|
|
Szegeden a XVIII. században legalább kétszeresére nő, majd a XIX. század első felében újra megduplázódik a népesség, s ezzel ötvenezer főre növekszik a lakosság — impozáns, ha nem is egyedülálló városi fejlődésről tanúskodnak a számadatok.1 E gyarapodás túlnyomó része természetes szaporodás volt, sőt a város lakosságának növekményéből népes rajok kibocsátására is futotta. Mindebből sejthetjük, hogy a fejlődés belső dinamikája volt a meghatározó — s tudjuk, hogy a lendület e másfél évszázadon át végső soron a polgárosodás irányába vitt.
Milyen gazdasági lehetőségek és társadalmi erők fejlesztették a XVII. század végi, vár körüli, egy katonatáborra, egy balkáni településre és egy magyar falura egyaránt emlékeztető hajdan rangos várost a XIX. század közepére újra az ország egyik legnépesebb, szerény, de biztos létformákat sejtető, belső részeiben immár kifejezetten városias településsé, öntudatos lakosságát pedig a „szögedi nemzetté", a „nemzet büszkeségévé"?
A városi társadalom fejlődése korántsem volt egyenes vonalú. Külső kihívásokra válaszolva, belső lehetőségeit mozgósítva, döntéshelyzetek és döntések egész során át jutott erre az — adottságaihoz képest csaknem optimálisnak tekinthető — szintre.
A feudalizmus kori városi társadalom Európa-szerte nem spontán, belső meghatározottságok alapján fejlődik. Létrejötte, léte és sorsának alakulása elválaszthatatlan a számára biztosított, létét és lehetőségeit körülhatároló kiváltságrendszertől, a városi vezetésnek a lakosság számára egzisztenciálisan meghatározó, kötelező erejű döntéseitől.2 Nem véletlen, hogy a „város" kifejezés az irányításra jogosítottakat, az önkormányzatot és magát a települést egyaránt jelöli. A városi társadalom számára kínálkozó fejlődési lehetőségek megragadása, realizálása {485} a feudalizmus korában nem lehetséges a városi lét jogi biztosítékrendszere, a városi vezetés ilyen irányú döntései, hozzájárulása nélkül. A „város" — a városvezetés — nemcsak igazgatja, formálja is a „várost", a települést, a társadalmat. (A városvezetés nem felette áll a városi társadalomnak, része annak, de döntő fontosságú része.) Szeged város polgárosodásának kedvező útját nem utolsósorban a városi vezetésnek ezt az utat egyengető döntései segítették elő, végső soron alapot adva annak az 1848 utáni városi fejlődésnek, ahol a városi társadalom immár kiváltságok és irányító döntések nélkül képes önmaga fejlesztésére.
A XVII. század végén a városi lét, a városi társadalom Szeged népe számára még csak elvi fejlődési lehetőség. A régi Szeged helyén több erő küzd egymással azért, « hogy jellegadó legyen: a vár, a katonai parancsnokság nagy — a létezőnél jóval nagyobb — erődöt, és azt kiszolgáló, a német elem túlsúlyára alapozó telepet szándékszik létesíteni. Velük szövetségben is, de önálló célokkal, a határőrvidéki katonai-gazdasági rendszerre alapozva, annak jogi előnyeit élvezve a túlnyomórészt szerb határőrkatonák akarnak a Palánkból sajátos katonai-gazdálkodási kiváltságokkal rendelkező települést kialakítani. A többi dél-magyarországi visszafoglalt városban is hasonló a helyzet, így Temesvarott, Aradon. Van, ahol a vár hiányzik, ám a határőrkatonák „sánca", körülárkolt, különleges helyzetét biztosítani akaró települése ugyancsak megjelenik, így Újvidéken, Szabadkán Zomborban. A visszafoglalás jogcímén a Kamara igazgatja Szegeden is az itt élő lakosság egyharmadát, sem katonai, sem határőrvidéki igazgatás alá nem tartozó csoportját. Végül a település egésze kétségbe nem vontható, csak egyelőre újjá nem szervezetten, szabad királyi város, s az uralkodó felügyelete alá tartozik. Szeged lakosságának meghatározó csoportjai a szabad királyi városi cím visszaszerzésére törekedtek, amelyet a török hatalom legnagyobb arányú visszaszorítása után egy évvel, 1719-ben sikerült elérniük. Nem véletlen, hogy éppen akkor, amikor a császár és király hatalma a Balkán szívéig, Nisig terjedt, és Szeged katonai jelentősége ezért elenyészni látszott. 1739-től a török uralom ugyan ismét a magyar államhatárig terjedt, Belgrád is elesett, mégis nyilvánvaló lett, hogy külhatalmi szempontból Dél-Magyarország militarizálása nem lehet alapvető államérdek többé. A gyorsan fellendülő Szeged példáját is követve szerzi meg szabad királyi városi kiváltságait Újvidék és Zombor (1748,1749), illetve Temesvár és Szabadka (1779). A XVIII. századvégén Dél-Magyarországnak öt új, a Dunántúlnak nyolc régi szabad királyi városa van. A Délvidék városai a régió egészével együtt gyorsabban, dinamikusabban fejlődnek: egy évszázad múltán, 1886-ban, az új városi jogállások kialakításának idején már nyolc dél-magyarországi és csak négy dunántúli „törvényhatósági jogú" várost ismer el a törvényhozás.3
{486} Szeged a XVII. század végétől jelentős tranzitforgalom középpontjába került, várossá lett a szónak abban a társadalmi-földrajzi értelmében is, hogy környéke számára központként funkcionált. E városias fejlődés egyik, belső meghatározóját a település mezőgazdasági önellátásának hiányában kereshetjük. Szeged mezőgazdasági népessége csak mintegy felerészben rendelkezett szántófölddel, a meghatározó ágazat a XVIII. században a szarvasmarha-tenyésztés volt. A város tágabb környékével így mezőgazdasági munkamegosztást alakított ki; gabonát importált, amelyet végső soron a szarvasmarha-tenyésztésből elért pénzjövedelmével egyenlített ki. E munkamegosztás hasznosnak bizonyulhatott, hiszen a szegedi mezőgazdasági termelők közül 1728-ban mindössze 49%, 1750-ben 52%, 1777-ben is csak 58% rendelkezett — többnyire csekély területű — szántóval.4 Korabeli ' termésbecslések szerint Szeged gabonaszükségletének csak mintegy harmada termett meg a városi határban.5 A „saját növelésű" marha (messzi vidékre történő) exportja és a közeli délvidéki gabona importja közvetlen üzemgazdasági értelemben nem, csak a fogyasztáson keresztül, a pénzforgalom közvetítésével egyenlítette ki egymást. Mivel a táji munkamegosztás nem közvetlen termékcserén alapult, mindez az árutermelés, a pénzforgalom általában vett fejlődése irányában hatott.
A másik döntő fontosságú forgalomnövelő tényező, a távolsági kereskedelem, a város földrajzi helyzetéből fakadt, s három szektorban bonyolódott. A Balkán, a Délvidék, sőt a román fejedelemségek és Dél-Erdély marhahajtóinak egyik fő útiránya Szegeden vezetett keresztül. A város hatalmas külső legelőin pihentették-hízlalták az állatokat, s hajtották azután tovább. A XVII. század végén, amikor a város mindössze 250 forint adót fizetett, a szegedi harmincadhivatal bevételei már évi 5—6000 forintot tettek ki!6 A Tisza és a Maros messzi vidékekről hozta a sót és a faárut. Szeged ezek délvidéki raktár- és elosztóhelye (Stapelplatz) volt. A kamara szegedi prefektúrájan a bevételek egyharmada a sójövedelmekből származott.7 A kincstár a sóraktárakon kívül fatelepet és hajóépítő műhelyt tartott fenn. — Végül a Balkán nem-mezőgazdasági áruforgalma (levantei cikkek, fűszerek, fémáruk) részben ugyancsak Szegeden keresztül haladt. (A távolsági kereskedelem nem feltétlenül városfejlesztő tényező. A görög kereskedők, rác marhahajcsárok olykor csak ideiglenes jelleggel telepedtek meg Szegeden, tovább vándorolva magukkal vitték tőkéjüket is. A helyi társadalom tőkefelhalmozási lehetőségein és elért szintjén, illetve a lehetőségeknek a helyi lakosság által történő kihasználásán múlott, fejlődni fog-e a távolsági kereskedelem révén is Szeged városa.)
{487} A belső és külső árucsere mellett Szeged forgalmát, felvevőpiacát alapvetően befolyásolta a vár jelenléte. Az állandó várbeli katonaság szolid, biztos piacot képezett, a várbeli építkezéseknél és egyéb munkáknál helyi iparosokat foglalkoztattak. A nagyobb hadjáratok előkészületei során hatalmas élelemkészleteket halmoztak fel. A parancsnokság felvásárolt, szállítókat rendelt. A város a várbeli hadi pénztárnak fizette be adóját — a pénz egy része a szállítások-teljesítések ellenértékeként visszakerült a lakossághoz.
Mindezek a kedvező tényezők — a mezőgazdasági munkamegosztás, a többtényezős távolsági kereskedelem és egy nagy katonai létesítmény közelsége — együttesen a frissen újjáalakult szabad királyi várost vonzóvá tették a viszonylag tőkeerős bevándorlók számára.
A tőkéjével és szaktudásával a polgárságot gyarapító betelepülők csoportja mellett a környékbeli paraszti bevándorlók száma nem lehetett jelentős, hiszen az itteni ritka népességet több város is magához vonzhatta. Annál jelentősebb volt a belső, természetes szaporodáson alapuló számbeli gyarapodás. Nem véletlen, hogy az extenzív fejlődés e korszakában az autochton népességű Alsóváros gyarapszik a leggyorsabban.8 (A XVIII. század közepétől a kirajzások is innen indulnak meg.)
Hogy a fejlődés kezdettől nem a „nagy falu" irányában haladt, világosan mutatja a városi társadalom már a XVIII. század első felében érzékelhető erőteljes vagyoni differenciálódása.
