A VÁROS ÖNKORMÁNYZATA ÉS GAZDÁLKODÁSA

(VASS ELŐD)

{517} I. VÁROSIGAZGATÁS

1. AZ ÁLLAMKORMÁNYZAT ÉS VÁRMEGYE SZEREPE A VÁROS ÉLETÉBEN

A KIRÁLYI FŐHATÓSÁG SZEREPE

A szabad királyi városokban, így Szegeden is, külön sajátos hatáskört látott el a magyar kamara. Különleges hatásköre azon a jogon alapult, hogy a szabad királyi városok a király, illetve a korona jószágának minősültek. Szeged az 1719. évi szabadalomlevélben is megfogalmazott módon a király jószága (peculia regia), illetve a szent korona jószága (peculia sacrae coronae) lett, mivel földesura közvetlenül a király volt. Ebből következett, hogy a szabad királyi városok, köztük Szeged is, a királyi főhatalom közvetlen felügyelete alatt állottak. A királyi főhatalom közvetlen gyakorlását a királyok a magyar kamarán keresztül hajtották végre.

A városi ügyek igazgatása 1724 előtt kizárólag a magyar kamara hatáskörébe tartozott.1 A helytartótanács felállításával a törvényhatósági jellegű ügyek ellenőrzését átvette, s a magyar kamarának a városok felett gyakorolt kizárólagos uralma megtört. A szabad királyi városok kettős, mind királyi földesúri, mind törvényhatósági jellege, továbbá a kamarai és a helytartótanácsi hatáskör pontos el nem határolása miatt az összeütközésnek be kellett következnie. Ez az összeütközés először a hadiadó és a városi háziadó számításainak ellenőrzésekor aktualizálódott. A szabad királyi városok bevételének legnagyobb tétele a hadiadó (contri-butio) volt, de ez nem számított városi bevételnek, mert továbbítani kellett a királyi hadipénztárba. A hadiadó városi kivetését a városi tanács végezte el. A hadiadóval együtt vetették ki és szedték be a városi háziadót, de ez utóbbi már a városé maradt. A háziadó alkotta a városgazdálkodás egyik legnagyobb összegét. A magyar kamara a városi hadiadó számadásainak felülvizsgálatára 1733. július 21-én külön bizottságot küldött ki. így jött létre a magyar kamara első állandó bizottsága, az ún. városi bizottság. E bizottság munkáját kizárólag a városok jövedelmeinek és házi számadásainak felülvizsgálata foglalta el, mivel a városoktól járó királyi jövedelmek pontos számadását ellenőrizte.

A magyar kamara városi bizottsága 1733-ban a Szegedre is kiküldött 49 pontos kérdőívére adott válaszok adataiból és a mellékelt dokumentumokból {518} értékelte a városi számadásokat. Ezeket a 49 pontos táblázatokat „idea" néven emlegették.2 A városi bizottság foglalkozott még a városok tisztújításáról felküldött jegyzőkönyvek és királyi biztosi jelentések ellenőrzésével is. A magyar kamara végül minden városi ügyet a bizottság elé terjesztett. A városi bizottság véleményezési hatáskörébe tartozott Szeged is. A városi bizottság több éves munkálataiból derült ki a városoknak, közöttük Szegednek nagymértékű eladósodása. A városi gazdálkodás válságát a kamarai bizottság két fő okban kereste, részben a rossz gazdálkodásban és a visszaélésekben, részben a túlságosan nagy katonai és kincstári adókban. A városok adóhátralékának ledolgozására könnyítésként 1738-ban királyi rendelettel a hátralékos országgyűlési taksa egyharmadát, valamint a királyi cenzust teljesen elengedték:

A magyar kamara alá tartozó harmincadhivatalok bérbeadását az 1727. november 22-i királyi rendelet rendelte el. A kamara nagyobb bevételei érdekében a harmincadhivatalok bérleteit árverésen a legtöbbet ajánló és a legtöbb pénztőkebiztosítékkal rendelkező jelentkezőknek juttatta. A bécsi udvari kamara alá tartozó szegedi és aradi harmincadhivatalok bérletét szintén ugyanígy, az 1728. április 27-én kötött bérleti szerződéssel Neffczer Konrád Farkas kamarai főtisztviselő nyerte el. Szerződését azonban 1734-ben újabb öt évre már nem hosszabbították meg. A bécsi udvari és a pozsonyi magyar kamara egészen új harmincadigazgatási adminisztrációs szervezetet dolgozott ki. Az új adminisztráció igazgatója szintén Neffczer lett. Ekkor a szegedi és az aradi harmincadhivatalok körzetét az ország többi harmincadkörzetéből kiemelve, közvetlenül a bécsi udvari kamara, illetve a pénzügyeit nézve a bécsi Universalis Bancalitas illetékessége alá vonták.3

