francia forradalom alatt a szegedi vár parancsnokaként az erődítmény elősáncaiba kertet telepített.342

A XIX. század első évtizedeiben a szegedi piac híressé vált a bőséges gyümölcskínálatról: „termékenyebb esztendőben a kellemetesebb s ritkább gyümölcsök mindenféle nemeivel Olaszországot inkább, mint az Alföldet ábrázolja."343

Szeged gyümölcstermő területéről a köztes művelés miatt nem maradtak fenn pontos adatok. Egyedül a feketeföldi gyümölcsösök nagyságát ismerjük 1828-ból:344

Korszakunk végén a szegedi gyümölcstermesztés már fedezte a helyi szükségletet: „Gyümölcsben a határ mind mennyiség — mind nemességre nézve igen gazdag; húsz év előtt még a szegedi piarczon alig volt látható valamelly becsületes gyümölcs, midőn most szebbnél szebb között a választás szinte nehéz. Cseresznye, sárga barack, de kivált az őszi barackok kitűnők; alma tömérdek s igen szép, ez mind a homokon terem; körtve a fekete földön; spanyol megy kevés, szilva, dió, naspolya s birsalma elegendő."345 Az első gyümölcsfaiskolák 1850 után létesültek Szegeden, miként a külső piacokon történő értékesítés is ekkortól vált jelentőssé.

{262} 6. ERDŐGAZDÁLKODÁS

A török kiűzésekor Szeged határában nem volt számottevő erdő, a város határán átutazók legfeljebb néhány magányos fát vagy bokrot láthattak. Az 1715. évi országos összeírás szerint a hiányzó tűzi- és épületfát a még török uralom alatt levő területről (Csanád, Zombor) szerezték be.346 1728-ban 3 Ft-ot fizettek egy öl tűzifáért, amit a Bánság erdeiből termeltek ki.347 A Maros és a Tisza természetes vízi útjain szállították Szegedre az Arad megyei tölgyfát, a tiszaháti fenyőfát, a Körösök vidékéről pedig a bükkfát. A vásárbírói rendtartás szerint 100 db fenyőfától 40, 100 db deszkától 10, „egy láp Körösfától" és „egy ölfás láp"-tól, azaz tutajtól 28,5 dénár vámot szedtek.348

A nádat a Tisza és a Maros árterületén vágták, de itt gyűjtötték a gyékényt és a tüzelésre használt „réti gaz"-t is. Felhasználták tüzelésre a szalmát, kukoricaszárat, venyigét és a szárított trágyát. Vedres István többek között azért is szorgalmazta az erdőtelepítést, mert célszerűbbnek tartotta a trágyát a termőföld javítására fordítani.

A tudatos erdőtelepítés Szegeden Mária Terézia uralkodása idején kezdődött. 1760—65 között Dugonics András szenátor fűzfaerdőt ültetett — Kispest néven — a Szillér város felőli oldalán. Vedres István szerint ugyanekkor mind Alsó-, mind Felsővároson tölgyfából is ültettek egy-egy „makkos erdőt."349 Reiz-ner János az első homoki telepítést 1771-re datálta, de hozzátette, hogy ezek az ültetések nem sikerültek.350 Állítását igazolja egy 1786-os kimutatás, amely a város környékén 17 kisebb-nagyobb ültetvényt tüntet fel, a homokiakról azonban hallgat. Az összeírok megadták az 1786 őszéig elültetett fák darabszámát és fajtáját is.351

Szeged faállományának 23,7 %-át a polgárházak udvarán és a kertekben regisztrálták. Első helyen állt a fűzfa (80,2%), ezt követte a bodza (13,5%), a maradék 6%-on szil, kőris, akác, tölgy és nyárfa osztozott. A legnagyobb füzesek ártéren, a Maros és a Tisza mentén terültek el. Árvízvédelmi megfontolásból a töltések oldalát — köztük a várost északról védő „hosszú töltést" és a temesvári országútként használt szőregit — fűzfával ültették be.352

Szeged erdőterülete a XVIII—XIX. század fordulójáig jelentéktelen maradt. Az 1790-es évek telepítései közül az Etelka és Etele nevű erdők váltak híressé. Az előbbit Dugonics Ádám ültette Felsővároson, a kispesti erdő felújításaként, az utóbbi Volford József polgármester kezdeményezésére Alsóvároson, a Bánomkertek alatt létesült.353

Néhány év múltán, 1794-ben már 10 „nevezetesebb" erdőt tartottak számon Szegeden, ezek együttesen 77,5 holdnyi területet foglaltak el.354 {264}

A homoki erdőtelepítés legfőbb szorgalmazója Vedres István volt, aki 1795-ben javaslatot tett a tanácsnak a 70 000 holdnyi közlegelő egytizedének erdősí-tésére. Vedrest kettős cél vezette, egyrészt a favásárlással kiáramló tetemes összeget akarta lecsökkenteni, másrészt a legelőket, szántókat veszélyeztető futóhomokot kívánta megkötni. Javaslatát számításokkal támasztotta alá, rámutatott arra, hogy a városi tulajdonban levő erdő szakszerű kitermelésével — évente 140 hold „vágatásával" — esztendőnként 21 000 Ft bevételhez jutna a tanács. Míg a korábbi gyakorlat fennmaradása — 5—6000 ölfa vásárlása — évenként 20 000 Ft-os kiadást jelentene. Felvetette, hogy a polgárjogot meghatározott mennyiségű facsemete elültetéséhez kellene kötni. A városi tanács 1799. március 26-án foglalkozott Vedres beadványával, s kimondta: „minden házas gazda esztendőnkint 100 db fát az inzsenér által kimutatandó helyen tavasszal mindjárt, vagy ősszel, a közjó hasznára ültetni tartozzon."355

A fásítás Kisteleken kezdődött, ahol Pillich József tiszttartó irányításával — Vedres útmutatásai alapján — sikeresen honosították meg a nyárfát. A kisteleki jobbágyok robotmunkájával fogtak hozzá 1805-ben a csengelei sivány betelepítéséhez; a csemetefát a kisteleki erdő szolgáltatta.356 1808 januárjában városi küldöttség vizsgálta meg a csengelei ültetést, s megállapította: a facsemeték meggyökereztek, sőt, magról is nőttek fák. Az erdő 372 294 db fájából 286 899 db volt a nyárfa, 83 368 db a fűzfa, akác mindössze 421, szilfa 1 358, nyírfa 21.357 Az erdő felügyeletét 1805-től — Vedres javaslatára — erdőinspektor (erdőfelügyelő) látta el, erre a tisztségre Pillich Józsefet nevezték ki.358

Az erdőtelepítést az alsóvárosi határra is kiterjesztették. Pillich József 1809. október 31-én írott {265} jelentésében beszámolt arról, hogy Ásotthalmon 326 613 db fát ültettek el. Ebből 325 560 volt a nyárfa és 1053 a fűz. A köröséri telepítésekkel együtt az erdőállomány 1012 512 db fára nőtt.359

A csengelei erdősítéssel Szeged megelőzte az 1807. évi 20. törvénycikkelyt, amely a homok beültetését szorgalmazta.360 A homokveszélyt azonban nem sikerült véglegesen megszüntetni, ezért Vedres István újabb erdők telepítését sürgette. 1816-ban „illendő áron" homokföldet kért magának erdőtelepítésre a tanácstól. A választott község — soraiban a közlegelő csonkítását ellenző állattulajdonosokkal — nem járult hozzá a kérés teljesítéséhez, ugyanakkor támogatta az „önnön siványokon" (szállásokon) történő ültetést. A tanács magatartása mögött a városi tulajdon fenntartásának szándéka állt. Határozataiban ismételten kimondta: „a városit ... maga a város ültettesse be."361 Ebben a szellemben írta meg Vedres István „A sívány homokság használhatása" című művét 1825-ben.362 10 000 holdat javasolt — holdanként 20 Ft-os áron — erdőültetésre átadni, úgy azonban, hogy az arányos ültetés és vágás felügyeletét a város látná el. A város egész közvéleményét szerette volna tervének megnyerni, ezért szólt külön-külön a mezei gazdákhoz, iparosokhoz és kereskedőkhöz. A homok „örök megfojtásá-val" javulnának az állattartás feltételei, hiszen a közlegelőket nem fenyegetné többé a sivány terjeszkedése. Az erdőgazdálkodásból származó jövedelemből jutna a „mezei gazdaság pallérozására", gazdasági ismereteket nyújtó iskola felállítására, az állategészségügyre stb .Helyi nyersanyag birtokában nemcsak a tűzi-és épületfára — vidéki kereskedőknek — kifizetett jelentős összegek maradnának a város gazdasági vérkeringésében, hanem csökkenteni lehetne a gazdasági eszközök beszerzésére fordított kiadásokat is. A városi ipar fejlődéséhez hozzájárulna, ha a szekereket, kocsikat, ekéket nem kellene Baranyából, a csónakokat, vályúkat Bihar megyéből, a kaszanyeleket, favillákat Békésből, a dézsákat, vedreket stb. Gömör megyéből beszerezni. A gazdasági önellátásra (autarkia) irányuló törekvésének akkor adott hangot, amikor a regionális munkamegosztás a nemzeti piac kialakulását készítette elő.

Vedres István javaslatának utóéletéről az 1830—40-es évek erdőtelepítései tájékoztatnak. 1832-ben a választott község támogatta azt a tanácsi előterjesztést, amely a sivány megkötését a homokos térségek kiosztásával kívánta elérni: „magányos személyeknek 30 egész évekre haszonvételre, a fával való azonnali beültetés terhe alatt kiosztassanak — annális inkább, minthogy a közönségnek ezen munka igen költséges és terhes lévén, ha ezt magányos személyek elvállalnák, sok költség {266} megmentetne."363 A tanács Buday Mihályt, a város földmérőjét bízta meg a kiosztásra kerülő siványok feltérképezésével. Időközben a tanács álláspontja módosult, az 1840-es években örökösen engedett át erdőültetésre homokföldet. A szőlőnek kiosztott és eladott földhöz hasonlóan a szerződés megkötésekor a vételár tizedrészét kellett befizetni. A teljes összeget — 6%-os kamattal — 10 év alatt törleszthették. Csupán annyi megkötést tettek, hogy a vételár egészének befizetéséig a vásárolt földet tanácsi jóváhagyás nélkül nem idegeníthették el. 1843-ban Felsőásotthalmon 7-en vásároltak 499,5 holdat erdőtelepítésre (együttesen 4033 Ft-ért), köztük Nyári Antal 217, Korda János pedig 156 holdat vett meg. Az eladások a következő években kiterjedtek Alsóásotthalomra, Madarász-tó térségére és a Szeged környéki szikesekre (Kisszék, Kancsali szék, Kisszék-sós).364

Az egyéni erdőültetések a XIX. század elején már kimutathatók. 1808-ban a subsidium kivetésekor a tanács kimondta: „amely birtokosnak kisebb, vagy nagyobb füzese vagyon, annak esztendei haszonvételét, az önnön szükségére tartott ... fát, s rőzsét se vévén ki, lelke esmérete szerént tartozik feladni."365 A tanács — felsőbb rendeletre — szorgalmazta selyemhernyó tenyésztése céljából az eperfa ültetését. Alsóvároson külön epreskertet hozott létre. A 2,5 holdas csemetekert inspektorának Szilber Györgyöt nevezte ki, aki 1806-ban beszámolt arról, hogy 576 csemetét osztott ki a lakosságnak. Ennek ellenére az eperfa meghonosítása nagyon lassan haladt, mivel „az lakosok is ezen munkához kedvetlenek lévén semmit nem termesztenek és a selyemtenyésztésben nem iparkodnak".366 Az erőfeszítések csak az 1840-es években vezettek nagyobb eredményre, egyrészt a szabadkai és a budai országút mentén ültettek el nagyszámú eperfát, másrészt Wőber főbíró 12 holdas csemetekertjéből befásították az utcákat és a városi házak udvarait.367

A telepítések során a már ismert fajták közül leginkább nyárfát ültettek, de mind nagyobb területet foglalt el az akác. Palugyay Imre szerint a XIX. század közepén Szeged erdei „kanadai, fehér nyárfa, s akáczból állanak".368 Az erdőterület nagyságáról pontos adatok nem maradtak fenn, egyedül a városi közerdők kiterjedését ismerjük. 1850-ben 4086 holdat foglaltak el (2,2%) a 185 227 holdnyi határból. A {267} magántulajdonban levő erdők nagyságára csak későbbi adatok alapján következtethetünk. 1855-ben a szegedi erdők — városiak és magántulajdonban levők — már 7445 holdat tettek ki.369

7. A SZEGEDI TANYÁS GAZDÁLKODÁS

A mezőgazdaság termelőerőit tekintve „a XVIII. század a pusztulást felváltó ígéretes fejlődés korszaka volt".370 Szeged 1787-ben városaink népesség szerinti sorrendjében 21 519 fős lakosságával Debrecen, Pozsony, Buda, Pest és Kecskemét után a 6. helyet foglalta el.371 Nagyszámú szabad munkaerő halmozódott fel, mely Szegeden is ösztönözte a földművelés és kertkultúra kiterjesztését a várostól távolabbi határrészekre. E réteg nagyságát érzékelteti az 1806. évi adókivetés, ekkor 1192 zsellért és 3852 napszámból élőt („munkás személyt") írtak össze.372 A művelt terület 1750-ig csupán a feketeföldi szántókon 5,5-szeresére növekedett 1720-hoz viszonyítva. A szántóföldi növénytermesztés térbeli kiterjedésének itt útját állta az övezetes határhasználat megszilárdulása. A földművelés kiterjesztésének „természetes útja az volt, hogy a szántóterületet a településtől egyre távolabb eső legelőföldek rovására gyarapították".373

A szántógazdálkodás nyomaival már 1732-ben találkozunk a szállásokon: „Hallotta a tanú kicsoda... szántotta és vetette barátok, vagyis Sárkány nevű telekjét."374 Szabó István elsőként figyelt fel arra, hogy Szegeden a szállásokat „a XVIII. század első felében már «telek»-nek, tehát telkesített, szántóművelés alá vett földnek is nevezték".375 Valóban, a testamentumok gyakrabban jelölték teleknek az egyéni kaszálót, mintsem szállásnak:376 „Telek" (1731); „vagyon három telek" (1739); „Lábady Ádám uramtul vett telekem" (1741); „Teleken levő szénám" (1741); „Telek", mely „ősi jószág" (1742); „Teleket és szántó földjeimet" (1746); „Vagyon két telekföldem" (1747); „vagyon egy telekem" (1748); „Két telekem" (1750); „Telekrészem" (1750) stb. {268}

A nagyobb telket birtoklók gyakran nevezték majornak (allodium) kaszálóföldjüket. Losoncz Ferenc egy „telket, avagy szállást és majorhelyt" adott el örökösen Zákányban.377 Valószínűnek tarthatjuk, hogy a legnagyobb szállásokkal (telkekkel) rendelkezők, akik birtokukat majornak, allodiumnak nevezték, elsőként tértek át a szállási földművelésre. Az 1720—30-as évek adóösszeírásai 20 majortulajdonost említenek meg, egyúttal felsorolják a majorokban élő zselléreket is.378

Bél Mátyásnak is feltűntek a majorok 1730-ban: „Reszke a város földjén, a Tiszánál, fél mérfölddel a város alatt terül el, földje kövér és a polgároknak tágas majorságuk van. Sok szegedinek nemcsak ideiglenes, hanem állandó jellegű háza is van benne, úgyhogy falunak vélné az ember."379 A röszkei tanyák korai megjelenését lehetővé tette az, hogy az örökföldeken az egyéni birtoklás nem olvadt fel közös birtoklásban és használatban. A földműves tanyák a szabadkai út mentén épültek fel, s szinte utcát alkottak. Lakóik — a demilitarizálás után — mint bérlő kertészek művelték meg a tulajdonosok földjét. Úgy véljük, hogy a szállásövezet majorjaiban élő zsellérek is bérlők lehettek, akik a tulajdonosokkal kötött szerződés (kontraktus) alapján meghatározott ideig haszonbérben birtokolták a szállásokat (majorokat). Feltevésünket több tényező is alátámasztja, egyrészt a XVIII. század első felében zsellér (inquilinus) név alatt a polgárjoggal nem rendelkező háztulajdonosokat írták össze — ezek kondícióját később inhabitusként adták meg — és a háznélküliekre a subinquilinus, illetve rideg kifejezést használták. Másrészt a XVIII. század közepén már igazolható a bérleti rendszer megléte.380

A szállások (majorok) bérbeadásáról, annak feltételeiről ifj. Babarczy Ferenc 1753-ban kötött szerződése tudósít elsőként.381 Szatymazon levő telkét 5 évre adta bérbe Soreghy Jánosnak és társának, a feltételek között szerepelt a széna lekaszálása, begyűjtése. Az „összerakott és bevontatott" széna felét kötelesek voltak a tulajdonosnak esztendőnként átadni. A szerződés következő pontja így hangzott: „Telkemen, mely tavaszi és őszi szántást, ahol én meg fogom mutatni, tesznek (t.i. a bérlők), mind harmadából fogják tenni." A bérlők innen művelték meg az Öthalomnál levő 6 hold feketeföldi szántót is. A szálláson tartották — „marhának való istálló"-ban — az igásökröket, míg a szilaj jószág „Összetartására" aklok, karámok szolgáltak. A szerződésben kikötötték, hogy a bérlők újabb „épületet, avagy aklot" csak ott emelhetnek, ahol a tulajdonos megengedi. {269}

Nehéz eldönteni, hogy a szállások közül milyen arányt képviseltek a földművelésre áttértek. A szállási épületek jellegéről is keveset tudunk, csupán feltételezhetjük, hogy az állattartás igényeit kiszolgáló kezdetleges építmények (ak-lok, karámok, szárnyékok) mellett szilárd építésű istállók és lakóházak (tanyaházak) álltak. A feketeföldi szántóövezet megléte sokáig fékezte a földművelés kiterjesztését a szállásokra. A kenyérgabona termelésének elsődleges színtere a XIX. század elejéig a feketeföldi szántóövezet maradt. Csupán később, a rozs elterjedésével párhuzamosan helyeződött át a földművelés súlypontja a szállásövezetre.382

A földműveléssel kapcsolatos feladatok ellátása és az igások gondozása szükségessé tette a huzamosabb szállási tartózkodást. Úgy véljük, hogy a XVIII. század közepén a szállások 1/5-én álltak tartósabb épületek. Ezeket jelölhette Kaltschmidt Ábrahám 1747-ben tuguriumoknak (kunyhóknak). Térképén 137 tuguriumot ábrázolt, 72-t az alsóvárosi, 65-öt a felsővárosi határban.383

Három évtizeddel később, 1778-ban készült el Ballá Antal térképe, amelyen feltüntette a szállásokon álló épületeket is. Juhász Antal — a szegedi tanyák kialakulásának jeles kutatója — a térkép alapján a felsővárosi kaszólóövezetben 143, az alsóvárosin 137 szálláson (telken) talált 1 vagy ennél több épületet. 1777-ben Szeged kaszálótulajdonosainak száma 1245 volt, közülük tehát mindössze 280-an (22,4%) rendelkeztek szállási épülettel.384

Az épületek rendeltetéséről 1788-ból maradt fenn az első részletes leírás. Kolb Ferenc tanyaházának beosztása, berendezése nem tért el a városi házakétól, két szobából és egy konyhából állt. A tanyán leltárba vett bútorok, konyhai eszközök stb. állandó kintlakásról tanúskodnak.

