GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

{380} III. A VÁROS KERESKEDELMI ÉLETE ÉS KERESKEDŐ TÁRSADALMA

1. A KERESKEDELMI FELTÉTELEK ALAKULÁSA A VÁSÁROK, PIACOK ÉS KÖZLEKEDÉSI VISZONYOK

A Tisza és Maros állandó áradásai bizonytalanná tették a városi lakosság életét és gazdagodását. A sokáig határsávba szorult város nem biztosított kellő garanciákat egy módos kereskedőtársadalom kialakulásához. Ehhez járult, hogy a vár kivételével nem volt biztosítva a település védelme. A kedvezőtlen feltételek mellett mindvégig léteztek a kedvező adottságok is. Azok, amelyeknek végülis a város a létrejöttét köszönhette, a fontos vízi út, a Tisza folyó itt találkozik a Marossal. A Maros sokáig meghatározó szerepet játszott az ország egésze és az erdélyi részek kereskedelmi kapcsolatában. A hagyományos sószál-lítás mellett a fakereskedelemnek is egyik csatornája. A Tisza kötötte össze a tájegységet a legjelentősebb víziúttal, a Dunával és a bortermelésben nélkülözhetetlen Szerémséggel. Fölfelé utat nyitott a fontos szolnoki és tokaji átkelőhelyekhez. Az utóbbitól megnyílt az út a felvidéki városok felé és fordítva. A kereskedelmi utak biztonsága azonban sokáig nem volt kielégíthető. Különösen a szárazföldieké. A haditanács rendelete alapján 1699-től Szeged és Arad, valamint Szeged és Pétervárad közt katonai posta közlekedett. 1707-től kezdve pedig a Tokaj—Szilágy-Somlyón át vezető erdélyi vonal helyett, mivel az előbbi nem volt biztonságos, Szegeden át ment a postai út — katonai fedezet alatt — Arad, Temesvár, Karánsebes, a román fejedelemségek irányába és fordítva.1 Ez a katonai biztosítás a kereskedelem biztonságára is kihatott.

A kereskedelmi élet fellendüléséhez a kedvező fekvés, az utak biztonsága mellett a legfontosabb tényszők közé tartozott a város privilegizált helyzete, ami a vásárok tartását és polgárainak szabad kereskedését biztosította. További és nem közömbös feltétel volt a kínálat és kereslet alakulása. A vásártartási jog a város legrégibb kiváltságai közé tartozott. A város hagyományos vásárai Szent György és Szent Mihály napjaihoz kapcsolódtak, színhelyük kezdetben a Felsővárosban, illetve a Palánkban volt. A vásár az ünnepeket követő vasárnap kezdődött és 8 napig tartott. 1690-ben I. Lipót megújította a Szt. György- és Szt. Mihály-napi vásárok jogát, majd 1720-ban III. Károly Szt. Domokos (augusztus {381} 4.) és Szt. András (november 30.) napjaira további két országos vásár tartására adott szabadalmat a városnak.

Az augusztus 4-i Domokos-napi vásár nem hozta meg a várt sikert, mert a szegediek és a környékbeliek is a hagyományos Lőrinc-napi, kecskeméti vásárt részesítették előnyben. Ezért a város kérésére Mária Terézia az Ignác-napi (július 30.) vásár tartását engedélyezte helyette 1747-ben. 1796-tól kezdve a mezővárosi rangra emelt Újszeged is élhetett a Szegedre vonatkozó vásártartási jogokkal. Ez gyakorlatilag új időpontokat nem biztosított a városnak, csak a vásárok tere bővült. Ez is növelte a vásárok forgalmát, hiszen a több mint egy hétig tartó vásárok jelentős elhelyezési és beszállásolási gondokat is felvetettek.

Az országos vásárok mellett jelentős szerepet töltöttek be az ún. hetivásárok (piacok). Ezek tartása is külön királyi szabadalomhoz kötött volt. A korábbi királyoktól a város hétfő, csütörtök és szombatra nyert hetivásár tartására jogot, majd III. Károly az 1720-as oklevélben már csak szerdára és szombatra adott jogot. Ez zavart is keltett, mert az iparosok és kereskedők mindennap kivonultak áruikkal. Végül a tanács 1730-ban rendeletben tiltotta el a kenyér és élelmiszer árusítását szerda és szombat kivételével.2 Bár a hetivásárok inkább a helyi mindennapos kereslet kielégítését, a városi lakosság ellátását célozták, jelentőségük nagyobb volt, mint a mai hetipiacoknak, elsősorban azért, mert jelentős termény és állatforgalmat bonyolítottak le.

A helyi vásárok mellett a szegedi cívisek kedvelt értékesítési helyei voltak a kecskeméti, pesti, hódmezővásárhelyi, makói és szabadkai vásárok. Megfordultak Nagykőrösön, Halason, Gyulán, Orosházán, Aradon, Temesváron, Törökkanizsán, Becsén és Becskereken. Debrecenben is rendszeres látogatói voltak az ottani nagy forgalmú vásároknak.3

Hosszú ideig az országos vásárok jelentették a város életében a legnagyobb eseményt. Pokoli zajjal, lármával jártak. Egymás után érkeztek áruikkal a kereskedők, kialakult a színes forgatag. A vásár lényegi funkciója mellett az információk cseréjének is fóruma volt. Távoli vidékekről érkező ismerősök, ismeretlenek hozták, vitték a híreket. A város határát soha el nem hagyó lakosság zömének ez jelentette a tágabb „világ" megismerését. A város is kellően felkészült a vásárokra. Külön kellett gondoskodni azok rendjéről. A széképület sarkán hatalmas, fényesre kifent pallos volt kifüggesztve, jelképezve a város pallosjogát és őrködését a vásárok fölött.4

A vásárokon póznára kitűzött vámkerék jelképezte a város vásártartási jogát. Ennek tövében lehetett megváltani a vásártartási engedélyt, illetve a {382} helyfoglalási cédulákat. Meg lehetett keresni a vásárbírót, ha vitás kérdések akadtak.5 A vásár idején összeült a városi tanács, hogy felmerülő vitás ügyekben azonnal dönteni tudjon, és rendelkezéseit ismertesse a vásárokon megjelent tömeggel.6 A vásárok helyszínének biztosításán, a rendfenntartáson kívül más feladat nem is hárult a tanácsra, minden más a vásárosok gondja volt. El kellett helyezniök a szekereiket, esetleg a sátraikat felverni, s gondoskodni maguk és személyzetük szállásáról. Meg kellett oldaniok az áru raktározását, védelmét. A helyi kereskedők és a lakosság sietett ebben a más helységekből érkező kereskedők segítségére, hiszen legközelebb ők kerültek hasonló helyzetbe Pesten vagy Debrecenben. Ahogy Gyimesi Sándor megállapítja, a vásárterek mögé oda kell számítani az egész várost házaival, boltjaival, istállóival, kamráival és szálláshelyeivel.7 Gyakori volt ugyanis, hogy az idegen kereskedő a helyi boltokat is felhasználta, vagy éppen házaknál is folyt az értékesítés. A helyi kereskedők saját boltjaikban árultak. A céhek boltot béreltek, a mesterek saját műhelyeikben is értékesítették remekeiket az országos és hetivásárok idején. Ugyanakkor egy-egy vásár megpróbáltatást jelentett a lakosság és árus számára egyaránt.

A más településről érkező kereskedőket, cíviseket a vásárok különösen megviselték. A korabeli Magyarország útviszonyai olyanok voltak, amelyek — a helyi vagy környező települések igényein túl — szinte lehetetlenné tették az ország jelentős részében az árutermelést. Skerlecz Miklós adatai szerint egy fogyasztóra 6—7 mezőgazdasági termelő jutott, holott szerinte egy termelő 5 fogyasztót is el tudott volna látni. Mindezt az utak állapotával, a szállítás nehézségeivel magyarázza.8

Az utak karbantartását felsőbb rendeletek írták elő, azoknak legalább két szekérnyi széleseknek kellett lenniük. A tavaszi hóolvadás és az őszi esőzések idején mégis teljességgel járhatatlanok lettek, karbantartásukat a vármegyék nem végeztették el. Ha történt is karbantartás, az abból állt, hogy két oldalt árkot ástak, a földet az útra hányták ki, és töltésszerűen felmagasították. Ennek következtében a kikoptatott, fagy és eső által megrongált utak balesetveszélye csak nőtt. Erre utal Széchenyi István is a Hitelben, amikor azt írja: „Ilyenformán az idő forgásával és verítékes munkával oly magasra nő az út, hogy életveszély nélkül alig járhatni rajta, mert zökkenőknél, ha dől, olyat dől a kocsi, hogy örüljön az utas, ha néhány oldalbordával megválthatja a nyakát."9 Ilyen viszonyok mellett az utas élete sem volt biztonságban, a vonó jószágé sem, és az áru szállítása is kockázattal járt. {383}

Még 1848-ban sem volt kiépített közút az ország 26 vármegyéjében, így Bács, Békés, Csanád és Csongrád megyékben, a Jász-Kun, valamint a Hajdú kerületekben sem.10 Ezek a körülmények csak az élőállat lábon hajtásához voltak egyedül alkalmasak. A rideg marha vásárokra hajtása nem igényelt különösebb közlekedési feltételeket. A termények és iparcikkek szállításához elsősorban szekereket alkalmaztak. A mostoha útviszonyoknak leginkább a lassúbb, nagyobb méretű ökrös szekér felelt meg. A könnyebb lovaskocsik gyorsabb szállítást, de kevesebb biztonságot tettek lehetővé. Egy hatökrös szekér útja Szegedtől Pestig 10 napig tartott. Szekereken szállították tovább a Maroson érkező só jelentős részét is. A kincstár szolgálatában álló sóhordóknak nehéz, vasalt, ún. „sóhordó szekereik" voltak.11

A szállítást elsősorban a külön foglalkozási ágat képviselő „szekeresek" végezték. Az 1828-as összeírás 56 szekerest tart nyilván. Az 1839/40-es adófőkönyv adatai szerint a fuvarosok száma 30 volt, a kocsisoké 75. Együttesen 105 fő.12 A fuvarosok látszanak a korábbi szekeresek utódainak. Döntő többségük ökrös fogattal rendelkezett. A „kotsis" címszó alatt jelzett fuvarosok lovaskocsival rendelkeztek, általában 2—6 lóval fejenként, közülük 21 fő kereskedő, illetve kofaként is adózott. Ugyanakkor a kereskedők 37%-ának volt lovas fogata, 17,4%-nak 3 vagy annál több „kotsis" lova.13 Más források alapján Giday Kálmán 200 főre teszi az 1840-es években a kocsifuvarosok számát.14 Ez a szám a hivatásszerűen fuvarozók létszámát illetően túlzónak tűnik. Figyelembe véve ugyanakkor a vízi szállítás felvirágzását és az alkalmi fuvarosokat is beszámítva, viszont többen lehettek, mivel a 105 fuvarosként adózó mellett ennek nagyjából kétszerese volt a kereskedők, kalmárok, kofák lovasfogatainak száma. Ha ehhez a számhoz kb. 100, fogattal rendelkező iparost is beszámítunk — a csak kizárólag mezőgazdaságból élők kivételével is —, 400—450 fő volt azoknak a száma, akik saját vagy bérbevett fogattal szállítottak árut piacokra, vásárokra. A szállítási kapacitásról képet ad a „kocsis lovak" száma. 1839/40-ben 4762, 1844/45-ben 4435 kocsislovat adóztattak.15 Mindez legalább 1500 szekeret is feltételez. Természetesen figyelembe kell venni azt is, hogy a „méneses" lovak adója kétszeres volt, ezért valószínűleg inkább „kocsis lovat" vallottak be. A jármos ökrök száma megközelítette a kocsislovakét, így akár 3000 szállításhoz figyelembe vehető szekérről is beszélhetünk. {384}

A lassú és nehézkes szárazföldi szállítást a XIX. századra a kedvező adottsággal rendelkező települések esetében felváltotta a vízi szállítás. A Tisza- és a Maros-szabályozás előtti időkben a város környékét szinte behálózták a vízi utak. A Tisza és a Maros oldalágain az Arankán, Bégán, Temesen stb. is folyt időszakosan hajózás. így válhatott fontos kikötővé Perjámos, Porgány, Nagybecskerek stb. Szeged szempontjából a két legfontosabb víziút a Maros és a Tisza volt. A Tisza nyitotta meg a kapcsolatot a Dunával és annak mellékfolyóival. Ezek közül különösképpen a Szávának volt nagy jelentősége, mert Horvátország és a tengeri kikötők felé nyitotta meg a Szegedről induló szállítmányok előtt az utat. A XIX. század elejére megépített Ferencz-csatorna jelentősen lerövidítette a Pest, Győr irányába történő szállítások idejét. A víziutak lényegesen olcsóbban, nagyobb tételben tették lehetővé a szállítást. Ezekhez az előnyökhöz azonban számos nehezítő tényező is járult. Ilyen volt a folyószabályozás előtti állapot. A hajókat emberi és állati igaerővel vontatták, ezért a folyók mellett ún. vontatóutakat kellett kiépíteni, Szegednél ez az újszegedi part mellett húzódott. A folyás irányával szembeni hajózás Szegedtől felfelé csak az év bizonyos szakaszaiban volt lehetséges. Berzeviczy Gergely írja a Tiszáról 1797-ben: „A Tiszán Szolnokig tutajok, azontúl a Dunába való szakadásig nagyobb hajók is járhatnak, Tokajtól fogva oly lassan foly, hogy vize egy ora alatt alig ezer ölet halad és tóhoz hasonlít. Ezt a lassúságot a csekély esés és az igen nagy kanyarulatok okozzák. A folyó ellenében való hajózáshoz egész Szeged alattig vontató utak léteznek, melyeken a hajókat részint lovakkal, részint emberekkel húzatják fel. Szeged felett sok helyen a Tisza túlhág a maga partjain, mind a két oldalon náddal benőtt mocsarakat képezvén, melyek a medrét is elrejtik. Máramarosból és Beregből sót és fát szállítanak rajta, azontúl pedig dohányt."16 A vízi szállítás eszközei közül sokáig a legelterjedtebb a tutaj és láp (több tutaj összekapcsolása) volt. Előnyei közé tartozott, hogy nem igényelt vontatást, és kevés ráfordítással el lehetett készíteni. Hátránya volt, hogy csak a folyó folyásának irányába lehetett hasznosítani, és a célbaérkezés után maga a szállító eszköz is áru lett. Ami abból adódott, hogy a tutajt kiindulási helyén szálfákból kötözték össze. Erre a célra legalkalmasabb volt a könnyebb fajsúlyú és a vizet nehezebben magábaszívó fenyő. Az elkészített tutajokra, lápokra újabb szálfa kötegek vagy rövidebbre vágott keményfa rakományok kerültek.17 Tutajok hozták a sót és ritkábban a Maroson a cserépedényeket vagy az azokhoz való földet. A Tiszán kasos lápok is közlekedtek, ami azt jelentette, hogy a tutajra „kas" került, amiben általában gyümölcsöt szállítottak. A tutajosok külön foglalkozási ágat honosítottak meg. Erdélyben és a Felső-Tisza-vidéken románok, rutének ácsolták, kötötték a tutajokat, majd leeveztek azokkal Szegedig vagy tovább. A másik mód volt, hogy azokat a megrendelők tutajosai menetközben átvették, és ők hozták a szállítmányt. Rendszeres megrendelők voltak a szegedi superplatzok tulajdonosai.

A hajózás a napóleoni háborúk idején gabonakonjunktúrával, a sószállítás kincstári jellegének feloldásával lendült fel. A XIX. század első felére tehető nem csupán a hajóépítés, hanem a szegediek tulajdonában levő hajók számának hihetetlen felduzzadása is.

A fahajóknak két típusát különböztették meg Szegeden. Az egyik az ún. tete-jetlen luntra volt, ennek nagyobb típusai 3000—4000 bécsi mázsa befogadására voltak alkalmasak. A másik típus a tetejes hajó, amelyiknek nagyobb példányai 6—7—8 ezer bécsi mázsa teher befogadását is lehetővé tették. Az utóbbiakat főként a folyami hajózásnál, a távolsági gabona- és sószállításoknál használták. Az előbbiek elsősorban a környező települések forgalmának lebonyolítására, a mellékvizek bejárására szolgáltak. Pestre vagy Győrbe a legritkább esetben indult a hajós tetejetlen luntrával, de Nagybecskerekre a Bégán csak kisebb hajó vihette a sót. A Tisza és a Maros folyók útjába eső települések gabonájának, dohánytermelésének a begyűjtésére kiválóan alkalmasak voltak a kisebb hajók, de az a hajós, akinek nem voltak nagyteherbírású tetejes hajói, a távolsági kereskedelemből szükségszerűen kimaradt. Ez azt jelentette, hogy a módosabb szegedi hajósgazdák és kereskedők — az igények szerint — mindkét típusból tartottak.

