GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

{439}IV. AZ ÉLETMÓD ÉS TÁRGYI ELLÁTOTTSÁG

1. A LAKÓHÁZ ÉS A GAZDASÁGI ÉPÜLETEK AZ ÉPÍTÉS MÓDJA

A történettudomány egyre többet tud a jobbágyok és a mezővárosi parasztok, kézművesek termeléséről, gazdasági-társadalmi viszonyairól és feltárja az élet „minőségét" is: azt a mikrokörnyezetet, amelyben ezek a jobbágyok és városi polgárok éltek.1 Az utóbbi igény alapján mutatjuk be — elsősorban XVIII—XIX. századi hagyatéki leltárak alapján — Szeged népességének életkörülményeit és tárgyi felszereltségét. Forrásaink az egykorú lakóház, a házberendezés és bútorzat, a táplálkozás és a ruházat bemutatására nyújtanak módot.

A legkorábbi feljegyzés Bél Mátyástól származik, aki 1732-ben a szegediek építkezéséről így írt: „Kevesen építik a házaikat rakott falból, a legtöbben sövényfalként földbe tűzött nádat használnak. Előbb erősen, sűrű sorokban megkötözik, majd sárral tapasztják be és kimeszelik. Hosszú évekig lakják e náddal fedett helyet. Azt tapasztaltuk, hogy elsősorban a szegényebb magyarok és a rácok tesznek így."2 A Tisza mellékágaiban és a vízzel borított réteken bőven termő nád építkezésre történő felhasználása Szegeden — más vízmenti tájakhoz hasonlóan — igen nagy múltú és szegény családok körében a XIX. században is fennmaradt. Berta Simon 1811. évi inventáriumában olvashatjuk, hogy a Matyón túl levő szállásán „vagyon egy Ház Tutajra, és sár Tapasztra, ez áll 1 szobábul, egy kony-hábul, 1 szín és kiss kamrábul."3 „Tutajra" épültnek nád- vagy karóvázas építí-ményt neveztek, ami vastag sártapasztással évtizedekig kiszolgálta lakóit.

A Város több mint ezer hold kiterjedésű szállásföldjén 1799-ben „egy vályok-bul és földbül készült", két szoba, konyha, kamra, istálló beosztású ház volt, {440} melynek a teteje ,.jó gyékénybül" készült. Ugyanitt volt még „egy nagy vályogbul és földbül készült régi istálló, jő elkészült gyékény tetejével...", egy nagy akol (fedetlen, korlátfákkal körülhatárolt állattartó építmény) és egy „fenyőfával rovott kút, ágossal, ostorfával, gémfával, vas tengellel és vasas vederrel."4

1763. augusztus 18-án a városi tanács négy építőmesterrel szerződést kötött az alsóvárosi határrészen, a Körösi ér mellett tervezett korcsma építésére. A mesterek vállalták, hogy a madarásztói vendégfogadó mintájára 4 öl hosszú vendégszobát, 2 és fél ölnyi konyhát „bóthajtásos kü kéménnyel", 3—3 ölnyi hosszúságú szobát és kamrát „keő és vályogbul, ugyanazok alatt egy jó keő pinczét és huszonnégy Lóra való Istállót, keő és vályok falbul" építenek meg.5 (10. grafikai melléklet.)

1796-ban a Város Kisteleken — egyik jobbágyközségében — csapszéket építtetett. A 13 és fél öl hosszú korcsma zsindelytetővel, kő kéménnyel épült. A szegedi építőmester vállalása szerint „... az Kétt Szobának és az Konyhának, nem különben az Kamrának Magyarossan az pallattyai nádbul lészen megh vettve, és az egész épületet belől, kivül és fölül emberül meg tapasztva, simítva sárral, az padlása pedig egészlen gömölye sárral meg rakva."6 A tapasztott nádpadlatot tehát a „magyaros" — ma úgy mondanánk: a népi építkezés jellemző sajátjának tartották, a korcsma gerendáit viszont „német ács módjára" kellett a mestereknek faragniuk. Ez utóbbi módot pontosan nem ismerjük, de a megfogalmazás a több évszázados helyi építési hagyomány, valamint a német mesteremberek XVIII. századi betelepülése nyomán elterjedő új eljárások különböző voltára utal.

Példáinkban a Város által építtetett nagy építmények — két kocsma és egy szállási major — szerepelnek, de ezekből, más adatok híján, következtethetünk az egykorú városi lakóházak és szállási épületek anyagára, építésmódjára — azzal a megszorítással, hogy a XVIII. század második felének városi megrendelései bizonyára a kor átlagánál valamivel fejlettebb szintet képviseltek. A házak építőanyaga leggyakrabban vályog lehetett, de nyers földből is építkeztek — úgy, hogy az agyagot deszkák közé lapátolták és furkóval tömörítették. A forrásokban említett kő valójában mezei tégla volt, amit a környéken égettek. Még módos polgárok is csak a pinceboltozathoz, a kéményhez, a ház lábazatának felrakásához alkalmazták, a fal inkább vályogból készült. A mennyezetet vastag nádréteg alkotta, amire a padláson gömölyesarat hordtak, alól pedig sárral elsimították. A tetőt náddal vagy gyékénnyel borították, de módos polgárok a XIX. század elejétől már gyakran alkalmaztak zsindelyfedést. Malatinszky Veronika és Maior János palánki lakóháza vályogfalú és deszka tetejű, a telken levő két másik épület pedig vályogfalú és zsindelytetős volt (1826).7 {441}

10. grafikai melléklet. Szeged város Körösi csárdájának alaprajza. 1832.

A gyakran pusztító tüzeket elsősorban a deszkakémények okozták, amelyek a nyitott kémény alatti fűtésnél kipattanó szikráktól könnyen meggyulladtak, s ha ettől a száraz nád vagy gyékénytető lángba borult, olykor egész házsorok vagy tizedek leégtek. A Város tanácsa 1819-ben a tűzbiztonság érdekében rendszabályokat állapított meg, amelynek néhány pontját idézzük :8

{442}..2-szor: A házhelyek ne keskenyítessenek többé, hanem inkább szélesítesse-nek. keskenyebb egy se légyen 10 ölnél...

4-szer: Hogy minden Háznak téglából készült kéménnyei légyenek, a régi tutajos fa kémények ellenben mentül előbb el rontassanak...

7-szer: Minden udvarban pörnye vagy hamu gödör ásattasson.

8-szor: Minden ház birtokos a ki lovakat vagy marhákat tart kuttya is légyen az udvarába, avagy kertyébe s minden illyen házi gazda, ha tsak térséges udvara, avagy kertje nincsen, egy holnapi takarmánynál többet házánál ne tartson."

Később a tanács megtiltotta, hogy a régi nád- és gyékénytetőket a háztulajdonosok kijavítsák és az új házakat náddal födjék. E tilalmat azonban sokan megszegték, ezért a tanács vizsgálatot rendelt el. Tary Pál főkapitány 1847 júniusában jelentette, hogy a városban az utolsó két évben 182 háztulajdonos újíttatta meg avult tetőfödelét, s közülük a Palánkban 23, Alsóvároson 17, Fölsővároson 15, Rókuson 10, összesen 65 háztulajdonos részben vagy egészen új náddal, illetve gyékénnyel boríttatta a födelet. A főkapitány a tilalom megszegőinek büntetését kérte.9

A szegedi lakóházak többsége korszakunkban egy soros, nyeregtetős, oromzatával az utcára néző épület volt. Ennek az alaptípusa a szoba-konyha-kamra beosztású, három osztatú ház, amely Alföld-szerte elterjedt. Ilyen volt Undi Antal csizmadia, Nyerges Márton, Gavallér Volfgang fölsővárosi kisparaszt, Papp István és Kiss János faragó specialista lakóháza (1782—1818). Gavallér Volfgang 1795-ben 11 zsákos szántóföldet, 164 út szőlőt és kaszálótelket hagyott utódaira.10 Forrásainkban több négyosztatú: szoba-konyha-szoba-kamra beosztású ház szerepel, melyekben a két szoba a konyhából, a kamra az udvarról, az eresz alól nyílt. Kisparasztok, gazdák és mesteremberek laktak ilyen házakban. Állattartó parasztok az istállót gyakran építették a lakóházzal egy födél alá, így az épület beosztása szoba-konyha-kamra-istálló (Bárkányi Antal fölsővárosi kisparaszt, 1823), vagy szoba-konyha-szoba-kamra-istálló lett (Szűcs Pál János fölsővárosi kisparaszt, 1812). Alsó- és Felsővároson, Rókuson zömmel ilyen fehérre meszelt házak sorjáztak, az utcai homlokzaton két ablakkal, fenn fenyődeszka, gyakran napsugárdíszes oromzattal, s ezek falusias jelleget adtak e városrészek utcáinak. Ezt az utcaképet egy-egy kocsma, módos civisház vagy szárazmalom más karakterű épülete szakította meg.

Kereskedők, cívisek, honoráciorok és tehetős kézművesek három vagy több szobás házakban éltek, amelyek a XIX. század elejétől egyre többször utcafrontra épültek, vagyis a szobák rendszerint az épület utca felőli oldalára kerültek. Ballá Antal 1776—77. évi várostérképén még kevés fordított vagy utcafrontos házat {443} találunk — csak a Nagypiac körül és a Fekete Sas utcán épült több —, fél évszázad múlva Giba Antal térképe a Palánkban az Oskola, az Oroszlán, a Sörház, az Öt pacsirta, a Fekete Sas utcán, a Nagypiac körül, meg Fölsővároson a Szent György, a Kis Tisza utcán és a Felső Tisza-parton már több ilyen házat tüntet föl.11 A városháza, a templomok, néhány iskola és a vár mellett ezek a gyakran alápincézett és így magasföldszintes, széles száraz kapubejáratú polgárházak és zárt beépítésű szűk utcák adtak városi jelleget az egykorú Szeged palánki részének és Fölsőváros Rácváros elnevezésű tömbjének. (22. fénykép.)

Hat szoba, egy cselédszoba és egy előszoba volt nemes Dosics György kereskedő palánki házában, hat szobás háza volt Tari Ferenc ügyvédnek, öt szobás Csávojszky János cívisnek, Kováts János honoráciornak, Sobay György városi főorvosnak, Veszelinovics Bazil városi főjegyzőnek, négy szobás Dugonics Antal és Szűcs Ferenc cívisnek, Wagner Amadé mészárosmesternek, Siegl Simon és Wőber Judit vendéglősnek. Módos kereskedők, cívisek és a honoráciorok házában a cselédnek (vagy cselédeknek) külön szobája volt.

Néhány cívis és kereskedő házában föltűnik az „ambitus", ami a ház udvari oldalán levő oszlopos tornác, olykor talán annak egy elhatárolt része. Dosics Györgynél az ambituson két avitt bőrszék és egy pad, Csávojszky Jánosnál nyoszolya, almáriom, falifogas, hordó is leltárba került, Aranyosy Évánál pedig két hosszú vendégasztal és egy pad, ami arra utal, hogy ott az ambitus polgári bormérés színhelye lehetett.12

Kolb Ferenc cívis és Dosics György portáján különálló sütőház volt, föltehetően nagy sütőkemencével.

A helyiségek padozatáról forrásaink nem tájékoztatnak, de bizonyos, hogy az alsó- és fölsővárosi parasztok, kézművesek többsége döngölt agyagpadlós szobákban élt, s csak módos polgárok, honoráciorok szobáiban volt deszkapadló. A jómódú Wagner Amadé mészáros 4 szoba-konyha-kamrás házában is csak a szobákat padolták (1828).

Kováts István építőmester (1822—1902) gyermekkorára visszaemlékezve a lakóházakról így írt: „Szoba talaja kitapasztva sárgafölddel, s a lakásokba(n) férget nem ösmertek... Szobafestés nem volt divatban, a lakház kívül-belül hófehér volt, és azt szép tiszta mésszel évente kétszer bemeszelték, éspedig ősszel és tavasszal."13

{444} Földtulajdonos parasztoknak, de kereskedőknek, vásározó iparosoknak is volt a városi házuk mellett istállójuk. Gyakran szerepel a leltárakban disznóól, több palánki polgár telkén is.

Néhány városi portán két vagy több lakóépületet találtak. Aranyosy Évának, Werner József (kereskedő?) özvegyének az első traktusban alápincézett szoba-konyhás háza volt, a másik traktusban szoba-konyha-kamra-istálló kiosztású épülete. Radicsevics János kereskedőnek a felső épületben 2 szoba-konyha, alatta pince, az alsó épületben 2 szoba-konyha-kamra-istálló és 2 szín helyezkedett el. Malatinszky Veronika és Major János palánki telkén volt egy 3 szoba-konyhás, alápincézett „roskadt ház", amihez beljebb egy szobát és konyhát „ragasztottak", és az udvaron állt még egy 2 szoba, konyha, kis „spis" beosztású épület. A főépülettől különálló házakban bizonyára fogadott cselédség élt vagy haszonbéres lakó, mint pl. Csakovátz János szoba-konyha-fásszín beosztású udvari épületében.14

Több módos embernek két, sőt Jusztó Paulovics kereskedőnek a Palánkban három „residentionális háza" is volt. Forrásainkban egyetlen emeletes házra találtunk utalást, amelyben Auslánder Salamon dohány- és gyapjúkereskedő lakott.15 Joó János 1830 táján készült szegedi vedutájáról („Nemes szabad királyi Szeged Városának Bánát felől való tekéntete") tudjuk, hogy a Palánkban akkor már több emeletes polgárház állott.

A HATÁRBELI ÉPÜLETEK

A szállási és szőlőbeli házak leltárai új támpontokat nyújtanak az egykorú szegedi tanyás gazdálkodás megvilágításához is.

Radicsevics és Sobay háza szőlőhegyben, a többi birtokosé a Város szállás-, más néven kaszálóövezetében feküdt. A monográfia más fejezete ismerteti a szálláskialakulás folyamatát, itt csak arra utalunk, hogy 1778-ban az alsó- és a fölsővárosi részen 280 kaszálótelken voltak szállási épületek. Feltárásunkból tíz birtokos 12 kaszálótelkén és a Város belső kereseti szállásán emelt épületek jellegét és ezek közül 10 épületegyüttes berendezését, eszközanyagát ismerjük.

Tíz külterületi épületegyüttes közül nyolc hatalmas kiterjedésű szállásföldön épült, melyeket cívisek, kereskedők birtokoltak. Csávojszky János és felesége, nemes Liszka Erzsébet kaszálóján valóságos major bontakozott ki, amelynek {445}

{446} magva a szoba-konyha-kamra-pince beosztású „szállási residentionális ház". Mellette volt a béresek három osztatú háza (szoba-konyha-kamra), egy kisebb béresház, ahol két kamra kapott helyet, egy ököristálló és egy rovásos kút. A vagyon a két elhalt fiúörökös utódaira szállt, akiket anyjuk: Csávojszky János özvegye, Wagner Josepha és Csávojszky Ferenc özvegye, Otskay Rozália képviselt. A zákányi major, amelyet a földterület, az épületek, a jószágállomány és a gazdasági eszközök ismerete alapján igen jelentős állattartó és földművelő, szőlőt is termesztő tanyai gazdaságnak kell minősítenünk, a vagyon megosztásakor Wagner Josephának, illetve gyermekeinek jutott. A juhászház és a kapásház Otskay Rozália leszarmazottaié lett, amiből arra következtetünk, hogy ezek a zákányi gazdaságtól külön — a több mint 800 holdas kaszáló más részén, vagy az ugyancsak nagy kiterjedésű ásotthalmi kaszálón feküdtek. A juhászházban 1 konyha, 2 szoba, 1 kamra és 1 istálló volt, környékén pedig pincét, sajtfüstölő kéményt, juhakolt, juhszarnyekot, isztrongát és rovással kirakott kutat találtak az összeírok. Juhászházat leltároztak Oratsek Fülöpnek a Kolb-örökségből származó fölsővárosi kaszálótelkén is. Dugonics Ádám pedig mind a két szállását, a rajtuk levő épületekkel és házbeli használati tárgyakkal együtt juhászoknak adta bérbe.17 Ezek az esetek azt példázzák, hogy több szegedi cívis nagy kiterjedésű szállásföldjét elsősorban juhtartásra hasznosította, amit Rákos István is bizonyít.