Megoszlásuk az épületek száma szerint

{270} A városi ház és a tanya eszközkészletének összevetéséből kitűnik, hogy a mezőgazdasági termeléshez szükséges valamennyi munkaeszköz kikerült a tanyára. Vasas kocsi, vasas szekér, lószán tartozott a szállító eszközökhöz, kiegészítő tartozékként leltárba vettek 2 db szekérre való „vendégoldalt" és „körösztfát". Itt tárolták az ekét és eketaligát, a tüskés boronát, s egyéb munkaeszközöket (kasza, üllő, kalapács, ásó, kapa, fa- és vasvillák stb.). A tanyán számba vett tölgyes fenyődeszkák, lécek, ácsszerszámok (balta, szekerce, szegfúró, fűrész, véső stb.) arról tanúskodnak, hogy a Kolb-tanya ezidőben felújítás, illetve bővítés előtt állt.385

A tanya, mint Kolb Ferencé is volt, egyaránt szolgálta az állattenyésztést és földművelést, s biztosította a munkák zavartalan elvégzéséhez szükséges feltételeket (lakhely, munkaeszközök, igások stb.). Egyúttal rávilágít a városi ház és a tanya kapcsolatára, funkciójának különbségére. A városi ház itt már csupán igazgatási központ, míg a termelés üzemhelye a tanya. A termelőmunkát — miként a XVIII. század első felében — nem a tulajdonos végezte, hanem a tanyán élő bérlő. Kolb Ferenc inventáriuma azért is tanulságos számunkra, mert igazolja a bérleti rendszer folytonosságát. Az 1730-as évek majortulajdonosai között ugyanis szerepel a család egyik tagja, Kolb György.386

Városi tisztviselők, egyházi szervezetek (piaristák, ferencesek) körében általános volt a korszak végéig a bérbeadás. A szegedi tanyásodás és a bérleti rendszer összefüggésére az eddigi kutatások során nem figyeltek fel, jóllehet a szerzők egyöntetű álláspontra jutottak: a tanyák a legnagyobb szállásföldeken tűntek fel legelőször.387 A hatóságok a bérlők és családtagjaik tanyára költözését engedélyezték, egyrészt tisztségviselőik érdekeltsége miatt, másrészt a tanács előtt kötött kontraktusok megfelelő jogi biztosítékot jelentettek a bérbeadónak és a tanácsnak egyaránt.

A bérleti rendszer a XVIII. század utolsó harmadában teljesedett ki, amikor a dohány és a gyapjú iránti kereslet növekedésével összefüggésben a szállásokon megjelentek a dohánykertészek és a juhos gazdák. Az előbbiek közül egy-egy {271} szálláson többen béreltek földet, az utóbbiak viszont egyedül árendálták ki a szállásokat, ahol a tulajdonosok juhaira is gondot viseltek.388

A tanyásodás üteme is ekkor gyorsult fel, olyannyira, hogy a városi tanács a tanyára költözéssel kapcsolatban intézkedésekre kényszerült. 1791-ben megtiltotta, hogy a városi házat üresen hagyják és a szállásokon „cselédestül együtt" hosszabb ideig lakjanak.389

A tiltás ellenére a tavaszi munkák kezdetétől mind többen költöztek ki a szállásokra, ahonnan legfeljebb a vasárnapi misére jöttek be a városba. 1807-ben arról olvashattunk, hogy a Kistelekkel szomszédos szállásokról már nem is a szegedi, hanem a kisteleki templomba jártak.390

A XIX. század első évtizedeiben a tanyai épület már nemcsak a legnagyobb majorok, szállások, kaszáló telkek tartozéka volt, hanem megjelent a kisebb, gyakran néhány holdas szállásokon is. A testamentumok tükrözik azt a folyamatot, amely 1—2 nemzedék alatt elvezetett az örökbirtokok felaprozódásához. A szülőkkel „megosztozott" fiúk kiköltözésével jelentősen megnőtt a tanyán élők száma.391 Az örökösök közül többnyire a szülőtartást vállaló fiúk kapták meg a szállásföldnek azt a részét, ahol a tanyaház állt. A „különvált", tehát önálló gazdálkodást folytató fivérek a nekik jutott örökrészen maguk is tanyát építettek. Amíg a tanyaépítést be nem fejezték, állataikat testvérük tanyáján teleltethették.

Tószegi Kiss János ősi kaszálóját egyenlően osztotta fel öt gyermeke között, de a tanyát csak József nevű fia kapta meg, mivel ő segítette azt felépíteni. Köteles volt azonban fivérének, Györgynek „ezen tanyai épületekben tanyázni és ott arány szerint marháit... is téli időkben bekötni megengedni".392 Csiszár József „mezeigazda" 18, Barna Mihály 24 holdas kaszálóján épített tanyájáról rendelkezett. Az örökösök e kaszáló telkek (szállások) töredékét kapták meg. Csiszár József három fiára egyenként mindössze 6 hold tanyaföld jutott, s az egyik örökrészen tanya állt.393

A szegedi tanyásodás méretéről a korszak végén készült Giba Antal-féle kataszteri térkép tájékoztat (1836—42) :394 {272}

A felsővárosi 1696 kaszáló telek 33%-án, az alsóvárosi 4004 telek 22,5 %-án állt 1 vagy több épület. A kaszáló telkek száma azonban nem fejezi ki a tényleges birtokviszonyokat, hiszen egy-egy tulajdonosnak a határ több részén is volt kaszálója, s ezek közül nem mindegyikre épített tanyát. A tulajdonosok arányára az 1828-as összeírás alapján következtethetünk. A Giba-féle kataszteri felvétel előtti évtized végén a kaszáló tulajdonosok száma és aránya a következő volt:395

A szegedi tanyás gazdálkodás jellemzője, hogy az állattartást és szántóföldi növénytermesztést kertgazdálkodás (szőlő- és gyümölcstermesztés) egészítette ki. A szegedi szőlőhegyek kibontakozása és a tanyásodás közötti összefüggésre Bálint Sándor figyelt fel elsőként. A homoki szőlőhegyek „olyan helyekre települtek — írta —, amelyeket a jószág jól megtrágyázott, tehát a szállásokra. Az így ültetett szőlők megkívánták a gondozást, és ezért állandóbb jellegű hajlék is épült mellettük".396 A „högyek" megjelenését összekapcsolta a szállásövezet benépe-sedésével, sőt, a szőlőtermelést tekintette a tanyásodás kiváltójának: „A hogy összetételű határrészekből kiolvasható mind társadalmi hátterében, mind pedig történeti sorrendjében a szegedi tanyavilág egész benépesedési folyamata."397 Juhász Antal nem fogadta el Bálint Sándor megállapítását, szerinte az első szállási {273} épületek az állattartást szolgálták, nem pedig a szőlőtermelést: „A teleltető szállás volt előbb, mivel a szőlőt telepítő és gondozó embereknek hajlékra volt szükségük, amit a sok kaszálón fölépült állatteleltető istálló vagy külön lakóhelyiség kínált számukra."398

Ugyanakkor egyetértett azzal, hogy a szőlőtelepítés meggyorsította a tanyá-sodást, nem véletlen — mutatott rá —, hogy a szőlőhegyekhez közeli, azokkal határos szállásokon több épület állt 1778-ban, mint a távolabb fekvő kaszáló telkeken.399

A homoki szőlőtelepítés a szállásföldek kaszálásra és szántásra alkalmatlan térségein kezdődött. Az első telepítések a XVIII. század közepére tehetők. Puskás András 1750. évi végrendeletében olvashatunk először „telki szőlő"-ről.400 Ballá Antal 1778-as térképén Felsőváros szállásövezetében 17 családi szőlőt tüntetett fel. Az alsóvárosi szállások között „homoki szőlők" megjelöléssel három szőlőhegy található: „a kiskundorozsmai határon a későbbi Mórahegy, attól délre a Kászonyihegy, még délebbre a Fazekashegy."401

A homoki szőlőhegyek kétféle módon keletkeztek: egyrészt a kezdeményező, elsőként szőlőt ültető családokhoz — akikről a hegyek nevüket kapták — újabb családok társultak, megvásárolták tőlük a másra alkalmatlan homokos térségeket, másrészt az egyéni szállásföldek között gazdátlanul heverő homokbuckákat — amelyek az uralkodó széljárásnak megfelelően ÉNy—DK irányban terültek el — a városi tanács kiosztotta az arra jelentkezők között.

A szőlőtelepítésre eladott magánbirtokokról tudósítanak a következő adatok: „Batancs Antal... egész földjét kiosztotta szőlőknek"; „Kászonyi telekjéből is sok gazdák fölfogtak" homokföldet, s azt „szőlővel beültették".402 Az egyéni földeladásokat 1792-től tanácsi engedélyhez kötötték, így akarták elejét venni a szőlőnek kiosztott földeken mutatkozó „rendetlenségeknek". Az egyéni szállásokon keletkező szőlőhegyeken is „szőlős gazdaságokat" kellett létrehozni, amelyek hegybírókat választottak maguknak. Kötelességeik közé tartozott az utak védelme, felügyeltek a hegyeket körülvevő árkokra, csőszökre stb. Jogukban állt felelősségre vonni azokat, akik mulasztásukkal kárt okoztak a gazdaság többi tagjának.403{274}

A szállásföldeken történő szőlőültetés nagyságrendjét érzékelteti Vedres István és Dugonics Ádám 1811-ben készült jelentése, amelyben feltüntették a szőlőnek kiosztott egyéni szállásokat. 1778-tól 76 új szállási szőlőtelepítést regisztrálhattak; a szőlőterület 73 holdat tett ki.404

A városi tulajdonban levő homokföldek kiosztásáról ugyancsak Vedres István tudósít, aki a tanács megbízásából 1796-ban 900 négyszögöles parcellákat adott el „a Babarczi és Mihályfi szőlőhegye közt levő városi szabad homokból".405 A vásárlókkal egyenként alkudott meg a vételárról, s „szokás szerint ... két esztendőt engedett a vett földek árának befizetésére". Egyúttal azt is jelentette a tanácsnak, hogy a szőlőhegyeket körülvevő ároknak, amely a legelő jószágtól védte a szőlőt, elég széles térséget hagyott, továbbá a szőlőhegyen történő közlekedés biztosítására 14 öl széles utat mért ki „a hegy közepén egész hosszúságban".

A sivány homok eladásával a tanács célja a futóhomok megkötése volt. A homokveszély ugyanis a Duna—Tisza közén a XVIII. század utolsó harmadában és a XIX. század elején minden korábbit felülmúló méreteket öltött. Vedres István 1825-ben Szeged újonnan keletkezett „sivány homokság"-át 10 000 holdra becsülte. A homok terjedésére jellemző, hogy Kecskeméten 1792-ben a határnak még csak 1/6-át, 1806-ban már a felét bontotta el a futóhomok.406

A sivány homok eladása még az 1840-es években is tartott. Az „örökeladási szerződés" szerint a kiosztáskor az árveréssel megállapított vételár tizedrészét kellett kifizetni a tanácsnak, a fennmaradó összeget 6%-os kamattal 10 év alatt törleszthették. A fizetést elmulasztók nemcsak a földet veszítették el, hanem addigi befektetéseiket is (szőlő, épület). 1843-ban két helyen adtak el szőlőnek való homokot: 25-en vásároltak 3294 Ft 24 kr értékben 42 parcellát (1—1 parcella 900 négyszögölnek felelt meg) az ún. „Putyiak hegyén", 106-an 186 parcellát (146 hold) „Kószók tájékán" 7710 Ft-ért. 1844-ben ugyanitt újabb szőlőföldet osztottak ki, de az árverés kiterjedt más határrészekre is, így Balástyára (67,5 hold) és az „Ábrahám Pál malma melletti sivány"-ra (44,3 hold). A vásárlók többsége mindenütt 3/4 holdat vett meg, csupán néhányan szereztek maguknak ennél többet (5—10 parcellát).407

A szegedi szállásövezetben a legnagyobb változást a belterjes szőlőkultúra gyors elterjedése okozta. Juhász Antal az 1836—42-ben készült Giba-féle kataszteri térképet összevetette az 1778-assal: „Alsóváros határában az 1778. évi 3 nagyobb szőlőtelephez képest 56 szőlőhegy, Felsővárosén a 17 db kaszálón elszórt szőlőhöz képest 44 kisebb-nagyobb hegy bontakozott ki" — írja tanulmányában.408

Giba Antal a szőlőhegyi épületeket is feltüntette térképén:

Juhász Antal szerint a 327 szállás közül 70—80 csőszház, kb. 250 pedig szállástanya lehetett. Ezek ugyanis méretükben, elrendezésükben nem tértek el a többi — szőlőhegyen kívüli — szállási épülettől. „Márpedig ha ezek az épületek állattartást szolgáló istállók, színek voltak, akkor nem készülhettek a szőlőhegyek telepítése után, hanem már előtte megvoltak, mint mezei szállások. Ahogy a szőlőtelepítés megindult és körülvette őket, betagolódtak a hegybe, az épületek éppúgy szolgálták tovább a jószágtartást, mint azelőtt, legfeljebb az istállókkal, ólakkal szomszédos szőlő bekerítésére került hamarabb sor, mint más tanyákon." Azt is megfigyelte, hogy „mindegyik tanyaegyüttes több holdas szőlőben, módos gazdák birtokán volt".409

Juhász Antal feltételezését csak részben fogadhatjuk el, véleményünk szerint a szőlőhegyi tanyák többsége a telepítés után keletkezhetett, mégpedig azoknak a szőlőjében, akik egyszerre több hold siványhomokot vásároltak magánbirtokosoktól vagy a városi tanácstól. Nem véletlen az sem, hogy Giba Antal a 100 szőlőhegy közül 46-on egyetlen épületet sem jelzett. Ezek fiatal vagy újosztású szőlőhegyek voltak, ahol az építkezés még nem kezdődött el. A már idézett forrás szerint többen „fogtak fel" homokot Kászonyi telkéből a XVIII. század végén. Fél évszázaddal később Giba Antal a 973 szőlőbirtok közül ugyanitt 93-on jelzett épületet, mégpedig a legnagyobb parcellákon. Ezek rendeltetése elsősorban a szőlő- és bortermeléshez igazodott, a művelést és a helyszínen történő feldolgozást, tárolást biztosították. Lakóik pedig a tulajdonosok által felfogadott kapások, részes művelők, bérlők lehettek. Feltételezésünket alátámasztja Radisevics János 1817-ből fennmaradt inventáriuma, amelyben szerepel egy Kászonyi hegyében levő tanya, ahol 1 — 2 szoba, konyha, kamra beosztású — lakóház, 1 istálló és 1 présház állt. A tanya körül 1500 út szőlő terült el, amely 30 kapásnak, {276} azaz 5 magyar holdnak felelt meg. A vagyonleltár készítésekor Hajós Gergely művelte a szőlőt, mégpedig „felében". Kizárólag szőlőtermesztéssel foglalkozhatott, hiszen a tulajdonos feketeföldi szántóit — ugyancsak feléből — mások művelték meg.410

A szőlőhegyi tanyák tulajdonosait a nagyobb szőlőbirtokkal rendelkezők között kell keresnünk. 1828-ban a szőlőtulajdonosok 38%-a (929 fő) rendelkezett 1 holdnál nagyobb szőlőbirtokkal, ezen belül 217 fő tulajdona meghaladta a 3 holdat:

A szállási és szőlőhegyi tanyákon élő népesség arányára — pontos adatok hiányában — nehéz választ adni. Csak feltételezhetjük, hogy 1790-től mind többen költöztek ki a határba. Ezek között családtagok, szülőkkel megosztozott fiúk egyaránt lehettek. A XIX. század elejétől megszaporodó tanácsi rendelkezések is jelzik a tanyára költözés intenzitását. A kiköltözés felgyorsult az 1820-as évektől, amikor a homoki szőlőkultúra felvirágzott. 1824. április 23-án a tanács elrendelte a városrészek fokozottabb őrzését, mivel a gazdák tavasz kezdetétől késő őszig csak „Isten imádására" jönnek a városba. A 30 házanként kiállított strázsán kívül egész hétre 10—10 vigyázót rendeltek városrészenként a közbiztonság védelmére. A „tizedesek" kötelességévé tették, hogy vasárnaponként hirdessék ki a templom előtt „a tanyákra vagy egyéb külső helyekre menő lakosok" között a szolgálat rendjét.411

A szegedi tanyásodást a szőlőkultúra munkaigényessége mellett elősegítette az is, hogy a tanács sohasem tiltotta meg a városi házzal rendelkezők tanyai kinttartózkodását, így érthető az 1828-as összeírás megjegyzése: a „szegediek leginkább a kaszálóikon laknak". A tiltó rendelkezések azoknak szóltak, akik „még csak az isteni szolgálatokra sem jelennek meg, állandóan a pusztákon laknak, {277} s így a közterheket elkerülik". A tanács emiatt elrendelte, hogy „házaikban mindenkoron olyan férfi lakosokat tartsanak, akik a közterheket a többi lakosokkal együtt arányosan viselik". A tanács a várostól való elszakadást kívánta megakadályozni, amikor megtiltotta a külterületi temetkezést.412

Az 1830-as években jelentős arányt képviseltek azok, „akiknek bent a városban házaik nem lévén szüntelen csekély, öt, hat láncból (holdból, R. I.) álló tanyákon laknak".413 E réteg gyarapodásának akart véget vetni az a tanácsi statútum, amely megtiltotta a 25 holdnál kisebb szállásokon való építkezést. A rendelkezést Reizner János 1834-re datálta, valójában már korábban is érvényben volt, ezt bizonyítja a pusztai alkapitánynak 1832-ben adott instrukció.414 E statútumnak azonban nem tudtak érvényt szerezni, mivel Szegeden a birtokosztályok révén — miként láttuk — számottevő törpebirtok jött létre, s a tanyás gazdálkodás kitéphetetlen gyökereket eresztett az 1830-as évekig. Emellett Szegeden „a városi ház és a tanya közötti szoros kapcsolat, a kétlakiság nem volt olyan tartós, mint más tanyás városokban — itt gyökerezik az is, hogy a következő korszakban a szegedi tanyásodás — Erdei Ferenc kifejezésével — túlfejlődött, vagyis meglazult a város és tanyái között a hagyományszerű kapcsolat, farmtanyák jöttek létre".415

A tanyai népesség 1850-ben a szegedi lakosság 25,5%-át alkotta. Megoszlása a feketeföldi kertészségekben (Röszke, Szentmihálytelek), polgári majorokban (Csávojszky, Baurnfeind, Hódi), szőlőhegyeken és az egykori szállásokon a következő volt :416

{278} A szegedi tanyás gazdálkodásról összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az állattartás terén a XIX. század első felében a szarvasmarha- és lótenyésztés fokozatosan visszaesett, míg a juh- és sertéstartás egyre nagyobb gazdasági jelentőségre tett szert, s tömeges árutermelő jelleget öltött. A fejlődést nem is az állattenyésztés, hanem a szállásokon (tanyákon) elterjedő, mind nagyobb területet elfoglaló szántóföldi gazdálkodás (gabontermesztés, kapásnövény-kultúra: dohány, kukorica, burgonya) és a belterjes szőlő- és gyümölcstermesztés jelezte. Szeged tanyás gazdálkodása korszakunkban azokhoz a Duna—Tisza közi városokéhoz (Szabadka, Kiskunhalas, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd) állt közelebb, ahol gabonatermeléssel vegyes kertes gazdálkodást folytattak. Egyúttal azonban hozzá kell tennünk azt is — miként Für Lajos írja —, hogy „a jelzett települések határában sem volt... valamennyi tanya kertkultúrás, a határok egy részén kimondottan állattenyésztő tanyákat találhatunk csupán... kevesebb volt az olyan tanyák száma, amelyeknek termelése kizárólagosan e kertkultúrára specializálódott volna". Az tény viszont, hogy e régióban volt a tanyára költözés a legintenzívebb, itt a tanyások, bérlők, részes művelők, kertészek, kapások stb. mellett jelentős volt a tanyára húzódó családtagok, gazdák száma is.417

8. ÚRBÉRES JOBBÁGYOK. SZERZŐDÉSES ÉS BÉRLŐ KERTÉSZEK TÁPÉ ÉS KISTELEK

Szeged saját terrénumán két jobbágyközséget találunk, a török hódoltság alatt is népes Tápét és az 1776-ban alapított Kisteleket. Mindkét község egészen 1848-ig, a jobbágyfelszabadításig Szeged birtoka maradt. 1781-től 50 évig Szeged {279} földesúri joghatósága alá került a szőregi uradalom, amelyben eltérő jogállású népesség élt.