A teherszállítással szinte azonosak voltak a személyszállítás feltételei is. A szegediek a vízi forgalom fellendülése idején is elsősorban kocsin tették meg a szükséges utakat, mivel a hajó menetideje kiszámíthatatlan volt. A fentebb érzékeltetett feltételek nem tették lehetővé a kiszámítható menetidőket. Az 1840-es években általában egy hónap múlva vagy annál később érkezett vissza egy-egy Győrbe induló gabonás hajó,18 s legtöbbször üresen, mert visszáru nem akadt. A hosszú utat a dunai forgalom nagysága, a vontató utak állapota, a vontató emberi és állati igaerő kínálata, az időjárási viszonyok befolyásolták. Időnként — feltételezhetően — a szegedi hajók a Dunán is vállaltak alkalmi szállításokat, bár ritkán fordult elő, hogy egy hajó visszaérkezésekor nem az eredeti célállomást jelentette kiindulási helyeként. Ezeknél gyorsabb lehetőséget nyújtott a könnyű lovaskocsi. Kimondottan utazási céllal elég későn, csak az 1830-as évek végén jött létre Pest—Szeged—Temesvár között a rendszeres közlekedés, amely járatot biztosított Lúgos, Karánsebes, Herkulesfürdő és Orsova irányába is.19 Bach György „gyorsutazási" vállalata, melyhez Auslánder Löbl is társult, kezdetben {386} hetenként egyszer közlekedett Pest és Temesvár között. Az utat a gyorskocsi már egy nap alatt megtette Szeged és Pest között. A viteldíj 9 Ft-ba került, Szeged Temesvár között pedig 6 Ft-ba. 1843 májusától a vállalkozás népszerűsége arra ösztönözte a vállalkozókat, hogy Szegedről Pestre és fordítva — szombat kivételével — naponta indítsanak járatot. Temesvárra vasárnap, kedd és csütörtökön indult kocsi, Szegedre vissza pedig hétfő, szerda és péntek volt a közlekedés napja. Az út Temesvárra Szegedről szintén egy napot vett igénybe. Az új „menetrendet" Bach György tette közzé Szegedről, azzal indokolva a bővítést, hogy az Alföld fő kereskedelmi útvonalán hazafias és a kereskedés érdekében üdvös megoldást biztosítson.20

Nem tudni mi, okból, a tulajdonosok 1846-ban eladták vállalatukat, és az sem vitás, hogy ki vette azt meg, mivel az újabb hirdetésekben a jelentkezőket báró Sina- szegedi, illetve pesti irodáiba invitálják. A volt tulajdonosok viszont a kapott pénzt a Temesvár—Szeged közt tervezett vasút alapítására kívánták fordítani.21 Ez utóbbi vállalkozás terve és az alaptőke megléte kizárja, hogy csőd miatt kellett volna a vállalkozást feladni.

A szállítás és közlekedés forradalmasítása — a gőzhajózás megindulásával és vasútépítéssel összefüggésben — már korszakunk végére esik. Az első gőzhajó, a „Duna" 1833-ban jelent meg Szegeden a fedélzetén Széchenyi Istvánnal. A látvány és az esemény, valamint a gróf három napos szegedi tartózkodása emlékezetes maradt a város életében. Mégis csak több mint 10 év múlva 1844-ben ért be a Tiszai Gőzhajózási Társaság eszméje. A kötvényjegyzések és tárgyalások igen vontatottan haladtak előre. Természetszerűen az arisztokrácia megnyerése és annak ráérőssége vitte az időt. A fő részvényes 25 ezer Ft-tal gróf Károlyi Lajos lett, de a részvényesek közt található Szapáry, Forgách, Dégenfeld, Dessewffy gróf, továbbá egy sor báró, ők 200-tól 5000 Ft-ig jegyeztek. A második fő részvényes azonban a Szegedről elszármazott pesti kereskedő, Wodianer Sámuel volt, 10 ezer Ft-al.22 Ekkorra a Dunán már régen virágzott a menetrendszerű gőzhajó forgalom, és a Duna Gőzhajózási Társaság hamarosan felismerte a tiszai hajózás adta üzleti lehetőséget is. Amikor a tiszai részvénytársaság már összekovácsolódott, de hajója még nem volt, megjelent Szegeden a Duna Gőzhajózási Társaság „Hermina" nevű hajója. A társaság felajánlotta a tiszai forgalom lebonyolítását, és cserébe kikötő helyet kért a városban. A város üdvözölte a kész megoldást, holott Wőber György főbíró a tiszai rt. választmányi tagja volt, és ingyenes kikötési helyet biztosított a hajók számára. így 1846-ban előbb a Hermina, majd a Pannónia, később az Attila, valamint a Szeged nevű {387} gőzhajók megindították a rendszeres közlekedést a Tiszán.23 Ugyancsak a személyforgalommal egy időben jelentek meg a társaság első teherszállító gőzhajói is Szegeden. Ezek 1846—1847-ben kizárólag a császári és királyi dohányt vitték egyenesen Hamburgba.24 1846-ban már Zsótér János, a város első számú hajósgazdája is gőzhajó építéséhez fogott. A hajótestet a helyi superek építették, a 4 lóerős gőzgépet pedig Tóth Károly bajai polgár készítette el. A hajó azonban nem tudni mi okból, nem tudott elindulni.25

Az 1840-es évek, mint látható, Szeged életében is korszakos fordulatokat hoztak és továbbiakat ígértek. A hajózás forradalmasodásával párhuzamosan vált aktuálissá Vedres István terve, a Duna—Tisza-csatorna megépítése, mely Pest és Szeged között nyitott volna közvetlen vízi összeköttetést. Egyszerre több terv is készült, és a korabeli újságok hasábjain folyt a vita a tervezetekről, melyekhez külföldi szakértők is hozzászóltak. Vásárhelyi Pál kedvezőtlen véleménye ellenére az 1840-es évekre már a felsőbb jóváhagyás is megszületett, és báró Sina, valamint báró Vécsey György fővállalkozók Szeged város bizalmát is megnyerték. (Pest—Nagykőrös—Kecskemét—Kiskunfélegyháza—Szeged lett volna az útvonal). A nagy tervek valóra váltását az új, olcsóbb és gyorsabb közlekedési eszköz, a vasút hiúsította meg. A város vezetése most is gyorsan és bölcsen váltott, már 1843-ban a vasút mellé állt, és a terület ingyenes átengedésével, továbbá 50 ezer Ft-al kész volt hozzájárulni a Kecskemét—Szeged szakasz építéséhez. (Az utóbbit törzsrészvényekért cserébe.) 1847-ben gróf Zichy Ferenc társulati igazgató megalakította a helyi részvénytársaságot, kijelölték a vasútvonal irányát és az állomás helyét is. Az akkori terv szerint a vasút a budai országút irányából érkezett volna a városba, s a vár északi bástyáin és a Tiszán átívelő magas vashídon keresztül ment volna tovább Temesvár irányába. A terv akkori realizálását a szabadságharc akadályozta meg.26

A KERESKEDELMET ÖSZTÖNZŐ ÉS KORLÁTOZÓ TÉNYEZŐK

A szabad királyi városok polgárai és lakói rév- és vámmentességet élveztek az ország egész területén. Előjogaik megkímélték őket a zaklatástól, az igazságszolgáltatás nélküli elzárástól. Mindez kedvező feltételeket kínált a kereskedelem fellendüléséhez. Ösztönözte a privilégiummal nem rendelkező városok és települések kereskedő lakosságát, hogy a szabad királyi városok polgárai legyenek. Ezzel szemben ezek a városok, így {388} Szeged is elsősorban saját polgárai, kereskedői érdekeit védték, szükségszerűen korlátozva az idegen kereskedők lehetőségeit és azok betelepülését. A jelentős ágazatokat jól felfogott gazdasági érdekeinek megfelelően monopolizálta a város. Az utóbbi tényezők ugyanakkor jelentős korlátokat is emeltek az intenzívebb keresekedelmi fejlődés útjába. Ez különösen a közvetítő kereskedelem fejlődését érintette.

Az 1719-es kiváltságlevél kimondja, hogy az ital- és húsmérés egyedül a várost illeti, vidékről a bor behozatala bejelentés nélkül tilos. A sörfőzés és sörház létesítése ugyancsak a városi tanács joga volt. A város adott engedélyt vendégfogadók, boltok, gyógyszertárak, sütőházak, cserép- és téglaégetőház, cél-lövőház, színház stb. létesítésére, és azok után bérleti díjat, adót szedett.

Szeged város tanácsa a sörfőzőházban előállított sörön kívül megtiltotta a városban a sörfőzést és a máshonnan származó sörrel való kereskedést. A sörmonopólium a város jelentős bevételi forrásai közé tartozott, mivel a török hódoltság óta eléggé elterjedt a méhsör és árpasör fogyasztása. Szeged számára főként Dorozsma jelentett konkurrenciát, ami számos viszály forrása volt a két település között. A város 1724-ben hozott rendeletével 100 Ft büntetés terhe mellett tiltotta meg a dorozsmai sör behozatalát és mérését.27 A szigorú tilalom érvényesítése fölött őrködtek a sörfőzők és a bérlők is, hiszen ez saját érdekeiket szolgálta. Még ugyanezen évben a tanács a minőség védelmében előírta a sörfőzéshez szükséges árpa és komló mennyiségének szigorú betartását is, ez arra enged következtetni, hogy Dorozsmán jobb sört főztek. A borkereskedelem és bormérés kérdésében már érvényesülhetett a helyi polgárság érdeke is. Mint korábban láttuk, a város határában nem termett meg a keresletet kielégítő bormennyiség. A város piaca vonzotta az idegen borkereskedőket. A budai, pesti, de főként szentendrei borkereskedők korlátlanul hozták és értékesítették boraikat. Ez sértette a helyi borkereskedők érdekeit. Az utóbbiak nyomására a tanács 1741-ben szabályozta a borkereskedelmet. Úgy döntött, hogy az idegen kereskedők a vásárok idején és azokat követően még egy hétig árusíthatnak, utána azonban boraikat a szegedi pincékben nem helyezhetik el.28 Ezt a határozatot a későbbiekben is megújította a tanács. Az idegen kereskedők árusítási idejét a vásárokat megelőző és követő két hétre korlátozta.29 Ezek a határozatok a helyi borkereskedők érdekeit védték, mert lehetővé tették, hogy az idegen kereskedők el nem adott készleteit olcsón felvásárolhassák. Az ismételt elszállítás költségei helyett azok érthetően az olcsóbb eladást választották. A tanács így is megtalálta számításait, mert a hídvám és egyéb illetékekből növelte jövedelmét. Ráadásul {389} a budai és szentendrei kereskedőktől a vásár előtti és utáni héten hordónként 5—5 dénárt szedett, és a következő héten pedig 10-et. A baranyaiak ugyanakkor már csak 5 dénárt fizettek hordónként. Ezt a tanács azzal indokolta, hogy a baranyaiak olcsóbban adják a bort, gyorsabban eladják, és hídvámot is fizetnek.30

A saját bor mérése a város polgárainak előjogai közé tartozott. A polgárok a négy kántorböjt idején (két héten át) mérhették boraikat. Esetleg külön kegyként farsangkor is kaptak erre engedélyt, azzal az indokkal, „hogy a polgárok annál könnyebben fizessék ki évi adójukat."31 Az év többi napjain már csak taksa lefizetése ellenében mérhettek bort a város legmódosabb polgárai, de akkor is csak saját termésüket értékesíthették. 1745-ben pl. 67 cívis szerepelt a listán, akik fejenként lefizették a 25 Ft-os taksát.32 A zugkiméréseket és a felvásárolt borok értékesítését a tanács tiltotta. Ennek ellenőrzése a borbíró feladata volt.

A szeszesitalok árusításának korlátozása mellett, mint minden város, Szeged is harcolt azért, hogy a közvetítő kereskedelmet kiiktassa, vagy annak hasznát maga és a város polgárai élvezzék. Ezek a törekvések a vezető cívis réteg érdekén túl jótékony célt is szolgáltak: az árdrágítás megakadályozását. Mivel a városnak az árumegállító jogot nem sikerült megkapnia, ezt a maga eszközeivél pótolta, mint láttuk a borkereskedőknél az értékesítési idő korlátozásával. A vásárokon rendelet szabályozta, hogy a nagyban történő vásárlás csak 3 nap eltelte után történhetett, miután a város lakossága a maga szükségletét már fedezte. Ez az intézkedés a helyi kereskedőkre is vonatkozott, és elsősorban az árdrágítást akadályozta. 1731-ben még csupán általánosságban intézkedik a tanács, majd később megújítva a tilalmat kimondja, hogy senki ne merje a piacra hozott terményeket üzérkedés céljára összevásárolni, és ezáltal drágaságot előidézni. Az így összevásárolt árut elkobozzák.33

Korlátozta a város az átmenő és távolsági kereskedés lehetőségét is az idegen kereskedők számára. A kiváltságlevélben foglalt felhatalmazással csak katolikus vallásúak nyerhettek polgárjogot. Kivételt képeztek 1719 után is a görögkeleti szerb kereskedők. Más volt a helyzet a görög, macedón kereskedők esetében. A paszarovici béke lehetővé tette, hogy török áruval vámmentesen kereskedhetnek, így nehéz volt ellenük eljárni. Elsősorban a város kereskedői igyekeztek mindent elkövetni, hogy a konkurrenciától megszabaduljanak. A tanács polgárait védő rendelkezése azonban talált kibúvót, úgy döntött: két görög kereskedő maradhat a városban, de ennek a feltétele, hogy azok húsz esztendei — vagyis lényegében a város felszabadításától való ott élést — szegedi tartózkodást bizonyítsanak, {390} és a továbbiakban kizárólag csak törökországi áruval kereskedhetnek. Mindössze két boltot tarthatnak nyitva a vásárok idején túl is, és nyugati áruval ott sem kereskedhetnek.34 Később a tanács a helyi kereskedők nyomására a görögöket a vásáron túli kiskereskedelemtől eltiltotta. Nem járt sikerrel a görög, macedón kereskedőknek a vár közbejöttével történő árusítási kísérlete sem. Mikor híre ment, hogy egy macedón a várban nyugati (bécsi) áruval is kereskedik (ezt a várbeli katonaság számára lehetővé tehette), és a lakosság nála vásárol, a tanács felhatalmazta a panaszos helybéli kereskedőket, hogy saját költségükön őröket állíthatnak, és a vásárolt árut elkobozhatják. Az elkobzott áru egyharmada az őré, kétharmada a tanácsé lett.35

Eleinte az átmenő forgalmat nem adóztatta a város, később nyilván erre is sor került. Ezt bizonyítja, hogy a városbírói jövedelmek közt 1797-ben már szerepel a városon átvitt bor, pálinka utáni bevétel. Akónként 2 dénárt szedett a város.36

Külön kell szólni a zsidó kereskedőkről. Mivel őket a katolikus város a kiváltságlevelére hivatkozva egyelőre nem fogadta be, a környező településeken laktak, és onnan jártak be a városba. Elsősorban a közeli Dorozsma volt fontos települési helyük. Csak II. József türelmi rendelete (1781) után települhettek be a városba, és nyithattak boltot, folytathattak kereskedést. Ezt megelőzően szórványos kivételekről tudunk. 1755-ben Moyzes Jakab „makai zsidónak" megengedik, hogy a vásárok idején érkező zsidók számára kifőzdét nyisson. Erre a célra 3 évre polgári házat bérelhetett, de csak a zsidók számára árusíthatott. A türelmi rendelet után is visszautasította a város a zsidók kérelmeit, végül a Helytartótanács 11 folyamodónak engedélyezte a betelepülést, és csak 1785 után kezdődött a folyamatos betelepedésük.37 A türelmi rendelet kibocsátása előtt hasonló volt a protestánsok helyzete is.

A vallási korlátok, melyeket az 1719-es kiváltságlevél alapján állítottak, a helybeli kereskedő társadalom érdekeihez igazodtak. Az idegen kereskedők lehetőségeinek korlátozása, a más vallásúak befogadásának tilalma lényegében jelentősen lecsökkentette a konkurrenciát, de ugyanakkor a város kereskedelmi életét szegényítette. Szólni kell még a városi tanács más gazdasági korlátozó intézkedéseiről is, melyek a további bevételnövelést szolgálták. 1734-ben a választott község hozzájárulásával a tanács elrendelte az árusoktól a helypénz (Standgeld) szedését, a vidéki kocsik után pedig „flasztergeld"-et szedtek, bár a városnak nem is volt kövezete.38 {391}

A vásárok idején az árusok a város hiteles mérőeszközeit használhatták (vékás, itzés, meszelyes edények). Ezek bérleti díját 1835-ben szintén meghatározták, a nagyobbakét napi 2, a kisebbekét 1 krajcárban. Az árusok a kirakott portékáikért piaci állástarifát (helypénzt) fizettek. Külön fizettek a sátrakért, szekerekért, lápokért, hajókért, az utóbbiakért ún. karópénzt. A kiszabott díjakat naponként szedték. Ez azt jelentette, ha valaki 2 hétig bérelt egy nagyobb mérő-edényt (2 kr/nap), 28 krajcárt fizetett, megközelítve egy 6. osztályú iparos évi adóját. Egy db ló, tehén vagy ökör után járó taksa 4 kr volt naponta. Ez azt jelentette nagyjából, hogy 2 naponként fizettek utánuk annyi vásári tarifát, mint azok évi adója. Egy nagyméretű sátor napi tarifája 60 krajcár (1 Ft) volt, ami egy 4. osztályú iparos évi adóját tette ki 1840-ben. Tíznapos vásár pedig már igen komoly summát tett ki.39 Ezek a feltételek arra szorították az árusokat, hogy minél elébb adjanak túl termékeiken. Ez viszont a helyi kereskedőknek kedvezett.

A szigorú tarifáknak olyan további következményei voltak, hogy a szegedi vásárok forgalma lecsökkent a kedvezőbb piaci feltételeket kínáló környező mezővárosok javára. A fővárosi lapok szegedi tudósítói rendre a vásárok csekély forgalmáról panaszkodnak. Néhány jellemző tudósítás: „Közelebbi országos vásárunk oly nagy és népes nem vala, mint kivált a mostani szép napok reményltették velünk"40 (1834), „4-én tartott országos vásárunk igen csekély volt, hogy még az öregebbek is alig emlékeznek oly felette ritkára."41 (1840)

2. A VÁROS KERESKEDŐ TÁRSADALMA

A török hódoltság időszaka, majd az azt követő zűrzavaros évtizedek legkevésbé kedveztek a kereskedelemnek, mivel a biztonságos szállítás feltételei hiányoztak. Csupán a katonai kíséret nyújtott bizonyos védelmi lehetőségeket. Nem véletlen, hogy a felszabadított városban a kezdeményezést a határőrség tisztjei ragadták magukhoz. Az 1720. évi országos összeírás még mindössze 13 kereskedőt említ. Közülük 3-at minősít első osztályúnak 150 Ft, 10-et másodosztályúnak 154 Ft összes jövedelemmel.42 Megemlíti az összeíró, hogy közöttük igen sok a házaló, ún. „háti kalmár", ezek csupán a megélhetésüket tudták biztosítani. A határőrség soraiban ugyanakkor 9 kereskedő volt. Bár a városi közterhek viselése alól kivonták magukat, kivéve a marhakereskedőket, jövedelmet halmozni ők sem tudtak.43 A kiváltságlevél biztosította konszolidáció után is mérsékelt maradt egy ideig a kereskedők számának növekedése.