Az ebből a korból származó végrendeletekből olykor a patriarkális idők jómódjának képe rajzolódik ki, mint például Fazekas Andrásnál, aki 1750-ben fél malma, sutuja, kazánja, lovai, szőlője mellett beismeri, hogy „bizonyos koldusnak" 24 forinttal tartozik — ha nem jönne vissza, legyen ez a pénz a ferenceseké.9 Ladányi István „két telkét", öt „darab" szántóföldjét tartja számon. 12 jármos ökre mellett lovai, juhai, sertései számát nem is tudja; „számolatlanul" vannak.10
A helybeliek nemcsak tenyésztik a marhát, kereskednek is vele. Siskovics András — ingatlanai mellett — 468 forint készpénzről, 1700 forint ökrök vásárlására fordított összegről, 1704 forint további hitelnyújtásról intézkedik. Olykor jelentős pénzvagyonok halmozódnak fel egyes polgárok kezén. Czigler Miklós mester 1746-ban 4000 forintját hagyja az egyháznak, rokonainak. Pillinger Mátyás-néban a pénzkölcsönző asszony jellegzetes típusát ismerhetjük fel. A század {488} második felében 4—5000 forintos pénzvagyonok feltüntetését is regisztrálhatjuk.11
A differenciálódó társadalom nemzetiségenként és városrészenként különül el. A határőrvidéki státus előnyeivel betelepedő rácokból jómódú gazdálkodók, marhakereskedők, boltosok lesznek. Ők a Palánk lakói, s így kevesebb föld (szántó és kaszáló) birtokában a forgalmi szféra felé orientálódnak, részben ők közvetítik a balkáni távolsági kereskedelmet is. Az első német városlakók a seregekkel együtt jöttek, a vár ipari-kereskedelmi igényeit elégítették ki. Az újabb német iparos-bevándorlók már a gazdálkodók szükségleteihez igazodtak. Zömmel ugyancsak a Palánk lakói. Az Alsóváros népe jórészt őshonos szegedi, ott kizárólag magyarok laknak. A Felsővárosnak csak a többsége magyar, s közöttük is sok az új bevándorló.12
A frontier-telep rövid egy-két évtized alatt népes, számban és vagyonában gyarapodó „mezővárossá" fejlődik. 1728-ban felépül — számos bolthelyiséggel — a városháza. Ádáz várospolitikai harcok színtere: ekkortájt dől el, hogy vezetői merre is tereljék a város fejlődését. A túlnyomórészt magyar gazdálkodó csoport elzárkóznék a privilégiumok mögé. Nem kívánnak kockáztatni, kereskedni, újabb függésrendszereket kialakítani. Az „idegen" befolyást szeretnék kiszorítani, önállóságot, autonómiát akarnak, olyan, csupán a környékkel folytatott kapcsolatrendszer alapján, mint amilyen irányt Debrecen városi élete vett. A másik, zömében szerb és német csoportokból álló vezető réteg a délvidéki marhakereskedelemben érdekelt, a kamara óriási uradalmai terményforgalmának kiaknázására törekszik, s a vár fogyasztó piacát a felsőbb hatóságokkal való együttműködéssel is biztosítani, esetlegesen bővíteni akarja. Összhangban a kományszervek városfejlesztő törekvéseivel — melyek részben ugyancsak a kamarai uradalmak érdekeiből, vagyis a belső piac bővítéséből, illetve a terményforgalmazás biztosításának szempontjaiból fakadtak — komolyabb városi funkciók gyakorlására törekszik.
A küzdelemből a kameralista csoport került ki győztesen. Szeged a nyitott, agrárforgalmazásra berendezkedett, az államhatalommal kooperáló jellegzetes dél-magyarországi városok sorába lépett.
A XVIII. század közepén a városi vezetés stabilizálódott. Rögzült az egyéni földhasználat és földtulajdon a 3. és a 4. övezetben (feketeföldi szántók, kaszálók). Ingatlant polgárjog nélkül is lehetett szerezni. Létrejöttek a céhek, körülbelül négy gazdálkodóra jutott egy iparűző.13
{489} Szeged városa 1719—1780 között gyarapodó mezőváros. A helyi és távolsági kereskedés egyaránt fejlődik, jelentős kereskedelmi tőkefelhalmozódásról azonban ekkor még nem beszélhetünk: a helyi forgalom kereskedőket, közvetítőket kevéssé igényel, a távolsági kereskedelemben felhalmozott tőke pedig nem állandósul Szegeden.
Az 1780—1820 közötti évtizedekben a város roppant, a korabeli országosat jóval meghaladó mértékű konjunkturális időszakot élt át.14 A fellendülés alapját a mezőgazdasági termékek iránti kereslet képezte.
A mezőgazdasági konjunktúra a város kereskedelmi (merkantil) szféráját fejlesztette a legnagyobb mértékben.
Szeged, város állami adója15
| Városrész | 1744 | 1820 |
| Belsőváros | 2 727 | 6 565 |
| Felsőváros | 6 066 | 7 654 |
| Alsóváros | 6 461 | 8 451 |
| Rókus | — | 2 358 |
| Szeged | 12 249 | 25 029 |
Az állami adó néhány évtized alatt a kétszeresére nőtt, s figyelemre méltó, hogy a többletterhet zömében a kevés földtulajdonnal rendelkező Palánk (Belsőváros) és a mezőgazdasági termeléssel alig foglalkozó Rókus viselte. A Palánk adója a kétszeresére nőtt, míg a másik két városrészé csak 20—25 százalékkal. Más adatok is a forgalmi szféra roppant, a helyi mezőgazdasági termelésnövekedést mindenképpen meghaladó mértékű fejlődéséről tanúskodnak. Az 1780-as évek elején a hajóhíd jövedelme átlag 600 forintot tett ki, 1789-ben pedig 9272 forintot könyvelhettek el! 1770 és 1820 között az igás ökrök száma csak 30%-kal, a „kocsis lovaké" viszont 58%-kal nőtt.16
{490} A dinamikus fejlődés következtében Szeged a magyarországi városok élcsoportjába került. 1812-ben subsidiumot, hadi segélyt kellett fizetniük a nagyvárosok kereskedő testületeinek. Szeged a 90 ezer forintot fizető Pest, az 50 ezret fizető Debrecen, illetve a 28—28 ezer forintot teljesítő Újvidék és Temesvár után következik 26 ezer forinttal, megelőzve Budát, Pozsonyt, Kassát.17 Figyelembe véve, hogy a kortársak fél százalékos vagyonadónak tekintették e subsidiumot, a szegedi kereskedők vagyona több mint félmillió forintra becsülhető. Piackörzeti funkcióit elemezve Szeged 1828-ban a 138 magyarországi város közül a 13. helyet foglalja el, kézműiparát tekintve ugyanekkor a 7.18 A több szempontú elemzés szerint Szeged 1715-ben a 37. volt a városok rangsorában, 1828-ban— Pest, Buda, Debrecen, Pozsony, Győr, Temesvár után — a 7. helyet foglalta el.19
Az alapvető konjunkturális tényezőket számba véve elsőként a dohány iránti— az amerikai függetlenségi háború következtében előálló—Európa szerte növekvő keresletet kell említenünk.
A kisemberek egzisztenciáját és a felvásárlók felhalmozását lehetővé tevő dohánytermesztés és forgalmazás mellett a város egész gazdálkodását meghatározó jelentőségű vállalkozásként kell méltatnunk a szőregi kamarai uradalom 1781-ben megkötött bérleti szerződését. A kortársak a város felvirágzását erre az eseményre vezették vissza. A gabonatermelő területeket is magában foglaló Torontál megyei föld bérletével a mezőgazdasági konjunktúra beköszöntése a várost nem remélt jövedelemforráshoz is juttatta.
A tulajdonképpeni konjunktúrát, vagyis a mezőgazdasági termékek iránt általánosan fokozódó keresletet e térségben II. József 1788-ban megindított török háborúja idézte elő. A sereg ellátása is keresletet támasztott, amellett a törökországi (balkáni) kereskedelmi kapcsolatok megszakadása felértékelte Dél-Magyarország saját termelését. A török háború 1790-ben befejeződött ugyan, de a hamarosan megkezdődő francia háborúk konjunkturális igényei a régió terményeit immár az Adria felé kezdték terelni. A szállítás a Tisza—Duna—Száva víziútján, illetve az 1805-ben elkészült Ferencz-csatorna igénybevételével történt a horvátországi Károlyvárosig, onnan tengelyen fuvarozták Trieszt, Fiume, Stájerország felé. Az eddigi sószállításokat, tutajozást meghaladó mértékű folyami hajózás ekkor alakult ki. Vedres szerint — a XVIII. század végén, a XIX. század elején — évente legalább ötszáz hajó fordult meg Szegeden. Az első nagyobb {491} szegedi hajó megépítésére 1792-ben került csak sor, majd a kereskedők egymás után rendelték meg a négy-ötezer mázsát szállító hajókat. A Tisza eddig csak halászokat tartott el — most a hajóépítők mellett a hajósok százai találtak a folyamon és a folyam mellett megélhetést. A város jelentős folyami kikötővé fejlődött.
A forgalmazott termények között — rendkívüli jelentősége folytán — kiemelten kell foglalkoznunk a gyapjúval, illetve a juhtenyésztéssel. A gyapjú iránti kereslet mentes volt a rövid távú konjunkturális ingadozásoktól. Nagy befektetést nem igényelt, biztos hasznot hozott. A két-háromszorosára növekvő juhállomány a város mezőgazdaságában és közvetve társadalmában alapvető szerkezeti változást eredményezett.
A birkák a marhák helyét foglalták el: a ridegmarha-állomány csökkent, a hizlalás-hajtás korábbi túlsúlya megszűnt. Az ökrös kompániákat az egyéni juhtartás váltotta fel.
A juhtartás a népesség nagyobb csoportjának biztosította a társadalmi emelkedést.