Szőreget, Gyálát és Újszentivánt úrbéres jobbágyok „lakták", Rabé és Térvár lakói örökbirtokkal rendelkező szerződéses (kontraktualista) vagy „örökös" kertészeknek számítottak. Ószentivánra pedig bérlő (árendás) kertészek kerültek az 1780-as években. Újszeged lakóit e fenti kategóriák egyikébe sem sorolhatjuk, az itt letelepülők a házhelyükön kívül más földet (külsőséget) nem kaptak, helyzetük a házas zsellérekéhez hasonlított: házuk után cenzust fizettek, és meghatározott számú gyalogrobottal tartoztak, amelyet közmunka formájában — a töltések, utak, hidak karbantartásánál stb. — használtak fel.418

A tápéiak az 1724-es szerződés szerint egy összegben (170 Ft) megválthatták földesúri terheiket, fél éven át (Szent Györgytől Szent Mihály-napig) élhettek az italmérés (kocsmáitatás) jogával. Szeged ugyanakkor nem engedte át a szőregi töltés és tiszai híd felépítéséig (1785—92) a révjövedelmet, amely jelentős bevételi forrásnak bizonyult. Az 1757-ben kötött úrbéri egyezmény kimondta, hogy a bíró, jegyző és esküdtek választása mindig a tanács beleegyezésével és képviselőinek jelenlétében történhet. Ekkor 105 telkes jobbágy és 20 zsellér família élt Tápén, s az úrbéri terhek megváltásaként 351 Ft 5 dénárt fizettek.419

A falu határának nagyobbik részét művelésre alkalmatlan nádasok, „vízjárta" földek alkották. Az 1776. évi úrbérrendezéskor mindössze 13 úrbéres telket tudtak kialakítani. Egy-egy telekhez 38 hold szántó és 22 kaszás rét tartozott. Ekkor sokan elveszítették földjüket, mivel a végrehajtás során a teherviselésre képes családok között osztották ki a 494 hold szántót és a 286 hold kaszálót. Még így sem találunk egésztelkes jobbágyokat a faluban; a 34 telkes jobbágy mellett ugyanakkor 129 házas zsellért és 15 háznélkülit vettek fel az úrbéri tabellára. A földnélküliség mindvégig a társadalmi feszültségek kiváltó oka maradt; miközben a népességszáma 1786-tól (1146 fő) 1850-ig 1984-re emelkedett, az országosnál is kedvezőtlenebbül alakult a nincstelen zsellérek aránya.420

A földnélküliek megélhetéséről a választott község jegyzőkönyve őrizte meg a következőket: „a tápai lakosok egyedül csak halászatból, gyékényszövésből és földjeiknek igen kevés volta miatt a bánátusi részeken termeszteni szokott gabona {280} learatásából" szerzik kenyerüket.421 Az 1831. évi kolerajárvány miatt nem hagyhatták el falujukat, ezért a földesúri terhek megváltásáért fizetett összeg negyedének elengedését kérték.

A zsellérréteg gyarapodásával párhuzamosan emelkedett a váltság összege:

A fenti összeget évi négy részletben — negyedévenként — kellett befizetni a városi pénztárnak. Amennyiben a falu élni kívánt a kisebb királyi haszonvételekkel (dézsma, kocsma, mészárszék, halászat), külön szerződéssel magához válthatta. 1796-ban e címen 300 Ft esztendei árendát fizetett, a tápéi rév ingyenes használatáért pedig 200 Ft-ot. A beneficiumok bérletére szegedi polgárok is vállalkoztak, s magasabb árajánlatukkal hozzájárultak az árenda összegének emelkedéséhez. 1814-ben a választott község kimondta: „ezen helység az uradalmi beneficiumokért ezután 3500 forintokat fizessen esztendőnként".422 1828-ban az említett testület hajlott arra, hogy a szőregi uradalom helységeihez hasonlóan Tápén és Kisteleken is bevezeti a magánbérlést, mivel „a nemes városnak sokkal nagyobb jövedelmet és hasznot hajthatnának". 1835-ben 8000 Ft-ért akarta Tápénak átengedni az úrbéri és regálé jövedelmeket, de a község csak 6000 Ft-ot ajánlott esztendőnként. A magánbérlők között akadt viszont olyan jelentkező, aki 10 000 Ft-ot ígért. A királyi kamara azonban nem engedélyezte a licitálással egybekötött bérleti rendszer bevezetését, mivel a jobbágyok megnyomorításától tartott. Végül is a község nyerte el a beneficiumok használatának jogát. A szegedi cívisek szemléletét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a vízáradásos éveket is jótékonynak tekintették, mivel a tápéiak — véleményük szerint — a halászatból, gyékény- és nádvágásból, továbbá a tiszai komp használatából „elegendő jövedelmet" szerezhettek.423

Fokozta a tápéiak elégedetlenségét a legelő és rét egy részének elvesztése. Az úrbérrendezéskor a legelők közös (földesúri és jobbágyi) használatban maradtak. Szeged — elegendő legelője lévén — 1836-ig nem élt ezzel a jogával, a tápéi legelőt átengedte jobbágyainak. Az 1832—36. évi országgyűlés — a legelő és rét aránytalan használatából eredő panaszok megszüntetése és a gazdálkodás elősegítése érdekében — szabályozta a legelő elkülönítésének módját. Szeged élt a lehetőséggel, s midőn a tápéiak robotjával sikerült kiszárítani és szántásra is alkalmassá tenni a legelőt, „megindította a legelő elkülönítési pert, kiszakította magának Kémes nagyobbik részét, s a legelőnek egy másik darabját közvetlenül a falu alatt, amivel a falu terjeszkedését... meggátolta".424 Erdő hiányában a falu lakosságát a nádlás joga illette meg, a nádasokról viszont az úrbéri rendelet akként intézkedett, hogy kiszárításuk esetén jobbágyi haszonvételük megszűnik. A Maros szabályozásakor átvágták a Marostő nagy kanyarját, s megindulhatott „a magasabban fekvő részeken a szántóföldi művelés, a mélyebben fekvő részek nádasból kaszálókká alakultak át". Szeged igényt tartott erre a területre, s a hosszadalmas per végül is Szeged javára zárult le.425

Kistelek telepítésével a központi kormányszerveket kettős cél vezérelte, egyfelől az állami adóalapot kívánták növelni, másfelől pedig a postaútként használt budai országút biztonságát. A kamara rendeletére 100 jobbágyteleknek megfelelő szántót, kaszálót (1—1 telek 38 hold szántóból és 22 kaszás rétből állt) és elegendő legelőt kellett a letelepülőknek átengedni.426

A kisteleki jobbágyok helyzetét alapvetően meghatározta az a körülmény, hogy a telepítésre Mária Terézia 1767. évi úrbéri rendelete után került sor. A jobbágyoknak az urbárium előírásai szerint kellett vállalniok a földesúri terheket, annyi könnyítést kaptak, hogy úrbéri szolgáltatásaikat pénzen megválthatták. A megváltás feltételeiről az évenként megújított szerződések tájékoztatnak.427

A terhek fokozódását bizonyítja, hogy 1790-ben 1 napi robot fejében 8,5, 1810-ben 15 kr-t kértek, továbbá emelkedett a természetben lerótt robot aránya. 1790-ben az egésztelkeseknek 1—1, a töredéktelkeseknek és házas zselléreknek {282} 0,5—0,5 napot kellett ledolgozniuk. 1810-ben egy-egy egésztelkestől már 16, háromnegyedtelkestől 12, féltelkestől 8, negyedtelkestől 4, a házas zsellérektől (18 napból) 12, a háznélküli zsellérektől (12 napból) 8 napot követeltek természetben. A váltságösszeg első részletét április 24-ig, a másodikat szeptember 29-ig kellett befizetni. A megváltási összeg fokozatosan emelkedett:428

A földesúri jövedelmek jelentős hányadát alkották a beneficiumok bérbeadásából származó bevételek. A bárány- és gabonadézsma utáni jövedelem 1810-ben már meghaladta az úrbéres szolgáltatások megváltásáért fizetett összeget (3800, illetve 3068 Ft). Ehhez járult még az ital- és húsmérés árendája, amely 1811-ben elérte az 1000 Ft-ot.429

A kisteleki jobbágyok társadalmi helyzetéről a következő adatok tájékoztatnak:430

A jobbágyság differenciálódását kettős tendencia jelzi, egyfelől 1848-ig erőteljessé vált a birtokkoncentrálódás, másfelől hatalmasra nőtt a zsellérek rétege. Míg 1784-ben a telkesek alkották az úrbéres népesség 84,3 %-át, addig 1848-ban a zsellérek érték el ezt az arányt (81,7%).

Az elzselléresedésben közrejátszott az is, hogy Kisteleken nem engedélyezték az egynegyed telkek további felosztását. Döntőbbnek tekinthetjük azonban a város birtokpolitikáját. A kényszerből telepített község úrbéres földállományát 1848-ig nem növelte, így Kisteleken is „folytonosan gyarapodott a földhöz már nem jutó zsellérség száma".431 A feszültséget tovább növelte Szeged, amikor a telepítéskor úrbéresként fel nem vállalt 6 sessiót allodiálisnak minősítette, s mint „füstpénz nélküli" földet adta bérbe. A bérlők között a község módosabb jobbágyai és a kommunitás mellett megyei tisztviselőket is találunk. A jobbágyok hiába törekedtek az allodiálisnak minősített telkek úrbéresítésére, Szeged nem teljesítette a kérést.432

A SZŐREGl URADALOM

Szeged és a szőregi uradalom községeinek története olyan periódusban fonódott össze, amikor Magyarországon megkezdődött a feudalizmus bomlása és a tőkés viszonyok erőteljesebb térhódítása. A várostörténeti kutatás éppen ezért nem nélkülözheti Szeged és a földesúri joghatósága alá tartozó községek gazdasági-társadalmi helyzetének vizsgálatát. Erre inspirált bennünket az a körülmény, hogy az elmúlt évtizedben megjelent a város két jobbágyközségének (Tápé, Kistelek) monográfiája, miközben — Szőreg kivételével — érdemtelenül háttérbe szorult Szeged bánsági érdekeltségének kutatása.433

Szeged 1781-ben nemzetiségi összetételét és jogállását tekintve vegyes népesség felett szerezte meg a földesúri joghatóságot. A török kiűzésekor is lakott Gyála, továbbá az 1730-as években újratelepült Szőreg és Szentiván lakosságának túlnyomó többségét szerb etnikum alkotta. A XVIII. század második felében újjáéledő Rabé és Térvár viszont kizárólag magyar népességnek — Szegedről kiköltözött magyaroknak és néhány elmagyarosodott katolikus délszláv (sokac) családnak — adott otthont. Újszeged áradásoktól sújtott földjén magyarok, szerbek és németek egyaránt megtelepedtek.434 {283}

A népesség számszerű gyarapodását három időmetszet érzékelteti:435

Az 1785. évi lélekösszeírás feltünteti a népesség vallási megoszlását, segítségével következtethetünk a nemzetiségi arányokra. Jóllehet az összeírás nem tesz különbséget görögkeleti szerbek vagy románok, katolikus magyarok (németek) vagy délszlávok között, mégis alkalmas arra, hogy a nemzetiségi megoszlást hozzávetőlegesen meghatározzuk. Segítségünkre van Torontál megye 1787-ben készült kimutatása, amely a nyelvhasználatot tünteti fel helységenként: Gyála és Szőreg a vegyes ajkú (szerb, magyar), Újszentiván a szerb, Rabé és Térvár a magyar nyelvű községek sorába tartozott. Összehasonlításul Fényes Elek adatait használtuk fel.436

Szőregen görögkeleti és katolikus parókia is működött, Gyálán és Újszent-ivánon csak görögkeleti. Az itt élő katolikus kisebbség, valamint Térvár, Rabé, Ószentiván, továbbá Újszeged katolikusai a közeli szőregi anyaegyházhoz tartoztak.437

Az úrbéres községek gazdálkodásának kereteit az 1780. évi úrbérrendezés során szabályozták. Ekkor mérték ki véglegesen a jobbágyok telki állományát (constitutivum sessionale), illetve egységesítették a földesúri szolgáltatásokat. A bánsági úrbéri rendelet — eltérően az 1767. évitől — a föld minőségétől függetlenül, egységesen határozta meg a belső és külső telkek nagyságát. {284} Különbség mutatkozott annyiban is, hogy a résztelki állományt (fél-, negyed-, nyolcadtelek) nem az egésztelekhez arányosítva állapították meg:438

{286} Az 1767. évi rendelet a legelőt a földesúr és jobbágyai közös használatában hagyta, a szántó mellett csupán a rét nagyságát szabályozta. A Torontál megyével határos Bács, Csongrád és Csanád megyékben egy-egy egésztelek után 20—22 kaszásban állapították meg a jobbágyok „járandóságát". Az 1780. évi rendelet viszont a rét mellett meghatározta a jobbágyokat illető legelőterületet is. A közös legelőből az egésztelkesek járandósága 3, a féltelkeseké 2, a negyed- és nyolcadtelkeseké pedig 1 kat. hold volt. A szőregi uradalomban az úrbéres földállomány 211 egész és 5/8 teleknek felelt meg 1780-ban, ebből Szőregre 75 7/8, Gyálára 107 7/8, Újszentivánra 27 7/8 sessio jutott.439

Az úrbéres jobbágyföld kimérésével fennmaradó „feleslegföldet" — bánsági elnevezéssel „Überland"-ot — majorságinak (allodiális) minősítették. E kategóriába sorolták a halastavakat, a nád- és gyékény vágásra alkalmas mocsaras határrészeket, a legeltetéssel és „réti széna" kaszálásával hasznosítható „vízjárta föl-dek"-et, a belőlük kiemelkedő térségeket („szigetek", „hátságok"), ahol a telki állományon kívüli szőlőhegyek terültekel. Az Überlandon keletkeztek a jobbágyi szorgalommal müvelhetővé tett ún. indusztriális telkek is. A feleslegföld nagyságáról Szőreg adatai tájékoztatnak bennünket: 1780-ban 7198 kat. holdat foglalt el, ebből közepes minőségűnek számított 345, rossznak 3243, mocsarasnak 3610 hold. Gyála és Újszentiván feleslegföldjének kiterjedését érzékelteti a következő adat: belőle szakították ki 1808-ban a Vedres Istvánnak átengedett — 3569 holdnyi — határrészt, a későbbi Vedresházát.440

Az úrbéres községek által hasznosított földterület művelési ágankénti megoszlása 1782-ben így alakult:441

{287} Miként említettük, a dohánykertészek kis területen gazdálkodhattak. 1780-ban a 24 rabéi háztartás 69,5 hold szántót, 245,1 hold rétet és legelőt, valamint 152,8 hold nádas, mocsaras térséget birtokolt. A 14 térvári háztartás 70,6 hold „dohányföldet" müveit, amelyhez legelő és rét címén 286 hold föld tartozott. Hasonló arányokat figyelhetünk meg a törökkanizsai járás többi dohánykertész településénél is. A 9 kertész község (Rabé, Térvár, Újbéba, Dedenyszeg, Porgány, Magyarkeresztúr, Ladány, Újoroszlámos, Klárafalva) 175 adózója együttesen 3392,4 hold felett rendelkezett. A telken kívüli állományként számontartott földterület 38,4%-át (1301,3 hold) foglalta el a rét és a legelő s mindössze 17,3%-át (586,6 hold) a szántó, míg a többi vízállásos térség volt.442

A három úrbéres községben az 5199 hold szántót háromnyomásos rendszerben művelték, így a mindenkori vetésterület a szántó kétharmadának felelt meg. A vetésterület nagy részét a gabonafélék foglalták el, az első nyomásba kerültek az ősziek (tiszta búza, kétszeres), a másodikba a tavaszi kalászosok (árpa, zab), de itt kapott helyet a kukorica is. A dohány fokozatosan terjedt el a tavasziak nyomásában, előzőleg indusztriális földön termesztették. A zöldségfélék (lencse, borsó, bab), az ipari növények közül a kender és a repce külön kiszakított határrészekre került.443

Az úrbéres községek vetésszerkezete 1787-ben jól tükrözi a kalászosok egyeduralmát :444

{288} A terméseredményeket illetően az 1828-as országos összeírás megemlíti, hogy Szőregen több év átlagában 3—4-szeres, Gyálán és Újszentivánon 4—5-szörös volt a maghozam. Ez az átlag természetesen szélsőséges értékeket takar, jó esztendőkben, amikor elmaradtak az áradások és az időjárás is kedvezett, 7—8-szoros termést takaríthattak be, aszályos vagy árvizes években az elvetett magnál alig termett több. 1788 februárjában több család gabonát kért Szegedtől, mivel „olyannyira megfogyott a gabonájok, hogy nincs mit enni" — írták beadványukban.445 Gyálán 12, Újszentivánon 3, Szőregen 25 családot, együttesen 98 főt fenyegetett a „kenyérhiány". 1790 szeptemberében — közvetlenül a nyomtatás után — 33 gyálai jobbágy 100 köböl búzát kért a szegedi tanácstól őszi vetésre, „különben meddőn maradnak szántó földjeik". Rossz volt a termés 1794-ben is, ekkor Szőregen 115-en, Újszentivánon 47-en, Gyálán 46-an maradtak élelem és vetőmag nélkül.446 A szűk esztendőről a szőregiek 1795-ben így írtak: „a nagy szárazság miatt oly kevés gabona termett határunkban, hogy nyomtatás végéig könnyen eléltük, kivéve néhány vagyonosabb gazdákat..., akiknek marhái és egyéb jószágai valának, kenyér szüksége miatt legkisebb áron eladni kénytelenek voltunk azokat, és arra jutottunk sokan és számosan, hogy mindenféle marháinkból kipusztultunk."447

A dohánykertészek maguk is termesztettek gabonát, de olyan kis mértékben, hogy saját szükségletüket sem tudták kielégíteni. Az ószentivániak a XIX. század első éveiben (1801—1806) 94 kat. hold dohányföldet és 36 hold „búza alá való földet" béreltek az uradalomtól; gabonatermésük után „átaljában" évi 16 pozsonyi mérő gabonadézsmával tartoztak. Hasonló nagyságrendre utal az 1828-as összeírás Rabé és Térvár esetében is. Az előbbinél 46,8, az utóbbinál 47 hold volt a vetésterület, egy-egy kertészre átlagosan 1,8 illetve 3,3 hold esett.448 A gabonahiány {289} miatt fellépő drágaság gyakran kritikus helyzetet teremtett, miként 1794-ben, amikor 17 térvári, 22 rabéi és 49 ószentiváni kertész kért gabona- illetve pénzsegélyt az uradalom akkori bérlőjétől. Róth József „teljesítette" a kérést, de „folyó áron" — a búza köblét 6, az árpáét 7, a kukoricáét pedig 8 Ft-ért — osztotta ki közöttük a gabonát. A kölcsönt készpénzben kellett visszafizetniök. A tetemes összeget nem tudták a következő évben törleszteni, ezért a bérlő — a restancia behajtására — lefoglalta dohánytermésüket.449

A dohány térhódítása — Szegedhez hasonlóan — a szőlő rovására is történhetett. 1808-ban a gyálaiak beszámoltak arról, hogy „némely lakosok, a szőlőnek osztatott földjüket be nem ültették szőlővesszőkkel, hanem dohányt termesztenek benne".450