A kereskedők száma 1728 és 1777 között 4,6-szer lett nagyobb, ez jelentős létszámbeli gyarapodást fejez ki. Az összlakosság számához mért növekedés azonban igen mérsékelt maradt, sőt 1750-től inkább stagnálásról beszélhetünk. A fejlődést és az arányok változását jól mutatják az alábbi adatok.44

1728-ban nem különböztettek meg propolát, ami Szegeden kofát jelentett, 1777-ben pedig mercatort, az utóbbiakat a quaestor cím alatt találjuk. A kereskedők e hármas tagolása egész korszakunkra jellemző. A quaestor alatt tőzsért, kereskedőt értettek, aki terménnyel, borral, fával, állatokkal kereskedik. A mercator okát a későbbi magyar nyelvű kimutatások kalmároknak nevezik. Ide sorolták a módosabb bolti kereskedőket, általában mindazokat, akik „csinálmányokkal", „metszett" portékával (méteráru, fémek, ékszerek, vasáruk, fűszerek, luxuscikkek stb.) kereskedtek. (19. fénykép.) A kereskedők fenti két csoportjának az elkülönítésében, — az 1777. év kivételével — következetesek az összeírások és az adókivetési ívek. A propolák (kofák) nyilvántartásában viszont már nincs rendszeresség, gyakran a kereskedők (quaestorok) utolsó kategóriáiba sorolták őket. A kereskedő és kalmár a gyakorlatban nem mindig különült el egymástól, az elválasztásnak csupán az adóztatás szemszögéből volt általában jelentősége. Az 1828-as összeírásban már találunk olyanokat, akik quaestorként és mercatorként is adóztak, vagyis termény- vagy állatkereskedelemmel foglalkoztak, de boltjuk is volt a városban. Rendszeresen találhatók a kereskedők soraiban iparosok, {393} akik mesterségük és kereskedelmi tevékenységük után is adóznak. 1728-ban 11 iparos esetében jelölték az összeírok a kereskedelmi tevékenységet is, így a kereskedők számát 39-nek vehetjük. Közülük 3 szűcs, 8 pedig szabómester volt. Őket a mer-catorok közé sorolták. Ismert, hogy a szabócéh artikulusai lehetővé tették a bécsi és grazi árukkal történő kereskedést. Ha közvetítők útján jutottak is ezekhez, kifizetődőnek bizonyult számukra. A kereskedők kettős kötődése ugyanolyan sajátosság Szegeden, mint az iparűzőké. Amíg az iparosoknál a mezőgazdasághoz és kereskedelemhez kötődésről beszélhetünk, addig a kereskedelem esetében inkább fordított tendencia érvényesül, erősebb az ipar és mezőgazdaság kereskedelemhez kötődése, mint fordítva. Vagyis az első évtizedeket leszámítva a módos gazdálkodók és iparosok szívesen fognak kereskedelmi vállalkozásokba, a kereskedők mezőgazdaságba fektetett tőkéje ezzel ellentétben csökken, az iparba pedig csak a reformkori „gyáralapítások" idején fektetnek tőkét.

A kereskedelmi ágazat iránt megnyilvánuló vonzalmat jól szemléltetik a a táblázat adatai, amelyek a XIX. század eleji fejlődést mutatják be 1806-tól45 1845-ig.46 A kereskedelemben érdekeltek számának gyors növekedése és differenciálódása vezette a tanácsot arra, hogy 1842-től már 10 osztálykategóriát állítson fel a becsült évi jövedelem alapján.

Ha az összes kereskedéssel foglalkozók számát nézzük, akkor az 1728 és 1828 közötti 100 évben 8-szorosára, 1844-re pedig 32-szeresére nőtt a kereskedők száma. Hiba lenne viszont ezzel a létszámmal dolgozni, mivel az utolsó kategóriák lényegében a kofák számát jelölik — ők a legnépesebbek —, ezek levonásával jutunk a helyes arányokhoz. 1828-ban van csupán kivétel, mivel a 99 fő 6. osztályú kereskedőből csupán 27 neve mellett szerepel a propola megjelölés. Ez a számbavétel volt az egyedüli, amikor az összeírok szelektáltak. Ennek oka, hogy a tanácsot a korábbi gyakorlata miatt elmarasztalás érte, miszerint a kereskedők közé a kofákat is felvette. Ez a korholó levél a későbbi adatfelvételeket nem befolyásolta, hiszen a városnak jelentős bevétele volt a nagyszámú kofa minimális adójából is. Ezért feltételezhetően minden üzletelő személyt igyekeztek ezen a címen adóztatni. A másik jellegzetessége az adókivetési ívekben szereplő adatoknak, hogy azokban a kereskedést folytató iparűzők is szerepelnek, továbbá — ez jelentéktelen létszámeltérést jelent —, hogy voltak olyan személyek, akik kereskedőként és kalmárként is adóztak. Ilyen volt pl. Zseravitz(a) János, aki elsősorban borral, fával kereskedett, mellesleg gyáros is, és jól menő üzletet tartott fenn a Palánkban. Amikor 1848-ban, a szerbellenes hangulat idején üzletét feldúlták, 100 ezer Ft-ra becsülte a tanács a kárt.47 1839/40-ben 1. osztályú kereskedőként és 2. osztályú kalmárként adózott.49 Részletesebb adatok hiányában az utolsó számsorok (kofák száma 1828-ban 27 fő) levonásával kapott adatsorokat vizsgálva logikus számsort kapunk. így is mintegy 15-szörösére emelkedett 1728 és 1844 között a kereskedők száma. 1806 és 1844 között pedig a gyarapodás 2,6-szeres volt. Ezek az arányok meg is felelnek lényegében a valós helyzetnek, bizonyítják a kereskedelem önmagához képest más ágazatoknál dinamikusabb fejlődését. Érdemes a kereskedelem gazdasági súlyát is vizsgálni, amit két tényező is mutat egyszerre, az egyik az osztályokra kivetett adótételek állandó emelkedése, a másik pedig a kereskedés után fizetett adóösszeg viszonya a város összbevételeihez. {394}

A krajcárok átszámításánál kerekítettük az összegeket.

{396} Az adatokból egyértelműen következik az adóztatott kereskedők differenciálódása. A város nem is annyira az adóösszeg növelését, hanem az adózás progresszív voltát igyekezett érvényesíteni, bár a kivetési elvekben ez nem volt következetes. A kimutatásból nyert adatsorok számunkra a következő összefüggésben válnak érdekessé.

Az adatokból világosan kitűnik a kofák nélkül vett kereskedők számának százalékos gyarapodása az adóztatott személyekhez képest, ugyanakkor a kofák adóival együtt szinte hasonló arányban következik be a kereskedelem adóztatásából befolyó városi jövedelem csökkenése. A fordulat lényegében az 1830-as években indul el, és az 1842/43-ban bevezetett új adókulcsokkal nyer hitelesítést. Szembetűnő jelenség az is, hogy az iparosok adózási fölénye a XVIII. században még egyértelmű volt. Még 1806-ban is közel 2%-kal magasabb a részesedésük a városi terhekből, mint a kereskedőké, 1839/40-től azonban látványos fordulat következik be: az iparűzők számának szintén gyors gyarapodása ellenére, vagy talán éppen ezzel összefüggésben nyilvánult meg az ipar iránt is nagyobb érdeklődés. A város ipartámogató politikájáról korábban már szóltunk. Természetesen az adózási arányok így kapott mutatói nem fejezik ki a valóságot, mivel a kereskedők többsége más adózás alá eső javakkal is rendelkezett, vízimalommal, {397} pálinkafőzővel, állatállománnyal, mezőgazdasági ingatlannal stb. Az utóbbiakra kivetett adó összege gyakran többszörösen felülmúlja a kereskedelmi haszon adóját. A város árendátorai is zömmel soraikból kerültek ki. Az ő kezükben volt a hajók elsöprő többsége, amelyek a legnagyobb hasznot hozták. A városvezetés ösztönző politikája révén azonban a hajók nem estek adó alá Szegeden. Számításaink szerint 1839-ben a város legvagyonosabb (legtöbb adót fizető) 50 kereskedője fizette be a város adóbevételeinek negyedrészét.50 Mindez azt jelenti, hogy a kereskedők gazdasági súlya az 1830—1840-es években rendkívül megnőtt, vezető helyre kerültek.

A városi kereskedelem fellendülése a rác kereskedők hegemóniája jegyében indult el. Az ő megerősödésüket a kamarai vezetés évtizedei tették lehetővé. A soraikba később betelepülők kiterjedt balkáni kapcsolataikat fenntartva, tovább erősítették ezt a réteget. A kamarai igazgatás alatt, de később is, az állandó helyőrség és a német polgári adminisztráció igényeit kielégítve számos német kereskedő is letelepedett a városban. Velük szemben lépésről lépésre csökkent az itt élő görög és örmény kereskedők száma, szerepe. 1728-ban még négy görög és egy örmény kereskedőt írtak össze, de a későbbiek során már alig van adat jelenlétükre.

Az „idegen" kereskedők elsősorban a török birodalommal, a Balkánnal tudtak jobb kapcsolatokat teremteni, illetve a Felvidékről, német—osztrák területekről hozták áruikat (kelmét, vasárut, színes fémet stb.), amire a városnak szüksége volt. Szeged elsősorban a XVIII. század elején még csupán szarvasmarhát tudott cserébe kínálni. A szarvasmarha-kereskedelemben vett részt a rác és német kereskedők mellett az „őslakosság" módosabb rétege is. Belőlük együttesen alakult ki egy vezető kereskedőréteg a század végére. A réteg legmódosabb elemei a görögkeletiek közül kerültek ki. Gazdasági súlyukat az 1792-es adókivetéssel kapcsolatos összeírás jól tükrözi.51 A 153 görögkeleti vallású kereskedő évi együttes adója 1194 Ft volt. Közülük 119 a Palánkban, 27 a Felsővárosban élt. A Felsővárosban kiemelkedett az Arady család:

A Palánkban a legmódosabbak a következők voltak:

{398} A második osztályba soroltak közül kiemelkedik Jusztó Paulovics 22 Ft 27 krajcáros adótételével. A legmódosabb görögkeleti kereskedők közül kerültek ki a kocsmák árendátorai is. A kereskedésnek szinte minden lehetséges ágazatával foglalkoztak (gabona, bor, szarvasmarha, dohány stb.). Bélán Péter a legnagyobb tételben szállító borkereskedő, mellette ott van Dosics, Arady György, Csavargó Péter és mások, de német és magyar kereskedők is. Bellán Árkádi(us) Úr a dohánykereskedelemben tüntette ki magát. Még szenátori megbízatását is csak „ra-gasztmánynak" tartotta.52 Nem csupán ő, hanem Arady János, Arady Bazilius, Bélán Péter, Dosics György (dominusok) is tagjai voltak a belső tanácsnak. Ez azt jelenti, hogy a politikai befolyásuk is gazdasági súlyuknak megfelelő volt a városban.

A rác kereskedők hegemóniája a XIX. század elejéig tartott, ekkor egy látványos korszakváltás következett be, helyüket zömmel magyar és zsidó kereskedők veszik át. A század negyvenes éveire a fentebbi nevek szinte mindegyike eltűnik a kereskedők listájáról. A fogalommá vált kereskedő nevek közül Csavargó Péter özvegye 1839/40-ben már jelentéktelen adótétellel szerepel. Bellán Arká-diust kirabolják rejtélyes körülmények között.53 Mintegy jelképezve is egy nagy vezető réteg letűnését, az egykor legmódosabb szegedi kereskedő családot, a Dosicsot már árverezik 1843-ban.54

A rác kereskedők hanyatlásainak okai közé sorolhatjuk az állatkereskedelem visszaesését és a gabona térhódítását a napóleoni háborúk idején. Az utóbbiban előnyre tettek szert a nagy számban megjelenő dunai hajósok, majd a szegedi hajóépítés fellendülésével a superek közül kiemelkedő szegedi hajósgazdák. Nem kedvezett számukra a dohánykereskedelem monopolizálása, mivel ezen a területen a kamarával korábban is kapcsolatban álló zsidó kereskedők jutottak előnyhöz. A hajóépítésbe fektetett tőke meghozta a kamatát elsősorban azzal, hogy szabaddá vált a sószállítás. Mindezek azért nem kedveztek a rác kereskedőknek, mert tőkéjüket hagyományosan a mezőgazdaságba, ingatlanszerzésbe, marhaállományba fektették. Háttérbe szorulásuk során pedig nem tudtak váltani, hanem éppen a stabilitás érdekében még erőteljesebben fordultak a mezőgazdaság felé. Csupán azok tudtak a város legmódosabb rétegében maradni, akik {399} át tudtak váltani a szarvasmarháról a juhtenyésztésre. Közülük az 1839/40-es évben az első 15 adózó közt már csupán két szerb hangzású név szerepel: Arzeno-vics Tamás (6. helyen) és Ns. Adamovics Ferenc (7.), az előbbinek 2500, az utóbbinak 3000 juha van.

Párhuzamos jelenségként szólni kell az addig a környező mezővárosokban izmosodó és a szegedi vásárokra bejáró zsidó kereskedőréteg fokozatos előtérbe kerüléséről II. József türelmi rendelete után. Nem véletlen, hogy legádázabb ellenfélre éppen a rác kereskedőkben találtak. A folyamatosan betelepülő zsidó kereskedők két csoportja különíthető el. Az egyik a már évtizedek óta a környező településeken élő, kenyerüket zömmel Szegeden a vásárokon kereső kereskedők (felvásárlók, házalók), ezek zöme kevés tőkével rendelkezik. A másik — az előbbiek tőkeerős kis csoportját is beleértve — a távolabbi helységekből érkező gazdag vállalkozóké. Az utóbbiak zöme megtelepszik a városban, kivéve néhány országos vállalkozót, mint Weisz Bernát, Levy Mátyás, ők Pesten folytatják vállalkozásaikat. 1789-ben érkezik Szegedre Wodianer Fülöp családjával Veprovácról (Bács-Bodrog), fiai már Pestre költöznek, közülük különösen Sámuel játszik vezető szerepet a város kereskedelmi életében. A betelepülők közül a Spitzer, Deutsch, Polyák (Pollák), Auslánder, Kohn, Ráth, Schvartzenfeld, Lichtenberger családok képviselői hamarosan a város leggazdagabb kereskedői sorába emelkednek. Elsősorban a gyapjú, termény, dohány felvásárlásban jutottak döntő szerephez. Mindannyian jelentős tőkével érkeznek, zömük hajóval is rendelkezik vagy vásárol. A helyi „benszülött" — elsősorban rác — kereskedőknek nem az előbbiekkel van problémájuk, hanem a zsidó kereskedők alsóbb rétegében látták a veszélyt. 1792-ben 28 zsidó kereskedőt tartottak nyilván a városban, közöttük 6 első, 10 második, 12 harmadik osztályút. 1795-ben a helyi, elsősorban rác kereskedők panasza az alsóbb kategóriák ellen irányult. A zsidó házalók elleni panaszok ekkor országosak voltak, a szegediek is kérték a tanácsot, hogy a zsidókat tiltsa el a piaci árulástól, a nem helybelieket pedig a házalástól. A tanács ebben az esetben elutasította a szerb kereskedők panaszát.55 A további küzdelem váltakozó eredménnyel folyt. 1817-ben a tanács a helyi kereskedők ismételt nyomására határozatot hozott, hogy a helybeli kereskedők 100 Ft, az idegenek pedig csak 300 Ft taksa lefizetése ellenében nyithatnak üzletet, kereskedhetnek matériákkal, metszett portékákkal (kalmárok), viszont a termények, dohány, gyapjú esetében elutasította a taksához kötést.56 Ezzel gyakorlatilag egyenesen a konjunkturális kereskedelmi ágazatok felé terelte a zsidó kereskedőket.57 1819-ben a tanács már a kocsmák és más városi javak bérletére is feljogosította a zsidókat. {400} Közben a másik fél nyomását sem kerülhette el a tanács, különösen a konzervatívabb céhes iparosok befolyása alatt álló külső tanács és a választott község igyekezett a zsidókkal szemben akaratát érvényesíteni.58 Ezért 1821-ben eltiltották a zsidókat a hetivásárokon történő árusítástól az élelmiszerek kivételével. Válaszként azok az újszegedi piacokat látogatták, míg onnan is kitiltatta őket a konkurrencia. Ez a küzdelem végül azzal végződött, hogy a tanács 1823-ban megengedte a zsidók hetipiaci árusítását.59 Végül az 1840-es XXIX. törvénycikk biztosította a zsidók szabad iparűzését és kereskedését.

1839/40-ben már a város 14 első osztályú kereskedőjéből 7 a zsidók közül kerül ki, számosan viszont még igen alacsony adótételekkel szerepelnek az adókönyvben. Ennek fő oka, hogy egyéb ingó és ingatlan vagyonnal nem rendelkeznek, így tőkéjüket a kereskedelmi ágazatban kénytelenek forgatni. Nem véletlen, hogy az 1840-es évekre a termény-, dohány-, borkereskedés terén szinte kizárólagosan uralják a piacot.