A juhosgazdák és a juhok száma 1794-ben20
| Városrész | Gazda | Juh | Egy gazdára jut |
| Palánk | 63 | 16 477 | 262 |
| Felsőváros | 189 | 23 998 | 127 |
| Alsóváros | 299 | 15 580 | 52 |
| Szeged | 551 | 56 055 | 102 |
Az összeírt gazdák között számos zsellért találunk, néha komoly állatállománnyal. Gubitz-Süveg Mihály végrendeletéből tudjuk, hogy „minden meglevő javait Juh Pásztorságot viselvén" szerezte — pedig 1840-ben már a város legnagyobb adófizetői között az 50. helyet foglalta el —, s ebben egyedül fiú gyermekei segítettek neki, „kik a közben jött viszontagságokban és a Rablók által fű falkáim megtámadtatásában életüket érettem és javaim megtartásáért feláldozván magukat oly veszedelemre tették ki, hogy közülük Pál édesfiamat az erőszakos megtámadok kegyetlen veréseikkel nyomorulttá tették". Kaszálóit a tanyaépületekkel, házát, „czin tányérjait" mindenét ezért fiaira hagyja — négy lánya a kiházasítás alkalmával már kapott 1000—1000 forintot és két-két tehenet.21
A legnagyobb juhtartók nem maguk pásztorkodtak, s a 600 juhnál is többet tartó tizenhét gazdát többségében bízvást ide sorolhatjuk. A palánkiak közül {492} Volford Györgynek volt a legtöbb, 2000 birkája, s elérte az ezret Kraller János, illetve a Felsővárosból Járy György, Müller Sebestyén, Markó János nyája. Az Alsóvárosban viszont senkinek sem volt több birkája 600-nál — ennyi is csak Rózsa Antalnak.22
A jövedelmi források átalakulása a módos polgárok csoportját vagyonilag megerősítette, személyileg teljesen megújította, 1792-ben a göbölyhajtásban és iparcikk-forgalmazásban érdekelt szerb kereskedőket találjuk a legnagyobb adófizetők között — közülük is mindössze hárman fizetnek harminc Ft feletti összeget. E családok néhány évtized múlva teljesen kiszorulnak a vagyonosak közül. A gazdaság szerkezeti változása a társadalmi szerkezet változásával is együtt járt. Ekkor különül el a politikai és a gazdasági hatalom: a szerb keres-kedőcsoport számos szenátori pozíciót birtokol, a reformkor leggazdagabbjai már nem lesznek azonosak a város vezetőivel.
A gazdasági indíttatású változást mutatja, hogy 1821-ben az összes, állatok után kivetett állami adóból 37% jutott a juhállományra — a növendék marhákra már csak 7,5%.23
A gyapjú forgalmazása pedig — a marhahajtástól eltérően — önálló kereskedőréteg megjelenését eredményezi, azokét a gyapjúkereskedőkét, akik két nyírás között — pénzük a termelési folyamatba a dohányfelvásárlóktól, marha-kereskedőktől eltérően befektetést nem igényelvén — hitelnyújtással is foglalkoznak. E folyamat Szeged esetében az 1840-es évektől forrásszerűen dokumentálható.
Az egyedi konjunkturális tényezők — a dohánytermesztés, a nagy városi bérletek, a háborús konjunktúra, a gyapjú iránti kereslet — közvetve vagy közvetlenül a városi társadalom egészére hatottak.
Paradox módon nem a városiasodás, hanem a tanyásodás folyamatát kell elsőként említenünk. A folyamat elemzése inkább a gazdaságtörténet tárgykörébe tartozik. Az állattartó szállások megjelenését már e nagy konjunkturális időszakot megelőzően regisztrálhatjuk.
Egy 1747-es térképen még csak 137 „tugurium", tanyakunyhó számolható össze, de egy 1750-ben kelt végrendeletben Puskás András magától értetődően adja elő, hogy fia, amikor Kecskemétről „látogatásomra le jött volna, étszaka házamtul lopva el menvén szállásomra, az honhand is legh jobbik 2 ökrömet el hajtotta, a melly cselekedetit, amidőn szolgámtul meghallottam, azontúl ló háton szolgástul edgyütt utána mentem". Az ökröket megtalálta ugyan, ám azok a hajsza után nem sokkal megdöglöttek.
{493} A kép világos: a szálláson már ott lakik a szolga, s ott földművelés is folyik, hiszen a fiú igás ökröket hajt el, amelyek nem bírják a hajtást (s a végrendeletben is csak igás ökrökről esik szó).24
1778-ban az 1245 kaszálótulajdonosnak 280 szállásépülete van: a folyamat a földművelő tanya kialakulásával, a göbölytartás lehanyatlásával most kezd nagy lendületet venni. 1828-ban 1411 kaszálótulajdonost írnak össze, s 1842-ben 1462 szállásépületet regisztrálhatunk.25 1850-ben 2785 ház — 13 508 lakossal — található a külterületen. Itt él a lakosság egynegyede — ha nem is mind a tanyai övezetben, hanem részben a telepes községekben, a város külterületén stb.26 Tény, hogy a dekonjuktúra idején már minden kaszálótulajdonosnak van szállásépülete. A nagyobb szállásokon immár állandóan kint laknak cselédek, szolgák. Bizonytalan, hogy a gazdák, tulajdonosok állandó megtelepedése — s ezzel a tanyán élés presztízsének emelkedése — mikorra is datálható. 1836-ban egyértelműen — s valószínűsíthetően újra — kötelezték azokat, „kik a tanyákon laknak", hogy városi házaikban „ollyas férfi lakosokat tartsnak, akik a köz terheket a többi lakosokkal együtt arányosan viselik".27
A földműveléssel állandósuló családi kitelepülés már a század elején érvényesülő folyamatát valószínűsíti, hogy 1821-ben a 77 vízimalom mellett 35 — feleannyit adózó, tehát kevésbé produktív, az igaerőt elgyötrő — szárazmalmot találunk, amelyet a folyamtól távol élő tanyai népesség igényeit elégíthették ki elsősorban. (A szélmalmok csak a század második felében jelennek meg.) A kitelepülésben nem a szántóföldi művelésnek, hanem a szőlőnek (ti. a szállási öve-zetbeli homoki szőlőknek) volt a nagyobb jelentősége. Az 1828.-évi összeírás szerint a szegedi szőlőtermés értéke is, a szőlőkből eredő tiszta jövedelem is kétszeresen múlta felül a szántóföldiét! A város szőlőterületét az országban Buda és Szabadka, a szőlőből eredő jövedelmét pedig csak Buda, Sopron és Zombor haladta felül. A szegedi szőlőterület megműveléséhez szükséges napszámot 19 334-re becsülték, ugyanannyira, mint a termés akóban megadott mennyiségét és annak forintértékét. A tanyásodás felerősödése mellett a kisegzisztenciák létbiztonságát, a munkaalkalmak gyarapodását eredményezte a szőlőterület tovább folytatódó, a népesség növekedését meghaladó gyarapodása. Az alföldi várost e különleges, táji adottságai (homoki földek) kihasználásán alapuló sajátossága társadalmilag némileg a dunántúli és a felföldi városokkal rokonítja. (A város terméséből egy lakosra mindössze 32 liter bor jutott, tehát még önellátásról sem beszélhetünk.)
{494} A kaszálóövezetben létrejött földműves-tanyák megjelenése mögött nem áll teljes struktúra-váltás. 1850-ben itt a terület 68,4%-a még mindig réti művelés alatt áll, a szántó 22,8%, a szőlő 8,8%.28 Az igaerő téli takarmányigénye, a föld minősége egyaránt korlátokat állított az intenzívebb művelési formák térhódítása elé. A század közepén a tanyásodás újabb nagy hulláma már e régión kívül, az 5., külső-legelő övezetben zajlik, amikor majd tartós bérletek kialakításával megkezdik a legelő feltörését.
A tanyásodás megindulásával egy időben, sőt egy-két évtizeddel korábban indul meg a kirajzás ökonómiai és társadalmi értelemben eltérő folyamata. (Közös indítékuk a demográfiai szorítás, a túlnépesedés, a relatív elszegényedés veszélye lehetett.) A kirajzók ugyanis nem a homoki, hanem a feketeföldi földekre települtek: nem a város földjére, hanem a sokszor távoli uradalmakéra: nem tanyákat, hanem kis falvakat-telepeket létesítettek; létük alapja pedig nem a hagyományos földművelő-állattenyésztő gazdaság, hanem a monokultúrás dohánykertészség volt. Az uradalmak, nem utolsósorban a kamara, mint földbirtokos, viszonylag kedvező letelepedési-bérleti feltételeket biztosítottak. A vállalkozó kertészeknek meghatározott pénzösszeget vagy a termés egy részét kellett adniuk. A kirajzók kezdetben saját tudatuk és jogi helyzetük szerint szegedi városiaknak számítottak, itt adóztak, házat tartottak fenn. A megtermelt dohányt is itt értékesítették. A távolabbi kirajzók kapcsolata hamarabb megszakadt, a közelebbi népesebb települések is elindultak az önálló községgé fejlődés útján. Bálint Sándor kutatásaiból tudjuk, hogy Dél-Magyarország magyarlakta vidékei jelentős részein szegediekkel népesültek be. Ő-ző nyelvjárásuk, néprajzuk, de saját tudatuk is a 20. századig őrizte és bizonyította szegedi eredetüket. A kirajzás méreteire, dinamikájára jellemző, hogy Bálint Sándor 145 Szegedről elszármazó telepet, kertészséget, falvat mutat be! (A folyamat időbeli dinamikájának feltárását történetírásunk még nem végezte el.)29
A mezőgazdasági termékek iránti kereslet élénkülésével a város népe roppant munkával növelte eladásra kínált terményeit. A mennyiségi fejlődés mellett hangsúlyoznunk kell e termékek egységenkénti értékbeli növekedését is — a két tényező együttesen tette lehetővé végső soron a tőkefelhalmozás megindulását.
A mezőgazdaság és a mezőgazdasági terményekkel folytatott kereskedelem növekvő hasznainak évtizedeiben a városi kézműves ipar korántsem élt át hasonló konjunkturális időszakot. Az iparosok száma ugyan gyorsabban nőtt, mint a népességé — 1777—1828 között körülbelül kétszeres a népességgyarapodás, és két és félszeres a kézművesek létszámának emelkedése —, a közelebbi elemzés azonban arra figyelmeztet, hogy elsősorban a merkantil tevékenységhez kötődő iparosok {495} (faragók, hajóépítők, szekeresek, kötélgyártók) száma növekedett. Ismeretes, hogy az 1777—1828 közötti időszakban az Alsóváros és a Palánk iparosainak száma a népességgyarapodásnak megfelelően kétszeresére, a felsővárosiaké viszont két és félszeresére nőtt. Szegeden — más városoktól eltérően — az iparosok nem annyira a mezőgazdaságban, mint inkább a merkantil szférában mutatkozó mellékes kereseti lehetőségek felé orientálódtak.30 Az iparűzők az adózó családfők mintegy egyharmadát alkották. Ezzel az aránnyal Szeged az egykorú magyarországi városok élcsoportjába került, éppúgy, mint a városban űzött iparágak alapján: az 1828-ban regisztrálható 63 mesterséggel Szeged a 11—12. helyet foglalja el a városok rangsorában.