A zákányi majorságot megközelítő méretű lehetett az 1800-as években nemes Dosics György és Ruszanszky János gazdasága. Mindkettő cselédeket tartó tanyai üzem volt, ahol a cselédség állandóan kinn tartózkodott, de a lakóhelyiségek számából és fölszereltségéből arra lehet következtetni, hogy időszakonként a gazdálkodást irányító, ellenőrző tulajdonos vagy megbízottja is kinn lakott a szállási házban.

A rendelkezésre álló szállási ház-leltárak közül mindössze egy reprezentál kisparaszt gazdaságot: Berta Simoné. Alsóvárosi részen fekvő szállásán szoba, konyha, szín, kiskamra beosztású ház állott, és ugyanott „egy másik különös ház, melyben semmi egyébb nintsen egy fenyő asztalnál és egy konyha."18 Erről a házról többet nem jegyeztek fel. Sejthető, hogy szoba-konyhás lehetett és a hagyaték leltározása előtt lakatlan. Lehetséges, hogy a tulajdonos, mielőtt a szállásra kiköltözött, tanyásnak adta ki, aki állataira vigyázott.

Giba Antal 1836—1842 között készült határfelmérése rögzítette, hogy akkorra már a kisebb kaszálókon kisparasztok százai építettek tanyákat.19 E kis gazdaságokról {447} egyelőre csak Berta Simon 1811. évi vagyonösszeírása nyújt alapos ismereteket. Megállapítható tehát, hogy viszonylag jól ismerjük a nagy szállásfölddel rendelkező birtokosok tanyáinak épületeit és gazdálkodási szisztémáját, de a kisparasztok és a saját földjükön dolgozó gazdák XIX. század eleji tanyáinak csak fő vonásai ismertek.

A TÜZELŐBERENDEZÉSEK

A tüzelőberendezésről nem a hagyatéki leltárak, hanem az egykorú tervrajzok és szűkszavú építési leírások alapján tudunk képet alkotni. Cs. Sebestyén Károly elemezte azokat a XVIII. századi tervrajzokat, amelyek a régi szegedi várban és a várfalakon kívül állt katonai, részben polgári épületeket ábrázolnak.20

Az 1770-es években a várbeli és palánki épületek konyhája két részre tagolódott: egy elülső, mennyezetes, pitvarszerű részre és a hátulsó, padlásolatlan területre, amely fölé „sátor alakú" nyitott kémény borult. Ez utóbbi volt a főzés helye, a tulajdonképpeni konyha. A két részt kb. a helyiségek közepén csak egy vastag, vízszintes gerenda választotta el. A nyitott kémény alatt, a konyha hátsó falához simulva helyezkedett el az asztal magasságú, hasáb alakú tűzhely, amelyet Cs. Sebestyén szerint legtöbbször téglából, olykor földből és vályogból építettek, a tetejére mindig egy sor téglát raktak. A főzéskor, sütéskor keletkező füst a csonkagúla alakú vagy dongaboltozatos kéményen át távozott.

Az ábrázolt 31 lakás közül 4-ben mutatott ki konyhai sütőkemencét: a Platz-Hauptmann, a Platz-Major lakásban, az orvos és a várparancsnok házában. Kis méretükből arra következtet, hogy nem kenyérsütésre, hanem pecsenye és tésztafélék sütésére szolgáltak. Külön épített katlant csak a várparancsnok és az orvos házában talált, ami szerinte arra utal, hogy ez abban az időben újítás lehetett: a nagy többség láncon lógó üstben főzte meg mindazt, amit a két úri konyhán már beépített katlanon főztek. A szobákban kívülről, rendszerint a konyhából fűtött cserépkályhák voltak.

A város szállásán épült XVIII. századi major első szűkszavú leltárát 1794-ből, rajzolatát 1812-ből ismerjük.21 A konyhát az épület hossztengelyében elhelyezett vízszintes gerenda két részre osztotta, és belső felében, az ajtóval szemben négyzetes, hasáb alakú padka állott. A kétfelől nyíló szobákban a rajz sárpadka nélküli kemencéket tüntet föl. Mind a két kemencét a konyhából fűtötték, de a {448} kemencék szája vagyis fűtőnyílása előtt sárpadka nem volt. Ez utóbbi megfigyelést a főzés helyének megállapításánál fogjuk majd értelmezni.

Hasonló tüzelőberendezéseket mutat a madarásztói csárda 1832. évi és az ásotthalmi pusztán építendő alkapitányi lakás 1835. évi tervrajza.22 (23. fénykép.) Az alkapitányi lakásban mindkét szobában kerek kemence épült, a csárda ivójában kerek, padkás, a korcsmáros szobájában pedig négyszögletes, padka nélküli kemence.

A Körösi csárda 1832. évi „rajzolata" és a Város kaszálóján leégett lakás megújításának terve (1836) abban különbözik az előzőktől, hogy a konyhában, a két szobabeli kemence fűtőnyílása előtt keskeny padkát jelöl.23 Ez a padka a csárda konyhájában csatlakozott a középen levő, asztalszerű tűzhelyhez, és a „borivók szobája" felőli sarokban katlan is volt. Véleményünk szerint ez a konyhai tüzelőberendezés a főzésre nagyobb felületű tűzhelyet kínált, hasznosította a kemence szája előtti térséget is, ezért a nyitott kémény alatti konyha továbbfejlesztett változatának tekinthető. A csárda szobáiban a rajz kör alaprajzú, vagyis boglya formájú, padkás kemencét jelöl, a másik házban csak a kemencék helyét tünteti föl.

Látható, hogy a konyhai tüzelőberendezés a XVIII. századi palánki házakban és a csaknem egykorú határbeli csárdákban, szállási házakban ugyanolyan volt, legfeljebb anyaga különbözött. A tűzhelyet és a boltozatos kéményt, amit a városi polgárházakban többnyire téglából építették, a külterületen inkább vályogból rakták, illetőleg a kémény deszkából vagy „tutajra", sártapasztással készült. Eltérés a szobabeli tüzelőknél mutatható ki. A cserépkályha és a sárból rakott, tapasztott boglyakemence a XVIII. században más-más életformának és műveltségi szintnek a tartozéka volt, de a középkori faluásatások nyomán tudjuk, hogy a török előtt az alföldi jobbágyparaszt házakban használtak cserépből rakott szemeskályhát. A hódoltság alatti anyagi-gazdasági visszaesés, pusztulás és létbizonytalanság következménye, hogy ezeket a cserépkályhákat a török alatt és után a parasztházakban sárkemencék váltották fel.

A XVIII. századi szobabeli fűtőberendezésről egyébként részben a források szűkszavúsága, részben a kutatás hiánya miatt még ma is keveset tudunk, és olykor nehezíti a tisztánlátást az egykorú írások szóhasználata is.24

{449} AZ EPÜLETEK ÁRA

Három osztatú, szoba-konyha-kamra beosztású városi házat 1782-ben 150 forintra, 1795-ben 300 forintra becsültek. Fölsővárosi németszűcs 3 szobát, konyhát, kamrát, pincét, színt, istállót magába foglaló házának értékét 700 forintban, „jó materiábul" épült palánki boltjának értékét 1600 forintban (!) állapították meg (1782).

Föltűnő, hogy a szállási épületek becsértéke a hasonló városi házakénál lényegesen alacsonyabb volt. 1799-ben a Város belső-kereseti majorjában épült szobakonyha-szoba-kamra-istálló kiosztású, 22 öl hosszú, vályog- és vertfalú, gyékénytetős házat mindössze 100 forintra, az ugyanott levő, hasonló építésű ököristállót 150 forintra becsülték.25

A XIX. század elején, különösen a devalváció (1811) után a házingatlanok ára többszörösére emelkedett, ugyanakkor a városi és külterületi épületek árkülönbözete tartós maradt. Egy alsóvárosi csizmadia szoba-konyha-szoba-kamra, szín tagolódású lakóházát 1810-ben 2300 forintért vették meg. Csávojszky János zákányi majorjának építményeit viszont 1819-ben összesen 955 forintra, magát a négy helyiségű lakóházat mindössze 400 forintra becsülték. A szembeötlő különbözet arra utal, hogy az épületek becsértékét, a helyiségek száma mellett, döntően fekvésük, építőanyaguk és állaguk határozta meg. A szállási épületek egy része kezdetlegesebb módon épült, mint a városi házak, ám a XVIII. században sok különbség nemigen mutatható ki, pl. a nád- és gyékénytető itt is, ott is elterjedt.

A városi háznak és tartozéképületeinek a XIX. század első felében lényegesen magasabb volt az ára a szálláson levőknél Gyomán és Szentesen is.26 A kortársi becslések tanulságosak egy történeti összehasonlítás szempontjából, de a már állandóan lakott szegedi tanyák (a zákányi Csávojszky-tanya, a kereseti major stb.) számunkra alulbecsültnek tűnnek a hasonló városi házakhoz képest. A jó állagú, 4—5 osztatú lakóházak értéke az 1810—20-as években 2—3000 forint között állapodott meg.

Fontosak azok a becslések, amelyeket maguk az építő mesteremberek végeztek. Luczenpacher Pál asztalosmester 2 szobát, 2 konyhát, 1 műhelyt, 1 legényszobát magábafoglaló házát és az udvarban levő színt, 2 kamrát 1810-ben az alábbi módon becsülték:27 {450}

Ugyanabban az évben készítettek értékbecslést Jusztó Paulovics kereskedő egyik házáról:28

A tehetős, hajómalmot is építtető asztalosmester háza bizonnyal vályogból épült, ezért „magyar építők" becsülték fel, míg a gazdag kereskedőét a kőművesek téglából rakták. Figyelmet érdemel a kereskedő házának értékében a lakatosmunka közel 10%-os aránya és a házban talált, zöldre festett kemence.

Egy rókusi szárazmalmot 1794-ben Dugonics Ádám szenátor 207 forintért vásárolt meg — igen olcsón, mert akkoriban egy három osztatú parasztházat többre becsültek. 1810-ben egy új tiszai hajómalmot 4200 forintra, 1819-ben 2700 forintra becsültek, ami arra vall, hogy a tiszai malmok nagyobb értéket képviseltek a lójárgányos szárazmalmoknál. Nem véletlen, hogy több kereskedő, módos iparos és honorácior fektette tőkéjét malomépítésbe.29

Tanulságos összevetni, milyen értékarányt képviselnek a hagyatékokban az ingatlanok (ház, föld, bolt stb.) és az ingóságok. A tételesen fölbecsült és egy-egy foglalkozásra vagy társadalmi rétegre jellemző hagyatékok értékarányait alább mutatjuk be:30 {451}

Az 1800-as évekbsn a pénz fokozatosan romlott, majd 1811-ben leértékelték, s e körülmények indokolják, hogy már az 1810. évi becsléseket elhatároljuk a korábbiaktól. Néhány támpont az árak változásához: 1 ökör ára 1817-ben az 1788., illetve 1795. évi ár öt-hatszorosa, 1 köböl búzáé 1822-ben az 1788. évinek több mint kétszerese volt.31 Különböző anyaguk, állaguk, fekvésük miatt, az egyező beosztású házak árát is nehéz összevetni, de úgy látszik, az 1810-es {452} években áruk kb. öt-hatszorosára emelkedett. Mindezt figyelembe véve, a felsoroltak közül a legnagyobb vagyon tulajdonosa Szent-Kiriak György kereskedő volt. A „Rátcz-piac"-ra néző házát 4700 Ft-ra becsülték, így annak idején az egyik legrangosabb polgárház lehetett.

A házak és egyéb ingatlanok a teljes hagyaték 60—90%-a közötti értéket képviseltek. Az ingóságok részaránya a vagyonos személyek hagyatékában magasabb, ami kézenfekvő, hiszen ők az átlagosnál több használati tárgyat tudtak életük hajlatáig vásárolni, fölhalmozni. Jó példa erre a fölsővárosi Gyuricza Tódor korcsmáros, akinek ingó vagyonát főleg a drága öltözetek tették nagy értékűvé. Szent-Kiriak György ingó vagyonát pedig a boltbéli portékák és a raktáraiban tárolt gabona, bor értéke (együtt 6442 Ft!) emelte kiugró arányúvá (59%).

A mezei gazdák és sok kézműves hagyatékában jelentős értéket képviselt a föld. Jellemző, hogy Gavallér Volfgang 11 hold szántóföldje, kaszálója és kb. 650 négyszögöl szőleje több mint kétszerannyit ért, mint lakóháza. A paraszti ingóságok értékének túlnyomó hányadát az állatok és a gazdasági eszközök jelentették. Pl. Gavallér gazda állatállományát (2 ökör, 2 tehén, 2 rúgott borjú, 2 kocsis ló, 2 csikó, 46 magyarjuh) 257 Ft-ra, gazdasági fölszerelését 23 Ft 58 kr-ra becsülték, s mindezek együtt ingó vagyona értékének 85%-át képviselték.32

2. HÁZBERENDEZÉS A SZOBA BÚTORZATA ÉS BERENDEZÉSE

Az asztalosok szegedi céhe 1724-ben alakult, így a török után még évtizedekig számolhatunk a barkácsolók bútorainak használatával, illetve a polgári igényekre készült bútordarabok behozatalával. Egy 1746-ból való végrendeletben olvassuk: „Baranyában rendeltem csináltatni egy Dió fából két asztalt, mellyet ha el hozzák, feleségem adgya el, amint leg jobban lehet..."33 A Város faiparágai a XVIII. század utolsó évtizedeiben lendültek ismét fejlődésnek, főleg a tiszai faúsztatás, tutajeresztés révén, ezért az asztalosok akkortól fenyőbútorokkal már kielégíthették a lakosság szükségleteit.