Nem vezetett eredményre ugyanakkor 1821-ben a kalmárok szervezkedése sem. 1822-ben nyert díszes szabadalomlevelükkel akarták kiváltságaikat megvédeni. A testület vezetőségében Scháffer Ádám, Zseravitz János, Aigner Jakab, Damjánovics Tódor, Frum Mátyás, Szávics István, Tóth János, Krebsz Mihály, Lausevics Gábor, Herrl József és Kiss Dávid voltak.60 Artikulusokba foglalták előjogaikat, melyek szerint a kalmárok körébe tartozó árucikkel csak ők kereskedhetnek. A tanács adhat engedélyt másoknak is bolt létesítésére, de azok csak „holmi apróságokkal való zsibvásáros kereskedést folytathatnak".61 Ez a céhes szervezkedés már megkésett, nem tudta feltartóztatni a magának utat törő szabad kereskedést. Egyébként ez az első említése, hogy a szegedi kereskedők céhbe szerveződtek volna, legalábbis ennek nincs fellelt forrása. Egyedül Jenőfi Éva kutatása, inkább meggyőződése mond ennek ellent. „Reizner egyáltalán nem említi, de határozottan állíthatjuk — írja —, hogy Szegeden a kereskedők is céhszervezetbe egyesülve éltek."62

A kereskedőréteg összetételében, gazdasági súlyának növekedésében végbement változásokat, a XIX. század közepére, jól szemléltetik az 1839/40-es adatok. Az alábbi összesítésben az első 50 adózót mutatjuk be. Azért választottuk az 50-et, mert ebben a keretben helyezkednek el az első osztályba sorolt kereskedők (őket emeltük ki). Az adatsor módot ad arra, hogy egyrészt az 1. osztályba soroltak, másrészt vagyoni helyzetüknél fogva az első 50 adózó közé tartozó kereskedők gazdasági súlyát összevessük más adózó polgárokéval.63 {401}

{404} Az adatokból a következtetések egész sora vonható le. Az első 25 adófizető között mindössze 7 akad, aki kereskedelmi tevékenysége után nem adózik. Az utóbbiak teljes táborát is zömmel azok teszik ki, akik vízi- és szárazmalmokkal, jelentős városi árendátorsággal vagy tekintélyes juhnyájjal rendelkeznek. E javak birtoklása már nem a hagyományos paraszti gazdálkodást, hanem a paraszti polgárosodást fejezi ki. Ugyanez mondható el a kereskedők egyéb javairól is. Már nem a göbölycsordák, hanem a juhnyájak, malmok, olajsatuk jelentik a kiegészítő tételeket. Jellemzően az első 50 adózó birtokában levő rideg marhák száma említésre sem érdemes, csupán teheneik szaporulatáról van szó. Ez a kép — fogyó tételekben — jellemző ekkor az egész város módos paraszti gazdaságaira, az utóbbiak száma több százra tehető. Ebben az évben vetettek ki korszakunkban a legtöbb juh (94 904 db) után adót. A juhok száma ennél csak több lehetett, hiszen a kisebb gazdaságokban tízes nagyságrendre, nagyobbaknál meg a százasra kerekítettek. Nem valószínű az sem, hogy pl. Bába Ferencnek pontosan 4000 juha volt, vagy ifj.Götz Jánosnak pont 1000 lett volna stb. Még a szolgálatukban álló juhászoknál is általában kerek számokat adnak (30, 40 db stb.). Nem tévedhetünk sokat, ha a város juhállományát a tárgyalt évben 100 ezerre tesszük. Ebből az állományból 20 074 volt a város első 26 kereskedője kezén, és az első 50 adózó birtokában összesen 32 979 db. Ez a számbavett állomány 34,7%-a, ami sejteti, hogy a hiányzó mennyiség (a nagyobb hányad) kisebb gazdaságok százaiban helyezkedett el. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy családi kereteket figyelembe véve ennek a rétegnek az állománya lényegesen nagyobb volt. Példaként említhető Veszelka Ferenc a Rókusvárosban, aki 900 db juh után adózik, de a házában lakó zsellér fiai is adóznak külön-külön 450—450 db után. Az azonos szám is mutatja, hogy friss örökség kiadásáról van szó. A listán szereplő nevek közül, ahol a juh utáni adózás hiányzik, a családi szervezetben biztosan fellelhető. Még az 50. helyre került Süveg Mihály esetében is (aki egyébként juhászból lett módos gazda). A vele egy házban élő zsellér fiai egyenként 180, a három fiú együtt 540 juh után fizet adót. A legtöbb juhtartó kereskedő házában mint külön adózók szerepelnek a zsellérsorsú juhászok. Vannak a juhtartók között is zsellérek, mint a 27. helyre sorolt Biehbauer Mihály, ráadásul hazátlan zsellér, de külön juhászt tart, akinek magának is van 30 juha.

A táblázat adatai kiválóan mutatják a kereskedők gazdasági erejét. A 14 első osztályú kereskedő együttes adója 2765 Ft, az egy főre jutó átlag 230 Ft. A listán szereplő első 14 kereskedő együttes adója 4868 Ft, egy főre jutó átlag {405} 406 Ft, míg a kereskedelem után nem adózók első 14 képviselőjének együttes adója 2718 Ft, egy főre jut 226 Ft. Az első 50 adózóból a kereskedők esetében egy főre jut 234 Ft, a nem kereskedőknél pedig 133 Ft. Annak a megemlítése sem mellékes, hogy az itt feltüntetett 26 kereskedő fizette a város összes adóbevételeinek 42%-át.64 Mindezek az adatok együttesen mutatják, hogy az 1830-as években a kereskedők váltak a város első számú gazdasági tényezőivé, gazdasági megerősödésük az 1840-es években tovább folytatódott, amit vagyonbeli gyarapodásuk — erről később — és megnövekvő vállalkozó kedvük egyaránt mutat.

Feltétlen tanulságos a kereskedők városrészenkénti megoszlása is. A bemutatott kereskedők közül egyetlen alsóvárosi akad, a 41. helyre rangsorolt öreg Róka József, ő is csupán magas városi árendjának összege miatt került fel a listára. Megmaradt a Palánk vezető helye, de az erősen polgárosodó Felsőváros és Rókus már alig marad el mögötte. Önmagáért beszél, hogy a második és harmadik legtöbb adót fizető polgár a Felsővárosban él. Ott él az első osztályba sorolt kereskedők közül is három, de találunk ilyet Rókuson is.

3. A VÁROS KERESKEDELMI FORGALMA SÓFORGALOM

A hagyományos marosi sószállítások szükségessé tették a folyó medrének rendben tartását, ami viszont más áruk Szeged felé szállításának lehetőségét is javította. A só mellett elsősorban faáru érkezett a városba, amely legnagyobb részt a lippai gyűjtőhelyről indult. A marosi faszállítmányok célállomása nem csupán Szeged volt, hanem a tőle délre fekvő Tisza-parti és víziúton megközelíthető települések százai, egészen Belgrádig. Ez utóbbi forgalom a legkevéssé érintette a várost, mivel a fa tutajon érkezett, és vagy a megrendelő vagy a lippai tutajosok szállították. Szegeden maradt viszont, és itt került feldolgozásra, a só alatt érkező szintén nem lebecsülendő faanyagmennyiség. A sószállítás irányítása az Udvari Kamara kezén volt. A Szegeden felállított Sóhivatal bonyolította le a szállítást. A felsővárosi részen kiépített sópajtákban gyűjtötték össze az érkező szállítmányokat, majd távolabbi gyűjtőállomásokra irányították vagy egyenesen a célállomásokra. A XVIII. században a szállítás is a kamara kezében volt. Kamarai hajók szállítottak, és erre a célra külön hajóparkot, hajóépítő, karbantartó műhelyt hoztak létre a városban. A kamarai hajópark felszámolására 1824—1825-ben került sor. 1824-ben 7, 1825-ben 2 tölgyfa hajót értékesített a helyi sóhivatal.65 {406}

A hajók teherbíró képessége 4500 és 9000 bécsi mázsa (56 kg) közt volt. Zömüket minden bizonnyal Zsótér János szegedi hajósgazda vásárolta meg.66 Ezután megnyílt a sószállítás lehetősége a magánhajósok számára. Az első évtizedben a kamara rendszeresen árverésen bocsátotta áruba a szállítás lehetőségét, vagy a korábbi árakon hirdette meg a szállítást. Az 1840-es évekre ez a formaság is megszűnt, és a teljesen szabad szállítás valósult meg, vagyis éppen az arra járó, a készleteket ismerő hajósok vitték a szállítmányt a megjelölt célállomásokra. A hajósok számára a kincstári sószállítás az egyik legjövedelmezőbb vállalkozás volt. Ezt bizonyítja, hogy ebben jelentős súllyal vettek részt komáromi hajósok is, akik üres hajóval érkeztek Szegedre vagy az egyre nagyobb szerephez jutó szolnoki gyűjtőhelyre egy-egy rakomány sóért. A hajósok illetőségi helye a legkevesebb esetben egyezett csak a szállítmány célállomásával.

A sószállítás felszabadítása és a szállítandó mennyiség állandó növekedése egyik ösztönzője volt a szegedi hajózás fellendülésének is. A szolnoki lerakóhely forgalmának növekedése nem korlátozta Szeged szerepét, hiszen a Szegedre érkező só mennyisége is párhuzamosan nőtt. Ezt jól mutatják az 1840-es évek adatai. A Szegedről és Szolnokról elszállított só mennyisége a következőképpen alakult bécsi mázsában 1844 és 1847 között:67

A fentiek jól mutatják a forgalom állandó növekedését, és azt, hogy épp a korszak utolsó évére vált a szolnoki lerakóhely forgalma meghatározóvá. Természetesen az adatok csupán a vízi úton elszállított mennyiséget mutatják. Ezekre az évekre a szekéren szállított mennyiség ezt a tételt már semmiképpen sem érte el. Számunkra a mennyiségek pontos kimutatásánál fontosabb annak a vizsgálata, hogy a szegedi hajósok milyen arányban részesedtek a szállításból. A kimutatáshoz az utolsó két legforgalmasabb év adatait vettük figyelembe. A Szegedről elszállított só mennyisége (mázsában) a következőképpen oszlott meg a helyi és idegen hajósok között: {407}

A kimutatás alapján a Szegedről elszállított só mennyiségének a két év átlagában a szegedi hajósok alig több mint 50%-át vitték. Szegedről a szállítás a Dunaföldvártól délre eső településekre irányult. Ezek közül Bajára kizárólag bajai hajósok fuvaroztak. Néhány könnyen megközelíthető település, mint Mohács, Pancsova, Zimony kivételével a szegediek a hajózási lehetőségek miatt csak kisebb hajókkal elérhető helyekre pl. Becskerekre vagy a szávai Mitrovicára, Brod-ba, Zsupányba stb. szállítottak. (5. grafikai melléklet.) Ez azt jelentette, hogy legalább kétszeres volt a forgalomban részt vett hajóik száma. A szegediek részesedésének visszaesése 1847-ben csak látszólagos, mivel ezzel szemben növelték szerepüket a Szolnokról vitt só szállításában. A kifizetődő szállítás a szolnoki volt, mivel nagy hajóval lehetett nagy tételben szállítani Győrbe vagy Pestre. Szolnokról a szállítmányok ide és kisebb mennyiségben Komáromba, illetve Pozsonyba irányultak. A magyarországi hajósok csak Győrig vihettek sót, és innen tovább már csak bécsi, illetve a szállítás jogával felruházott cég szállíthatott. A sót Szolnokról Pozsonyba kizárólagosan báró Sina György bécsi bankár, nagykereskedő hajói vitték. A sófuvarozás úgy tűnik neki is megérte.68 Saját hajón más {408} terményt nem is szállított Szegedről sem. A Szolnokról elhordott só mennyisége a következőképpen alakult a célállomás és fuvarozók szerint:

Nem érdektelen a szállító hajók illetőségi hely szerinti megoszlásának vizsgálata sem. Ezúttal a kivetítést a szegedi és szolnoki lerakóhelyről elvitt mennyiség arányában végezzük.

Ebben a bontásban jól szemléltethető, hogy a szegedi hajósok részesedtek legnagyobb hányaddal a forgalomból. Két év alatt a szállítmányok 34%-át ők továbbították, míg a komáromiak 18,5%-kal részesedtek, a horvátországi hajósok pedig 7,3%-kal. Ezzel együtt a só többségét a dunai hajósok vitték tovább. {409} Érdekessegnek számít, hogy a Tisza menti hajósok a szegedieken kívül nem tudtak szerepet játszani a szállításban. Mindössze egy-egy temesvári és adai hajós szerepel még egy-egy fuvarral. A szállítmányok oroszlánrészén a nagyobb hajózási vállalkozók osztozkodtak. Az első tíz nagyobb tételben fuvarozó között négy szegedi, három komáromi és egy-egy bécsi, bajai, újvidéki hajós akad.

Zsótér János vejével, Ábrahám Józseffel együtt fuvarozta el a szegedi és szolnoki lerakat sójának közel ötödrészét. Ez Zsótér hajóparkjának ismeretében nem meglepő, annál inkább az, hogy a második számú szegedi hajósgazda, Kopasz József nem tudott súlyának megfelelően részesedni a sóforgalomból. Vele ellentétben Hódy Antal, aki kevés hajóval rendelkezett, előkelő helyre került, kiszorítva a tízből idősebb és ifjabb Zsótér Ferencet és más nagyobb helyi hajósgazdákat. {410}

AZ ÁLLATKERESKEDELEM FORGALMA

A legrégibb időktől kimutatható sókereskedelem mellett — időrendet tartva — a szarvasmarha-kereskedelemről kell elsősorban szólni. A szegediek által értékesített állatlétszám és a város kereskedőinek részesedése az átmenő marhakereskedelemből ma már kimutathatatlan. Néhány forrás segítségével csupán körvonalazhatók, sejthetők az arányok és méretek. A marhakereskedelem elsősorban a XVIII. században virágzott. Mint az állattenyésztésről írott fejezetben láttuk, a módos cívisek szívesen fektették pénzüket állatállományba. A rideg marhák feljavítása, a göbölytartás jelentette a fő jövedelemszerzést. A szegediek elhajtották marháikat a távoli települések vásáraira, és távoli országrészek kereskedői keresték meg a szegedi vásárokat. A város vonzáskörzetéről, kiterjedt piaci kapcsolatairól a mészárosok számadásai, a piacbírói jelentések tudósítanak. Nagy mennyiségben hajtottak a szegedi piacokra-vásárokra állatokat a környező megyékből (Csongrád, Csanád, Bács-Bodrog, Torontál, Békés, Pest), kisebb tételben a távolabbi törvényhatóságokból és a kiváltságos területekről (Temes, Arad, Krassó, Bihar megyék, Kiskunság). A városok közül a szegediek legfőbb piachelyei közé Hódmezővásárhely, Makó, Szabadka és Pest tartozott. Ezek mellett kiterjedt kapcsolatok fűzték a várost Kikindához, Nagybecskerekhez, Kecskeméthez, Becséhez és más városokhoz.69 A vásárok forgalma évszakonként és évenként is jelentős eltéréseket mutat. 1789-ben a váci Gál-napi vásáron csupán négy szegedi polgár 120 ökröt értékesített.70 Ugyanakkor 1793-ban a „Városi Comissió-nak" bejelentett adásvételek száma mindössze 262 db volt. A fennmaradt jegyzék 1792 októberétől 1793 áprilisáig tünteti fel az adatokat, amelybe az András-napi vásár is beleesett.71 A forrás értéke nem elsősorban a mennyiségi tényezőben, hanem a vásárlók és eladók illetőségi helyének feltüntetésében van. Az érintett időszakban gazdát cserélt 78 ökör, 46 tehén, 19 tinó, 13 db csak szarvasmarha megjelöléssel, 1 borjú és 105 ló.

Az 1 db-nál többet eladók és vevők illetőségi helyük szerint a következőképpen oszlottak meg: {411}

Az eladók közül további 23, a vásárlók között pedig 25 érkezett más illetőségi helyro'l. Az 1773-as adat szerint csak júliusban — valószínűleg az Ignác-napi vásáron — 2780 db ökröt értékesítettek. A megadott értékesítési árakból kiindulva ez 133 408 Ft forgalmat jelentett. Ez még kiegészült a tehenek, borjúk és lovak vásári forgalmával.72 A legjobb ökrök ára 100—110 Ft volt páronként. Vajdics Gájó kikindiai lakos 1791-ben 64 db ökröt adott el Arzenovics Tamás szegedi kereskedőnek párját 135 Ft-jával és 64 tehenet páronként 65 Ft-ért.73 (Az 1773-as adatok szerint akkor a tehén párja 50—60 Ft-ba került.) Ugyanakkor Arzenovics 152 tehenet is vásárolt a kikindai vásáron 2 ráadással, párját 70 Ft-ért Csoknyai Simon becskereki lakostól. Arzenovics, aki az 1828-as összeírásban is 4. osztályú kereskedőként szerepelt, egyúttal mészárszék bérlője is volt. Az 1839/40-es adófőkönyv adatai szerint ezért 132 Ft évi árendát fizetett. Az ott feltüntetett adatai mutatják, hogy 40 ökör és 39 tehén volt tulajdonában 2500 juh mellett. Mindez arra utal, hogy maga is jelentős számban nevelt állatokat vágás céljára. Ennyi tehén után rajta kívül senki sem adózott ekkor.74

Mint Arzenovics példája is mutatja, a mészárosok voltak a legnagyobb vásárlók. A vágómarhát legtöbbször vidéken igyekeztek olcsón beszerezni, vagy sovány állatot vásároltak, és a legelőkön felajavítva vágták le azokat. A mészáros társulat 1790/91-bői fennmaradt kimutatása betekintést enged az általuk vásárolt állatok mennyiségébe, {412} és jelöli a vásárlás helyét is. Számadásaik szerint a kérdéses évben 756 ökröt, 780 tehenet, 61 borjút, 1287 bárányt, 386 juhot vásároltak fel, és az egészért 63 007 Ft-ot fizettek.75 Nagyobb tételekkel a következő települések szerepelnek :

Az eladók személyét illetően olyan bejegyzések szerepelnek, mint „Domokos örménytől" 210 db vagy „Dánieltől" 36 db stb. A bárányok, juhok, borjúk zömét a helybeli piacokon vették meg. Az ökrök párját 126 és 94 Ft, a tehenekét 40 és 70 Ft közötti áron vásárolták. A jelzett vásárlásból a mészárosok — számadataik szerint — 4393 mázsa 32 font húst mértek ki, ami azt jelenti, hogy hetente 4731 kg-ot értékesítettek. Ez — durván 20 ezer lakossal számolva — azt mutatja, hogy 23 dkg hús (székhús) jutott egy lakosra hetenként. Ez is azt jelzi, hogy a húsfogyasztás alacsony volt a városban, és az önellátó paraszti gazdaságok nem igényelték a székhúst. Természetesen a húsforgalom ennél nagyobb volt, hiszen a zugvágók sokasága is értékesített, továbbá a juh, sertés, de főként a baromfi és a hal fogyasztása növelte ezt a tételt.