Az úrbéres községek dohánytermésének nagyságrendjéről szórványos adatok maradtak fenn. 1787-ben Gyálán 340, Szőregen 180, Űjszentivánon 140 mázsa dohány termett. 1791-ben a három község jobbágyaitól 36 mázsa és 13 font dézs-madohányt szedtek be. A dohánytermesztés méreteire következtethetünk a sző-regi adatok alapján. 1837-ben 229 főt írtak össze, ezek együttesen 39 511 „dohánykötéllel" rendelkeztek. Az összeírást az tette indokolttá, hogy a község kölcsönt vett fel, s ennek fejében lekötötte a várható dohánytermést. A pontos számbavétellel akarták megelőzni az egyéni dohányértékesítést. Egy 1838-as irat szerint 52 szőregi dohánykertész 17 954 Ft előleget vett fel, de a dohány leadásakor csak 12 555 Ft-ot tudott visszafizetni, adós maradt a kereskedőnek a következő évi számadásig 5399 Ft-tal.451

A dohánykertészek közül az ószentivániak termésadatait ismerjük. 1801— 1806 között 94 holdon termesztettek dohányt, s átlagosan évi 860 mázsa termést takarítottak be.452 {289}

A tiszta jövedelem mértékére következtethetünk az 1840-es évek adataiból, ekkor Torontál megyében 1 hold termelési költségét 92 Ft-ra tették, a tiszta bevételt pedig — 10,5 mázsás átlagterméssel és 16 Ft-os árral számolva — 75 váltó Ft-ra. A dohánytermesztésből származó hasznot azonban meg kellett osztani a földesúrral, illetve magánbérlőkkel, akik a kertészek szorgalmát sújtó dézsma révén jelentős jövedelemhez jutottak. 1801—1806 között Ószentiván bérlője, Biringer Mátyás csupán a dézsmadohányból 5792 Ft 48 kr bevételt számolhatott el. A kereskedők pedig a termést lekötő előlegkölcsönnel csökkentették a kertészek tiszta jövedelmét.453

Az úrbéres községekben a rét és a legelő együttesen a művelési ágak között 30%-os részesedést mutatott. A rendelkezésre álló rét és legelő nem bizonyult elegendőnek, ezért valamennyi község — úrbéres és dohánykertész egyaránt — arra kényszerült, hogy feleslegföldet vegyen bérbe az uradalomtól. 1782-ben Szőreg 300, Újszentiván 210, Gyála pedig 700 Ft-ot fizetett az Überlandért. Hamarosan kérték az árenda mérséklését, mivel az árvíz miatt „sem szénakaszálással, sem marhalegeltetéssel hasznát nem vehetik". Az újszentivániak kérelmükben rávilágítanak a bérelt Überland hasznosításának egyéb módjaira is: „reményiettük, hogy a nádiásnak valamely hasznát fogjuk venni, de ez is az árvíz által megrontatott."454

A térvári kertészek 1782-ben 420, a rábéiak 380 Ft-ot fizettek az Überlandért. Az utóbbiak 1795-ben azt sérelmezték a szegedi tanácshoz írott levelükben, hogy „az árendánk minden esztendőben nagyobbodik". Ennek okát a magánbérlő „telhetetlenségében" látták. A térváriak ugyancsak megemlítették, hogy amíg a város közvetlen kezelésében tartotta az uradalmat, addig 400 Ft bérleti összeget fizettek évente, amióta Blahó Pál lett az árendátoruk (1791-től), a bérösszeget felemelte 550 Ft-ra, 1795-től pedig 1000 Ft-ot kért tőlük.455

A bérelt legelő az állattenyésztés nélkülözhetetlen színtere maradt. A magánbérlők kihasználták a jobbágyok, kertészek kényszerű helyzetét, gyakran változtattak a bérleti feltételeken. Alkalmanként az úrbéres és bérelt legelők tartósan víz alá kerültek, ilyenkor — miként 1792-ben, 1816-ban és 1830-ban — Szeged mentette meg alattvalói állatait az elpusztulástól, pásztorbér fejében engedélyezte a legeltetést a szegedi pusztán.456

Az állattenyésztés méreteire következtethetünk az alábbi adatokból: 1808-ban Szőregen és Gyálán 60—60, Újszentivánon 30 bárány esett a bérlőknek dézs-mába, ugyanekkor Szőregen és Gyálán egyaránt 2000 db-os „marhaállomány"-nyal {291} számoltak. 1809-ben 12 gyálai bérelte ki 10 000 Ft-ért azt az „Überland földet, azaz marhajárási pusztát", amely a Tisza partján terült el, Szentpéterrel és Röszkével szemben. Korábban az egész falu bérelte, a többség azonban elállt a bérléstől, mert nem rendelkezett „göbölyös" marhával, csak vonóssal (igással), ez pedig a nyomáson is elfért. Az említett 12 jobbágy marhahizlalással és -kereskedéssel foglalkozott: „ők szokás szerént az ejectatio (kivetés, R. I.) után meddő s göbölyös marhákat tartanak vásártúl fogva vásárig, ezekre soha nem contribuálnak (adóznak) a falu kasszájába."457

1828-ban az állattulajdonosok megoszlása a következőképpen alakult:

Valamennyi úrbéres községben 1781 előtt meghonosodott a szőlőtermesztés. A szőlőhegyek a szorgalmi földön keletkeztek. Együttesen 1782-ben a művelési ágak között 3,5%-ot jelentettek (280,3 kh). Az úrbéri rendelet szellemében a szőlőheggyel (promontorium) rendelkező községek fél évig — Szent Mihálytól Szent György-napig — élhettek a kocsmáitatás jogával, miközben a földesúri italmérés sem szünetelt. 1781-től minden községben szerepel a kocsmák bérlője — többnyire egy-egy szegedi cívis —, aki meghatározott árenda ellenében szerzett jogot a földesúri italmérés gyakorlására. A rövid lejáratú (1—3 éves) szerződések itt is közrejátszottak abban, hogy a bérösszeg állandóan emelkedett.458

1784-ben 244, 1791-ben 168, 1808-ban 395 akó dézsmabort szedtek be a három úrbéres községben. A szőlőbirtokosok száma 1786-ban Szőregen 114, Gyá-lán 94 volt. Az előbbiek együttesen 1845, az utóbbiak 1223 akó bort szűrtek el. {292}

A szőlőterület nagysága tulajdonosonként néhány száz négyszögöltől 1—2 holdig terjedt. A legnagyobb birtokosok Szőregen találhatók, ahol Papp Dániel 190, Róth József 130, Arszó Miletin 70 urna után fizette a dézsmát.459

A szőlőterület uradalmi szinten változatlan maradt 1828-ig, községenként azonban eltérések figyelhetők meg: Szőregen valamelyest csökkent 1782-höz viszonyítva (3,2 kh), Gyálán és Újszentivánon pedig nőtt (3,1, illetve 0,3 kh):

A szőlőbirtokosok többsége saját fogyasztásra termesztett szőlőt, csupán töredéke, köztük néhány bérlő, kapcsolódott be az áruforgalomba. A magánbérlők részint a dézsmabort, részint saját termésüket mérték ki az uradalom községeiben.

Az uradalom népességének túlnyomó többsége a mezőgazdaságból élt meg, csupán elenyésző hányada foglalkozott iparral. Egyedül Újszeged lakosairól említi meg az 1828-as összeírás, hogy nagy részük iparral és napszámmal keresi kenyerét. Ennek ellenére a kézművesek száma és aránya az uradalom egészét tekintve alacsony maradt: 1782-ben a 499 családfő 3%-a (15 fő), 1828-ban az összeírtak (1039 fő) 2,9%-a (31 fő) tartozott az iparosok közé. A szerény kézművesiparhoz háziipar is társult, a szövésen kívül igen elterjedt a pálinkafőzés. 1808-ban 52 kazán után fizették a taksát a földesúrnak. Az uradalom lakossága alapvető szükségleteit a közeli Szegeden szerezte be, 1796-tól pedig egyre inkább az újszegedi piacon. Szeged ugyanis, amikor 5000 Ft ellenében mezővárosi rangra emeltette, megszerezte „mind a piaci, mind pedig a vásári privilégiumot is". A szárazföldi úton is elérhető Újszeged gyors gyarapodásnak indult. Ezt bizonyítja, hogy az uradalom újszegedi jövedelme az 1780. évi 32 Ft 31 kr-ról 1806-ig — többek között a letelepedő iparosok, többnyire zsidó kereskedők adója, a piaci és vásári bevételek, továbbá az ital- és húsmérés révén — 2356 Ft-ra emelkedett.460

Az úrbéres községekben a rétegződés alapja a földbirtoklás volt, már az úrbérrendezés előtti időszakban jobbágynak az számított, aki földművelést folytatott. A földbirtoklás egy-egy család vagyoni helyzetétől függött, az igásokkal nem rendelkezők, mivel földet nem művelhettek, a zsellérek csoportjába tartoztak. Természetesen telkesek is válhattak zsellérekké, különösen egy-egy természeti csapást követően.

A szőregi uradalom jobbágyságának jogi értelemben vett rétegződése az úrbérrendezés évében a következőképpen alakult:

Ha a fenti számokat szembesítjük az 1786. évi országos és Torontál megyei adatokkal, akkor az országosnál kedvezőbb helyzet mutatható ki a telkes—zsellér arányt illetően (66,6—33,4%), Torontál megyét tekintve viszont rosszabb (86,4— 13,6%).

A következő évtizedekben a zselléresedés üteme felgyorsult: 1806-ig a házas zsellérek létszáma Szőregen 35-ről 94-re, Gyálán 21-ről 45-re, Ujszentivanon pedig 4-ről 15-re emelkedett. Ebben alapvetően közrejátszott az a körülmény, hogy — miként országosan — a népesség növekedésének természetes folyamata nem párosult az úrbéres föld arányos gyarapodásával.461 Az úrbérrendezéskor ugyanis az uradalom területén véglegesen elkülönítették egymástól az úrbéres és allodiá-lis földet; a zsellérek és letelepedők 1780-tól úrbéres telekhez csak akkor juthattak, ha vállalni tudták az elhagyott sessiók megművelését és a földesúri szolgáltatások teljesítését. Eleinte adódott is számukra lehetőség, de kevésbé tudtak élni vele. 1791 után az uradalom bérlői az üres telkeket vagy megtartották maguknak, s ott robottal gabonát termesztettek, vagy kiosztották a jobbágyok között, {294} de olyan magasra szabták egy-egy telek árendáját, hogy azt csak a módosabbak fizethették meg.462

A zsellérek földszerzésének szinte egyetlen járható útja az überlandiális földek bérlete volt. Ezekhez az úrbérestől eltérő feltételekkel juthattak, holdanként — a föld minőségétől függően — 15—20—30 krajcár bért fizettek.463 így jöhettek létre a jobbágyi szorgalomról elnevezett indusztriális telkek, nagyságuk azonban nem vetekedhetett az úrbéres telkekével. Többnyire 1—2 holdas parcellákról lehetett szó, kivételnek számítottak az ennél nagyobb telkek. 1780-ban Szőregen az egész „indusztrialitás" 34 holdnak (1 egész úrbéres teleknek) felelt meg, hasonló nagyságrendet képviselt Gyálán és Újszentivánon is.464

A XVIII. század végén fellépő gabonakonjunktúra arra ösztönözte a magánbérlőket, hogy az Überland hátasabb térségeit maguknak lefoglalják, s ott gabonát termesszenek. Földfoglalásuk elsősorban a zselléreket sújtotta, ezért a földnélküliség mindhárom községben a társadalmi ellentmondások kiéleződéséhez vezetett. Ez egyfelől a zsellérek arányának kedvezőtlen alakulásában jutott kifejezésre, másfelől pedig az árutermelésben érdekelt jobbágyok és „telhetetlen bérlők" közötti összeütközésekben. E harc mozzanatairól a Szegedhez írott jobbágylevelek számolnak be :465 dézsmáláskor a „javát" vették ki; aratáskor nem engedélyezték a dézsmálás előtti nyomtatást, a jobbágyokra rákényszerítették saját gabonájukat, „rosta alját és poros, szemetes búzát" adtak kölcsön, de helyette tiszta búzát követeltek; pontatlanul vezették a robotnapok nyilvántartását, emiatt — különösen aratáskor és szénakaszáláskor — „túlrobotoltatták" őket; mértéktelenül megemelték az überlandiális legelők árendáját, megkisebbítették azokat; a tartozások behajtására megtiltották dohánytermésük közvetlen értékesítését, vagy lefoglalták a kereskedőktől az érte járó pénzt.

A jobbágytársadalom struktúrájában bekövetkezett változásokról az 1828-as összeírás tájékoztat:

A jobbágyok jogi rétegződése természetesen nem tükrözi a tényleges gazdasági-társadalmi helyzetet, hiszen a földbirtokláson kívül számos tényező befolyásolhatta azt. A zsellérek közül néhányan a bérelt közlegelőre alapozott állattenyésztéssel elérhették a telkesek életszínvonalát. Többek között a gyálai Steve Plavcsin házas zsellérként 5 igásökörrel, 2 kocsislóval, 1 tehénnel, 10 birkával és 2 sertéssel rendelkezett 1828-ban, Arzén Kuzmanov pedig az 5 igásökrön, 2 kocsislovon kívül 1300 négyszögöl szőlőt is birtokolt. Ugyanakkor a féltelkes Avram Sztojkin háztartásából hiányoztak az igások, csupán 5 db juh és 1 sertés képezte tulajdonát, szőlőbirtoka sem haladta meg a 200 négyszögölt. {295}

A zsellérek vagyoni helyzetéről egyrészt az ingatlanbirtoklás, másrészt az állatállomány alapján győződhetünk meg. A három községben összeírt 411 zsellérből 57-nek volt szőlője, köztük 6 háznélkülit is találunk, 34-en igásökör-tulajdonosnak, 213-an (51,8%) kocsisló-tulajdonosnak számítottak. A zsellércsaládok kétharmada tartott 1—2 tehenet, sertést, s valamivel több (5—10) juhot. Egyharmaduk „tökéletes vagyontalanságban élt", még ingó vagyonnal sem rendelkezett; közülük kerültek ki a napszámosok, cselédek, béresek, akik a módosabb jobbágyoknál bérmunkásként kapcsolódtak be a munkamegosztás adott rendszerébe. Az igásokkal rendelkező zsellérek — köztük 20 háznélküli — magas számából joggal következtethetünk arra, hogy ezek fuvarozással, nyomtatással, esetleg hajóvontatással biztosították megélhetésüket.466

A gazdagparaszti réteg, amely az árutermelésnek köszönhette megerősödését, mindhárom községben kimutatható. Vagyoni helyzetéről az 1828-as összeíráson kívül a bérleti szerződések feltételei is tájékoztatnak. Szeged a községi bérlés előfeltételének tekintette a vagyonos gazdák „obligátio"-ját, tehát olyan „kötelező levelét", amelyben „önnön vagyonuknak ajánlása mellett" biztosították a várost a kontraktusban vállalt árenda pontos — negyedévi részletekben történő — megfizetéséről.467 1808-ban a szegedi tanács Dugonics Ádám, Dosics György szenátorokat és Rósa György szószólót (tribunus plebis) bízta meg, hogy a helyszínen győződjenek meg a községek anyagi erejéről. Dugonics Ádám jelentésében leírta, hogy az árenda fejében ajántott 36 000 Ft felét a községek elöljárói és jelenlevő gazdái megmutatták, s „azonnal le akarták tenni".468 Szőregen 7 fő 23 500 Ft-ig, Gyálán 11 fő 21 600, Újszentivánon 7 fő 7500 Ft-ig vállalt kötelezettséget, köztük a szőregi Andria Petrov 10 000 Ft-ot, Dimitar Nedelko és Nikola Miletin {296} 5000—5000 Ft-ot jegyzett. A többiek — a gyálai Ilia Baics kivételével, aki 5000 Ft összegben vállalt jótállást — 1000—2000 Ft-os kötelezvényt írtak alá.

Az 1828-as összeírás tükrözi a vagyonosodás mértékét. A tehetősebbek — egész- vagy annál nagyobb telkek birtokosai, nagyszámú állatállomány tulajdonosai stb. — a közlegelők egyenlőtlen használata, illetve a legelőbérletek révén — miként országosan — jelentős bevételhez jutottak az állattartásból és -kereskedelemből, a puszta telkek bérletével pedig a gabona- és dohánytermesztésből. Vagyonosodásukat elősegítette a szőlő- és bortermelés is; az 1828-as összeírás a 320 szőlőbirtokos között 84-nél regisztrált 1 holdnál nagyobb területet, közülük 18-an több holddal rendelkeztek. A jövedelemszerzés és -gyarapítás egyéb forrásai közül említést érdemel a malomtartás, a pálinkafőzés, továbbá a bérmunkásokkal végeztetett fuvarozás stb. Ugyancsak elősegítette néhány család anyagi megerősödését a községi tisztségek betöltése: egyrészt fizetést kaptak, másrészt mentesültek bizonyos földesúri és állami szolgáltatások alól.469

A kincstár által telepített rabéi és térvári kertészek örökös használatra kapták földjüket. Szolgáltatásaikat „örökszerződés" írta elő: a házhelyért 40 kr-t, a szántó holdjáért ugyanannyit, a rétért 20, a legelőért 6 kr-t fizettek holdanként. Szántóföldi terményeikből tized járt a földesúrnak. Mint „örökös kertészek" szerepelnek a Torontál megyei adókivetésekben, házuk és személyük után ugyanis állami adót fizettek, házuktól 10 kr-t, fejenként pedig 1—1 Ft-ot. Használták jelölésükre a kontraktualista, továbbá a „gewörális" — másként biztosítványi község — elnevezést, a kertészeknek adott biztosítványi okmány (Gewáhrschein) alapján.470

Az Ószentivánra telepített kertészek helyzete lényegesen eltért „örökös" társaikétól: rövid lejáratú szerződések szabályozták mindenkori kötelezettségeiket. Az 1792-es kontraktust mint „árendásokkal" kötötte az uradalom bérlője; a „Szigetben" átengedett 63 hold Überland után 10 Ft-ot kért holdanként. A szerződés 5 évre szólt — 1792. november 1-től 1797. október 31-ig tartott —, ez alatt évenként változatlan nagyságú (630 Ft) árendát kellett két részletben fizetniük, az elsőt Szent András napján, a másodikat karácsonykor.471 Mivel allodiális földre települtek, a szerződés lejártakor változhattak az árenda feltételei. A XIX. század elejétől a pénzbérlet tizedkötelezettséggel társult. 1801 és 1803 között az ószentiváni kertészek 4 Ft-ot fizettek egy-egy — 1200 négyszögöles — hold dohányföldért, 1804—1806 között pedig 5 Ft-ot. A gabonatermesztésre átengedett föld holdjáért ugyanakkor előbb 2, utóbb 4 Ft-ot írt elő a szerződés. Dézsmakötelezettség alá esett a dohány- és gabonatermés is, az előbbinél a tényleges tizedet szedte be a bérlő, míg az utóbbinál évenként 16 pozsonyi mérő beszolgáltatását követelte meg.

A rövid lejáratú szerződések a kertészek terheinek emelkedéséről tanúskodnak: 1808-ban Biringer Mátyás 8 Ft-ra emelte föl 1 hold dohányföld árendáját, a búzaföldtől pedig 6 Ft-ot kért. A kertészek ennek teljesítését megtagadták, és az úriszékhez fordultak, mivel Biringer önkényesen állapította meg a bérlés feltételeit, s „noha számtalanszor contractus tételre hívták árendás urukat", mégsem jelent meg közöttük.472

A kertészeket is érintette a zselléresedés folyamata, míg a letelepedéskor szinte valamennyien kaptak házhelyet, szántót stb., a későbbiekben megjelentek közöttük a hazátlan zsellérek; többnyire olyan családtagok alkották ezt a csoportot, akik felnőttként a szülőkkel egy házban maradtak, de „külön kenyéren éltek". Az 1828-as összeírás a három községben 114 házas zsellért és 9 háznélkülit tüntet fel, az utóbbiak aránya ekkor még elenyésző.