Szeged kézműves ipara — mezőgazdaságától és kereskedelmétől eltérően — kizárólag helyi szükségletre termelt. Nemcsak a legények és inasok alacsony, együttesen a mesterekét alig meghaladó száma tanúskodik erről, hanem a nagy táji körzet számára termelő debreceni kézművességgel való egybevetés is. Szegeden 1830 táján 1100—1200, Debrecenben éppen kétszerannyi, 2200—2400 főnyi iparos-mesteremberrel számolhatunk. A lakossághoz viszonyított arányuk, Szegeden 30, Debrecenben 40% körüli. Az iparágak száma körülbelül megegyező. Az egyes iparágakat szemügyre véve kitűnik, hogy Debrecenben három-négyszer annyit timár, csizmadia, lakatos, fazekas, gombkötő, kerékgyártó dolgozik — a városokkal gyérebben ellátott tiszántúli táj nagyobb piaca számára, vásározó iparosokként, szemben a zömmel a helyi szükségletre hagyatkozó szegedi iparosokkal. Egy másik táji különbség, hogy a felföldi importra hagyatkozó Debrecenben három, Szegeden viszont 86 takács dolgozik. Érdekes, s talán a néptáplálkozásra is utaló eltéréseket találunk az élelmezési iparban. Szegeden több a molnár (73, szemben a debreceni 51-gyel), viszont jóval kevesebb a mészáros (6, ill. 65). Szegeden a húsfogyasztásban részint a juhhús (nem mészárosok, hanem juhvágók, cincárok foglalkoztak kimérésével) illetve a friss, a sózott és a szárított hal játszott jelentősebb szerepet. (A szegedi halászok száma 47.) A némileg fejlettebb szegedi városiasodásra utal, hogy kisebb népességszáma mellett ugyanannyi kalapos, aranyműves, kőműves, órás, üveges, késes dolgozik Szegeden, továbbá, hogy csak Szegeden vannak olyan jellegzetes városi iparűzők, mint kéményseprő, sörfőző, sajtos, kárpitos, kávés, szitás. A szegedi juhtenyésztéssel függ össze, hogy itt több a szűcs (104, ill. 83).31
A két város ipari struktúrájának egybevetéséből kitűnik, hogy amíg Szegeden a város és vidéke közötti mezőgazdasági jellegű munkamegosztás (előbb marha, majd gyapjú-, dohány- és terményexport, gabona- és borimport) érvényesült, s az ipar feladata csak a belső városi fogyasztók ill. a kereskedelmi igények kielégítése {496} lehetett, Debrecen mezőgazdasági önellátásra rendezkedett be, s ipara termelt a táji körzet nagyobb piacára. Utóbbi esetben e piac — a térség mezővárosainak fejlődése következtében előálló — szűkülése, a kézműves termékek forgalmából adódható felhalmozási lehetóségek korlátozottsága a városfejlődés bizonyos fokú megrekedését, stagnálását idézte elő. Szegeden a város fejlődött, de az iparosok nem boldogultak. 1821-ben 1363 kézműves közül 885, 1828-ban 1058 közül 870 tartozott a legalacsonyabb, egy forintos adót fizető kategóriába, iparukból tehát alig vagy aligha tudtak megélni.32 Két-háromszáz „tisztes iparos" élt csupán a városban, közülük legfeljebb egy-két tucat ért el iparűzésével viszonylagos jómódot. Igaz, a legszegényebb mester is a polgárjog megszerzésére kényszerült, enélkül nem lehetett céhtag, s így presztízsük, írni-olvasnitudásuk, 1794 óta kötelező rajziskolai képzésük révén gazdasági súlyuknál tekintélyesebb társadalmi csoportokat alkottak, fiaik már nem ritkán tekintélyes honoráciorok lettek a városban.
A konjuktúra évtizedeinek produktuma és haszonélvezője a kereskedőkkalmárok csoportja.
Szeged város kereskedői33
| Év | Kalmár (mercator) | Kereskedő (questor) |
| 1813 | 56 | 385 |
| 1821 | 61 | 377 |
| 1828 | 46 | 263 |
Meglepően népes csoport: minden harmadik iparűzőre és minden kilencedik mezőgazdára jut egy kereskedő 1821-ben. Többségük — az iparosoktól eltérően — nem az alacsonyabb, hanem a magasabb adókategóriákban található — igaz az adótételek viszonylag alacsonyak, az első csoportban is csak nyolc forintot kell fizetniük. A kalmárok csaknem mind a Palánkban tömörültek, a kereskedők közül is itt találjuk a legtöbbet, s jelentős csoportjuk tevékenykedik Felsővároson és Rókusban.
A távolsági, illetve nagybani kereskedelmet folytató csoportról a legnagyobb adófizetők számbavétele ad majd közelebbi képet.
A nagykereskedők csoportja mellett megjelenik a kisebb tőkével gazdálkodó, ám ugyancsak inkább közvetítői kereskedelmi funkciót vállaló kereskedőtípus is.
{497} Az 1834-ben végrendelkező Ivkovics Mária — néhai Szűcs György katona özvegye — a vagyontalanok közül emelkedett tisztes jómódba: 1000 forintot érő háza van, 300 forintot helyezett ki váltókra. „A házamnál meglevő és általam kereskedés végett vett különféle cserépedények" eladásáról intézkedik. Pesten, Neumannénál, 500 icce törött paprikája és 35 „fogás" vereshagymája van, itthon 200 fogás fokhagyma, a padláson 450 fogás vereshagyma, s van még a házban 25 akó savanyított káposzta hordókban. Polgárosodásának szintjét érzékelteti, hogy a rókusi házban bőrszékek és képek is találhatók.34 Ivkovics Mária feltételezhetően a „kofaságból", a piaci árusok népes csoportjából emelkedett fel, s jutott azután piaci árulás, vásározás nélküli tisztes megélhetéshez. Kereskedelmi tevékenységét a piaci árusok, kiskereskedők, illetve az önellátásra már nem berendezkedő népi iparűzők — szappanfőzők, kenyérsütők, tarhonyakészítők stb. — megjelenése tette lehetővé. 1847-ben 285 kereskedő mellett még 1407 kereskedelmi tevékenységet folytató személyt — kofát, vándorárust, sertés- és juhvágót, kenyérsütőt stb. számoltak össze.35
A merkantil városiasodás folyamatába kapcsolódhatott be—II. József türelmi rendeletétől — a betelepülő zsidóság. 1784-ben 11 család kapott betelepedési engedélyt, s a császár halála után — a többi szabad királyi várostól eltérően — nem utasították ki őket. Felismerték tevékenységük hasznosságát a közvetítő kereskedelemben. A századfordulón már 58 család élt itt, közülük 8-an házat is szerezhettek. 1813-ban 12,1844-ben 22 a zsidó háztulajdonosok száma.36 Számuk gyorsan nőtt, a dekonjuktúra éveiben már túlnyomórészt a természetes szaporodás következtében. 1848-ban 338 zsidó család élt itt, 1683 főnyi népességgel, akik közül már 1181-en helybeli születésűek.37 Az 1848 előtti években családonként átlagosan 1550 forint vagyonnal, illetve 100 forint jövedelemmel rendelkeztek. Vagyoni differenciálódásuk mértéke további elemzést igényel. Kereskedéssel, piaci árulással viszonylag kevesen, mintegy hatvanan foglalkoztak közülük. A többség számára a megtűrt vagy egyenesen tiltott iparűző tevékenység maradt a megélhetés forrása. Szeged — a szabad királyi városokhoz viszonyítottan — toleráns politikát alakított ki a zsidók társadalmi beilleszkedését illetően. A város vezetése a céhek és a zsidó iparűzők közötti konfliktusokban az ellentétek tompítására törekedett. A városok követutasításai között egyedülálló követelés volt a zsidóemancipáció teljessé tétele és a polgári házasságkötés bevezetése.38 A nem-nemesek tulajdonszerzésének követelésével együtt így oldódhatott volna fel az a konfliktus, {498} amikor a helybeli zsidóság földbirtok szerzési lehetőségért folyamodott, s a fennálló törvények szerint ezt kénytelenek voltak elutasítani.39
A zsidóság számbeli gyarapodása nemcsak lépést tartott a városéval, hanem meg is előzte azt. A XVIII—XIX. század fordulóján egy, 1830 körül kettő-három, a század közepén három-négy százalékot tett ki arányuk. Népességnövekedésük melletti anyagi gyarapodásuk — amelyet az egy családra számított állami türelmi adó, illetve a hitközségi adó növekedése jelez — hű tükre nemcsak e csoport, hanem végső soron az egész város polgárosodásának.40
Az 1780—1820 közötti konjunkturális évtizedekben végbement fejlődést a város 1821. évi állami adóösszesítése érzékeltetheti. Eszerint 5692 adózó 25 150 forint állami (hadi) adót fizetett, átlag 4,4 forintot — az adóteher nem volt túlzottan magas. Az adózókközül 1795 volt iparos és kereskedő, vagyis 31,5%. Minden harmadik család az ipari-kereskedelmi szférában tevékenykedett. Ha az adóösszegből a személyenkénti egy forintos adót és a házadót levonjuk, az adózók 1821-ben 15 514 forint jövedelmi adót fizettek. Ebből a kert, szőlő, szántó és kaszáló adója — tehát a földadó — 5516 forintot tett ki, az állatok értéke után fizetendő — a „kocsis lovak" nélkül — 4329 forintot; együtt az adó 63,5%-át. A merkantil jövedelmek közé számítottuk a javak árendáját (919), az iparosokkereskedők adóját (3179), a malmok, sajtók, kazánok adóját (659) és a (főként fuvarozásra használt) kocsis lovak után fizetendő összeget (912), melyek együttesen 5669 forintot tettek ki, az adó 36,5 %-át.41 A jövedelemhez viszonyított adókulcsok rekonstruálására nincs mód. Az árendák (hídvám, kocsmák stb.) után ekkor 2%-ot róttak le, az ökrök, kocsis lovak után 12 krajcárral adóztak, a juhokért 4 krajcárt kellett fizetni stb. Figyelembe kell még vennünk azt is, hogy a forgalmazók, a helybeli munkaadók jelentős része kimaradt az adóztatásból: a helybeliek közül a kincstári hajóépítőüzem, a sópajták, az állami dohányfelvásárló („abaldó"), a vár egésze, de kimaradtak az adózásból a pénzkölcsönző járadékosok, a városi alkalmazottak, a bort kimérő polgárok, a honoráciorok és az egyházak is.