A mészárosok vásárlásai csak töredékét jelentik a város állatkereskedelmi forgalmának, különösen XIX. századi adatok hiányoznak. Palugyai Imre 1840-es évekre vonatkoztatható adatai szerint a város forgalma 40 ezer db sertés és 20 ezer db szarvasmarha volt évente.76 A város piackörzetének megrajzolásához viszont elégséges alapot nyújtanak a mészárosok sorozatos jegyzékei.77 Az 1807— 1810-es jegyzékek is lényegében a korábbi helységneveket tartalmazzák. Ezek alapján a város állatkereskedelem szempontjából fontos körzetét az Arad—Gyula Orosháza— Csongrád—Kecskemét— Kiskunhalam—Szabadka— Pancsova —Ver-sec—Temesvár képzeletbeli körív jelzi. Ennek érdekessége, hogy az igen intenzív vásárlási helyek, mint Gyula, ennek a körzetnek a legtávolabbi pontjaira esnek, ami feltételezi az illető település további piackörzetének a szerepét is. A másik {413} jellegzetessége ennek a körzetnek, hogy a Tiszántúlon a közeli Hódmezővásár-helytől északra fekvő települések alig játszanak szerepet, míg délfelé haladva a bánáti rész egészen Pancsováig igen nagy súllyal szerepel. (6. grafikai melléklet.) Ez a körzet, mint látni fogjuk, a Maros menti települések meghatározó szerepének azonossága mellett teljesen ellentétes irányú a gabonaforgalom régiójával. Ami kétségtelenül bizonyítható, hogy a város a sertés-szükségletét délről fedezte. Az 1842/43-as adókivetési ív szerint még mindössze 100 (!) sertés után róttak ki adót, de 1844/45-ben is csak 673 után, így érthetőek Palugyai adatai, hogy piaci, vásári forgalmuk elérte a 40 ezret. Bácska és Bánát gabonája a vízi szállítás fellendülésével sem játszott lényeges szerepet Szeged kereskedelmi életében, ezzel ellentétben érdekes módon ez a terület az állatkereskedelem tekintetében meghatározóvá vált.

6. grafikai melléklet. Szeged piacforgalma, állatkereskedelme

A BORKERESKEDELEM ÉS -FORGALOM

A bor és más szeszes italok forgalmazása kezdettől jelentős szerepet játszott a város kereskedelmi életében. Mint korábban láttuk, a hódoltság után szerémségi szőlők elvesztése, a városkörnyéki szőlőtelepítések fokozatos növelésére ösztökélte a város polgárait. A legtöbb mesterember és városi cívis törekedett arra, hogy szőlőbirtokot szerezzen, s borméréssel egészítse ki jövedelmét. Korszakunk egészét tekintve azonban a város határában termett bor nem fedezte a szükségletet, nem is beszélve a márkásabb borok utáni igényről. Ezért jelentős volt a behozatal. A város borbehozatala elsősorban Baranya, Pest környéke, Tokaj, Arad vidéke és továbbra is, ha kisebb mértékben is a Szerémség településeiről történt. A szállítások korábban döntően szekereken, majd később vízi úton történtek.

A bormérést a polgárok másra nem ruházhatták át, még a polgárház birtoklása sem jogosította a bérlőjét arra, hogy ott bort mérjen.78 1771-ben 69 polgári bormérés után szedett a város taksát. A polgárok 10%-a gyakorolta csupán a bormérési jogát. Közülük kerültek ki a városi kocsmák, továbbá a köröséri, madarásztói és kisteleki csárdák bérlői. 1771-ben 1442 Ft árendát fizettek.79 1791-ben 3149 volt a város bevétele. A vendéglők közül szállásigényeket csak az „Arany Sas" elégített ki, azonban nem tudni mi okból a város a másik hasonló létesítményt, a „Fekete Sas"-t 1807-ben árverésre bocsátotta és eladta. Az árverési hirdetmény ad lehetőséget, hogy berendezését megismerjük: „Ezen Vendégfogadó fekszik 1408 ölnyi Térségen, áll pedig a Kortsmáros 2 Szobáján, Konyháján, Kamaráján kívül egy nagy közönséges, és 4 különös Vendégszobákbul, 120 akóra való Pintzébül, 50 Lovakra való öt szakaszbéli Istállóbul, tágas Fészerbül, nagy kotsi szinbül; vagyon széles udvara, böőséges kuttya, hosszú széles kertye."1789-ben a város beszámolójában, melyet a nagyváradi kamarai adminisztrációhoz küldött, a következő városi kocsmákat nevezte meg: Fekete Sas, Arany Sas, Vásártéri Vendéglő, Városháza Vendéglő, Bolthajtás Vendéglő, Alsóvárosi Vendéglő, Cassamaten Vendéglő, Reitzenflatzer Vendéglő, Tabáner, Madarásztói, Köröséri, Szőregi, Szentiványi, Rabéi, Gyálai, Térvári és a Térvári Dohánykertész Vendéglők. Ezek mellett még négy bolti kocsmáról esik említés. Ezek évi árenda-összege ekkor már 6357 Ft volt.71

Legjobban a városházánál levő vendéglő jövedelmezett, hiszen itt voltak a piacok. Ezért 1791-ben Mártony Ferenc 550 Ft bérleti díjat fizetett. Ugyanő bérelte az Arany Sast is 401 Ft-ért. A kocsmabérlők közt ott voltak a neves szerb kereskedők, mint Bellán Arkádius, Csavargó Péter, Jovánovics Tódor, Deákovics Lázár, Adamovics Pál.82 Ugyanebben az évben az ún. „accis" szedésének jogát Szevics Emánuel szerezte meg a várostól 3 évre évi 3051 Ft összegért. Accisnak nevezték a külső határban termett bor és égett bor (pálinka) után szedett taksát. A bor akója után 10, a pálinka akóiért pedig 20 kr volt a taksa. Az accis alól mentesültek a város polgárai és a nemesek, ha az italt saját szükségletükre hozták a városba, és nem kívánták kimérni, áruba bocsátani. Az idegen nemesek és földesurak is szabadon vihették be saját termésüket. Eleinte mentes volt a taksa alól az a kereskedő is, aki csak átvitte áruját a városon, és „áruba nem eresztette".

Az évi bérleti díj 18 306 akó bor taksájának felelt meg. Tegyük fel, hogy az égetett bor volt a bérlő haszna, akkor annyi bort csak hivatalosan is behoztak a városba. Nem tévedhetünk sokat, ha ugyanennyit tételezünk fel a „saját szükségletre" bevitt borok esetében is. Ezt támasztják alá az ugyanebből az évből szármázó részadatok. {415} 1791. június 1-től november 10-ig az előző táblázatban szereplő mennyiséget hozták be akóban :83

A fentiekből levonva a tovább vitt bort és pálinkát, a taksa alá vetett tétel 7701 akó bor. Ha meggondoljuk, hogy a bornak legkevésbé ekkor volt szezonja, a mennyiség igen jelentős. Ehhez adódott a vízi úton érkezett szállítmány. Csak Bélán Péter egymaga 1200 akó bort és 400 akó pálinkát hozott. Összesen 1820 akó bor és 513 akó pálinka érkezéséről van adat. Az összes behozott mennyiség tehát az érintett évszakban 9521 akó bor és 3258 akó pálinka. A kapuknál behozott bor szállítói között megtalálhatók ismert borkereskedők, mint Bélán Péter vagy a kocsmák árendátorai, ami azt is jelenti, hogy ez a tétel nagyjából megfelel a kocsmák forgalmának. A fenti adatokkal tovább számolva — 1 akót kereken 54 liternek véve — hetente több mint 1 liter bor és 4 deci pálinka jutott minden szegedi lakosra csak a kocsmai kimérésből. Ha csupán a felnőtt férfi lakosságot vennénk alapul, még 5 ezer fővel számolva is 4 liter jut egy főre hetente, amihez a saját termés fogyasztása, a polgári borkimérések tételei, a sör literei járulnak. Mindezekkel együtt kell feltételezni, hogy a korabeli város férfilakossága megitta naponta a maga egy liter borát vagy ennek megfelelő más szeszes italát. Az akkori ivóvízhelyzetet ismerve ez nem is csoda.

A szőlőbirtok nagyon lényeges eleme, feltétele volt a jövedelmező bormérésnek. Ezért a város polgárai igyekeztek a város határán kívül birtokot szerezni, vagy — ürügyként — távoli szőlőtulajdont igazolni. 1787-ben Csanády Márton, Bugarinovics Vaszil, Nikolics Emánuel borkereskedők kérték az accis alóli felmentésüket, mondván, hogy Budán szőlőjük van, és saját boraikat hozzák be.84 Nyilván rendelkeztek azonban a polgárok valóságos távoli szőlőbirtokkal is. Ezt erősíti meg egy pestises időből való utasjegyzék, amelynek tanúsága szerint több szegedi polgár kért útlevelet Péterváradra szőlőművelés céljából.85 Tény, hogy az accis-bérlők állandóan visszatérő panaszai közt szerepelt, miszerint a polgárok az idegen helyekről hozott borok után nem akarnak adózni. A borkereskedést uraló rác kereskedők különösen előnyös helyzetben voltak Szentendrén, a Délvidéken, ahová rokoni és egyéb kapcsolataik is fűződtek. Kereskedelmi tevékenységük valószínűleg országosan is kiterjedt volt. Pandászy György 1758-ban készült végrendeletéből tudjuk, hogy egyebek mellett tokaji borral kereskedett, és Temesváron is tartott 10 hordó, valamint 39 butélia tokaji bort, az ottani rác püspök pedig adósa volt ugyancsak tokajiért 15 arannyal.86

A helyi forgalomban a szegedi kereskedők játszották a meghatározó szerepet. Az 179l-es jegyzék csupán néhány idegen kereskedőt említ kisebb tételekkel {416} Székesfehérvár, Buda, Kecskemét, Gyöngyös, Baja és Veszprém illetőségi helyekkel. A korszak végén azonban már jelentős tétellel szerepelnek a vízi úton Aradról érkező borok. A forgalmazók zöme is aradi.87 Ez annak a következménye is volt, hogy a XVIII. században a vörös volt a keresett borfajta, majd XIX. században előretört a fehér. 1782-ben a szekszárdi vörös bor akójáért 3—4 Ft-ot kértek, a pesti fehérért 3 forint körül, de a gyengébb szegedit 1 Ft 15 krajcárért mérték.88 1808-ban Kovács János polgár pincéjében 250 akó fehér bor állt, és értékét akónként 10 Ft-ra becsülték. A hegyvidéki óbor különösen nagy értéket képviselt. 1815-ben 1 akó vörös óbor ára 34 Ft 15 kr, a fehér óboré pedig 30 Ft volt.89

VÁSÁRI, PIACI ÉS BOLTI FORGALOM

A város és környéke elsősorban mezőgazdasági termékeket kínált a vásárokon és piacokon. A leggyakoribb áru hosszú időn át az élő állat volt. Ehhez járultak a gabona, a szemes termény és a „parasztipar" jellegzetes helyi produktumai, mint a szegedi szappan, tarhonya, szóda (sziksó), később paprika. Állandó piaci árucikkek voltak a bőrök, a zsír, faggyú, toll, gyapjú, a népi szövőipar termelte fonalak és a háziasszonyok által sütött kenyér. Természetesen jelentős súly-lyal szerepelt a piacokon a hal és haltermék. A szegedi vásári és piaci forgalomban komoly szerep jutott a helyi céhesiparnak is, amely elsősorban ruházati cikkeket kínált cserébe a paraszti lakosságnak. Jelentős volt azonban az edények forgalma is, hiszen az akkoriban a cserépedények használata — az egyszerű főzőedényektől a nagyobb tároló edényekig — meghatározó volt a háztartásokban. A „tserép-edények, ételbül álló jószágok, vasak, és kötélverő mesterségbeli készítmények" forgalmazását a város a „barom-vásár" napján is engedélyezte, egyebeket azonban csak a „gyalog-vásárokon."90

A fentiekből a „vasak" már zömmel külső iparosok és kereskedők közvetítésével jutottak a vásárokra. A távoli országrészekből származó vasáru mellett a Felvidék, Ausztria, Balkán közvetítésével kelmék, fűszerek, luxuscikkek is érkeztek a városba. Érdemes egy 1836-os András-napi vásárról szóló tudósításba betekinteni, amelyik a korabeli árviszonyokat tartalmazza. Számunkra az áruskála az érdekes.91 Az árakat váltópénzben közli a tudósítás. {417}

A felsorolásból kimaradtak az italok, ezt más jegyzékek bőven tartalmazzák, mint pl. az 1838-as Szent György-napi vásáré.92 Ekkor az „Ó-veresbor akója 20 Ft, az ó fehéré 16 Ft, az újboré 7 Ft, a gabona pálinkáé 24 Ft, szilva pálinkáé 28, törköly pálinkáé 20 Ft" volt. Szerepel még a jegyzéken a gesztenye, köménymag, fenyőmag is. A tudósításokból hiányzik a baromfi és kukorica, valamint a burgonya. Az utóbbiakból a helyi termelés még nem tett ekkor lehetővé nagyobb piaci forgalmat. Később a kukorica egyre jelentősebb szerepet játszik a helyi és átmenő kereskedelemben is.

A vásári forgalom összetételéről képet nyújtanak a város időnként kiadott vásári tarifái, amelyek a helypénzeket tartalmazzák. A következőkben a fenti 1836-as {418} vásári tudósításhoz legközelebb álló 1835-ös vásári tarifát ismertetjük. Benne ismét nem a kirótt taksák nagysága, hanem a kirovások tárgya az érdekesebb, mivel az mutatja meg, hogy a helyi vásárokon kik és milyen formában értékesítettek. A nyomtatott jegyzék a felsorolást tartalmazza, a díjtételek tintával szerepelnek. A szövegközi tintás bejegyzéseket zárójellel jelezzük.93

A vásári tarifa

A tarifákhoz tartozott még a karópénz, amit a hajók után szedtek, a nagyobb hajók taksája 20, a kisebbeké 15, a kishajóké, lápoké, talpaké, almás kasoké pedig 10 kr volt naponta. A fentebbi vásári tarifákat is naponként szedték. {419}

Mivel a szegediek nem fizettek, könnyű arra következtetni, hogy elsősorban milyen iparágak képviselői keresték meg vidékről a szegedi vásárokat. Valószínűleg a kiszabott tarifák nagysága jelzi az áruik nagyságrendjét is. Nyilván a legtöbbet fizető német szűcsök képviselték az elitet. Az is valószínűsíthető, hogy a nagyobb vidéki konkurrencia kizárását is szolgálta a tarifák megszabása, ami a vargák, gombkötők viszonylag magas helypénz összegéből következik. Az is feltűnő, hogy míg a „vidéki nagyobb portékájú kocsik" csak 30 kr-t, a tót szekerek 15-öt, a debreceniek 1 Ft 15-öt fizetnek. Vagy viszonzás ez a szegediek részéről, vagy a veszélyes konkurrencia csökkentését szolgálja. Természetesen a különbség a szállító alkalmatosság nagyságából is következhetett. A lista, miként a korábbi vásári tudósítás is, jelzi, hogy a balkáni kereskedelem visszaesel t erre az időszakra. A törökök rovata kitöltetlen maradt, nem szerepelnek benne görögök sem, ugyancsak kitöltetlen a piaci jegyzékben a „fűszerszámok" rovata.

A fentiekből pontosan nem világlik ki, hogy a zsidó sátorosok mit árultak, mennyire közvetítették a Balkánon át érkező árut a városba. A források szerint elsősorban a „rongy" (méteráru, kelme) volt fő profiljuk. A hídkinyitási napló bejegyzései szerint vízi úton, elsősorban a Maroson érkezett a „rongy". 1847-ben legnagyobb tételben Reinitz Samu makói kereskedő szállított, mintegy 1500 mázsát. Szállítottak aradiak is. (Kraus Simon, Hirsch Lázár stb.). Egyik bejegyzés szerint N. N. (a nevet nem mindig tüntették fel — F. J.), aradi cinöntő mester hozott Aradról 800 mázsa „rongyot". A szállítók közé tartozott Koppéi Adolf szegedi nagykereskedő, akinek boltja is volt. Egy 1846-os bejegyzés szerint Gottessmann ottani kereskedő a Bereg megyei Váriból szállított egy teljes hajóra való „rongyot".94 A zsidók rongyot szedtek, amit külföldre szállítottak a papírgyártáshoz jó áron, de mivel nincs nyoma, hogy ezt Szegedről továbbvitték volna, fel kell tételezni, hogy a kelmét is a „rongy" szóval jelölték.

A vásári sátrak kínálata nem sokkal térhetett el a boltokétól. 1792-ből rendelkezésre áll Fóta György felsővárosi boltjának árukészlete, amely akkor 2000 Ft értéket képviselt, ami azt jelenti, hogy a jólmenő üzletek sorába tartozott, mivel gyakori volt a 100—150 Ft áruértéket képviselő bolt is. Fóta üzletében 36 rőf posztó volt, nagyobb részben az átmeneti típushoz tartozó paja és rása. Tartott boltjában nem posztó gyapjúszövethez tartozó kamelet, párkány, zweidrot elnevezésű anyagokat is. A selyemszövetek közül a taft, a pamutszövetből a karton szerepelt a listán. A len- és kenderszövetek között különféle gyolcsok és dikta nevű anyag szerepelt. Az utóbbiak jelzik a posztó iránti kereslet csökkenését. A kender- és lenszövetek eredetére utal a „sléziai" és késmárki gyolcs, valamint a török patyolat. A mindenes üzlet további árukészlete is érdekes. A következő portékákat tartalmazta: különféle pántlikák, zsinórok, gombok, csipkék, cérnák, {420} tűk, fátylak, kendők, kötők, kártya, papír, kés, villa, kanál, kaszakő, tapló, pipa, keményítő, rizskása, timsó, cukor, só, gyömbér, kávé, füge, bors, babér, köménymag, mandula, büdöskő, gyanta, de volt itt sörét, fehér és vörös kréta, spongya, rozsólis, tobák, gyertya, ostor, skatulya, bocskor, kalap, süveg, háj és szalonna, terpentin meg üveg is.95 Ezekhez az árukhoz járultak még a vasból, vagy más fémből készített munkaeszközök, használati eszközök, szentképek, tükrök és egyéb vásári holmik.