A kertészek helyzete, különösen az örökös kertészeké, eleinte kedvezőbb volt az úrbéresekénél (lazább személyi függés, nem robotoltak stb.), később — a mű-velhetővé tehető föld elfogyásával — a megszaporodott népesség eltartása mind több akadályba ütközött. Az ínséges években közöttük is nőtt az eladósodás mértéke, újabb és újabb kölcsönök felvételére kényszerültek. A hitelező kereskedők az előlegkölcsönt magas kamattal adták (10—15%), amit többnyire a szerződés megkötésekor előre levontak a kölcsönösszegből. A rögzített dohányár a hitelezőket juttatta nagyobb haszonhoz, míg a kertészek — különösen ha egy-egy év rossz termése gazdálkodásuk egyensúlyát felborította — fokozatosan elszegényedtek. Grótz Imre a Tisza—Maros szögben élő kertészekről találóan írta: „Igen feltűnő vidékünkön — a bőség, s termékenység kánaánjában, a földművelő népnek, különösen a dohánytermesztő községek általános elszegényülése — mi leginkább észrevehető az úgynevezett örökös kertészségekben. Ezek még II. József alatt szállíttattak ide, földjeiket örökösen bírják, holdjától néhány krt fizetnek, s termésük tizedét adják évenként az illető uradalmaknak, nem robotolnak, és mégis az árendáskertészekhez képest koldusok ..., a bérlő kertésznek ti. ingó javain kívül alig lévén egyebe, hitele nem oly kiterjedt, következőleg remélhető termékeire a zsidó óvatosabban hitelezget."473 Az örökös kertész viszont — mivel fekvő vagyona van — könnyebben kap kölcsönt, amit jó dohánytermés esetén akar visszafizetni. ínséges évek után „nem lát más módot szabadulásra, mint remélhető terméseit jó olcsón több évekre előre lekötelezi". Ha közben újra ,.megszorul'', {298} a szerződés ideje meghosszabbodik. így 1844-ben, amikor a dohány mázsája 7—10 Ft volt, csak 4—5 Ft-ot kapott érte, mivel „már harmadéve eladta".

Szeged tanácsa 1791-ben elhatározta a szőregi uradalom bérbeadását. Október 1-én került sor a haszonbérleteknél szokásos „közönséges kótyavetyé"-re, ahol a licitálók között számos szegedi cívist (Volford György, Volford József, Szevics Emánuel, Bellán Arkadius, Kraller János, Wőber György, Müller Rókus, Rózsa András stb.) találunk. Valamennyien Szeged legvagyonosabb rétegéhez tartoztak, közülük kerültek ki a városi beneíiciumok (kocsmák, mészárszékek, vásárok, hidak, révek stb.) bérlői. A vállalkozók között megjelent Torontál megye alispánja, két szolgabírája és „második fiskálisa", Blahó Pál. Részt vettek az árverésen Szőreg, Gyála és Ujszentiván községi elöljárói is. Az uradalom kikiáltási ára 10 800 Ft volt, a bérletet végül is Blahó Pál — mint többet ígérő — szerezte meg évi 12 100 Ft árenda fejében. Kezességet vállalt Blahó apósa, Róth József, aki „szegedi polgár és szőregi lakos"-ként hatalmas vagyont gyűjtött Torontál megyei bérletei révén. A bérlet 6 évre szólt. 1791. november 1-től 1797. október 31-ig tartott. Blahó Pál megkapta az egész szőregi uradalmat „minden hozzátartozandó határaival, földjeivel, rétjeivel, kaszálóival, kocsma- és egyéb házaival, kocsmáitatás és mészárszék jussaival, halászó és egyéb vizeivel, ... dézsmáival és akármely néven nevezendő úrbariale és regale beneficiumokkal".474

A magánbérlés Szegednek sok bosszúságot, az uradalom lakosságának pedig súlyos megpróbáltatásokat okozott. Blahó Pál fizetési kötelezettségeinek gyakran nem tett eleget, 1795-ben bekövetkezett haláláig 14 979 Ft-ra nőtt a tartozása, amit a város a kezesen, Róth Józsefen hajtott be.475 A bérlő halála után Gyála, Ujszentiván és Szőreg elöljárói azzal a kéréssel fordultak a szegedi tanácshoz, hogy a bérletet ne magánszemélynek adja a város, hanem az érintett községeknek. Az instanciából kiderül, hogy a községek az „önbérléssel" szerettek volna a magánbérlőktől megszabadulni, miként írták: „a siralom völgyébül kikerülni."476 Szeged azonban a bérleti idő lejártáig nem bontotta fel a szerződést, az uradalom bérlője a korábbi kezes, Róth József, majd 1796-ban bekövetkezett halála után másik veje, Beszterczey János lett.477

Az első magánbérlés negatív tapasztalatai és a községek meg-megújuló kérelmei hatására Szeged 1797-ben elhatározta, hogy az uradalmat helységekre bontva bocsátja árverésre. Egyúttal engedélyezte, hogy a községek maguk is bérlőként jelenjenek meg az 1797. május 5-én tartott árverésen. Az újszentivániak — az ószentiváni kertészekkel együtt — {299} évi 3000 Ft-ért elnyerték a bérlet jogát saját helységükre. Gyála a térvári kertészekkel 5260 Ft bérleti díjat ajánlott, ez azonban kevésnek bizonyult, alulmaradt a magánbérlőkkel folytatott vetélkedésben. Mala-tinszki Istvánnal — szegedi polgárral — kötött a város 6 évre szóló bérleti szerződést, évi 5400 Ft összegben. Ugyancsak sikertelen volt Szőreg és a rabéi kertészek próbálkozása, a bérletet Róth József özvegye, Krausz Katalin nyerte el 5165 Ft-ért. Szőreg nem fogadta el a magánbérlőt, jobbágyküldöttség révén akarta sérelmeit a kamarához benyújtani. A városi tanács azonban eltiltotta a „követjárástól". Újszegedet Neskovics Theodor kapta meg 2405 Ft-os árenda fejében. Szeged összességében évi 15 970 Ft- jövedelemhez jutott; 1803-ban már 27 336 Ft-ra emelkedett az uradalom bérleti díja.478

A város a magánbérlés időszakában jóval nagyobb jövedelemhez jutott, mint a házi kezelés 10 évében. Magatartását 1831-ig a minél nagyobb jövedelem megszerzésének törekvése határozta meg, s eközben keveset törődött alattvalói sorsával, csupán arra ügyelt, hogy a bérlők a szerződéseknek időben eleget tegyenek. Magánszemélyek mellett időnként a községek is elnyerték a bérlés jogát, inkább vállalták az aránytalanul magas összeget, mintsem „az önhasznukat kielégíthetetlen bérlők" kezére jussanak.479

A zálogbirtoklás első 25 évéről fennmaradt egy részletes kimutatás, amely tartalmazza Szeged bevételeit és kiadásait.480

A város és polgárai anyagi gyarapodását a második zálogidő is elősegítette. Bár pontos adatsorok nem állnak rendelkezésünkre, mégis megkísérelhetjük a jövedelmezőség arányának érzékeltetését. A három úrbéres község és a hozzájuk csatolt kertészségek bérleti díját a következő adatok őrizték meg:

{300} 1797-től Újszegedet önállóan adták árendába, az évi bérösszeg itt is állandóan emelkedett. 1824-ben 3001 Ft volt a város újszegedi bevétele, 1831-ben már 8524 Ft.481 A bevételekhez képest az uradalommal kapcsolatos kiadások (sub-sidium, insurrectio, úriszék, napidíjak stb.) eltörpültek. 1806. november 1-től 1828. október l-ig a kiadások végösszege 134 491 váltó Ft-ot ért el.482

1. RÁcz István 1980. 99—100.; Acsády Ignác 1896. 30—31.
2. RÁcz István 1980. 100—102.; Wellmann Imre 1979. 13.; Danyi Dezső—Dávid Zoltán 1960. 50
   