Nem kellett adózni a hajók után — jellegzetes ténye ez a merkantil várospolitikának. Hiányoznak a nem helyben adózók: az átvonuló kereskedők, a csak bizományosaik révén működő felvásárlók (a tízezer mázsa számra dohányt felvásárló bécsi Sina György csak a pajtáinak helyet adó telkei után adózott), az uradalmaktól bérelt vizeken halászok (1847-ben a Szeged városi Tisza szakaszhalászati {499} bérlete mindössze 431, a Tápé—Algyő—Vásárhely szakaszé 5111 forint!42 stb.
Mindent egybevéve állíthatjuk, hogy 1820 táján a város lakosságának túlnyomó része még a mezőgazdaságban dolgozott ugyan, ám a megtermelt érték nagyobbik részét az ipari-kereskedelmi szféra állította elő. Megindult a kereskedelmi (merkantil) tőkefelhalmozás folyamata.
A kameralista, gazdaságilag környékével, gazdaságpolitikájában az udvarral együttműködő, privilégiumaival élő város a konjunktúra évtizedeiben kinyílt az ország és Európa felé. A városban gondolkodást az országos szintű gazdálkodási tevékenység és mentalitás váltotta fel. A legszegényebb dohánykertész is tudhatta, hogy terményét messzi országok fogyasztói füstölik el, a város 1500 szekerese43 a fél országot bejárta, a hajósgazdák és hajósok legmerészebbje átkelt az Al-Duna zuhatagjain is.44 Az udvarra figyelő mentalitást a rendiség álláspontjához közelítő eszmerendszer váltotta fel a néhány tucatnyi, ám a városvezetésre nagy befolyást gyakorló intellektuel körében. A várossal együtt élő piaristák a város köré olyan mitológiát teremtettek, amely szerint Szeged Attila hajdani székhelye, az ország középpontja, a nemesi-rendi világkép centruma.
Sem Szegeden, sem Csongrád megyében, sem a Délvidéken nem éltek nagyobb számban nemesek — az ideológiában inkább az ország és a város egymásrautaltsága fejeződik ki.
A város vezetése is az ipari- merkantil körök kezébe került. A polgárjogot szerzők csoportjában évtizedek óta az iparosok, kereskedők vannak abszolút többségben, s a szűkebb városi vezetés közvetlenül vagy közvetve ugyancsak az ő érdekeiket képviseli. Az agrár és a merkantil érdekek természetesen nincsenek ellentétben. A gyapjúkereskedők és juhosgazdák, a halászok és fő vevőkörük, a szárított-sózott hallal legényeiket az úton élelmező hajósgazdák, sőt a környékbeli uradalmak és a dohányfelvásárlók inkább partnerei, semmint ellenfelei egymásnak. A lényeg az, hogy a városvezetésben a biztonságra, biztosított, monopolizált helyzetre való törekvést a piaci szemlélet, a vállalkozói szellem váltja fel. Már a nagy városi középítkezések megindítása (városháza, iskolák, kórház) sem annyira magától értetődő, hiszen megvalósításuk érdekében nemcsak a paraszt-polgárokkal, a kamarával is ujat kell húzni! A gimnázium támogatása, tanszerek vásárlása, a színházi mecenatúra, a nyomda utáni törekvések, ösztöndíjak adományozása, a reprezentatív polgárőrség szervezése jelzi a városvezetés {500} nagyvonalúságát, a városi reprezentáció kifejezésére való szerény törekvését. Mindez a XVII. század eleji holland kereskedő városok távoli rokonává teszi a XVIII. századvégi Szegedet, annál is inkább, mert a városias fejlődésben élenjáró, a többi városrésztől még mindig elkülönülő Palánk lakóinak többsége — legalábbis elsődlegesen — nem a földművelésből él.45 (A Felsőváros pedig a palánkihoz erősen közelítő fejlődést mutat.)
A középkorból az újkor merkantil világába átlépő városok jellegzetes fejlődésmenetéhez hasonlóan a város súlypontja fokozatosan eltolódik a történelmi városmag, a vár közvetlen környéke, illetve az alsóvárosi templom mellől (a XVIII. század elején még itt a városháza, az ispitály, az egyetlen plébánia!). A hídfő melletti piacközpont áthelyeződik a vár mögé, a „nagypiacra", közelebb az országos kereskedelem fő vonalához. Itt áll a tornyos városháza. A legdinamikusabban a városháza mögötti terület, az országút menti Rókus fejlődik. Kereskedőivel, fogadóival, juh- és sertésvágóival, istállóival kevésbé városias, ám annál élénkebb képet nyújt. A Felsőváros most kerül kapcsolatba igazán a Tiszával. Innen kerülnek ki az első ipari vállalkozók. Az Alsóváros magába zárkózik, őrzi falusias, ám tisztes módú jellegét. A vagyonmegoszlás egyenletessége, lakóinak endogámiája tőkefelhalmozási lehetőségeinek korlátokat szab. A telepes rajok kibocsátásával viszont ők a Délvidék mezőgazdasági kultúrájának továbbfejlesztői, a táj arculatának formálói, a merkantil fejlődés mezőgazdasági alapzatának megerősítői.
A továbbfejlődés üteme a dekonjunktúra évtizedeiben, a reformkorban lényegesen lassúbb. A városias társadalomszerkezet megszilárdult, s az életformában érzékelhető jegyei egyre határozottabban rajzolódtak ki. Ha immár nem a társadalmi munkamegosztásban betöltött hely, hanem az életforma felől próbáljuk tagolni a társadalmat, legfelül azt az egy-két tucat családot találjuk, amely egy-két szoba elegáns, divatos berendezésével büszkélkedhetett: bőr vagy szövetgarnitúrák, kanapék, egy-két helyen fortepianó — e berendezések a polgárias társasélet megjelenését sejtetik. Porcelán és fajansz kávéskészletek, ezüstneműk tanúskodnak ugyanerről. A második, már jóval népesebb, több száz fős csoportot a lakásukat keményfa bútorral berendezők alkotják. Párnákkal, a mindenütt előforduló képekkel, tükrökkel barátságos otthonok ezek. A lepadolt {501} szobákban ritka a vendég, szerényebb a vendéglátás, de a tulajdonosok elégedettek. A cintálakba gyakran merhetnek húst, kamrájukban van elég káposzta, pincéjükben bor, vasárnap kávét is főznek maguknak. Ünnepnapokon az asszonyok előszedik az almáriumból a viganót, a férfiak az ezüstpitykés dolmányt: módjukat szívesen kifejezésre juttatják. A társadalom harmadik, legnépesebb csoportja földes, néha bizony nedvesedő házakban, puhafa bútorok között él. Utóbbiak azonban nem középkoriasan ácsoltak-gyalultak, hanem derekas asztalos munkák, szépen, díszesen festettek. Értékeiket, ruhadarabjaikat nem ládában, hanem almáriumban( = sublód) tartják. Asztalukra cserépedények és tányérok kerülnek. Lisztes ételeik jóllakásukat biztosítják. Asszonyaik tavasztól őszig papucsban járnak, vasárnap a szépen díszítettben. A férfiak ünnepi viselete a kékposztó öltözet, csizmával. Ez a réteg adja, szemben az előző csoportok „európaias", németszabók által készített viseletével a városi élet helyi színezetét. Végül a városi, városszéli szegénység középkorias rekvizítumok között él: gyakran egyhelyiséges, füstelvezetés nélküli, náddal befont, sárral tapasztott házikókban, festetlen bútorok között, közös cseréptálból kanalazva egytál ételét. Inkább halat esznek, azt is ritkán, semmint húst.46
Az így — és lényegében a vagyoni szintnek megfelelően — tagozódott társadalomban, ha nem is mindig és mindenben mutatkozott ez meg, a polgárjog, a „cívisség" mindinkább veszít jelentőségéből. A XVIII. század elején a városlakók többsége polgárjoggal rendelkezik, ám a gazdák fiai már nem látják szükségesnek, hogy ezt a státust megszerezzék. 1828-ban az adózók egynegyedének van csak polgárjoga.47 Az 1373 polgár alig több, mint a mesteremberek száma, akiknek pedig meg kellett szerezni a polgárjogot a céhtagsághoz. Tehát ekkor már csak az szerzett polgárjogot, akinek feltétlenül szüksége volt rá. Bár formális jogi különbségtevések fennállottak, de a gyakorlatban e kiváltságok inkább csak terhet jelentettek (taksa a befogadásért, polgárőrségi díszruha és szolgálat stb.).48 Jellegzetes, gyakorlatias, a városon kívülre figyelő mentalitásra vall, hogy Szegeden nem erősödött fel a „cívisség" rangja, öntudata; ennek helyére a „szegediség" modernebb, pusztán a lakóhelyre s nem a kiváltságra utaló öntudata lépett.
A népességfejlődés ebben az időben lelassult ugyan, de a változatlannak tűnő adatsorok mögött alkalmanként már az eddigi keretek észrevétlen átalakulásának folyamatai is meghúzódnak. A céhes mesterek számának stagnálása például elfedi a másik, szinte észrevétlen, dinamikus folyamatot: a városi fejlődés adott szükségleteinek megfelelő kisipari-kiskereskedői tevékenységek kialakulását. Ilyen {502} a „faragóké", akik között az egyszerűbb házak építőit éppúgy ott találjuk, mint a hajóépítés nagytudású mestereit. Aztán itt van a halászok, halhasítók, szappan-főzők, téglaégetők, molnárok, paprikakészítők, kubikosok, vásznas kofák, kenyérsütő asszonyok, juhvágók, fuvarosok egyenként ötven—száz fős csoportja, nem is szólva a hajóslegények többszáz fős tömegéről. Együttesen bizonyosan többen vannak, mint a céhes mesterek, s csak e korszakban váltak ilyen népes csoporttá. E kisegzisztenciák — amelyek sokszor nem is egy családot, csak egy családtöredéket, egy özvegyasszonyt képesek megmenteni az elszegényedéstől — észrevétlenül jöttek létre, s eltérő tevékenységi körük folytán nem is jelentenek szálkát a céhes mesterek szemében. Annál élesebbek az utóbbiak konfliktusai a kontárokkal, a zsidó iparűzőkkel. Jellemző, hogy a városi vezetés inkább a céhek ellen hozta meg vitás esetekben döntéseit, rugalmasan próbálja az új társadalmi jelenségeket a régi keretek közé illeszteni. Egyes vállalkozási formák maguk is ezt a megoldást választják. A „céhes" mesterségek hátterében itt-ott feltűnik már a szórt manufaktúra tőkés üzemszervezete. A város 1844-ben azon zsidó kereskedők mellett foglalt állást, akik által „több elszegényedett és mesterségük űzésére alkalmatlanná vált céhbeli szabómesterek ócska ruhadarabok által-változtatásával... a szegényebb sorsú lakosok szükségeire szolgáló olcsóbb ruhanemű darabok készítésével megbízattatván" a céhes mesterek megmenekülnek az ínségtől, a lakosok pedig olcsó ruhaneműhöz jutnak.49
A fejlődés tehát nem annyira lassú, mint inkább láthatatlan, az adott formákat — az utókor számára adatokat közlő forrásokat — érintetlenül hagyó, megkerülő volt.
