GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

{301} II. IPAR ÉS IPAROS RÉTEGEK

1. A VÁROS IPARA A XVIII. SZÁZADBAN A CÉHEK MEGALAKULÁSA, CÉHES KERETEK

A városok iparos társadalma döntően a városnak és környékének igényeit elégíti ki. Az igény és kereslet mindenkor a település jellegétől és gazdasági erőforrásaitól is függ. A török hódoltság idején más igényeket támasztott a város az iparosokkal szemben, megint változtak az igények a kamarai és katonai igazgatás idején. A kiváltságok visszaszerzése után kezdődhetett meg Szeged — saját lehetőségei által behatárolt — fejlődése a feudalizmus utolsó évszázadában. Erre a városi polgárosodó folyamatra mindvégig rányomta bélyegét az agrárjelleg, ami azt jelentette, hogy az ipari tevékenység elsősorban a paraszti, parasztpolgári igények kielégítését szolgálhatta. Másodsorban lépett fel igénnyel és lehetőséggel a város fekvését alapulvevő kereskedelem is. Végül a fényűzést és luxust igénylő városi vezetőréteg. Az igények és a város jellege azonban nem mindenkor határozza meg maradéktalanul az ipar szerkezetét és az egyes iparágak súlyát. Fontos tényező még a tradíció.

Jellemzően Szegeden éppen a mezőgazdasági termeléshez szükséges eszközök egy részét, például a kocsikat, szekereket stb. kereskedők útján más országrészekből szerezte be a lakosság. A mezőgazdasági jelleg lecsökkenti az őrlés és sörfőzés kivételével az élelmiszeripari ágazatok (mészáros, pék stb.) szerepét, és ezekhez viszonyítva megnöveli a ruházati iparágak jelentőségét, súlyát. Még a jelentősebb polgárosodást mutató reformkor idején is a csizmadia, szabó, szűcs, takács mesterség volt a legelterjedtebb a városban.

A fentiek fordítottja is igaz, a város iparosainak és kereskedőinek összlakossághoz viszonyított aránya tükrözi a város fejlettségét, polgáriasodottságát. A török kiűzése utáni évtizedek még nem teszik lehetővé, hogy a fenti mércével mérhessük Szeged város fejlettségét, hiszen a város iparosrétegéről fennmaradt kimutatások nem teljesek, csak részadatokat tartalmaznak. Annyit bizonyosan tudunk, hogy a török uralom nem néptelenítette el a várost, és a kontinuitás az iparűzőkre is vonatkozik. Még ha a török idők más igényeket támasztottak is, más iparágak váltak fontosabbá, mint korábban, azt kell feltételezni, hogy a város iparos struktúrája arányeltolódásokkal, az iparűzők számának csökkenésével lényegében megmaradt. Ezt a képletet jelentősen módosította a katonai és kamarai igazgatás évtizedei alatt a délszláv iparosok városba áramlása és első-sorban a várbeli katonaság, valamint a kamarai adminisztráció igényeit kielégítő német iparosok betelepülése. Ennek következtében a német céhek fontos szerepre tettek szert a város életében. Megjelenésük és szembekerülésük a törzsökös iparos-réteggel számos belső konfliktus forrása lett.

Legtöbbet a szegedi mészárosokról tudunk, mivel a török uralom idején bizalmi szolgálatot láttak el. Ők biztosították a porta szállítását, a futárszolgálatot, kalauzolták a török seregeket stb., ennek fejében a török hatóságoktól kiváltságos elbírálásban részesültek. Ez a szolgálat azonban megtizedelte soraikat. 1640-ben még 15-en, 1662-ben már csupán 9-en voltak, később pedig számuk 8-ra apadt.1 Amikor a céhük 1719-ben újraalakult — pecsétjükön ez az évszám látható —, és III. Károlytól 1719-ben szabadalomlevelet kaptak, már a német mészárosok játsszák a vezetőszerepet. A tagok között Schwajbelmár Ádám céhmester, Tührer Lőrinc, Nothof Mátyás és Wagner Bertalan szerepelt. A régi magyar mestereket pedig himpelléreknek minősítették, mivel szakmájukat a gyakorlatban tanulták, nem a céhelőírásoknak megfelelően. Három idős mester a tanácshoz fordult panasszal. A tanács elismerte, hogy a török háborúk idején hasznos szolgálatokat tettek — nyilván információikat a város is felhasználta —, ezért halálukig üzleteiket megtarthatták.2

Az 1718-as összeírás nem tüntette fel a kézműveseket, csupán „30 azelőtt volt" szabómestert sorol föl és ugyannyi élőt.3 A szabók számát elsősorban rácok gyarapították. A „magyar szabók" céhe volt egyebekben az egyik legrégebbre datálható. Pecsétnyomóikon 1571 szerepel. (13. fénykép.) Új szabadalomlevelüket 1714-ben kapták III. Károlytól. Egyetlen hajdan volt céh sem tudta régi okmányait átmenteni, így a konszolidáció idején sorra újították meg kérelmüket, vagy az éppen újólag érkezettek tömörültek céhekbe a konkurrencia ellen, és kértek szabadalomlevelet, mint a mészárosoknál láttuk.

A kézművesség színvonalának, helyzetének egyik mérője lehet a céhek megalakulása, ami mindig egy zárt piackörzet monopolizálására irányuló törekvést jelentett. így a céhek alakulásának sorrendje némiképpen jelzi, hogy egy adott mesterségen belül a mesterek száma elérte-e azt a szintet, amikor a konkurrencia letörése, szabályozása szükségszerűvé teszi a céhek létrejöttét.

Feltűnő, hogy a XVI. században virágzó céhélettel rendelkező Szegeden — tudunk a szabó-, csizmadia-, ötvöscéhről —, a XVII. század végén, XVIII. század elején a szegedi kézművesek számára kiadott kiváltságlevelek nem tesznek említést korábban létező, de valamilyen okból megsemmisült privilégiumokról. {303}

A bevándorlás szinte azt a látszatot keltette, mintha a céhek megalakulása az újonnan érkezők tevékenységének eredménye lett volna.

Szegeden a céhlevelek, privilégium-levelek megszerzésének időszakát három részre oszthatjuk. Az első csoportba az 1697—1702 között nyert artikulusokat kell sorolni. Ekkor a szabók (1697), lakatos-, puskaműves-, sarkantyúkészítők (1700), szűcsök (1700), csizmadia- (1701), kardkészítő-, szíjgyártó-, nyereggyártómesterek (1702) nyerték el kiváltságaikat.

A második nagyobb hulláma a céhek megalakulásának 1714—1731 között volt: 1714-ben a gombkötőcéh, 1718-ban a fazekas-, 1719-ben a mészáros-, 1724-ben az asztalos-, illetve a bognár-kovács-, 1726-ban a varga- (cipész) céhek nyerték el artikulusaikat, 1731-ben a pékek.

Az 1743—1757 között a következő céhek alakulnak meg: seborvos (1743), kötélgyártó (1743), takács (1744) és az ács-kőműves-kőfaragó (1757).

1697—1702 között, öt év alatt az 5 céh megalakulása rendkívül gyors fejlődést, a mesterek számának hirtelen megnövekedését sejteti. Egyúttal elárulja azt is, hogy mekkora befolyása van a kamara képviselőinek a város életére: a céhlevél megerősítését a szabók esetében a kamarai adminisztráció képviselője, ül. a szegedi vár kapitánya végzi,4 a városi tanács aláírása nem szerepel ezeken a legrégebbi céhleveleken. A szűcsök 1700-as céhlevelén a kamarai adminisztráció után már a szegedi tanács megerősítő aláírása is megtalálható.5 A kamarai tisztviselők, 111. a várkapitány ilyen kiváltságos szerepe egészen a szabad királyi kiváltságlevél újbóli elnyeréséig fennmaradt. Azonban nemcsak arról volt szó, hogy ki írja alá a megerősítést, hanem a kamara gyakran bele is szólt a céhek életébe.

A kamarai igazgatás támogatta a céhek alakulását. A céhellenes beállítottság, mint a temesi bánságban, nem volt jellemző Szegedre. A szegedi szabók a budai rácok céhlevelét kölcsönözték, s annak hitelességét a budai kamarai tisztviselő igazolta.

Hasonló volt a helyzet a szűcscéhvei is, ők a pesti szűcsöktől kértek céhlevelet. A hitelességet, illetve a kihirdetést, megerősítést jelentő, a különböző évekből származó aláírások hasonlóképpen a kamarai prefektustól és a várkommandáns-tól származnak. A csizmadiák is a pesti céh artikulusait kölcsönözték 1701-ben.6 A másik két céh, a nyergesek — szíjjártók — kardcsiszárok7, valamint a lakatos — puskaműves — sarkantyús mesterek8 viszont magához az uralkodóhoz fordultak, {304} s a szabók, szűcsök, csizmadiák fertálycéhével szemben önálló céhet alakítottak.

A céhalakulások első hulláma már a bőripar, textilipar elsődlegességét hangsúlyozza. Egyéb iparcsoportoknál a piac monopolizálására való törekvés később, az 1700-as évek közepén jelentkezett. A második hullámban, az 1713—1730 közötti időszakban már a meglevő céhek mintájára hozták létre a saját szervezetüket a többi mesterségek űzői is. Ez előbb vagy utóbb minden mesterség esetében létfontosságúvá vált, mivel privilégium nélkül nem kaptak legényt, kontároknak minősültek. A céhlevél megszerzése sok pénzbe került, gyakran a tanács engedélyezte, hogy remekelt mesterek a céhprivilégium megszerzéséig a tanács engedélyével dolgozhassanak.

Ez idő tájt a céhek alakítását a gombkötők kezdték el, 1713-ban a Léváról Szegedre költöző 3 gombkötőmester hozta a lévai artikulusok másolatát.9 A fazekasok saját maguk állították össze artikulusaik szövegét, s ők a királytól kérték a kiváltságlevelüket. Az asztalosok (1724) a pesti céhtől kérték kölcsön a céhlevelet.10 A kovácsok és bognárok közösen állítottak céhet, és III. Károlytól kértek privilégiumlevelet.11 A cipészek ismét fertálycéhet alakítottak, ők is a pesti céh artikulusait kölcsönözték (1726).12 A pékek kissé megkésve (1731)13 szintén negyedes céhet alakítottak. A céhesedés harmadik hullámát, az 1743—57 közötti években megalakuló céhek létrehozásának igényét — akárcsak a korábbiakat — a kontárok elleni harc kényszerítette ki. A seborvosok, borbélyok maguk állították össze a kiváltságlevél pontjait 1743-ban.14 A takácsok a budai céh íiliájaként alakultak meg.15 Önálló céh volt a kőművesek, ácsok, kőfaragók céhe, amely Mária Teréziától nyerte el artikulusait.16

Az elsődleges céhalakulásokat figyelve Szegeden 1697 és 1757 között tehát összesen 16 céh alakult meg. Legtöbb a textiliparban és bőriparban (4—4), az élelmiszer- és építőanyagiparban, fémiparban 2—2 jött létre. Az egyéb kategóriába és a szolgáltatásokhoz tartozó céh egyaránt 1—1 volt Szegeden. A céhek alacsony száma egyúttal azt is jelenti, hogy egy céh több mesterség képviselőit fogta egybe. Számtalan probléma adódott abból, hogy olyan mesterek is érkeztek, akik egyszer már céhbe álltak egy másik helységben, s Szegedre érve vonakodtak újból {305} befizetni azt a viszonylag tekintélyesnek mondható összeget, ami a Szegeden való céhbe állást jelentette.

A halászok és a molnárok csak az 1840-es években jutottak el a céhalakítás gondolatához, a fuvarosok pedig 1747-ben a privilégiumlevél tervezetét is bemutatták, de céhük mégsem alakult meg.17 A céhekbe tartozás, a céhes keret — előnyei mellett — feltétlenül számos kötöttséget is jelentett. Mind a céhszabályok, mind a tanácsi rendelkezések számos kötelezettséget hárítottak a céhekre. Ilyen volt a templomok anyagi támogatása. A vallásosság ténylegesen előírt követelmény volt. Zászlóik alatt vettek részt a körmeneteken, ahonnan nem hiányozhattak. 1724-ben a tanács előírta, hogy amelyik céhnek nincs zászlaja, köteles azt elkészíttetni és felszenteltetni.18 Szigorú fegyelem uralkodott a céheken belül is. Külön jogok és kötelességek illették meg a mestereket, legényeket és inasokat.

A céhszervezet tagjainak védelmet és privilegizált helyzetet biztosított. Ez volt a szervezet legfőbb értéke tagjai számára. Szükségszerűen kerültek szembe a céhenkívüli konkurrenciával, „kontárokkal" és valódi kontárokkal, vagy éppen a privilegizált helyzetet használták fel silányabb minőségű vagy csonkított termék eladására. Ezek voltak a város vezetésével kialakult konfliktus forrásai is. Gyakori panaszaikat a városi tanács nem mindig érdekeiknek megfelelően válaszolta meg. A XVIII. század elején a fő gondot a katonai kormányzat védelmét élvező kézművesek okozták. A katonai kézművesek száma mindössze nyolc volt, de házukban más, nem katonai személyek is ellakhattak, kibújva ezáltal a városi terhek viselése alól. Különösen a szabóknak, csizmadiáknak, mészárosoknak voltak gondjaik a katonasághoz tartozó, céhbe nem álló, tehát kontárnak minősülő személyekkel.

De feltűntek kontárok a pékek, kovácsok, szűcsök, gombkötők között is. A céhek megalakulása előtt számosan foglalkoztak húsvágással, bőrkikészítéssel, akik a privilégiumok elnyerése után kontárnak minősültek. A pékek privilégiumának elnyerése a kenyeret s egyéb pékárukat áruló szegedieknek és dorozsmaiaknak, gyevieknek jelentett korlátozást.19 Az 1740-es évektől kezdve egyre többször fordult elő a kereskedők elleni panasz. Különösen a szabók méltatlankodtak, de más mesterségnél is előfordult, hogy a kereskedők a vásárokon kívül olyan terméket árultak, aminek értékesítése egy-egy mesterség céhes iparosainak kiváltsága volt.

A tanács álláspontját a józan kompromisszumok jellemezték. Egyrészt biztosította a törvények értelmében a céhes kézművesek kiváltságait, másrészt, amikor ezt a lakosság érdekei megkívánták, habozás nélkül engedélyezte a kontárok működését. {305}

A mészárosoknak a „kontárokkal" (azaz hentesekkel) folytatott vitája érdekes módon nem a céhbeli mészárosok győzelmével végződött. Kénytelenek voltak ugyanis eltűrni, hogy a hentesek is áruljanak, igaz, csak a hét két napján és meghatározott órákban. Ezt szigorúan be is tartották. A pékek esetében a dorozsmai és gyevi árusokat kitiltotta a tanács a városból a piaci és vásári alkalmakon kívül, de ezt nem tehette a szegedi polgárokkal. Ellenük csak időkorlátozást vezettek be a pékek védelmében.20

A kovácsok a cigánykovácsok munkájának korlátozását kérték. A tanács tilalmat itt sem rendelt el, csak megszabta, milyen munkát végezhettek a cigányok : csizmapatkolás, szántóvas élesítése. Vasvillát csinálhattak, kész marokvasat felüthettek, de újat nem csinálhattak, iszkábákat verhettek, szőlőmetsző késeket, nádvágó kaszát csinálhattak, sarlókat fogazhattak. Egyúttal szabályozták a cigánykovácsok számát is: Alsóvároson a két kovács mellett 3 cigánykovács, Felsővároson hasonlóképpen, Palánkban egy cigány maradhatott.21

Rövidesen ezután a kovácsok ismét kérték, hogy csak céhes mester végezhessen kovácsmunkát. A tanács azonban — bár cigánykovács csak Alsó- és Felső-városon maradhatott — engedélyezte működésüket, amíg — ahogy a magisztrátus határozata szól — a kovácsok elegendő mestert állítanak.22

A bőriparban a csizmadiákat elsősorban a katonai személyek zavarták. Velük szemben azonban tehetetlenek voltak. A csizmadiákat pedig a városban letelepedő tímár tartotta kontárnak: ugyanis a számos csizmadia mellett csak 1 tímárt találunk. Ez azzal magyarázható, hogy a csizmadia mesterek maguk is végeztek bőrkikészítő munkát. Ezt a tímár panasza is bizonyítja.23

A nyereggyártó és szíjgyártó mesterek egy céhbe tartoztak, ezért voltak olyan mesterek, akik úgy értelmezték, mindkét mesterséget gyakorolhatják. De mert csupán nyereggyártónak tanult a bepanaszolt mester, szíjgyártóként kontárnak minősült. A szíjgyártó mesterek hiánya miatt a tanács végül is engedélyezte, hogy mindkét szakmában tevékenykedhessék.24

A szűcsök is panaszkodtak a kontárokra: az ő helyzetüket megnehezítette, hogy a város lakói nagy számú juhot tartottak, és gyakorolták a juhborök durvább, házilag történő kikészítését.

A textiliparban a gömbkötők kérték a magisztrátust, tiltsák el a kontárokat gombkötő áruk értékesítésétől.25 A takácsok csupán az 1740-es években kezdtek panaszkodni a kontárokra, és hosszú viták eredményeképpen sikerült is {307} korlátozni a szövő asszonyok számát.26 A szabómestereknek is meg kellett küzdeniük a kontárokkal: 1724-ből arról értesülünk, hogy a paplan- és zubbonycsinálók vásárokon kívül is árusítottak, hasonlóan más, idegen rácokhoz, görögökhöz, dalmátokhoz. Kérik, azok is állítsanak céhet, s vegyenek részt a város terheinek viselésében.27 Az utóbbi megjegyzés mutatja, hogy katonai védelem alatt levőkről volt szó.

Az egyes mesterségek egy-egy nemzetiséghez kapcsolódtak: így pl. a mészárosok — nevük után — mind németek voltak. Hasonlóan németek voltak a pékmesterek, mézeskalácssütők, sörfőzők.

A kovácsok magyarok és németek, a bognárok németek voltak, a céh jellege inkább német volt. Hasonlóképpen németek voltak a lakatosok is, később az órásmesterek. Az aranyművesek között német, magyar és délszláv nevű is előfordult.

A bőriparban a csizmadiák nagy része magyar volt, de ismerünk szerb mestereket is. A cipészek németek voltak, nemcsak nevük mutatja, de a különböző iratokban található köznapi elnevezésük is német. Még az 1792-es összeírás is csupán német és szláv cipészeket mutat ki. A tímárok szintén németek. A nyereg-és szíjgyártó mesterek a század elején magyarok. Ezt a magyar nyelvű céhlevél mellett az ott felsorolt nevek is bizonyítják. Az 1720-as évek végén már délszláv és német mestereket találunk köztük. A szűcscéh 1700-as céhlevele csupa szerb nevet sorol fel. A későbbi évtizedekben magyar és szerb mestereket említenek.

A textiliparban a kötelesek németek voltak. A takácsok magyarok, az 1740-es évektől német származásúak is vannak köztük. A gombkötők 1713-ban magyarok voltak, az 1720-as években a tanácsi jegyzőkönyvben említenek egy dalmata gombkötőt. A későbbiekben német gombkötővel is találkozhatunk. A szabócéhben magyar, német, rác mestereket írtak össze. Azonban az 1679-es céhlevélben szerb nevek szerepelnek. Úgy tűnik, a céhben magasabb volt a szerb mesterek aránya, mint a szerbeknek a város összlakosságához viszonyított száma.

Az építő-, építőanyag és faiparban — a magyar faragók kivételével — német mestereket, legényeket találunk az építészektől kezdve az ácsokon, asztalosokon keresztül az üvegesig. A fazekasok magyarok voltak. A seborvosok, borbélyok között egyaránt vannak magyarok és németek.

Az iparosok nemzetiségi hovatartozása lényegében a vallási ellentétekben jutott kifejeződésre pl. a görögkeletiek és a katolikusok között. Ez okozta a viszályt a rác és nem rác szabók között is az 1720-as években, a kiváltságlevél ugyanis a katolikus lakosság előjogait biztosította.

A céhlevelek is gondoskodtak arról, hogy csak katolikus mester állhasson a céhbe: előírták Mária és a szentek tiszteletét, a miséken a körmeneteken való {308} részvételt. Főként a büntetéspénzeknek a Szt. Demeter egyház javára történő fordítása, s a katolikus ünnepek megtartása élezte ki az ellentéteket. A mesterek közti viszály, ami annyiszor szerepelt a magisztrátus előtt, 1724-ben a szabócéh új céhlevelének kiadásához vezetett, amely a nem katolikus mesterek számára hátrányos volt. Valószínű ezzel függött össze, hogy a paplan- és zubbonycsináló mesterek, akik a céh iratai szerint szerbek voltak,28 ugyanebben az évben céhet alakítottak. A szerb mesterek a karlócai metropolitához fordultak segítségért, ő levélben kérte az uralkodót, hogy azok a régi naptár szerint tarthassák ünnepeiket.29 A közbenjárás eredményes volt, mert 1726-ban új céhlevél kiadására került sor, a külön céhről többet nem történik említés. A büntetéspénz 1/3-át a görögkeleti egyház kapta. Minden harmadik évben szerb céhmester került a céh élére. Az ünnepek megtartása körül többször is probléma volt. 1739-ben a katolikus ünnepen nyit-vatartó szerb boltokat a felsővárosi plébános biztatására megrohanták, végül a katonaság teremtett rendet. A szabók példáján felbuzdulva a szűcsök közti görögkeletiek is szerették volna elérni, hogy 3 évenként közülük kerüljön ki a mester. A tanács kérésüket azzal utasította vissza, hogy a 30 szűcs közt mindössze 3-an vannak, így kérésük méltánytalan.30

A céhmesteri tisztség megszerzésének lehetősége elsősorban az előkelő mesterek számára nyílt meg. A céhes keretek, középkori szokások és céhbeli, valamint vallási függelmek nehéz, küzdelmes folyamattá tették a mesterré válást is. Ha valaki gyermekét kézművesnek szánta, valamelyik mesterhez inasnak kellett adnia.

A családi kapcsolatok a szegődésnél előnyt jelentettek. Előnyben részesítették azokat, akiknek apja a céhben dolgozó mester volt. A foglalkozások többnyire a családon belül öröklődtek, a fiúk leginkább apjuk mesterségét tanulták ki. Noha az iparosság utánpótlását nem csupán az iparosok gyermekei jelentették, a kézműves gyermeke maga is kézműves lett.

Az inasnak jelentkező 10—12 éves gyermekeknek, illetve szüleinek először „nemzetségét" kellett igazolnia, másképpen azt, hogy „tisztességes ágybul lőtt". Vagyis törvényes származását. Ez a keresztlevél bemutatásával történt, de egyes céhek két polgárember tanúskodását is megkövetelték.31 A „fattyú" jelző olyan súlyos sértést jelentett, hogy a sértett a tanácshoz fordulhatott elégtételért. 1743-ban Szekeres Pált pl. a városi magisztrátus 300 forint büntetésre ítélte, mert egy veszekedés alkalmával mestertársát, Horvát Jánost fattyúnak nevezte. Szekeresnek ugyan sikerült Horváttal kiegyeznie, így a súlyos pénzbírságot nem kellett megfizetnie,{309} Horvát azonban arra kérte a tanácsot, állítson ki bizonyítványt arról, hogy a kérelmező törvényes származásához soha kétség nem fért.32

A szegődés ünnepélyes keretek között, az egész céh, de legalábbis több mester jelenlétében történt. Ennek az volt a célja, hogy a szegődési-szabadulási könyv elpusztulása esetén is legyenek olyan személyek, akik igazolhatják a szegődés tényét, a szülő és a tanítómester közötti vita esetén a szerződés feltételeit. A mesterré válás egyik fontos feltétele volt, hogy a jelentkező igazolja, miszerint céhes helyen tanult.

A különböző céhlevelek a szegődés körülményeit aprólékos részletességgel írták elő. A mesterhez való beállást követő első céhgyűlésen történt meg az új fiú inasok közé való beírása, de voltak olyan céhek is, amelyek azt írták elő, hogy a beírás kedvéért hívják össze a céhgyűlést.33 Természetesen a beírásért fizetni kellett: a szabóknál másfél-három forintot, de némely céhben, pl. a gombkötőknél a pénz és a 2 pint bor kifizetése mellett a mesterek megvendégelése is kötelező volt.34 A fazekas céhben 16 icce borral és 3 tál étekkel kellett megvendégelni a mestereket.

Noha az inas teljesen mestere kénye-kedvére volt bízva, a céh előtt történő szegődés némi biztonságot jelentett számára azáltal, hogy tartalmazta a szegődés feltételeit: hány esztendeig kell inaskodnia, fizet-e tanítási díjat, ha igen, mennyit; kötelezhető-e paraszti munkára, mit kap mesterétől felszabadulásakor, ki fizeti majd a felszabaduláskor felmerülő költségeket, felszabadulása után mesterénél kell-e maradnia.

A tanulóidőt a céhlevelek általában szabályozták: 3—4 évet kellett a mesterség tanulásával eltölteni. Ez az idő azonban lehetett rövidebb, hosszabb is. A csizmadiák pl. megengedték a negyedik év megváltását, 12 forintot kellett fizetnie az inasnak, ha a negyedik évet nem akarta letölteni.35 A fazekasoknál a paraszti munkák alóli felmentés és a harmadik év elengedése 25 forintba került.36 A takácsok ellenben szigorúan megtiltották a tanulóidő egy részének megváltását.37 Ha az inas túl fiatal volt, a tanulóévek meg is hosszabbodhattak. De a mester hanyagsága is meghosszabbíthatta az inasesztendőket: 1728-ban Kállai Szabó György inasa panaszt tett a céh előtt. Három évre szegődött, jelentette, de az eltelt két év 10 hónap alatt semmit sem tanult.38 A céh — a hanyag mester költségére— új tanítót jelölt ki, hogy újabb esztendő alatt az inas megtanulja a mestérséget. {310} A tanulóidő a szabóknál igen változatos volt. Leggyakrabban azonban a 3—5 esztendeig tartott.