Az 1782-től feltárt hagyatéki leltárakban gyakran szerepelnek „lágy fábul", fenyőfából készült festett bútorok. A fenyőfa bútordarabok rendszerint festettek, a keményfából készültek pedig festetlenek voltak. A fekvésre szolgáló bútorok {453} megnevezése csaknem mindig nyoszolya, nyoszola, igen ritkán ágy. Egy 1782. évi leltár „vásári festett fenyő nyoszolya"-t említ. Tudjuk, hogy az olcsó bútorokat készítő asztalosok a XIX—XX. században vásároztak, s bizonyára így volt fz a XVIII. században is: a kis pénzű családok vásárokon szerezhették be bútoraikat. Födeles vagy tetejes nyoszolyát mindössze öt hagyatékban találtak, köztük egy németszűcs, egy szerb polgár, egy német származású korcsmáros és egy magyar csizmadia ingóságai között — tehát nem volt elterjedt bútor. A leggazdagabb családok szobáiban a keményfa: hársfa, diófa nyoszolyákon kívül voltak festett fenyőfa nyoszolyák is. Egy cívis és a városi főjegyző hagyatékában bukkantunk „szúnyoghálós nyoszolyá"-ra. Több hagyatékban leltároztak szalma nyoszolyát, ami durván ácsolt favázon, vastag szalmakötélből készült, priccs-szerű fekvőhely. Dugonics Antal cívisnél a cselédszobában 1 fa, 1 szalma nyoszolya, Kollitzhoffer Józsefnél 3 „közönséges fenyő nyoszola" mellett 1 „hitván szalma nyoszola" volt.34 Parasztok, iparosok, módos cívisek és kereskedők egyaránt szalmazsákon aludtak, arra derékaljat helyeztek, vászonlepedőt terítettek és többnyire dunnával takaróztak. A derékalj elmaradhatatlan volt a nyoszolyáról, és előfordul „ki varrót Magyar Derekay", „kivarrott csipkés szélű lepedő" és „vörös selyemmel kivarrott párnahaj" említése is (mind 1784-ben). Több polgár és honorácior család agyi holmijában a „selyem közepű paplany", az 1820-as években a „madracz" is föltűnt.35 Egy-egy nyoszolyában rendszerint 4—5 vánkus (párna) és 1 szines vagy tarka ágyterítő található. A vánkost tollal töltötték meg, de 1784-ben följegyeztek egy „kivarrott vánkus"-t, „mely csöppűvel vala megtöltve".36 Ritkán az ágyterítő anyagát is megnevezték, pl. „fél rásábul takaró" (1788), „zöld rása takaró" (1810), „gyermekek ágyán egy hara pokrotz" (1784), „szőr hara" (1810). A rása és a hara gyapjúszőttes, amit módos házaknál asztalterítőül is használtak, pl. „asztalra való szőr szőnyeg" (1817), „asztalra való szőnyeg" (1784).37 Előfordult, hogy szegényparaszt családban a fanyoszolyán csak lepedőt, derékaljat és pokrócot vettek leltárba, módos parasztházban viszont az egyik nyoszolyán 6, a másikon 9 karton párnát, egy német polgárcsaládban a keményfa nyoszolában 7 vánkost találtak. Utóbbi esetek azt példázhatják, hogy módos családok otthonaiban a XVIII. {454} század végén föltűnt a fölvetett ágy, amit a XX. századi paraszti tisztaszobákból ismerünk.

A házbeli (szobabeli) holmi — ruhadarabok, ékszerek, vásznak, edényfélék stb. — tárolására ládát, almáriumot, sublódot, pohárszéket, tányéros fogast használtak. A láda parasztok, mesteremberek ruhatartó bútora volt, de egy „paraszt fenyőfa láda" föltűnt Szent-Kiriak György görög származású kereskedő otthonában is. (Ugyanott a leltárt készítő tanácsi kiküldöttek „paraszt nyoszolyát"-t is találtak!)38 A láda fenyőfából készült, általában festett volt, olykor kék festésűnek említik: „lágy fából kék láda" (1816). Az 1810-es években három leltárban is réginek jelölik, ami arról bizonykodik, hogy a festett fenyőláda a XVIII. század közepe táján mindenképpen használatos volt a szegedi nép körében. 1782-ben feljegyeztek „egy festett kecskeméti ládá"-t és egy „tóth ládá"-t, 1793-ban egy tarka faládát, melyek vidékről kerültek a helybeli háztartásokba.

Tárgyalt korunkban az almáriom, almárjom a városi lakosság körében közel olyan elterjedt bútordarab lehetett, mint a láda. Több válfaját különböztették meg: leggyakrabban említik a három fiókos fenyő vagy keményfa almáriomot, volt azután üveges almáriom, „ruhának való fönt álló almáriom", falba való kis almáriom, kenyértartó almáriom és térdeplő almáriom. A három fiókos almáriom öltözetek, vászonnemű tárolására szolgált, s voltaképpen az a bútordarab, amelyet a közelebbi múltból sublótnak ismerünk, ami 1817-ben bukkan föl először „sublyad" néven Dugonics Antal cívis hagyatékában. A három fiókú keményfa almáriom árát az asztalosok 1803. évi árszabásában 20 forintra limitálták, s ezzel az egyik legdrágább asztalosbútor volt.39 Az üveges almáriom olyan szekrényféle bútor volt, amelynek alsó, fiókos részében ruha- és vászonholmit, felső üveges részében cin edényeket, poharakat, üvegeket tartottak. A „föntálló" almáriom 1780-ban került először leltárba egy borbélymester hagyatékából. A „két ajtós nagy keményfa almárjom" (1790) és a „két felé nyíló almáriom" (1806) megjelölés már egyértelműen a két ajtós ruhásszekrényt idézi. Néhány évtized múlva Vesze-linovics Bazil volt városi főjegyző hagyatékában 2 „diófa sifinyér"-t leltároztak, amit később eleink sifonér, sifonszekrény megnevezéssel illettek.40 Az a szembetűnő, hogy a fiókos, az üveges és a nagy, kétajtós ruhatartó almáriumok a jellemzett fél évszázad során egy időben voltak használatban különböző szegedi háztartásokban. Az is előfordult, hogy egyazon háztartásban, pl. a tehetős Pánin György kereskedőnél a 2. szobában kétajtós keményfa almáriom, a 3. szobában {455} tölgyfa fiókos almáriom és egy „rostélyos kék festékű fenyőfa almárjom" volt található.

A falra való kis almárium mindössze négy alkalommal: két kereskedő és két mesterember hagyatékában fordult elő. Hasonlóképp ritka bútordarab lehetett a „ház szegletibe való" almáriom, amit két csizmadiamester és egy német származású palánki vendéglős házában találtak meg. Aligha tévedünk, ha ezeket a tékának nevezett fali szekrénykével azonosítjuk, bár ez a megjelölés a szegedi hagyatéki leltárakban nem szerepel.

Fenyődeszkából való kenyértartó almáriom három, térdeplő almáriom kilenc szobaberendezésben bukkant fel. Utóbbi a vallásos népélettel kapcsolatos.

A pohárszék alól-fölül kétajtós, fölül üveges almáriumféle bútordarab, melyet 12 háztartásban — kereskedők, iparosok, egy nemes és két cívis ingóságai között — leltároztak. A barokk és biedermeier lakáskultúrát követő városi polgári rétegek jellegzetes bútora. Az 1803. évi limitáció szerint „1 festett pohárszék, alól, fölül 2 ajtóra, 3 fiókos" 15 Ft-ba került.

Különleges tárolóbútor a tányértartó vagy tányéros fogas, amit idegen származású iparosok és helybeli parasztok szobáiban egyaránt megtaláltak. Wőber Judit alsóvárosi vendéglős első szobájában két sárga fogas volt, a következő edényfélékkel: 16 cin tányér, 4 cin tál, 1 cin sótartó, 8 holicsi tányér, 7 üvegpohár, 3 füles meszeles, a második szobában pedig egy kis fogas 7 cseréptállal (1782). Csanádi Márton úrnál (1817) szintén mindkét szobában jegyzékbe vettek tányéros fogast: az egyiken 1 nagyobb cin tál és 12 cin tányér, a kék fenyőfa fogason 8 cin tányér volt. Vér József alsóvárosi paraszt „házbeli portéká"-i között 3 fogast jegyeztek fel és közvetlenül utána 12 tálatskát, 5 kisebbet és 8 kantsót (1784). A felsővárosi Bárkányi Antal kisparaszt házában a fogason 7 fehér tányért és 4 kantsót találtak (1823).41 A példák igazolják, hogy polgárosodó családok a szoba-beli fogason cin és keménycserép tálakat, tányérokat, patasztcsaládok viszont cseréptálat, tányért és kancsót tartottak. A fogasra helyezett tálak, tányérok — jellegük szerint — díszítették is a házbelsőt.

Az ülőbútorok közül hagyatéki leltáraink lócát nem említenek, régies jellegűnek találjuk viszont az „ágy elejbe való hosszú szék"-et, amit épp a görög származású Szent-Kiriak György házában vettek jegyzékbe (1785). Wőber Judit vendéglősnél egy ágy előtt „hosszú festett karszék" állott (1782). Mindkettő valószínűleg olyan festett karospad volt, aminőket századunkban parasztházak tisztaszobáiban lehetett az ágy előtt látni. „Szögletben való festett pad"-ot vagyis sarokpadot csak egy asztalosmester hagyatékában találtunk, gyakoribbnak látszik a karospad, olykor karpad, mely parasztcsaládoknál és két szappanfőzőnél fordul elő. A két karospadot a hagyomány szerint sarkos elrendezésű szobában a {456} kemencével átellenes szögletben éppúgy helyezték el, mint másutt a sarokpadot. Két ízben neveznek meg forrásaink „kemence körül való pad"-ot,42 ami arra utal, hogy vályogból vagy földből rakott, tapasztott padka helyett fenyőpadot tettek a kemence mellé. Tudomásunk szerint ez később is igen ritka volt Szegeden.

A karszék paraszt és kézműves családok körében rendszerint fa, olykor kék festésű, kereskedők, cívisek, honoráciorok házában viszont jobbára posztóval vagy bőrrel behúzott, ami kárpitos vagy bőrműves munkáját igényelte. Huszka Imre alsóvárosi csizmadia javainak leltárában „karos rostélyos szék" található (1792), amely két oldalt karfás, rostélyos támlájú, az egykorú hódmezővásárhelyi gondolkodószékekhez hasonló lehetett. Néhány tehetős polgárcsalád házában szalmaszéket, vesszőszéket, nádból font és ülőjű keményfa széket is jegyzékbe vettek.

Használtak festett fenyőfa és festetlen tölgy-, hárs-, diófa asztalokat. A négyszögletesek mellett szembetűnő a kerek asztalok gyakorisága. Módos polgárok házában kihúzható, két szárnyú keményfa ebédlőasztalok voltak, 12 székkel, ahol népes vendégség foglalhatott helyet. A XVIII. század végétől 14 család hagyatékában találtunk (néhány iparos, de elsősorban honoráciorok, kereskedők szobáiban) bőrrel, plüssel vagy „selyem matériával" bevont kanapét, amihez 6 vagy 12 hasonló huzatú széket készítettek. Ez a szalongarnitúra a főnemesi kastélyok és köznemesi udvarházak világából jutott el az alföldi város tehetős rétegeihez. A sok szobás polgárházak belsőit tulajdonosaik ezekkel a bútorokkal kívánták mintaképeikhez hasonlóvá tenni. Dosics György kereskedőnek és Grünn Orbán nyomdásznak 3-3, Dugonics Antal cívisnek, Kassai Franciskának és Veszelinovics Bazil városi főjegyzőnek 2-2 szobában volt kanapés „ülőgarnitúrája". Ugyancsak néhány módos, majdnem kizárólag német és szerb származású polgárcsalád otthonában tűnik föl a keményfa játékasztal (1787-ben „diófával kirakott nagyobb jádzó asztal"), a polgári társasélet divatos kelléke.

Különleges bútordarab volt az író almárium. Csanádi Mártonnál 1817-ben „3 fiókos író, egyszersmind pohár tartó üveges almárium"-ot vettek leltárba, amiben ezüst evőeszközöket, ékszereket, aranypénzeket, ruhadarabokat, findzsá-kat tartottak. Dosics Györgynek és Kováts János szószólónak a fiókos író almáriumon kívül íróasztala is volt.

A leggazdagabb cívisek — Csávojszky János tanácsnok, Dosics György — és Veszelinovics Bazil főjegyző házában föltűnt a toalett almáriom és tükör. Dosics György nagy fortepianót vásárolt, ami jelzi, hogy a legnagyobb vagyont felhalmozó szegedi cívisek — bizonyára többen is — követték a divathullámokat, befogadták azokat a hatásokat, amelyek a nemesi kastélyokból a kereskedelem, {457} az állattartás révén meggazdagodó és vezető tisztségeket betöltő városi rétegek felé áramlottak.

A debreceni cívis házának falai csaknem mindenütt üresek voltak, feltehetően a reformátusok puritánsága idegenkedett a faliképektől.43 Nem így a szegediek! Már legkorábbi hagyatéki leltáraink számos szobabeli faliképet rögzítettek: Mayer Antal borbélymester 1780-ban felvett hagyatékában a szentek képein kívül 2 „tükör képecské"-t, 21 képecskét és 4 „világi ótska kép"-et, 1782-ben Wőber Juditnál 16 „szép üveges képecské"-t, Straiczmon Illés németszűcsnél az egyik szobában 10 ócska papírképet, a másikban 55 „apró csöprő nagyobb-kisebb képek"-et, Cseh Mihálynál 4 „vászonra írt" képet és 5 papírképet.44 A felsorolt képek nagy része szakrális jellegű lehetett, de hangsúlyozzuk, hogy a leltárak a szentképeket külön megnevezik, így pl. Wőber Juditnál 3 „vászonyra írt aranyos rámás szentkép, 2 „tükörös", 1 üveges és 3 üveg alá helyezett papiros szentkép volt csupán az első szobában. A tükör- és üvegképeket — mint Bálint Sándor megjegyzi45 — búcsúfiaként vásárolták, leginkább Radnán, a szegedi nép régi búcsújáróhelyén. Némelyek a feszület körül a vallásos kultusz emléktárgyaiból, kegyképeiből kis házi oltárt formáltak, amire német polgárcsaládoktól ismerünk korai példákat. Itt bukkannak föl először a térdeplő vagy imádságos almá-riomok.

Mindezekből arra következtethetünk, hogy a római katolikus vallás barokk elemekkel átszőtt szent-kultusza német telepesek közvetítésével honosodott meg Szegeden. Szinte ugyanazokban az években tősgyökeres alsóvárosi és fölsővárosi családok otthonaiban is 20—30 üveges és tükrös képet találtak a fehérre meszelt falakon. Alig van olyan ház, ahol képet nem jegyeztek föl. Sajnos, a hagyatékot leltározók ritkán jelölték, mit ábrázolnak a rámás faliképek, de néhány világi tárgyú képről így is nyomot hagytak. Jankó János szenátor lakásában Szent István, Mátyás király és Attila képe függött fekete pácolt rámában.46 Müller János kocsmáros, talán az ivóban, kifüggesztette Ferdinánd császár és II. József berámázott képét, mások az esztendő évszakait ábrázoló képeket helyeztettek arany rámába. Szent-Kiriak György hagyatékából 5 vászonra írt fejedelmi kép, Pánin György után 1 „szerviai Despotus Herceg képe" került árverésre. Szűcs Ferenc Palánkban lakó mezei gazda egyik szobájában 8 nagy vászonképet, Sárkány Antal nemes özvegyénél 7 vászonképet találtak, melyek világi jellegűek {458} is lehettek.47 A XVIII. század végétől több szegedi polgár elkészíttette a portréját.48

Tükör majdnem minden hagyatékban található. A szegény emberé kivitelében, méretében különbözött a módosabbakétól, akiknek aranyos rámájú tükör függött a szobájában.