Milyen szintre jutott el korszakunkban a tőkefelhalmozás? Az 1500 szekeres, a többszáz faragó vagy a 400 csizmadia munkálkodása nyomán inkább a tisztes kispolgári, semmint a komoly tőkefelhalmozásra is képes elemeket vélhetnénk a város jellegadó csoportjának. Érdemes tehát megvizsgálnunk a legnagyobb adófizetőket, hiszen közöttük kereshetjük — nagy valószínűséggel — a város leggazdagahbjait. A város adószedő főkönyvei közül fennmaradt az 1839—1840. évi adókivetés. Az öt-hatezer adófizetőt 52 000 forint adó megfizetésére kötelezték. Személyenként egy forintot, a földek és szántók és egyéb javak után meghatározott összeget fizettek. A kereskedők és iparosok osztályba sorolásuk alapján adóztak, mint ahogy ezt részletesebben a későbbi adózásról szóló fejezet bemutatja.
A végső adóösszeget figyelembe véve a harminc forintnál nagyobb tételt fizetőket vettük számba.50 A határ, amelyet választottunk, látszólag alacsony, {503} hiszen a tájon ezt az összeget egy egész jobbágytelek földesúri terhei is elérték. Hangsúlyoznunk kell azonban a városi adóterhek viszonylagos csekélységét. A több segéddel dolgozó, évente több tucatnyi kiadványt kibocsátó Grünn János például éppen csak eléri ezt az értékhatárt.
Szegeden 1840-ben 242-en fizettek harminc forint feletti adót. Az iparikereskedelmi tevékenység összesített bemutatására nincs módunk, ám annál érzékletesebbek a föld- és állatállomány adatai a vagyoni koncentráció érzékeltetésére. A 242 adózó mintegy harmincezer holdon gazdálkodott, a magántulajdonban levő határ több mint egyharmad részén. Ötvenezer birkájukkal lényegében ők foglalták el a közös használatú külső legelő övezetét. (Érdekes viszont, hogy a rideg-marha állománya mennyire csekély, mint vagyonképző tényező immár egyáltalán nem játszik szerepet.)
Egy adózó átlag 72 forintot fizetett. A városrészenkénti bontásra fordítva figyelmünket, első pillantásra szembetűnik a Felsőváros kiugró, eddigi ismereteinket meghaladó vagyoni koncentrációja. (A rókusi adózókat is a felsővárosiakhoz számítottuk!) Itt él a nagy adózók csaknem fele, itt találjuk e réteg birtokában levő juh és a jármos ökör állomány kétharmadát, a lovak, tehenek, ridegmarhák többségét. Az itteni nagy adózók a városi átlaggal egyezően egyenletes elosztásban fejenként 72 forintot fizetnek. Ez a városrész érzékelhetően agrár jellegűbb, mint a Palánk, ahol a legnagyobb adózók (átlag 88 forinttal) tömörülnek. A Felsőváros agrárbirtoklásának százalékos mutatói fölötte vannak az adófizetők 48%-os városrészi arányának, míg a Palánkban élő, 33%-ot kitevő csoport csak a szőlőt és a kaszálót birtokolja arányának megfelelően — nagyobb adóalapjának hátterét tehát az ipari-kereskedelmi szférában kell keresnünk. Az Alsóváros vagyoni koncentrációja kisebb mérvű. A nagyobb adózók mindössze 19%-a él itt, és a két másik városrésznél jóval csekélyebb összeget, átlag csak 44 forintot fizetnek. Az Alsóváros legnagyobb adófizetője, „öreg Róka János árendátor" 80 forintos adójával a palánki nagy adózók átlagát sem éri el!
A jómódúak között is van erőteljes vagyoni differenciálódás. A megoszlás azonban egyenletes; polarizálódás, e csoporton belüli szakadás nem regisztrálható. Annak közelebbi feltárásához, hogy mely gazdasági szférákban kerülhetett sor felhalmozásra, a városrészenkénti bontás mellett az adózókat adóalapjuk szerint is csoportosítanunk kell.
Az első csoportot (az adózók 21%-a) a kizárólagosan ipari-kereskedelmi tevékenységet folytatók tömbje alkotja. {505}
 |
{506} A csekély számú állatállomány, úgy véljük, meggyőzően demonstrálja besorolásunk következetességét. Még szőlőbirtoklásuk aránya is — korabeli városi mértékkel mérve — meglepően csekély, szántójuk elenyésző, kevés kaszálóföldjüket bérbe adhatták. Adóösszegük viszont, különösen a Palánkban, meglepően magas átlagot mutat. (86 Ft városi, 104 Ft palánki átlag.) Ebben a csoportban találjuk a tipikus palánki gazdagokat, például nemes Tóth János elsőosztályú kalmárt, akinek negyven forintos adóját a háziadó, pótadók százalékai és csekély szőlőbirtoka növeli 79 forinttá, vagy a zsidó vallása folytán ingatlantulajdon nélküli Kohn Ábrahám első osztályú kereskedőt (79 Ft). „Czimeg Jánosné fia, kereskedő, szűrös" viszont már nemcsak harmadosztályú kereskedősége és másodosztályú mestersége, hanem több mint kétszáz kapa szőlője, két vízimalma, nagy házhelyei után adózott, melyek egyike 31 forintos adójával önmagában beemelte volna a legnagyobb adófizetők közé — összesen pedig 157 forintot fizetett. Loberg Fridrik kávés, Sandhaus János gyáros, Burghardt Ádám kovács, Kunszt Ferenc gombkötő semmilyen mezőgazdasági tevékenységet nem folytatott, igaz, adóösszegük is alig haladta meg a harminc forintot. Ebbe a csoportba soroltuk a városi árendák bérlőit is, így Damjanovics Tódor árendátort-kereskedőt-kalmárt (52 Ft) vagy „tekintetes Korda János urat", aki csekély földterülettel és állatállomány híján főként a 8200 forintos városi árendáért fizetett, házadójával együtt összesen 472 Ft adót kellett lerónia.
A második csoport a legszűkebb, a nagy adózók 12%-a tartozik ide, ugyanakkor vagyonilag a legerősebb, hiszen városi átlaguk 159, a felsővárosiaké 172, a palánkiaké 220 forint. E 29 nagy adózó közé azokat vettük fel, akik jelentős földbirtokkal és/vagy állatállománnyal rendelkeztek, ds emellett adóalapjuk jelentős részét ipari-kereskedelmi tevékenységük alkotta. Itt érhetjük tetten a mezőgazdasági termelésen alapuló merkantil jellegű tőkefelhalmozás folyamatát. Elsőként a juhállomány roppant arányára kell felfigyelnünk: e csoportban 650 birkája van átlag egy személynek, a Felsővárosban egyenesen 848 darab! Van, aki nem tart juhot, míg Bába Ferenc kereskedőnek száraz- és vízimalma, olajsatuja mellett 4000 birka növeli adóját 647 forintra. A birkatulajdonosok zömének 200—500 fő közötti nyája van. Terjedelmes kaszálóbirtokai révén e csoport élenjár a szántóföldi művelésben is: a mintegy 130 pár ökör nyilván nem a mind-össze 600 holdnyi feketeföldi szántójukat művelte, hanem a homoki kaszálókat forgatta gabona alá. A „kocsis lovak" nagy száma — a felsővároson tíznél is több ló jut egy adózóra!—a saját szükségleteket meghaladó terményfuvarozásra, tehát a kereskedelembe való bekapcsolódásra utal. Valóban, e csoport tagjai között találjuk a tipikus felsővárosi gazdagokat, akik a juhtartás, fuvarozás, kereskedés révén kerülnek az élcsoportba. Saját egzisztenciájukat a tanyás bérlők hagyományos mezőgazdasági tevékenysége biztosítja, s így kereskedelmi-ipari tevékenységük hasznát újra ebbe a szférába fektethetik. A felsővárosi Kertész Antal {507} 78 hold kaszálójával, 15 hold szántójával most kezd kiemelkedni a paraszti sorból. 130 birkát legeltet, két szárazmalma, emellett pálinkakazánja, borsajtója is van, pedig csak hét kapa szőlő birtokosa. Tóth János kereskedő több mint kétszáz holdját hat pár igásökör műveli, de a város harmadik legnagyobb tehéntartójaként (17 db) már a belterjesség útjára lépett. Kilenc lóval fuvaroz, 340 birkát is tart, negyedosztályú kereskedő — érezhetően a biztonságra törekedve működteti tőkéjét a termelés és a forgalom különböző szféráiban. Megfigyelhetjük ezt a legnagyobb adófizetők még külön szemügyre veendő élcsoportjában is: az ő stratégiájukban már inkább a termelői és a forgalmazói haszon egyesítése, a vertikum kézben tartása lesz a fő szempont. E csoport legnagyobb arányú szántó- és kaszálóterülete, illetve állatállománya a legnagyobb arányú adóösszegekkel társul, világos bizonyítékaként a tőkefelhalmozás mezőgazdasági termelésen alapuló folyamatának. Igazi termelő-vállalkozó típusok bukkannak itt fel, túlnyomórészt helyi eredetű, öröklött birtokaik révén kiugrásra képes polgárok, kisebb részben ingatlanszerző kereskedők. Zsidókat itt nem találunk, ingatlanszerzésük feudális korlátai kizárólagosan a merkantil szférára, s itt az előbbi csoportba utalják őket.