A 3—4 éven túli szegődés esetében feltételezhető, hogy szegény család gyermeke szegődött inasnak, aki hosszú szolgálatával egyenlítette ki tanításának költségeit. A szabóknál elég gyakran találunk ilyen bejegyzéseket a szegődtető könyvben: „Kiss Szabó Ferenc inasát, Mészáros Pétert szegődtette, fele idejét fizetésért, felét szolgálatért 1729. Fél évvel később Lyuta György szegődtette inasát négy évre, néhai Sztoján Kapamacsia fiát, szolgálatáért..."39 1733-ban Koprivnyik Szabó György szegődtette inasát, akinek „minden külső és belső dologban el kellett járnia".40

A tehetősebb szülők, hogy elkerüljék gyermekük külső munkára küldését, fizettek a mesternek. A szabó céhben bevett szokás volt, hogy 45—80 forint befizetése ellenében az inast csak a mesterség megtanulásával kapcsolatos munkákra kötelezhették. Egy ízben a városi magisztrátus is erre a szokásra hivatkozva döntött egy perré fajult családi vitában. Az após 80 forintot kölcsönzött vejének, aki nem adta vissza a pénzt. Arra hivatkozott, hogy amikor sógorát (felesége öccsét) szabómesterségre tanította, külső munkára nem küldte az ifjút. Ilyen esetekben a mesterek 70—80 forintot szoktak kapni a tanításért. A céh igazolta a szokás létezését, a magisztrátus pedig a vőnek adott igazat, adósságát nem kellett visszafizetnie.41 Az is elfogadott volt, hogy a tanítás fejében a kölcsönkért pénz kamatát elengedték, mint 1795-ben Kószó Mátyás esetében, aki inasát 100 forint három évre járó kamatáért tanította.

Nemcsak pénzzel, természetben is fizettek. 1730. április 1-én szegődtette Sivan Szabó a pecskai Voin fiát, aki szőlővel fizetett.42 1738-ban Osztója Veszelinovics inasa vállalta, hogy három éven keresztül 10—10 forintot, valamint évente egy-egy sertést ad a mesternek. Ennek fejében „semmi dologra ne menjen" hangzott a kikötés.43

Az inasok feladatairól keveset írnak a korabeli céhiratok, az artikulusok sem foglalkoznak annyit velük, mint a legényekkel. Az inas kötelességéről a fazekasok céhlevelében olvasható, hogy az „...a mesternek hálóját, cserepét minden szombaton megmossa...".44 A gombkötőinas feladata, amíg a céh előtt be nem szegődtették, csupán a selyemtekerés és zsinórverés lehetett.45 Nem tévedünk nagyot azonban, ha úgy véljük, hogy az inas a házi mindenes szolga és a kisbéres {311} szerepét töltötte be mestere házánál. Nemcsak a mester és családja gorombaságait kellett eltűrnie, hanem a műhelyben dolgozó legények durvaságait is, akik neki adták tovább azokat a szidalmakat, ütlegeket, amelyeket maguk szenvedtek el inaskorukban.

A kézművesek számára az inas ingyenes munkaerőt jelentett mind a ház körül, mind a műhelyben. A tanulóévek alatt az inas ellátását többnyire a mester biztosította, bár a szabócéhben előfordult — igaz nem túl gyakran —, hogy a szülők ezt átvállalták. 1732-ben Lantos István inasa 24 forintot fizetett a mesternek, ezenfelül élelmezésre évente 4 köböl búzát, 100 fej káposztát, egy eleven sertést adtak a szülők.46

A ruházkodást a szülők vagy a mester vállalta. A céhlevelek előírták, hogy a mester lehetőségéhez képest gondoskodjék inasa ruházatáról, de a legtöbb esetben a tanulóévek végén ruházta fel a mester felszabaduló inasát.

1733-ban Koprivnyik Szabó György inasa szabaduláskor egy abanadrágot és két pár fehér ruhát (inget-gatyát) kapott.47

1742-ben Jován Veszelinovics 21/2 évre szegődött inasa szabaduláskor egy egész kékposztó ruhát kapott a gazdától, Ninkó mester inasa egy abát és egy fejelés csizmát. Nemcsak a szabóknál találhatjuk meg a ruhaneművel történő kifizetést, hanem más céheknél is. Viszont a nyergesek szabaduláskor két forintot és két nyerget kaptak mesterüktől, a kardkovácsok 12 szablyát készíthettek el maguknak búcsúképpen mesterük műhelyében, annak szerszámával, de saját vasukból.48

Az inasok runaneművel történő kifizetése a szegénysorsú inasok számára igen jelentős segítséget jelentett. Nem lehet véletlen, hogy a XVIII. század második felében — amikor a differenciálódás egyre jelentősebb méreteket öltött a kézművesek között, bár ez a jelenség a város egészére is jellemző volt — megnövekedett a szabócéhen belül a szolgálatuk végén felruházkodó inasok száma, akik a szegődés feltételei szerint minden munkát kötelesek elvégezni. Ezek a fiatalemberek a vándorláshoz szükséges minimális ruhatárat igyekeztek előteremteni 3—4 év alatt.

A tanulóévek elteltével az inas felszabadult, és a legények közé lépett. Felszabadulása szintén költségekkel járt: fizetnie kellett a céh összehívásáért, a tanulólevél kiállításáért, a legények közé történő beírásért, és meg kellett vendégelnie a mestereket. Éppen ezért már a szegődéskor legtöbb esetben tisztázták, ki fizeti ezeket a költségeket. {312}

A legények közé lépés fontos állomás volt a mesterré válás útján. Az inasnak mindenki parancsolt, üthette-verhette. Bizonyos szidalomért a legény már a céh elé idézhette mesterét. A segéd feladatait a privilégiumlevél, egyes esetekben a céh által külön a legények számára alkotott rendtartás fogalmazta meg. Megszabták munkaidejét, bérét, a felmondás módját, a vándorlás idejét, némelykor a helyét is.49 Ezekkel az előírásokkal elsősorban a munkaerőt akarták biztosítani. Ez a törekvés olyannyira nyilvánvaló, hogy pl. egyes céhek meg is követelték: a felszabadult inas 1/4 vagy 1/2 esztendőt tanítómestere műhelyében dolgozzon.50

A munkaerő biztosítása alapvető érdeke volt a mesternek. Éppen ezért a céhlevelek szigorúan tiltják a munkaerőcsábítást. Mivel a konkurrencia mérséklése egyik célja volt a céhlevelek kérésének, a legtöbb privilégiumlevél szabályozta az alkalmazható legények számát.51 Bár voltak olyan céhek is, pl. a csizmadiák, akik kimondták, hogy mindenki annyi legényt fogad, amennyire szüksége van.52 Elsőnek a legrégibb mesterek választhattak, náluk kellett jelentkeznie először a vándorlegényeknek. Ha egyáltalán nem volt üres hely szegedi műhelyben, három napon belül el kellett hagyniuk a várost. Az előbb említett műhelybe állítási sor elején — az öregeket megelőzve — az özvegyasszonyok álltak, akik a céh által biztosított segédekkel vezették tovább a műhelyt. Egyes céhek megengedték, miután a céh által közvetített legényt a mesterek alkalmazták, legényeket saját költségükön is meghívhassanak, s azokat dolgoztathassák.53 A legények munkaideje hajnali három órától este nyolc óráig tartott. Télen hajnali öt órakor kezdtek dolgozni. Az ünnepnapok, vasárnapok kivételével minden „mívelő napon" dolgoztak. Igen sokan megtartották közülük a heverő hétfőt, németül Blaumontágot, noha ezt a Helytartótanács és a céhek is tiltották, büntették a hétfőn nem dolgozó legényeket. Kivételt a kovács-bognárcéh jelentett, ők megengedték, hogy hétfőn délután a segédek abbahagyják a munkát.54 A legények fizetése változó volt. A céhlevelek — mivel a kiváltságlevél megszerzésének egyik célja az egyenlő esélyek megtartása volt — előírták a legények bérét. A csizmadiáknál heti 30 pénzt (dénárt), a fazekasoknál heti 60 pénzt55 lehetett fizetni az előírások szerint. A kovácslegények heti bére 18 krajcár volt, valamint bizonyos munkák, mint fejszeforrasztás élinél, sarlót szűkebbre vagy tágabbra verni, három patkószeget felverni, díja szintén a legényeket illette. A bognárlegények 12 garast kaptak, és néhány kisebb munka elvégzéséért járó pénz is az övéké volt, pl. a {313} fejszenyél készítéséért, a kerék összeállításáért ők kapták a pénzt, az utóbbiért 3 krajcár, az eke kerekéért 6 német silling járt.56

A legények életmódját meghatározta a vándorlás. A korai céhlevelekben nem esik szó kifejezetten vándorlásról, csupán azt írták elő, hogy 3 évig nem lehet mester a felszabadult inas. A későbbiekben nem veszik túl komolyan a 3 éves vándorlást, mert több ízben panaszt tesznek a céh ellen, hogy alig vándorolt vagy éppen felszabadult legényeket remek készítésre engedtek.57 Elsősorban azok igyekeztek szabadulni a kötelezettség alól, akiknek lehetőségük nyílt műhelyt nyitni, pl. apjuk meghalt, s szerették volna üzletét, műhelyét, vevőkörét átvenni, nehogy a céh az elhalt mester helyére valaki idegennek adjon jogot a céhbe lépésre. Esetleg lehetőségük nyílt valamely özveggyel történő házasságkötésre, s így feleségük hozományaként jutottak a mesterek közé. Mindez számtalan visszaélésre adott lehetőséget. Ezért a Mária Terézia által elrendelt céhlevél-megújítások alkalmával az újonnan kiadott céhlevelek kategoriusan előírták a hároméves vándorlást, mint a mesterré válás egyik feltételét, másrészt megtiltották ennek lerövidítését, esetleg pénzzel történő megváltását. Hasonlóképpen megerősítették ezeket az előírásokat a XIX. század elején kiadott királyi céhlevelek. Az előírás kijátszására kísérletek történtek, de ha emiatt viszály támadt pl. két remekelni készülő legény között, a városi és egyéb hatóságok (pl. a Helytartótanács) annak fogta pártját, aki a királyi privilégiumlevélnek megfelelően becsülettel letöltötte vándoréveit.

A XVIII. század végén, a XIX. század elején elég gyakran találkozunk a vándorlás alól felmentést kérő kérvényekkel. Az egyik indok, melyet a kérvények említenek, családi jellegű volt, általában idős, megrokkant apára, szülőkre, gyámo-lításra és kenyérkeresőre váró családokra, kiskorú testvérekre hivatkoznak. A másik okot, amely miatt a vándorlások alóli felmentést kérik, időben korlátok közé szorítható események, a XVIII. század végi és XIX. század eleji háborúk jelentik. A török és francia háborúk ideje alatt nemegyszer előfordult, hogy a vándorlásban levő legényeket elfogták és katonának vitték.

A legények helyzete az iparos társadalmon belül kettős volt. Egyrészt, mint potenciális mestereknek azonosulniuk kellett a céh sokféle előírásával, megkötöttségével, a mesterek álláspontjával. Másrészt, lényegében bérmunkások voltak, és sokuk számára a mesterré válás elérhetetlen álom maradt. Hogy mester lesz-e belőlük, vagy megmaradnak mások kenyerén élő legényeknek, az elsősorban a családi háttértől függött. Ez a családi háttér befolyásolta már vándorlásukat is. Ha nem állt mögöttük egy a mesterségben némi nevet szerzett apa, többé-kevésbé kiegyensúlyozott anyagi helyzetű család, nehezen boldogultak. Jobban ki voltak szolgáltatva a mesterek szeszélyeinek. {314}

Helyzetük, vándorlásukból fakadó kiszolgáltatottságuk lehetett egyik oka az ún. „Kis Társaság", másképpen legénycéh megalakulásának. A másik ok pedig magában a céhrendszerben volt: a céhnek még nem tagjai, így készültek fel a céhes életre, voltak rendtartásaik, pénztáruk, jegyzőkönyveik, elöljáróik. Az elöljárókat a legények közül választották. Noha a felsőbb hatóságok nem jó szemmel nézték ezeket a társaságokat, a céhek nem tiltakoztak ellenük. Hiszen azok a rendtartások, amelyeket a legények alkottak, megfeleltek a privilégiumlevelek szellemének : a legények éljenek istenfélő életet, járjanak misékre, feslett életű személyekkel ne legyenek egy társaságban, este 9 órára legyenek otthon. Gyűléseikre éppúgy meg kellett hívni az atyamestert, ahogy a céh meghívta (meg kellett hívnia) a magisztrátust, a céh által kirendelt tanácsnokot, az ún. céhbiztost a céhgyűlésre. Egy dolgot azonban nem tehettek: a munkabérre vonatkozóan megállapodásokat nem köthettek. A Kis Társaság ládája arra szolgált, hogy a betegség miatt ínséges helyzetbe jutott legényeknek kölcsönt nyújtson, amit felgyógyulásuk után meg kellett adni. Ezenkívül — noha ezt a hatóságok tiltották — az összejöveteleik alkalmával sört is, bort is fogyasztottak, ezeknek a mulatozásoknak költségét is a „láda" fedezte egy időben.

A legények nagy része számára a mesterré válás elérhetetlen cél volt. Jól mutatja ezt egy 1782-ben készült tanúnévsor. A tűzeset miatt kihallgatott személyek nagy része segéd volt, életkoruk 18—42 év között változott.58 Sokan közülük lemondtak az önállósodásról, családot alapítottak, bérmunkások voltak. De mert a műhelyekben nem mindig volt munka, előfordult nemegyszer, hogy napszámba mentek el, hogy magukat és családjukat eltartsák.59

Ha a mesterré váláshoz a feltételek, az anyagiak és a 3 év vándorlás megvoltak, a legény jelentkezett a céh előtt, hogy szeretne remeket készíteni. További feltétel volt a polgárjog megszerzése. Ehhez két polgár ajánlása kellett. Ha a legény nem szegedi születésű volt, eredeti lakhelyéről kellett bizonyítványt szereznie büntetlen, feddhetetlen életéről. Miután bizonyította becsületes életét, magaviseletét, felvették a polgárok közé, megfizethette a polgártaksát. A két esemény — a mesterremek elkészítéséért való folyamodás és a polgárok sorába való felvétel — legtöbb esetben párhuzamosan zajlott.

A remeklés engedélyezése nem volt egyszerű dolog. A takácsoknál pl. csak negyedévente, a kántorgyűléseken lehetett bejelenteni a remeklési szándékot.60 Ilyen alkalommal be kellett mutatni a kereszt- és tanulólevelet, illetve igazolni kellett, hogy az illető vándorolt. A céh ilyenkor eldönthette, elfogadja-e a jelentkezőt vagy sem. Számos kifogást lehetett ilyenkor tenni: korhely, kontárnál dolgozott, nem vándorolt, keveset vándorolt, nincs pénze a műhely nyitására, mesterségét mint legény egy ideje nem folytatta stb.61 A jelölt ilyen esetben a tanácshoz fellebbezhetett, de az ügy eljuthatott akár a Helytartótanács megfelelő osztályához is. Ilyenkor a tanácsot utasították, hogy derítse ki a körülményeket, és a kimerítő jelentés után hoztak döntést az ügyben. Különösen sok panasz hangzott el a XVIII. század végén a mesterré válás akadályozása miatt. Ennek oka a lassú telítődés volt. Nem csoda, hogy a céhbeli mesterek mindenképpen gátolták a mesterré válni szándékozókat. így kijelentették, hogy a jelentkező előbb egy évig dolgozzon Szegeden valamely mester műhelyében, azután elkészítheti remekét. A gáncsoskodás másik formája volt, hogy divatjamúlt, nehezen értékesíthető darabokat kellett elkészíteniük. Bár a céhek, mint például a gombkötők, szűrszabók, időről időre változtattak, más remeket kértek, hogy haladjanak a korral. Mindenesetre maga a remekelésre jelentkezés és a remek elkészítése elegendő alkalmat kínált a visszautasításra.

A remek elkészítésére a jelentkezőknek kellett előteremteniük a nyersanyagot és a szerszámokat, melyekkel elkészítették a remekeket. Azonkívül a legénynek meg kellett vendégelnie a felvigyázókat, akik arra ügyeltek, nehogy idegen segítséget vegyen igénybe. Miután a remek elkészült, az esetleges hibákat pénzzel megválthatta. Ha elfogadták remekét, fizetnie kellett a mesterek közé történő beírásért, meg kellett fizetnie az ún. mestertaksát, amely céhektől függően 24—50 forint között változott. Ezt az összeget a megújított királyi céhlevélben általában 30 forintban szabták meg. A mesterek fiai, vejei ennek az összegnek csak a felét fizették. Azonkívül hozzá kellett járulnia az új mesternek a céh különböző kiadásaihoz, pl. a zászlócsináltatáshoz.62 Nagy terhet jelentett a mesterebéd is, az új mesternek ebédet kellett adnia mestertársainak. A hatóságok ugyan tiltották az evés-ivást, sőt a már többször emlegetett Mária Terézia-féle céhlevél-megújítások alkalmával a hatóságok belefoglaltatták a „minden evés-ivás nélküli" megszorításokat, amellyel az új mesterekre kényszerített kiadásokat igyekeztek mérsékelni.

A gombkötők céhlevele részletes leírását adja a vendégeskedésnek. 12. arti-kulus: (a remek elkészítése után) „...váltsa fel a céhet (az ifjú mester) és ha feladják neki a céhet, tartozik a céhben 2 forinttal és 2 pint borral és ugyanakkor a céhnek tartozik egy collatioval, amelyben 3 tál étek legyen az ő szabad akaratja szerint és ehhez adjon 80pénzt és 1 pint bort...", 13. articulus: „Annak utána tartozik esztendő múlva a több mestereknek egy mesterasztallal, amelyben 4 tál étek legyen, ez szerint mint következik.

Első tál étek: tiszta borssal két kappan, avagy tyúk sárkonccal és rizskásával, második tál étek sült légyen, úgy mint töltött malac, egy lúd, egy kappan, négy {316} töltött tyúkfi, nyolc font disznóhús pecsenye, nyolc font tehén hús pecsenye és egy nyúlnak az utolsó része, harmadik tál étek káposztás hús, negyedik tál étek ris-kása trágyával. Ezek utána gyümölcsöt adjon, aminéműt talál és ezek csak egy asztalra való készülettel legyenek. És valamint akarják, úgy osszák fel és a négy tál mellé adjon 2 forint ára bort és annak utána utoljára mutasson fel egy pint bort. Hogyha pedig ezeket megadni nem akarja, tehát adjon 12 forintot és ugyan a mesterek készíttessenek egy mesterasztalt véle".63 Majd 20 évvel később a csizmadiák is 12 forintot állapítottak meg mesterebédre, a köszöntőpohárért 1 aranyat, a céhláda számára 20 forintot kellett befizetnie.64

A legtöbb gondot azonban — a műhely felállításán, felszerelésén túl — az egyes foglalkozásoknál tapasztalható „zárt számra" való törekvés okozta. Voltak céhek, amelyek kimondták, hogy pl. Szegeden csak 5 német varga lehet, hogy csak 12 kovács, 9 takács65 dolgozhat, ennek következtében előfordult, hogy a mesterek pénzért adták-vették a műhellyel együtt a mesterjogot is. 1747-ben Raizen-laitner György 900 forintért adta el mesterjogát és műhelyét Németh Ádámnak. Felesége tiltakozott a szerződés ellen, arra hivatkozva, férjének nem volt joga eladni az üzletet, amit a mesterjoggal együtt az ő apja adott át Raizenlaiternek. Az egyik borbélymester műhelyét és mesterjogát 400 forintért eladta a városban letelepedni kívánó, a katonaságtól éppen megvált személynek. A tanács azonban az eladó részegsége miatt az üzletet semmisnek nyilvánította.66 Hasonló adás-vételek voltak a kovácsoknál, lakatosoknál is.

A német szabók nagy szegénységük miatt kérik a tanácsot: csak akkor legyen új tagja a céhnek, ha a régiek közül valaki meghalt, vagy mesterségét feladta.67 Ezek az esetek azt mutatják, hogy a XVIII. században a céhek kísérletet tettek a mesterek számának korlátozására, állandósítására, ezzel kívánták megakadályozni azok elszegényedését és a nagyobb konkurenciaharcot. A dinamikusabb ipari fejlődést tehát már ekkor is gátolták a céhes keretek.

A KÉZMŰVESEK SZÁMSZERŰ MEGOSZLÁSA

A század első évtizedeiben a korabeli összeírások nem tüntették fel a kézműveseket, vagy csak egyik másik városrészből szolgáltattak adatokat, így a fejlődés legfontosabb mozzanataira csak következtetni lehet. 1719-ben az Alsóvárosban 28 műhely volt, a Felsővárosban pedig.68 A következő évtizedekben készült {317} összeírások is meglehetősen hiányosak. Az 1724-es jegyzék csak az Alsóváros és a Palánk adatait tartalmazza. A Felsővárosból származó első értékelhető feljegyzés 1740/41-ből származik. A teljes várost magában foglaló 1728-as vagyonössze-írás is meglehetősen hiányos.69

{318} Az Alsóváros adataihoz zárójelben az 1737-es összeírás adatait helyeztük. A Felsőváros címszó alatt az 1728-as összeírásból a városrészre következtethető adatok kerültek, zárójelben pedig az 1740/41-es adatok szerepelnek. A „?" jelek az adatfelvételek pontatlanságát jelzik. A hiányos adatok is jól tükrözik azonban a legfontosabb iparágak súlyát. A bőr és ruházati iparágak (1—11.) aránya az Alsóvárosban 68 (50%), a Palánkban 64%, 1728-ban 64,8%. Egyedül a Felsővárosra vonatkoztatott adatok esetében marad arányuk kevéssel 60% alatt (54,5%). Az összevetést a molnárok számának figyelmen kívül hagyásával végeztük. A ruházati iparágon belül a későbbiekhez viszonyítva kevés a takácsok száma, mert jelentős volt a paraszti konkurrencia. Ugyanez a jelenség figyelhető meg az élelmiszeripar és építőipar alacsony arányában is. A fazekasmesterség képvisel viszonylag magasabb arányszámot, de annak a tudatában, hogy szinte ez az egyedüli népi iparág, amelyik polgárjogot nyert, már nem is tűnik magasnak az arány.

Az 1728-as összeírás 128 iparost tartalmaz, akik 25 iparághoz kapcsolódtak. Az együttes adatok 30 iparágat tükröznek. A források hiányában nem dönthető el, hogy valójában hány állandó iparost feltételező iparág tevékenykedett a század elején a városban. Úgy véljük azonban, hogy 30-nál aligha több. A kiegészítő adatokból ítélve, az iparosok számát mégis 128-nál többre kell becsülni, bár az adatok 1/3 részben pontatlanok. így becslés alapján 160 önálló iparűzőt tételezhetünk fel a városban az 1720-as évek végén.

Az 1730-as években készült kimutatások hasonlóan hiányosak. A valósabb kép megrajzolására csak a század második felében készült felvételek alkalmasak. A szemléltetéshez és a fejlődés bemutatásához két városrészenként készült összeírást és egy századvégit vettünk alapul, az utóbbi a mesterek mellett a legények és inasok számát is tartalmazza.70 A kiemelt három felvétel eltérő szemlélete ellenére alkalmas a fejlődés bemutatására.

{320} Az adatsor szemléletesen tükrözi az iparágak és az iparűzők számának emelkedését. Az előző felvételekkel összevetve a legnagyobb létszámnövekedés 1728 és 1750 közt következett be. Ha a becsült 160 főhöz viszonyítunk is, tízévenként 70 fős emelkedésnek felel meg. 1750 és 1777 között az iparosok létszámának emelkedése 10 évre csak 58 fő, 1792-ig pedig már csupán 18 fő. Az utóbbi összeírás szemléletbeli eltérést mutat, ami kitetszik abból is, hogy pl. 1792-ben mindössze 1 molnárt írtak össze, a többit legénynek minősítették, az építőiparban pedig csak 2 kőműves „marad" 44 (!) legénnyel. Ez a kor szintjének megfelelő fejlődést tükröz. A nagy előrelépés az 1740-es években következett be. A növekvő városi igények újabb iparágak meghonosodásában is kifejeződtek. Érthető okokból, hiszen ekkor nyílt meg a zűrzavaros évtizedek után a békés városi fejlődés lehetősége, összefüggésben a mezőgazdasági termelés fellendülésével is. A következő évtizedek már mérsékeltebb fejlődést tükröznek, az adott fejlődési szinten lassú telítődés jön létre. Az ismételt gyors fejlődés a XIX. század első évtizedeitől indul el, ami már a kapitalizálódás igényei jegyében születik.

A város fejlődése tükröződik a városrészenkénti arányok megváltozásában is. Az iparosok létszámának gyarapodása a Felsővárosban és az Alsóvárosban volt dinamikusabb 1750 és 1777 között. Míg a Palánkban 134%-os a növekedés, addig az említett városrészekben 160%. Ennek nyilvánvaló okai között szerepel a Palánk zártsága, következésképpen a „külvárosok" dinamikusabb lélekszám növekedése és igényei. Ha az iparosok létszámát az egyes városrészekben lakó összlakosságéhoz viszonyítjuk, már közel sem ilyen jók az arányok. 1750-ben az összeírtak 12,9%-a volt iparos. Ez az arány a Palánkban 26,7%, a Felsővárosban 9,2, az Alsóvárosban 8,9 százalékot tett ki. 1777-ben az arányok: 13,7; 26,5; 10,1 illetve 10,8%. A legiparosodottabb városrész tehát továbbra is a Palánk maradt, a legdinamikusabb fejlődés pedig az Alsóvárosban ment végbe.