Egy országos vásár pénzforgalmát nehéz lenne felbecsülni, rendelkezésre állnak viszont a vásárok városi bevételei. A város a vásári jövedelmeket ugyanis bérbe adta. 1793-ban a bérlemények és bérlők listája a bérleti díj feltüntetésével a következő volt:96

A bérleti díjak önmagukban jelzik, hogy igen magas városi forgalomról van szó. A sátrak bérleti díja 895 Ft volt. A napi taksa a korábban ismertetett vásári tarifa szerint átlag 2 Ft 20 kr volt, ami 384 napi sátorozási díjnak felelt meg. A vásárok időtartamát 1—1 hétnek véve, négy vásárral számolva, ez nagyjából vásáronként 14 sátor díjának felel meg. Mivel a taksa váltócédulában szerepel (ez 2,5-szer értéktelenebb, mint a pengő forint), ezért valójában átlag 34 sátorral számolhatunk vásáronként, s a 10—15%-os bérlői jövedelmet véve figyelembe, 38—40 sátor jut egy-egy vásárra. További következtetésre csupán a búzapiaci árenda összege ad lehetőséget, mivel a többi bevétel sok dologból tevődött össze. A búzapiaci helypénz minden zsák „szemes élet" után 2 kr volt, ez a 865 Ft-ot alapul véve évi 25 950 zsák gabonának, pengő forint értékben 64 875 zsáknak felel meg. A korabeli kisebb zsákokat feltételezve ez ugyanennyi bécsi mázsa évi forgalmat jelent, és a 10—15%-os bérlői haszonnal együtt sem beszélhetünk 75 ezer mázsás belső gabonapiaci forgalomnál többről. Ez a mennyiség a XVIII. {421} század végén igen figyelemreméltó. Piacnapokra bontva mintegy 717 mázsa gabona várta piacnaponként a vevőket. Később a konjunktúra idején ennek a mennyiségnek többszöröse cserél gazdát Szegeden.

A piacok és vásárok forgalmában fontos szerepet játszott a faáru. A fában szegény város és környéke jelentős igényt támasztott, amit a piac ki is tudott elégíteni.

A Tiszán és Maroson érkező fa már jobbára feldolgozva került a piacokra. Érkezett — tehát — feldolgozott faáru a Maroson is, később pedig a szolnoki lerakóhely felfejlődésével ott is megindult a fafeldolgozás. A szegedi vásárokra érkeztek idegen faszállítmányok is, ezt tükrözik a tarifák, amelyek egy szakasz fenyőfa, száz deszka, egy láp „kőrösfa" stb. rakományokat különböztetnek meg. Az értékes épület-, hajó- és malomépítéshez szükséges fát a Tiszán és Maroson hozták. Igen jelentős tételben érkezett a városba értéktelenebb fűzfa, kisebb mennyiségben nyár is. A fűzfát rendszeresen szállították a Csanádról és a Győrből visszatérő üres hajók délről, Apatinból és környékéről. Különösen Zseravitz János kalmár, nagykereskedő üzletelt szívesen fával. A Csanádról érkező szállítmányok gazdája szinte kizárólagosan ő volt. Az értéktelenebb faanyagot tüzelésre, mészégetéshez, valamint a tégla- és cserépgyártáshoz használták fel.

A GYAPJÚ- ÉS DOHÁNYFORGALOM

Mindkét ágazat jelentős szerepet játszott a város kereskedelmi életében. A gyapjút szárazföldi utakon szállították, a dohányt pedig elsősorban vízi úton, ebből következik, hogy az előbbi forgalmát ma már nem lehet meghatározni. A gyapjú iránti kereslet a XVIII. század 70-es éveitől fokozódik, ez lemérhető az adózás alá eső juhok számának rohamos növekedésével. 1750-ben 22 215, 1806-ban 63 949, 1828-ban 75 204, 1839/40-ben 94 904 volt az állomány. Ettől kezdve hanyatlás következik be: 1845-ben 55 168, 1847-ben 61 460 a juhok száma. Ez a létszám önmagában még nem alkalmas a gyapjúforgalom lemérésére, hiszen a város hagyományos juhtartó gazdaságai elsősorban a tejfeldolgozásra rendezkedtek be (túró, sajt, gomolya, vaj), s csak fokozatosan került előtérbe a gyapjú. A forgalmazásban, miként a dohány esetében is, a zsidó kereskedők játszottak meghatározó szerepet. A városba települők egy része, mint Wodianer Fülöp, jelentős tőkével és összeköttetéssel érkezik, és mindkét konjunkturális ágazatba bekapcsolódik. Fia Sámuel és veje, Basch József egyaránt jelentős szerepet játszanak a város és környékének dohány- és gyapjúfelvásárlásában. Basch József Szegeden marad, és báró Sina György egyik nagybani felvásárlója lesz. Wodianer Sámuel Pestre költözik, de a felvásárlási szférája Szeged és környéke marad. Ugyancsak Pestre költözött Levy Mátyás, aki tanítóként érkezett Szegedre {422} 1794-ben és Wodianer után a legnagyobb gyapjú- és dohánykereskedőként távozott.97 A legjelentősebb gyapjúkereskedők közt szerepelt még Pollák (Polyák) Simon, Auslánder Salamon, Schvartzenfeld Sámuel, a Deutsch testvérek, Lichtenberger Ábrahám, Schvajger Ábrahám. Raktározás céljára a várbeli kazamatákat bérelték ki a kincstártól. A dohánykereskedelem kezdeti szabadsága még a görögkeleti kereskedők fölényével indult a XVIII. század második felében. A környék dohányát összegyűjtve szállították Pestre és a Száván keresztül Károly várost (Felső-karlóca) érintve Fiumébe98. 1793-ban 40 hajó szállított egyenként 250 mázsát az utóbbi útvonalon. Kovács György és társainak a tanácshoz 1802-ben beadott panaszos leveléből kiderül, hogy ekkor 60 ezer mázsa volt a városon átmenő dohányforgalom. Ennek egy részét Dosics, Csavargó, Groschan, Pavilovics kereskedők saját hajóikon vitték a Száván át Fiúméba. A nagyobbik felét átadták a helyi királyi beváltó hivatalnak, az Appaltónak, vagy ahogy népiesen nevezték, az „Abaldá"-nak." A helybeli szerb kereskedők közül a dohánykereskedésben kitüntette még magát Deákovics Pál. A fenti csoporttal szemben azonban az Abalda fokozódó súlya miatt hamarosan fölénybe kerültek a zsidó kereskedők, akik megszerezték a felvásárlási jogot. Elsősorban Wodianer Sámuel, aki báró Sina Györggyel, a monarchia legnagyobb dohányértékesítőjének számított. A nyugati országok felé irányuló szállítmányok felvásárlása kizárólagosan báró Sina kezébe került. Az általa vásárolt dohányt a környező településekről Szegedre szállították be, majd hajón vitték a következő gyűjtőhelyre Tolnára. 1846-tól kezdve a szegedi dohány már egyenesen Hamburgba ment gőzhajón. Wodianer Sámuel és alvállalkozói több irányba is szállítottak. Ők elégítették ki a hazai szükségletet, és kisebb részben a déli szállításokat eszközölték Fiume irányába. Az 1840-es években már a német területek felé irányuló szállítás vált meghatározóvá. A következő oldalon található kimutatás jelzi a dohány útját.

A táblázat az 1846-os év adatait közli, és azt a dohánymennyiséget tartalmazza, melyet vízi úton vittek Szeged közbejöttével vagy anélkül.100 (7. grafikai melléklet.) Az adatok jelentősége országosan is figyelemre méltó, mivel az akkori Magyarország legfőbb dohánytermelő vidékeinek a termését fogják át. A Szegedre hozott dohány számításon kívül hagyásával 110 746 bécsi mázsát szállítottak el erről vidékről összesen a hajók. Az adat egyenesen szenzációs, ha tudjuk, hogy Magyarország évi termése az 1934—1938-as békeévekben évi 210 000 mázsa volt.101 A Szeged vidékéről származott dohány ennek 30%-a. Mivel azonban a városba {423} 64 472 mázsa érkezett vízi úton, és csak 45 462 mázsát szállítottak tovább, fel kell tételezni, hogy nem kis mennyiség ment tovább szekereken is. A legtöbb dohányt, 61 738 mázsát már gőzhajón vittek el, zömét közvetlenül Hamburgba. Érdemes a dohánytermelő övezetek arányában is vizsgálni a termelést. A felső országrészben (Tokaji gyűjtőhely, Tiszalök, Roff) berakott dohány mennyisége 18 786 mázsa, a Károlyi és Pallavicini uradalmak termése (Mindszent, Szentes, Csongrád, Körtvélyes, Anyás) 62 890 mázsa volt, míg a Maroson (Arad, Makó, Kiszombor, Perjámos, Fenlak — máskor Pécska is —, az Arad, Csanád, Torontál megyei kertészek) összegyűjtött dohány mennyisége 45 174 mázsa volt. A Szeged környéki kertészek közvetlen Szegedre fuvarozott dohány mennyiségére nincs adat, mivel tengelyen érkezett. Ha Palugyai 150 ezer mázsás évi forgalomról szóló adatát elfogadjuk, mintegy 20 ezer mázsa volt a Szeged környéki termés.

7. grafikai melléklet. Szeged átmenő dohányforgalma 1846-ban

A dohányfelvásárlók skálája igen szűk, a zömét Wodianer Sámuel és báró Sina György forgalmazta, az alábbi — bécsi mázsában feltüntetett — megoszlásban.

A kimutatásból jól látszik, hogy a szegedi kereskedők csupán a helyi Abaldáig szállítottak, Kohn Ábrahám vitt egyedül tovább dohányt. A mások címszó alatt szereplő 2700 mázsát Kopasz József hajós vitte „kincstári" dohány címen, a megrendelő mögött itt is valószínűen Wodianert kell keresni. A szállítás haszna viszont egyértelműen a szegedi hajósoké volt. Ezt mutatják a következő adatok. {424}

A „mások" alatt is különböző szegedi hajósok szerepelnek kisebb tételekkel. Ez alól kivétel két szállítmánnyal Tari László csongrádi hajós, aki Szegedre szállított, valamint Sárkány István komáromi hajós, aki 1400 mázsa dohányt vitt egy ízben Győrbe.

Az országos jelentőségű dohányforgalom megkívánta, hogy megfelelő tároló gyűjtőhelyeket is létesítsenek. A beváltó épületei az újszegedi parton helyezkedtek el, innen szállított a Császári és Királyi Gőzhajó Társaság. A kincstári dohányforgalmazás munkalehetőséget adott számos szegedi zsellérnek. Hasonlóan vonzóvá vált a dohánykertészkedés. A kertész községek telepesei nem kis mértékben a szegedi kirajzásokból jöttek létre. Azt is látni kell azonban, hogy a dohánytermeltetés nem jótékonysági vállalkozás volt. Mind a termeltetők, mind kereskedők igyekeztek a legnagyobb hasznot a maguk javára biztosítani a kertészek kiszipolyozásával. Nem ritka az olyan hír, mint amely a pesti sajtót is megjárta, hogy az ányási kertészek két héten át „kákagyökkel" táplálkoztak, így kerülték el az éhhalált, s csak megyei rendelettel jutottak gabonához.102 Wodianer és Sina mesés gazdagságának valahol mindig megvolt az árnyéka is.

{425} A SZEMES TERMÉNY- ÉS GABONAFORGALOM

Mind a gabonatermelés, mind a piaci forgalom a XVIII. század második felében lendült fel a városban. Mindez nem csupán a kezdődő piaci konjunktúra, hanem az egyre növekvő lakossági igények következménye is volt. Az iparosok, kereskedők és honoráciorok számának növekedésével a piaci forgalom is szükségszerűen emelkedett. Mindezzel együtt a város határában, mint a mezőgazdaságról szóló fejezetben arról szó esett, nem termett meg az ellátáshoz szükséges gabonamennyiség. A város egyre inkább rászorult Bácska és Bánát gabonafeleslegére. Szárazföldön és vízen egyaránt szállították a terményt Szeged vásáraira, piacaira. Különösen a Szent Mihály—Szent György-napi vásárokon volt nagy a forgalom. Az 1780-as években a százat is meghaladta ilyenkor a gabonás szekerek száma, és a helyi, valamint vidéki kereskedők „sok száz hajói" is kikötöttek gabonával megrakva.103 Ugyancsak jelentős volt a hetipiacok forgalma, ezeken is megjelentek a máshol nyereségre vásárolt gabonáikkal a kereskedők. A heti piacok forgalmát érzékeltetik az alábbi adatok. (A tételek pozsonyi mérőben szerepelnek.)104

A legnagyobb forgalom az aratást követő augusztus hónapra esett. A téli forgalom lanyhult, majd az aratás előtt, mikor már látszott az új termés (május), értékesítették a tartalékokat, a spekuláció természetesen az utolsó hónapokra tartogatta a készletet. Ez az árakkal is szorosan összefüggésben volt. Az új termény ára alacsonyabb volt, míg az aratás előtti hónapokban felszöktek az árak, {426} kivéve a rossz gazdasági éveket. Ilyenkor az árszint mozdulatlan maradt.105 Példaként szolgálnak erre az 1790-es év magas árai. A 4 Ft-os ár csak a következő év júliusában esett le 2 Ft 30 kr-ra, augusztusban pedig már 1 Ft-ra.

A XIX. század első felében az átlagárak fokozatos emelkedést mutatnak.106

A mindenkori árak természetesen a kereslettől függően, jelentősen eltértek az átlagáraktól. Pl. 1820-ban a búza átlagára megközelítette az 5 Ft-ot, 1825-ben pedig közel 2 Ft-ra esett vissza.

Palugyay Imre korszakunk utolsó évtizedében 2 600 000 pozsonyi mérőre becsülte a város szemes terményforgalmát.107 Számításai szerint átlag 75 fonttal számítva ez 1 950 000 mázsa terménynek felelt meg. Az 1840-es évekből rendelkezésre álló adatok szerint a víziúton forgalmazott terménymennyiség nagyjából meghatározható. Ezek az adatok nem igazolják Palugyay feltételezését, valójában a forgalom ennél kevesebb lehetett.

Az akkori Magyarország legfőbb gabona-gyűjtőhelye köztudottan Győr volt. Ide szállították a Szegedre vízi és szárazföldi úton begyűjtött gabonát. Nyilvánvalónak látszik, hogy a Győrbe irányuló szállítás mind Szegedről, mind a Tisza—Maros gyűjtőterületéről vízen történt. Ezért kevés tévedéssel mondhatjuk, hogy a vízi alkalmatosságokon elszállított gabona nagyjából egyenlő a város forgalmával. (8. grafikai melléklet.) Mind a városban, mind az említett gyűjtőkörben jelentős számban jelentek meg a győri, pesti és más illetőségű gabonakereskedők, akik a szegedi kollégáikkal együtt a kereskedés mindkét ágát űzték, vagyis részesedtek a helyi és távolsági nagybani kereskedelemből egyaránt. Az akkori kereskedelmi viszonyok ugyanis szervesen kapcsolódtak a gyűjtőhelyekhez, a főbb kereskedelmi állomásokhoz. Az egyik kereskedő pl. felvásárolta Szeged környékén a terményt, és azt befuvaroztatta a városba — ebből élt. Ezután jött a következő, aki ezt nagyban felvásárolta, és vitte a következő gyűjtőhelyre, mondjuk Győrbe, ahol tőle bécsi, nyugati kereskedők vették meg a készletét és szállították tovább. A helyi felvásárló és Győrbe szállító személy gyakran egybe esett, de ez a lánc számára is csak Győrig tartott. Természetesen Szeged előtt további láncszemek sora volt. Feltételezve, hogy egy győri kereskedő bejárja az észak-bánáti falvakat, beszállíttatja a felvásárolt gabonát Perjámosra, itt hajóra rakatja és Győrbe viszi vagy netán tovább, ez egy fél évet vett volna igénybe az akkori közlekedési, szállítási viszonyok mellett. Ehelyett az történt, hogy az első kereskedő megejtette a felvásárlást a falvakban, bevitette a gabonát Perjámosra szekerekkel, az így összegyűjtött mennyiséget eladta a második számú kereskedőnek, aki azt kisebb hajókon a Maroson (Perjámos egy mellékág mellett feküdt) behordatta Szegedre, közben más településekről hasonlóan halmozott. Ezt a 3. számú, már igazi nagykereskedő megvette, és saját nagy teherbírású hajóin vagy bérhajókon szállította Győrbe. A lánc olajozottan működött, a forgalom és szállítás is folyamatos lehetett. Ez volt a történelmileg kialakult praktikus megoldás. Az elmaradott szállítási viszonyoknak a következménye volt, hogy a jövedelmező kereskedelem igen alacsony felvásárlási árakat tételezett fel. Természetesen Szeged gyűjtőkörzetéhez tartozó és a szállításhoz előnyös fekvésű alközpontokból is ment szállítmány közvetlenül Győrbe.

8. grafikai melléklet. Szemestermény- és gabonaforgalom 1846-ban

A következő táblákon a Szegedről Győrbe szállított szemes termény megoszlását adjuk meg a szállíttató kereskedő illetőségi helye szerint pozsonyi mérőben az 1846-os, egyik legforgalmasabb év adatait felhasználva.108

A közölt adatok számos következtetés levonására adnak lehetőséget. Az egyik kézenfekvő jelenség, hogy a szegedi gabonapiacot a győri kereskedők uralták, a búza 67,6 %-át ők vásárolták fel, az összes terménynek pedig 52,5 %-át. Míg a Szegedről Győrbe vitt gabona forgalmazásában a szegedi kereskedők igen csekély százalékkal vettek részt. A búza 12,3, az összes termény 20,8 %-át szállították. A győri nagykereskedők szinte teljes egészében búzára specializálták magukat, mégpedig nagyban. 1 rakomány kivételével csak Szegedről szállítottak. Érdekes módon még a konjunkturálissá váló repce forgalmazásából sem vették ki a részüket, ebből mindössze csak egy rakományt szállítottak el. Szintén említésre érdemes, hogy a komáromi kereskedők jelentéktelen szerepet játszottak a forgalmazásban. Annál jelentősebb volt a pestiek részvétele, ők szintén Győrbe szállítottak elsősorban, s részesedésük az összes győri forgalomban is nagyobb, mint a szegedieké. Ehhez jön még a zömében általuk Pestre vitt gabona mennyi {428}

Ugyanezek az arányok Szeged gyűjtőterületéről közvetlen Győrbe:

A területről Győrbe szállított termény összesen:

sége. Szegedről és régióiból összesen két hajó búzát vittek Pestre, ellenben más terményekből, zömmel rozsból és kétszeresből 16 300 pozsonyi mérőt, repcéből pedig 19 521-et. Pestre sem a győri, sem a szegedi kereskedők nem szállítottak terményt, a más települések kereskedői 6800 p. m.-t vittek.