Az 1742. március 10-i királyi rendelet értelmében először a szegedi kamarai felügyelőség jutott vissza a pozsonyi magyar kamara hatáskörébe, amit már az 1715. évi 18. te. elrendelt. A szegedi felügyelőség illetékessége a Csongrád, Csanád, Arad és Bács-Bodrog, valamint részben Zaránd megyék kamarai gazdálkodási ügyeire terjedt ki. A kamarai átadás után, 1742/43 folyamán megszüntették, és a magyar kamarai igazgatáshoz csatolták a tiszai és marosi katonai határőrvidék területét is. A szegedi kamarai felügyelőség területén a legnagyobb birtokkomplexum Bács-Bodrog megye területén feküdt, s ennek igazgatását külön bécsi adminisztráció látta el. A magyar kamara a sógazdálkodás és sóbányászat ügyét 1743 júniusában a bécsi udvari kamarától átvette, így a szegedi sóhivatalt is. Az 1749. június 29-i királyi rendelet a harmincad adminisztráció 1734. évi rendszerét megszüntette, és teljesen beolvasztotta a magyar kamara központi ügykeze lésébe.4 {519} Szegeden a harmincadhivatal saját kimutatása szerint az 1744. évben mintegy 3081,70 Ft jövedelmet szedett be, s a külkereskedelmi vámként szedett harmincad az 1747. évi második negyedévben mintegy 1013 Ft 10 és fél krajcárt tett ki. A következő kimutatás szerint Szegeden, 1755. május 10-én, az erzsébetvárosi Szemperer Antal kereskedő hajón Bécsből tranzitárukat vitt át Erdélybe.5

Az 1748. április 4-i királyi rendelet a városi tisztújítások ellenőrzésére adott új utasítást. A következő rendelkezések sorában 1751-ben minden szabad királyi városnak ki kellett mutatnia, milyen összegek folynak be a hadi- és háziadókból, valamint szabályoznia kellett a városi tisztviselők létszámát és fizetését. A további szabályozás során kiadott 1770. évi rendelkezések a városokban külön bírósági ülések tartását írták elő. A városi haszonvételek nagyobb jövedelmének biztosítására árverésen kellett ezeket bérbeadni. A pozsonyi magyar kamara 1773— 1785 között a harmincad- és sóhivatalok hálózatát átszervezte. Ekkor a szegedi harmincadot megszüntették. Új harmincad-felügyelőségeket (inspektoratus) és lerakóhelyeket (Legstatt) szerveztek a határvidéken.6

A városi önkormányzat kiterjesztését már Mária Terézia királynő tervezte. Ilyen királyi törekvést láthatunk városokban a szószóló szerepének növelésére. A szószólókra vonatkozólag királyi rendeleteket bocsátottak ki, amelyek azok szerepét lényegesen megemelték, de egy királyi rendelet 1768-ban megtiltotta, hogy szenátori fizetés élvezése céljából a belső tanácsba beválasszák, illetve más hivatalban egyidejűleg alkalmazzák őket. A szószólók fizetését végül a kamarai városi bizottság 1774-ben — a szenátorokéval azonosan — 200 Ft-ban állapította meg. II. József első, országosan egységes lépése a polgári önkormányzat kiterjesztésére irányult. A helytartótanács 1781 augusztusában adta ki a városi szószólókra vonatkozó utasítását. A városi ügyeket a szószóló a belső tanácsban és a választott község előtt egyaránt referálta. Ezenkívül felügyelt az adók kivetésénél, a pénztárak felülvizsgálatánál, valamint közvetlenül a pozsonyi magyar kamarának tehetett hivatalból feljelentést.7 A bécsi udvari kamara várospolitikai elképzeléseiben fontos szerepet kapott a választott község feje, a szószóló. Ezután a kamara a megemelt jelentőségű hivatal függetlenítésére törekedett a belső tanácscsal szemben. Ezzel a városi vezetést gyakorló patrícius réteg korlátozását kívánta elérni, amit a magyar kamara már korábban is tervezett.8 A városi szenátorok küldöttségeinek Bécsbe vagy Pozsonyba utazását 1752-ben rendelet tiltotta meg.