A kézművesek lakhely szerinti megoszlását nézve 1750-ben az iparosok 45%-a a Palánkban, 26,9 %-a az Alsóvárosban és 28,1 %-a Felsővárosban élt. Ez az arány 1777-ben: 40,8; 30,2; illetve 29%-ra módosult. Mindezek egy igen lassú elmozdulást fejeztek ki. Az iparágak nagyjából megegyeztek, tehát nem egészítették ki egymást, hanem lényegében területi igényeket elégítettek ki. 1750 és 1777 között 57 iparágról beszélhetünk. Ez természetesen elmaradt a korabeli Pest és Buda mögött, mivel Pesten 68, Budán 77 volt ebben az időben az iparágak száma. A város agrárjellege magyarázza azt is, hogy az iparágakon belül sem ment végbe olyan mérvű differenciálódás, mint az említett városokban, ahol az élénkebb kereskedelem révén szélesebb piackörzet nyílt az iparosok számára.71

Szeged ipari struktúrájában végig vezetőszerepet játszik a ruházati ipar, Százalékos részesedése növekszik, s az 1750-es 36,7%-ról 49,1 %-ra gyarapszik, a szövő és fonó iparral együtt pedig eléri a 60%-ot. Ugyanakkor a ruházati ágazat, valamint a vas és fémipar állandó dinamikus növekedése tükrözi a mezőgazdasági árutermelés fejlődését, a paraszti lakosság életformaváltását. Mindez az élelmiszeripar fejlődésében érthetően az adott korszakban még nem tükröződik. A kimondottan városiasabb igényeket kielégítő iparágak néhány képviselője (órás, könyvkötő, kávés, bábsütő, seborvos, patikus) — egy ezüstműves kivételével — a Palánkban lakik. Lényegében tehát még a mezővárosi jelleg dominál ezekben az évtizedekben.

A hagyományos iparágak szerinti bontásban a százalékos megoszlás a következő volt:72 {321}

{322} A százalékos arányok lényegében tendenciákat fejeznek ki. Ez legszemléletesebben tükröződik az első" 3 iparcsoport esetében. Lényegében a faiparnál jelentkező tendencia is logikusnak tűnik. A többi iparágak esetében még a tendencia sem érzékelhető valósan. Éppen az ellentmondó adatok fejezik ki az összeírások fogyatékosságát, az említett molnárok és kőművesek esete nem csupán az élelmiszeriparban és az építőiparban tükröz torz arányokat, hanem az egész százalékos megoszlás arányait is torzítja. A további torzulásokat elkerülendő mellőztük a valójában nem iparosok számbavételét. Ugyanis 1750-ben az Alsó- és Felsővárosban összeírtak még 98 halászt, 1792-ben pedig 31 muzsikust. Nem kerültek összeírásra a szekeresek, korcsmárosok és a népi ipari foglalkozásnak számító ágak, mint a szövőasszonyok, kenyérsütők, hentesek stb. Az iparosok céhes része is erősen kötődött a mezőgazdasághoz, és vagy származása révén örökölt, vagy pedig halmozódó tőkéjét a mezőgazdaságba fektette. A taglalt összeírásokban feltüntetett vagyoni helyzetből következtethetünk arra, hogy az iparosok milyen %-a élt csak a szakmájából. Ez az arány 1728-ban még csupán 42%, 1750-ben már meghaladta az 50%-ot, 1777-re pedig megközelítette a 60-at.73

A város és környékének felvevő piaca erősen függött a mezőgazdasági termeléstől, ami azt jelentette, hogy a nehéz gazdasági éveket az iparosok is megszenvedték. A XVIII. század derekára nagyobb műhelyek még nem alakultak ki. Ezt az is mutatja, hogy a mesterek zöme egyedül vagy egy legénnyel vagy inassal dolgozott, ezek jelentős része is családtag volt. 1777-ben 294 legényt és 152 inast írtak össze, az utóbbi két szám összege alig haladta meg a mesterek számát. 1792-ben már jobb az arány, hiszen 100 mesterre 225 legény és inas jut együttesen. Ennek a jobb aránynak a kialakulásában viszont szerepet játszik a molnárok, {323} kőművesek, német faragók a legények kategóriájába sorolása (együtt 155 fő). A fenti kiugró tételeket leszámítva lényegében a dinamikusan fejlődő ágazatokban találunk legtöbb segéderőt.

A KÉZMŰVESEK VAGYONI HELYZETE

A legvárosiasabb negyed a Palánk volt, de ez azt is jelentette, hogy műhelyek építésére kevesebb lehetőség nyílott, a gazdálkodás és állattartás feltételei hátrányosabbak voltak. A mesterek egy része más házában lakott, és csak saját mesterségéből élt. Feltételezhetően ez a néhány ritka iparág kivételével azt is jelentette, hogy főként a jobb mester hírében állók engedhették meg maguknak a kockázatvállalást. A leginkább mezőgazdasági jellegű Alsóvárosban és a tágasabb teret kínáló Felsővárosban több lehetőség nyílt a „mellékfoglalkozás"-ra, önálló műhelyépítésre. Az Alsóvárosban 1724-ben összeírt mesterek közül csak egy nem rendelkezett szőlővel. A hat halászt is ideszámítva 38 főnek volt tehene, hízómarhája, 20 főnél regisztráltak gabonát. Ezzel szemben a Palánkban 17 mesternek nem volt szőlője, 14 pedig házzal sem rendelkezett. Csak egyetlen csizmadiamester akadt, aki nagyban gazdálkodott, Bajalics Mihály, akinek 15 hízómarhája, több lova, 6 kapás szőlője, (24 urna bora), negyedrész vízimalma, borsajtója és egy boltja volt. Nála gazdagabb csak Johann Georgius Kolb, a serfőző volt. Vagyona: 100 szarvasmarha, 12 ló, két vízimalom. 1828-ban az összeírás — a hiányos bevallások ellenére — jó betekintést enged a mesterségből származó jövedelmekbe is.

A legnagyobb jövedelemmel a mészárosok rendelkeztek, közülük kerültek ki a városi mészárszékek bérlői. Jövedelmük 12—70 Ft között mozgott (Nothof Mátyás 43, Fazekas Ferenc 50, Parti Bertalan 80, Fisér Lőrinc 70 Ft évente). A többi iparos mesterségből származó jövedelme 6—13 Ft között mozgott. A legtöbb szőlő és állatállomány nélküli iparos ez időben is a Palánkban lakik, jelentős részükről kimutatható, hogy németek, és nem régen települtek a városba. A mesterek egész soráról kiderül — s erre az 1737-es összeírás ad jó példákat —, hogy jövedelmük nagyobb hányadát a gazdálkodásból szerezték. A legmódosab-baknál már ebben az időszakban is megfigyelhető a befektetések növekedése, a vállalkozások megjelenése. Itt még döntően a vízi- és szárazmalmok, pálinkafőző kazánok jelentették a biztos jövedelmet. A halmozódó jövedelem jelentős része azonban a mezőgazdasági ingatlan és az állatállomány gyarapodásában jutott kifejeződésre. Tanúságos esetként be tudjuk mutatni néhány kézműves vagyonbéli gyarapodását is az 1737-es és az 1748/49-es alsóvárosi összeírások alapján (elől az 1737-es adatok).74

{324} Hegedűs vagy Bité Mátyás (faragó, aki kereskedéssel is foglalkozott); igásökör 6—6, 39 szarvasmarha — 16 tehén, 15 hízómarha, 4—7 ló, 80—124 juh, 15—25 cseber bor, 15—21 boglya széna, — 15 köböl árpa, — 5 ártány, 3—3 vízimalom, — 3/4 szárazmalom, 1—1 pálinkakazán, 1—1 borsajtó.

Tóth Szűcs János (szűcs, kereskedett is):

28—22 szarvasmarha, —12 ló, 73—95 juh, —22 köböl búza, 2—14 köböl árpa, 7—10 csöbör bor, 6— ártány, 1/4—1 vízimalom, 1/3—1 szárazmalom Gondos Ferenc (szabó):

45— szarvasmarha, 3—28 ló, —60 juh, 6—10 csöbör bor, 35—12 boglya széna, —50 köböl búza.

Kimondottan a jómódúak közé tartoztak a sörfőzők. Kolbtól nem igen maradt el gazdagságban az alsóvárosi Schraiber sem, 2 háza, 6 igás ökre, 40 tehene, 4 lova, 30 ártánya, 50 boglya szénája, 1 pálinkakazánja, 1/3 borsajtója volt. Jövedelmi viszonyaikat mutatja, hogy ebben az időben a sörházak évi árendája 1000— 2000 Ft volt. Az 1720—1740-es években az említett összeírások tanúsága szerint együttesen 20 főre tehető a kimondottan gazdag kézművesek száma a városban, kevesebb mezőgazdasági haszonforrással pedig többen is rendelkeztek.

Az 1750/5l-es összeírás szerint Alsóvárosban az élelmiszeriparban a legnépesebb csoportot a molnárok jelentették, 27-en voltak. Közülük 21 rendelkezett polgárjoggal, háza is majdnem ugyanennyinek volt, 16 adózott bor után (összesen 120 veder), 11 -en tehenet tartottak (20 db), de lovat már csak egy személy, ártányt három (5 db) tartott. 4 molnárnál írtak össze búzát, összesen 46 köblöt, szénája öt személynek volt. Csupán házzal vagy házzal és szőlővel 12 mester, szőlővel, tehénnel (ház nélkül) további három mester rendelkezett. Minden egyéb megadóztatott vagyontárgy, búza, széna, ártány 15 molnár között oszlott meg. Saját malommal, malomrésszel egyikük sem rendelkezett. A malmok a módosabb vállalkozók kezén voltak.

Az 1750-re kialakult kép jelentősen nem módosult a 70-es évek végére sem, egy főre általában két tehén jutott. A polarizálódás lassú folyamat eredménye: 1750-ben csupán házzal 3 molnár rendelkezett. 1776-ban az összeírt 40 mester közül 23-nak (57,5%) a megadóztatható vagyontárgya egyedül a ház volt. Teljesen nincstelen közülük 5 személy, így a bor, széna, búza, állatok 11 személy tulajdonát képezték.

A mészárosok száma 1—2 fő volt a vizsgált 40 év alatt. 1750-ben Németh Ádám vagyonaként csupán a házat jegyezték fel. Tíz évvel később két háza is volt, társánál a háza mellett 10 lovat találunk. 1776/77-ben Wagner Leopold mészárosnak ház, 40 kereszt búza, 10 szekér széna, 3 ló és 180 juh után kellett adóznia. Ez némiképp szokatlan, mivel a mészárosok vagyona inkább pénzben feküdt. Az 1740-es évek közepén, amikor a vármegyével vitatkoztak a limitált húsárak miatt, többször is hangsúlyozták, nincsenek állataik, úgy veszik a levágandó marhákat, ami teljesen nem volt igaz.

A fémiparban a kovácsok 1750—51-ben csupán ház és 58 veder bor után fizettek adót. 10 évvel később — egy mesternél — 2 tehenet és 1/2 vízimalom részt adóztattak meg. 1776/77-ben az összeírt kovácsmestereknél házon kívül semmi egyebet nem írtak össze, sőt egyiküknek még háza sem volt. Az 1776/77-es adatokban benne vannak a cigánykovácsok is, akiknek házuk (kunyhójuk) volt.

A ruházati iparban a legnépesebb csoportot a csizmadiák jelentették. Életkörülményeik — a szegedi szőlőbirtoklás kivételével — alig változtak. 1750—51-ben a 13 mester közül 1 l-nek volt háza, szőleje. Ebben az évben összesen 120 veder bort írtak össze náluk. Emellett 27 db juhot, 8 tehenet, ártányokat, szénát adóztattak meg náluk, igaz nagyon alacsony volt mind az állatok száma, mind a termény mennyisége, de mind a 13 személy polgár volt.

A szűcsök a városrész gazdagabb rétegéhez tartoztak. Mesterségük mellett gazdaságuk is jelentős volt. 1750/5l-ben a 9 mester között 4-nek összesen 76 szarvasmarhája, 22 jármos ökre volt. 258 juhot írtak össze 3 mesternél. Négy szűcsmesternek 135 köböl búzája volt, árpát csak két személynél írtak össze. A szűcsök között jelentős vagyonnal rendelkezett Szűcs Gáspár, Tóth Szűcs János, Tóth Szűcs György, Szekszárdi Szűcs István, Szűcs Gáspár apja Szűcs Albert, 1724-ben Tóth Albert maga is kézműves volt, szűcsmester, de 1737-ben már nem szerepelt a mesterek között. Végrendeletét 1739-ben készítette el. Ebben 3 házat, vízimalomrészt, négy szőlőt, szántóföldeket osztott szét fiai között a teheneken, lovakon, juhokon, valamint 800 Rh forinton kívül, s egyúttal megbízta Gyurka nevű fiát hogy testvérét, Gáspárt, akit „más foglalatosságim miatt szűcs céhbe nem állíthattam", céhbe állítsa.75 11 évvel később Szűcs Gáspár már jómódú mesterember volt. Háza, 6 jármos ökre, 20 marhája, 4 lova, 70 juha, 40 köböl búzája és 20 veder bor után fizetett adót, s volt 1/6 vízimalma is. Gazdagságát apjától örökölt vagyonával alapozta meg. Szűcs Gáspár ugyanazt az utat járta be, mint apja. 1776/77-ben már nem a mesterek, hanem a kereskedők között találjuk nevét.

A 60-as években a szűcsmesterek között polarizálódás tapasztalható. Az 1776/77-es adatok szerint pedig, noha a 15 mesterből csak kettőnek nem volt háza, csupán 4 személy volt polgár, mivel a polgárjog megszerzése pénzbe került. Az összeírásban egyéb megjegyzéseket is találhatunk. Egyikük neve mellé „pauper", azaz szegény jelzőt írták, egy másiknál azt jegyezték meg, hogy csupán foltozást végez. A szőlő-, széna-, állat-, gabonavagyon 8 emberre koncentrálódott. Ha innen kivesszük Tóth Szűcs György özvegyét, Gácsér Andrást és Sebők Ferencet, akik inkább kereskedők voltak, akkor marad 5 szűcsmester, akik mesterségük gyakorlása mellett némi állattal, szőlővel, gabonával rendelkeztek. Vagyis a szűcsök {326} 1/3-a házzal sem vagy csak azzal rendelkezett, nagyjából 1/3-a „két lábon állt", azaz mestersége folytatása mellett állata, szőlője is volt. Megközelítően 1/3-uk pedig megpróbált kereskedővé feltörni. Szűcs Gáspárnak — úgy tűnik — ez sikerült. Gácsér árendátor és kereskedő is volt. Mesterségét — valószínűleg — legények által folytatta. Az 1750-ben összeírt egyetlen gombkötő, aki Alsóvárosban teljesen nincstelen volt, még házzal sem rendelkezett.

Az 1750. évi összeírás 4 szabómestert jegyez fel, mindegyik polgár, s valamennyien házzal, szőlővel rendelkeztek. 1759-ben és 1767-ben hasonló kép fogad. A négy személyből 1—1 mesternél 6 jármos ökör, 4 tehén, 8 köböl árpa, 2 1/2 boglya széna, 1 veder bor került összeírásra. 1776/77-ben ismétlődik ez a vagyoni kép. A négy szabómester közül háromnál dolgozott 1—1 szolga.

A kalaposok jelentősebb vagyonnal nem rendelkeztek, gazdálkodást nem folytattak. Csupán 1776-ban volt Börcsök Mihálynak 1/8 rész vízimalma.

A takácsmesterek mindegyike polgár volt, csupán házzal rendelkeztek, igaz Fux Tamás kettővel is. Tíz évvel később csak Fux mester esetében látunk változást: 36 ló, 7 tehén, 20 köböl búza, 3 köböl árpa, 2 boglya széna után adóztatták. Megmaradt Hizal János takácsmester 1787. évi végrendelete,76 ebben 4 szövőszékről, a hozzátartozó eszközökről és házi ingóságairól végrendelkezett.

Az ácsok-faragók népes tábora jóval tarkább képet mutat. Mivel nem céhesiparról volt szó, az alsóvárosi „faber lignarius"-ként összeírtak 95—98%-át faragónak tekintjük, a polgárok száma is alacsonyabb volt, mint az eddig vizsgált mestereknél. A mesterek 82%-ban rendelkeztek házzal. Kevés közöttük a kifejezetten mezőgazdasági termeléssel foglalkozó személy, ugyanakkor 1—2 tehene, búzája vagy árpája, szénája — bár nem nagy mennyiségben — legalább a mesterek felének van. 1750-ben Ábrahám Mihály és Polony emelhető ki a gazdálkodók közül. Erre a foglalkozást folytató rétegre jellemző, hogy gyakran találunk közöttük malom, pontosabban malomrész tulajdonosokat. Borsutuja és lentörője is több mesternek volt. 1767-ben pl. a 4 faragónak volt malomrésze, lentörője, háromnak borsutúja.

A kőművesek, építészek ritkán folytattak gazdálkodást, legfeljebb házuk volt. Egy esetben előfordult, hogy 2 lovat, 3 veder bort írtak össze náluk. A kőművesek, építészek legtöbbje inkább napszámosként dolgozott, a mesterré válás lehetősége nélkül. A mezőgazdasággal leginkább a fazekas mesterség fonódott össze. A fazekasok 1750-ben rendezett anyagi körülmények között élő személyeknek tűntek, mindenkinek háza, szőleje volt (100 veder bor után adóztak). Lovat, tehenet négyen tartottak. Gabonája 3 személynek volt. A következő két összeírás eredményei szerint az összeírtak felének más mesterségből kellett megélnie, viszont megjelenik a malom, illetve a pálinkafőző a vagyontárgyaik között. Bort csupán három iparosnál írtak össze, mindössze 9 és 1/2 vederrel. 1776-ban növekvő mennyiségben találunk gabonaféléket, nőtt a kaszáló terület is, valamint a szőlőtulajdonosok száma.

A felsővárosi iparosok közül a mészárosok 1750-ben hárman voltak. Saját háza két mesternek volt, igaz Németh Péternek kettő is. A házakon kívül mindössze 5 lovat írtak össze náluk. Németh Pétert 1747-ben a céh tagjai nem akarták felvenni maguk közé, mivel 1733-ban még várbeli mészárosként orgazdasággal vádolták.77

A molnárok száma 1750-ben 12 volt. Közülük nyolcnak háza, 1—1 személynek lova, ökre, két molnárnak tehene volt. Bort négy mesternél írtak össze, összesen 38 vederrel. De 10 évvel később, a 21 molnár közül csak 15-nek volt háza. Bort a mesterek harmadánál, hét személynél jegyeztek fel, 47 1/2 vedernyit. Szarvasmarhája 5 mesternek, búzája, szénája, ártánya egy-egy iparosnak volt. A molnárok vagyoni helyzete nem változott a következő összeírásoknál sem. Pár évvel később a felsővárosi esküdt molnárok harmincan voltak.78

A pékmester a 27 év alatt végig Lintenpach András volt. Már 1733-ban a céh mesterei között szerepelt. 1750-ben 1 ház, 9 ló, 2 boglya széna, 1 kocsma, 1 szárazmalom és 1 pálinkafőző; 1760-ban 7 ló, 2 szarvasmarha, 1 malom; 1769-ben 3 ló, valamint malom és ház után adózott. 1777-ben a már öreg Lintenpachnál egy szolgát is találtunk. A pékekre általában jellemző volt, hogy malmot szereztek, és nem egy esetben a kocsmabérlők között is fellelhetjük őket.

A fémipart a vizsgált időszakban 4 mesterség képviselte. A késes-, köszörűs-, lakatosmesterek jó ha házzal bírtak, de az sem volt szokatlan, hogy zsellérek voltak. A kovácsmestereknél némiképp más volt a helyzet: 1750-ben 2 mester került fel az összeírok listájára, nekik csupán házuk volt. Tíz év után a két kovácsnál házat, állatokat, kaszálót, szántóföldet regisztráltak. Az 1777-es összeírás szerint a kovácsok közül 6 cigánykovács volt. A másik hat mester között 5 polgárt találunk. Szolgát 4 kovácsnál írtak össze, összesen 9 embert, szolgálólányról két esetben olvasunk. A köszörűs, késes, lakatos mesterek legfeljebb házzal rendelkeztek, gazdálkodást nem folytattak. Ennek ellenére nem szabad nincstelennek tartani őket.

A vargák, bőrkikészítést végző mesterek, mint cserzővargák vagy irhatímárok házzal, esetleg némi szőlővel rendelkező iparos emberek voltak. Időnként kereskedőként is feltűnnek az összeírásokban.

A csizmadiák és szűcsök tábora népesebb, különösen az előzők száma mutat egyre növekvő tendenciát. A növekedéssel párhuzamosan változtak anyagi viszonyaik is. Az 1750-es összeírt 12 mester közül tizenegynek háza volt, nyolcnak bora, négy {328} mesternek tehene. A bor mennyisége 10—36 veder között változott, összesen 162 veder bor után kellett adót fizetni. A tehenek száma 6—120 között változott. Juhot két mesternél írtak össze, 314 darabot. Ezenkívül lentörőt, vízi-és szárazmalmot is. 1760-ban a 15 mester mindegyikének volt háza, bort 11 csizmadiánál találtak (2—20 vedernyit), összesen 96 vederrel, szénát, szarvasmarhát hátuknál írtak össze. Az egyiknek Budai Mihálynak 7 marhája volt. Emellett vízimalomrészt, pálinkafőző kazánt is birtokolt. A későbbi összeírásokban lassan, de nő a hazátlan mesterek száma.

A szűcsök itt is módosabbak voltak. 1750-ben a 6 szűcsmester közül 4-nek 41 és fél veder bora volt, gabonát, állatot — egy tehén kivételével — nem írtak össze náluk. 1777-ben a szűcsök mindegyike polgár volt, s valamennyi háztulajdonos. Házán kívül mindegyikük más vagyontárgyak után is adózott. Juhok (135 db), bor (7 mester), gabona (3 személy), kaszáló (2 személy), pálinkafőző kazán, vízi- vagy szárazmalom, borsutu után adóztak. Két-két szűcsnél állatokat is írtak össze (ló és szarvasmarha).

A gombkötő-, kötélverő-, kalapos-, süvegmestereknél legfeljebb házat, lovat találunk. Lényegében hasonló volt a helyzet a takácsoknál is.

A szabómestereknél jóval nagyobb szerepet játszott a szőlő. 1750-ben a 12 mester közül tízen ház, nyolcan bor után adóztak, az összeírt bor mennyisége 2—45 veder között változott, összesen 108 és 1/2 vedernyi. A következő két összeírás során mind a bor után adózók száma, mind pedig az összeírt bor mennyisége csökkent, viszont 1777-ben ismét 33 és 1/2 veder bor után adóztak. A szabók között — a többi mesterhez képest — nagyobb számban találunk malom vagy malomrész, pálinkafőző kazán, borsutu tulajdonosokat. Az 1777-es adatok alapján a 14 szabó közül nyolcan adóztak búza (176 kereszt), hárman árpa (75 kereszt) után. Kaszálója (51 és 1/2 szekér széna) öt mesternek volt.

A kőművesek, kőfaragók (akik többnyire németek voltak), mivel munkájuk végzése elszólította őket házuktól, az alsóvárosiakhoz hasonlóan ritkán térnek át a gazdálkodásra. Az ácsok, faragók zöme magyar volt, sajátos szokásokkal, hagyományokkal. így az 1750-es adatok szerint a 11 ácsmester közül 5-nek szőleje, ugyanennyinek búzája volt, jármos ökröt hárman tartottak, szarvasmarhákat heten, 30 darabot. Az állattartáshoz kapcsolódóan kaszálójuk is volt, 8 lovat, egy műhelyt, pálinkafőzőt írtak össze náluk.

A felsővárosi fazekasok állatot nem tartottak, legfeljebb lovat, amire a fuvarozás, vásárra járás miatt volt szükség, ezenkívül többnyire szőlőjük is volt.

A Palánkban meg kell még emlékeznünk a mézeskalácsos Mercz famíliáról. A család nevével a 27 év alatt az összeírásokban ismételten találkozunk. Csupán háztulajdonosok voltak. Mercz Józsefnek 1773-ban 2 háza is volt, de három évvel később már csak 1, valószínűleg azért, mert a másikat fiának, Ferencnek adta át, (1776-ban már kettőjüket írták össze). {329}

A vas- és fémiparban dolgozó mesterek — nevük alapján — általában németek voltak. Mind mesterségéből élt — bár az is előfordult, hogy a mesterségéből megélni nem tudó órás Budára távozott.79 Csupán Milkovics Jánosról jegyezték fel, hogy kereskedő is volt.

A bőrfeldolgozó iparban hatféle mesterséget találunk. A nyergesmester Okkermayer Miklós volt, aki időnként szíjgyártóként is dolgozott. Valószínűleg gazdálkodott is, mivel háza mellett tehenet, bort, kertet jegyeztek fel nála. 1776-ban Okkermayert szíjgyártónak írták össze, nyeregkészítőként M. Leonard zsellért tüntették fel, akinek ugyan nem volt háza, de háztartásában cselédlány is dolgozott.

A szíjgyártó mesterek, akik nevük alapján délszlávok voltak, házuk mellett szőlőt birtokoltak. 1750-ben minden mesternek volt kertje. 1776-ban házuk mellett szőlő után adóztak, ugyanakkor 2 mester szolgálólányt is tartott.

A szűcsmestereknél szőlőt, lentörőt, műhelyt, malomrészt, kertet találunk. Alsóvárossal összehasonlítva feltűnik a juhok hiánya. A 6 mesternél összeírt 11 tehenet nem lehet soknak tekinteni. 1776-ra a 9 szűcsmester közül csupán 4-nek volt szőlője. 5 mesternél találunk szolgát (9 fő), három háztartásban cselédet.

A lábbeli készítők közül a csizmadiák létszáma negyedszázadon át 11—12 között ingadozott. 1750—51-ben csupán ház, kert, szőlő után fizettek adót. 1 boglya szénát és egy műhelyt (officina) írtak össze. 1776-ban a mezőgazdasági jelleg erősödését tapasztaljuk. Ali mester mindegyike polgár volt, 8-nak volt háza. Ugyanennél a 8 személynél 10 szolgát, valamint 5 szolgálólányt írtak össze.í A szarvasmarhák száma nőtt (2 személynél 30 állat), két személynek lova is volt. Pálinkafőző, borsutu, kaszáló szerepelt még az összeírásban.