A harmadik csoport több agrárjellegű típust egyesít. Ide soroltuk ugyanis mindazokat, akik túlnyomórészt agrárjellegű jövedelmeik után adóznak ugyan, de az önálló gazdálkodás egyik feltétele — vagy az állatállomány vagy a földbirtok — hiányzik. Ebben az esetben ugyanis — részben csak családi jellegű — munkamegosztás, illetve bérleti gazdálkodás körvonalai látszanak kibontakozni, s az ilyen jellegű termelés már üzemszerű, kapitalisztikus formákat követel. Táblázatunk egyesíti a bérbeadókat és bérbevevőket — vagyis a járadékosokat és a vállalkozókat —, s így elfedi a réteg sajátosságait. Az igás ökrök csekélyebb száma (feleannyi jut egy személyre, mint a teljes gazdálkodást folytató utolsó csoportban) és a szőlőbirtoklás legalacsonyabb aránya még az összképben is jelzi e csoport különösségét. Ide soroltuk a földbirtok nélküli juhosgazdákat, például Szőri József felsővárosi „zsellért", akinek Palánkban élő apja földdel, szárazmalommal, juhnyájjal rendelkezik, s maga csupán három lóval és 300 juhval próbál boldogulni. Menyhárt István, Bárkányi Mihály, Szőr János, Bárkányi József legfeljebb egy-két hold földdel rendelkező felsővárosi juhosgazdák, mintegy 200—400 birkájuk van, adójuk 30—40 forint közötti.
Teljesebb körű gazdálkodásra vállalkozott viszont a földnélküli Tombácz György négy tehenével, hat jármos ökrével, 250 birkájával. Ide kellett sorolnunk Vetró János „kofa" portáján élő fiait, Mátyást és Istvánt, akik egyenként nyolc tehénnel és 6 jármos ökörrel nyilván apjuk 232 holdas kaszálóján gazdálkodtak, csakúgy, mint Veszelka Ferenc fiait, Imre és Pál „zselléreket", akik ugyancsak apjuk telkén éltek, s jármos ökreikkel apjuk 377 hold kaszálóját és 37 hold szántóját, 60 kapa szőlőjét művelhették. Az alsóvárosi „zsellér" Biehbauer Mihály 18 {508} jármos ökre, 5 tehene — föld és családi kapcsolatok nélkül —, 850 birkája mái-komoly bérgazdaságot sejtet.
Megtaláljuk a bérbeadókat is: köztük a csak földdel rendelkező özvegyasszonyokat: nemes Zsemberi Ádámnét 425 holddal, Beró Jánosné asszonyt 702 holddal, Malatinszky Józsefnét 200 holddal és így tovább. (Közülük néhányan a helyi pénzkölcsönzők közé tartoznak.) A másik bérbeadó típus a gazdálkodást nem folytató nemesi-értelmiségi csoport: tekintetes Kárász Benjámin és Kárász Pál urak helyben nem gazdálkodnak, kaszálóikat nyilván bérbe adják, éppúgy, mint Kolb József tanácsnok a maga 368 holdját. Végül ide soroltuk azt az egy-két városi telektulajdonost is, akik az adórendszer sajátosságai folytán csak azért fizettek adót, például a Bécsben élő Sina György bankárt, aki 11 759 négyszögölet kitevő, dohánypajtáinak helyet adó három házhelye után adózott.
A csoport adóösszegei (átlag 46 forint) a legcsekélyebbek. Szeged gazdálkodásában nem bontakozott ki a nagyüzemi fejlődés tendenciája. Az itt összesített szántó- és kaszálóterület, még akkor is, ha nem a csoport egy tagjára, hanem minden második tagjára vetítjük, nem nagyüzemi, hanem parasztbérlői rendszert sejtet. Felsővárosi bérlők, az itteni nagygazdák juhokkal foglalkozó fiai, palánki bérbeadók és alsóvárosi, zsellér állapotú juhosgazdák kerültek itt együvé — egyikük sem hagyományos paraszti gazdálkodó, hanem járadékosok és árutermelők, modern, ám a felhalmozás dinamikáját megvalósítani nem képes elemek.
A negyedik csoportba a hagyományos, paraszti gazdálkodást folytató adózók kerültek. A városi fejlődésre jellemző, hogy csak 99-en vannak, a nagy adózók 41 %-át alkotják, ám az adóösszegnek mindössze 32%-át fizetik. A tipikus „hatökrös gazdák" csoportja ez, zömüket a juhtartás emelte a harminc forint feletti adófizetők csoportjába. Az egész 242 fős csoport földterületének mintegy fele, állatállományának — a juhoktól eltekintve — többsége az ő kezükön van. A városrészek között sincs számottevő különbség, az Alsóváros csekélyebb juhállománya révén foglalja el az utolsó helyet az egy főre számított adóösszeg sorában.
Az összkép arról tanúskodik, hogy a szántóföldi művelésnek nincs különösebb szerepe a tőkefelhalmozásban. A városi agrárfejlődés különös szegedi vonása, hogy a szőlőbirtoklásnak-bortermelésnek ugyancsak nem volt jelentősége. A nagy adózók átlag 10 kapával rendelkeztek, „munkás személyeiket" figyelembe véve bortermelésük önellátásuk szintjét nem haladta meg. Az ebből adódható gyarapodás korlátozottságát mutatja, hogy a legnagyobb szőlőterülettel éppen a kevésbé tőkeerős alsóvárosiak rendelkeznek. Az extenzív gazdálkodásból fakadó tőkefelhalmozási lehetőségek közvetett bizonyítéka, hogy a nagy adófizetők kezén van a kaszálóövezet egyharmada, a szántóföldek egynegyede, a szőlők egyötöde. A mezőgazdasági felhalmozás túlnyomórészt extenzív lehetőségei folytán áll elő az a helyzet, hogy magában az agrárszférában nemigen lehet a leggazdagabbak {509} közé emelkedni: az extenzív gazdálkodás a birtokforgalom társadalmi korlátai folytán és üzemgazdasági szempontból nem növelhető tovább, az intenziválódás a ráfordításhoz viszonyítottan csekélyebb hozamokkal kecsegtet. E gazdasági helyzet társadalmi következményei egyértelműen örvendetesek: nincs kisajátítás, pauperizálódás, sőt ellenkezőleg, a munkaráfordítások növelése révén éppen a kisegzisztenciáknak nyílik lehetőségük arra, hogy a gazdaság intenziválása révén helyzetüket biztosítsák, s együttes termelésükkel az egész városi társadalom továbblépését biztosítsák. A tőkefelhalmozás megindulása Szeged társadalma esetében egyensúlyos társadalmi fejlődéssel párosult, s a magyar polgárosodás kellő ütemű, kedvező variánsát valósította meg. Mindezt kiegészíti az ipari-merkantil szféra arányos, a proletarizálódás útját kerülő, a kisvállalkozói-nagyvállalkozói kooperáción alapuló fejlődése.
Az arányos, kiegyensúlyozott fejlődés egyik társadalmi következménye volt a rokonsági rendszer további, gazdasági jellegű funkcionálása. A régi szegediek „hadakról", egymás közelében lakó, egymással kooperáló rokonsági csoportokról beszéltek. A felsővárosi Kopasz-hadból például csak hárman tartoztak a harminc forint feletti adót fizetők kategóriájába: István kereskedő-halász száz forint feletti adójával, József kereskedő (vízimalmával) 33 forinttal és Ferenc kereskedő 36 forinttal (hajóik után nem adóztak!). Közelükben lakott még Sándor kereskedő (10 Ft), egy másik Ferenc felesége (8 Ft), Mihály kereskedő (19 Ft), Mihály útkapitány (7 Ft), aztán az öreg Ferenc (13 Ft), s tőlük egy-két utcával távolabb Farkas és József gazdálkodók (17, ill. 12 Ft). Az egymással kooperáló családtagok házassági kapcsolatai méginkább összefonták a város polgárosodó társadalmát: a „hadakból" így szerveződött együvé a „szögedi nemzet".
Gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt megérdemli a figyelmet a nagy adófizetők tizenöt fős élcsoportja. (Lásd a kereskedelmi fejezetnél.) A nevek mutatják, hogy őshonos szegediek, régóta itt élő szerbek, betelepült német polgárok egyaránt boldogulni tudtak. Figyelemre méltó, hogy egyikük sem játszik szerepet a városi vezetésben. A gazdasági és politikai hatalom kettévált, a merkantil társadalomfejlődést a liberális, öntörvényű társadalmi fejlődés korszaka váltotta fel. Ha a 242 fős nagyobb csoportot vesszük szemügyre, a XVIII—XIX. századi városvezetésben vezető szerepet vivő tizennyolc családja közül — névrokonság alapján — mindössze kilenc családot fedezhetünk fel a jobbmódúak körében (Lengyel, Müller, Nagy, Petrovics, Podhradszky, Rózsa, Szilber, Volford, Zombory), de az ő adóösszegeik sem jelentősek.
Visszatérve a nagy adózók élcsoportjához a nevekből is látjuk, hogy a szerb kereskedőpolgárság háttérbe szorult. A tizenöt fő közül csak ketten szerb származásúak — ők sem régi gazdagok —, s a mögöttük sorakozók között is alig találunk szerbeket. A társadalmi változás egyik magyarázataként utaltunk már a marhatenyésztés hanyatlására, a juhtenyésztés fellendülésére. Az okok között {510} említhetjük még a helyi bortermelés fellendülését, illetve a vörösbor fogyasztása helyett a fehérbor kedvelését; a budai, szentendrei és a délvidéki vörösbor termelő szerb polgársággal fenntartott kapcsolatok veszítettek jelentőségükből. Tény az is, hogy Komárommal ellentétben a szerbek itt nem kapcsolódtak be a hajózásba, illetve kiszorultak onnan is.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a szerb felkelés után 1815 táján, többen áttelepültek Szerbiába. A döntő ok azonban nem abban keresendő, hogy elszegényedtek, hanem abban, hogy mások jobban gazdagodtak. A szerb kereskedők részint marhakereskedéssel, részint kalmárkodással, vagyis iparcikkkereskedelemmel foglalatoskodtak. Az utóbbi tevékenység felhalmozási lehetőségei korlátozottak voltak. 1806-ban huszonötén, 1839-ben mindössze kilencen, 1844-ben is csak tizenhármán fizettek a kalmárok közül tíz forint feletti adót. Ezért nem kerülhettek be a legnagyobb adófizetők közé! (A 19—21. helyet foglalja el három (magyar, szerb, zsidó) kalmár, de valamennyien egyúttal elsőosztályú kereskedők is.)