{520} Ilyen küldöttség küldésére a kamara engedélye kellett, s részükre napidíjat és útiköltséget csak az engedély szerint számolhattak el. A magyar kamara ellenezte azt is, hogy ilyen célra a városok gyűjtést rendezzenek. A bécsi udvari kamara 1776 októberében Szeged város főbírájától igazoló jelentést kért egy ilyen gyűjtés miatt.9

A városgazdálkodásban felhalmozott pénzvagyon nagyságáról a városok által 1759—1762 közötti négy évben a kincstárnak adott kölcsön nyújt némely megközelítő adatot. A kamara a poroszokkal vívott hétéves háború költségeire minden országrésztől kölcsönöket vett fel. Magyarországtól összesen 10 millió Ft-os kölcsön felvételét tervezte és a városi vezetőknek fizetésemelést, továbbá hat százalékos kamatot helyezett kilátásba a kölcsönért, amelyet a helyi harmincad- és sóhivatalokon keresztül a bécsi Universal Zahlamt és a pozsonyi kamarai pénztár szedett be. Szeged város az 1763. október 21-én kelt jelentés szerint 65 ezer Ft-ot adott kölcsönbe, de ugyanakkor a városi pénztár ürességéről panaszkodott. A kölcsönhöz szükséges pénzt a város magánszemélyektől, de leginkább saját szenátoraitól kapta, ezért a városgazdálkodásban forgó pénzvagyon tényleges nagyságát csak az államkölcsönjegyzés idejében lehet — csupán — megközelítőleg kimutatni.10

II. József új közigazgatási elképzelései megvalósítására szervezeti változásokat hozott, amelyek elsőként a városokat érintették. A városok felügyeleti hatóságait, a magyar kamarát és a helytartótanácsot a király 1785. augusztus 11-i rendeletében egyesítette, de már 1783-ban a városi ügyeket kizárólagosan a helytartótanács városi ügyosztályába utalta. Az 1785. március 8-i rendeletével pedig meghagyta a kamarai és a hadipénztári ügyek összevonását, s ezt követőleg 1785. szeptember 27-i rendeletében a törvényhatóságok (az önkormányzat nélküli megyék és sz. kir. városok) hadiadópénztárait egyesítette a háziadópénztárakkal. Ezeket ezentúl hadiadópénztáraknak nevezték, és a kerületi pénztárak fiókjaivá, tisztviselőit királyi tisztviselőkké minősítették. A városi pénztárak irányítását az 1785 augusztusában a magyar kamarával egyesített helytartótanács látta el. A kerületi főbiztosoknak 200 Ft-os felső határig engedtek utalványozási jogkört.11 Végül a budai országos főpénztár felállításával és a törvényhatóságok pénztárainak királyi összevonásával csökkent a szabad királyi városok jogköre is. Szeged 1785 augusztusában a nagyváradi kerülethez került. Főbiztosa Teleki Sámuel lett. Az 1787-ben újonnan létrehozott önkormányzat nélküli megyének, amely Csongrád, Csanád és Békés vármegyék területét egyesítette, székhelyét Szegedre helyezték. Az új területi szervezés következtében Szeged város tanácsa — egy járásként — {521} beolvadt az új, egyesített megyékből létrehozott törvényhatóságokba, Hivatalos nyelvként a németet vezették be, s ennek következtében a városi tanács tanácsosai közül azt a mindössze három tanácsost (Hódy Imrét, Pálfy Józsefet és Rózsa Vincét), akik németül nem tudtak, eltávolították. A többiek vitték tovább német nyelven a város igazgatását, mivel az 1713—1739 között több nagyobb csoportban, s később szórványosan a Palánkban letelepedett németek ekkor még kétnyelvűek voltak.12 Szeged város 1787—1790 között politikai és igazgatási ügyekben az önkormányzat nélküli egyesített megye alispánja, illetve ennek felettese a kerületi főispán, gróf Teleki Sámuel hatósága alá tartozott. Gazdasági ügyeit viszont a nagyváradi kerületi adminisztráció intézte, tehát teljes felügyeletét gróf Teleki Sámuel vette át, mivel ő a kamarai adminisztráció vezetője is volt. A város kicsiny maradék önkormányzatát végül II. József 1788. évi tisztújítási rendelkezései számolták fel. A bíró és a polgármester megválasztására ezentúl a kerületi főispán jelölt ki három személyt azok közül, akik letették a szükséges kamarai vizsgákat. A választott község a már jóváhagyott jelölőlistát szavazhatta meg. A tanácsosi tisztség betöltése is hasonlóan ment végbe. A kerületi főispán saját elgondolása szerint erősíthette meg a megválasztott tisztségviselőket, akár élethossziglan is. Az oktrojált jozefinista államigazgatás rendszerének kisebb újításai közé tartozott a városokban a számvevőség megszervezése, a polgármester elnöklete alatt hetente egyszer ülésező gazdasági bizottság intézményesítése, s végül az ügyintézés korszerűsítése (az iktatás, a minősítési lapok és az előadói ívek bevezetése). Az utóbbi kisebb ügyintézési újítások általában II. József halála után is megmaradtak, s túlélték a jozefinizmus rendszerének összeomlását. Azonban, ahogy Budán és Pesten, úgy Szegeden is tovább csorbította a városok önkormányzatát az 1783-ban a helytartótanács elnökének és a bécsi főrendőrigazgatónak alárendelt állami rendőrség bevezetése.13 Szeged politikai és közbiztonsági ügyekben a budai rendőrigazgató hatásköre alá került. II. József 1786-ban elrendelte a városi rendőrség felállítását. A városi rendőrállomás (Polizei-Stelle) rendszeres jelentésekben számolt be Budára, a tűzesetek, az útlevelek, a csavargók, a gyanús személyek, a gyilkossági esetek, a közbiztonság, az erkölcsi viszonyok és a sorsjátékok megfigyelt városi eseményeiről. Ezek a jelentések párhuzamosan kerültek a felsőbb-séghez, mivel a város is beszámolójelentéseket küldött a helytartótanácsnak, ahonnan a köz- és városrendőrségi osztály újabb összesített (summarisch) jelentésekben {522} küldte tovább a nádorhoz, mint a helytartótanács elnökéhez. A városi rendőrség 1790 után módosított hatáskörrel továbbra is ellátta feladatát.14