A vargák 1750-ben csupán házuk után adóztak. 1767-ben közülük négynek már háza sem volt. 1777-ben a mesterek mindegyike rendelkezett házzal, hatan polgárjoggal is. Más egyéb adóztatható vagyontárgyuk nem volt. 4 mester összesen 16 szolgát, három mester szolgálólányt alkalmazott.

Az építőiparban a kőművesek, építészek zöme csak házzal rendelkezett. Érdekes módon a Palánkban találjuk a legmódosabb kőművest Sax Zachariás személyében, akinél 1750-ben 21 tehenet, szőlőt, malmot írtak össze.

A vagyonösszeírások bizonyos tendenciákat nyilvánvalóvá tesznek. így pl. azt, hogy elsősorban Alsóvárosban igyekeztek szántóra, állatvásárlásra fordítani pénzüket a kézművesek. Maga a mezőgazdasági termelés — kivéve a szegény mestereket — nem a saját ellátást szolgálta, nem gazdálkodók akartak lenni, hanem kereskedők. Ez a tendencia — a kereskedővé válás — erősebben nyilvánult meg a másik külvárosban, illetve a Palánkban. A palánki iparosok a kereskedelmi elithez igyekeztek igazodni, és inkább fűszerárukat, bort, kelméket, vasárukat értékesítettek. {330} Szerepeltek különböző bécsi, budai, szentendrei kereskedők megbízottai-ként is. Gyakran találjuk őket árendátorként, azaz bérelték a vásárt, híd-, vámjövedelmeket, a kocsmáitatást. Éppen azért gyakran el is adósodtak. Egy-egy rosszabb esztendőben, amikor járványok, aszály miatt nem volt megfelelő a vásárok jövedelme vagy adósaik nem fizettek, könnyen tönkre mehettek. Ilyen látványos bukás volt pl. Rakity Ignác palánki szabómester, az egyetlen szerb szenátor csődje az 1740-es években. Halálakor összeírták adósságait és vagyontárgyait. Két bécsi kereskedő kivételével hitelezői szegediek voltak. A követelt összeg 6211 forint 82 1/2 dénár volt.80 Az értékesített vagyontárgyai 2390 forintot tettek ki. Öt boltja volt, melyet a magisztrátus 1800 Rh forintra értékelt, de az iparosok csak 1000 forintra. 2 vízimalma 750 forintot, egy háza szárazmalommal 450 forintot, a kaszáló 150 forintot ért. Négy évvel később árváját a szabócéhbe felvették inasnak, és mivel „igyetlen árva" volt, a céh elengedte a beszegődéskor fizetendő összeget. Özvegye egyike volt ama asszonyoknak, akiknek a tanács engedélyezte a szövést.81 Straiczmon János szűcsmesterről is többet tudunk, mint a vagyonösszeírások „2 ház" bejegyzése. Adósságai miatt már 1782-ben is felvettek egy vagyontárgyi leltárt, de árverésre 1785 januárjában került sor. 1782-ben a vagyonleltár szerint a két házban és boltban levő javak értéke 2883 Ft 22 kr volt, kintlevő követeléseivel együtt 3445 forintot tett ki vagyona. 1785-ben árverésen értékesítve, tehát a valós értéknél némiképp alacsonyabb összeg szerepel. Ez az árverési anyag azért érdekes, mert látjuk Straiczmon árukészletét. A 258 tétel közül mesterségéhez kapcsolódók jegyzéke:

{331} A kész áruk értéke 368 Rh 10 kr volt. Összességében Straiczmon János 2888 forint 48 1/2 kr-ra értékelt vagyonából a mestersége folytatásához szükséges felszerelések, boltja árukészletének értéke összesen 1669 Rh fl 37 kr volt, azaz 58,82%-át adta az elárverezett vagyonnak. Straiczmon hitelezői Gottfried Baumgartner bécsi kereskedő kivételével szegediek voltak: Szilber János (1000 forint), Babarczy Ferenc (270 forint), Dugonics Ádám, Freiwillichné.82

Krisch János szűcsmester összes vagyontárgyainak értéke a vagyonleltár szerint 108 forint lehetett. Ebből 50 forintra értékelték a mesterséghez szükséges szerszámokat, amelyek között a következő tárgyak szerepeltek:

„15 akós kád és 3 hordó a földbe ásva, 2 bőrfaragó fa, 1 hamutartó teknő, 3 faragó vaskés, 1 szélesebb faragó kés, alias falz, 2 falz stobe, 1 kis fum, 3 kerék sob-eiben, 1 bőrfaragó vas, 5 zsák és 2 kas, 3 áztató kötél, a kádban való bőrforgató farúd, 2 lúgnak való dézsa és egy kis mésznek való hordó, 2 a mesterséghez való egy-egy akós hordó, 2 db fa, amin a bőr szőrit le szokták verni, 3 nagy bőr cserezni való kád, 1 db gömbölyű fa, mesterséghez való, 1 ajtó formára szegezett deszka, 2 cserezni való kád, 2 cserhordó kosár, 2 cserezni való deszka, 2 fa kanna, 1 puttony, 2 nagy mesterséghez való asztal, 23 fordítófa, 4 forglaló vas, 5 fényesítő, melyen kettőben üveg van, 1 görbe igazító vas, és 2 kés fordító metszőkés, 4 festékes vödör, 1 deszka, melyen a fordítókat metszik, 5 olajos üveg."83

Még nála is szerényebb körülmények között élt Frajer Mátyás asztalosmester, akinek nem volt saját háza. Szállásán a szerény festett fabútorok mellett 1 nagy fűrészt, 3 hosszú gyalut, 4 rövidet találtak, 16 mesterségéhez való prést, 1 vésőt, 9 fazék festéket, 1 négyszegletes festéktörő márványkövet, 14 darabból álló ablak-fát, valamint kb 9 db kisebb-nagyobb, részben már kifaragott fát. A műhelyben levő dolgok némelyike a megrendelőké, másik része a legényé volt, mint 1 tölgyfa asztal, melyet a gyevi kocsmárosnak készített saját fából, 1 fenyőfaszék, 2 nagy műhelyasztal, 3 fűrész, 3 rövid, 1 hosszú gyalu, 1 véső, 2 fúrú, 1 vasráspoly, kb. 6 db fenyődeszka, melyen dolgozott. A műhelyben volt még ezenkívül egy nyo-szolya paplannal és 2 vánkossal.84{332}

Mindezekből már a XVIII. század második felében következtethetünk az iparosok körében meginduló differenciálódásra. Kialakult egy vagyonosabb réteg. Ennek egyik része a Palánkban élő neves mesterek, dinasztiák sarjaiból állott, öröklött tőkeerővel és egyéb gazdagodási, árendátori lehetőségekkel; másik részük az Alsóvárosban és részben a Felsővárosban lakott, ők mezőgazdaságból származó jövedelmük révén számítottak módosabbaknak. A Palánkban és a Felsővárosban hozzájuk csatlakozott az iparűzők azon rétege, amelyik rendszeresen folytatott kereskedő tevékenységet is. Velük szemben állt a betelepedők, a jelentős örökség és tőke nélkül céhbe lépő vagy anélkül pályát kezdő kézművesek jelentős tábora, akik számára a mindennapos megélhetés is gondot okozott. Mindezek ellenére a tárgyalt időszakban aligha beszélhetünk telítettségről. Az iparűzők száma és az iparágak viszonylagos differenciálatlansága — a fentebbi két szűcs vagyonleltárában tímár felszereléseket találunk, és a vargák is foglalkoztak bőrkikészítéssel — még eléggé kezdetleges, lényegében sok vonatkozásban mezővárosi szintre vall. A szegedi kézműveseknek a helyi vásárokon meg kellett küzdeni a környező mezővárosi kézművesek és a fejlettebb városok iparosainak konkurrenciájával is. A korábban említett kontárok és a háziipar hagyományos termékeinek konkur-renciája sem volt figyelmen kívül hagyható. Ugyanakkor néhány ágazatban, mint az élelmiszeripar, már nem a mesterek, hanem a bérlők rendelkeznek a jövedelemmel. Jellemzően ezeknek az ágazatoknak a zöme nem is céhesedik. Ilyen a molnárok esete, a malmok már a gazdag vállalkozók kezén vannak, a molnárok tulajdonképpen részesmunkássá, bérmunkássá válnak. A mészárszékeket és a sörházat gazdag polgárok bérlik. Hasonló tendenciákat tapasztalunk korszakunkban az építőiparban is.

A molnárok kivételével az élelmiszeriparban jelentkezett a céhen kívüli alkalmi húsvágók, cívisek konkurrenciája. Jellemzően a tanács szigorú előírásokat támasztott a mészárosokkal szemben, ami az előállítási költségeiket növelte. Ez a megkötöttség nélkül húst mérő (zugmérő) konkurrenciának kedvezett. 1787-ben pl. a mészárosok már csak azzal a kéréssel fordultak a tanácshoz, hogy tiltsa el reggel 9 óra előtt a bárány, borjú és sertés felvásárlását a kofáknak. A húsmérés eltiltását reménytelennek látták, mondván, hogy a kofák már 4—5 órakor ott leselkednek, a javát megveszik, s aztán házanként, fertályonként haszonra eladják, kimérik.85 A mészárosok számára előírta a tanács, hogy csak hízott marhát vághatnak. Ezért egy ideig a céh maga vásárolt marhákat, az 1790-es számadásuk szerint pl. a szegedi vásárok mellett Szőregen, Makón, Perjámoson, Gyulán, Becsén, {333} Kecskeméten, Szabadkán, Teremián (756 ökör, 780 tehén, 61 borjú, 1287 bárány, 386 juh). Vételár-kimutatásuk szerint 63 007 Rh forint volt. Az útiköltség, hajtók, juhászok bére, a széna és a legelőpénzzel együtt pedig együttesen 60 009 Ft-ra rúgott. A kimért húsból viszont 8358 Ft 54 krajcárt vettek be.86 Ehhez járult a bőrök és a faggyú értékesítéséből származó csekélyebb összeg. A mészárosok idézett számadása, ha nem is fogadható el — a tanácsi számvevő sem fogadta el — mutatja, hogy helyzetük nehezebb volt, mint a zugvágóké. Érthető, hogy szinte minden megyegyűlésen a húsárak felemeléséért hadakoztak. Némi eredményt el is értek, de ezzel együtt a tanács a lakossági érdekeket szem előtt tartva szigorúan ellenőrizte a feltételek betartását. 1730-ban Wagner Fülöpöt ítélték el, mert a marhahúst „hamisan" mérte.87 Rajta kívül több büntetés is előfordult. Hasonlóan büntették a pékeket is. Az ő versenytársaik a kenyérsütő asszonyok voltak, szigorúan tartaniok kellett a kenyér súlyát és minőségét. A sütött kenyeret az illető mesternek meg kellett jelölnie, hogy a felelőst szükség esetén kézrekeríthessék. A többszöri figyelmeztetés után „infallans aquvae immerguntur publice" bűntették, vagyis a piactéren levő medencében a csalókat „csalhatatlanul vízbe mártották". Erre a sokadalom — vásárok, ünnepnapok — idején került sor, így a büntetés nagyobb közönségsikert érhetett el.88 Ha a gyanú a molnárokra terelődött, az ő büntetésük a faszamár volt. Széli György molnár lisztlopásért kényszerült a piactéren faszamarat „lovagolni", a sokadalom szemeláttára.89 A középkori Szeged e megszégyenítési módjai valószínűleg továbbiakkal is kiegészültek.

2. A REFORMKORI VÁROS IPARA AZ IPAROSOK SZÁMSZERŰ MEGOSZLÁSA

Az iparűzők (opifices) száma az 1828-as összeírás szerint 1090 fő volt.90 Az összeírás csak az önálló mestereket sorolta az opifexek közé. A legények (so-dales) nem foglaltattak bele, az ő számuk 405 fő, vagyis a mesterek számának felét sem tették ki (37,15%). Az önálló iparűzők családfőkhöz viszonyított aránya viszont lényegesen jobb a korábbiaknál, 27,1 %.91 Ez azt jelenti, hogy az előző század {334} 50-es, 70-es éveinek palánki arányainál is jobb. Ha a szekeresek és a hajósok számával csökkentjük a létszámot, reálisabb eredményhez jutunk (24,9%). A fejlődés eredményeként új városrész is belépett a maga iparosaival: Rókus. Az 1090 iparűző a következőképpen oszlott meg városrészenként:

A megoszlás további érdekessége, hogy a Felsőváros iparos létszáma, mely az elmúlt században is dinamikusan fejlődött, megelőzte a Palánkot. A Palánkban azonban, ha minimálisan is, megmaradt az iparűzők összlakossághoz viszonyított nagyobb, 34,9%-os aránya. A Felsővárosban az arány 32,4 Rókusban 21,8 és végül az Alsóvárosban csak 18,9%.92

Ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogy az 1090 családfő mennyiben tekinthető ténylegesen iparosnak, s ezek mennyiben éltek meg mesterségükből, illetve, hogy az év egészében folytatták-e iparukat, erre az 1828-as összeírás nem ad választ. Az előző vagyonösszeírasokból azonban tudjuk, hogy jelentős volt az iparosok mezőgazdasági érdekeltsége és kereskedői tevékenysége. Korszakunkban inkább a kereskedés lép elő megélhetési forrásként. A szappanfőzőket az összeírás kivétel nélkül a kereskedőkhöz sorolta. Mint ahogy az egyetlen salétromfőző, Götz János is jelentős kereskedő volt. Az összeírás csupán egyetlen felsővárosi csizmadia esetében teszi azt a megjegyzést, hogy többnyire csak télen dolgozik, egyébként „más módon gondoskodik" fenntartásáról.

Az iparosodottság fokának több olyan mutatója van, amely az egyes városok kézműiparának mennyiségi és minőségi összehasonlítására kitűnően alkalmas, ilyen a mesterségek száma és milyensége. Szeged a mesterségek számát illetően a korabeli magyar városok közt a 12. helyet foglalta el az 1848 előtti évtizedekben. A sorban Pest, Buda, Pozsony, Temesvár, Sopron, Székesfehérvár, Pécs, Győr, Debrecen, Kassa és Újvidék előzte meg, Aradon, Komáromban és Kőszegen pedig nagyjából annyi volt a mesterségek száma mint Szegeden.93 {335}

{341} Az 1828-as összeírás szerint Szegeden 63 mesterséget vettek számba. A szegedi összeírás más városokkal ellentétben nem különiti el a céhes és céhen kívüli ipar-űzőket. Nem tünteti föl az egyes iparágakban működő mestereket, legényeket, inasokat sem. Rendelkezésre állnak viszont más, a tisztújítással (restauráció) kapcsolatos összeírások is.94 Az előbb közölt 1828-as összeírás mellett az 1819-es és az 1830-as restaurációs összeírásokban fellelhető iparágakat szerepeltetjük az alapvető szakmák szerinti bontásban.95 1819-ben mintegy 200-zal több, együttesen 1280 mestert és 6-tal kevesebb (57) iparágat tüntettek fel, mint 1828-ban. 1830-ban 1358 mestert és 60 iparágat jegyeztek.

A táblázatok alapján megállapítható, hogy a mesterségek száma a tárgyalt időszakban 70 egynéhányra tehető. Az 1826—1830 között újonnan fölvett polgárok közt szerepel még szalagkészítő (ligulárius) mester is.96 A legtöbb kézművest foglalkoztató iparág továbbra is a bőr- és ruházati ipar maradt. Az ide sorolható szakmákban dolgozók 1830-ban az összeírt mesterek 66,86%-át tették ki. Legényekkel és inasokkal együtt az arányuk már csak 52,38%, ami azt mutatja, hogy a tömegszakmákban kevesebb volt a munkaerő. A legnépesebb mesterség a csizmadiáké maradt, amely több száz mestert foglalt magában. Figyelemre méltó továbbá a szűcsök, vargák magas aránya is. Az építőipar előkelő helyét többek között a faragók magas számával magyarázhatjuk.

A szegedi kézműipar viszonylagos elmaradottságára utal viszont a fémipar csekélyebb súlya; jóval kevesebb szakma működött ezen ágazatban, mint a Szegedet sorrendben megelőző — korábban említett — városokban. Az utolsó helyen a szolgáltató ipar áll, ami ugyancsak az elmaradottság mutatója. 1830-ban a szolgáltató ágazat aránya az 1 %-ot sem éri el. Figyelmet érdemel viszont néhány ritkább, a kulturáltabb városi élethez tartozó iparág megjelenése, mint a kávés, a cukrász, a gyógyszerész, a szobafestő, a könyvkötő és nyomdász mesterség. Ugyancsak a ritkább mesterségek közé tartozik a török eredetűnek ítélt,97 s a Délvidéken elterjedt paplanos, továbbá paszománykészítő, orgonacsináló, rézműves, rézöntő, reszelővágó, cinműves és dohánykészítő. Kásakészítővel (piffae confector) csupán szegedi összeírásokban találkozunk. A hentesmesterség viszont nem szerepel Szegeden. Ennek oka, hogy a lakosság maga végezte el a disznóvágást, és dolgozta fel a húst.

A fenti összeírások mellett érdemes elidőzni az egyetlen 1839/40-ből fennmaradt adófőkönyv adatainál.98 A forrás az adózás alá esők listáját tartalmazza.{342}

Ekkor az iparűzőket 5 osztályba sorolták a mesterségükből származó jövedelem alapján. Ettől függetlenül adóztak más ingó és ingatlan javaik után.

Az adatsor alapján következtetni tudunk arra, hogy milyen szakmákban hányan fizettek mesterségük után adót. Rendelkezésünkre áll ezen kívül egy 1847-ből származó 20 mesterséget tartalmazó összeírás is.99 Az alábbiakban Reizner János 1830-as adatai mellé az előbbi források alapján készített számsorokat tesszük.100

Ha az 1839/40-es adatokat viszonyítjuk a korábban vizsgált 1830-as restaurációs összeírás anyagához vagy a Reizner János által közölt adatokhoz, érdekes eltéréseket tapasztalunk. A létszámuknál fogva vezető iparágak közül pl. a csizmadiáké több jelentős eltérést mutat. Számuk 1830-ban 395 fő, 1847-ben 431, a középérték 413, ezzel szemben az 1839-es adófőkönyv adatai szerint mindössze 213 fizetett csizmadiamesterség után adót. Ez a feltehető létszám 52%-át sem tette ki.

Hasonló volt a helyzet a szűcsöknél is, hasonló számítások alapján 57%-uk adózott, a takácsoknak pedig 62%-a. Vagyis ebből az következik, hogy éppen a vezető iparágak mesterei voltak a „legszegényebbek", mint később látni fogjuk, ezeknek a mestereknek a zöme alacsony adóosztályokba került. Ez azt jelenti, hogy a divatos mesterségek azok, amelyek „státuszszimbólumot" jelentettek. Nyilván ezekben az iparágakban tudtak a zsellérek leginkább iparos polgárokká válni, mivel a mester zömmel mezőgazdasági javaiból élt, szüksége is volt az ingyen munkaerőre. A szegénysorsú inasnak pedig az ingyenes tanulásra. A két igény találkozása révén szült a szegénység szegénységet, vagyis duzzasztotta fel a legkevesebb megélhetést biztosító iparágakat.

Ellentétes tendenciát tapasztalhatunk az építőiparban, ahol az adózók száma rendre meghaladta a mesterek számát. Reizner adatai szerint 3, az 1847-es összeírás bejegyzései szerint 4 ácsmester volt a városban, ezzel szemben 1839/40-ben 27 fő adózott ácsmestersége után, vagyis a legények zöme is. A kőműveseknél az 5—6 fővel szemben 62-en adóztak. Reiznernél 92 fő a faragók száma — adózik 160 —, ha az ács, faragó, super mesterségeket egybe vesszük, ez 95 főnyi mestert tesz ki, az adózó létszám pedig 221 fő volt. Többen adóztak kovácsmesterség után is.

Jövedelmező volt még halászat is. Az 1830 és 1847-es átlagadatok szerint 57 halászt írtak össze, velük szemben 80-nál többen fizettek adót halászmesterség címen. Érdekes módon nem a céhes keretek biztosították a maguk korlátozásával a magasabb jövedelmet, hanem éppen az azt már széttörő építőipar és a céhesség nélküli halászat. {342}

{346}Az adókfőkönyv adatai tovább erősítik azt a tendenciát, ami már a XVIII. század végén elindult, történetesen a Felsőváros (17. fénykép) és a Rókus előretörését, iparosodását, és velük szemben még kirívóbban mutatkozik meg az Alsóváros lemaradása. Míg az utóbbiban a fazekasok, molnárok, csizmadiák és takácsok uralják a mezőnyt, és egyetlen városiasabb iparág képviselője sem telepedett le, addig a Felsővárosban festő, kávés, harisnyakészítő, tabakos, rézműves, sőt sebész is található. Itt telepedett le pl. Orlandó József, akinek foglalkozásaként „szalámis" van feltüntetve. Tudomásunk szerintő volt az első, akit már 1839-ben szalámikészítőként tartottak nyilván Szegeden. Rókuson található az egyetlen orgonakészítő, egy pántlikás, reszelővágó (ráspolyos), és él itt sebész is.

A korábbiakhoz képest néhány városiasabb iparág képviselőinek nagyobb számú jelentkezését is megfigyelhetjük. Apictorok száma pl. 1-ről 7 főre emelkedett, megjelent 2 ezüstműves, gyarapodott az ötvösök száma is. Az újabb és ritkább iparágak képviselői a bevándorlók soraiból gyarapodtak, elsősorban német és zsidó iparosok révén. A tömegiparágaknál az iparosok nevének döntő többsége magyar hangzású. {347}

A CÉHES KERETEK TOVÁBBÉLÉSE ÉS TÁGULÁSA

Az 1805. és 1813. céhügyi rendeletek értelmében a korábban is működő céheknek — tekintélyes összegű taksa lefizetése ellenében — meg kellett újítaniok szabadalmukat. Az 1815 utáni megújított, illetve az uralkodótól adományozott céhleveleket a Magyar Kancellária Céhkönyvében (Liber Caehalium) tartották nyilván.

Szegeden 21 + 1 ilyen céhszervezet működött, s azokban 24 szakma tömörült. Ezek megújításuk, illetve alakulásuk időrendjében a következők voltak (az m. betű a magyar, n. a német és 1. a latin nyelvű kiváltságlevelet jelenti; dőlt betűvel jelöltük, hogy az illető céhszervezetnek volt valamilyen korábbi előzménye):

1. kalapos 1815 m.
2. lakatos, sarkantyús, puskaműves 1815 n.
3. szabó 1817 n.
4. kőműves, ács 1817 n.
5. takács 1817 m.
6. fazekas 1818 m.
7. asztalos 1818 m.
8. varga (sutor) hungaricus 1818 m.
9. szíjgyártó 1819 m.
10. mészáros 1820 m.
11. kovács 1821 m.
12. kerékgyártó 1821 m.
13. kereskedő (mercator) 1821 1.
14. tímár (vulgo Rotgerber et Lederer) 1823 n.
15. szűrszabó 1827 m.
16. késes 1834 n.
17. pék 1835 m.
18. szűcs 1835 m.
19. szűcs, német 1835 n.
20. csizmadia 1835 m.
21. gombkötő 1846 m. és

21 + 1 kéményseprő 1819 n. (nem volt önálló, hanem mintegy 50 város kéményseprőivel együtt a budai céhhez tartozott).102

Voltak a fentieken kívül olyan mesterek is, akik szerettek volna céhet alakítani, és erre irányuló kérelmüket föl is terjesztették a felsőbb hatóságokhoz. így a paplanosok (23.),103 a kötélverők (24.),104 továbbá a szappanosok (25.), akiknél nemcsak a mesterek tekintélyes száma, hanem az országszerte kelendő áruikkal folytatott kereskedés érdekei is indokolhatták a céhalakítást, végül a molnárok (26.),105 akiknél szintén hasonló megfontolások játszottak közre.106 E mesterek azonban valamilyen oknál fogva, vagy a kiváltságlevél megszerzésének óriási költségei miatt, vagy azért, mert egy-két évvel a forradalom előtt benyújtott kérelmük elbírálására és a céhlevél kiváltására már nem volt lehetőség, nem jutottak hozzá a privilégiumhoz. De minden bizonnyal céhszerű szervezetben éltek, annak ellenére, hogy nem volt érvényes kiváltságlevelük. Esetleg a korábbi szabadalmukat használták, s nemcsak ők tartották céheseknek magamagukat, hanem a városi hatóság is ilyennek tekintette őket. Efféle „illegális" céhet sok más városban találunk.107 Céhes szervezetben működtek pl. a szegedi „céhes" üvegesek;108 továbbá a magyar szabók, akik 1818-ban váltak el a németektől, és külön zászlót is használtak,109 a seborvosok (illetve borbélyok), akiknek volt egy 1743-ból származó céhlevelük, egy 1834—1872 közötti protocolmmuk, meg egy 1780—1867 közti szerződtetési könyvük.110 Az előbbi sorba illeszkedtek az órások, akik korábban a lakatosokkal, puskaművesekkel és sarkantyúsokkal tartoztak egy céhbe, s ugyan az 1817-ben megújított privilégiumban nem szerepeltek, de volt egy 1835. évi céhládájuk,111 (14. fénykép), zászlójuk 1797-ből származik (15. fénykép) vagy a kádárok, akik az 1850-es években váltak külön az aradiaktól.112 A halászok („fisérek") is céhalapítási terveket szőttek, amikor lemásoltatták a pesti halászcéh szabadalmát.113

A 24 „törvényes" céhbeli mesterséghez így 9—10 olyan járult, amelynek képviselői vagy céhet akartak alakítani, vagy megújított privilégium nélkül céhszerű életet éltek. Eszerint az 1848 előtti évtizedekben a Szegeden működő mesterségek közel fele tekinthető céhes, illetve céhszerű iparágnak.