Az ablakra való firhang (függöny) még nem vált általánossá, csak a lakáskultúrában és öltözködésben igényesnek látszó tehetős családok szobáiban lelhető föl. Gyakoribb és többre becsült volt a szúnyogháló, ami a folyómellék klímájával magyarázható.

Óra sem volt minden háznál. A parasztcsaládok még nem nem formáltak rá igényt, időbeosztásuk, munkájuk a nap járásához igazodott. Mesteremberek házában falon függő óra, honoráciorok, módos kereskedők szobáiban almáriumon vagy asztalon álló ezüst vagy aranyozott óra volt szokásos, Gyuricza Tódor hagyatékában pedig napóra is került (1784).

Legtöbb házban gyertyával világítottak, amit sokan otthon készítettek faggyúból, gyertyamártó edények felhasználásával. Egy szállás konyhájában 1811-ben „paraszt gyertyatartó"-t vettek jegyzékbe, amit a gazda fából faraghatott. Használtak még drót, bádog, vas, réz, a módosabbak cin és ezüst gyertyatartót. Lámpás nem volt minden családban. A hagyatékokban bádoglámpás, sárgaréz függő lámpás, üveg és ezüst lámpás került elő. Dosics György ebédlőjében 5 ezüst és 5 réz gyertyatartó, másik két szobájában egy-egy ezüst lámpás volt, de rendszerint ott is találtak gyertyatartókat, ahol a szobában lámpás függött. Különös, hogy olaj- vagy zsírosmécsest egyetlen hagyatékban sem vettek leltárba, pedig cserépmécsest később sok parasztcsalád használt, amiről a múzeum gyűjteménye is tanúskodik.

Összegzésül elmondható, hogy a családok anyagi és társadalmi helyzete, ízlése szerint egyidejűleg különböző jellegű bútorok voltak használatban.

A festett fenyőfabútor legjellegzetesebb darabja a ruhásláda, amit a menyasszony hozományul kapott, a nyoszolyával és az agyi holmival együtt. 14 ismert paraszt-hagyaték közül 12-höz tartozott szobabeli fenyőfa láda, de előfordult mesteremberek, kereskedők és nemzetes úr hagyatékában is.

Leggyakrabban kékre festett fenyőbútorok maradtak hátra, némely hagyatékban egész bútoregyüttesek. Már Kovács János megállapította, hogy „a szegedi népnek kedvelt színe volt a kék", ami látnivaló volt ruházkodásán, bútorzatán, {459}

11. grafikai melléklet. Felsővárosi kisparaszt és palánki gazda szobaberendezésének rekonstrukciója, 1823., ill. 1795.

{460} ugyanakkor a betelepült németek és szerbek — szerinte — a vörös és zöld színű bútorokat, öltözeteket szerették.49 Vörös festésű asztalok, padok valóban csak német származású lakosok berendezésében fordultak elő, de más jellegű bútorok mellett — használatuk tehát nem volt kizárólagos.

Bárkányi Antal fölsővárosi kisparasztnak 2 zsákos és 1 vékás szántóföldje, 9 zsákos homoki kaszálója és két darabban 78 út szőleje volt.50 Városi portáján szoba-konyha-kamra beosztású lakóház, szín és istálló állott. Szobabeli ingóságainak jegyzékéből sarkos elrendezésre lehet következtetni: a kemencével átellenes sarokban lehetett a két „karpad", szögletében a fenyőasztal, a kemence felőli fal mellett, egyvégtében két nyoszolya, a harmadik pedig az ajtó mögött. A menyasszonyi ládát rendszerint az ajtóval szemközti falnál, a nagygerenda alatt, a karszékeket az ágy előtt tartották. (11. grafikai melléklet.) Ezt az egyszerű bútorzatot 2 fogas, 10 kisebb-nagyobb, üvegezett falikép, az ágynemű és 11 cserépedény egészítette'ki.

A Palánkban lakó Szűcs Józsefnek 16 és fél hold szántóföldje, 75 és fél hold kaszálója, több hold homoki és feketeföldi szőleje, egyharmad rész malma és szoba-konyha-szoba-kamra-istálló tagolású háza volt. Az első szoba szintén sarkos elrendezést mutat, s tulajdonképpen a tároló bútorok (2 ruhaalmáriom és 2 „ótska láda") és a tollas párnák nagyobb száma (2 nyoszolyában 15 db!) tükrözi a tulajdonos módosságát. Polgárcsaládok gazdagabb tárgyi hagyatékot tartalmazó szobáinak rekonstrukciójára, kevés támpont híján, nem törekedhetünk. Érdekes összehasonlítást kínál viszont egy módos palánki gazda 1824. évi hagyatéka, a két szoba berendezése között.51

A bútorok megoszlásából arra következtetünk, hogy az első szobában telepedett le étkezéshez a család, és az idős szülők ott háltak. A második szobában nem volt ülőbútor, így állandóan nem lakhatták. Mivel a hagyatéki leltár a négy szoba {461} közül csak kettő" ingóságait tartalmazza, arra gondolhatunk, hogy a gazda két szobát bérbe adott, és a lakó saját bútorait használta. A család által kihasználatlan szobákat, épületeket egyébként szokás volt hazátlan zselléreknek, mesterembereknek árendába adni.

A tanyán élő családok városi házairól Kováts István önéletrajzában így emlékezik meg: „Sok tanyai család azért tartott a városban értékes házat, hogy ha bejön a városba, a más házába vagy vendéglőbe ne kelljen beszállnia. Hogy a háza megőriztessék, azt valakinek ingyenlakásul átengedte, hogy az épületnek gondját viselje."52

A szállási ház szobaberendezésére három példát mutatunk be: két cívisét és egy kisparasztét.

Kolb Ferenc szállási házának ingóságait az 1787—88-ban készült hagyatéki leltárból ismerjük. A szobában levő tárgyak:

Csávojszky János és Liszka Erzsébet zákányi szállási házában a következő szobabeli tárgyakat vették leltárba:

Az alsóvárosi Berta Simon kisparaszt szállásföldjén a három osztatú ház szobabeli ingóságai: „Egy fenyő fa karos pad, egy asztal, egy ord. fenyő fa láda, egy üllő Deszka pad, Két deszka, melyek Nyoszolya gyanánt szolgálnak, 1 Fa kar szék, Egy rósz fenyő fa láda, 1 avilt sűrű, és 1 ... szita, Két üveg Butellia, 2 Iczés palaczkok, és pálinkás Fertályos Üvegek, 9 nagyobb és kisebb közönséges képek, Egy kiss Régi Tükör, Egy olló, 10 kiss Tálak és Ibrikek, 8 vánkus, egy derekaly, 1 lepedő, 1 szúnyoghálló, ez az Özvegy asszonyé magáé."

{462} Kolb Ferenc házában két szoba volt és az egyikben valószínűleg családos fogadott cseléd élt. A leltár egy szoba berendezését tartalmazza, amiben az agyi holmi hiányos és rossz állapotú. Több következtetésre ad módot a Csávojszky házaspár zákányi tanyája: itt a bútorzat teljesnek mondható, a tükör, a szúnyogháló, 11 db fali kép arra vall, hogy a ház lakott és huzamos tartózkodás színhelye volt.

Berta Simon alsóvárosi házában a kiküldött szenátor csak 2 karospadot és 2 fogast talált, ami bizonyossá teszi, hogy Berta feleségével szállási házába költözött, és állandóan ott élt. A föllelt agyi fehérneműk, a mindennapi használati eszközök (olló, tükör, szita stb.) és a konyhabéli tárgyak is a szálláson való megtelepedésre mutatnak. A nyoszolyául szolgáló két deszkát földbe vert karókra helyezhették. Házilag barkácsolt fekvőhelyet — „2 fenyő Deszkábul készült Nyoszoljá"-t — 1794-ben a Város szállásán is találtak.

A KONYHA BERENDEZÉSE ÉS ESZKÖZANYAGA

A XVIII—XIX. századi konyhában igen kevés bútordarab volt. Rendszerint egy almáriumot és egy tálast vagy tányértartót találtak — akár parasztok, akár cívisek, akár kereskedők hagyatékát leltározták. Előfordult, hogy a konyhabeli tányéros az almárium tetején volt elhelyezve: „konyhaalmáriom, tetején egy tányértartó" (1808), „konyhaalmárium Tálassal edgyütt" (1814).53 Ezeken kívül néhol korsóálló, igen ritkán asztal és szék szerepel a leltárakban.

Pánin György módos kereskedő konyhájában 1 kis tányéros almárjom, 1 cinnek való fiókos és rostélyos almárjom és 1 fiókos asztalka, de még a legtöbb konyhabeli tárgyat tartalmazó Csávojszky-féle hagyatékban is szintén 3 bútor került elő: 1 szeglet almárium, 1 más fenyő almárium és 1 faszék.54 Két paraszt háztartásban egyetlen konyhai bútort sem találtak (Vér József, 1784, Szűcs Pál János, 1812). Ennek a magyarázata egyszerű: a nyitott kéményű konyhában, amíg a tűz égett, a szabadba nyíló ajtót nyitva kellett tartani, hogy a füstöt a léghuzat a kéményen át kivigye. Ősztől a melegebb időjárás beköszöntéig ezért a huzatos, hideg konyha alkalmatlan lett volna étkezésre, így a szobában ettek, nyáron pedig a ház előtti eresz, régiesen szín alá kivitt asztal mellett, gyakran a szabad ég alatt folyt le a család étkezése. Tudunk arról, hogy parasztcsaládok meleg nyári napokon a konyha földjére vagy az udvaron leterített szövöttgyékényen láttak étkezéshez. {463}

{464} A konyhaalmárium többnyire fiókos bútor volt, úri háznál került „két ajtóra nyíló, ételt tartó fenyőfa nagy almárium" is (1817). Benne kisebb edényeket, főző- és evőeszközöket tartottak. Deszkából készült korsóálló és fazékálló csak paraszt és iparos családoknál fordult elő.

A konyhabeli eszközök anyaga jellemző az egykorú háztartásokra, ezt szemlélteti huszonöt szegedi család konyhafölszereléről készült táblázat.

A sok évszázadon át kipróbált cserépedények szinte valamennyi háztartásban megtalálhatók, mindössze négy olyan hagyatékra akadtunk, amelyben nem volt konyhabeli cserépedény: két kereskedő és két német származású iparos (egy szitás-és egy lakatosmester) ingóságai között. A legtöbb konyhabeli cserépedény főző-fazék és lábos volt. Érdemes néhány háztartás ilyen készletét is áttekintenünk, főzésre szolgáló rézedényeikkel együtt:

A kiragadott példák általános érvényű tapasztalatot tükröznek: az egykorú szegedi háztartásokban legalább 15—20 kisebb-nagyobb cserépfazék, 3—4 cseréplábas volt, s mellettük még a módos cívisek, kereskedők konyháin is kisebb a réz főzőedények (fazék, bogrács, kasztról, üst) száma és szerepe. Kisparasztok, szegényparasztok réz főzőedényt egyáltalán nem használtak, amit az olcsó cserépedények és a jóval drágább rézbográcsok-, üstök stb. árkülönbözete is magyaráz — annál föltűnőbb, hogy három szegedi vendéglős konyháján sem volt réz főzőedény, hanem kizárólag cserépfazék és -lábas. Tegyük hozzá: mindhárom betelepült német család sarjadéka.

{465} A tűzálló cserépedényeken kívül cserép csíkmákszűrőt, kuglófsütőt, bögrét, findzsát, kancsót, korsót, vájdlingot, tálakat, tányérokat és cserép mosogató medencét találunk a konyhaleltárakban. Vinterer Terézia vendéglős hagyatékában 4 „cserép Toth Tál és 5 Tányér, Tóth findzsa, tóth kávé ibrik" került elő, és tót cseréptálakat, fazekakat, bögrét és köcsögöt néhány más háznál is leltárba vettek. Ezek Rimaszombat környékén készültek és vándor árusok révén jutottak a Dél-Alföldre.56 Nem (vagy ritkán) jelölik viszont a leltárak a keménycserép portékát, melyeket épp ezért a fazekasok áruival együtt tartunk számon.

A rézedények közül leggyakoribb az üst, — ami arra vall, hogy a nyitott kéményű konyhákban a tűzhely belső sarkában beépített katlanok készültek — a bogrács és a tepsi. A módos háztartásokban a réz edénykészlet dominált, cserép főzőedényt, tálat és tányért egyáltalán nem tartottak. Példa erre az alábbi három módos kereskedő háztartása:

Szembetűnő, mennyivel kevesebb volt a kimondottan főzésre szolgáló rézedény ezekben a háztartásokban, mint másutt a cserép főzőedény. Pedig ezek a kereskedő- és iparoscsaládok bizonyára az átlagosnál fejlettebb étkezési kultúrával rendelkeztek. Fentiekre az lehet a magyarázat, hogy a fémedényeket a szabad {466} tűzön való főzés után jobban tisztán lehetett tartani, mint a cserépedényeket, ezért a réz vagy később az öntöttvas edényből kevesebbre volt szüksége egy háztartásnak, mint cserépfazékból és lábasból. Ugyanezek a családok cseréptál és -tányér helyett jóval drágább cin tányérokat és tálakat használtak.

A nyitott tűzhelyű konyha nélkülözhetetlen tárgya volt a vasláb, három lábú kis kovácsoltvas állvány, amire a fazekat, serpenyőt helyezték, hogy a tűz alulról melegítse az ételt. Akadtak lábas vassörpenyők — akárcsak cseréplábasok, melyek alá épp ezért három lábat illesztettek a mesterek.

Jobbára iparosok, cívisek, honoráciorok házában, tehát úri konyhákon volt használatban a vasmacska, amit a szakirodalom inkább tűzikutyá-nak említ.57 Eredeti rendeltetése az volt, hogy a nyitott tűzhelyen a fát nekitámasszák, és így — jobb léghuzatot kapva — könnyebben égjen, majd a kovácsok két felfelé álló végén fület képeztek ki, amibe nyársat lehetett dugni. Pecsenyesütéskor a vasmacska tartotta a nyársat, s mivel rendszerint párosával fordul elő, egyszerre legalább két nyárson tudtak pecsenyét sütni. Ehhez a konyhai művelethez használták a „lúd lelké"-nek nevezett, hegyben végződő, hosszú vaspálcát. Előbb ezt döfték át a sütni kívánt aprójószágon, pl. a lúdon, majd a közepén levő nyíláson átdugták a nyársat, amely így jól megszorult. A lúd lelke tartotta szilárdan a nyársra húzott és sütés közben forgatott húst. A sütés közben kicsorgó zsírt „pecsenye alá való tepsi"-ben fogták fel.

Hús-, halsütésre alkalmas vasrostély és pecsenyeserpenyő, nyeles serpenyő az előbbieknél gyakrabban szerepel a leltárakban, ami arról tanúskodik, hogy a sült halat, pecsenyét kedvelte a szegedi nép — ha széles körben nem is ismerték és használták a sütés akkori fejlettebb eszközeit. Az 1840-es években a volt városi főjegyző hagyatékából „malacforgató masina" is jegyzékbe került.58 A szabad tűzön való sütés-főzéshez rendszerint hozzátartozott egy-egy tűzfogó vas, tűz-piszkáló és vaslapát. (12. grafikai melléklet.)