Sziszekre már igen kevés termény ment ezekben az években, nyilván a tengeren olcsóbban szállító országok kerültek előtérbe. A pesti kereskedők vittek 7300 p. m. búzát, más terményből a szegediek 1800 p. m. kukoricát és 6700 p. m. repcét, mások 9000-et. Ennyi volt Sziszek összforgalma. Igen kevés. A pesti és sziszeki szállítmányokkal együtt a Szegedről elszállított búza mennyisége összesen 319 637 p. m. volt. Az elszállított összes termény mennyisége Győrbe, Pestre, Sziszekre és más településekre összesen 454 966 p. m. volt. A gyűjtőterületről Szegeden át szállított termény mennyisége a szegedivel együtt is csak 707 850 p. m., mázsába átszámítva Palugyay alapján 530 888 mázsa. Minden szépítés nélkül ez a mennyiség is elismerésre méltó.

A kereskedelmi forgalom iránya és a szállított termény milyensége között is szerves összefüggés mutatkozik. A korábbi helyi piaci forgalom adatai már tükrözték azt az összefüggést történetesen, hogy a kétszeres és a rozs forgalma nagyobb volt, mint a búzáé. Ugyanez mondható el a további — benne a pesti — belföldi szállítmányokra is, míg az értékesebb búza szinte mind az export szempontjából fontos gyűjtőállomás, Győr felé haladt.

Nem érdektelen megvizsgálni, hogy a forgalmazásban az egyes kereskedők milyen arányban részesedtek az összes elszállított terményt figyelembe véve.

Az első 16 kereskedő részesedése az átmenő kereskedelemből pozsonyi mérőben:

Az első tizenhat kereskedő között, akik az összes forgalom 61,6 %-át bonyolították le 7 győri, 4 szegedi, 5 pesti és 1 komáromi kereskedő van. A szegediek mind a négyen az előretört zsidó kereskedők soraiba tartoznak.

Amennyire kevéssel részesedtek a szegedi kereskedők a forgalmazásból, olyan előkelő viszont a hajósok részesedése, vagyis azt lehet mondani, hogy a profit egy részét, ami idegen kereskedők révén kiáramlott a városból, azt a hajósok a szállítással igyekeztek visszahozni. A hajótulajdonosok illetőségi hely szerinti részesedése a Szegedről és a gyűjtőterületről együttesen elszállított terményből pozsonyi mérőben a következőképpen alakult:

{430} A szegedi hajósok előkelő részesedése mellett a győri hajók játszanak még jelentős szerepet, ez azért van, mert az ottani nagykereskedők többsége saját hajóján szállított. Érdemes a kereskedőkhöz hasonlóan a hajósok megoszlását is áttekinteni, ez a következő arányokat mutatja:

A hajósok listájának érdekessége, hogy a legtöbbjük kereskedő is egy személyben, ez alól csak néhány szegedi hajósgazda kivétel. Zsótér János, Ábrahám József, Kopasz József, Kopasz Ferenc, Hódy Antal és az öreg Zsótér Ferenc „csupán" hajótulajdonos volt. Téves a szegedi köztudatban és a feldolgozásban az a hiedelem, hogy Zsótér János volt Szeged legnagyobb gabonakereskedője.109 A hídkinyitási napló tanúsága szerint 1843 és 1847 között saját szállítmányként egy szem gabonát sem vitt. A listából következik az is, hogy honnan származott a szegedi hajósok szállítási előnye. A hat kereskedő, mint hajós is szerepel a listán, ám a pestiek közül csak ketten akadnak, akik hajósok is.

A távolsági mellett a helyi kereskedelmi forgalomban is érvényesült az idegen kereskedők fölénye, részesedésük 57%. A Szegedre hajón beszállított szemes termény és a gyűjtőterületen belüli kereskedelmi forgalom a következő lapon közölt táblázat szerint oszlott meg a helyi és idegen kereskedők között. A kimutatás tükrözi a Szegedre szállított termény mennyiségét is, ami 269 968 p. m. A Szegedről máshová szállított mennyiség pedig 454 966 p. m. volt. A különbség tetemes: 184 998 p. m. Ez azt jelenti, hogy legalább ennyi termény érkezett szekéren Szegedre a környező, nem vízparti településekről. Legalább ennyi, mert a város határában felesleg nem termett.

A gyűjtő területen belüli szállítás és a Szegedre behajózás lebonyolítása már kizárólag a szegedi hajósok kezében volt. Néhány aradi és más illetőségű hajós kivételével szinte az egész forgalmat ők irányították a Tiszahajlattól Szegedig, Aradtól Szegedig és innen Pancsováig. Az első tíz hajós között kizárólag csak szegedi szerepel. {431}

A SZÁLLÍTÁSI FORGALOM

Az eddigiek már bőven érzékeltették a szegedi hajózás előkelő szerepét a Tisza vidékéről történő szállításban. Természetesen ezek az adatok csupán a szegedi hídon, annak kinyitását szükségessé tevő forgalmat érzékeltetik. Nem tudjuk megítélni, hogy a Becséről szállított gabonából milyen részt vállaltak, hiszen {432}Bácska és Bánát gabonájának erre az időszakra már Becse volt a fő gyűjtőhelye. Azt sem tudjuk már feltárni, hogy dunai útjaik során hol, milyen fuvarokat vállaltak még fel a szegedi hajósok. Mindenesetre a hídkinyitási napló bejegyzései alapján erre joggal következtethetünk. Gyakori, hogy egy hajó fél évre is eltűnik, némelyik eltűnik, és egy év múlva bukkan fel újra a helyi forgalomban. Ez mind megállapítható, hiszen a hajók neveit és azok kormányosait is bejegyezték.

A szegedi hajósok legfőbb tere a Tisza volt, ők uralták a marosi hajózást, járták a Dunát, a Drávát, és ugyancsak otthonosak voltak a Száván és mellékágán, a Kulpán. Lejártak az Al-Dunán Galacig. A szegedi hajósok mázsában kifejezve csak az eddig taglalt fuvarokat alapul véve, mintegy 700 000 mázsa árut mozgattak meg. Ehhez jött visszáruként a mészkő és fa, a bor, fűszerek, hal és egyéb szállítmányok mennyisége. Mindebből az következik, hogy 1846— 1847-re mintegy 1 000 000 mázsára rúgott az általuk összességében fuvarozott áruk mennyisége. (9. grafikai melléklet.)

A 200 db-ra becsült hajópark hajóinak túlnyomó többsége két nagy hajós család kezében volt, az egyik a Zsótéroké, a másik a Kopaszoké. A Zsótér család feje és a város legtekintélyesebb hajósgazdája Zsótér János volt. Megbízható források hiányában hajóinak számát nehéz meghatározni. A hídkinyitási napló, amelyik feltüntette a hajók nevét is, leginkább módot ad a számításokra. Adatai szerint Zsótér János évente (1843—1847 közt) átlag 55 hajóval fuvarozott (szélső értékek: 65 és 47) öt év során viszont 88 hajónév található neve mellett. Évente általában 7 új hajónév bukkan fel, ezek többsége a következő évben már nem szerepel, ami azt jelenti, hogy a próbautak után valószínűleg eladta őket. A jellegzetes nevű hajóinak egy részét viszont kereskedőknél vagy más hajósoknál találjuk meg a következő évben. Jellemző, hogy Hódy Antal és főként Terhes József neve mellett időnként Zsótér ismert hajói bukkannak fel. Különösen Terhes esetében ez valószínűsíti, hogy Zsótér alvállalkozója, esetleg superplat-zának első embere, aki vagy a hajók hasznában kapja részesedését, vagy alvállalkozói minőségben hajózik. A családhoz tartozó Ábrahám József (Zsótér veje) átlag 14 hajóval fuvarozik, 1847-ben azonban 22 volt a hajóinak száma. A család másik ágához tartozik az „öreg" és az ifjabb Zsótér Ferenc, hajóparkjuk nem nagy, de a zöme tetejes nagy hajó. Az idősebb Ferencnek 12, az ifjabbnak 5 hajója van. Ifjabb Zsótér Ferenc nevezett el először hajót Kossuthról 1846-ban, az új nagy tetejes hajójával, melyen a „Kossuth" név díszelgett, büszkén járta a dunai kikötőket.

A Kopasz család vezető hajósa Kopasz József volt, aki évi átlagban 22 db hajóval fuvarozott; fia Ferenc is hajótulajdonos és mint ekkor minden hajózó dinasztia sarja, ő is apja hajóján kezdte kormányosként. Kopasz István, aki 1840-ben halász és kereskedőként adózott, és még az 1840-es évek elején is mint faszállítmányok leggyakoribb tulajdonosa szerepel a híd-naplóban, {433}1846— 1847-re már 10—12 hajóval fuvarozik. Fia, ifjabb István is hajós. Rajta kívül hajója van még Györgynek, Mihálynak, Sándornak, az utóbbiak közül Mihály és Sándor Zsótér János, György Lichtenberger Ábrahám kormányosa volt. A két nagy hajós dinasztia mellett Hódy Antal, Tary Pál (nem azonos a hasonnevű rendőrkapitány és tanácsnokkal) rendelkezett 5—6 db hajóval. A kereskedést is folytatók (de inkább hajós vállalkozók) közül Veiner Móric átlagosan 15 hajóval fuvarozik, de nyilvánvalóan egy részét bérli, mert hajói között Zsótér János ismert nevű hajói is gyakran szerepelnek. Lichtenberger Ábrahám és Schmidlinger Salamon hajói általában kettőjük nevén futnak, időnként külön, ezért velük, mint közös céggel foglalkozunk. Hajójuk száma 8—10 lehetett. A kereskedők közül általában mindegyik rendelkezett két hajóval, mint Koppéi Adolf, Decsi Adolf, Schvartzenfeld Sámuel, Ráth Testvérek. Az utóbbiak esetében gyakori, hogy saját hajóikon bérben fuvaroznak, az ő portékájukat pedig egy másik cég hajója viszi. A felsoroltakon kívül a további hajótulajdonosok száma 10 és 20 fő közt mozog ezekben az években, általában 1—3 hajóval rendelkeznek.

A hajók szinte mindig úton voltak, még a késő őszi, téli hónapokban is elindultak távoli utakra, ilyenkor csak a tél elmúltával, a következő évben tértek vissza. A forgalom mégis zömében a nyári hónapokra esett. Az áradások idején a vontatóutak járhatatlansága miatt is lehetetlen volt a hajózás. A gabonaszezonban egymást érték a hajók Szeged kikötőiben. A város a XIX. század elejére nem csupán a hajók számát, hanem forgalmának nagyságát is tekintve a Délvidék egyik legfontosabb kereskedelmi központja lett. Ezt döntően két tényezőnek köszönhette, az egyik a folyami hajózás fellendülése, amit csak gyorsítottak a folyószabályozások, a másik a gabonakonjunktúra. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a város környékén termelték akkoriban a legtöbb dohányt az országban.

4. HITELÉLET ÉS TŐKEFELHALMOZÁS

Bár helyi viszonylatban a XIX. században felgyorsult a vagyoni differenciálódás, a mintegy száz főnyi gazdag polgárság kiemelkedett, Szeged nem volt gazdag polgárváros. A tőkefelhalmozódást számos körülmény gátolta. A XVIII. században elsősorban az állatállomány, kaszálók, szőlők szerzése volt a cél, majd a mezővárosi jelleg fokozatos levetésével a tisztes polgárház lett az ideál. Az előkelő épületek építése és azok berendezése vitte el a felhalmozott tőkét.

A kereskedő is máról holnapra élt. A nyereségét jórészt ingatlanba fektette, amihez nem mindig nyúlhatott hozzá, ez azt jelentette, hogy ha jobb üzleti lehetősége kínálkozott, és nem tudott fizetni, akkor vagy hozómra vásárolt — „majd megadom a pesti, vagy a kecskeméti vásárkor" — vagy hasonló feltétellel kölcsön kért. Mindkettő kockázatos volt. A hitelélet elmaradottsága komoly gátló tényezője {434}volt a fejlődésnek. Pénzintézetek hiányában a kölcsönzés is kockázatot jelentett, éppen ezért nem kis uzsorakamattal járt. Már a XVIII. századi végrendeletek egész sora tanúsítja, hogy igen elterjedt volt a városban a pénzkölcsönzés. Gillinger Mátyásné 1741-ben készült végrendeletében szerepel, hogy „Volford uramnál" van 1000 Rhénes forintja, Kovács Pálnál 386, vejénél 20, gulyásánál 30, Biczok Andrásnál 13.110 Zsitvánovics István a korcsmárosnak adott 1895 Ft-ot 6%-os kamatra, Siskovics András adósai közül egyedül Rakity Ignác 1600 rajnai forinttal tartozott, Nikolics Katalin 4626 Ft-ot adott kölcsön kamatra, Maglétter Izsák (zsidó kereskedő, később szeszgyáros) 4000 Ft hitelt nyújtott Wodianer Sámuelnek, és hasonló esetek egész sorát lehetne sorolni.111 A kórházalapító Pozsonyi Ignác végrendeletében 16 személyt sorolt fel, akik neki tartoznak 150-től 2000 Ft-ig, összesen 12 500 Ft-tal.112

Állandó hitelezők között szerepeltek a plébániák, mivel a hívektől és máshonnan nyert pénzadományt rendre kiadták kamatra. Szeged város rendszeres hitelezői között is ott találjuk őket. A minoritáknak 1785-ben 6277,5 Ft volt az alapjuk, ebből Kárász kapott 4787 Ft-ot 5%-os kamatra, de a kölcsönkerok között számos más szegedi polgár is szerepel. A Szent György templom 2760 Ft 69 dénárt adott kölcsön kamatra egy sor szegedi polgárnak. A ferencesek vagyona volt a legnagyobb, 10 000 Ft és a Konvent alapja 3800, ebből is 10 000 Ft Kárásznál volt 6%-os kamatra.113 A kölcsönzés, mint a fenti néhány példa is mutatja, már XVIII. században is igen elterjedt volt. Számos kereskedő azért ment tönkre, mert hitelezői nem tudtak fizetni. A látványos tönkremenések az egész korszak jellemzői közé tartoztak. Éltek a polgárok az adó „megkölcsönzésevel" is, vagyis évekig nem fizettek adót. Az 1839/40-es adófőkönyv bejegyzései szemléletes példáit hozzák az adótartozásoknak. Még a legvagyonosabbak sem fizettek, mint Wodianer Sámuel, akinek szegedi házáért évi 8 Ft lett volna az adója, és 1839-ben 737 Ft volt a tartozása. Nem volt különb veje, Basch József sem, aki évi 42 Ft-os adóját 329 Ft tartozásig halmozta. A nagyságos Kárász Miklós úr sem fizette évi 20 Ft adóját éveken át, mert az ő tartozása is 250 Ft volt. Ns. Veszelinovics Balázsnak 440 Ft az adótartozása (évi kivetése 29 Ft). Milyen lehetett az adózási fegyelem egy olyan városban, ahol Müller Ferenc főkapitány és Petrovits János polgármester sem fizeti ki az évi adóját! Ezek a tartozások is érzékeltetik, hogy a tanács, ha megszorult, és be akarta hajtani a pénzét, bizony csődbe jutott néhány polgár, természetesen nem Kárász Miklós úr vagy Wodianer, őket békén hagyták. Azt is meg kell jegyezni, hogy báró Sina pontosan fizetett. {435}

A hiteligények és a kölcsönügyletek a XIX. században rendkívül megnövekedtek. A kereskedelmi konjunktúra, a vállalkozó kedv növekedése hihetetlenül felemelte a kamatlábakat. Reizner János adatai szerint a nagybirtokosok is csak 12—15% kamatra kaptak kölcsönt, a szorongatott adósok pedig 25, olykor 40—50% kamatot is fizettek. Az 1840-es váltótörvény növelte a hitelkínálatot, de egyúttal a gyors tönkremenések, csődök számát is.114 Egymást érték a szegedi vonatkozású árverési hirdetmények a korabeli sajtóban. Közülük csak néhányat említve, szembetűnő Szegál Ferenc és fiainak csődje 1841-ben. Szegál 1840-ben még 146 Ft évi adójával a város leggazdagabb elemei közé tartozott, I. osztályú kereskedő és I. osztályú kalmár volt, ami azt mutatta, hogy Szegál nagykereskedőnek boltja vagy üzletei is voltak. 1841-ben pedig már fiaival együtt „hitelezőik fizetésére magukat elégtelennek önként nyilatkoztatták".115 Csődgondnoknak Kohn Ábrahám nagykereskedőt jelölték ki. 1842-ben Fleischmann Károly, Wimmer Sebestyén és Lingenfelder Mihály kereskedők mentek csődbe, az utóbbiaknak társas fűszerkereskedésük volt, a csődgondnok Scháffer Ádám kalmár lett.116 A csődügyek megmutatják azt is, hogy a városbeli kereskedők gyakran éltek a máshonnan felvett hitellel is, pl. Fleischmannak szegedi hitelezői nem is voltak.