A tizenöt fős élcsoport szőlő- és szántóbirtoka aránylag csekély, viszont kezükön van a 30 forint feletti adófizetők kaszálóinak egyötöde éppúgy, mint jármos ökreinek egyötöde — és a juhállomány fele! (A tizenöt közül mindössze háromnak nincs juhnyája.)
Az élcsoport korántsem agrárjellegű, ellenkezőleg! Egyedül Szávay József az, akinek — két száraz- és egy vízimalmán kívül — nincsen ipari-merkantil érdekeltsége. A tizenöt fő közül kilencen kereskednek, hárman ipari tevékenységet folytatnak (Götz János és Konrád Keresztély gyárosok, Hentz János mészárszéket tart). Hárman bérelnek komoly városi árendát. A csoport kezén van tizenegy vízi- és öt szárazmalom.
Nem véletlen az sem, hogy alsóvárosit nem találunk közöttük, meglepődhetünk viszont azon, hogy felerészben a Felsővároson és Rókuson laknak.
A legnagyobb adófizetők bizonnyal nem azonosak a leggazdagabbakkal. Utóbbiakat a nagy hajótulajdonosok között (a legtöbb hajója Zsótér Jánosnak van) és a pénzkölcsönzők körében (a legnagyobb hitelező Schvajger Ábrahám gyapjúkereskedő) kell keresnünk.
A legnagyobb adófizető, Götz János polgárosodása és vagyoni szintje inkább kivételes, semmint jellegzetes. Még a francia háborúk idején költözött Szegedre, feltételezhetően jelentős tőkével, amelyet lényegében csak polgári módon hasznosított. Kereskedett, vállalkozott, kibérelte a várostól a hídjövedelmet éppúgy, mint a piaci lacipecsenye árulást. Ő gyűjtötte először az értéktelen sziksót, megkezdte az iparszerű salétromfőzést. Salétromkészítő műhelyt létesített. (Az 1828-as összeírásban még salétromfőzőként szerepel.) Bérelte a mázsaházat, szedte az országos vásárokon a helypénzt, szállított a kincstárnak. Jövedelme jelentős részét — merész előrelátással — ház- és telekvételbe fektette, pedig a házhelyek értékének {511} városias növekedése Szegeden még sokáig váratott magára. A közélettől sem maradt távol. Tizenhét házának egyikében talált otthonra a kaszinó, melynek első elnöke lett. Magyarosodva tehát bekapcsolódott a reformmozgalom áramába. Feleségével, Fischer Júliával a város társadalmi életének egyik központi alakja volt. Leányát ifj. Scháífer Ádám kalmár vette nőül. —Azidősebb Scháífer ugyancsak a francia forradalom „elől" menekült Szegedre, s a gazdag vaskereskedő, aki tőkéjével együtt német birodalmi nemesi címet is magával hozott, fényes reprezentációt fejtett ki. Hatszobás házukat Vedres István tervezte. Párizsból hozatott parkettával alakították ki az intarziás padlót. A mennyezetet Hollandiából érkezett festő képei díszítették. Értékes képekkel, porcelánokkal teli lakásukban a város néhány nagypolgári családja adott egymásnak találkozót. — Ifj. Scháífer Ádám egyik leánytestvérét Grünn János könyvnyomtató vette nőül. — A fiatal Grünn gyámja volt Konrád Keresztély „gyáros", aki az 1840-es években valósággal kereste tőkéje gyáripari befektetésének lehetőségeit. A másik Schaffer-lány férje Fischer Mihály kereskedő lett. — Ugyancsak a francia háborúk idején költöztek a városba a Felmayer testvérek — Antal, a neves kékfestő-gyáros, János és Gusztáv tímárok —, továbbá a Dani (eredetileg Danné) család Franciaországból. Az ő körüknek középponti alakja Götz János, aki nemcsak vagyonával, hanem könyvtárával, a színház és a zene iránti vonzalmával is kiemelkedett közülük. A vasút megnyitása után egy alkalommal tizenegy unokájával rándult fel Bécsbe egy operaelőadásra...
A megyei és a helyi, nemesi és nemességet szerzett családok társadalmi összefonódása ugyancsak előre haladt. A Kárász, Korda, Babarczy családok bent éltek a városban, részt vettek a várospolitika irányításában, Csongrád megye tisztikarának mintegy egynegyede volt szegedi lakos. Ifjabb Vedres István Csávolszky Jozefát, egy tanácsnok lányát vette feleségül, s a vagyonos özvegy másodjára már a református kisnemes Gaál Mihály kereskedőt választotta férjéül. Fia, Vedres János viszont Palásthy Józsefnek, az algyői uradalom jószágigazgatójának egyik leányát vette feleségül. Azét a Palásthy táblabíróét, akinek másik lányát Osztrovszky József (egy mészáros fia, a szegedi liberális mozgalom vezéralakja), a harmadikat pedig Temesváry István Csongrád megyei alispán vette nőül. Az anyja révén a Babarczy-akkal (Imre a megye alispánja, Antal a megye konzervatív követe) rokon, igaz, a teljesen vagyontalan Klauzál Gábor pedig Presetska Vencel gazdag gyógyszerész lányát veszi feleségül.
A nemesi polgárosodás útját járók társaséletének és liberális várospolitikai csoportosulásának központja Korda János — ugyancsak Vedres István által tervezett, ma Dáni-ház néven ismert — két utcára néző, korai klasszicista stílusú, reprezentatív lakóháza. A kaszinóban immár teljesen összefonódó társasélet — vezetőségében harmadik csoportként a városvezetés egyes tagjait regisztrálhatjuk —, az összeházasodások, az általuk kibontakoztatott liberális politikai mozgalom {512} a magyar polgárosodás akkoriban kívánatosnak tartott és szorgalmazott útjának megvalósulását sejteti. A közelebbi vizsgálat azonban az ellentétes tendenciákat, törekvéseik korlátozottságát is megmutatja.51
A város gazdasági életében a felhalmozódó merkantil tőke lassan a beruházások felé fordul. Látványosabb formája: bérházépítés vagy gyáralapítás. 1839-ben csak öt gyáros került be összes adójával a harminc forint feletti adófizetők csoportjába. A gyáralapító kísérletek között vannak sikeresek, mint a salétromfőző, a szeszgyár, a kékfestő üzem, a szalámigyártás, fűrészüzemek, sziksófinomítás („kuksós ház"), téglagyártás — mindezek azonban 1848 előtt gőzgépek alkalmazása nélkül, tehát manufaktúra jelleggel működtek. A hajógyártó műhelyekkel, a nyomdával, a dohánybeváltókkal, hajósokkal együtt Szeged alakuló munkásosztálya már több száz főre becsülhető.
Ez a háttér teszi érthetővé, hogy már a város 1839. évi követi utasítása — amikor még a fiatal ügyvédek társadalmi mozgalma ki sem bontakozott — radikalizmusával a haladó megyéket is meghaladja, s a gazdasági reformokra koncentrál. Az ősiség eltörlése, törvény előtti egyenlőség, váltótörvény, kamatos kamat szedésének lehetősége, céhek (!), limitációk, monopóliumok megszüntetése, dologházak létesítése, világos tulajdonszerzési törvények képezik főbb pontjait. A vám, harmincad, „az örökös tartományok és Magyarország közt kölcsönös viszonyosságban tartását pártolandják".52 A pótutasítás az uzsoratörvény eltörlését, Nemzeti Bank alapítását követeli.53
Lényegében ezt ismétli meg az 1843. évi követutasítás, kiegészítve a gyáripar védvámokkal is történő pártfogásával, a fiumei vasút építésével, a kötelező örökváltság és a sajtószabadság követelésével.54 Az érdekegyesítő reformpolitika filozófiai megalapozását kísérli meg a szegedi piarista Horváth Cyrill, a liceum igazgatója, cenzor „konkretizmus" néven körvonalazott filozófiai rendszerével. Nem annyira filozófiai, mint inkább pragmatikus-liberális politikai eszmerendszer ez, a gyakorlati orientáltságú, kötöttségektől mentes polgár világias eszmerendszere.55
{513} A haladó társadalmi törekvések korántsem találnak a városi vezetésben olyan egyöntetű támogatásra, mint azt a követutasítások alapján gondolhatnánk. Kicsinyesség, szűklátókörűség, provincializmus érezhető időnként a városi politikában. A követutasítások, haladó adózási reformok csak a városvezetés ellenállásának legyűrésével érhetők el. Az újabb korszakváltás küszöbén az extenzív fejlődés haszonélvezői hallani sem akarnak a várospolitika irányváltásáról. Az ország egyik vezető liberális politikusa, Klauzál Gábor az 1840-es évek második felében Szegeden érezhetően háttérbe szorul. 1847-ben sem a város, sem a megye nem őt választja követté. A megye a konzervatív Babarczy Antalt küldi, akit a város díszpolgárává választ.56
Mert a társadalom polgári átalakításáért, a liberális városvezetésért folytatott küzdelem még nem ér el döntő áttörést — ezt majd csak az egész országgal együtt, 1848 forradalmában tudja megtenni —, amikor egyidejűleg már a jelentkező szociális feszültségek is levezetést, legalább időleges megoldást követelnek. A forradalom előtti években valóságos röpiratháború tör ki a külső legelő esetleges bérbeadásáról.57 Tízezer holdakról, sok száz kisember jövendő egzisztenciájáról van szó: végeredményben arról, hogy még az ipari forradalom helyi kibontakozása előtt, egy telepítési akció révén le tudja-e vezetni a város a társadalmi feszültségeket, egyensúlyban tartva a társadalmi fejlődést, vagy a gazdagok által kisajátított és kisajátítandó legelőn a vagyoni koncentrációt immár a társadalom rovására folytatja-e tovább?
A küzdelmek — Tóth Mihály ügyvéd harcai a városi vezetéssel, a röpiratok, a társadalmi mozgalmak — megindultak, a döntés a forradalom utánra, végső soron a szabadságharc leverése utánra, a neoabszolutizmus időszakára maradt.
1848 forradalmát a már polgárosodott társadalom a maga modern feszültségeivel érte meg. Megnyílni látszott az út a demokratikus társadalomfejlődés előtt.
Lábjegyzetek:
|
|