Sok egykorú háztartásban találtak 5—6 fatányért, melyeket részint étkezésnél, részint a főzés előkészületei során használtak (pl. trancsirozó fatányér). A fakanalakat deszka, bádog vagy gyékény kanalasban tartották. Néhány hagyatékban föltűntek fekete vagy festett fakanalak, melyekből a múzeum gyűjteménye őriz több darabot. Minden konyhában akadt nyújtódeszka, víztartó hordó vagy dézsa, gyakori volt a húsvágó tőke vagy deszka, a húsvágó balta, a fa sótartó és a mosogató dézsa. {467}

12. grafikai melléklet. Korabeli konyhaeszközök

A bádogeszközök közül gyakori a kanáltartó, a tormareszelő, az iccés, meszeles (meszelyes) és fertályos edény, ritkább a csíkmákszűrő, a kolbász- és hurkatöltő.

{468} A cintányérok, tálak, füles csészék egy részét módos családok a konyhai tányéroson és almáriumban, kisebb részét a szobabeli tányéros fogason tartották.

A XVIII—XIX. századi szegedi konyhák fölszerelése számos régi edényt és főző-sütő eszközt megőrzött, ami a nyitott kéményü konyhai tüzelőberendezés szinte általános gyakorlatával függött össze.

A TÁROLÁS MÓDJA ÉS ESZKÖZEI

A gabonát kamrabeli hordóban, hambárban vagy élésládában tartották, gyakoribbnak látszik tetejetlen, máig hallott elnevezéssel kancahordóban való tárolása. Vér József alsóvárosi gazda kamrájában 3 búzáshordó mellett „nagy kettős hambár"-t is találtak, amely „falba volt csinálva". Az élésláda kifejezés a gabona régi élés, élet megnevezéséből ered. Szekrénynek nevezett, keményfából ácsolt ládára mindössze három hagyatékban akadtam, ami azt jelzi, hogy ez a Felvidékről vagy Baranyából hozott ládaféle ritka lehetett.59 Előfordult, hogy a gabonásládát a német eredetű ferslóg megnevezéssel illették, pl. „1 ferslóg kölessel tele" (1817) és az is, hogy a fölös gabonát a padlásra vitték.

A lisztet ugyancsak hordóban vagy ládában tárolták. A szállásfölddel bíró Pálfy Pál csizmadiának a kamrában 10 akós liszteshordója, a tiszai hajómalmot építtető Luczenpacher Pál fölsővárosi asztalosnak 8 db, összesen 34 akó űrtartalmú liszteshordója volt.60 Paraszt háztartásban említenek „liszttartó gyékén-kosár"-tis(1784).

Többnyire a kamrában voltak a kenyérsütés eszközei: a sütőteknyő, a székláb, a sziták, a szakajtók, a körösztfa, a lapicka, ott tartották a bőrből lyuggatott tarhonyarostát és a különféle drótrostákat, a mértékeket: vasas vékát, félvékást, a fontos kilót, s ritka háznál a mázsát. Forrásaink „oláh véká"-t, „oláh félvékás"-t is említenek, amelyek erdélyi faragó specialisták készítményei voltak. Módos háznál 8—10 zsák került a kamrába, szegény- és kisparasztnál legfeljebb 2—3.

Minden háztartásban volt 1—2 káposztás hordó, uborkás hordó, több helyen, főleg a szőlőtermesztő polgárok kamráiban ecetes hordó, borecetnek. Csontos Bárkányi János fölsővárosi szegényember 2 akós hordóban tárolta a határbeli székeken söpört széksót, a módos Kraiczperger Engelbert szitás- és Wagner Amadé mészárosmester pedig a paprikát. A zsírt és a vajat vasabroncsos fa-bödönben és cserépköcsögben tartották. Három háztartásban került jegyzékbe {469} „szalonnához való fogas", „szalonnatartó sarogla", illetve „szalonnát hordó lajtorja".61 A kamrában voltak még a piacozó garabolyok, tarisznyák, tápai szövöttgyékények és gyékényszatyrok, szalmából kötött póvályosok, a csobolyók, dézsák, famozsár, a sódaráló kő (kevés háznál akadt!), marha- és lótartó parasztoknál a fejődézsák, köpülök, tehénkötelek, istrángok. Ott tartották a kenderés lenfeldolgozás, valamint a barkácsolás eszközeit. Hogy az önellátásra törekvő szegényparaszt a XIX. század elején mi mindent rakosgatott el, arra hadd említsünk egy jellemző példát: Gyömbér András az egyik szobabeli ládában meszelőnek való disznósertét tartott, kamrájában pedig „egy darab szerszámnak való cserzett bőr"-t találtak.62

Az egykorú életmódba bepillantást enged, hol és milyen tisztálkodásra szolgáló használati tárgyak fordultak elő. Mosdótálat mindössze öt, „fördő kád"-at vagy vizes kádat három hagyatékban — honoráciorok, kereskedők és egy iparos ingóságai között találtunk.63 Természetesen a XIX. század elején a lakosság egészségügyi kultúrájának színvonala nem mérhető azoknak a tárgyaknak a hiányával, amelyek Magyarországon csak az ipari forradalom és civilizáció lassú térhódításával, fokról fokra terjedtek el. Paraszt- és iparoscsaládokban pl. még nemzedékekkel később is szokás volt a kisgyermeket fateknőben füröszteni és dézsában fürödni.

A kimosott fehérneműt paraszt háztartásokban „mángolló sujok"-kal, „mángolló fá"-val, kézművesek, kereskedők, cívisek házainál nagy, kővel megterhelt mángolóval „mángorolták", vagyis simították el. „Paraszt mángolló fa", fa sulyok cselédtartó úri házaknál is akadt, ahol a „nyutogató Fá"-ra tekert vásznak mángolását a cselédlány végezte. Néhány úri háznál az 1810-es években „téglázó vas", „réz ruha téglázó vas" került leltárba, amit a vasaló ősének tekin-hetünk.64

{470} 3. A TÁPLÁLKOZÁS

A nyitott tűzhelyen eleink úgy főztek, hogy a láng közvetlenül az edény fenekét és oldalát melegítette. Evégett helyezték az edényeket 10—12 cm magas vaslábra, amely — mint említettük — minden XVIII—XIX. századi szegedi konyha nélkülözhetetlen eszköze volt. A szabadban dolgozó pásztorember, a kubikos, az arató bográcsát rendszerint szolgafára vagy szolgavasra akasztotta, ám ezeknek az eszközöknek a házbeli használatára támpontot nem találtunk. Dosics György városi házának alsó konyhájában viszont föltűnt „Egy vas Lántzon függő réz bográts" (1817). A helyiségben lelt többi eszköz — 2 „vas kutya", 2 vas nyárs, 2 vasláb, 4 cseréplábos, 7 fazék stb. — bizonyossá teszi, hogy a konyha nyitott kéményű volt. Honnan függeszthették a bográcsot tartó láncot? A kérdésre éppen Dosics szállási házának leltára ad választ, melyben a konyha egyik tétele: „Egy darab Lántz kéménybe".65

Szokás volt a sonkát, oldalast, kolbászt télen a nyitott kémény kürtőjében elhelyezett rudakra akasztani füstölés végett. Mivel a XVIII. században még többnyire deszka- vagy nádkémények készültek, valószínű, hogy a láncot ilyen húsfüstölő rúdról függesztették. A korabeli építési rajzokról tudjuk, hogy pontosan a kémény alatt volt az asztalszerű tűzhely, ahol a lelógó bogrács alatt tüzet gyújthattak. (10. grafikai melléklet, 23. fénykép.) Dosics vagyonleltárának két pontosan leírt tárgyából így rekonstruálható, hogyan használták a bográcsot az egykorú szegedi konyhában. Két adat alapján még nem állíthatjuk, hogy a főzésnek ez a módja gyakori volt, de elterjedtsége mindenképpen valószínű.

Forrásbázisunk alapján a szegedi nép táplálkozásáról képet adni lehetetlen, viszont némely konyhafölszerelésből az ételekre következtethetünk. Az így nyert kép igen töredékes és inkább a XVIII. században már polgárosuló rétegekre jellemző, amelyeknek konyhaeszköz-készlete a parasztokénál változatosabb volt.

Több leltárban szerepel „tehénhúsnak való réz fazék". A főtt marhahúst reszelt tormával fogyasztották, amit tormás csészében tálaltak. Már a XVIII. században kedvelt étele lehetett a szegedieknek a szárma (töltött káposzta), mert több háztartásban „szármavágó deszká"-t vettek leltárba. Itt jegyezzük meg, hogy több vagyonleltárban akadtunk paprikatartó edényre (fahordóra, bádog paprikatartóra) és fűszeres dobozra,66 de — ha a hagyatéki leltárak e tekintetben teljesek — úgy látszik, hogy a XVIII. század végén a paprika alkalmazása még nem vált általánossá. Jobbára betelepült iparos- és kereskedő-családoknál kerültek elő paprikatartók (!?). Dugonics Antal cívis kamrájában 1 fazék sáfrányt találtak (1817).

{471} Van néhány támpontunk a sült tésztafélék készítéséről. Palacsintasütő mindössze hat háztartásban: a Dugonics-, a Dosics-familia, egy alszolgabíro, a városi szószóló és két módos iparos konyháján fordult elő. A tortakészítés, csokoládéfőzés a legmodosabb családok körében volt szokásos. Különleges csemegének számíthatott a házilag sütött ostya, hiszen száz közül három családnak volt ostyasütő vasa.67

Úri szokásnak látszik a kávé fogyasztása. Gazdag polgároknak metszett ivópoharaik, cin fedelű kőkorsóik, kancsóik, réz borhűtő edényeik, tokaji és ürmös bor fogyasztásához való poharaik voltak.68

Több szegedi háztartásban már első forrásainkban, az 1780-as években feltűnnek a holicsi gyár fajansz edényei,69 ami arra mutat, hogy az 1743-ban alapított kőedénygyár készítményei hamar eljutottak a városba. Ezzel egyidőben néhány kereskedő, honorácior és jól kereső mesterember — a már említett cin tálakon, tányérokon kívül — egész porcelán készleteket, ezüst nyelű kanalat, kést, villát is használt. A lakosság paraszt többsége ugyanakkor cserép- és fa-tányérokból, fakanállal vagy cinkanállal evett.

A szegedi családok ivóvizét századokon át a Tisza szolgáltatta. Közellakók cserépkorsókkal jártak le a folyóra, több módos polgár viszont kocsira szerelt vashordóval hordatta a vizet. Szokás volt — jobbára palánki családokban —, hogy a háznál vízcsepegtető, más néven víztisztító követ tartottak, ami átszűrte az ivásra, főzésre szánt Tisza-vizet.

4. A RUHÁZAT

A szegedi nép egykorú öltözködésének sajátosságait a hagyatékokban lelt ruhadarabok, az iparos árszabások, a polgári öltözetekre vonatkozó előírások és néhány ábrázolás nyomán rajzoljuk meg. Sajnos, a hagyatéki becsüsök az elhunytak ruházatát nem mindig vették jegyzékbe, aminek az okait nem tudhatjuk. Csak sejthető, hogy mire a tanács kiküldöttei megjelentek, akkorára a könnyen elvihető ruhadarabokon az örökösök megosztoztak — ha tudtak, vagy pedig a szegényes ruházatokat a deputátusok fölbecsülni sem tartották érdemesnek. Éppen a parasztcsaládok öltözetéről maradt kevés följegyzés, a gazdagabb, ennél {472} fogva értékesebb viseleti hagyatékok — úgy tűnik — inkább leltárba, majd árverésre kerültek.

Korszakunkból kevés szegedi viseleti ábrázolás maradt ránk .A polgárőrök 1805. évi egyenruháit megörökítő három vizfestményen (20. fénykép) kívül csak Illyés Ágostonnak a Dömötör-templomról és a templomtérről készült rajza, valamint Petrich Andrásnak 1837 körüli akvarellje ábrázol szegedi öltözeteket. (48. fénykép.) Egykorú források szűkében hiánypótlók Tóth Molnár Ferencnek a 48-as nemzetőr, honvéd ruházatról és a Város vezető személyiségeiről négy évtized múltán készített tárgyszerű rekonstrukciói.70

A XIX. század közepéig a ruházat egyik alapanyaga a vászon volt. Több válfaját ismerték: a „buja vászony" egyetlen vagyonleltárban szerepel, egy ebből való lepedő értéke két és félszerese volt a közönséges agyi lepedőnek (1793). Bálint Sándor szerint ez hímzett török vászonkelme volt. A takácsok 1803. évi Csongrád vármegyei árszabásában viszont azt olvashatjuk: „Rátz-Buja Vászony,. mellyben Pamuk vagyon Rőfe 4V2 krajcár". Rendszerint a bujavásznat rác vászonnak is nevezték — ez a megnevezés pedig két módos szerb kereskedő Jusztó Paulovics és Dosics György hagyatékában is fölbukkan.71 Adataink nem cáfolják, inkább kiegészítik Bálint Sándor megállapítását: a buja vagy rác vászon kifejezés balkáni eredetű szőttesre mutat, aminek a szövése a hosszú török hódoltság hagyatéka lehetett. Forrásaink említenek még tót vásznat és gyolcsot, utóbbit gyolcsos tótnak emlegetett vándor árusok hozták a Dél-Alföldre.

Több hagyatékban akadtunk tiló, vas gereben, muíolla, gombolitó, rokka nyomára, — melyek a rostnövények feldolgozásának eszközei —, de szövőszék csak a takács ingóságai között volt. Nagyobb mennyiségű tilolt lent, kendert és fonalat csak három gazdag háztartásban — Dugonics Antal, özv. Csávojszky Jánosné nemes Liszka Erzsébet és Wagner Amadé mészáros házában — vettek számba, ahol a len, illetve kender feldolgozását cselédek végezhették. Úgy látszik, számos háznál foglalkoztak a len, illetve kender törésével, gerebenezésével, majd a kifésült szöszből rokkán fonalat is készítettek, ám a vásznat a XVIII. század végén már takácsok szőtték meg, nekik adták el a fonalat.

A férfi viseletnek fontos alapanyaga volt az Erdélyből szállított szűrposztó és az alföldi mezővárosokban a XIX. század elején megkedvelt kék posztó.

{473} Mind férfi, mind női ruhadarabokhoz nélkülözhetetlenek voltak ezenkívül a szűcsök által kikészített állatbőrök.

A női felsőruházathoz használt gyári anyagok: különféle selymek, atlasz, musulin, creditor, cic, tafota és damaszt.

A polgárságba való fölvételt már a XVIII. században igyekeztek a polgárruha viseletéhez kötni. A napóleoni háborúk idején megszervezték a polgárőrséget és szabályozták a polgárjogot nyert lakosok egyenruhaszerű viseletét. Az 1805-ben nyomtatásban is megjelent rendszabályokat Bálint Sándor közli.72

A polgári öltözet zsinórzatát, vitézkötéseit gombkötőmesterek készítették.

FÉRFI VISELET

Legrégibb adatunk 1752-ből való, amikor két üldözött betyárlegény személyleírását kurrentálták: „...Miska sarkantyús fekete csizmában, ki is két csomóban köti a hajat, azonkívül szűrben és gyolcs ümeghben járnak mind a ketten."73 Öltözetdarabjaik és a hosszú haj két csomóban való megkötése az egykorú pásztorviseletet idézik.