A fenti tények igazolni látszanak azt a föltételezést, hogy az alföldi mezővárosokhoz és falvakhoz, továbbá a délvidéki szabad királyi városokhoz hasonlóan114 Szegeden sem következett be még a céhek bomlása az 1848 előtti évtizedekben.

{349}Hogy számos korábbi céhet újjáalakítottak, továbbá, hogy néhány iparágban ekkor került sor először céhes szerveződésre, sőt még 1848 után is jöttek létre céhszerű képződmények, ezt minden bizonnyal a céhrendszer helyi vonzóerejével magyarázhatjuk. A szegedi kézművesek tekintélyes része még ekkor is a céhektől várta monopolizált helyzetének biztosítását a falusi és mezővárosi iparosok, továbbá a kontárok, a legények, nem kevésbé a zsidó iparosok és kereskedők részéről fenyegető versennyel szemben, amint azt a központi kormányszékekig, sőt egészen Bécsig eljutó fölterjesztéseik tömege bizonyítja.

A szegedi céhes mesterek az 1820-as évektől 1848-ig több ízben is „védelmet" kértek a felsőbb hatóságoktól a „mezővárosokból, falvakból és más közeli helységekről bevándorló (...ex oppidis, pagis et aliis possessionibus... propinquis... immigrare parantes...) iparűzők ellen, nem egyszer a céhszabályzat módosítását is indítványozva.115 Legtöbb esetben az okozott a szegedi mestereknek gondot, hogy a vidéken remekelt kézműveseket az 1813. évi céhszabályzat 24. §-a szerint újabb remek nélkül be kellett fogadniok a céhbe. Benke József dorozsmai kovácslegény pl., aki egy szegedi „adózó polgár és nemes (!)" veje, s a dorozsmai vegyes céh116 egyik alapító tagja volt, anélkül akart a szegedi mesterek sorába kerülni, hogy valaha is készített volna remeket.117 A szegedi szűcsök Nagy Antal árokszállási szűcsöt, akit nem is mesternek, hanem „juhász"-nak titulálnak, azzal vádolták, azért remekelt Árokszálláson, hogy kijátssza az igényesebb szegedi céhet. Többször emlegette, hogy oda megy remekelni, és onnan „nyolc hetek múlva, mint mester ide vissza fog jönni". Nevezett vidéki mester a Helytartótanácshoz fölterjesztett panaszában szóvá teszi, hogy a szegedi mesterek az idegeneket gyakran kétszer-háromszor is kényszerítik a remeklésre, s a céhszabályzat ellenére költséges, 50—60 Ft-os lakomát is követelnek tőlük az előírt taksa lefizetésén kívül.118

A városi tanács többnyire nem támogatta a céheknek a vidékiekkel szembeni elzárkózó törekvéseit, a központi kormányszervek pedig minden esetben következetesen érvényt szereztek a céhügyi rendelkezéseknek.119 Szeged és más városok (így Szabadka, Arad, Temesvár, Újvidék, Zombor és Székesfehérvár) céhes iparosai pl. a legfelsőbb helytől kérték 1846-ban a céhügyi szabályzat 24. paragrafusának megváltoztatását, mégpedig úgy, hogy csak az „egyik sz. kir. városból a másikba költözködő (s) már remekelt ... mesternek engedtessék meg mesterségének ... új remeklés nélküli ú'zése", viszont a „falun vagy mezővárosban remekelt mester, ha királyi városban akar letelepedni..., új remeket tartozzék készíteni". A kezdeményezés minden bizonnyal a szegedieké lehetett.120 A szegedi céhek véleményét szemléletesen fogalmazták meg a bognárok: A vándorló idejét ki sem töltött bognárlegény „nem jelenti magát Szegeden mesternek, hanem kimén Dorozsmára, hol több nemű kontároknak ... egy céhök van, ezeket afelől biztosítja, hogy ott végképp letelepedni nem kíván, és így, mivel a bognárremeket csizmadia vagy varga ítéli meg, könnyen bevéteti magát, éspedig csekély áldozat mellett mesternek, ezután jelenti magát Szegeden."121 A Helytartótanács véleményt kért az érdekelt városi hatóságoktól, amelyek egy része, mint pl. Zombor, Eszék, inkább a céheket, mások, mint pl. Temesvár, Szabadka,122 s kiváltképp Szeged a szabadabb iparűzést támogatta. A Helytartótanács többszöri sürgetésére 1847 júniusában terjesztette föl Szeged a szabad ipar megvalósításáért küzdő vármegyék liberális álláspontjához meglepően hasonló123 véleményét: „...a mezővárosok(ban) és falukban remekelt mesterek gyakran nem kevésbé ügyesek tanult kézművészetük vezetésében, mint azok, akik királyi városban remekeltek, a királyi városi céhbeliek által sürgetett megszorítás tehát az itt-ott felvillanó iparszabadság szikrájának eloltására s alacsonyszerű kenyéririgységből az iparosságnak ... hasznára válható ... ügyes kezeknek a cselekvőség mezejérőli kiszorítására ... vezethetne".124 Átvéve szó szerint a szegedi fogalmazvány érvelését, a Kancellária a céhszabályzat 24. paragrafusának fenntartásához ragaszkodik, s ennek megfelelően a Helytartótanács Szegedet és a többi várost 1847. október 19-i leiratában arról tudósítja, hogy a folyamodó céhek kérelmét elutasította.125

A céhes mestereknek továbbra is sok gondot okozott a kontárok versenye. A lakatosok, asztalosok, ácsok és kőművesek a magyar faragók ellen hadakoztak váltakozó sikerrel.126 A város az olcsóbban dolgozó faragók pártját fogta, de az is előfordult, hogy az egyik faragót 40 Ft-ra bűntették, és szerszámait is elkobozták, mert az asztalosok munkájába avatkozott. Sem a város, sem pedig a Helytartótanács nem engedélyezi pl. a koporsók és sírkeresztek készítését Lotos Teréziának, {351}nemes (!) Gombos István asztaloslegény özvegyének. Az asztalos- és ácscéh nemcsak azzal vádolta az özvegyet, hogy mesterségükbe avatkozik, hanem azzal is, hogy koporsókat „kéz alatt, orvul paraszt faragókkal is csináltat, az eök (!) céh-beli privilégiumok tilalma ellen, nékik sérelmükre s élelmük szorítására". Az özvegy hiába panaszkodik, hogy a mesterséget még férje életében kitanulta, és most élelme és ruházata megszerzésétől is megfosztották.127

A város és a Helytartótanács döntéseit a céhesek és a kontárok vitájában az érvényben levő céhszabályok befolyásolták. így volt ez a szegedi lakatos-, sarkantyús- és puskásmesterek esetében is. A céhbeliek az „idevaló cigányokat" kívánták „mesterségbeli műveiknek a heti vásárokban leendő árulásától" eltiltani. A céhesek öntudatát jól illusztrálják a városi tanácshoz intézett alábbi soraik: A cigányok „nemcsak hogy pléheket, lakatokat, pántokat és sarkantyúkat készítenek, sőt ... a közönséges piarcon heti vásárokon vélünk egy sorban állni, s mesterségünkben (!) avatkozni merészelnek, ... azt ilyes nemű emberek nem kívánhatják, hogy mivelünk, akik oskolákat járni, több esztendőkig inaskodni, vándorlani kénszeríttettünk, ők vélünk egy cathegoriába vétettetvén" szabadon űzhessék mesterségüket. Mivel a cigányok — folytatják a céhesek — „a miénknél sokkal alább valót olcsóbban adogatják, a népet tőlünk elidegenítik, s ... bennünket adózó, porciózó, hív polgárokat tetemesen károsítanak". A város a Helytartótanácshoz intézett fölterjesztésében a céhesek panaszának elutasítását javasolja azzal az érvényes céhszabályzatnak megfelelő indoklással, hogy a cigányok „régtől fogva"128 s még a privilégium elnyerése előtt gyakorolták tevékenységüket.

A céhes mesterek hadakoztak a kenyérsütő asszonyok, továbbá a szalonnaárulók ellen is.129 Az 1830—40-es években — más városokhoz hasonlóan — Szegeden is több olyan kérelemre bukkanunk, amelyekben a céhen kívüli, vagy a remeklést valamilyen oknál fogva el nem végző iparűzők azért folyamodtak, hogy mesterségüket „saját kezükre" űzhessék. Nem kevésbé jelentős tény, hogy Szegeden is találkozunk több olyan iparossal, köztük kiváltképp kiszolgált katonákkal, akiknek a Helytartótanács kivételesen engedélyezte a legények nélküli, saját kézre történő iparűzést, illetve a remeklés nélküli fölvételt a céhbe.130

A szegedi magisztrátusnak a céhkötöttségek lazítására irányuló döntéseit nem tekinthetjük kivételesnek, ha azokat szabad királyi városaink jelentős részének a céhekkel kapcsolatos álláspontjával vetjük össze. Egy mészároslegénynek a vándorlás alól való fölmentését pl. 1822-ben a mesterek számának a publikum érdekében történő gyarapítása céljából támogatta a város, s azért, hogy a lakosság {352} a céh által okozott „gyötrelmektől" megszabaduljon. A városi tanács határozottan visszautasította a sütőcéh kérelmét is, amelyben egy legényt újabb remek készítésére utasított. A város szerint a céh magát „minden figyelemre ... érdemtelenné" tette; érdemlegesen el sem bírálhatják a céhek a remeket, mert „a közönséget szakadatlanul rossz süteményekkel" látják el, s így „mesterségbeli jussaikkal" élnek vissza. A Helytartótanács csak azért nem változtatta meg a városnak ezt a döntését, mert nem akarta annak tekintélyét lerombolni, de szigorúan figyelmeztette a céhszabályok megtartására. A város előbbi határozata nem volt egyedülálló, 1843-ban pl. engedélyezték, hogy nem céhbeli mesterek is bérelhessenek mészárszéket. A város azzal érvelt, hogy a húsmérési jog a városé, s ezzel nem lehet ellentétben az általuk is „tiszteletben tartott" céhszabadalom. A tanács a közönség érdekében tartotta szükségesnek, hogy a sertéshúséhoz hasonlóan a borjú- és juhhús mérése is mindenkinek meg legyen engedve, s az „egyedáruság" gyengítése céljából a mészárszékek bérletének árverésein céhen kívüliek is részt vehessenek. Annál is inkább, mert a mészároscéh majdnem ingyen használja nemcsak a városi mészárszékeket, hanem az ezerholdas kaszálót is. 1846-ban a városi tanács engedélyt adott arra, hogy egy kovácsmester egy nem remekelt iparosnak adja haszonbérbe műhelyét.131

A legmakacsabb és legellentmondásosabb küzdelmet a legényekkel szemben vívták a szegedi céhes mesterek. Mint „munkaadók" egyrészről arra törekedtek, hogy biztosítsák a szükséges munkaerőt, annál is inkább, mert — amint azt a rendelkezésünkre álló összeírások bizonyítják — a legények száma Szegeden ebben az időben kevesebb volt a mesterekénél, másrészt mindent megtettek annak érdekében, hogy legényeik mesterré levését megakadályozzák.

Mint a korábbi táblázatokból kiderül, Szegeden az 1728-as összeírás alapján 1058 mesterre 405, 1819-ben 1280-ra 745 legény jutott, ami 38, 27, illetve 58,2%-nak felelt meg. 1830-ban a legjobb az arány: 1358 mester és 1122 legény, 82,62%, de az 1847-es hiányos összeírás már csak 1156 mestert és 775 legényt mutat ki, vagyis az arány 60,04%. A legények számának ilyen alakulása a szegedi ipar viszonylagos fejletlenségére utal. Városunk e tekintetben egy kategóriába tartozott olyan szabad királyi városokkal, mint pl. Pécs, Szatmárnémeti, Kőszeg.132 A legények 1828. évi összeírásban szereplő száma túlságosan kicsinynek, az 1830. éviben pedig túlságosan nagynak tűnik, amin a feudáliskori statisztikákat ismerve nem kell különösen csodálkozni. Az 1847. évi adatok figyelemre méltóak, de nem teljesértékűek, hiszen a meglevő iparágak nem egészen 30%-ára vonatkoznak. Szám szerint a legtöbb legényt a csizmadiák tartották, de a mesterek száma itt nagyobb volt a legényekénél, sokan tehát egyedül dolgoztak, mint — csaknem ki vétel {353} nélkül — a más városok csizmadiacéheiben is. A legények száma — ugyancsak más városokhoz hasonlóan — az ácsoknál (a táblázatban ld. a „német faragó" név alatt!) és a kőműveseknél haladta meg erősen a mesterekét. Mivel azonban a két szakmában csak tavasztól őszig dolgoztak, a legényeket is csak mintegy fél éven keresztül foglalkoztatták, amint erre egy 20 évvel későbbi összeírásban is utalást találunk: „...a legények miután napszámra dolgoznak, a mesternél állandóan nincsenek. Ácslegények vannak összesen 81, kőműveslegények 140". (Az ácsmesterek száma — mint láttuk —, ekkor 4, a kőműveseké pedig 6.)133 Jóval meghaladta viszont a mesterek száma a legényekét a népesebb iparágakban, így pl. a szűcsöknél, a magyar szabóknál, a takácsoknál, fazekasoknál, ahol a mesterek túlnyomó része egyedül tevékenykedett. Föl kell figyelnünk arra is, hogy volt néhány „iparág", amelyiknél egyik összeírás sem tüntetett föl legényeket, így pl. a szekereseknél (1828-as összeírás), a molnároknál, a magyar faragóknál, a szappanfőzőknél stb. A céhesek szerint azért nincs elegendő legényük, mert azokat a konkurrencia elcsábítja. A piac törvényei szerint pedig a kevés munkaerőnek magas a bére, s ez — a magas nyersanyagárak mellett — a kész termékek árát előnytelenül befolyásolja. Az 1810-es évek elején a helybeli kötélverőmesterek írják a városi tanácshoz küldött beadványukban: „Kéntelenítettünk kész munkáinkat a kender drágaságához és a legények fölötte való béréhez alkalmaztatni.

13. fénykép. Szegedi céhpecsétek

14. fénykép. Korabeli céhládák, 1835., ill. 1757.

15. fénykép. A lakatosok és puskaművesek céhzászlaja, 1797.

16. fénykép. Vedres István gabonavermei. Vedresháza, 1815.

17. fénykép. Felsőváros látképe, 1806.

18. fénykép. A Szekfű és a Maros utcai tímárházak

19. fénykép. A „török bazár" (Demjén-ház) és kőből faragott hajóor

20. fénykép. Formaruhás polgárőrök, 1805. évi ábrázolás

21. fénykép. 1748-ból származó végrendelet első oldala

22. fénykép. Utcafrontos polgárház utcai és udvari nézete, 1835.

23..fénykép. A madarásztói csárda és az ásotthalmi alkapitányi lakás alaprajza, 1832., ill. 1835.

24. fénykép. Vedres István terve a vár kereskedői tárházzá alakításáról, 1805.

A legények bérét — szerintük — a környékbeli parasztok (a kendertermelők és földolgozók) verik föl, s ezért kérik, „tilalmaztasson a paraszt vagy kendert termesztő embereknek legényeinket elfoglalni, mert eők (!) halhatatlan 24 és 26 forint heti béren kívül étellel, itallal tartják, amelyet a mester nem adhat, mivel ebbéli költségek szapo rodásával a munka árának szükségképpen nevekedni kell...", ami azt jelenti, hogy tőlük is több bért kérnek.

A céhesek tehát nagyon is jól érzékelik nemcsak a piaci törvényeket, hanem — mint idézett szavaik bizonyítják — az 1810-es évek elejének inflációs viszonyai közepette azokat a gazdasági erőket is, amelyek — saját kifejezésükkel — a „munka árát" meghatározzák. Ezért kérik a várost, javasolja a Helytartótanácsnak, „országszerte" tiltsák meg a „kender ... (és) lentermesztők"-nek a legények föl fogadását, annál is inkább, mert ilyeneknél „csak a bácskai környéken több 120 legényeknél kint vágynak".134

A munkaerő biztosítása a többi céheknél is sok gondot okozott. A csizmadiamesterek egy része pl. — föltehetőleg a vállalkozó fiatalabbak —, a legények szerzésének új módját eszelte ki. Azért folyamodtak közvetlenül a Helytartótanácshoz, hogy „más városokbul legényeket minden tekintet nélkül hozathassanak". A céh ez ellen egy 1802. évi végzésre hivatkozik, mely szerint „a városból ... elköltözött {354} legény csak előbbi gazdájához vagy azon mesterhez, kin éppen a sor vagyon, áthasson műhelybe". Ez a régi rendszer tudja csak megakadályozni az „öregebb, érdemes mesterek, ügyefogyott özvegyek és nyomorult, segítségre várakozó mester-társaink(nak) a gyakorolni szokott legénycsábítás" miatti tönkremenését. A céh többségének a véleménye szerint az új rendszer különösen azért lenne káros, mert „a csalfálkodó mester ügyes legényekkel fortély által boldogulna, ... (a) csendes, ügyefogyott mester soha jó ... legényre nem tehetne szert". Tehát továbbra is őrködni kell — szerintük — a céhen belüli patriarchális egyenlőség fönnmaradásán. A városi hatóság is egyetértett az 1802. évi végzés fönntartásával, s a céhvei összhangban kompromisszumot ajánlott: „mindegyik mesternek, ha legényekre szüksége vagyon, vidékről hozattatni szabadságában" álljon, a „sort" azonban meg kell tartani, s a városból frissen eltávozott legényeket senkinek sem szabad visszacsalogatni.135

Az asztalosok „az egyenlőség" fönntartása érdekében az inasok számának 3 főben való maximálását fundálták ki. Azzal érveltek, kevés olyan műhely van a városban, ahol „folyvást 7 legények" dolgoznak. Háromnál több inas azért is felesleges, mert — ahogy ők írják találóan — „... az ilyetén inasokat a mesterember vagy külső gazdaságának mívelésére vagy pedig itthon a Tiszára való járásért avagy pénzért szokta felfogadni..." Az ügy kivizsgálására kiküldött szenátor jól ismerte föl az asztalosok kérelmének okait, hogy az inasok száma potenciálisan a mesterekét is szaporítani fogja, a mesterek pedig azzal érvelnek, hogy számuk bőségesen elegendő, s ha növekednék, nem tudnának megélni. A vagyoni különbségek erősödésének egyik legfőbb előidézője pedig a foglalkoztatott munkaerő mennyisége.136

A mester és a legény közti „patriarchális" kapcsolatokat korszakunkban Szegeden is már a munkaadó és a munkavállaló viszonya kezdte fölváltani. A mesterek igyekeztek a munkaidőt minél jobban kihasználni, s a bér mellett a legények eltartásának költségeit is leszorítani. Szeged város 1836 februárjában terjesztette föl a tímárcéh azon kérelmét a Helytartótanácshoz, tiltsák meg országosan, hogy a legények nyáron „mindenkinek valódi botránkoztatására munkáikkal már délután 6 órakor (!) felhagyván, henyélésük közben a korhelységnek adják magukat, ... hogy (az) ebéddel egyenlő költséggel járó s borral ellátott meleg reggeli s egy héten háromszori pecsenye rendes kiadása nélkül szolgálni egyáltalán nem akarnak". A „Rothgerber" és „Lederer" legények ügyében a Helytartótanács 1836-ban több várostól tudósítást kért, s figyelmeztette Szeged városát, hogy amíg a tímárlegények ügyében általános határozat nem születik, azok „helytelen követeléseit és minden egyéb kicsapongásait a céhbeli szabályok értelmében tiszti hatalmánál fogva eltiltsa". Amikor az érintett városok kimentő jelentései megérkeztek, a Helytartótanács arra a megállapításra jutott, hogy nagyon nehéz lenne egységesen szabályozni a munkanap hosszát, a legények eltartását. Ugyanezen év augusztusában Szegedhez intézett leiratában a Helytartótanács arra intette a várost, hogy a legények „visszaéléseit", esetleges szervezkedését erős kézzel akadályozza meg: „...a viszálykodó mesterlegények, kik vagy valamely újításokat s visszaéléseket behozni, másokat is azokra bátorítani, vagy őket éppen felzendíteni merészelnének, az céhbeli szabályok szerént mindannyiszor megfenyíttessenek, sőt ... keményebb s érezhetőbb fenyíték alá vettessenek". A legény viszont — a Helytartótanács álláspontja szerint — szabadon választhatja meg munkahelyét.137

A legények szervezkedése egyébként már több évtizede gondot okozott a szegedi tímárcéhnek. A szegedi tímármesterek 1811-ben panaszt tettek a tanácsnál egy bizonyos bajai mesternél szolgáló legények ellen — meg is nevezve őket —, akik mint írják „különös haraggal és komorsággal ellenünk viseltetnek". Ezek a legények azt akarják, hogy — szól a panasz — „hozzánk semmiféle legény munkában (!) ne álljon... mihelyt megtudják, hogy egy vagy másik legény nálunk munkában vagyon, Aradra, Temesvárra a legénységnek megírják, hogy ha tőlünk affelé továbbvándorolni kívánkozna, olyast becstelennek tartsák, s ezen szennytül csak pénzbeli fizetéssel vagy verésnek szenvedéseivel felszabadítsák, ilyes keringő leveleket országszerte is látszanak azon legények bocsájtani, ... azon legényt, aki Szegedről máshova jutand, ha büntetésire nem hajút (hajolt), egészen az országbul is kiűzetve lenni állítják..." Arra kérik a tanácsot, keresse meg Bács és Arad vármegyéket, továbbá Temesvárt, hogy a leveleket terjesztő „írástudó dékánlegényeket vonják felelősségre, „érdemükhöz képest példásan" büntessék meg, és az effélét tűrő mestereket is fenyítsék meg. Mert különben „mi az egész országban levelesítve (!) legény nélkül maradunk, a mesterségünkkel felsülünk, ... a publikumot bőrökkel nem provideálhatjuk, s a csizmadiák, vargák vidéki jószágra szorulni... a drágaságnak szaporítására kénteleníttetni fognak".138

Közel negyven évvel később a tímárcéh nevében arra kéri a városi hatóság a Helytartótanácsot, hogy a legények társaságát, a „Bruderschaftot", amely „országszerte elharapódzott" és mint a „legénységnek visszaélésére alkalmat nyújtó (s) a gazdák kárára" szolgáló intézményt számolja föl. A Helytartótanács 1847-ben felhívta a várost, hogy a „kérdéses társulat azonnali megszüntetése iránt erélyesen intézkedjék, az ellenszegülőket ... fenyíték alá vonván, egyszersmind arra is felügyeljen, hogy ... a kebelbéli céheknél ilyetén kárhozatos visszaélések el ne harapódzhassanak".139 {356}

Ha történetesen nem szegediek voltak, a legényeknek mindenekelőtt meg kellett szerezniük az incolátust.140 Ezután kezdhettek el a mesterek azon gondolkodni, milyen további kifogásokat emeljenek. Mint ahogy egy remekelni kívánó suszterlegény panaszolta 1813-ban: „vélem csak incselkednek és azon tanakodnak, miképpen ellenálhassanak a fölsőség ... azon kegyes rendeléseinek, amelyben a mesterek számának szűkítése tilalmaztatik'*. Nem fogadtak be a céhbe pl. egy olyan cserepeslegényt, akinek a város még 1812-ben megadta a lakhatási engedélyt, s aki ugyanebben az évben tanulta ki a „cseréppel való házak fedzését (!) ... (s) az utcáknak kövekkel való kirakattatását."141 Azok a mesterek, akik újonnan szerezték meg a privilégiumot, talán még jobban elzárkóztak az idegenek elől, mint a régi céhek képviselői. Ez volt Szeged tanácsának is a véleménye a késesekről, akik — amint a Helytartótanácshoz írt városi fölterjesztésben olvashatjuk —, még csak 4 éve (!) kapták meg a privilégiumot, egyikük sem remekelt mester, s csak azért váltották ki a szabadalmat, hogy „... a vándorlásukat töltött és céhbe állni kívánó legényeket a céhbe állásban akadályozni és mesteremberek szaporodását gátolni lehessen..."

A városi hatóság csaknem minden esetben a remekelni kívánó legényt támogatta a céhek elzárkózásával szemben.142

A kovácsmesterek fölvételének egyik törvényes akadálya baromorvosi vizsga letételének kötelezettsége volt az 1790-es évek végétől.143 A szegedi kovácsok nem akartak pl. a mesterek sorába fölvenni egy olyan kérelmezőt, aki nem a pesti universitáson, hanem egyenesen a bécsi egyetemen sajátította el a baromorvosi tudományt. A legény egy elhunyt mester özvegyénél dolgozott, de a céh el akarta onnan távolítani. A városi tanács ezt 1820-ban azzal utasította el, hogy az özvegyektől „fundamentomos okok nélkül" a céh nem veheti el a legényeket. A céh a baromorvosi vizsga ellenére további remeket követelt a legénytől, s mindezt még azelőtt, hogy a kovácsok (1821-ben) megkapták volna az új privilégiumot. A kérelmező viszont, aki közben az özvegyet feleségül vette, s a mezőhegyesi ménesnél végzett kovácsmunkát, bizonyítványt kért a várostól, ami tanúsította, „hogy ... Szegeden a kovácsok közül egy sincs, aki Bécsben végezte volna a baromorvosi tudomány tanulását, és itt a kiterjedt mezei gazdaságra és nagy számmal neveltetni szokott marhákra, azok között gyakran uralkodó járvány(os) betegségekre nézve egy igazi ... baromorvosra vagy kovácsra elkerülhetetlen szükség légyen". Azok a kovácsok viszont, akik nem sajátították el a baromorvoslás ismereteit, országszerte csak úgy nyertek fölvételt a mesterek sorába, ha nem avatkoztak {357} a gyógyításba. Hasonlóképpen a borbélyok is, akik csak hajvágással és borotválással foglalkozhattak, ha nem tanulták ki a seborvosi mesterséget, mint pl. az a szegedi borbélylegény, akinek a Helytartótanács ilyen föltétellel fogadta el mííhelynyitási kérelmét.144 Jó néhány szakma művelői csak úgy lehettek mesterek, ha a rajziskolát elvégezték.145 Ez alól testi hibák, betegség stb. miatt lehetett fölmentést kapni, ezt viszont a céhek többnyire nem támogatták, mint pl. Ónozó János szegedi asztaloslegény esetében.146

A mesterré válást a XVIII. századból megismert módon a mesterek igyekeztek minden tőlük telhető eszközzel megnehezíteni, gyakran évekig tartó viták alakultak ki. Nem egy olyan remeklő volt, akinek az ügye 3—4 vagy több évig is elhúzódott. Nagy József asztaloslegénynek pl. 1822-ben egy 12 személyes, kihúzós, kőrisfá-ból készítendő politúrozott „csinos" asztalt adtak ki remeknek, azonkívül egy remekrajzot, továbbá még egy „secretair almárjomot", ami nemcsak hogy sokba kerül, de „a városban kelendő nem is volna".147

A forradalom előtt egy évvel olyan eset is előfordult, hogy a felsőbb hatóságok könnyebb remeket engedélyeztek a kérelmezőnek, de a céh azt „vonakodott" kiadni. Erre a városi hatóság jelölte ki a remeket. Annak „elkészítése után ... mesterségének szabad űzését megengedtük" — jelentette a város 1847. január 25-én a Helytartótanácsnak, amely azt tudomásul vette.