3. RÁcz István 1980. 102.; Wellmann Imre 1979. 14.
4. Rácz István 1980. 103—104.
5. Reizner János 1899—1900. I. 298—300.
6. Reizner János 1899—1900. I. 300. 1. sz. jegyzet.; Paulinyi Oszkár 1963. 33.; Giday Kálmán 1971. 59.; OL. E—14. III. 194., 873.
7. Reizner János 1899—1900.1. 301—302.; OL. E—156. U. et C. Fsc. 71. Nr. 4.
8. Reizner János 1899—1900.1. 303—304.
9. Reizner János 1899—1900.1. 304—308.; Reizner János 1887. 1—96.; Bálint Sándor 1961. 179—183.; RúzsÁs Lajos 1966. 287—289.; OL. P 518. Nr. 39. cs. Szeged, Szd. Nr. 1—5.
10. Reizner János 1899—1900.1. 308—309.; Baróti Lajos: Adattár Dél-Magyarország XVIII. századi történetéhez. I—III. Temesvár, 1893—1907.1. 232., 234., 238., 261.; Borovszky Samu: Csanád vármegye története 1715-ig. I—II. Bp. 1896—1897. II. 445.
11. Reizner János 1899—1900.1. 310.; OL. E—14. III. 873.
12. Reizner János 1899—1900. I. 310. 311.; CsmL. Szeged tan. jkv. 1723. március 12.
13. Reizner János 1899—1900. I. 311—312.; CsmL. Szeged tan. jkv. 1723. január 16.
14. Reizner János 1899—1900.1. 312—313.
15. Reizner János 1887. 120—138.; Reizner János 1899—1900.1. 313—315.
16. Reizner János 1899—1900. I. 316—317.; Kiss József: 1979. 160—162.
17. Reizner János 1887. 146—150.; Reizner János 1899—1900. I. 317—319.; IV. 536— 541.
18. Reizner János 1899—1900.1. 319. 1. sz. jgy.
19. Iványi István 1886.1. 294—295.; Reizner János 1899—1900.1. 311., 320—322.
20. Reizner János 1899—1900. I. 322.; Bálint Sándor 1961. 181.; OL. A—57. Tom. 36. fol. 448-449.
21. Reizner János 1899—1900. I. 322.; OL. A—57. Tom. 36. fol. 561—562., E—14. ül. 873.
22. Reizner János 1899—1900.1. 324—325.
23. Reizner János 1899—1900. I. 374—375.; Oltvai Ferenc 1976. 32—42.
24. Reizner János 1899—1900. I. 309.; Bálint Sándor 1961. 182.; Borovszky Samu (szerk.): Torontál vármegye. Magyarország megyéi és városai. Bp. 1911. 418—419.; Szentkláray Jenő: Száz év Dél-Magyarország újabb történetéből. (1779-től napjainkig.) Tekintettel III. Károly és Mária Terézia korabeli előzményekre. Temesvár 1879. 17—43.
25. Rákos István 1977. 92—100.; OL. U. et C. Fasc. 223. Nr. 20.
26. Szentkláray Jenő: Száz év Dél-Magyarország újabb történetéből, ld. mű. 379., 407.; Reizner János 1899—1900. I. 381—382.; CsmL. Szeged a szőregi ur. ir. 1806. 3100. sz.
27. Reizner János 1899—1900. II. 33—36., III. 118.; Rákos István 1977. 104.; CsmL. Szeged tan. jkv. 1791. 1107., 1302. sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1796. 1184. sz.
28. Reizner János 1899—1900. II. 17., IV. 545.; CsmL. Szeged a szőregi ur. ir. 1806. 3 100. sz.; Uo. Szeged tan. kvj. 1804. 580., 1430., 1880. sz.; OL. A—57. Tom. 59. Fol. 103—105.
29. CsmL. Szeged számozott ir. 1807. 2870., 1810. 1527., 1812. 67. sz.
30. Reizner János 1899—1900. II. 18—19., 33—34.
31. Reizner János 1899—1900. II. 32.
32. Szeged határa a jobbágyfelszabadítás után 1850-ben — Kistelek és Tápé határa nélkül — 185 227 (1200D-Ö1) holdat tett ki, amely 138 920 kat. holdnak felel meg. L. CsmL. Szeged határa 1850.; Reizner János 1899—1900. III. 428.; Szüts Mihály 1914. 59.; Juhász Antal 1975. 280.; Gulácsy Sándor 1927. 160.
33. Paluoyay Imre 1853. II. 229.
34. Juhász Antal: Adatok a szegedi tanyakialakuláshoz. Hofer Tamás—Kisbán Eszter— Kaposvári Gyula (szerk.): Paraszti társadalom és műveltség a 18—20. században. Szolnok 1974. III. 85.; Juhász Antal 1975. 305.; Balogh István: Tugurium — szállás—tanya. Adatok a magyar tanyatelepülés előtörténetéhez. Ethn. 1976. 1—2. sz. 1—63.; Uő.: Az alföldi tanyás-gazdálkodás. Szabó István 1965.1. 429—479.; Balogh István 1962. 617—631. Szabó István: AT. 1960. 139—207.; RÁcz István 1980. 97—148.; Orosz István 1980. 170—215.; A tanyatörténeti irodalom részletes bibliográfiáját ld. Pölöskei Ferenc—Szabad György 1980. 425— 449.
35. A szállások megjelenéséről összefoglalóan ld. RÁcz István 1980. 113—122.; A szegedi szállások XVI—XVII. századi meglétéről 1. Solymosi László: A tanyarendszer középkori előzményeinek historiográfiája. Pölöskei Ferenc—Szabad György 1980. 92.; Káldy-Nagy Gyula 1970. 37—39.; Reizner János 1899-1900. III. 426-427.
36. RÁcz István 1980. 114—115.; Bálint Sándor 1959. 39.; Gyimesi Sándor 1975. 140— 141.
37. OL. 1715-ös összeírás.; RÁcz István 1980. 112.; Wellmann Imre 1979. 45.; Tagányi Károly : A földközösség története Magyarországon. Előszót írta: Molnár Erik. Athenaeum Könyvkiadó é. n. 29.
38. OL. 1715-ös összeírás.; Acsady Ignác 1896. 54., 311., 323., 357.; Koroknai Ákos 1974. 74—75.; RÁcz István 1980. 112.; Orosz István 1980. 185.
39. RÁcz István 1980. 112—117.; Székely György 1961. 319—320.
40. Juhász Antal 1975. 281.; RÁcz István 1980. 115.
41. Juhász Antal 1975. 277—281.; Inczefi Géza: Szeged környékének földrajzi nevei. Nyelvtudományi Értekezések 22. Bp. 1960. 43., 80.; Bálint Sándor 1976. 114—117.
42. Reizner János 1899—1900. III. 426. 1. sz. jegyzet.; Juhász Antal 1975. 279.
43. Juhász Antal 1975. 279—280.; Bálint Sándor 1976. 115.; CsmL. Szeged ir. 1787. 1274. sz.
44. Reizner János 1899—1900. III. 426—427.; Bálint Sándor 1976. 115—116'.; CsmL. Szeged tan. jkv. 1728. március 13., 1730. augusztus 26., szeptember 16.
45. Uo. 1726. június 7.; Juhász Antal 1975. 280.
46. CsmI. Szeged tan. jkv. 1728. július 12.
47. Uo. 1724. július 21., 1926. január 7., március 16., április 9., 1728. december 2., 1729. június 14., július 11. stb.
48. Uo. 1717. április 24., 1726. január 26.; Reizner János 1899—1900. 111. 63.
49. Reizner János 1899—1900. III. 426.; Juhász Antal 1975. 279.; CsmL. Szeged tan. jkv. 1729. február 19., április 2., 1743. április 24.
50. Oltvai Ferenc 1968. 73—75.; CsmL. Szeged tan. ir. Polgárok sérelmei a v. ellen.; Uo. Szeged számnélküli ir. 6. doboz (1747).
51. Az övezetes határhasználatról 1. Orosz István 1980. 180—182.; Juhász Antal 1975. 277—278.; Oltvai Ferenc 1976. 31—39.
52. RÁcz István 1980. 106—107.
53. CsmL. Szeged számozott ir. 1786. 2269., 1807. 2007. sz.; Uo. Szeged tan. jkv. 1793. 1563. sz.
54. Uo. Szeged számozott ir. 1794. 1820., 1811. 188., 658., 1812. 67. sz.
55. Uo. Szeged vál. köz. jkv. 1820. 30., 1821. 2., 21., 36., 39., 1827. 45., 1833. 219. sz.
56. Bálint Sándor 1976. 79., 97., 573.; Reizner János 1899—1900. III. 441.; Rákos István 1982. 106—107.; CsmL. Szeged tan. jkv. 1744. február 24.
57. Bálint Sándor 1976. 443.; CsmL. Szeged v. határa 1850.
58. CsmL. Szeged számozott ir. 1786. 2269., 1807. 2007. sz.; Uo. Szeged tan. jkv. 1793. 1563. sz.
59. Uo. Szeged számozott ir. 1794. 1820., 1811. 188., 658., 1812. 67. sz.
60. Uo. Szeged vál. köz. jkv. 1820. 30., 1821. 2., 21., 36., 39., 1827. 45., 1833. 219. sz.
61. Bálint Sándor 1976. 79., 97., 573.;
62. Reizner János 1899—1900. III. 441.; Rákos István 1982. 106—107.;
63. CsmL. Szeged tan. jkv. 1744. február 24.
64. Bálint Sándor 1976. 443.; CsmL. Szeged v. határa 1850.
65. CsmL. Szeged v. határa 1850. Közli Juhász Antal 1975. 307.
66. Rákos István 1978. 57.
67. Dümmerth Dezső: Pest város társadalma 1686—1696. Bp. 1968. 114.
68. Balogh István 1981. 273—308.
69. CsmL. Szeged tan. jkv. 1791. 573., 1231., 1252. sz.
70. Uo. Szeged számozott ir. 1791. 252., 573. sz.
71. Uo. 1795. 89. 1125. sz.
72. Reizner János 1899—1900. III. 63.
73. CsmL. Szeged tan. jkv. 1791. 1002., 1792. 406., 1800. 176. sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1798. 375. sz.; Ld. még: Uo. 1784. 427., 745., 1796. 1851., 1797. 85. sz.
74. Uo. Szeged tan. jkv. 1791. 943., 1800. 797. sz.; Kovács János 1901. 168.; Reizner János 1884. 11.
75. Rákos István 1978. 51—60.
76. Balogh István 1981. 277.
77. Varga Gyula: Ipari termelés — a társadalom iparos rétegei. RÁcz István 1981. 311.; Eperjessy Géza 1982. 163.; CsmL. Szeged 1828-as összeírás.
78. Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon. Bp. 1955. 32— 33.; Székely György 1961. 319—320.; Makkai László: A magyar városfejlődés történetének vázlata. Borsos József (szerk.): Vidéki városaink. Bp. 1961. 54—55.; Gyimesi Sándor 1975. 140.
79. Uő.; Ld. még: Pach Zsigmond Pál: Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV—XVII. században. Bp. 1963. 135—193.; Zimányi Vera: Gazdasági és társadalmi fejlődés Mohácstól a XVI. század végéig. Sz. 1980. 4. 511—575.
80. Reizner János 1899—1900. III. 425.; CsmL. Szeged feud. összeír. 1. sz. 1. füzet, 2. sz. 1. füzet.
81. OL. 1720-as összeírás.; Acsády Ignác 1896. 447.
82. CsmL. Szeged számozott ir. 1807. 108. sz.: „az idén is Pest vármegyében, Békésbe s más felé kelletik a széna szüksége miatt számtalan mezei gazdának telelőre takarodni".
83. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Fordította: Lakatos Pál és Téglásy Imre. Sajtó alá rendezte: Zombori István. MFMÉ 1980/81-2. Szeged, 1984. 15.
84. Koroknai Ákos: 1974. 85—87.; Rákos István 1978. 40.
85. Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII—XIX. században. Ethn. 1958. 4. sz. 537.
86. CsmL. Szeged tan. jkv. 1743. április 24.; Rákos István 1982. 116.
87. Bálint Sándor 1976. 443-^144.; Magyarország története 1790—1848. 1980. 5/1. 349—359.
88. CsmL. Szeged feud. összeír. 10. sz. 1. füzet: „téli avarnak nevezett legelővel" a szegediek nem rendelkeztek, ezért a zord idő beálltával a kaszáló réteken összegyűjtött szénával és szalmával etették az állatokat.; Orosz István 1980. 202—203.; Rákos István 1982. 111.
89. Rákos István 1978. 38.; CsmL. Szeged 1828-as összeírás.
90. Uo. Szeged tan. jkv. 1725. október 19., 1743. április 24., 1765. január 21., 1810. 2831. sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1811. 509. sz.; Uo. Szeged vál. köz. jkv. 1830. 37. sz.; Bálint Sándor 1976. 466—484.; Az állattartó gazdaságok funkciójáról ld. Szilágyi Miklós: Mező városi társadalom és műveltség. Szabó Ferenc (szerk.): Gyomai tanulmányok. Gyoma 1977. 575—652.; Balogh István: A hortobágyi pásztorkodás történeti múltja. Néprajzi Értesítő 1943. 97—112.; Tálasi István: Kiskunság. Bp. 1977.
91. Idézi Bálint Sándor 1976. 453—454., 465—466.
92. Uo. 448., 487—488.; CsmL. Szeged számnélküli ir. 6. doboz. (1747): „Gazda uraimnak nyájjuhásza lévén, és az rovásokban ... megtévedvén ..."; Uo. Szeged tan. jkv. 1725. szeptember 2., 1728. március 9.
93. Szilágyi Miklós : Mezővárosi társadalom és műveltség. Id. mű 575—652.
94. Vedres István 1799.; Idézi Reizner János 1899—1900. III. 450.
95. Rákos István 1978. 38.; CsmL. Szeged feud. összeír. 1. sz. 10., 13. füzet, 2. sz. 14., 21. füzet, 3. sz. 9., 17. füzet. 129, sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1806. 2888. sz.; Uo. Szeged 1828-as összeírás.; Uo. Szeged v. adószedőjének főkv. 1839/40. Reizner János 1899—1900. III. 430.
96. CsmL. Szeged számozott ir. 1786. 2329. sz.
97. Uo. 1807. 108. sz.
98. Vedres István 1825. 24.
99. CsmL. Szeged vál. köz. jkv. 1818. 3., 6., 7., 1835. 231. sz.
100. Uo. Szeged számozott ir. 1811. 188., 658., 1812. 67. sz.; Erdélyi János: Nemzeti iparunk. Kiadta: Fényes Elek. Második kiadás. Pest. 1846. 98.; Reizner János 1899—1900, III. 218—219.
101. Wellmann Imre 1979. 86—87.
102. CsmL. Szeged feud. összeír. 103. sz.; Rákos István 1978. 37—38.
103. Bálint Sándor 1976. 475—488.; CsmL. Szeged számozott ir. sz. n. 1973.
104. Uo. 1795. 76., 1796. 1544., 1807. 1838., 1826. 4836., 1828. 4445. sz. stb.
105. Uo. 1807. 1838. sz.
106. Uo. 1794. 220. sz.
107. Uo. 1793. 1033. sz.; Uo. Szeged feud. összeír. 103. sz.
108. Uo. Szeged végrendeletek 3. doboz 1831. 274. sz.; Bálint Sándor 1976. 478—489.; Palugyay Imre 1853. II. 251.
109. Bálint Sándor 1976. 482.; Reizner János 1899—1900. III. 431.; Uő.: A mindszentalgyői uradalom történetéből. MGSz. 1885. 337.
110. Wellmann Imre 1979. 166., 174—175.
111. Uő. 181.; CsmL. Szeged számozott ir. 1828. 4445. sz.; Ld. még: Uo. 1795. 2004., 1807. 1838., 1820. 1450. sz.; Uo. Szeged feud. összeír. 155. sz.: 1846-ban a magyar gyapjú mázsája 65, a németé 130, a spanyolé 200 Ft volt.
112. Uo. Szeged számozott ir. 1808. 1757. sz.; Magyarország története 1790—1848. 1980. 5/1. 357—358.
113. Uo. 349—359.; Az árutermelésre ld. Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790—1848. Bp. 1948.; Vörös Károly: Aparasztságútja a polgári forradalomhoz. TSz. 1973. 1—2. sz.; Wellmann Imre: Mezőgazdaságunk fejlődésének főbb kérdései az úrbérrendezéstől a jobbágyfelszabadításig terjedő időben. MTA Pécsi és Veszprémi Akadémiai Bizottságának Értesítője. A Dunántúl településtörténete H/1. 1767—1848. Pécs 1977.; A tejtermelésre ld. Wellmann Imre 1979. 141—142., 166.
114. Bálint Sándor 1976. 452.
115. CsmL. Szeged tan. jkv. 1720. április 27.; Reizner János 1899—1900. III. 425. 2. sz. jegyzet.
116. CsmL. Szeged feud. összeír. 1. sz. 2. füzet, 2. sz. 5. füzet, 3. sz. 2. füzet.
117. Uo. Szeged végrendeletek 1. doboz 1763. 297. sz.; Ld. még: Uo. 1764. 2., 1776. 257.sz.; Wellmann Imre 1979. 143.
118. Rákos István 1978. 32—33.; Reizner János 1899—1900. III. 432.; CsmL. Szegedfeud. összeír. 1. sz. 13. füzet, 2. sz. 21. füzet, 3. sz. 17. füzet, 129. sz.; Uo. Szeged számozott ir.1806. 2888. sz.
119. Wellmann Imre 1979. 175—176.; Palugyay Imre 1853. II. 251.; CsmL. Szeged feud.összeír. 99. sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1797. 447., 1808. 1757., 1828. 1589., 1845. 6146. sz.;Uo. Szeged vál. köz. jkv. 1833. 5. sz.
120. Bálint Sándor 1976. 489.; CsmL. Szeged végrendeletek 1. doboz 1731. 202. sz.; Uo.Szeged számozott ir. 1797. 1554. sz.
121. Bálint Sándor 1976. 490.; Wellmann Imre 1979. 139—140.; Magyarország története1790—1848. 1980. 5/1. 355.; CsmL. Szeged számozott ir. 1808. 1757., 1817. 2400., 1829. 3206.,1845. 6146. sz.; Palugyay Imre 1853. II. 251.
122. A táplálkozási szokásokról Id. Bálint Sándor 1977. 103—205.; CsmL. Szeged számozott ir. 1782. 529., 1785. 245., 1790. 1330., 1794. 2159., 1795. 1116., 1797. 1253. sz.; Uo. Szegedvál. köz. jkv. 1826. 31. sz.
123. Uo. Szeged számozott ir. 1817. 2406., 1820. 1450. sz.; Bálint Sándor 1976. 490—508.;Bálint Sándor 1977. 247.; Oltvai Ferenc 1968. 108.
124. CsmL. Szeged számozott ir. 1782. 519., 1794. 2159., 1845. 6146. sz.; Uo. Szeged tan.jkv. 1721. január 3.; Bálint Sándor 1976. 508—512.; Wellmann Imre 1979. 137.
125. Rákos István 1978. 59.
126. CsmL. Szeged tan. jkv. 1740. július 1.
127. Uo. 1760. október 1.; Ld. még: Uo. 1758. március 17., 1761. április 6., 1762. december21., 1764. március 31. stb.
128. Uo. Szeged végrendeletek 1. doboz. 1771. 81. sz.
129. Uo. Szeged számozott ir. 1790. 431. sz.
130. Palugyay Imre 1853. II. 249.
131. CsmL. Szeged számozott ir. 1818. 9. sz.; Uo. Szeged végrendeletek 1. doboz 1740.244., 1765. 206., 1767. 6„ 1768. 151. 193., 1774. 78. sz.
132. Uo. Szeged tan. jkv. 1725. október 19., 1726. július 1., 1743. április 24., 1758. március 17.; A tanács gazdaságirányító szerepére ld. Bellon Tibor: A karcagi tanács gazdasági irányító szerepe a 18—19. században. Hofer Tamás—Kisbán Eszter—Kaposvári Gyula (szerk.): Paraszti társadalom és műveltség a 18—20. században. II. Mezővárosok. Szolnok 1974. 75—84.; Szilágyi Miklós: A Békés megyei mezővárosok belső és külső kapcsolatrendszerei. Uo. 45—48.; Uő.: Mezővárosi közösség és néphagyomány. Szabó Ferenc (szerk.): Mező-berény története. Mezőberény 1973. II. 179—225.; Orosz István: Mezőgazdasági termelés és agrártársadalom. RÁcz István (szerk.): Hajdúnánás története. Hajdúnánás 1973. 89—208.; Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII—XIX. században. Id. mű. 537—562.
133. CsmL. Szeged tan. jkv. 1743. április 20., 1744. február 21., 1744. március 17.
134. Bálint Sándor 1976. 467.; CsmL. Szeged tan. jkv. 1800. 325. sz.
135. Uo. Szeged számozott ir. 1790. 153., 1798. 756. sz.; Bálint Sándor 1976, 460. 46. sz.jegyzet.
136. CsmL. Szeged számozott ir. 1807. 1349. sz.; Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág.Gyula 1964.; Szenti Tibor: Betyárvilág Hódmezővásárhelyen 1848-ig. Valóság 1980. 7. sz.89—98.; Szabad György 1980. 161—162.
137. CsmL. Szeged tan. jkv. 1791. 643. sz.; Uo. Szeged vál. köz. jkv. 1817. 26., 1824. 7.1826. 49., 1828. 32., 1835. 182. sz.
138. Uo. Szeged számozott ir. 1791. 436., 1793. 546., 1794. 1855., 1797. 145. sz.
139. Uo. Szeged vál. köz. jkv. 1827. 58., 63., 1828. 33., 1829. 22., 33. sz.
140. Uo. Szeged tan. jkv. 1791. 1410., 1800. 1959. sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1798. 555. sz.
141. Uo. Szeged tan. jkv. 1801. 1525., 1810. 46., 745., 1830. 2157., 2959., 1831. 2431., 2599. sz.; Uo. Szeged vál. köz. jkv. 1819. 26., 1826. 21. sz.
142. Uo. Szeged tan. jkv. 1831. 1598. sz.
143. Uo. 1792. 754. sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1808. 1144. sz.; Uo. Szeged vál. köz. jkv.1818. 3., 6., 1819. 19. sz.
144. Uo. 1820. 14., 1821. 13. sz.;Uo. Szeged számozott ir. 1808. 1144., 1237., 1809. 716. sz.;Uo. Szeged tan. jkv. 1810. 46., 1750., 1830. 2959. sz.
145. Uo. 1810. 1750. sz.
146. Magyarország története 1790—1848. 1980. 5/1. 335.; Mérei Gyula: Mezőgazdaságiárutermelés és a parasztság helyzete Magyarországon a feudalizmus válságának elmélyüléseidején. Sz. 1956. 4—6. sz. 591—616.; Rákos István: A legelőelkülönözési törvény végrehajtása Hódmezővásárhelyen (1836—1847). Acta Hist. LXV., 1979. 51—69.
147. CsmL. Szeged vál. köz. jkv. 1826. 38., 1833. 63., 104., 119. sz.; Uo. Szeged tan. jkv.1830. 2487. sz.
148. Uo. Szeged vál. köz. jkv. 1819. 53. sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1793. 546., 1797.145. sz.; Reizner János 1899—1900. ül. 433.