Alsó ruházata kisparasztnak, cívisnek, honoráciornak egyaránt fehér vászon gatya (lábravaló) és üng (régiesen „ümögh") volt. Télidőn a parasztok a gatya fölött nadrágot, felsőtestükön lajbit (mellényt) és ujjast mándlit, lábukon csizmát viseltek. Lasancz György hagyatékában (1782) 1 „magyar süvegh", 1 „rossz téli süvegh" és 1 rossz kalap, Csontos Bárkányi János fölsővárosi paraszt után (1806) 1 szűr, Ótott Kovács Antal végrendeletében (1828) 1 „viseletes suba" került jegyzékbe.74 Tizennégy „mezei gazda" és szántó-vető ember hagyatéka közül nyolcban egyetlen viseleti tárgy sem szerepel, ezért ruházatukról nehéz képet adni. Petrich András említett akvarelljén öt szegedi férfit örökített meg, hármójuk viselete ráncolt, rojtosszélű bőgatya és széles karimájú pásztorkalap, egyiken lajbi, másikon ujjas (mándli?), harmadikon vállra vetett ködmön látható. A negyedik alak fürtös szőrű gubát és betüretlen süveget visel, az ötödik férfialakon csak a süveg, a deréköv (tüsző?) és a bocskor ismerhető fel. (48. fénykép.) Úgy látjuk, hogy Petrich pásztorokat és parasztokat, illetve szolgákat ábrázolt.

{474} Többet tudunk a kereskedő- és iparospolgárok, cívisek viseletéről. Az 1782-ben elhunyt Undi Antal csizmadiamester után 1 „avilt, ezüst gombos kék mente vörös rókára" és 1 hasonló posztóból varrott ezüst gombos dolmány, Gyurcsik János mészáros után (1789) kék paszomántos dolmány, 1 fekete prémes kék mente és 1 paszomántos kék nadrág, Fábián Tamás csizmadiamester után (1794) 1 világoskék dolmány, 1 kék paszomántos nadrág, 1 sötétkék téli mente és 1 zöld férfi mente maradt hátra.75 Egyikük sem nyert polgárjogot, tehát nem vonatkozhattak rájuk az ünneplő polgárruha viseletét szorgalmazó városi előírások. Úgy látszik, a mesteremberek a XVIII. században városszerte hordták a kék posztóból varrt, paszománnyal díszített dolmányt, mentét és nadrágot. A dolmány fennálló galléros, testhezálló felsőtesti ruhadarab volt, amihez szűk nadrágot (későbbi elnevezéssel magyarnadrágot), derékban teveszőr vagy selyem övet használtak, és fölötte viselték — gyakran panyókára vetve — a prémes gallérú, ezüstgombos mentét. Dugonics Andrástól tudjuk, hogy „a kurta mentét és dolmánt 1790-ben hozták be, azelőtt hosszú volt" divatban.76 Természetesen e ruhadarabokat ünneplőre varratták.

Nézzük egy módos mesterember viseleti hagyatékát. Az 1812-ben elhunyt Pálfy Pál csizmadiamester valószínűleg a tehetős alsóvárosi Pálfy-család sarjadéka lehetett, polgárjogot is szerzett. Mesterember létére két szállásföldje volt az alsóvárosi határban, 5 zsákos szántóföldje, szőleje három helyen, kukoricaföldje és résztulajdonosa volt egy tiszai hajómalomnak. Ruhatára : 2 férfi „üng", 2 gatya, 1 közönséges kalap, 1 „setét kékes vidra prémre való rövid mente" (értéke 106 Ft 15 krajcár!), 1 sötétkék dolmány, 2 sötétkék nadrág, 1 „világoskék, fekete bárány prémre való mente", 2 világoskék dolmány, 1 világoskék nadrág, 1 világoskék posztós, báránybőrrel bélelt bunda, 1 sötétkék posztó köpönyeg, 1 „viseletes mancseszter laibli", 1 pár ezüst sarkantyús csizma, 1 pár „fejeilés" csizma.77

A tősgyökeres szegedi családból való csizmadia két rend (egy sötétkék és egy világoskék) dolmányos-mentés ünneplőt hagyott hátra (nem tudjuk, miben temették el...), ezenkívül varratott egy posztó bundát és egy köpönyeget is, — a betelepült szerb családból származó Jovanovics Illés szappanfőzőnek viszont egy rend mentés ünneplője mellett két kaputja és egy janklija is volt, amelyek már az úri rétegek jellegzetes ruhadarabjai.78 Úgy látszik, ezek viseletét német származású — részben talán szerb — telepesek honosították meg Szegeden. Redl Terézia hagyatékában (első férje Folajtner János, második Steidl Gottfried volt) kifejezetten német öltözeteket vettek leltárba, az egyiket így: „téli zöld jankli hasonló {475} német nadrággal és lajbival."79 Kézenfekvő, hogy a német vendéglősök, kézművesek magukkal hozták megszokott viseletüket, amit az első nemzedék nem hagyott el, sőt a polgárosodó rétegek körében inkább közvetítője lett a városi divatoknak. Az „ujjas jankli" pl. az 1816-ban elhunyt Mucsi János rókusi paraszt hagyatékában is fölbukkan.

A kereskedők öltözetének jellemzésére két gazdag szerb polgár viseleti hagyatékát mutatjuk be. Dosics György hátramaradt ruhatára a következő: avilt fekete mente, prémetlen új mente, 2 avilt mente, új dolmány 12 ezüstgombbal, arany öv, 3 színes selyem öv, viselt kaput, „nyári matériábul való kaput", avilt bélelt jankli, sötétzöld nadrágnak való posztó, 4 paraszt süvegdarab, 1 pár ezüst sarkantyú. Heszkovics György hagyatékából csak az árverésen eladott tárgyak ismertek: 1 öltözet mente, dolmány és nadrág, 1 öltözet dolmány, lajbli és nadrág, 2 vörös selyem öv, hosszú mente prém nélkül, ujjatlan dolmány, 1 mente és nadrág, olajszín kaput, avilt kaput, rókatorkú bunda, téli prémes süveg, 1 pár csizma.

Valamennyit szerb, illetve német származású ember vásárolta meg.

Dugonics Antal cívis ruhatára (1817): 2 férfi üng, kék uniformis dolmány, mente és nadrág, sötétkék mente 62 ezüst gombbal és 1 ezüst lánccal, gyász fekete mente, avilt mente nyesttel, „arany fonyású meggyszínű nadrág", 1 arany öv és

3 más öv, 2 új lejbli, asztragán csákó, csákóra való vitézkötés, nyest kalpag, 1 pár ezüst sarkantyús csizma, 2 pár fejelés csizma, 1 pár csizma kapcza, 2 pár strimfli, 1 pár férfi kesztyű, 2 hálósipka.80

A szegedi társadalom viseleti tablóját nemzetes Patkó András alszolgabíró hagyatéka teszi teljessé, akinek Nógrád vármegyei Pálfalván volt „nemesi jószága", Szegeden háza, üres fundusa, kaszálója, szőleje, 14 marhája, Vásárhelyen háza és 16 gulyabéli marhája. Hátrahagyott ruhatára (1815): 8 ing, 8 gatya, 4 régi mente, 1 öltözet mente, dolmány és nadrág, 1 zöld ujjatlan dolmány és rossz mente, 1 sárga szőr öv, 3 zöld nadrág, 1 söprűszínű nadrág, 1 bunda (105 Ft), 1 köpönyeg. 1 kalap, 1 három szegletű selyem kalap, 1 asztragán süveg, 1 pár kesztyű, 1 pár fejelés csizma.81

Az „uniformis" dolmány, mente és nadrág, melyeket az 1805. évi rendszabály a polgároknak előírt, Dugonics Antal cívisén kívül még két hagyatékban fordul elő. Mentét egyébként nemcsak nemesek, polgárok és módos emberek hordtak, hanem szolgarendűek is, de az övéké más anyagból és olcsóbb prémezéssel készült. Jó példa erre a szűcsök 1765. évi árszabása:82

{476} „Négy réff (rőf) selyem posztóbul álló mentétül, ha az Szűcs maga ád alája rókamáit béllést és róka torok prémet........... 50 Ft

Szolga rendnek való róka háttal prémzett és jó béléssel béllelt közönséges mentétül ......................... 5 Ft 50

Ugyan Szolga renden való mentétül ha róka nyakkal prémzi és jó béllést tészen alája ......................................... 8 Ft

Vásárokra készétett Szolgálóknak való mente posztóbul, ha róka háttal tisztességessen vagyon prémezve, és jó bélléssel béllelve".......................... 7 Ft

Az árkülönbözet nyilvánvalóan a portékák minőségi különbségét tükrözi. Vegyük hozzá, a limitáció nem a szolgarendűek tényleges viseletét mutatja, hanem azt, hogy a kortársak — kiváltképpen a szükségleteket kielégítő kézművesek — ismerték a különböző társadalmi rétegek igényeit és ezekhez szabták munkáikat meg az árakat. Legjobb minőségű (és legdrágább) a selyemposztóból varrt, rókamállal vagy nyesttel prémezett és bélelt mente volt.

Föltűnő, hogy a suba, a XIX—XX. századi parasztok és vándormunkások (kubikosok), különösen a piacozó és vásárra járó árutermelők kedvelt ruhadarabja ritkán szerepel a hagyatéki leltárakban. Már Kovács János fölfigyelt rá, hogy a suba elnevezés sem a XVIII. századi szegedi céh-szabályokban, sem az árjegyzékekben, sem a vásári jegyzőkönyvekben nem fordult elő. Ő 1815-ből, a béresek ruházatában bukkant első előfordulására.83 Forrásaink három ennél korábbi (1788., 1789., 1810. évi) adatot szolgáltatnak, de mindenképpen elgondolkodtató, hogy a suba szegedi limitációban először 1813-ban szerepel.84 A hagyatéki előfordulásokból arra következtetünk, hogy az 1780—90-es években ismerték, hordták, de használata nem volt gyakori és semmiképpen nem általános, mint nemzedékekkel később. Hasonló tapasztalatot összegezett a XVI—XVIII. századi debreceni viselet kutatásából Zoltai Lajos.85

Fennmaradt Kaszalay Sándor szegedi szűcsmester mintakönyve, mely 1836-ban keletkezett. Kaszalay a mesterlegényekre kötelező vándorévek során 1836-ban Kecskeméten dolgozott és 1846-ban már Szegeden telepedett le.86 Nem tudni pontosan, mintarajzait hol és milyen szűcshímzések ihlették, de valószínű, hogy fogantatásukban szerepe volt a reformkor nép felé forduló, a népi díszítést fölfedező szemléletének. E szemléletmód kifejezésre jutott a rajziskolákban, így Szegeden is, ahol számos mesterember nevelődött. Lehetséges, hogy a suba a Dél-Alföldön éppen a reformkorban vált olyan gazdagon hímzetté, amilyennek a {477} XIX. század második feléből való források és a múzeumi gyűjteménydarabok mutatják. Készítésének és használatának pontos földerítése a viseleti kutatókra vár.

Kovács János írja, hogy „... a leghasználtabb volt a lengyel fekete süveg, téli legjobb báránybőrbül, míg a szegényebbek az alábbvaló báránybőr... és a bélés nélküli, úgynevezett bagoly süveget viselték."87 Straiczmon János németszűcs palánki boltjában 1782-ben 93 „fehér és szürke lengyel süveget, 12 ugyanolyan gyermekeknek valót, 7 embernek való fekete lengyel süveghet" és 1 „Bagoly Süvegh"-et vettek leltárba.88

A béresnek szegődménye szerint járó ruházata 1815-ből: suba, 2 pár fehér ruha, kankó (szűrposztóból varrt rövid kabát), kalap, szőrnadrág, 1 pár bőrkapca, 1 pár bocskor.89

NŐI VISELET

A vászon fehérneműt forrásaink „asszony üng", pendely vagy „pöndöl" néven említik. Tudjuk, hogy a dél-alföldi asszonyok rövid derekú, mellévarrott ujjú inget viseltek abban a korban, aminek ingváll elnevezése is szokásos.90 A pöndöl derékban ráncolt, bő, lábszárközépig érő vászonszoknya, amit nyári melegben, pl. aratáson felsőszoknya nélkül is hordtak. Egy-egy asszonynak 4—8 inge és 3—4 pendelye volt. Pánin Boldizsár haszonbérben bírt szállásán 1812-ben a tanyástól — termények és használati tárgyak mellett — 8 új varrott ingvállat, 4 virágos ingvállat és 3 új pöndölt loptak el.91 Vászoning és pendely nem csupán parasztasszonyok, hanem módos szerb kereskedő felesége hagyatékában is előfordult (1819).

Felsőruhának leggyakrabban karton-, posztó-, selyemréklit és rendszerint ugyanolyan anyagból varrt szoknyát viseltek. Úgy tűnik, inkább módos polgárasszonyok törekedtek azonos anyagból réklit és szoknyát varratni. Nacsa Borbála fölsővárosi parasztasszonynak 4 réklije és 2 szoknyája, egy palánki német tímár özvegyének 5 réklije és 7 szoknyája maradt hátra.92 Petrich András a női alakokon derékban ráncolt, bokáig érő bő szoknyát tüntetett föl. (48. fénykép.)

Pruszlik nem akadt minden asszonyi hagyatékban, de rendszerint szép kidolgozású és anyagú, amiből arra következtetünk, hogy ünnepi alkalmakra vették {478} föl (pl. zöld selyem aranycsipkés pruszlik, 1817., „fáin szőr stráfos fekete pruszlik fejér gombokkal", 1828.). Dosics György hagyatéka „kék selyem virágos magyar pruszlik"-ot említ. A réklis-szoknyás öltözethez hozzátartozott a kötény — XVIII. századi forrásokban „elő kető" — viselete. Nacsa Borbála 2 gyolcskötőt és 2 konyhakötőt (1817), Káposzta Katalin 3 kék kötényt (1828), a módos polgárasszony 6 kék, 5 fehér és 1 selyem, 1 tafota, 1 muselin kötényt hagyott maga után (1797).93 Bálint Sándor írja, hogy a kötény célszerűsége mellett az asszonyi tisztesség jelképe, nélküle nem illett a házból sehová menni — és ez tárgyalt korunkra bizonyosan helytálló.

Ebben a korban tűnt föl Szegeden módos városi rétegek körében az egybeszabott ruha divatja. Az 1780—90-es években több tehetős asszony ruhatárában még csak rékliket, szoknyákat találunk, a XIX. század elején pedig Jovanovics Illés szappanfőző feleségének 5, Zsivanovics Mártának (férje Radicsevics János kereskedő) és Kopf Borbálának (Grünn Orbán nyomdász hitvesének) 7—7 ruhája volt.94 A ruhák anyaga selyem, atlasz, muslin, illetőleg bársony, a legdrágább Kopf Borbála 121 forintra értékelt kék bársonyruhája volt (1828).

A XIX. század elején egy cívis és egy honorácior felesége hagyatékában került leltárba a viganó, az empire ízlés magas derekú, egybeszabott ruhája, amely az idő tájt néhol a jómódú parasztasszonyok öltözetében is megjelent.95 Szilber Annának 6, Tary Ferenc ügyvéd hitvesének 2 viganója volt.96 Nem ismerjük az überroch („iberokk") jellegét, ami szintén német, szerb származású polgárassszonyok hagyatékában bukkan elő. Cívisek, tehetős kereskedők feleségeinek is volt téli mentéjük.