Az élet azonban sokkal bonyolultabb, s a céhbeliek sokkal körmönfontabbak voltak minden szabályozásnál. Ha a kérelmező minden előbbi akadályt sikeresen el is hárított, még le kellett rónia a 25 Ft-os mestertaksát — bár nem ezüstben, hanem váltócédulában — mint ahogy például a szegedi tímárok, az asztalosok és a mészárosok is követelték.148 Ez újabb terhet rótt a legényekre.

A fenti tények azt bizonyítják, hogy a szegedi céheknek is főbb célkitűzései közé tartozott egyrészről az elegendő számú legény biztosítása. Más részről arra törekedtek, hogy a vidéki mesterek és kontárok kizárásával, főként pedig a legények mesterré levésének korlátozásával letörjék a konkurrenciát.

A konkurrenciaharcban és a céhes keretek védelmében jelentős szerepet játszott a II. József türelmi rendelete nyomán a városba betelepülő kereskedő és iparűző zsidóság elleni küzdelem. Ismeretes, hogy a szabad királyi városok — közöttük Szeged — kiváltságlevelei korábban megtiltották a zsidók beengedését. Szegeden a betelepülés tekintetében a katolikusokon kívül csak a görögkeletiekkel tettek kivételt. A zsidókkal szemben természetszerűen jelentkezett a magyar, {358} német és rác iparosok ellenállása. A városi tanács is nehezen engedett a felsőbb rendelkezéseknek, s a polgárság nyomására igyekezett a betelepülést korlátozni. Ügyelt arra, hogy a zsidók házat, telket csak kijelölt helyeken vásárolhassanak. A betelepülő zsidó iparosok és a céhes mesterek között hamarosan ádáz kenyérharc bontakozott ki. 1832-ben a szabócéh pl. az „igen elszaporodott s hallatlan szabadsággal bíró zsidó szabóknak korlátok közé" szorítását szorgalmazta. A céh a zsidókat kontároknak nevezte, akik ráadásul még legényeket is tartottak. Ezzel a céhbeliek jogait súlyos sérelem éri: „a zsidók mint csak türedelmezettek, a keresztény hazafiaknál nagyobb jussal nem bírhatnak... — írják —, ha egy keresztény embernek meg nem engedtetik privilégiumunk ellenébe(n) a mesterségűzés, egy ravasz zsidónak pedig szinte úgy, ... a hazafi lakosokat, kik javaikat s életüket készek eőfelségért.O) feláldozni, minden jöttment, türedelmezett zsidó ne nyomorgassa, ... látván a zsidók mindenfelölről való pártfogásukat, ... a természettől beléjük öntetett s minden felvigyázást kijátszó csalfálkodásaiknál fogva egész erejükből iparkodnak, hogy a velünk egy életmódot gyakorló keresztény hazafiakat ... semmivé tegyék".

Fleischil Márk szabó viszont tiltakozik az ellen, hogy ő kontárkodna: a tanácstól mint „türedelmezett" zsidó engedélyt kapott mestersége űzésére, s ettől — amint ő is éles hangot megütve írja — a céhbelieknek „az emberiség korlátjain is túlrugó nemzeti gyűlölségből eredett szófizmái által el nemtiltatthatom..., az ellenkező céh ... az ocsmány nemzeti gyűlölségből béhájogosodott szemeit felnyitni sem tudja". A városi tanács a céhkomisszáriusra bízta a két fél meghallgatását, illetve kibékítését addig is, amíg olyan számmal nem lesznek a zsidó szabók, hogy maguk között céhet állíthatnak. A céhbiztos osztotta a céhbeli szabók véleményét, a város pedig a Helytartótanácstól várta a döntést, amely engedélyezte, hogy a zsidó szabó „saját atyafiságához tartozó legények segítségével" gyakorolhassa mesterségét.149

Az „arcvonalak" még világosabban kirajzolódtak a mesterségért folyamodó Kohn Móric és a „céhbeli" üvegesek vitájában, amelyben a város egyértelműen a monopóliumra törő iparüzőket támogatta. A tárgyilagosság kedvéért meg kell említeni, hogy néhány esetben a város védelmébe vette a zsidó iparosokat, illetve kereskedőket.150 Az esetek többségében viszont a zsidókkal szemben a „hazafi" céhesek mellett foglalt állást a városi hatóság. A Helytartótanács pedig mindig érvényt szerzett a hatályos jogszabályoknak.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, a céhes mestereknek a vidéki iparosok és a kontárok kizárására és a legények mesterré levésének korlátozására irányuló törekvéseit nem támogatta maradéktalanul Szeged városa. E tekintetben liberálisabb volt városaink egy jelentős részénél. A céhbelieknek a zsidó iparosok és kereskedők visszaszorítására irányuló küzdelmét viszont a szegedi hatóságok is támogatták a többi szabad királyi városokhoz hasonlóan. E tekintetben Szeged álláspontja is konzervatív volt, szemben a vármegyéknek a céhkorlátok lazítására, eltörlésére, a zsidók szabad iparűzésének biztosítására irányuló törekvéseivel.151 Ez a magyarázata, hogy a szegedi iparosok és kereskedők a legveszélyesebbnek tartott konkurrenciával szemben jó ideig élvezhették a városi hatóság támogatását.

SZABAD IPARÁGAK, EGYÉB FOGLALKOZÁSOK, TŐKÉS VÁLLALKOZÓK

Szeged életében földrajzi fekvésénél fogva, lényegesen nagyobb szerepet játszott néhány iparág és foglalkozás. Ilyen volt a halászat, amelyet az összeírások általában az iparűzők közé sorolnak, valójában azonban nem iparról, hanem ősi mesterségről van szó. A várost körülvevő táj a folyószabályozás előtt vizekben, halban bővelkedett, és jó ideig szinte korlátlan lehetőséget adott a halászok számára. A szabad királyi város gazdálkodása azonban hamarosan tág teret nyitott a korábbi halászközösségek felbomlásának azzal, hogy a vizek hasznosítását is áren-dába adta. Megjelentek a bérlők, akik egy személyben kereskedők is voltak, nagykereskedő partnereikkel együtt. Közben a halászok közt is megindult a nagyobb fokú differenciálódás. így azt lehet mondani, hogy a halászatban egyszerre voltak jelen a régi családi közösségek (termelő és értékesítő tevékenység) és az egyre inkább tőkés jelleget öltő vállalkozók által megtestesített „üzemek". A vásárhelyi halászatot 1822—1840 között Wodianer Sámuel (szegedi, majd pesti) nagykereskedő bérelte. A Pallaviciniek algyői uradalmában Götz János szegedi salétromfőző, nagykereskedő volt a bérlő 1831-től.152 A bérlő kereskedők a kihalászott halmennyiséget általában távoli piacokon értékesítették, ennek jegyében ipari méreteket öltött a feldolgozás. Sózó, halhasító, halszárító telepek jöttek létre, ahol a halhasító asszonyok százai dolgoztak. Götz János az említett bérleti szerződésében halászkunyhók, hasító és szárító tanyák építésére is engedélyt kapott. Az algyői révnél pedig jégvermet is létesített.153 A halászat a „fisérek" és a tőkésbérlők számára nagy jövedelmet biztosított. Erre enged következtetni a főbb halászterületek árendája 1847-ben.154 Az algyői uradalom bérleti összege 4200, Vásárhelyé 2005, Tápé községé 916, Szegedé 431 Ft volt. Ha az adatokhoz hozzátesszük, hogy ekkor a kereskedők 375 Ft évi jövedelem után fizettek {360} 1 Ft adót, és ha a bérleti díj megállapításánál kisebb volt is a szorzószám 375-nél, akkor is óriási jövedelmekről lehet beszélni. Később valami mesebeli jólét forrásának tekintették az akkori halászatot. Egy 1860. évi forrás 5—6 ezer mázsára teszi az 1840-es években a szegedi piacon árult hal évi mennyiségét, a más városok piacain értékesített szárított hal tömegét pedig hétszer annyira, hozzátéve, hogy 4—500 akó halzsírt olvasztottak ki.155 A nagyobb vállalkozók mellett a kisebb bérlők is megtalálták számításaikat. Az akkor szokásos rész-halászás kifizetődő volt a hálótulajdonos halászoknak is. Az 1839/40-es adófőkönyv bejegyzései szerint 75-ből 16 halász neve mellett szerepel a kofa megjelölés is, 4 halász pedig kereskedő is volt. Kiemelkedett közülük Hódy Antal, de rajta kívül számos jómódú halász élt, különösen a Felső városban. Az 1740-es összeírás adatai szerint 20 felsővárosi halász rendelkezett jelentős állatállománnyal, igásjószággal és mezőgazdasági terménnyel.156 Közülük kerültek ki a „fisérek", a módosabb halász-kereskedők. A későbbi nyilvántartásokban megtaláljuk a halászok között a vízimalomtulajdonosokat és más egyéb javak birtokosait is. A halászok pontos létszámának megállapítását nehezítik az összeírások következetlenségei. Az Alsóvárosban 1737-ben 34, 1740-ben 116, 1748-ban 47, 1750-ben 48, 1777-ben viszont csak 38 halászt írtak össze. A kiugró adat az 1740-es 116 fő, a legalacsonyabb — egyben a legkésőbbi — az 1777. évi 38 fő. Az előbbi nyilván minden halászt magában foglal, az utóbbi pedig csak a hálótulajdonosokat veszi számba. A Felsővárosban 1740-ben 113, 1750-ben 50 halászt írtak össze. Nyilván hasonló kétféle megközelítésből. A Felsővárosból nincs több adatunk. A párhuzamos palánki összeírások pedig nem tüntették fel őket. Az 1828-as összeírásban összesen 37 fő szerepel az 1819-es 68 fővel szemben. Az említett adatok mellett, melyek egymással összevetett megbízhatósága kétségbevonható, ott állnak az 1839/40-es adófőkönyv bejegyzései, mely szerint 80 (75) halász fizetett mestersége után adót.157 Az Alsóvárosban 1740-ben feljegyzett 116 halász — akiknek a számát az összes halászatból élőkkel azonosítjuk — háromszorosa az 1737-es összeírásban szereplő 34 főnek. Nem sokat tévedhetünk, ha ezen összesítés analógiájára feltételezzük, hogy 1840-ben a halászattal foglalkozók száma Szegeden 240-et tehetett ki, számításon kívül hagyva a feldolgozó telepek munkásait.

A halászat mellett a leginkább vízhez kötött mesterség a molnárság volt Szegeden. A lehetőségekből következett a vízimalmok magasabb száma és állandó gyarapodása. A város mint a korabeli gabonakereskedelem egyik fontos gyűjtőhelye kedvezett az őrlési forgalom növekedésének. A molnároknak nem kellett a konkurrenciától tartaniuk, mivel nem csupán szűk helyi igényeket elégítettek ki, {361} céhes szervezkedésük elmaradt, s feltehetően tűrték soraikban a kontárokat is. Erre enged következtetni a malmok és az összeírt molnárok száma közti különbség.158

Az adatokból az egyik nyilvánvalóan kiolvasható tendencia a vízimalmok arányának állandó növekedése, a másik a molnárok számának a malmok gyarapodásához viszonyított, mérsékeltebb emelkedése. A legkedvezőbb arány 1750-ben volt, amikor 30 malomra 27 molnár jutott. Ha egy malomra csupán egy őrlőt számítunk is, 1777-ben 50, 1839-ben 62 malom működött „molnár nélkül". Végül is ezek az összefüggések teszik az őrlési tevékenységet szabad iparággá a városban. Még jellegzetesebben bontakozik ki ez a probléma, ha a malomtulajdonosok oldaláról is megnézzük a kérdést. Az 1839/40-es adatok szerint a vízimalmok közül 3, a szárazmalmok közül pedig egy sem volt a molnárként számon tartottak kezén. A malmok megoszlása tulajdonosaik foglalkozása szerint a következő volt:

{362} Ebből kizárólagosan iparos kezén volt 21 vízi és 2 szárazmalom, kereskedőiparos kezén 12 vízi- és 5 szárazmalom. Az összes kereskedést folytatók kezén 55 vízi- és 6 szárazmalmot találunk. Ez a vízimalmok 76,4%-a. A szárazmalmok zöme módos paraszt-cívisek kezében volt. Az 1840-es években — a fenti adatok ezt jól mutatják — a malom és a molnár már nem tartozott együvé, a malom a hajó mellett szinte „státuszszimbólum" lett a módosabb kereskedők és iparosok számára. Jellemzően a kereskedők kezén levő magas arányt csak maguk a malomkészítők törik meg, pl. Ökrös János és Ökrös József superek 2—2 vízimalommal rendelkeznek. Ők készítik a legtöbb malmot. Érthető, hogy maguk is a malomtulajdonosok sorába lépnek. A malmok számának gyors gyarapodása egyben azt is szemlélteti, hogy a malom jó jövedelemforrás volt. Erre utalnak a város által kivetett magas adók is. 1839/40-ben a vízimalom után egységesen 8 Ft, a szárazmalom után pedig 2 Ft 40 kr évi adót kellett fizetni. 1843-ban az első osztályú vízimalmok értékét 4000 Ft-ra, a 2. osztályúakét 3500-ra, a 3. osztályba soroltakét pedig 2000 Ft-ra taksálták az adókivetésnél. Csak összehasonlításul közöljük, hogy egy 3. osztályú iparos — ilyen mindössze 12 (!) volt a városban — évi jövedelmét 2500 Ft-ra becsülték. Ilyen viszonyok között a malom, főként több malom birtoklása már tőkés vállalkozásnak számított. A molnárok betanult őrlő-munkások vagy pedig lényegében részes, illetve bérmunkások voltak. A részesség viszonylag korán kialakult. A vízimolnárok 1821-es esküszövegéből kitűnik, hogy a malom jövedelmének harmada illette a molnárt, de a költségekben is harmadrészben osztozott.159 Kevés volt köztük a vagyonos, 60%-uk kofaság címén is adózott.

A vízimalmok a „Sárgától" Röszkéig őröltek a Tisza ,.malom-járói"-ban, vagyis a vízmosta öblökben.

A molnárok már csupán beszegődnek a malmos gazdákhoz, akik a malmot a superektől veszik. A malomépítés és hajókészítés kialakított Szegeden egy külön mesterséget, amelynek a képviselőit „super"-eknek nevezték. Korábbi eredetükről, meglétükről keveset tudunk, mivel az épületácsokkal együtt az összeírások a faragók közt sorolták fel őket. Az utóbbi megnevezésen belül legfeljebb magyar és német faragókat különböztettek meg. Bizonyosra vehető, hogy faragó-molnárok, akik kisebb vízijárműveket is építettek, léteztek korábban Szegeden is. Az is bizonyított viszont, hogy 1703-ban a felső-ausztriai Gmundenből hajójavításra 60 „schoppert" kértek Szegedre. A mesterség elnevezése kétségtelenül erre utal.160 A XIX. századi superek között viszont német nevet már hiába keresünk, németek csak az épületácsok közt szerepelnek. A mesterség elnevezése utal csupán a korábbi ,.schopper"-ek tevékenységének folytatására. Supernek nevezi magát az {363} elsősorban „malomhajó", vízimalom építésével foglalkozó Ökrös János és a hajóépítő Ábrahám József is.

A faragó név alá csoportosítás, a faragók megítélése éles nézeteltérésekre adott alkalmat. Néhány korabeli romantikus feljegyzés a szegedi „tanulatlan" hajóépítő faragókról sokakban azt a látszatot keltette, hogy a faragók valamennyien egy-egy nagyüzemmé szélesedett hajóépítő műhely alkalmazottai voltak. „A XIX. század első felében Szegeden mintegy 800 hajóépítő dolgozott"161 (ennyi volt a faragók száma 1847-ben) — írta Gráfik Imre, és hivatkozik a Tudományos Gyűjtemény 1821-es évfolyamára: „El nem hallgathatom a Város nevezetesítésére megemlíteni, hogy Szegeden a legerősebb, legnagyobb és legszebb a Tiszai s Dunai kereskedőhajók, győri, komáromi, mosonyi és horvátországi nagykereskedők által, sőt a Magyar Királyi Kamara számára is mind kemény, mind lágy fákból szünet nélkül készíttetnek, mellyeknek alkotó mesterei idevaló születésű magyar, úgynevezett faragók, akik noha sem rajzolást, sem írást közönségesen nem ismerik; mégis úgy alkalmatosabb és legaranyosabb Hajókat készítenek...". Ezzel a felfogással gyökeresen szemben áll Giday Kálmánné, aki az 1837-es 800-as faragó létszámot a „házépítő faragók"-hoz sorolja. Szerinte ezek a teljes parasztházak építését végezték a kőműves és lakatosmunkát is beleértve.162 Giday ettől függetlenül beszél külön a „hajó- és malomács" superekről, mindkét foglalkozást teljes egészében a parasztiparhoz sorolva. Ő lényegében Kovács János nyomdokain halad, aki szerint „tévedés, hogy a hajók Szegeden a «faragók» által kíszíttetnek, mert azok olyan mesterek, akik, céh nélkül az ács és kőműves-mesterséget együttesen űzik s házépítéssel foglalkoznak".163 Fényes Elek korabeli munkájában a híres szegedi hajóépítést a „magyar faragók"-nak tulajdonítja. Ezt a véleményt veszi át Juhász Antal is, aki arra a következtetésre jut, hogy a hagyományban és levéltári forrásokban felbukkanó, de az összeírásokban nem szereplő superek a magyar faragók közé tartoztak. Ezt néhány esetben konkrétan is igazolja. Ezzel még nem tesz mást, mint az amúgy is ismert tényt erősíti meg, hogy az összeírások általában „faragó" vagy „magyar faragó" név alatt tüntették fel őket is. Hogy a „magyar faragó" elnevezés hajóépítő foglalkozás lett volna, ez még nem bizonyítja. A foglalkozási ág hajóépítő jellegét igazolja a „superek" tanácshoz intézett panasza: „A Magyar Faragóknak úgy Fuseroknak azon munkába mellyek Moh' s Iszkábával vitetnek véghez avatkozni egy átallyában szabad nem lészen, azonban Malom házak s ollyantén vizén álló építményeknek, mellyekhez Moh' s Iszkábálás nem kívántatik készítése nem tilalmaztatik, szinte azonképpen a Tzéhbéli Super vagy is hajókészítő legényeknek se engedtetik az meg, hogy a Super Mester {364} híre s engedelme nélkül akármely nagyobb munkát, úgy mint Hajók, Kompok, Ladikok, vagy Malom Hajók tsinálását fel vállalhassák."164 Az idézet több szempontból is tanulságos. Az összeírásokban szintén a faragók közt nyilvántartott superek magukat „Super Mester"-eknek nevezik, és külön beszélnek a super-legényekről. Mindez, ami a superszakmán belüli álláspontjukat illeti, teljesen megegyező a céhesiparágak szokásaival. A „Tzébeli Super" kitétel ezek után már aligha lehet csak nyomaték kifejező szó. Ilyen szegedi céh létezésének nincsenek dokumentumai, meglétét azonban teljesen kizárni sem lehet. Elképzelhető, hogy esetleg más folyó menti város céhébe tartoztak, létszámuk növekedésével azonban indokolt lett volna önállósodásuk, aminek nincs nyoma. Valószínűbb, hogy ténylegesen privilégiummal nem rendelkeztek, de valójában céhesnek nevezhető keretek közt tevékenykedtek. Tanulatlanságukat, valamint írni és rajzolni nem tudásukat legendának kell tartani. Ilyen ismeretek nélkül folyami hajókat készíteni — ez nyilvánvaló — nem lehet. Erre utal Illyés Ágostonnak, a rajziskola tanárának a bőgős hajót bemutató műszaki rajza. Más ilyen dokumentum is megmaradt: Ökrös Jánosnak, az egyik legnevesebb supernek vízimalom „tervezet-rajza", amely a malomhajó alapját és hajóház képét tünteti fel.165 Jellemző az is, hogy a malmok és hajók még barokk, részben már klasszicizáló díszítéssel készültek, s ezek nem a népművészettel, hanem a polgári igényű képző- és iparművészettel kapcsolatosak.166 Mindezek együttesen arra utalnak, hogy a malom- és hajóépítő superek a rajzolásban, a tervezésben és a gyakorlati hajózásban is otthonos mesterek voltak. Az 1839/40-es adófőkönyv adatai szerint a „super"-ként megjelöltek 34 főt tettek ki. Ez a szám reálisnak is látszik, ha csupán az előbbiek szerinti céhes kereteket tartó képzett mestereket értjük alattuk. Közülük kerültek ki a „super-platzok" tulajdonosai, akik platzaikkal egy-egy módosabb hajósgazdához kapcsolódtak, vagy maguk is azok voltak. A legnevesebb vízimalom készítők, mint Ökrös János és József a műhelyeikben készített vízimalmokat a Maroson és a Tiszán úsztatták a távoli megrendelőkhöz. A legközelebbi helységek mellett Temesvárról is kaptak rendeléseket. Mindez azt feltételezi, hogy már kisebb manufaktúrák alakultak ki. Az iparág jellegéből következett, hogy a legények száma is nagy volt. Ezekhez járultak nyilván azok, akiket 1839-ben továbbra is „faragó" néven említenek, s a számuk ekkor 160 volt. Külön foglalkozás — ezt már a korábbi összeírások is jelzik — az ácsoké, akiknek száma 1839-ben 27 fő. Megítélésük egyértelmű. Vitatott kategória viszont a magukat is faragóknak vallók népes csoportja. Vajon csak a Tisza menti műhelyek fűrészelő, faragó munkások szerepét töltötték be? Aligha, hiszen közöttük számos módos, jelentős vagyonnal, gazdasággal, {365} esetleg vízimalommal rendelkező polgár is akad. Teljesen valós Kovács János megállapítása is, aki szerint a faragók olyan mesteremberek, akik a kőműves- és ácsmunkát együttesen végzik, akiket — mint szóltunk róla — Giday „házépítő faragók"-nak nevez. Megítélésünk szerint ez a réteg volt a népesebb. Az összeírások nyilván nem ebbe a kategóriába sorolják — s Gidayval ellentétben magunk sem tartjuk odatartozóknak — a part menti fűrészelőket, a zsindelyvágókat, vagyis azokat, akik deszkát vágtak, és a vízi úton érkező fatömbök hasoga-tását, fűrészelését végezték. Ezek már bérmunkások, még akkor is, ha közülük az ügyesebbek a faragók sorába léphettek. A faragók, ha úgy tetszik, „magyar faragók" házépítő tevékenysége számos dokumentummal igazolható. A XIX. század elején ácsok, kőművesek, asztalosok panaszkodnak a „szám nélkül levő magyar faragók" ellen, mondván, hogy azok beavatkoznak az asztalosok mesterségébe, mivel ablakfákat, bélelt és enyvelt ajtókat készítenek. Kárt okoznak a lakatosoknak is, mert a házak felépítését minden lakatosmunkával együtt vállalják föl. Az ács- és kőművescéh nem emelt az ellen kifogást, hogy a faragók vert falból vagy vályogból építenek, függő horogfákkal, náddal vagy gyékénnyel tetejez-zenek, csak téglával ne falazzanak, és rendes ácsmunkát ne végezzenek.167 A „magyar kőművesek és faragók" a tanácshoz intézett válaszukban azt írják, hogy a kőművesek sok hibával és drágábban dolgoznak, mint ők. A tanács a faragóknak fogta pártját, elfogadva érvüket: a „szegény adózó népet" nem akadályozhatja abban, hogy olcsóbban végeztesse el a munkát.

Milyen munkát végeztek valójában ezek a „faragók"? A fenti iratokban többször is említik a céhesek „tanulatlan", fuser voltukat. Nevezik őket még „tapasz-tók"-nak is, akiknek szabad új hajókat és malmot készíteni. Maguk is arra hivatkoznak, hogy ők számos épületet, hajót és malmot készítettek már hiba nélkül. Számos előkelő megrendelőre is hivatkoznak. Mindent csináltak volna a paraszti tapasztó munkától a lakatosmunkán át hajóépítésig? Az ilyen megközelítésbe ismételten egy sor képtelenség és logikátlanság vegyül. Azt kell inkább feltételezni, hogy a szabadiparág adta lehetőséget használják ki az ügyesebb mesterek, módosabb vállalkozók, és olyan „munkacsapatokat" hoztak össze, amelyekben egy házépítéshez szükséges minden mesterség képviseltette magát. Akadhatott egykét olyan kontár építőmester, aki hibátlan vízimalmot, hajót, épületet, annak kőműves-, ács-, lakatos-, asztalos munkáival együtt megépített, de ilyeneket „szám nélküli" sokaságban nem feltételezhetünk. Nagyon valószínűnek látszik, hogy éppen a panaszos céheknél felszabadult legények egész sora állt be a „faragókhoz", reménytelennek tartva a mesterré válást. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a céhes értelmezés szerint mindenki tanulatlannak és „fuser"-nak számított, aki nem {366} a céh szabályai szerinti utat járta végig, vagyis nem töltötte le a három év vándorlást, nem remekelt, stb.