A vezető szegedi kereskedők nyilván már összeköttetésben álltak létező pénzintézetekkel, kereskedőházakkal. Erre vall Zsótér János egyik, számára nem éppen romantikus történetet elbeszélő hirdetménye, melyből kiderül, hogy más módon is lehetett pénzt szerezni: „Óvás, Aíolirt Brailából (Galachoz közel — F. J.), nagy oláhországboli visszatérésem alkalmával Turn Severinben Zenovits N. Péter ottani kereskedő által 66 emberemmel feltartóztattam és mindaddig Őriztettem míg egy általam soha fel nem vett öszvegről, 776 forint 2 kr pengőről szóló váltót nem acceptáltam: — én és sok embereim naponta tetemes öszvegfizetésbe kerülvén, kénytelen valék a' váltót saját nevemre elfogadni. Azért, ha netalán az említett Zenovits a' kérdéses váltót, valamely velem összeköttetésben álló kereskedőháznak prezentálná, azt el nem fogadni a' tek. kereskedő barátaimat ezennel figyelmeztetem: mivel említett kereskedővel különben is soha legkisebb ösmeret-ségben, sem összeköttetésben nem lévén, a' váltót ezennel érvénytelennek nyilvánítom és azt bárkitől is beváltani nem fogom. — Szeged október 8-án 1847. — Zsótér János kereskedő".117

A hirdetmény amellett, hogy a korabeli hiteléletbe ad betekintést, azt is elárulja, hogy Zsótér 66 emberével — vagyis nem egy hajóval — járt Brailában, valószínűnek látszik, {436}hogy a konkurrencia akarta elrettenteni a szegedi hajósokat az al-dunai szállítástól egyszer s mindenkorra.

A felhalmozott pénztőke nagyságára és a városon belüli mozgásának dinamikájára adnak rátekintési a város betáblázási jegyzőkönyvei.118 Az 1840-es években a néhány száz forintos hitelnyújtások már ezerszám előfordulnak. Tízezres kölcsönök sem ritkák. Az ingatlanait bérbeadó Beró Jánosné 1840—1847 között több mint 40 000 Ft-ot kölcsönzött mintegy 40 ügyfelének.119 Beró Jánosné jelentős ingatlannal, 1 vízi malommal rendelkezett, a 100 Ft-on felüli adózók közé tartozott. A Palánkban kétemeletes bérháza volt 21 (!) lakószobával, 8 konyhával, istállóval, pincével és további szükséges melléképületekkel. A bérház évente 1200 Ft jövedelmet hozott számára.120 Egy első osztályú vízimalom értéke 4000 Ft volt. Ez azt jelenti, hogy csupán ezek bevételei nagyjából fedezték a kölcsönzött összeget.

Zsótér János, aki a kincstár szállítója is volt, előleget vett fel, ugyanakkor kezességet vállalt az örökváltságot fizető Szentes városáért. A város legnagyobb tőkepénzes hitelezője minden bizonnyal Schvajger Ábrahám kereskedő volt. A betáblázási jegyzőkönyvek szerint egyedül az 1847. évben 384 000 Ft-ot (!) tábláztatott be a hitelezőire. Tőkeerejét mutatja, hogy mindössze 86 473 visszafizetést jegyeztek be. Gyapjúkereskedőről lévén szó, feltehető, hogy az óriási összeg egy része áruhitel lehetett, ezt támasztják alá a töredék összegek is. A tetemes összegnek a korábban szokásos 6% kamat mellett is 23 000 Ft volt az évi jövedelme. Ha Reizner adatai szerinti „szolid" 15%-kal számolunk, akkor ez az összeg túllépi az 50 000 Ft-ot, ami egy uradalom jövedelmével ért fel.

A csődök sora és a kamatlábak felszökése indokolta helyi takarékpénztár létrehozását 1845-ben. Az új pénzintézet bábája Klauzál Gábor volt. 400 db 50 Ft-os részvényt terveztek, de ezt a túljegyzés miatt 500-ra emelték fel. Az intézet tehát 25 000 Ft alaptőkével indult, a betétekért 5, a kölcsönökért 6%-os kamatot számolt. Reizner János szerint jelentős forgalma volt, amit nem valószínűsít csekély tőkeereje mellett az a tény, hogy a magánhitelek után nagyobb százalékot fizettek a rászorulók.121 1847-ben A Császári Királyi Szabadalmas Trieszti Riunio-ne di Sicurta biztosítótársaság főügyvivőséget hozott létre Szegeden. A társaság tűz-, épület, áru, mezei termék, állatbetegségek, vízi és szárazföldi szállítás biztosítását vállalta. A főügyvivőség ellátását a Ráth Testvérek cégre bízták.122 {437}

A város legvagyonosabb polgárainak a jövedelme nehezen közelíthető meg, csak hozzávetőleges számításokat tudunk végezni. Schvajger Ábrahám hitelügyleteit látva, hasonló nagyságú jövedelmekkel másoknál is számolni kell. Az adózók listáját vezető Götz János polgár évi adója 1840-ben 837 Ft volt, ebből 450 Ft-ra tehető a vagyonának értéke után kivetett adó. Mivel 1 Ft értékre 0,16 kr adót vetettek ki, vagyonát 168 750 Ft-ra becsülték. 10 080 Ft városi árendát fizetett, ezért 302 Ft 24 kr adóval terhelték meg. Évi 25 ezer Ft-nál többre becsülték az 1. osztályú kereskedői jövedelmét, ami után 40 Ft adót fizetett, a gyárossága után pedig 16-ot, ebből az következik, hogy az árendából származó haszna volt a legnagyobb. Götz jövedelme évente minden bizonnyal elérte vagy megközelítette a 100 000 Ft-ot. Az öreg Körösi Józsefnek csak a juhokban feküdt 105 000 Ft-ja (egy juh ára 25 Ft volt).

A város leggazdagabb polgára viszont kétségtelenül Zsótér János hajósgazda volt. Vedres István szerint a XIX. század elején egy hajó 14 ezer Ft-ért cserélt gazdát, 1808-ban Kováts János helyi fuvarozáshoz használt tölgyfából készült luntráját 3800 Ft-ra értékelte a tanács.123 Giday Kálmán kutatásai alapján egy tetejes tölgyfa hajó értéke 10 ezer Ft volt. 8000 Ft-os átlagárral és 60 hajóval számolva Zsótér János hajókban fekvő vagyona 480 000 Ft volt. A második hajósgazda, Kopasz József is 176 000 Ft értékű hajópark tulajdonosa volt. Ezekhez járult a ház, kert, szőlő, vízimalom stb. értéke. Ez a vagyonbeli nagyság csak akkor érzékelhető igazán, ha tudjuk, hogy az adóösszeírások során a tanács egy tehén értékét 50 Ft-ra értékelte 1842-ben. Ha 75 Ft-os árral számolunk, feltételezve az alábecsült értéket, 6400 tehén ára kellett volna ahhoz, hogy valaki Zsótér hajóit megvegye. Szeged határában pedig ebben az évben csupán 2179 tehén legelt. A város tehénállománya Kopasz József hajóinak a megvételéhez sem lett volna elegendő, ehhez 2347 tehén kellett volna. A városban összesen létező 4781 ló értéke is csupán 108 000 Ft-ot tett ki.124 Csak ezek az adatok mutatják meg igazán a hajósok hihetetlen gazdagságát. Mivel a felhalmozott tőke jelentős része a hajóépítésbe vándorolt, a hajósgazdák jövedelmüket újabb hajók vásárlására fordították, ebből az következik, hogy a befektetett pénz itt jövedelmezett a legjobban. Míg a kereskedelemben 100 Ft forgatása révén 15 Ft hasznot lehetett remélni évente, itt nyilván ennél többet. De 15%-os haszonnal számolva is, Zsótér évi jövedelme elérte volna a 72 000 Ft-ot. A hajózási vállalkozók külön csoportjának kialakulása — úgy tűnik — jellegzetes szegedi sajátosság. A városban megfordult idegen hajók elsöprő többsége a kereskedők kezében volt. A Szegeden kialakult új vállalkozó rétegnek nemcsak a városban, hanem minden bizonnyal országos viszonylatban is leggazdagabb képviselője Zsótér János. {438}

A legnagyobb tőkét felszívó hajóépítő iparban foglalkozó superek, vállalkozók szintén a város legmódosabb polgárai közé kellett, hogy tartozzanak. A tőkebefektetés kisebb hányadban vízimalmokba, pálinka kazánokba, olajütőkbe irányult. Az említett adókivetési értékbecslés alapján 354 900 Ft feküdt az előbbi javakban. Szeged város évi adóbevétele 21 000 Ft volt, ami 5 vízimalomra vagy alig 3 tölgyfahajóra lett volna elég, de a 32 582 Ft királyi adó sem futotta volna sokkal többre. A városnak változatlanul kevésre futotta az adóból, de polgárai gazdagodtak, egyre bátrabban vállalkoztak. Az 1840-es évekre vitathatatlanul a város kereskedő polgársága vált gazdaságilag legerősebb elemmé. A kereskedelmi tőke felhalmozódása nyitotta meg a tőkés vállalkozások megjelenésének útját is.

1. Reizner János 1899—1900. I. 242—243.
2. Vő. III. 501.
3. Gyimesi Sándor 1981. 363.
4. Reizner János 1900. III. 503.
5. Vö. Gyimesi Sándor 1981. 358.
6. Vincze Sándor 1942. 26—27.
7. Vö. Gyimesi Sándor 1981. 358.
8. Wellmann Imre 1979. 71.
9. Idézi Gráfik Imre 1983. Ethn. 1. 5.
10. Uő. 6.
11. Uő.8.
12. CsmL. Szeged v. adószedői főkv. 1839/40. alapján.
13. Uo. Az adófőkönyv adataiból végzett számítások alapján.
14. Giday Kálmán 1957. 794.
15. CsmL. Szeged v. tan. ir. 4392/1844.
16. Gaál Jenő 1902. 228.
17. A tutajozásról és a szegedi tutajosokról részletesebben: Juhász Antal 1962.
18. CsmL. Szeged v. THB. ir. HN. bejegyzései alapján.
19. Jelenkor 1838. június 9.
20. Pesti Hírlap 1843. február 26.
21. Uo. 1847. október 5., illetve 1846. október 18.
22. Jelenkor 1846. augusztus 12.
23. Reizner János 1900. III: 511.
24. CsmL. Szeged v. THB. ir. HN. adatai.
25. Erdélyi Híradó 1846. december 20.
26. Reizner János 1900. III. 509—514.
27. VlNCZE Sándor 1942. 24.
28. Uő. 28—29.
29. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan.jkv. 1791. 533.. 1167. Uo. számozott ir. 1791. 805.. 1167—77. 1797. 145. Rákos István kutatása.
30. Vincze Sándor 1842. 29.
31. Uő. 22—23.
32. Lásd Rákos István e kötet 253. o. 306. jelzet.
33. Vincze Sándor 1942. 30—31.
34. TJő. 27.
35. Uő. 28.
36. Lásd 29. jegyzet alatt.
37. Tápai Szabó Gabriella 1933. 19.
38. Reizner János 1900. III. 502.
39. CsmL. Szeged v. tan. ir. piaci árszabások: 1835-ös tarifa. A fizetendő összegek váltó cédulákban vannak megadva, 1 kr váltócédula értéke 2,5 volt,
40. Hazai 's Külföldi Tudósítások 1834. 39.
41. Nemzeti Újság 1840. május 23.
42. OL. 1720-as összeírás.; Acsády Ignác 1896. 447.
43. Koroknai Ákos 1974.112.
44. 1728-nál az 1956 családfőhöz viszonyítottunk.
45. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1806. 2888.
46. Uo. 4392/1844.
47. Uo. 4392/1897.
48. Reizner János 1899. II. 114.
49. CsmL. Szeged v. adószedői főkv. 1839/40.
50. Az 1839/40-es adófőkönyv alapján nyert adatokból.
51. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1793. 727., 1660.
52. Uo. 1807. 2911.
53. Az eseményeket részletesen leírja Giday Kálmán: Bellán Árkádius kirablása 1807-benSKM. 1981/4.
54. 1843. szeptember 7-én jelent meg a Pesti Hírlapban a „Tiszaparton, négy utcára nézőDosics-ház" árverési hirdetménye. A 8 szobás ház értékét 65 000 váltóforintra becsülték.
55. Löw Immánuel—Kulinyi Zsigmond 1885. 28.
56. Uő. 28.
57. Uő. Vö.; Eperjessy Géza 1982. 192—195.; Reizner János 1900. III. 493—499.
58. CsmL. Szeged v. tan. ir. vk. jkv. 1829. példázzák.
59. Löw Immánuel—Kulinyi Zsigmond 1885. 31—32.; Reizner János 1900. III. 498.
60. Reizner János 1900. III. 499.
61. MFM. Céhiratok, 1821-es kereskedő céhlevél.
62. Jenőfi Éva 1932. 42.
63. CsmL. Szeged v. adószedői főkv. 1839/40. adatai alapján a tételeknél a Ft összegeket kerekítettük. Az igaerő rovatnál a méneses és kocsis lovakat egybevontuk.
64. Az adókönyvben nem szereplő adatokat az évi kivetési lajstromokból vettük. CsmL. Szeged v. tan. ir. 4392/1844.
65. Hazai 's Külföldi Tudósítások 1824. 2. félév 22. illetve 1825. 1. félév. 18.
66. Habermann Gusztáv SKM, 1980. 4. 105. szerint Zsótér János 1832-ben vásároltameg a kamara hajóparkját. Az előbb említett lapban megjelentetett árverési hirdetményekszerint a kiárusítás előbb történt.
67. CsmL. Szeged v. THB. ir. HN. alapján végzett számítások szerint.
68. Az 1834-ben meghirdetett, előző évek szokásaira hivatkozott szállítási díj Dunaföldvárra 10, Mohácsra 6,75 kr volt mázsánként. Ez azt jelenti, hogy az előbbi településre egy 7 ezer mázsa átlagos rakomány díja 1170 Ft körül jövedelmezett. Pozsonyba Szolnokról nyilván több mint duplájával kellett számolni. Természetesen ebből lejött a hajó igen tetemes vontatási díja.
69. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1791. 1625., 1793. 2068., 1797, 1261., 1807. 395—396. 1810. 1127—28., 1964.
70. Uo. 1790. 431.
71. CsmL. Szeged v. tan ir. számozott ir. 2068/1793.
72. Palugyay Imre 1853, II. 249.
73. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1797. 1261.
74. Uo. Szeged v. adószedői fkv. 1839/40.
75. Uo. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1791. 1625.
76. Paluoyay Imre 1853. 252.
77. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1807. 396.. 1810. 1127—1128, 1964.
78. Uo. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. 1752. február 21., vál. köz. jkv. 1826, 53., 1830, 40., számozott ir. 1786. 2354.
79. Reizner János 1900. III. 125.
80. Oltvai Ferenc 1968. Közli az eredeti hirdetmény szövegét. 110.
81. OL. E-31o. 123. cs. 1382. Vass Előd kutatása alapján.
82. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1791. 1167—1177.
83. Uo. 1791. 1581.
84. Uo. 1788. 330.
85. Uo. 1739. Hinerárium.
86. CsmL. Szeged v. tan. ir. Végrendeletek, 223.
87. Uo. Szeged v. THB. ir. HN. adatai alapján.
88. Uo. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1782. 519., 1784. 852.
89. Uo. 1808. 2930., 1815. 2693.; Feyér Pirosk\ 1981. 333.
90. Uo. Szeged v. tan. ir. Nyomtatványok Gyűjteménye 1803. évi hirdetmény.
91. Jelenkor 1836. december 17.
92. Uo. 1836. november 3.
93. CsmL. Szeged v. tan. ir. Nyomtatványok Gyűjteménye 1835-ös tarifa.
94. Uo. Szeged v. THB. ir. HN. bejegyzései alapján.
95. Uo. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1792. 1075.
96. Uo. 1793. 263.
97. Löw Immánuel—Kulinyi Zsigmond 1885. 98—105.
98. CsmL. Szeged v. tan. ir. számnélküli ir. 1. d. 1773.
99. Oltvai Ferenc 1968. 93—94.
100. CsmL. Szeged v. THB. ir. HN. bejegyzése alapján végzett számítások. A néhány esetbenbál-ban megadott mennyiséget mázsába számoltuk át.
101. Új Magyar Lexikon „dohány" címszó alatt.
102. Budapesti Híradó 1847. június 1.
103. CsmL. Szeged v. tan. ir. Számozott ir. 1786. 2351.
104. Uo. 1791. 712., 872., 1036., 1202., 1545., illetve 1792. 223. 338., 351., 504., 692.
105. Uo. 1791. 212., 243., 362., 508., 712., 872., 1202., 1545., illetve 1792. 351.
106. Az 1828-as összeírás adatai, valamint Palugyay Imre 1853. II. 255.
107. Palugyay Imre 1853. II. 252.
108. CsmL. THB. ir. HN. bejegyzései alapján végzett számítások. A „más" szó alá vontuk a rozsot, kétszerest, árpát, zabot, kukoricát és a vegyes szállítmányokat. Gyakori eset volt, hogy a hajó búzát, árpát, repcét szállított egyszerre, és nem jegyezték fel a tételeket egyenként. Ezért a különválasztásuk reménytelen. Az összes szállítmányban a kukorica még igen kis hányadot képviselt. A Szeged határából a városba szállított (saját) terményt nem számítottuk be.
109. A legújabb irodalomban Habermann Gusztáv SKM. 1980. 4. 105. képviseli ezt az álláspontot.
110. CsmL. Szeged v. tan. ir. végrendeletek 1. d. 1741. 86.
111. Uo. számozott ir. 1790. 1015., Rákos István 1983. 118.
112. Reizner János 1899. II. közli a végrendelet szövegét. 11—16.
113. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1785. 572.
114. Reizner János 1900. III. 517.
115. Nemzeti Újság 1841. 15. sz.
116. pesti Hírlap 1842. január 1.. január 27.
117. Uo. 1847. október 14. A váltó sorsáról nem tudunk.
118. Az alábbi két szakaszt Geruely András kutatásai alapján közöljük.
119. CsmL. Szeged v. betáblázási jkv. 1840—1847.
120. Pesti Hírlap 1844. március 3. Beró Jánosné összes javait eladásra hirdetik. Az adatokebből valók.
121. Reizner János 1900. III. 517.
122. Pesti Hírlap 1847. március 3.
123. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1808. 2930.
124. Uo. 1844. 4392.