Fejrevalóul parasztasszonyok kendőt, gazdag polgárasszonyok főkötőt viseltek. Leggyakoribb a fekete bársony főkötő („fejkető", „fejkötő") előfordulása, módos szerb asszonyoknak „aranyos", „aranycsipkés", „tiszta arany féketó""-jük, egy palánki német tímár özvegyének 5 „németh feőkötő"-je (1797) volt, és említenek „magyar fejkötőt" is (1819, 1824).97 A magyar és német főkötő ismertető jegyeiről forrásaink nem szólnak, de valószínű, hogy — az öltözet néhány más darabjához hasonlóan — megkülönböztető szerepük volt, amit a kortársak oly természetesnek tartottak, hogy föl sem jegyeztek. Paraszt hagyatékban főkötőt {479} nem találunk. Az aranyfonallal hímzett szerb női fejrevaló értékére jellemző, hogy 1814-ben „egy tiszta arany fékető"-ért az árverésen 350 forintot adtak — többet, mint egy rókatorkú bundáért.98 Alkalmi jellegű a „gyermekágyfekvő asszonyfőkötő", Tari Ferenc ügyvéd hagyatékában (1824).

A keszkenő összefoglaló megnevezése a különféle kendőknek és szövött térítőknek: emlegettek nyakravaló, zsebbe való, törölköző és asztal keszkenőt.

A divatot követő polgárasszonyoknak selyemkesztyűjük, ernyőjük, legyezőjük is volt.

A XVIII—XIX. században a nők is gyakran hordtak csizmát. Dugonics András jegyezte föl: „Az alföldi fiatal asszonyok előtt, de főképpen minden leányok előtt oly nagy böcse a piros csizmának: hogy anélkül ritkát lát az ember. Nem kéméllik a nagy sarakban is. Nem nagynak tartyák az olyan leányokat, kik fekete csizmával beérik." Idézi a példabeszédet: „Piros csizma táncba való, sárga csizma sárba való." Majd hozzáfűzi „...Szemeimmel látom ezt (csak Szegeden is), hogy a fiatal leányok a vörös csizmára, cipőre vágynak."99

Pálfy Pál csizmadiamester hagyatékában 1812-ben 82 pár kész csizma maradt, és épp a fele „piros asszonyi csizma" volt. Portékája jó áron, összesen 898 forintért kelt el, 100 ami arra vall, hogy a tehénbőr férfi csizmákkal együtt a piros asszonycsizmák is kelendőnek bizonyultak.

A szegedi nők papucsviseletéről az angol John Paget színes úti beszámolója tájékoztat: „Vasárnap volt, amikor átutaztunk és az ünneplők között olyasmit figyeltem meg, amire azt gyanítom, hogy a török szokásoknak a maradványa. Az alsóbb osztályú asszonyok sarkatlan papucsot viseltek, fejükön selyemmel vagy gyapjuszállal cifrán hímzettet, sőt éppen olyat, amilyen a konstantinápolyi hölgyek házi papucsa."101

A leggazdagabb családok hagyatékában akadtak „asszonyi drágaságok" -— aranygyűrűk, pántlikára fűzött, nyakravaló igazgyöngyök, köves fülbevalók —, de figyelmünket Dosics György hitvesének egy kevésbé értékes nyakravalója ragadta meg. A kasszaládában őrzött „asszonyi ékességek" között volt „Egy parasztos nyakra való asszonyi lántz 12 darab pénzekkel ékesítve", s ugyanitt, egy másik szobában még egy „tizenkettő kisebb-nagyobb ezüst pénzekkel felékesített nyakra való."102 A láncra fűzött ezüstpénzek a bunyevác asszonyok ünnepi nyakdíszei voltak, melyeket a közeli Szabadkáról a szegedi határban levő lengyelkápolnai búcsúra ellátogató asszonyokon 1908 táján meg is örökítettek.

{480} (MFM fotótára). Tanulságos, hogy ezt az ékszert a szerb származású szegedi kereskedő-család hagyatékában 1817-ben megtalálták és „parasztos nyakra való"-nak tartották.

Lássuk egy paraszt, egy céhen kívüli kézműves és egy cívis feleségének ruházatát:

Káposzta Katalin (Őtott Kovács Antal hitvese 1828. évi végrendelet nyomán) 7 új asszonyi ing, 4 új pöndöl, 1 új kék Miskoltzi szoknya, 1 új moldon szoknya, 5 ,.fain posztó rékli ezüst gombokkal", 1 „fáin szőr stráfos fekete pruszlik fejér gombokkal", 1 új fekete selyem arany csipkés pruszlik, 2 fejér asszonyi tzitz pruszlik, 3 új, igen fáin kék kötény, 1 új ködmön, 1 nagy fekete selyemkendő, 1 nagy virágos szélű, nyakra vagy fejre való kendő, 1 kávészínű virágos fejre való kendő, 3 babos kendő, 3 új zsebkendő, 2 pár strimfli, 2 pár papucs.

Jovanovics Illés szappanfőző feleségének ruhatára (1810): virágos musulin fehér ruha, egész öltözet citromszínű ruha, szilber farb (ezüstös színű) atlasz ruha, olajszín világos atlasz ruha, fekete ruha, arannyal kivarrt asszonyi öv, 2 pár asszony kesztyű, tubák színű atlasz spentzer, aranyos fékető, 4 rossz fékető, vörös cafrangos kendő, virágos musulin fehér kendő, fehér selyem ruhakötő, zöld selyem paszomántos pruszlik, selyem prémelt világos bunda, zöld selyem paraplé, aranyos legyező.

Szilber Anna, Dugonics Antal hitvese ruhatára (1817): 8 asszony üng, 1 téli alsó szoknya, 1 téli asszony nadrág, 4 fehér fodros szoknya, 1 kamertuch szoknya, 1 parchet téli szoknya, 4 kis rékli, 1 fehér überroch, 1 rossz atlasz überroch, 1 gombos kék kamertuch überroch, 1 fehér tusedl, 2 fehér viganó, 1 tsipkés fehér viganó, 1 fehér varrott viganó, 1 hamuszín kreditor viganó, 1 hamuszín atlasz viganó, 1 fehér atlasz ruha, 2 asszony mider, 1 nagy fehér gyolts kendő, 1 varrott tsipkés kendő, 1 fekete selyemkendő, 1 arannyal varrott fél kendő, 1 fekete rossz feőkető, 1 rongyos fehér fékető, 1 fekete selyem köpönyeg, 1 posztó asszonybunda, 1 fejre való gyászfátyol, 1 fekete pántlika, 1 pár hosszú fehér kesztyű, 2 pár fehér strimfli, 3 pár hamuszínű strimfli.

Egy nő öltözködésében meghatározó, ugyanakkor a családi helyzetére jellemző volt, milyen ruházatot kapott hozományul. Parragi Erzsébet, Takáts János takácsmester özvegye hajadon lánya számára a következő viseleti darabokat készítette el: 2 szoknya, 2 kötő, 5 ing, 4 pöndöl, 1 arany csipkés kék selyem pruszlik, 1 fejre való kék kendő, 1 rékli (1828).103 Fehér vászonneműben, aminek az anyagát a takács vagy az özvegy szőhette, a hozomány gazdagnak mondható, a gyári anyagokból varrott ruhadarabokban (szoknya, rékli, pruszlik) viszont csak a házasulandó hajadon szerény útrabocsájtását biztosította.

{481} Már Bálint Sándor megállapította, hogy a XVIII. századi szegedi népviseletben világosan elkülöníthető a parasztviselet és a polgárviselet. Előbbi hagyományos jellegű volt, alapanyaga zömmel a takács szőtte vagy gyári vászon és a juhbőr — utóbbi a nemesi öltözködés és a kordivat számos elemét is magába olvasztotta.104 Parasztok, tősgyökeres iparosok szükségleteire a magyar mesterségek — magyarszűcsök, magyarszabók, magyarvargák — dolgoztak, a bevándorolt német, szerb, dalmata, görög telepesek és a divatáramlatokat követő helybeli cívisek viseleti igényeit pedig a német mesterségek képviselői — németszűcsök, németszabók, németvargák — elégítették ki. A magyar és német szakmák készítményei és a vásárlók igényei, ízlése közötti különbséget jól tükrözik az 1765. és 1803. évi kézműves árszabások. Pl. a magyarszabók csak mentét, ujjas és ujjatlan dolmányt, hozzá való nadrágot, kocsisnak való „libériát" varrtak, míg a németszabók az ún. „német dolmány" mellett köpönyeget, posztóbundát, kaputot, katonatiszti formaruhát, női ruhát, réklit, viganót készítettek. A két fajta öltözetnek voltak közös elemei (pl. a vászon ruhadarabok) és kölcsönhatás is kialakult közöttük, így például parasztemberek mentét és janklit kezdtek viselni.

Tegyük hozzá, hogy a módos családok öltözetében számos presztizst kifejező tárgy található. Polgároknak a kék „uniformis" dolmány, mente és nadrág viselete a XIX. század elejétől kötelező, de cívisek, kereskedők 3—4 dúsan zsinó-rozott, ezüstgombos mentét és dolmányt is varrattak. Asszonyoknál a gyári kelméből készült ruhák, viganók, kendők és az ékszerek váltak rangot jelölővé.

Példát idéztünk egyes német családok viseleti különállására. Bél Mátyás a betelepültek ruházatáról 1732-ben a következőket írta: „Mindenki szereti a magyar viseletet, még a németek is, bár különösen a rácok utánozzák a magyarokat, jóllehet valamivel hosszabb és értékesebb ruhában láttuk őket. Kiváltképpen a bosnyákok asszonyait csudáltuk, ahogy aranytól és ezüsttől ragyogó, díszes selyemruhájukkal sok nőt felülmúltak."105 Jó fél évszázaddal későbbi forrásainkkal egybevetve tanulságos, hogy a szerbek viseleti „beilleszkedése" már a XVIII. század első harmadában tapasztalható volt. A hagyatékokból úgy látszik, hogy ez a férfiaknál a zsinóros mente, dolmány és nadrág, nőknél a pruszlik viseletében („magyar pruszlik" 1817-ben) mutatkozott meg. Cserzy Mihály a XIX—XX. század fordulóján ezt másképpen látta: „A Belvárosban nagy számmal voltak még akkor szerb és német családok — írja az 1879-es árvíz előtti viszonyokról —, amelyek természetesen ápolták viseletüket, és legtöbbnyire a nekik megfelelő idegen szabású ruhában jártak."106 A részben kortárs Cserzy {482} (1865—1925) véleményét nehéz cáfolni: eszerint a betelepültek viseleti hagyományőrzésére éppúgy volt példa, mint egyes, „magyar" jellegű ruhadarabok korai átvételére.

*

A helyi társadalmi piramis csúcsán élő kereskedők, cívisek, gazdag honoráciorok és nemesek tárgyi hagyatékában a jómódot leginkább a bútorok és az asztali evő-, ivókészletek tükrözik. Szobáikban többnyire nehéz, keményfa bútorok találhatók, de még a leggazdagabbaknak (Dosics György, Csávojszky János, Pánin György) is voltak festett fenyőfa bútorai. Szalongarnitúrát 2 cívis, 2 kereskedő, 1 nemes, 3 honorácior, 5 kézműves mester és 1 ismeretlen hovatartozása személy hagyatékában találtunk, ami arról tanúskodik, hogy nem mindig csak a legmodosabb családok vásárolták a kor divatossá vált bútorait. Érdekes, hogy a garnitúrák mellett a legtöbb szobában nyoszolyák is voltak.

A vagyonos családok összesített ruhatáraihoz annyit kell hozzátennünk, hogy viseleti darabjaik az egész ingóságban nagyobb értékhányadot képviselnek, mint az átlagos kézműves- és parasztcsalád öltözetei a maguk becsüjében.

A társadalmi piramis alsó, nagyobbik felét képező szegedi családok házberendezése, eszközkészlete a hagyomány megszabta keretek között célszerű volt: az életvitelhez szükséges használati tárgyakat, munkaeszközöket és az olcsóbb, részben vallási jellegű, részben reprezentatív tárgyféleségeket (faliképek, szoba-beli cseréptálak és -tányérok) tartalmazta. A piramis felső részét alkotó családok hagyatékában kényelmet szolgáló tárgyak (bőrpárnák, ülőgarnitúrák) és főleg társadalmi presztízst, illetőleg vagyonosságot kifejező eszközök (pl. díszruhák, hintó) is találhatók.

A föltárt 100 vagyonleltár közül 94 haláleset után, a hagyaték számbavétele, részben fölbecslése és az örökösök közötti elosztás céljából készült. 68 hagyaté-kozó foglalkozását, társadalmi hovatartozását tudtuk egyértelműen megállapítani:

kézműves (mester 32, legény ill. bizonytalan 3) ........... 35

paraszt, „mezei gazda".............................................. 14

kereskedő, kalmár...................................................... 8

honorácior................................................................ 4

nemes...................................................................... 4

cívis birtokos ............................................................ 3

___________________________________________ 68

Az egykorú Szeged valamennyi foglalkozási, illetve társadalmi kategóriája szerepel az áttekintésben, de nem valós aránya szerint. A kézművesek aránya nagyobb, a mezőgazdasági népességé kisebb a feltárt hagyatékokban, mint a {481} XVIII—XIX. század fordulóján Szegeden volt, a többieké közelíti a korabeli összeírásokból ismert arányokat.

Tanulságos a hagyatékozók származását áttekinteni: magyar 43, német 31, szerb 12, szlovák 7,zsidó 2, görög és dalmát 1—1, bizonytalan eredetű 2. A „hagyatéki minta"-ban sok a palánki lakos, akik között nagy számban voltak német és délszláv telepesek, így róluk többet tudunk, mint a tősgyökeres szegediekről.

Ez lehetőséget adott arra, hogy XVIII. század második felének és a századelőnek — a Város története mozgalmas, felfelé ívelő időszakának — gazdasági és az életmódra kivetülő hatásait számba vegyük. A kortársak — Dugonics András, Vedres István — szinte csodálattal idézik Szeged mezőgazdaságának, iparának e korbeli fejlődését, anyagi és szellemi gyarapodását. Ebben a helyi törzslakosság munkája mellett az idegen származású és elég gyorsan elmagyarosodó telepeseknek — kézműveseknek, kereskedőknek — is számottevő részük volt.