Mindezekből az következik, hogy a „faragó" mesterség gyűjtőfogalom volt a korabeli Szegeden, amely magába foglalta az összes céhen kívüli építőipari tevékenység folytatóit, még az ügyes bérest is. A szegedi gazdák előnyben részesítették az olyan bérest, aki kisebb javításokat is el tud végezni az épületen és szerszámokon.168 Lehet, hogy éppen ez az ősi paraszti ezermesterség — melyen belül jelentős helyet kapott az épületek megépítése, a bútorok kifaragása — volt a mo-tiválója ennek a névadásnak. Hogy a superek közülük emelkedtek-e ki, vagy kezdettől fogva tanult mesterek örökítették át a fogásokat, ezt ma már nehéz megállapítani. A super szó a német „schopper" (tömő) szóból származása a mesterség eredeti német jellegére utal. Lehet, hogy éppen a szegedi superek iszkábálási, mohával történő tömítési tudásának féltve őrzött privilegizálása, melyre fentebb hivatkoztunk, is innen ered.

A faragó néven szereplő iparüzők pontos számát az összeírások nem tartalmazzák. 1812-ben, amikor a városi építkezés és a hajóforgalom egyaránt fellendült, a következő részadatok állnak rendelkezésre: 38 faragó, 37 malomépítő és 192 hajóépítő.169 1750-ben a Palánkban 4, 1777-ben pedig 30 építészt (architector) írtak össze, a faragók száma ugyanakkor csak 1 fő volt. Az Alsóvárosban pedig 15 ácsmestert jegyeztek. 1792-ben csak magyar és német faragókat neveznek meg. A 66 magyar faragó legény és inas nélkül dolgozott, a 2 német faragó pedig 40 legénnyel. 1828-ban 2 ácsmester szerepel összesen 1 legénnyel és 102 faragó 3 legénnyel. 1830-ban a 88 magyar faragó 352 legénnyel dolgozott és az 5 német faragó pedig 30-cal. Ugyanekkor ácsokat külön nem jelöltek. Az 1839/40-es adófőkönyv adatai szerint a 34 super mellett 160 (155) faragó és 27 ácsmestert találunk az adózók között. Nagyobb adótétellel a superek szerepelnek, vagyis ők foglalkoztatták a legtöbb segéderőt is. Az adatok nagy felfogásbeli különbségeket tükröznek, és pontos következtetések levonására nem alkalmasak. Az utóbbi adatsor és a „céhes superek" korábbi nyilatkozata egyértelműen utal a legények nagy számára is. Ez kizárja, hogy a supereket 1792-ben a magyar faragók közt keressük, mivel azok egyikének sem volt legénye, a két német faragóra viszont rá-illene egy-egy superplatz-tulajdonosság. Ez is kizárt azonban, mivel a későbbi név szerint megismert superek közt egyetlen német nevű sem akad. 1839/40-ben — korábban valószínűleg német faragók közt szereplő — 27 ács közül mintegy 7—8 német nevet visel, de legalább annyi a szlávos hangzású név is. Az 1828-ban magyar faragóknak megjelöltek zöme jó tíz évvel később, ha még tevékenykedett, faragóként szerepelt. Közülük csupán 4 fő neve mellett lelhető fel 1839/40-ben a „super" megjelölés. Ez igen csekély a 34 főhöz képest, ami a superek egyértelmű magyar faragó eredetét nem bizonyíthatja. Nincs is jelentősége, hiszen amikor építészeket írnak össze, nem szerepelnek faragók, vagy amikor az Alsóvárosban nagyszámú ácsról esik szó, egyetlen faragót sem jelölnek. Ez együttesen azt erősíti, hogy a superek a korábban malomács és hajdani schopperek nevét és tudását örökítették át, a hajóács és épületács foglalkozás nem vált szervesen külön. Mindkettő utánpótlását a tradicionális paraszti faragók közül merítette, vagy azokat segéderőként használta.

Az iparág fejlődését kezdetben csupán a kincstári igények táplálták. A szegedi sóházhoz — a só alatt — elegendő fa érkezett, érdemes volt feldolgozni. Itt kézieszközzel fűrészelték, munkálták meg a fát, és javították ki a szállító hajókat. Nagy számban dolgoztak a zsindelyvágók. A fazsindely keletje egyre nagyobb lett a középítkezések fellendülésével, sőt a tanács a tűzesetek miatt a nád és szalmatetőt tiltotta is. A sóház fatelepén tömegesen alkalmazott famegmunkálók közül is nyilván számos faragó került ki, akik esetleg ácsok és superek mellett tanulták a további fogásokat. A faragók készítették el a hajóhidat, a híres újsze-gedi áthidaló százlábú hidat, stb.170

A népesség növekedése kedvezett az őrlési forgalomnak, ez egyre több malmot kívánt, a városi középítkezések és magánházépítések pedig kedveztek az ácsmunkához értőknek. A napóleoni háború szülte gabonakonjunktúra megnövelte a hajóforgalmat a Tiszán, ez egyre több hajójavításhoz értő személyt kívánt. Mindezek együttesen tették konjunkturálissá a szegedi faragó iparágat. Lassan pedig a vízimalom-készítő és hajójavító kisműhelyek, a superplatzok jelentős vállalkozássá szélesedtek. Zömüket a XIX. század elején még az Alsóvárosban találjuk, csak később a vasútépítés tette át az iparág súlypontját a Felsővárosba. Az összeírások azt mutatják, hogy lakhely szerint is több volt az Alsóvárosban, illetve a Palánkban élő superek és faragók száma a Felsővárosban élőkénél. Az alsóvárosi oldalon volt az egyik legerősebb műhellyel rendelkező supermester, Ábrahám József superplatza is. Ábrahám 1833-ban 6 pallérral, 15 segéddel dolgozott,171 ezekhez nyilván jelentős számú fűrészelő (zsindelyvágó), durva megmunkálást végző „segédmunkás" is tartozott. Valószínűsíthetően itt volt apósának, Zsótér Jánosnak műhelye is.172 A hídtól délre feküdtek a Csiszár testvérek. Terhes József és Kopasz István superplatzai. A felsővárosi oldalon Ökrös János és Ökrös József superek, Ökrös Ferenc faragó, Etsedi Ferenc nevei említhetők, {368} mint az akkori superplatzok valószínű tulajdonosai.173 A hajóépítő telepek tulajdonosaiból vállalkozók, hajósgazdák lettek (Zsótérok, Kopaszok, Ábrahám), a malomépítőkből malomtulajdonosok (Ökrös János, József és Ferenc). Valószínűsíthetően a superplatzok egyrésze már gazdag kereskedők, vállalkozók kezén volt ekkor is. A Zsótér és Ábrahám család mellett a Kopasz család számos tagja rendelkezik jelentős vagyonnal, Kopasz Józsefnek van Zsótér János után a legtöbb hajója, Kopasz István 1839/40-ben halász és kereskedő foglalkozás után 100 Ft-on felül adózik, ő a Tiszán érkező keményfa szállítmányok leggyakoribb tulajdonosa,174 és feltehetően superplatz-tulajdonos az alsóvárosi részen. Lehetséges, hogy Terhes József super ugyanitt Zsótér műhelyét vezette. A híresebb superek közül minden valószínűség szerint az Ábrahám, Zsótér, Kopasz család műhelyeiben készültek a XIX. században hajók is. Szót érdemelnek még Csiszár János, József, Ferenc és Fajka János, akik biztosan az alsóvárosi részen működtek, gyakori farakomány gazdái voltak, és úgy tűnik, javítóműhellyel rendelkeztek, vagy pedig a fenti vállalkozók valamelyikéhez tartoztak.

A hajókészítés a XVIII. század végén indult meg a városban. Vedres István adatai szerint az első komolyabb hajót, amely 5400 q teher befogadására volt alkalmas, 1792-ben készítették, majd kisebb-nagyobb hajók készültek sorjában dunai és horvátországi kereskedők számára is. 1802-ben már a kincstár is építtetett Szegeden egy 8200 q befogadóképességű hajót.175 Reizner János szerint a következő évtizedekben már évente 6—10 malom és 5—6 bőgős (tetejes) hajó épült Szegeden évente. Az 1840-es években ez a szám már a duplája volt. A hajóépítés, hajójavítás, malomépítés tehát komoly iparággá vált, és mint ilyen, az országban is előkelő helyet foglalt el. A manufakturális kereteket öltő iparág fejlődését, izmosodását az igények mellett a céhes keretek hiánya gyorsította meg.

Nem mesterségből, hanem a polgárok számára biztosított kiváltságból, a szeszforgalmazásból fejlődött ki a XIX. században egy újabb iparág, a szeszfőzés. Az „égetett bor" előállításához szükséges „kazány"-nyal számos polgár rendelkezett addig is, 1839/40-ben azonban már 52 pálinkakazán után adóztak, 1843-ban már 88 volt a számuk. Adójuk évente 32 ló adójával volt egyenlő. A jelentős jövedelmet biztosító pálinkafőzés ösztönözte a szeszgyártás megindulását, az iparszerű termelést. Szegeden 1839/40-ben 11 iparos vagy vállalkozó adózott már „gyáros"-ként. Jelentős részük szeszgyárat igyekezett alapítani. Két jelentősnek mondható tőkés vállalkozás látványos bukása ad lehetőséget az iparágba történő némi betekintésre. {369} Az egyik vállalkozó Kilián Károly volt, akit 1839-ben 2. osztályú gyárosként adóztattak. Tulajdonába egy 5. osztályba sorolt ház és két kocsisió tartozott. Gyára nyilvánvalóan jól jövedelmezett, mert két év múlva már 4 szobás házat épített, és jelentós beruházásokba fogott. Olyanokba, melyek erejét meghaladták, ezért 1847-ben csődbe jutott. A szeszgyárat áron alul Leffter Mihály ügyvéd, kereskedő vásárolta meg, gondolván, hogy haszonnal továbbadhatja. Az ő hirdetéséből ismerjük a szeszgyári vállalkozás méreteit: „Szabad királyi Szeged városában egyik legjobb karban levő, s naponta 20 akó 30 fokú szeszt könnyen készíthető gyár, mely minden megkívánható kellékkel, jelesen: egy célszerűen rendezett 4 szobájú lakházzal, egy nagyobbszerű szeszgyárházzal, mely kettős gőzgéppel, s jó árpaszárítójával legjobb gyártmányi sikert ígért, két szárazmalommal, 250 darab ökör hízlalhatására, s 36 ló tarthatására alkalmatos istállókkal, több nagy pincékkel, hombárokkal, két térséges udvarral, egy ecetgyárhoz alkalmatos épülettel, ehhez való kétszobájú külön lakkal ellátva van."176 Az első árverést 1847 január 30-ra, majd április 24-re tűzték ki 19 086 Rh kikiáltási árral. Leffter Mihály nyilván lényegesen olcsóbban jutott az ingatlanhoz és ingóságaihoz, mert május 22-re újabb árverést írtak ki azzal a feltétellel, hogy az árverés tárgya „becsáron alul is a legtöbbet ígérőnek el fog adatni".177

A hirdetmény szövege tükrözi az 1840-es évekre felgyorsult tőkés vállalkozások méreteit. A másik látványos összeomlás a báró Dercsényi testvéreké volt. Dercsényi János és Pál 1840-ben érkezett Szegedre, hogy itt szesz-, illetve keményítőgyárat alapítsanak, az előbbit a Felsővárosban, az utóbbit a mai Zsótér-ház helyén. A monumentálisnak szánt vállalkozás őket is csődbe juttatta. A szeszgyárat Kovács (Schmidt) Ferenc, a nem teljesen felépült házat a főtéren Zsótér János vette meg. Az 1842-ben bekövetkezett csőd nyomán az árverésre 1844-ben került sor. Az értékesítés itt is több hirdetés és árverés után becsáron alul történt.178

A szegedi táj adottságait használta ki a szappanfőzés, amely paraszti, népi iparág volt a városban. A szappanfőzők ritkán szerepeltek az összeírásokban, az 1828-as országos összeírás pedig egyenesen a kereskedőkhöz sorolja őket. A híressé vált és keresett szegedi szappan a szokásos zsiradékon alapult, másik kelléke viszont a város határában bőven „termő" sziksó volt. A szappanfőzést elsősorban asszonyok űzték, mégpedig igen nagy számban, ami a szappankereskedelem nagyságából következik. Felhasználták a szappanfőzéshez a vágóhídi hulladékot, faggyút is. Az utóbbi alapanyag leleményes felhasználásával a gyertyamártás is népi mesterség maradt a városban. Ezzel magyarázható, hogy jelentős igények mellett az összeírásokban hiába keressük a gyertyamártó foglalkozást. Jól szemlélteti ezt az állapotot 24 gyertyamártó, {370} szappanfőző asszony és férfi 1791-ben a tanácshoz benyújtott panasza. Ebben elmondják, hogy eddig péntekről péntekre mindnyájan egyformán kaptak a mészárszékek faggyújából, és most a „Mészáros Szék Bírák" négy-öt „Szappany Főző asszonnyal a Faggyúra Contractust tettek", holott előtte mindnyájan kötöttek megállapodást. Azt is felhozzák, hogy így nem tudják az adót fizetni.179 Az utóbbi érvükből az is kiderül, hogy a tanács mesterségük után adóztatta is őket. A szappanfőző és gyertyamártó asszonyokat az összeírások minden bizonnyal a kofák közé sorolták, és így adóztak. A közülük kiemelkedő módosabb szappanfőzők és főként a rendszeresen, nagyban felvásárlók köréből alakult ki a szappankereskedők népes tábora.

A sziksó sokáig értékes kellék és szintén fontos kereskedelmi cikk volt. A mesterséges szóda megjelenése előtt a vele való kereskedés jól jövedelmezett. Szegeden ebből a tevékenységből gazdagodott meg Götz János, aki a „sziksó-gyártás" elindítója volt. Az 1828-as összeírás salétromfőzőnek tünteti fel, 1839/40-ben már elsőrendű gyárosként adózik. Götzé mellett egy másik gyár is a sziksóra épült, Sandhaus Jánosé, akit szintén elsőrendű gyárosként adóztattak. Mestersége mellett csupán 3 kocsis lova esett még adó alá, vele ellentétben Götz többszörös árendátor, nagykereskedő volt.

A sziksót, amely napfölkelte előtt „kivirágzott", összesöpörték, és a „gyárakban" értékesítették vagy beváltották kifőzött, földtől megtisztított alapanyagra, amelyet aztán a szappanfőzéshez használtak fel, vagy távoli vidékekre szállítottak.

A népi iparághoz tartozott az elsősorban Szeged úrbéres községében, Tápén meghonosodott gyékény szövés. Mivel az ott készített gyékényszőnyegeket, „ha-surákat" nagy tételben használták fel a dohány szállításánál, bálázásánál, rohamosan megindult a kereslet a tápaiak terméke iránt. A fő megrendelők a kincstári dohányforgalmazó Wodianer Sámuel pesti és báró Sina György bécsi nagykereskedők voltak. Ők voltak a megrendelők és a szállítók is. A tápéiak kocsin vagy kompon szállították a terméket a dohánybeváltóhoz vagy a kikötőbe. Innen azután a kereskedők vitették vízi úton vagy szekéren a dohány berakodási helyére.180

A téglaégetés az egyik legnagyobb „ipari ága" volt a városnak. A téglaégető, az 1820-as évekig a város kezelésében állt. Évi termelését három időszakból való adat szemlélteti:

{371} A gyors emelkedést a városiasabb építkezési igények tették lehetővé. A felgyorsult fejlődés idején vállalkozók kezére került üzem tulajdonosai az 1840-es években már „gyárosnak" minősülnek. 1848-ban Szűcs Ferences Rácz Ferenc cse-répégetők kérik, hogy őket is sorolják a „gyárosok" közé.181 Az előző években a téglaégetéssel párhuzamosan jelentősen fellendült a „cserépzsindely" gyártása és eladása is. A Szegeden égetett cserepet hajók viszik a környező településekre. Hasonlóan a szegedi hajózás lendítette fel a mészégetés meghonosodását is a városban. A Győrből, a Dunáról rendre üresen visszaérkező hajók, jobb híján az útközben lelt fűzfaszállítmányok mellett mészkövet hoznak a ma Lábatlanhoz csatolt Piszkéről. A szállítmányok olcsó volta és az építkezések igénye révén felszaporodtak a mészégető telepek. Jellemzően: Zsótér János hajósgazda saját építkezése idején külön égetőtelep engedélyezését kérte.182

Az eddig felsorolt szabad vagy népi iparágak elindultak a manufakturális szerveződés vagy gyáriasodás útján. A céhes keretek közt működő iparágak közül kevés említésre méltó jelenség akad. Kiemelkedik azonban közülük Felmayer Antal kékfestő üzeme. Felmayer műhelyét 1826-ban a külföldi tapasztalatok alapján a kor hazai színvonalán már „gyári" szintre emelte. Termékeivel az 1842-es első iparműkiállításon bronzérmet szerzett, értékesítésükkel pedig jelentős vagyonhoz jutott. Üzemének felvirágzását nagyban segítette a védegyleti mozgalom kibontakozása. Ebben az időben Reizner adatai szerint 3—4 ezer vég vásznat, 12—15 ezer db príma cottont (pamut vászont) készített, s mintegy 60 mázsányi indigót fogyasztott a kelendő fehérbabos festésű kelméihez. Hasonló elismerést aratott az 1846-os kiállításon is. „Felmayer szegedi kartongyárnok különféle festett kartonokat rakott ki, mellyek az ó-budaiakkal versenyeznek" — írta a korabeli sajtó. Felmayer tudomásunk szerint az egyetlen, aki kisipari műhelyéből gyárat fejlesztett ki ebben az időszakban. A kisipari vállalkozók száma azonban a tárgyalt korszakban jelentős volt. Éppen a század elején megindult középítkezések tették tehetős vállalkozóvá — többek között — az új tanácsháza kivitelezőjét, a tervezéshez is értő Schwörtz János kőművesmestert. Elsősorban az építőiparban találjuk meg az egyre több legénnyel dolgozó mestereket. Céhes iparosok közötti tőkés kooperációról is tudunk. 1845-ben jelent meg a következő hirdetés: „A legközelebb alakult «szegedi asztalos társulata tisztelettel jelenti, hogy a Szegeden a, nagy platczon Gurgl Mihály úr házában levő raktárban, helybeli készítményű, s legújabb divatszerű mindennemű szobabútorok, nagy mennyiségben, a legjutá-nyosabb szabott áron megszerezhetők." A „társulat" a hirdetés szerint megrendeléseket is felvesz, gyors és minőségi munkát ígér.183 Más információ hiányában {372} a vállalkozás komolyságát a bútorraktár ténye, az abban felhalmozott, országos hirdetésre méltó készletek mutatják. Lényeges előrelépés pusztán az is, ha egy mester nem csupán megrendelésre termelt.

A nagyobb szabású ipari vállalkozások nem az iparosok, hanem a tőkeerősebb kereskedők nevéhez fűződtek, mint a már említett Götz János esetében is. Götznek minden bizonnyal két „gyára" is volt, mivel két helyen is adózott elsőosztályú gyá-rossága címén.184 A gyárosként adózók listája 1839/40-ben — évi adójuk nagyságrendjében — a következő volt:

Mint látható, a „gyárosok" széles skálán mozogtak, köztük található a „zsellér" Poltzner József, aki egy gazdag kereskedő, Rieger Mihály házában állította fel ecetkészítő üzemét, ahol még egy csizmadia és ifj. Rieger Mihály (szintén zsellér) tímárműhelye is volt. A másik véglet az összes adózók listáját is vezető Götz János, akiről már bízvást leírható: tőkés vállalkozó.

A „gyárosok" egyébként a hasonló kategóriájú iparosok tarifája szerint adóztak. A város ezzel és más kedvezményekkel is erősíteni kívánta a vállalkozási kedvet. Dercsényi Jánosnak pl. szeszgyárának alapításához ingyen telket biztosított a Felsővárosban.

{373} AZ IPAROSOK DIFFERENCIÁLÓDÁSA, VAGYONI HELYZETE

Az 1828-as összeírás az iparűzőket 5 osztályba sorolta. Korábban 6 osztályra tagolták őket az adózás szempontjából, majd 1842-ben ismét visszatértek a 6 osztálykategóriához, és az adókivetés korábbi formáit is megváltoztatta a tanács.185 Ezentúl becsült jövedelem alapján történt az osztályokba sorolás.

Az iparosok („mester emberek") besorolása

Az adatok jól szemléltetik, hogy az iparosok túlnyomó többségét mindig a legalsó kategóriákba sorolták. Az utolsó kategóriák aránya lényegében alig változott. 1828-ban 82,2% volt az 5. osztályú iparűzők aránya. 1839-ben 78,8, majd 1844-ben ismét 80% fölé emelkedett (81,9%). Ezzel szemben az első" három, majd az első négy kategória is stagnálni látszik, ide sorolhatók a nagyobb jövedelmű mesterek. Arányuk 1828-ban 5,2%, 1839-ben 6,8%, 1844-ben pedig 6,2%. Csak 1842-ben érte el az arányuk a 7%-ot. Azért beszélhetünk csupán látszatról, mert 1839-től kezdve a gyárosok száma emeli a felső kategóriák arányát. így a táblázat sorrendjében a következő százalékokat kapjuk: 5,2; 7,7; 7,4; 6,8.186 Stagnálásról azért sem lehet végül szó, mert számszerű emelkedés történik ezekben a kategóriákban is. 1828-ban az első három osztályba 56-an, 1839-ben 91-en, 1842-ben (az első négybe) 122-en, 1844-ben pedig 103-an tartoztak. A táblázatból kitűnően látványosabban nőtt az utolsó kategóriákba sorolt szegény mesterek száma. Mindezekből következik, hogy a forradalom előtti évtizedekben felgyorsult az iparosok differenciálódása. Ekkor történtek a sorozatos gyáralapítások is. Mindez nem szakmáktól független jelenség volt. A tömegszakmák továbbra is a legszegényebb iparűzőket tételezik fel. Nagyon jellemző, hogy a legnépesebb csizmadiamesterségen belül az — 1839/40-es adófőkönyv adatai szerint — mindössze négy 4. osztályú mester akadt, a többiek mesterségük után csak a minimális adót fizették. Ez nem jelenti, hogy a csizmadiamesterek voltak a város legszegényebb iparosai, hiszen egyéb javaikat illetően számosan közülük gazdag embernek számítottak. A további tömegiparágak képviselői közül a faragóknál 3, szűcsöknél 10, takácsoknál 1 negyedosztályú mester akadt, a molnároknál nem volt ilyen. A kőműveseknél egy 4. és egy 3. osztályú iparos adózott. A tömegiparágak képviselői közül jövedelmüket illetően a szabók emelkedtek ki. Közülük 16 a negyedik, 6 a harmadik és 1 az első kategóriába tartozott, ami azt jelenti, hogy az 5. kategóriába a mestereknek csak 73%-át sorolták. A ruházati iparnál némileg kedvezőbben alakultak a fémiparhoz tartozók anyagi viszonyai. A kovácsoknak pl. csak 34,7%-a tartozott az 5. osztályba. Az alábbi kimutatás a fémipar konjunkturális jellegét is szemlélteti:

Az 5 első osztályú iparűző közül az adófőkönyvben Grünn János könyvnyomtató, Felmayer Antal kékfestő, Bauerfeind Ferdinánd gyógyszerész és Krammer Mihály szabómester található meg. Közülük Krammer és Grünn csupán mesterségéből élt. Talán az elit kategóriákból külön is kiemelkednek ezzel, különösen a szabómester, aki semmilyen más vagyont nem gyűjtött egy házán és mindössze {375} 49-öles telkén kívül. A gyógyszerész 1 vízimalommal, 16 tehénnel, 8 jármos ökörrel, további 6 szarvasmarhával, 2 lóval, 14 kapa szőlővel rendelkezett. Maga a gyógyszerész foglalkozás is jól jövedelmezhetett, mert társát, Aigner Károlyt is a második osztályba sorolták. Az utóbbi csupán a szakmájából élt. Második osztályba került a „zsellér" Reiter József asztalosmester is, aki szintén vagyontalan volt. Mindez jól mutatja, hogy Szegeden az osztályokba sorolást nem a vagyoni helyzet egésze határozta meg, ez a kézműves mesterségből származó tényleges jövedelemtől függött, amit a foglalkoztatott legények száma is befolyásolt. Ebből is következik a kevés legényért folyó érdekharc a céheken belül. Viszont a legények magasabb száma nem mindig volt az adófizetők besorolásának feltétele. Példa erre az ácsok és kőművesek esete, akiknél a legények száma a legnagyobb. Közöttük első és második osztályba sorolt iparos mégsem akad, 3. osztályú is mindössze kettő, további kettő 4. osztályú, a többi mind az 5. osztályba került.