149. Reizner János 1899—1900. III. 433. 1. sz. jegyzet.; CsmL, Szeged vál. köz. jkv. 1826. 38., 1832. 10. sz.; Uo. Szeged tan. jkv. 1831. 1372. sz.160
150. Reizner János 1884. 23—24.; Reizner János 1899—1900. III. 433.
151. OL. 1715-ös összeírás; Uo. 1720-as összeírás.; Acsády Ignác 1896. 196—197., 447.
152. Rákos István 1982. 107.; Az 1785-ös földmérői jelentést ld. CsmL. Szeged 1828-asösszeírás iratai között.
153. Juhász Antal 1975. 285.; CsmL. Szeged számozott ir. 1789. 680., 1797. 1705., 1798. 555. sz. stb.
154. Uo. 1845. 5110., 1848. 54. sz.; Uo. Szeged határa 1850.; Juhász Antal 1975. 303.
155. CsmL. Szeged számozott ir. 1845. 5110. sz.; Reizner János 1899—1900. III. 432.
156. Rákos István 1978. 29—32.; CsmL. Szeged számozott ir. 1791. 437. sz.; Uo. Szeged 1828-as összeírás.
157. Rákos István 1978. 30.
158. Reizner János 1899—1900. III. 425.
159. Reizner János 1899—1900. III. 424.
160. Reizner János 1899—1900. III. 424. 5. sz. jegyzet.
161. Szüts Mihály 1914. 59.
162. Gulácsy Sándor 1927. 149., 160.
163. Acsády Ignác 1896. 447.
164. Reizner János 1899—1900. III. 425.; Gulácsy Sándor 1927. 160.; Ld. még: BálintSándor 1976. 520—521.
165. Tagányi Károly: A földközösség története Magyarországon. Bp. 1894.
166. Szüts Mihály 1914. 59.; Balogh István 1981. 273—301. Uő.: A cívisek világa. Bp.1973. 73—75.; Wellmann Imre 1979. 130—131.
167. CsmL. Szeged számozott ir. 1807. 108. sz.; Az újraosztás tényét tagadják a végrendeletek, amelyek a feketeföldi szántókat lokalizálják: „Székhátón levő szántó" (1741); „túl a Matyón" (1748); „Öthalomnál", „Részkén" (1748); „Kettős halomnál", „Szatymazon" (1754) stb.Ld. Uo. Szeged végrendeletek 1. doboz 1741. 307., 1748. 13., 180., 1754. 258., 260. sz.; Ld. még:Uo. Szeged tan. jkv. 1745. december 7.: „...neque possunt habere Incolae Agrorum juxta Calcaturás Subdivisionem, verum unam eademque Terram Continuative solent usuare...".
168. Uo. Szeged számozott ir. 1830. 2959. sz.
169. Uo. 1848. 54. sz.
170. Uo. Szeged végrendeletek 1. doboz 1774. 235., 2. doboz 1803. 233. sz.
171. Uo. Szeged feud. összeír. 10. sz. 1. füzet.; Uo. Szeged számozott ir. 1808. 1757. sz.; Bálint Sándor 1976. 546.
172. CsmL. Szeged számozott ir. 1808. 1757. sz.
173. Wellmann Imre 1979. 42—43.
174. Magyarország története 1790—1848. 1980. 5/1. 340.
175. CsmL. Hódmezővásárhely tan. ir. 2/b. cs. 1787. 20. sz.; Fényes Elek: Magyarország statistikája. Pest, 1839—1844. IV. 159.; Tudományos Gyűjtemény 1819. II. 54.
176. Orosz István 1980. 209.; A parlagolós tanyás gazdálkodás ellentmondásaira ld. Orosz István: Magyarország mezőgazdasága 1790—1850. Kandidátusi értekezés. Kézirat. Az MTA könyvtárában.; Balogh István 1962. 627—631.; Erdélyi János: Nemzeti iparunk. Id. mű. 95—130.; Johann Csaplovits: Gemálde von Ungarn. Pest 1829. II. 10.; Balásházy János: A háztartás és mezei gazdaság tudománya. Pest 1838. II. 276—312.; Uő.: Elárult pályairat. Második kiadás. Debrecen 1845.
177. CsmL. Szeged számozott ir. 1787. 1266., 1807. 108., 1845.5110. sz.; Wellmann Imre 1979. 88.
178. CsmL. Szeged számozott ir. 1795. 1125. sz.; Rákos István 1982. 97—108.
179. 179 CsmL. Szeged tan. jkv. 1763. október 24.; Ld. még: Uo. Szeged végrendeletek 1. doboz1782. 34.; 2. doboz 1821. 3447., 3. doboz. 1826. 3771., 1833. 1217. sz.
180. Uo. Szeged számozott ir. 1848. 54. sz.
181. CsmL. Szeged tan. jkv. 1764. május 12.; Uo. Szeged végrendeletek 1. doboz 1771. 143.1774. 233., 1786. 227., 2. doboz 1804. 260., 1824. 1168., 3. doboz 1831. 472. sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1790. 608., 1792. 124., 1795. 1125., 1845. 6146. sz.
182. Uo. Szeged tan. jkv. 1734. augusztus 21.; Uo. Szeged végrendeletek 1. doboz 1759.148., 1767. 150., 1776. 257. sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1807. 108. sz.
183.  Uo. 1808. 1757. sz.
184. Uo. 1807. 108. sz.
185. Wellmann Imre 1979. 42.
186. CsmL. Szeged feud. összeír. 9. sz. 1. füzet (1700—1710).
187. Reizner János 1899—1900. Ili. 429.; Szüts Mihály 1914. 48.; Bálint Sándor1976. 601.
188. CsmL. Szeged végrendeletek 1. doboz 1745. 201., 1749. 332., 1755. 173., 1760. 172.,1775. 21., 1778. 120., 2. doboz 1801. 172., 1806. 374., 1810. 529., 3. doboz 1831. 248., 1832.453. sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1828. 4445. sz.
189. Bálint Sándor 1976. 79., 97.; Rákos István 1982. 107.; CsmL. Szeged tan. jkv. 1766.október 8.; Uo. Szeged számozott ir. 1794. 91., 254., 1795. 950., 1797. 514., 1810. 187., 1811.185., 1817. 3234. 1818. 1000., 4253. sz.
190. Uo. 1806. 2888. sz.; Uo. Szeged feud. összeír. 129. sz.
191. Vo. Szeged számozott ir. 1807. 108. sz.; Ld. még: Uo. 1811. 1668., 1817. 4435., 1848.54. sz.; Bálint Sándor 1976. 528—533.
192. CsmL. Szeged számozott ir. 1817. 34., 2400., 1820. 1450. sz.
193. Uo. 1845. 5110. sz.; Uo. Szeged 1828-as összeírás.
194. Uo. Szeged számozott ir. 1794. 2270., 2286., 1798. 670., 1806. 588. sz.; Uo. Szeged feud.összeír. 157. sz.; Uo. Szeged vál. köz. jkv. 1816. 52.,
195. Uo. Szeged számozott ir. 1808. 1757. sz.
196. Uo. 1815. 4079., 1848. 54. sz.
197. Palugyay Imre 1853. II. 250.
198. CsmL. Szeged számozott ir. 1848. 54. sz.; A termésmennyiséget közli Reizner János 1899—1900. III. 431.
199. CsmL. Szeged számozott ir. 1848. 54. sz.
200. Erre vonatkozóan ld. az inventáriumokat: Uo. 1788. 21., 1806. 933., 1811. 1668., 1817.3234., 1818. 9. sz.
201. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Id. mű 41.
202. Rákos István 1978. 32.
203. Wellmann Imre 1979. 159.
204. Uő. 152.; CsmL. Szeged számozott ir. 1806. 561., 1808. 2143. sz.
205. Uo. Szeged feud. összeír. 9. sz. 1. füzet.; Uo. Szeged számozott ir. 1791. 437. sz.
206. Uo. Szeged legnagyobb gabonatermesztői a XVIII. század elején: Pakássi Lázár ésTódor, akik egyenként 144 kereszt őszi búzát, 20 rudas árpát takarítottak be. 1790-ben Dyanovsz-ky Pál 176, Nagy Juhász István 140, Korom Dömötör 128, Temesvári Ferenc 124, BorbolaIstván 101, Csávojszki János 100 kereszt őszi gabonát aratott le.
207. Rákos István 1978. 31., 50.; Reizner János 1899—1900. III. 425.; CsmL. Szeged feud.összeír. 1. sz. 1., 11., 13. füzet, 2. sz. 1., 14., 21. füzet, 3. sz. 9., 17. füzet; Uo. Szeged számozott ir.1782. 644. sz.
208. Reizner János 1899—1900. III. 436—437.
209. CsmL. Szeged 1828-as összeírás.
210. Uo. Szeged számozott ir. 1848. 54. sz.
211. Wellmann Imre 1979. 129., 160.
212. Reizner János 1899—1900. III. 436—437.
213. Magyarország története 1790—1848. 1980. 5/1. 427—428.; Reizner János 1884. 32—33., 98.
214. CsmL. Szeged számozott ir. 1791. 437., 1792. 64., 1793. 1979., 1795. 1968—70., 1796. 1890., 1798.337—38., 1808.460., 1810. 1450., 1812. 826. sz.; Uo. Szeged tan. jkv. 1792. 1781., 1800. 6., 1810. 1450. sz.; Uo. Szeged feud. összeír. 112., 124., 142. sz.
215. Uo. Szeged számozott ir. 1794. 2270., 2286., 1798. 670. sz.
     818 Uo. Szeged feud. összeír. 157. sz.;
216. Uo. Szeged vál. köz. jkv. 1816. 56., 1830. 70. sz.
217. Wellmann Imre 1979. 152.; OL. 1720-as összeírás.; Acsády Ignác 1896. 447.; Mezőgazdasági termelés és termelékenység Magyarországon a késői feudalizmus korában (1550— 1850). ASz. 1968. 1—2. sz. 39—90.
218. CsmL. Szeged számozott ir. 1807. 108. sz.
219. Uo. 1845. 5110. sz.; Magyarország története 1790—1848. 1980. 5/1. 347—349.
220. Reizner János 1899—1900. III. 436.; WellmAnn Imre 1979. 153.; CsmL. Szeged számozott ir. 1848. 54. sz.
221. Bálint Sándor 1964. 7.; Bálint Sándor 1976. 130—137., 600—608.; Takács Lajos1964. 43—95.; Bakács István János: Mezőgazdasági fejlődés. Magyar Művelődéstörténet.É. n. IV. 203.
222. Reizner János: Szeged és Délmagyarország. Id. mű 11—12.
223. Takács Lajos 1964. 52—56.; Bálint Sándor 1976. 130—137.
224. CsmL. Szeged a szőregi úr. ir. sz. n. 1743. Bálint Sándor 1976. 137.; Takács Lajos1964. 52.
225. CsmL. Szeged számnélküli ri. 5. doboz (1746).
226. Uo. Szeged feud. összeír. 24. sz.: Specificatio Civium et Inhabitatorum ex hac RegiaCivitate aliorsum transmigrantium.
227. Uo. 1. sz. 2. füzet.; Takács Lajos 1964. 56—60.: 1758-ban a 49 sövényházi kertészközül 40 rendelkezett szegedi házzal, de 1781-ben már csak 19-en fizették a fejadót Szegeden.
228. Borovszky Samu: Csanád vármegye története 1715-ig. id. mű TI. 502,, 595.; BálintSándor 1976. 205., 207.; Ach. V. Tm. ir. Tabacarii in Praediis et Diverticulis (1782).
229. CsmL. Szeged a szőregi úr. ir. 1806. 3100.
230. Takács Lajos 1964. 103.; Gyimesi Sándor 1965. I. 175.; Bálint Sándor: A békésimagyarság szegedi csoportjai. A Szántó Kovács János Múzeum Évkönyve 1961—1962. Orosháza, 1963.; Bálint Sándor 1976. 137.
231. Rákos István 1978. 49—60.
232. CsmL. Szeged feud. összeír. 1. sz. 2. füzet.; Ld. még: Uo. 1. sz. 14. füzet, 2. sz. 21. füzet. 3. sz. 17. füzet.; Takács Lajos 1964. 44—49.
233. CsmL. Szeged számozott ír. 1793. 1350., 1794. 142., 1795. 1314., 1798. 85. sz.; PalugyayImre 1853. II. 252.; Takács Lajos 1964. 50—52.
234. Bálint Sándor 1964. 7—9.; Bálint Sándor 1976. 133., 601—602.; Szüts Mihály1914. 78.; Gulácsy Sándor 1927. 152.; Takács Lajos 1964. 50—52.
235. CsmL. Szeged számozott ír. 1797. 369., 1119., 1358., 2080., 1798. 375. sz. stb.
236. Uo. 1786. 2095. sz.; Uo. Szeged tan. jkv. 1800. 1862. sz.
237. Uo. Szeged számozott ir. 1808. 1757. sz.
238. Uo. 1793. 1033., 1794. 220. sz.
239. Arh. V. Tm. ir. Tabacarii in Praediis et Diverticulis 1782.; Gyimesi Sándor 1965. 168.; Takács Lajos 1964. 70—75.
240. Uo. Szeged feud. összeír. 1. sz. 2. füzet.; Uo. Szeged tan. ir. Polgárok sérelmei a város ellen.
241. Wellmann Imre 1979. 88—89.; Palugyay Imre 1853. II. 253.; Bálint Sándor 1976.601.; Takáts Sándor: A dohány elterjedése és az első dohány monopólium hazánkban. MGSz.1898.
242. Wellmann Imre 1979. 154.; A dohányföld nagyságára ld. CsmL. Szeged számozott ir.1791. 166., 1792. 64., 1793. 1979., 1795. 1968—70., 1796. 1890., 1798. 337—39., 1806. 561.,1808. 460., 1810. 1450., 1812. 826. sz.; Uo. Szeged tan. jkv. 1800. 6. sz.; 1810. 1450. sz.; Uo.Szeged feud. összeír. 112., 124., 142. sz.
243. Uo. Szeged a szőregi ur. ir. 1806. 3100. sz.
244. Gyimesi Sándor 1965. 163.
245. CsmL. Szeged számozott ir. 1794. 142., 1795. 1314., 1797. 2080., 1798. 85. sz.; MagyarGazda 1844. IV. évf. 35. sz. 557—558.; Magyarország története 1790—1848. 1980. 5/1. 321.
246. Bálint Sándor 1962. 17—22.; Bálint Sándor 1976. 608—611.; Bálint Sándor 1977174—-175.; legelőször 1748-ban tűnik fel a paprika az írásos forrásokban.
247. Bálint Sándor 1962. 109.
248. Vedres István: Egy nemzeti jószág. Szeged 1807. 23.; Idézi Bálint Sándor 1977. 175.
249. Bálint Sándor 1962. 22—62.; Szüts Mihály 1914. 130.
250. Idézi Bálint Sándor 1976. 610.
251. Bálint Sándor 1977. 175.; Palugyay Imre 1853. II. 253.
252. CsmL. Szeged tan. jkv. 1745. december 7.: „puri etiam Tritici seminatura, post unum,alterumque Annum in silignem degeneret...".
253. Uo. Szeged 1828-as összeírás.
254. Uo.; Rákos István 1982. 108—109.; Vedres István 1825. 1., 119.
255. CsmL. Szeged végrendeletek 1. doboz 1731. 202., 1746. 196. sz.; Uo. Szeged tan. jkv. 1764. január 7., december 11.; Uo. Szeged számozott ir. 1784. 377., 1795. 710., 1826. 3703. sz.
256. Nemzeti Gazda 1817. szeptember 22.; Farkas László 1937. 91.
257. Reizner János 1899—1900. III. 436.: 1872-ben 1954 vas-, 538 faekét írtak össze Szegeden; A faeke leírását ld. Bálint Sándor 1976. 526—527.; Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon. Bp. 1973. 333—349.
258. A mágocsi uradalom Csongrád vármegyében. Jószágismertetés. 1. füzet. Kiad. Magyar Gazdasági Egyesület. Pest 1860. 16.; Herczeg Mihály: Adatok a Károlyiak Csongrád—Vásárhelyi uradalmának feudalizmus kori történetéhez. TCsMT. IV. 1980. 113.; A XIX. század legelterjedtebb vasekéje (Szegeden „vidacseke") a kalocsai származású Vidats István (1802—1883) nevéhez fűződik, aki Szegeden volt lakatosinas. Ld. Bálint Sándor 1976. 528.; Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon. Id. mű 347., 361—362., 419.
259. Rákos István 1978. 32.; CsmL. Szeged 1828-as összeírás.; Uo. Szeged feud. összeír. 10. sz. 1. füzet.; OL. 1720-as összeírás.; Wellmann Imre 1979. 147—148.
260. CsmL. Szeged fcud. összeír. 1. sz. 2. füzet., 2. sz. 5. füzet, 3. sz. 2. füzet.; Rákos István1982. 109.
261. CsmL. Szeged számozott ir. 1784. 377., 1792. 1439. sz.; Bálint Sándor 1976. 532.;Reizner János 1899—1900. III. 436.; 1872-ben 220 vas-, 49 fa- és 2477 tüskeboronát írtak összeSzegeden.
262. CsmL. Szeged számozott ír. 1795. 2065. sz.; Bálint Sándor 1976. 533—534.
263. CsmL. Szeged tan. jkv. 1721. július 18., 1791. 949., 1831. 2191. sz.; Uo. Szeged számozott ír. 1784. 662., 1786. 2095. sz.; Bálint Sándor 1976. 535.
264. Reizner János 1899—1900. I. 286.; CsmL. Szeged számozott ir. 1784. 662. sz.
265. Uo. Szeged tan. jkv. 1728. július 27., augusztus 7.; Vincze Sándor 1942. 9.
266. Bálint Sándor 1976. 538.; CsmL. Szeged számozott ir. 1784. 662., 1786. 2095. sz.;Uo. Szeged tan. jkv. 1723. május 21.; Uo. Szeged feud. összeír. 9. sz. 1. füzet.
267. Uo. Szeged számozott ir. 1791. 111., 1793. 1979., 1796. 1890. sz. stb. A dézsmakivetésikulcs a mindenkori terméshez igazodott, mivel a tanács e címen 3010 Ft-ot szedhetett be.
268. Uo. Szeged tan. jkv. 1749. július 3.
269. Uo. Szeged számnélküli ir. 1. doboz (1737).; Uo. Szeged számozott ir. 1784. 337., 1785.245., 1795. 1116., 1807.626., 1811. 185., 1828.4276., 1845. 6146. sz. stb.; Az egyik vaskereskedőportékái között 360db kaszát írtak össze. Ld. Uo. 1826. 3703. sz.; Vedres István 1825. 118.;Bálint Sándor 1976. 538.
270. CsmL. Szeged feud. összeír. 9. sz. 1. füzet.; Uo. Szeged számozott ir. 1798. 337—39.sz.; Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában.Bp. 1963. 26—28.; Tálasi István: A termelés és a nyelv kapcsolata aratóműveleteinkben. Ethn.1957. 218.; Balogh István: A gabona betakarítása a XVI—XVII. században. Ethn. 1957. 276.;Bálint Sándor 1976. 538.
271. A vontatásra utalnak az inventáriumokban feltüntetett eszközök: „vontató kötél",„vontató lánc" stb. L. CsmL. Szeged számozott ir. 1784. 416., 1795. 710. sz. stb.; A város körüli szérűs gazdaságokra ld. Uo. Szeged feud. összeír. 9. sz. 1. füzet (1700—1710); A városnakkülön dézsmaszérűje volt. Uo. Szeged tan. jkv. 1725. július 7., 1726. április 13.; A szállási nyomtatásra ld. Uo. 1764. szeptember 19.; Bálint Sándor 1976. 549—558.
272. Hoffmann Tamás : A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásábanId. mű. 203.; Bálint Sándor 1976. 553., 558.; CsmL. Szeged tan. jkv. 1728. augusztus 14.1791.949., 1831. 2191. sz.
273. Uo. Szeged számozott ir. 1782. 519., 574., 1784. 416., 1785. 245., 1792. 894., 1796.1787., 1807. 626., 1819. 4658., 1828. 4445., 1830. 3277., 1845. 6146. sz. stb,; Bálint Sándor1976. 564—566.
274. Uo.; Farkas László 1937. 56—57.; Nemzeti Gazda 1815. 321—322.
275. CsmL. Szeged, a szőregi úr. ir. sz. n. 1806.; Pénzbeli böcsűje azon épületeknek, melyeket nemes Szeged városa ... építtetett.; Uo. Szeged számozott ir. 1809. 2914., 1810. 2679., 1811.2083. sz.
276. Uo. Szeged feud. összeír. 9. sz. 1. füzet (1700—1710).
277. Uo. Szeged 1828-as összeírás.; Uo. Szeged számozott ir. 1793. 1143. sz.
278. Szüts Mihály 1914. 60—61.; CsmL. Szeged tan. jkv. 1726. június 25., 1728. július27., 1738. június 25.; Uo. Szeged számozott ir. 1793. 581. sz.
279. Uo. Szeged tan. jkv. 1791. 1570. sz.
280. Farkas László 1937.; Bálint Sándor 1976. 27—29.; Tudományos Gyűjtemény1825. III. 116—119., 1836. III. 230—235.
281. Farkas László 1937. 48—53.
282. Farkas László 1937. 53—58.; Vedres István 1825. 99.
283. Szüts Mihály 1914. 65—70.; Reizner János 1884.29—30.; Reizner János 1899—1900.III. 438.; Gulácsy Sándor 1927. 154.
284. Petrovits István: Szeged gazdasági jövendője. Szeged 1846.; Ld. még: Bálint Sándor 1976. 124—125.; Balogh István 1962. 628—630.
285. Uo.; A közlegelő évi jövedelme Petrovits idejében 3055 Ft 15 kr volt.
286. Kolb Ádám: Szeged Lakóihoz. Szeged 1847.; Bálint Sándor 1976. 125—126.; Balogh István 1962. 629.
287. Korda János: Mégegyszer Szeged lakóihoz. Szeged 1847.; Reizner János 1899—1900. III. 291—296., 426—427.; Bálint Sándor 1976. 126.
288. A bérleti rendszerről ld. Reizner János 1899—1900. III. 433.; Szüts Mihály 1914. 74.; Gulácsy Sándor 1927. 161.
289. Reizner János 1899—1900. III. 441.; Szüts Mihály 1S14. 43.; Bálint Sándor 1959. 39.; Bálint Sándor 1976. 568—572.; Gulácsy Sándor 1927. 150.
290. Vincze Sándor 1942. 22—23.; Reizner János 1899—1900. III. 125.; Rákos István1978. 36. 43. sz. jegyzet; A szőlő- és bortermelés jövedelmezőségére ld. Dümmerth Dezső:Pest város társadalma 1686—1696. Id. mű 86—95.; RúzsÁs Lajos 1963. 279—317.; MéreiGyula: Magyar iparfejlődés 1790—1848. Bp. 1951.168.; Feyér Piroska 1981.170—195.;CsmL.Szeged tan. jkv. 1721. január 30., 1724. július 14.
291. Uo. Szeged számnélküli ir. 5. doboz (1745).
292. Rákos István 1978. 34.
293. OL. 1715-ös összeírás; Uo. 1720-as összeírás.; Acsády Ignác 1896. 197., 447.; Reizner János 1899—1900. III. 425., 442.: Tévesen 400o-ölnek tekintette az 1 kapás földet, így szerinte Szeged szőlőterülete 1720-ban 155 kat. holdnak felelt meg. Valójában Szegeden 1 kapás alatt 200a-öl területet értettek. L. Rákos István 1982. 106.
294. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Id. mű 39.; CsmL. Szeged tan. jkv. 1724. szeptember 15.
295. CsmL. Szeged tan. jkv. 1724. május 31., 1726. július 23., 1727. május 27., 1730. december 19., 1731. november 9., 1742. december 10., 1792. 1424. sz.; Rákos István 1978. 34.; Reiz-ner János 1899—1900. III. 442.; Acsády Ignác 1896. 447.