1. Néhány jelentősebb, levéltári forrásanyagra épülő tanulmány: Papp László: A kecskeméti viselet múltja. NÉ. 1930. 14—46.; Győrffy István: A nagykun viselet a XVIII. században.Ethn. 1937. 114—139., 362—371.; Zoltai Lajos: Vázlatok a debreceni régi polgár házatájáról.A lakóház. A Déri Múzeum Évkönyve 1936. 99—131.; Uő: A debreceni viselet a XVI—XVIII.században. Ethn. 1938. 75—108., 287—314.; Barabás Jenő: Népi építkezés Hódmezővásárhelyen a XVIII. században. Ethn. 1954. 466—484.
2. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Sajtó alá rendezte Zombori István.MFMÉ. 1980/81—2. Szeged 1984. 42.
3. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1811. 891.
4. Uo. 1820. 89.
5. CsmL. Szeged, Prot. pol. 8. kötet. 109.
6. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1796. 678.
7. Uo. 1826. 4836.
8. Tűzi Rend Szabások. Szeged, 1819. Idézi Bálint Sándor 1976. 254.
9. CsmL. Szeged, Feudális összeírások, Ö. 128., Ö. 158.
10. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1795. 710.
11. Antonius Ballá 1776—77. évi várostérképe: MFM. tört. gyűjt., Giba Antal a Várostés határát az 1836 utáni években mérte föl, térképe: MFM. tört. gyűjt. Zárt beépítésű utcáka 75., 76. szelvényen.
12. Dosics György hagyatéki leltára: CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1818. 9., Csávojszky János özvegyéé: uo. 1820. 1450., Aranyosy Éváé: uo. 1797. 1253.
13. Kováts István 1981. 36.
14. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1819. 4564., 1826. 4836., 1824. 629.
15. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1825. 2936. — A kereskedő javaínak 1821. éviinventáriumában ugyan a helyiségeket nem tüntették föl, de egy szoba és egy konyha ingóságaiután „Fölül" megjegyzés alatt folytatták a tárgyak jegyzékét, egy másik szoba és konyha berendezésével. Ez valószínű az emeletre utal.
16. Oracsek Fülöp felesége Kolb Terézia volt, a fenti szállásbirtokos Kolb Ferenc egyik örököse. Kolb Ferenc hagyatéki leltára: CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1788. 21., a Város belső kereseti majorjának becsüjegyzéke: uo. 1820. 89., Berta Simon leltára: 1811. 891., Ruszanszky Jánosné: 1811. 1668., Oracsek Fülöp javainak becsüjegyzéke: 1812. 2098., Dugonics Ádám hagyatéka: 1828. A 4445., Csanádi Mártoné: 3234. Dosics Györgyé: 1818. 9., N. Liszka Erzsébeté: 1820. 1450., Radicsevics Jánosé: 1819. 4564., Sobay Györgyé: 1847. 260.
17. Uo. 1820. 1450., 1828. A. 4445. és mellékletei.
18. Uo. 1811. 891.
19. Giba Antal térképe nyomán a tanyakialakulást elemzi Juhász Antal 1975.
    
20. Cs. Sebestyén Károly: Szegedi tüzelő- és fűtőberendezések a XVIII. században. Dolgozatok VII. 1931. 213—226. Az említett tervrajzok az MFM. történeti gyűjteményében vannak.
21. A leltár: CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1794. 520., a Város szállási épületeinekrajza: uo. 1812. 817.
22. Uo. 1832. 849., 1834. 2744.
23. Uo. 1832. 3330., 1836. 2230.
24. A céhes mesteremberek munkáinak 1803. évi, Szegeden nyomtatott árszabása pl. „Egy közönséges négy Szegletü Vörös Tserép-Keinentzét" említ, amit mai fogalmaink szerint mázatlan csempéből rakott kályhának tartunk. Ugyanott szerepel „egy nagy tarka zöld kállyhából készült kementzének ... fel-rakása" is. A kemence és a kályha kifejezést tehát a maitól eltérő értelemben használták.
25. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1820. 89.
26. Szilágyi Miklós: Mezővárosi társadalom és műveltség. In: Gyomai tanulmányok.Szerk.: Szabó Ferenc. Gyoma, 1977. 596—598., szentesi tanyák becsüjéről adatokat közöl;RÁcz István : A tanyarendszer kialakulása.; Pölöskei Ferenc—Szabad György. 1980.131 —132.
27. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1810. 2640.
28. Uo. 1811.286.
29. A szárazmalomra: uo. 1794. 2115., az egyik hajómalom Luczenpacher Pál asztalosmesteré, a másik Csávojszky János cívisé volt (uo. 1820. 1450.). A hajómalomtulajdonosokra: Juhász Antal: Történeti adatok a szegedi vízimolnárságról. Népr. Közi. Bp. 1959/4. 278.
30. Nem vettük figyelembe az egyes hagyatékokban föltüntetett készpénzt, aktívákat éspasszívákat, melyek (különösen a tartozások) fenti értékarányok megállapítása szempontjábólelhanyagolhatók.
31. Az árak összehasonlításának forrásai: Kolb Ferenc inventáriuma: CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1788. 21., Gavallér Volfgang leltára: 1795. 710., Korom Dömötör leltára: 1817. 2400. és Romanovics Éva leltára: 1845, 6146.
32. A XVIII—XIX. századi hagyatékok szerkezetének elemzésére eddig a kutatók aligvállalkoztak. Az ingó és ingatlan vagyon értékarányára példát hoz Szilágyi Miklós i. m. 1977.607. Az összehasonlításhoz támpontot nyújtanak Tárkány Szűcs Ernő forrásközlései: Vásáhelyi testamentumok. Bp. 1961. 388—389.; Uő.: Makói parasztok végrendeletei. Ethn. 1974.511—512.
33. Idézi Bálint Sándor 1976. 285.
34. N. Kerl cívis hagyatékában „szúnyoghálós ajtajú, almáriom forma gyerekágy": CsmL.Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1794. 258. és 1848. 3285. Dugonics Antal hagyatéki leltára:uo. 1828. B. 4445., Kollitzhoffer Józsefé: 1794. 254.
35. Gyuricza Tódor hagyatékában: uo. 1784. 416. és Fábián Tamás csizmadiáéban: 1794.1046. „Selyem közepű paplany": uo. 1794. 2159., 1810. 755., „madracz": uo. 1824. 629. és1848. 3285.
36. CsmL. Szeged, Törvényszéki ir. 1775—1784. 1784. 42. A csöppű a kenderfeldolgozásterméke: összetört, átfésült kenderrost.
37. 1784: CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1784. 377. és 1784. 416., 1788. 21., 1810.187., 1828. B. 4445.
38. Uo. 1785. 245.
39. MFM. Tört. dok. gyűjt. 1803. „Esztendőbéli Sz. András Havának 22-dik és következendőNapjaiban, Nemes Szeged királyi Várossában foUyvást tartatott Tek. Nemes Tsongrad VármegyeKöz-Gyűlése Alkalmatosságával a' Tzéhbeli Mester Emberek Munkái e' következendő módonhatároztattak meg..." Szegeden, Nyomtattatott Grünn Orbán betűivel.
40. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1794. 91., 1790. 1015., 1811. 185., 1848. 3285.
41. Uo. 1782. 352., 1817. 3234., 1784. 377., 1826. 1513.
42. Szeged város belső-kereseti majorjának becsüjében: uo. 1820. 89. és Gábrits Mátyás hagyatékában: uo. 1826. 3757.
43. Zoltai Lajos: Vázlatok a debreceni régi polgár házatájáról. A lakóház. A debreceniDéri Múzeum Évkönyve 1936. 110.
44. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1794. 91., 1782. 352. 1782. 529., 1782. 666.
45. Bálint Sándor 1976. 278.
46. Inczefi Géza: Művelődéstörténeti emlékek Szeged múltjából. MFMÉ, 1971/1. 143.
47. Müller János leltára: CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1794. 2159. és 1794. 254.,1808. 1706., 1785. 245., 1790. 1015., 1828. 4006.
48. Ezt jelzik a fellelt adatok időrendben haladva: „Boldogult Pánin Ur Portréja" (1790),„Kerli Úr és Hitvessének" portréi (1794), „három portrés üvegképek" Dugonics Antal hagyatékában (1817), Radicsevics János kereskedő és felesége, Zsivanovics Márta portréja (1819),„Csavojszky familiabéli portré" (1819).
49. Kovács János 1901. 192.
50. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1826. 1513. — 1 zsákos föld = 1 hold=1200 D-öl,1 vékás föld=400 D-öl, 100 út szőlő=400 D-öl.
51. Uo. 1795. 1116., 1828. 4006.
52. Kováts István 1981. 36—37.
53. Mayerhoffer József és Kormányos Ferenc hagyatékában: CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1808. 1706, ill.: 1815. 785.
54. Uo. 1790. 1015., 1820. 1450.
55. A jegyzetapparátus egyszerűsítése végett a 25 hagyatéki leltár jelzetét itt nem soroljuk fel, a részletes elemzésnél úgyis valamennyire utalás történik. Az egyéb rovatba ilyen tárgyak kerültek : garaboly, gyékénykosár, kávédaráló, drótlámpás stb.
56. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1811. 2958. A tót elnevezésű cserépedények származáshelyének meghatározását Kresz Máriának köszönöm.
57. Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére. Bp. 1906. 176—177.Bátky „tűzkutya, tűzló, vasmacska" néven mint a nyitott tűzhelyek legismertebb szerszámátemlíti. Uő: Táplálkozás. A magyarság néprajza, I. Bp. én. 65—66. — Négy leltárban a vasmacskát jelzővel jelölték meg, ill. rendeltetésére is utaltak: 2 „pecseneforgató vasmacska" (1788),2 „pecsenyenyársat tartó vasmacska" (1817), 2 „vasmacska tűzhelyre" (1810), 2 „tűzi vasmacska"(1819).
58. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1848. 3285.
59. Uo. 1784. 377.; A szekrény előfordul Vér József, Patkó András, Nógrád vármegyei származású alszolgabíró (uo. 1818. 2808.) és Szűcs Illés szappanfőző hagyatékában (uo. 1822. 1250). — „A komra a család szükségleti tárgyait s egyes gazdasági kisebb eszközeit rejti, néha egy-egy szuszék-et (szuszi) is találunk, borító-födelén és oldal-lapjain mélyített faragásokkal..." — írja Kovács János (1901. 194).
60. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1812. 1169., 1810. 2548.
61. Uo. 1811. 185.. 1810. 2548., 1828. 1589., 1759, 1569., 1818. 9.
62. Uo. 1807. 626.
63. Réz ibrik, kezet mosni való: uo. 1790. 1015., „holitsi lavór víztartóval": 1818. 9., lavór cinből: uo. 1819. 4658., „lavour öntőjével, cserép": 1828. 1589., mosdótál a konyhában: 1848. 3285., „fördő kád": 1825. 2936. Auslánder Salamon kereskedő hagyatékában, 1821. vizes kád, vasabroncsos: 1821. 2294., vizes kád (pincében): 1848. 3285. „Fürösztő teeknyő" Kis Muhi András szűcs hagyatékában: 1797. 514.
64. Özv. Csávojszky Jánosné, nemes Liszka Erzsébet hagyatékában: uo. 1820. 1450., Dugonics Antalnál a cselédszobában: 1828. B. A „téglázó vas" rendeltetését a Csanádi Márton hagyatékából leltározott „réz ruha téglázó vas" és a „kisebb, szabósághoz való téglázó vas" segített földeríteni (uo. 1817. 3234.). A vásznaknak nagy mángorlókkal történő simítását még századunk közepén is „téglázás"-nak mondták. A kifejezés föltehetően az ugyanolyan rendeltetésű téglázó vas alkalmatosságról ment át a mángorlóra.
65. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1818. 9.
66. Két akós paprikatartó hordó: uo. 1810. 2548.. paprikatartó: 1784. 416., 1825. 2936.
67. Pánin György kereskedő, Dugonics Antal cívis, Major János tanár hagyatékában.
68. Az „ürmös borhoz való kancsó" ill. „ürmös korsó" Gyuricza Tódor kocsmáros ill.Kollitzhoffer József hagyatékában.
69. Wőber Judit (1782): 8 holicsi tányér, Lasancz György (1782): 2 virágos holicsi tányér,11 holicsi tányér, 3 holicsi tál, Kormányos Ferenc (1814): 14 holicsi fehér tányér, 2 holicsi kávéfindzsa stb.
70. Illyés Ágoston rézkarcát közli Bálint Sándor 1959. 88 és Uő: 1977. 260. Petrich Andrásakvarelljei közölte Schoen A.: Petrich András. A Műbarát, 1922. Eredetije az MTA. Kézirattárában. Tóth Molnár Ferenc 1888-ban egykorú ruhadarabok és ábrázolások nyomán készítettefestményeit, melyeket a MFM. őriz.
71. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1793. 139., 1811. 286., 1818. 9. — A rác vászonjellegéhez még egy adalék: Gyuricza Tódor hagyatékában 2 „Rácz asztal szőnyeg" és 3 „Ráczasztalabrosz" szerepel (1784). Az asztalra valószínűleg beleszőtt mintás abroszt, „szőnyeg"-etterítettek, az árszabás is erre utal.
72. „Nemes szabad királyi Szeged várossánál a polgárságban ezután bévéendőknek eggyforma Ruházatiról való Rendszabások, mellyek a nemes tanáts által 1805-dik EsztendőbenSz. György Havának 27-dik napján helyben hagyattattak. Szegeden, Nyomtatott Grünn Orbánbetűivel. Közli Bálint Sándor 1977. 254—255.
73. CsmL. Szeged, Prot. Criminale, 1752. szept. 27.
74. Lasancz György leltára: CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1782. 487., Cs. Bárkányi Jánosé: uo. 1811. 185., Ótott Kovács Antal végrendelete: uo. Végrendeletek, 1828. 2059.
75. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1782. 574., 1789. 702., 1794. 1046.
76. Dugonics András 1820. II. kötet, idézi Kovács János 1901. 216.
77. CsmL. Szeged, számozott ir. 116. d. 1812. 1169.
78. Uo. 1810. 755.; Kovács János 1901. 218.
79. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1797. 1627.
80. Uo. 1818. 9., 1828. 4445. B.
81. Uo. 1818. 2808.
82. MFM. Tört. dok. gyűjt. A mesteremberek munkáinak 1765. évi. Szegeden megállapított limitációja.
83. Kovács János 1901. 212—213.
84. A szűcsök 1813. évi árlajstromát közli Bálint Sándor 1977. 352—354.
85. Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI—XVIII. században. Ethn. 1938. 90.
86. Kaszalay szűcsmester mintakönyvére Huszka József hívta fel a figyelmünket: Egyszűcsmester rajzkönyve 1836-ból. Művészeti Ipar I. 1885—86. 241. 252. Újabban Bálint Sándorközölt belőle mutatványt: 1977. 356—360.
87. Kovács János 1901. 217.
88. CsmL. Szeged, számozott ir. 2. d. 1782. 529.
89. Kovács János 1901. 212.
90. Tésikné K. Márta: Dél-Alföld női vászonruhái. MFMÉ. 1964—65. 1. Szeged, 1966. 153—159.
91. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1813. 708.
92. Uo. 1826. 2228., Federer Viktóriáé: 1797. 1267.
93. Uo. Végrendeletek 1828. 2059.
94. Uo. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1810. 755., 1819. 4564., 1829. 3206.
95. Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820—1867. Bp. 1956. 78. A viganó szentesielterjedésére nézve Kiss Bálint ref. lelkész Krónikájából idéz: uo. 136.
96. Szilber Anna hagyatéka: CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1828. 4445. B. TaryFerenc ügyvédé: uo. 1824. 4415.
97. „Aranyos fékető" Jovanovics Illés és Jusztó Paulovics hitvesének, „aranycsipkés fej kető" Dosics Györgynenek a ruhatárában fordult elő. Német főkötőt Federer Viktória, magyar főkötőket nemes Liszka Erzsébet és Tari Ferenc hagyatékában vettek leltárba.
98. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1814. 1356.
99. Dugonics András 1820. II. 7., 67.
100. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1812. 1169.
101. Idézi Kresz Mária: i. m. 1956. 145.
102. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1819. 9.
103. Uo. 1828. 4276.
104. Bálint Sándor 1977. 253.
105. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. MFMÉ. 1980/81—2. Szeged, 1984.42.
106. Cserzy Mihály: Népviselet és népszokások Szeged vidékén. NÉ. 1906. 207.