Előkelő besorolást kaptak a mészárosok is. A 6 főből 5-en a második adóosztályba kerültek, nem véletlenül, mivel egyúttal a nagy városi mészárszékek bérlői is voltak, bár a bérleti viszonyt külön is adóztatták (az adó a bérleti díj 5,5 %-a volt). A mészárosok mellett a második osztályba soroltak még 3 tímárt (18. fénykép), 2 szűröst, 2 asztalost, 1 üvegest, 1 gyógyszerészt, 1 kéményseprőt, 1 bábost, 1 kovácsot, 1 vargát. Az utóbbi nyilvánvalóan a tímár- (cserző-) vargák közé tartozott. Az 1828-as összeírásban az ún. „magyar tímárok" név alatt feltüntetettek ugyanis cserzővargák voltak, e személyek ti. az adófőkönyvben a vargák közt szerepelnek. Ez a magyarázata a tímárok száma látszólagos csökkenésének. A mesteremberek osztályozásának csupán egyik föltétele a mesterségükből származó jövedelem. Meg tudtak-e élni csupán mesterségükből? E kérdésre a felső kategóriákban egyértelműen igennel lehet válaszolni, az alsó, népesebb kategóriákat illetően kevésbé. 1839-ben egy 4. osztályú mester foglalkozás utáni évi adója 1 Ft volt, ez 6 tehén vagy 14 juh, illetve 6 hold (1200-öles) szántóföld évi adójának felelt meg. Ha arányos adókivetést feltételezünk, megállapíthatjuk: e vagyon kevés volt egy család évi megélhetéséhez. Az iparűzők zöme az utolsó kategóriákba tartozott, tehát a fentieknek csupán felével rendelkezett. A kézművesek túlnyomó többsége pedig nem csupán a mesterségéből élt. Vagy mezőgazdasági javakkal rendelkezve gazdálkodott, vagy ő maga vagy a felesége kereskedett (kofa volt), vagy napszámosként bérmunkát vállalt. Találóan jegyezték meg 1828-ban a számláló biztosok: „Szegeden számtalanok vágynak, akik csak egy kis ideig űzik mesterségüket, máskor... vagy napszámba járnak, vagy a maguk mezei gazdaságuk körül munkálkodnak." Még a mesteremberek közül is sokan mennek aratómunkára a Bánátba és a Bácskába.187 {376}

Már az 1828-as összeírás is jól mutatja, hogy a legények számában a céhes keretek közt jelentős differenciálódás következett be. 1847-re ez a folyamat tovább erősödött. A 10 tímár közül csak 4-nek volt legénye, közülük egynek 6, egynek 4, két mesternek 2, illetve 1 legénye volt, egy legény nélkül, egy mester pedig maga is legényként dolgozott. 76 magyar szabó közül 32-nek egyáltalán nem volt legénye. A német sarusoknál egy mesternek 8, egy másiknak 6, további kettőnek 3—3 legénye volt, hatan pedig legény nélkül dolgoztak.188

A differenciálódás leglátványosabban a vagyoni tagozódásban következett be. Amíg a XVIII. században a felhalmozódó jövedelem elsősorban szántóra, rétbe a szőlő- és állatállományba stb. invesztálódott, addig a XIX. században már egyre inkább előtérbe kerül a vízimalom, pálinkakazán, olajsajtoló, de legfőképpen a kereskedés. Az iparosok kereskedői tevékenysége már nem csupán a hagyományos bormérésben, piaci, vásári értékesítésben, hanem mesterségüktől független kereskedelmi vállalkozásokban is kifejezésre jut. A konjunkturálissá váló kereskedelmi ágazat egyre több embert vonz, hogy tőkéjét itt próbálja kamatoztatni.

1828-ban még mindössze 11 fő esetében jegyezték meg, hogy az illető kereskedelmi tevékenységet is folytat. Ez a létszám jelentősen megnőtt 1839-re. A kettős foglalkozást folytatók szinte minden szakmában képviseltetve voltak. 208 iparűző adózott kereskedelmi tevékenysége után is. Zömük 6. osztályú kofa besorolást kapott, ami évi 1 Ft adótételt, vagyis 4. osztályú iparos besorolásnak megfelelő jövedelmet tételezett fel. Különösen a Felsővárosban és a Rókuson dívott az iparosok „kofasága", itt a zöm ezen a címen is adózott. Számottevő azoknak az iparosoknak a száma, akik már jelentős kereskedelmi vállalkozóvá váltak. Maguk már aligha folytatták eredeti mesterségüket, legfeljebb legényük, fiuk dolgozott a szakmában. A 208 kereskedő-iparosból mintegy 70 fő 5. vagy ennél előkelőbb osztályú kereskedői besorolást kapott. A kereskedelmi „kedv" különösen a szűrösöknél volt erős, a 16 főből 1 fő egyben másodosztályú kereskedő, 1 fő 3., 2 fő 4., 2 pedig 5. osztályú kereskedő is volt. Néhány esetben csak az 1828-as összeírásból derül ki, hogy az 1839-ben már nagykereskedők egyike-másika iparos volt eredetileg. Figyelmet érdemel Hentz János esete, aki mészáros volt, foglalkozását 1839-ben nem jelölik, bár 2. osztályú mesterként is adózik, 4. osztályú kereskedő, évi összes adója 529 Ft, a város egyik leggazdagabb embere, többek között 2 vízimalom, 18 jármos ökör, 12 tehén, 3309 juh tulajdonosa és 350 hold kaszálója van, az egyik mészárszék árendátora. Az ő esetében már nem iparossal, hanem vállalkozóval állunk szemben. Hasonlóan ítélhetjük meg Czimeg György-nét, akinek a fia szűrös, 2. osztályú mester, 3. osztályú kereskedő, szintén két vízimalom tulajdonosa, jól menő kocsmát tart fenn, 189 kapa szőleje, 2 háza és további 4 házhelye van. A másik fia szintén szűrös és kereskedő, 5. osztályú mester, {377} negyedik osztályú kereskedő, neki is van egy vízimalma, háza, házhelye, és évi adója alig marad el az 50 Ft-tól. A szűrösök közt meg kell még említeni Kátai Mihályt, aki 4. osztályú mester, de 2. osztályú kereskedő, egyéb vagyona nem figyelemre méltó, évi adója azonban meghaladja az 50 Ft-ot. A legmódosabb iparos vállalkozók mellett számos kisebb vagyonú akad. Ezek a típusok a Felsőváros és a Palánk jellemző figurái. Az Alsóvárosban figyelhető meg továbbra is, hogy az iparosok leginkább a mezőgazdasághoz kötődnek. Köztük a két legvagyonosabb, mindkettő kovácsmester, példázza ezt a típust. Pálfy Sándor 3. osztályú mester 69 hold kaszálóval, 4 hold szántóval, 10 kapa szőlővel, 2 lóval, 250 juhval rendelkezik. Van egy „olajsajtú"-ja is. 57 Ft évi adót fizet. A másik a 60 Ft évi adót fizető Rúzsa István, akinek hasonló vagyoni állapota van, azzal a különbséggel, hogy az olajütő helyett vízimalom-tulajdonos. Látványos felemelkedés figyelhető még meg néhány halász esetében. Kopasz István és Hódy Antal még mestersége után is adózik 4. osztály szerint. Hódy 4., Kopasz már 1. osztályú kereskedő, superplatz-tulajdonos, vállalkozó, és mindketten többszörös hajótulajdonosok lesznek 1846—1847-re.189 Mindez azt mutatja, hogy a hagyományos iparűzés és kereskedelem egyre szervesebben összefonódik, és az iparosok közül is jó néhány módos vállalkozó emelkedik ki. Ugyanakkor erős marad az ipar mezőgazdasághoz kötődése is. Különösen az alsó adóosztályokban meghatározó továbbra is, hogy legalább a mindennapi létezés feltételeit biztosítja a szőlő, kert, állatállomány. Ennek hiányában vagy ehhez járulva kapcsolódtak be az üzérkedésbe, legtöbbször a feleség piacolása volt a mesterek 6. osztályú kofaságért kirótt adója mögött.

A szegedi kézműves polgárságnak ez a kettős kötődése a mezőgazdasághoz és a kereskedelemhez az egyik legfigyelemreméltóbb vonása. Ez azt jelenti, hogy előremutató és tradicionális jellemzői egyaránt vannak ennek a kézművesrétegnek. A hagyományok őrzője elsősorban a céhszervezet volt, de számos elavult tradíciójával fékezte is a fejlődést. A szegedi céheket az különböztette meg a mezővárosiaktól, hogy sokkal „belterjesebbek" voltak, kisebb volt a mobilitásuk, s ebben a többi szabad királyi város céheihez hasonlítottak.190 Nem csupán a mezővárosi céhekből, s általában a kívülről jöttek ellen védekeztek, de arra is ügyeltek, hogy a mesterség apáról fiúra szálljon. A céhes tradíciók akadályozták azt is, hogy egy-egy mester kiváljék közülük és kiemelkedjen. Pl. a nyersanyagot egyedül felvásárló, olcsóbban dolgozó társaik ellen 1825-ben felléptek a takácsok, s egyben szabott árakat kértek.191 A kontárok, a szabadiparágak művelői, a legényeket magukhoz édesgetők, a betelepülő zsidó iparosok elleni szervezett céhes ackciók {378} mind-mind a dinamikusabb fejlődést fékezték. Ezzel szemben az idegenek — s ezek elsősorban fejlettebb iparral rendelkező városokból jöttek — főként a hiányiparágakban tudtak érvényesülni, nem kismértékben járulva hozzá a városodási folyamat meggyorsulásához. Az 1839-es adófőkönyvben olvasható nevek önmagukért beszélnek Semperger Márkus és Joachim Mojzes (pipakészítő), Politzer Móricz (két ilyen nevű is van), Politzer Lázár, Politzer Gáspár, Politzer Salamon, Maud Mihály (ötvösök), Polyák Zsigmond, Mausperger Móritz, Deutsch Salamon, Deuts Sámuel, Polják Simon, Auslánder János (piktorok), Pillér Henrik, Wim-mer István, Heszler Jakabné, Kohn Móricz (üvegesek). Folytathatnánk a névsort a kisebb létszámú iparágakkal pl. Goldstein Jakab paplanossal vagy Gerbl Pál reszelővágóval. A kávésok nevei is jelzik, hogy újonnan érkeztek a városba, míg a több száz csizmadia, szűcs vagy más tömegipari szakmák képviselői közt elvétve akad olyan név, amelyik már a török defterekből ne lett volna ismert Szegeden.

Az iparos polgárság szerepének az is fokmérője, hogy milyen súlya van a város vezetésében. Szegeden, mint más szabad királyi városokban is a jogvégzett, literátus személyek, honoráciorok közül kerültek ki a belső tanács tagjai, érdekeltségük inkább a kereskedelemhez kapcsolódott. A külső tanácsban viszont meghatározó volt az iparosok és kereskedők együttes súlya. Az 1830-as tisztújítás alkalmával pl. a választott község elhunyt vagy elköltözött tagjai helyett 50 új személyt kandidáltak, közöttük 20 volt iparűző (40%) és 7 kereskedő (14%), vagyis az újonnan jelölt iparosok és kereskedők együttesen 54%-ot tettek ki. Az egyes városrészekre eső iparos és kereskedő foglalkozású jelöltek aránya jól illusztrálja az illető városrész foglalkozási jellegét is. A Belvárosra jutó 23 jelöltből 11 volt iparos és 7 kereskedő, a Felsővárosra eső 11 jelöltből 4 iparos és 7 „gazda", az Alsóvárosban pedig 1 iparos, 2 félig iparos, félig gazda („szappanyos és gazda"). Az 5 rókusi jelölt közül pedig 2 volt iparos.192 A következő, az 1833. évi tisztújításkor a választott községbe jelölt 42 új személy közül 23 volt iparos (54,76%) és 7 kereskedő (16,66%), együttes számuk, illetve arányuk 30, vagyis 71,42%.193

Még nagyobb volt az iparosok és a kereskedők aránya a város új polgárai között. Természetes is, hiszen a polgárjog megszerzésében érdekeltek voltak. 1813 és 1819 között pl. 302 lakost vettek föl a polgárok sorába, közöttük 163, vagyis 53,97% volt iparűző, és 30 azaz 9,93% kereskedő, együttesen 193 személy, azaz 63,9%.194 1826 és 1830 között 184-en nyerték el a polgárjogot, köztük 110 iparűző, vagyis 59,78% és 19 kereskedő, azaz 10,32%, együttes számuk tehát 129, arányuk pedig 71,0%. Az intergenerációs mobilitás különösen az iparosok között volt csekély, amit az is igazol, hogy a polgárjogot újonnan elnyert iparűzők 48,18 boának az apja is rendelkezett polgárjoggal.195 Az 1830 és 1833 között újonnan fölvett polgárok között valamivel kisebb az iparos foglalkozásúak aránya, mint az előző években. 272 „új polgár" közül 126, azaz 46,32% volt iparűző, s ezek többsége a legkisebb összegű, a 6 Ft-os felvételi taksát fizette (a taksa összege 6—50 Ft-ig terjedt).

1. Reizner János 1900. III. 461.
2. OL. Acta Mech. C. Sz. 111.
3. MFM. Céhiratok 25.
4. Uo. 173.
5. OL. Acta Mech. C. Sz. 72—88.
6. MFM. Céhiratok 218.
7. Pozsár István 1912. 207—217.
8. OL. Acta Mech. C. Sz. 161—175.
9. CsmL. Szeged v. tan. ir. Céhiratok 2. d.
10. OL. Acta Mech. C. Sz. 136—149.
11. MFM. Céhiratok 185.
12. OL. Acta Mech. C. Sz. 44—53.
13. Uo. 37—52.
14. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. IV. 246—253.
15. Uo. 211—224.
16. MFM. Céhiratok 270.
17. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. IV. 822.
18. Reizner János 1900. III. 470.
19. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. II. 512.
20. Uo. 728.
21. Uo. I. 186—187.
22. Uo. II. 351.
23. Uo. III. 171.
24. Uo. II. 482.
25. Uo. II. 351.
26. Uo. IV. 258.
27. Uo.
28. MFM. Céhiratok 294.
29. Uo.
30. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. IV. 303.
31. Pozsár István 1912. 207—217. Szíjgyártók céhlevelének 4. artikulusa.
32. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. IV. 401.
33. Uo. Szeged v. tan. ir. Céhiratok 2. d. A gombkötők kiváltságlevele.
34. Uo.
35. OL. Acta Mech. C. Sz. 27—34. A csizmadiacéh kiváltságlevele.
36. Uo.
37. CsmL. Szf. IV. A. z. 7. Céhiratok. A szegedi takácscéh kiváltságlevele.
38. MFM. Céhiratok 25.
39. Uo.
40. Uo.
41. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. IV. 810.
42. MFM. Céhiratok 25.
43. Uo.
44. OL. Acta Mech. C. Sz. 34—41.
45. CsmL. Szeged v. tan. ir. Céhiratok 2. d.
46. MFM. Céhiratok 25.
47. Uo.
48. Pozsár István 1912. 207—217.
49. Szeremlei Samu 1911. IV. 311.
50. Pozsár István 1912. 207—217.
51. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. IV. 211—224.
52. OL. Acta Mech. C. Sz. 27—33. Csizmadia céhlevél 10. artikulusa.
53. CsmL. Szeged v. tan. ir. Céhiratok 2. d. A magyar vargák kiváltságlevele.
54. Hilf László 1929. 226—231.
55. OL. Acta Mech. C. Sz. 27—41. A fazekas- és bognárcéh kiváltságlevele.
56. Hilf László 1929. 226—231. A kovács- és bognárcéh kiváltságlevele.
57. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. IV. 330.
58. Uo. Számozott ir. 551/1792.
59. Uo.
60. MFM. Céhiratok 311.
61. CsmL. Szeged v. tan ir. Céhiratok 1. d.
62. MFM. Céhiratok 311.
63. CsmL. Szeged v. tan. ir. Céhiratok 2. d.
64. OL. Acta Mech. C. Sz. 27—33.
65. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. IV. 484—485.; Hilf László 1929. 226—231.
66. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. IV. 433.
67. Uo. IV. 484.
68. Reizner János 1899—1900. I. 255.
69. CsmL. Szeged v. tan. ir. Ö. 1. 1., Ö. 2. 1., Ö. 3.1., Ö. 10. 1. füzet.
70. Uo. Ö. 1. 2. f.; Rákos István 1978. 26.
71. Rákos István 1978. 42.
72. A kézművesek iparcsoportokba sorolását Gyimesi Sándor 1975. 176. és Szűcs Jenő 1955. 49—51. alapján végeztük I. Vas- és fémipar (ötvös, rézműves, kovács, lakatos, késes, tű-gyártó, f dogos, puskaműves), II. szövő-fonóipar (takács, kötélverő, posztókészítő), III. bőripar (tímár, szíjgyártó, nyerges), IV. faipar (kádár, asztalos, esztergályos, kerékgyártó), V. élelmiszeripar (mészáros, pék, cukrász, molnár, mézeskalácsos), VI. ruházati ipar (szabó, kalapos,kesztyűs, harisnyakészítő, szűcs, csizmadia, varga), VII. építőipar (kőműves, ács, üveges, faragó,fazekas, építész, téglaégető, szobafestő), VIII. egyéb iparágak. Ide soroltuk a borbély és seborvost is.
73. Részletesebben ír a témáról Rákos István 1978. 44.
74. CsmL. Szeged v. tan. ir. Vagyonösszeírások Ö. 2. 4. f., ill. tan. jkv. I. 131.
75. Uo. végrendeletek 118.
76. Uo. 105.
77. Uo. tan. jkv. IV. 649.
78. Uo. számozott ir. 268/1788.
79. Iványi Béla n. 51.
80. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. IV. 695
    
81. Uo. számnélküli ir. 1749. június 18.
82. Uo. számozott ir. 74/1785.
83. Uo. 1244/1787.
84. Uo. 1285/1787.
85. Uo. 1312/1787.
86. Uo. 1625/1791.
87. Vincze Sándor 1942. 23—24.
88. Uo. 20.
89. Uo. 20.
90. OL. Archívum Palatinale Archiducis Josephi II. Conscriptiones Regnicolares Articulo VII. 1825/27. Ordinatae. Civitas Szegedinum. 1828.
91. Mivel az iparosok (opifex) maguk is családfők, ezért a családfők számával vetettük őketössze. Vö. Eperjessy Géza 1967. Az 1828-as összeírás 15 szegedi kötete 3668 sorszámmal ellátott családfőt tüntet fel .A tényleges családfők száma azonban 354-el több, az így kapott 4022 főtvettük alapul.
92. Uo. (90. jegyzet.)
93. Lásd Eperjessy Géza: A szabad királyi városok kézműipara a reformkori Magyarországon. Sajtó alatt. AK.
94. Eperjessy Géza 1979. 260.
95. OL. HDC. 1821/46/21. Tabella numerum (sic!) Opificum in Libera Regiaque CivitateSzegediensiexistentium... 1819. és OL. K. Tabella ... et pro Anno 1830 deserviens.
96. OL. K. 1832/32/50.
97. BÁLINT SÁNDOR 1959. 40.
98. CsmL. Szeged v. adószedőjének főkv. 1839/40.
    
99. Uo. Szeged v. tan. ir. Céhiratok 1814—1847.
100. Reizner János 1900. III. 473—474.
101. Az Adófőkönyv hiányos, ezért az 1828-as összeírás adataiból pótoltuk a hiányzó alsóvárosi kisebb terület adatait. Zárójelben a csonka adatok találhatók.
102. Uo. 226. Eperjessy Géza 1967. 27., 200. A céhekre vonatkozóan lásd Reizner János 1900. III. 449—473.; Hilf László 1929.; Jenőfi Éva 1932.; Legrészletesebben: Kataszter II. 300—305., Jenőfi Éva munkájának kritikáját lásd Eperjessy Géza 1982.1 72.
103. OL. HDC. 1817/6/93.
104. Uo. 1818/6/21 és 87.
105. Uo. 1846/5/35 és 1847/5/ 116.
106. Uo. 1847/5/91.
107. Vö. Eperjessy Géza 1967. 42-től.
108. OL. HDC. 1839/47/13.
109. Hilf László 1929. 89.
110. Kataszter II. 302.; OL. HDC. 1847/46/78.
111. Kataszter II. 305.
112. Hilf László 1929. 67.
113. CsmL. Szeged v. tan. ir. Céhiratok 1814—1847.
114. Eperjessy Géza 1967. 53.
115. OL. HDC. 1825/47/80.
116. Eperjessy Géza 1967. 233.
117. OL. HDC. 1822/47/ 27.
118. Uo. 1822/46/34. és 37. Szeged városának magisztrátusa a Helytartótanácshoz intézettfelterjesztésében a céh „vexaturája" ellen (...„ad evitandas diversas e similibus actibus caetuumvexationes"...) foglalt állást, uo. 1823/47/16.
119. OL HDC. 1833/47/69., 1833/47/88.. 1838/47/28., 1847/47/41., 1842/47/12., 1847/47/16.és 1846/47/78.
120. Hasonló kéréssel már 1836-ban folyamodtak az asztalosok a Kancelláriához. OL.HDC. 1838/47/28. Az 1846-os felterjesztés uo. 1846/47/82.
121. CsmL. Szeged v. tan. ir. Céhiratok 1814—1847. uo. a szűrszabó-, a német szabó-, a„sarus"- (varga) stb. céh véleménye.
122. OL. HDC 1846/47/82., 1847/47/44., 40., 1847/47/72., 1847/47/65.
123. Eperjessy Géza 1967. 152—175.
124. A fölterjesztés fogalmazványa a szegedi céhiratok között, az azzal megegyező szöveg:OL. HDC. 1847/47/62., 106.
125. Uo. 1847/47/106., CsmL. Szeged v. tan. ir. Céhiratok 1814—1847.
126. Részletesebben lásd Eperjessy Géza 1982. 177—178.
127. OL. HDC. 1820/46/21., 1819/46/27.
128. Uo. 1820/46/5., 1820/46/13., 1819/46/21.
129. Uo. 1836/47/49., 1845/47/48., 1845/47/47., 1845/47/51.
130. Uo. 1839/47/18., 1846/47/43.
131. Uo. 1822/46/8., 36., 49.. 1836/47/48., 1843/47/17., 1846/47/56.. 1847/47/4.
132. Eperjessy Géza 1967. 90—92.
133. CsmL. Szeged v. tan. ir. Céhiratok 1814—1847.
134. OL. HDC. 1811/5/49.
135. Uo. 1834/47/82.
136. Uo. 1822/46/30.
137. Uo. 1836/63/7.
138. Uo. 1811/5/70.
139. Uo. 1847/47/21.
140. CsmL. Szeged v. tan. ir. Céhiratok 1814—1847.
141. OL. HDC. 1813/6/15., 1816/7/19.
142. Uo. 1841/47/32., 1832/47/27., 1842/47/29.
143. Eperjessy Géza 1967. 99.
144. OL. HDC. 1820/46/29., 1821/46/12., 1846/47/66.
145. Eperjessy Géza 1967. 100.
146. OL. HDC. 1832/47/12. és 1839/47/38.
147. Uo. 1822/46/45., 1823/47/3.
148. Uo. 1847/47/22., 1823/47/8.
149. Uo. 1832/47/50.
150. Uo. 1839/47/13.. 1839/47/45., uo. 1820/46/9.. 1820/46/23.. 1844/47/45.
151. Vö. Eperjessy Géza 1967. 152—177. és 125—136.
152. Giday Kálmán 1957. 791.
153. Giday Kálmán 1981. 69.
154. Giday Kálmán 1957. 792.
155. Szegedi Híradó 1860. 57.; Reizner János 1900. III. 479.
156. CsmL. Szeged v. tan. ir. Ö. 3. 1. f.
157. Uo. Szeged v. adószedői főkv. 1839/40.
158. Rákos István 1978. 45.; CsmL. Szeged v. tan. ir. 4392/1844.
159. Közli Reizner János 1900. III. 480.
160. a kérdéssel részletesen foglalkozik Juhász Antal 1962. 128—129.
161. Gráfik Imre 1983. Ethn.l. 10.
162. Giday Kálmán 1957. 795—796.
163. Tdézi Juhász Antal 1962. 132.
164. Uo. 133.
165. Nagy Zoltán e kötetben írt felfogásával egyezően.
166. Nagy Zoltántól átvett adat.
167. Eperjessy Géza 1982. 177.
168. Giday Kálmán 1957. 795.
169. Juhász Antal 1962. 130.
170. Reizner János 1900. III. 485—486.
171. Giday Kálmán 1957. 798.
172. Az alsóvárosi superplatzok meglétét bizonyítják a Híd Kinyitási Napló — CsmL. Szegedv. THB. ir. — bejegyzései, mely szerint a hidat kinyitották, midőn a hajók a Serháztól vagy aSuperplatztól a Sóházig közlekedtek (a Sóház az északi oldalon volt).
173. Valamennyien a Felsővárosban is laktak. Az Ökrös János készítette malmok útjáhozki kellett nyitnia a hidat, ha Délre úsztatta. Mindezek biztossá teszik, hogy a Felsővároson működtek.
174. A hajótulajdonosokról a kereskedelemről szóló fejezetben szólunk.
175. Reizner János 1900. III. 483—484.
176. Pesti Hírlap 1847. augusztus 12.
177. Budapesti Híradó 1847. január 5., április 15., illetve május 20.
178. Pesti Hírlap 1844. július 28.
179. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 660/1791. Rákos István kutatása.
180. Bővebben lásd Giday Kálmán 1957. 790—791.
181. Giday Kálmán 1957. 797.
182. Habermann Gusztáv: Az újszegedi lőportárrobanás SKM. 1980. 4. 107.
183. Pesti Hírlap 1845. szeptember 23.
184. CsmL. Szeged v. adószedői főkv. Mivel mindkét helyen kirótták az 1. osztályú gyárosság után járó taksát — s ez nem volt szokás—, azt kell feltételezni, hogy két helyen is volt gyára.
185. CsmL. Szeged v. tan. ir. 4399/1844. A részletes kivetésről a városgazdálkodásról szólófejezetben.
186. Uo. Az adókivetési ívek és az 1839/40-es adófőkönyv adatai alapján végzett számítások.
187. Eperjessy Géza 1982. 189.
188. CsmL. Céhiratok 1814—1837. A tímárok, szabók és a német sarusok összeírása é. n.
189. CsmL. Szeged v. THB. ir. HN. bejegyzései alapján.
190. Eperjessy Géza 1982. 190.
191. Uő. 190—191.
192. OL. K. 1832/32/50.
193. OL. HDC. 1834/47/3.
194. Uo. 1821/46/21.
195. OL. K. 1832/32/50.