296. Reizner János 1899—1900.1. 224—225., III. 443.
297. Bálint Sándor 1976. 573.; CsmL. Szeged tan. jkv. 1744. február 24.
298. Reizner János 1899—1900. III. 443.; CsmL. Szeged tan. jkv. 1749. október 24.
299. Uo. Szeged végrendeletek 1. doboz 1750. 217., 2. doboz 1805. 269., 1823. 2475., 3.doboz 1831. 906. sz.
300. Uo. Szeged tan. jkv. 1792. 1530. sz.
301. Uo. Szeged 1828-as összeírás.
302. Uo. Szeged végrendeletek 3. doboz 1828. 1185., 1831. 248., 1832. 3354., 1837. 1355.sz. stb.
303. Rákos István 1982. 114.; Juhász Antal 1975. 299—300.
304. Szüts Mihály 1914. 172., 175.; Gulácsy Sándor 1927. 179.
305. Reizner János 1899—1900. III. 444.: mivel 4 kapás alkotott Reizner szerint lkat. holdat, az 56 000 kapás 14 000 kat. holdnak felelt volna meg.
306. CsmL. Szeged 1828-as összeírás.; Rákos István 1982. 106., 114.
307. CsmL. Szeged 1828-as összeírás.; Uo. Szeged számozott ir. 1806. 2888. sz.; Uo. Szegedfeud. összeír. 129. sz.; Uo. Szeged v. határa 1850.; Uo. Az 1839-es és az 1844-es adatokat az adókivetési ívből pótoltuk.
308. Juhász Antal 1975. 300.
309. Rákos István 1978. 33.; CsmL. Szeged számozott ir. 1791. 437. sz.; Uo. Szeged 1828-asösszeírás.
310. Uo. Szeged számozott ír. 1797. 1627., 1810. 187., 2548., 2640. sz.; Uo. Szeged végrendeletek 3. doboz 1828. 485., 1830. 1312., 1831. 1075., 1834. 1808., 1835. 134., 1836. 1177. sz. stb.
311. Uo. 2. doboz 1824. 1841. sz.; Uo. Szeged tan. jkv. 1766. október 8.; Uo. Szeged számozott ir. 1797.514.. 1810. 187. sz.
312. Rákos István 1978. 34.; CsmL. Szeged számozott ir. 1791. 166., 437., 1793. 1979.,1795. 1968—70., 1796. 1890.. 1798. 337—39., 1806. 561,, 1808. 460., 1810. 1450., 1812. 826. sz.;Uo. Szeged feud. összeír. 112., 124., 142. sz.; Uo. Szeged tan. jkv. 1800. 6. sz.; Reizner János1899—1900. III. 444.
313. CsmL. Szeged 1828-as összeírás.; Ld. még: Uo. Szeged számozott ir. 1808. 1757. sz.
314. Magyarország története 1790—1848. 1980. 5/1. 428.
315. Reizner János 1899—1900. III. 444.
316. CsmL. Szeged számozott ir. 1791. 437. sz.
317. Farkas László 1937. 54.; Bálint Sándor 1976. 577.
318. Palugyay Imre 1853. II. 251.
319. CsmL. Szeged számozott ir. 1807. 108., 1808. 1757. sz.
320. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása, ld. mű 14., 39.
321. CsmL. Szeged számozott ir. 1782. 519., 1784. 416., 1793. 433., 1794. 2159., 1795. 710.,1811. 286., 1818. 4253., 1826. 3703., 4836. sz.; Bálint Sándor 1976. 580.; Feyér Piroska 1981.350.
322. CsmL. Szeged számozott ir. 1791. 1273., 1808. 1757., 1829.3206., 1847. 260. sz.; BálintSándor 1976. 575.
323. Uo. 580.; CsmL. Szeged 1828-as összeírás.
324. Bálint Sándor 1976. 521.; CsmL. Szeged számozott ir. 1820. 1450. sz.
325. Uo. 1815. 4079. sz.
326. Uo. 1806.2888., 1810. 187., 1812. 1169., 1820. 1450. sz.; Uo. Szeged feud. összeír.129.sz.; Bálint Sándor 1976. 586.
327. Feyér Piroska 1981. 351.; CsmL. Szeged számozott ir. 1797. 1253., 1828. 2976., 1847.260. sz. stb.
328. Palugyay Imre 1853. II. 251.
329. CsmL. Szeged számozott ir. 1817. 2842., 3234., 1818. 9., 1820. 1450., 1828. 4445. sz. stb.
330. Uo. 1819. 4564., 1820. 1450. sz.
331. Uo. 1790. 1330., 1794. 2159. sz.
332. Uo. 1782. 519., 1797. 1627., 1806. 2888., 1812. 671., 1820. 1450., 1826. 3703. sz.; Uo. Szeged vál. köz. jkv. 1816. 52. sz.; Uo. Szeged feud.összeír. 129. sz.; Uo. Szeged 1828-as összeírás.
333. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Id. mű 14.
334. CsmL. Szeged tan. jkv. 1755. április 30.; Uo. Szeged számozott ir. 1797. 145. sz.; Bálint Sándor 1976. 594.
335. Vedres István 1825. 28—29.
336. Reizner János 1899—1900. III. 444.
337. CsmL. Szeged tan. jkv. 1742. november 12., 1765. február 4.
338. Uo. Szeged számozott ir. 1784. 142. sz.; Reizner János 1899—1900. III. 444.; BálintSándor 1976. 589.
339. CsmL. Szeged számozott ir. 1783. 741., 1792. 1439. sz.; Szüts Mihály 1914. 178.
340. Bálint Sándor 1976. 589.
341. Vedres István 1825. 19., 27.
342. Reizner János 1899—1900. III. 445.
343. Uő.; Bálint Sándor 1976. 589.
344. CsmL. Szeged 1828-as összeírás.
345. Palugyay Imre 1853. II. 250.; Reizner János 1899—1900. III. 445.; Szüts Mihály 1914. 179.
346. OL. 1715-ös összeírás.; Uo. 1720-as összeírás.; Reizner János 1899—1900. III. 446.;Wellmann Imre 1979. 12.
347. CsmL. Szeged feud. összeír. 10. sz. 1. füzet.
348. Uo. Szeged tan. jkv. 1744. április 30.; Uo. Szeged számozott ir. 1797. 145. sz.; FarkasLászló 1937. 34.
349. Vedres István 1825.1., 13., 119.; Szürs Mihály 1914.196.; Reizner János 1899—1900.III. 446—447.
350. Uő.; Szüts Mihály 1914. 197.
351. CsmL. Szeged számozott ir. 1786. 608. sz.
352. Vedres István 1825. 13.; Kiss Ferenc: Szeged erdészete. Kiss Ferenc—Tonelli Sándor—Sz. Szigethy Vilmos 1927. 187.
353. Uő.; Reizner János 1899—1900. III. 447.
354. CsmL. Szeged számozott ir. 1794. 1820., 1806. 2072—73. sz.
355. Uo. 1789.680., 1793.1486. sz.; Vedres István 1825.134.; Farkas László 1937. 38—39.
356. Uő. 40.; Vedres István 1825. 13., 135.
357. Farkas László 1937. 41.; Reizner János 1899—1900. III. 447.
358. Uő.; Vedres István 1825. 13.
359. CsmL. Szeged számozott ir. 1809. 3112. sz.; Uo. Szeged feud. összeír. 117. sz.
360. Reizner János 1899—1900. III. 447.
361. CsmL. Szeged vál. köz. jkv. 1816. 45., 1822. 6. sz.
362. Vedres István 1825. 12.: „a Legelőmező közönséges, és minden Lakosnak tulajdonalévén, az abba elterjedt Sívány Homokságon ültetendő Erdőnek is közhasznúnak kelletik lenni."
363. Uő. 40.; CsmL. Szeged vál. köz. jkv. 1832. 137. sz.
364. Uo. Szeged feud. összeír. 80. sz. 1—4. füzet.
365. Uo. Szeged számozott ir. 1808. 1757. sz.; Reizner János 1899—1900. III. 448.; FarkasLászló 1937. 50—60.
366. CsmL. Szeged számozott ir. 1806. 2977. sz.; Uo. Szeged feud. összeír. 118. sz.
367. Reizner János 1899—1900. III. 448.
368. Palugyay Imre 1853. II. 251.
369. CsmL. Szeged határa 1850.; Bálint Sándor 1976. 124.
370. Wellmann Imre 1979. 62.
371. Gyimesi Sándor 1975. 259—261.; Danyi Dezső—Dávid Zoltán 1960. 368—369.; Uők.: Pótlás az első magyarországi népszámláláshoz. Történeti Statisztikai Tanulmányok 2. Bp. 1975. 90—91.
372. CsmL. Szeged számozott ir. 1806. 2888. sz.; L. még: Uo. Szeged feud. összeír. 129. sz.: 1821-ben 5692 fő volt az adózó zsellérek és napszámosok száma.
373. RÁcz István 1980. 113.; Rákos István 1978. 30—31.
374. Juhász Antal 1975. 284.
375. Szabó István 1960. 159.
376. Rákos István 1982. 111.
377. CsmL. Szeged tan. jkv. 1724. július 21.; Orosz István 1980. 205.
378. CsmL. Szeged feud. összeír. 4. sz. 4., 5., 6. füzet, 5. sz. 3., 6. füzet.
379. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Id. mű 53.
380. Rákos István 1978. 57.
381. CsmL. Szeged számnélküli ir. 8. doboz. (1753).
382. RÁcz István 1980. 118—120.; Orosz István 1980. 198.; A tanya szó Szegeden is„pásztortanya"-ként tűnik fel a XVIII. század elején, de még nem a szállásokhoz kötődik, hanema pusztán legeltető pásztorok könnyen szétszedhető, tovább hurcolható kunyhóit jelentette.Szerepel a szegedi gulyások esküszövegében is. Közli Bálint Sándor 1976. 466.
383. Reizner János 1899—1900.1. 320., III. 427.; Juhász Antal 1975. 281.; Rákos István1978. 39.: 1750-ben 701 kaszálótulajdonost írtak össze Szegeden, Felsővároson 235-öt, Alsóvároson 408-at, Palánkban 58-at.
384. Ballá Antal térképét 1. Móra Ferenc Múzeum, Szeged.; Juhász Antal 1975. 284.
385. CsmL. Szeged számozott ir. 1788. 21. sz.: Kolb Ferenc az egyik legnagyobb szállástulajdonosnak számított. Szállása 625 hold nagyságú volt. Ld. Juhász Antal 1975. 290,; A tanya,tanyaföld elnevezés — miként Alföld-szerte — a XIX. század elejétől terjedt el, de nem szorította ki a telek, szállás, kaszáló föld, kaszáló rét stb. fogalmat a szegediek szóhasználatából. Ld.Rákos István 1982. 111.
386. A XVIII. sz. végéről még egy tanyaleírást ismerünk, a XIX. sz. első feléből további kilencet. L. CsmL. Szeged számozott ir. 1791. 1625., 1806. 933., 1811. 1668., 1812. 817., 1817.2842., 3234., 1818. 9., 1820. 1450., 1828. 4006., 4445., sz.
387. Bálint Sándor 1976. 118.; Juhász Antal 1975. 285—291.
388. CsmL. Szeged számozott ir. 1793. 1033., 1794. 220. sz,; L. még: Uo. Szeged feud.összeír. 103. sz.; Szabad György 1980. 149—169.
389. CsmL. Szeged számozott ir. 1791. 462. sz.
390. Uo. 1807. 1180. sz.; Az eddigi kutatások a tiltó rendelkezésekre az 1830-as évekből hoztak fel példákat. L. Szabó István 1960. 160.; Juhász Antal 1975. 303—305.; Szabad György1980. 161.
391. CsmL. Szeged végrendeletek 3. doboz 1825. 659., 1826. 657., 3771., 1827. 3551., 1831.274., 284., 1832. 167., 1834. 887. sz.
392. Rákos István 1982. 114.
393. Uő.; CsmL. Szeged végrendeletek 2. doboz 1818. 732., 3. doboz 1825. 1447. sz.
394. Juhász Antal 1975. 295.
395. CsmL. Szeged 1828-as összeírás.
396. Bálint Sándor 1976. 118.
397. Bálint Sándor 1976. 119.; Bálint Sándor: A szegedi tanyavilág benépesedése helyneveinek tükrében. Néprajzi Dolgozatok 9. Szeged, 1963.
398. Juhász Antal 1975. 298.; Az eltérő álláspontok bemutatását 1. Für Lajos 1980.224—225.
399. Juhász Antal 1975. 287—301.
400. CsmL. Szeged végrendeletek 1. doboz 1750. 217. sz.
401. Juhász Antal 1975. 287.; Bálint Sándor 1976. 118—124., 573.; Für Lajos 1980.224—225.
402. CsmL. Szeged számozott ir. 1810. 2415., 1811. 729. sz.
403. Uo. Szeged tan. jkv. 1792. 5.; L. még: Uo. 1791. 1273., 1792. 1483. sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1783. 741., 1784. 292., 1787. 1335. sz.
404. Uo. Szeged számozott ir. 1811. 729. sz.
405. Uo. 1797. 64. sz.; L. még Vedres ténykedéséről: Farkas László 1937. 61.; FeyérPiroska 1981. 252.
406. Für Lajos 1980. 224.; Feyér Piroska 1981. 251.; Vedres István 1825. 20—24.
407. CsmL. Szeged feud. összeír. 80. sz.: Nemes város által több helyen eladott sivány homokok és szék földek lajstroma 1844/45. 1—4 füzet.
408. Juhász Antal 1975. 297.
409. Uo. 299—301.
410. CsmL. Szeged számozott ir. 1817. 2842., 1819. 4564. sz.
411. Uo. Szeged 1828-as összeírás.; Uo. Szeged vál. köz. jkv. 1824. 29. sz.
412. Uo. 1826. 39., 1832. 142. sz.; Uo. Szeged tan. jkv. 1831. 1820., 1836. 2593. sz.; JuhászAntal 1975. 303—305.
413. Szabad György 1980. 161.
414. Szabad György 1980. 161—166.; Reizner János 1899—1900.111. 433.; Juhász Antal.1975. 304—305.
415. Juhász Antal 1975. 306.; CsmL. Szeged 1828-as összeírás: „E városban szokásbannem lévén, hogy a külső telkek a belsők után valami arányban légyenek, csak azon összefüggésükvan, hogy a belső telkek folyó számai alatt szoktak a külsők feljegyeztetni."
416. Palugyay Imre 1853. II. 229.: Palugyay a szőlőhegyi tanyákat „szőlőbeli külső majorságokénak nevezi. A csőszházak között szerepelnek az erdei csőszházak is, de ezek száma elenyésző. A 253 csőszház zöme a szőlőkben épült. L. erre: Juhász Antal 1975. 301.
417. Magyarország története 1790—1848. 1980. 5/1. 365.: Balogh István 1962. 617—631.; Für Lajos 1980. 218.
418. Juhász Antal (szerk.): Tápé története és néprajza. Tápé Község Tanácsa 1971.; Uő.(szerk.): Tanulmányok Kistelek történetéből és népéletéből. Kistelek Nagyközség Tanácsa 1976.;Az úrbéresek helyzetére 1. Pauly, Carolus: Constitutio rei urbarialis Regni Hungáriáé. Vien-nae 1817.; A kertészek társadalmi helyzetéről 1. Gyimesi Sándor 1965. 154—206.; Újszegedreld. Reizner János 1899—1900. II. 36.; Bálint Sándor 1976. 104—108.
419. Giday Kálmán 1971. 59.; Vincze Sándor 1942. 7.; Bálint Sándor 1976. 232.; CsmL.Szeged tan. jkv. 1724. június 26., 30., augusztus 28., 1726. március 26.. 1751. június 4., 1757.március 21.
420. Giday Kálmán 1971. 61—64.; Danyi Dezső—Dávid Zoltán 1960. 24—25.
421. CsmL. Szeged vál. köz. jkv. 1831. 103. sz.
422. Uo. 1814. április 27., október 31., 1816. 38. sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1791. 166.,1796. 1894—95., 1798. 435. sz.; Giday Kálmán 1971. 66.
423. Uo.;CsmL. Szeged vál. köz. jkv. 1828. 52., 1835. 181., 210. sz.
424. Giday Kálmán 1971. 66.; A Iegelőelkülönözésre 1. Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767—1849. Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 41. k. Bp. 1967. 60—65.
425. Giday Kálmán 1971. 66.
426. Oltvai Ferenc 1976. 31—42.; Reizner János 1899—1900. I. 374.
427. Oltvai Ferenc 1976. 43—59.; CsmL. Szeged számozott ir. 1791. 115., 1795. 1918., 1797. 2008., 1798. 1848., 1810. 2900. sz.
428. Uo.; Oltvai Ferenc 1976. 46.
429. Uő. 52—54., 65—69.
430. Uő. 70—79.; CsmL. Szeged számozott ir. 1795. 1918.. 1810. 2900. sz.
431. Oltvai Ferenc 1971. 70.
432. Uő. 50—52.; CsmL. Szeged számozott ir. 1791. 515.. 1795. 1918.. 1796. 1659.. 1797. 2008. sz. stb.
433. HEGYi András (szerk.): Szőreg és népe. Szeged 1977.
434. CsmL. Szeged számozott ir. 1795. 572. sz.; Bálint Sándor 1976. 129—137., 211. 239.
435. Arh. V. Tm. ir. Conscriptio Animarum In Processu Kanischajensi pro Anno 1783-peracta; Danyi Dezső—Dávid Zoltán 1960. 194—197.; Fényes Elek: Magyarország geog-raphiai szótára, amelyben minden város, falu és puszta betűrendben körülményesen leíratik. I—IV. Pest 1851. II. 62., 111. 271., IV. 77., 101., 158., 201.
436. Arh. V. Tm. ir. Tabella Locorum Incolarum, qua Linqua uti assolere... (1787).
437. Szentkláray Jenő: A csanádi egyházmegye története I. A Csanád-egyházmegyei plébániák története. Temesvár 1898. 310.; Borovszky Samu: Csanád vármegye története 1715-ig. Id. mű II. 138., 556.
438. Az úrbéri rendelet bánsági eltéréseire 1. Pauly, Carolus: Constitutio rei urbarialisRegni Hungáriáé. Id. mű 387—391.; Rákos István 1977. 99—101. A nyolcadtelkesek együtt kapták meg szántó-, illetve rétjárandóságukat, s többnyire szántóként hasznosították az 5 hold földet.
439. OL. U. et C. Fasc. 223. no. 20.
440. Uo.; CsmL. Szeged, a szőregi úr. ir. Kontraktusok. Gyála területéből 1641, Újszentivánéból 1928 kat. hold került Vedres birtokába. Az Überlandra 1. Varga János : A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767—1849. Id. mű. 18., 56—59.
441. Arh. V. Tm. ír. Nomina Locorum Processus Kanisaiensis (1782).
442. Uo. Tabacarii in Praediis et Diverticulis (1782).
443. CsmL. Szeged számozott ir. 1793. 581. sz.; L. még: Az 1828-as országos összeírás„megjegyzései" c. rovat. OL. Filmtár B 182. doboz: Gyála és Térvár, B 186. doboz: Rabé ésÓszentiván, B 188. doboz: Szőreg, Újszentiván, Újszeged.
444. Rákos István: Gazdasági és társadalmi viszonyok a szőregi uradalomban Szeged zálogbirtoklása idején (1781—1831). Acta Hist. LXXIV., 1983. 27—48.
445. Arh. V. Tm. ir. Tabella Conscriptionis Frugum de Anno 1785 in Processu Kanisaiensiperacta; CsmL. Szeged számozott ir 1788. 212., 290., 1793. 581. sz.
446. Uo. 1790. 1073., 1091., 1791. 490., 1794. 2097., 1795. 1079., 1101. sz.
447. Uo. 1795. 1079. sz.
448. Uo. Szeged a szőregi ur. ir. 1806. 3100. sz.; OL. Filmtár B. 182., 186. doboz.
449. CsmL. Szeged számozott ir. 1795. 572., 1079., 1101., 1746., 2065. sz.
450. Uo. 1795. 1144., 1811. 3489. sz.
451. Arh. V. Tm. ir. Tabella ... ex Tabacca (1787).; CsmL. Szeged számozott ir. 1793. 581. sz.; Uo. Szeged a szőregi ur. ir.: Összeírása Szőreg helységben találtatott dohányköteleknek.
452. Uo. 1806. 3100. sz.
453. Uo.; Gyimesi Sándor 1965. 163.
454. CsmL. Szeged számozott ir. 1782. 324., 1783. 721., 1784. 842., 1785. 519. sz.
455. Uo. 1795. 1101. sz.
456. Uo. Szeged tan. jkv. 1792. 496., 1830. 988., 1622., 1655., 1754., 2291. sz.
457. CsmL. Szeged számozott ir. 1793. 581., 1809. 397., 1811. 3489. sz.
458. Arh. V. Tm. ir. Tabella Conscriptionis Arendatorum (1782., 1787.); CsmL. Szeged a sző-regiur. ir. 1806. 3100. sz.
459. Uo. Szeged számozott ir. 1784. 827., 1786. 2361., 1793. 581. sz.
460. OL. Filmtár B 188. doboz: „incolae consistunt ex inquilinis, qui majori parte opificium exercent, alii verő mercenarias operas."; Arh. V. Tm. ir. Nomina Locorum Processus Kanisaiensis (1782).; CsmL. Szeged a szőregi ur. ir. 1806. 3100 sz.
461. ÖL. U. et C. Fasc. 223. no. 20.; Benda Gyula: Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez 1767—1867. Számok és történelem 1. Bp. 1973. 145.; Oltvai Ferenc 1968. 98—99.
462. CsmL. Szeged számozott ir. 1794. 2306., 1811. 3489. sz.
463. Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767—1849. Td. mű 57.;Pauly, Carolus: Constitutio rei urbarialis Regni Hungáriáé. Td. mű 246.
464. OL. U. et C. Fasc. 223. no. 20.
465. CsmL. Szeged számozott ir. 1794. 230., 1795. 1007., 2065., 1797. 1088.. 1811. 3489. sz.
466. OL. Filmtár B 182., 188. doboz.; Rákos István 1977. 108.
467. CsmL. Szeged a szőregi ur. ir. Kontraktusok.
468. Uo. Szeged számozott ir. 1811. 3489. sz.
469. Rákos István 1977. 106.
470. Arh. V. Tm. ír. Tabacarii in Praediis et Diverticulis (1782). Id. : „habent ab his prae-standum ad Cassam Contributionalem".
471. CsmL. Szeged számozott ir. 1796. 50. sz.
472. Uo. 1808. 1808. sz.; Uo. Szeged a szőregi ur ir. 1806. 3100. sz.
473. Magyar Gazda 1844. IV. évf. 35. sz. 557—558.; Takács Lajos 1964. 103.; Gyimesi Sándor 1965. 175.; Magyarország története 1790—1848. 1980. 5/1. 321.
474. CsmL. Szeged tan. jkv. 1791. 1107., 1302. sz.; Uo. Szeged számozott ir. 1791. 1302..1810. 949. sz.
475. Uo. 1795. 1483. sz.
476. Uo. 1795. 1718. sz.
477. Uo. 1795. 1101., 1702—05.. 1796. 1731. sz.
478. Uo. 1797. 778., 957. sz.
479. Uo. 1796. 1184. sz.; Rákos István 1977. 104—106.
480. CsmL. Szeged számozott ir. 1796. 1184. sz.
481. Uo. Szeged a szőregi ur. ir.: „Újszeged kilenc évi jövedelme".; Uo. Kontraktusok.
482. Uo.: .Jegyzéke azon pénzbeli költségeknek, melyek ... Szeged városa által... tétettek.'