II. József 1785—1790 között a sóbányászatot és -árusítást is kivette a magyar kamara hatásköréből, és a bécsi udvari kamara pénzverési és bányaügyi osztályára bízta. A magyar kamara megmaradt sóügyi osztálya csak a faellátást, a salétrom-és aranymosást intézte.15

1790 után a szegedi sóhivatalt a pesti kerületbe osztották be, és a hajószállítási gazdasági hivatallal működött együtt. Azonkívül létesítettek még egy hajóépítőtelepet is. Ezt 1804-ben áthelyezték az újszegedi partra. A sóraktárak és a fatelepek az 1813. évi szegedi tűzvész után a Tisza partján a Felsővárostól le egészen a mai Roosevelt térig épültek fel újra. Mivel a sóhivatal kamarai hivatal volt, a városnak kisajátítással is biztosítani kellett az adómentes telket, ami a városnak jelentős kárára volt. A szegedi sóhivatal igen bonyolult szervezete nehézkesen működött. Minden szállítmányt több helyre könyveltek darab és érték szerint is, s a negyedéves pénztári zárlatokat Pestre küldték fel. A vezető tisztviselők osztrákok vagy csehek voltak. Korábban, még 1704-ben Szegeden mindössze 6 sóhivatal-nok szerepelt, de ezek száma 1845-re 10 főre emelkedett. Fizetésük a szegedi bíróénál és a szenátorokénál is magasabb volt, ami társadalmi rangjukat, tekintélyüket biztosította.16

A helytartótanács egészségügyi osztályának iratanyagában található meg a II. József által 1786-ban létrehozott országos főorvos (protomedicus) irathagyatéka. A főorvosi, egyben felügyeleti koordináló állást 1799-től 1806-ig Schraud Ferenc szegedi származású, Csongrád—Csanád megyei orvos (physicus) tölti be. Az országos főorvosok a megyék és a sz. kir. városok orvosainak felügyeletét és koordinálását látták el, s ilyen módon a helytartótanácsi felügyelet egyik szakirányítását végezték.17

II. József a vár kizárólagos erődítmény jellegét eltörölte, és büntetés-végrehajtási rendelkezéseinek megfelelően az eltörölt halálbüntetés helyett bevezetett gályarabság, illetve kincstári hajóvontatás egyik intézménye lett.18 A Tiszán {523} kincstári hajókat vontató gályarabokat tartották itt. 1793-tól a több mint húsz évig tartó francia háborúk során a várba francia hadifoglyokat helyeztek el. A városi tanácsüléseken tilalmazták a szegediek és a francia hadifoglyok érintkezését, annak ellenére, hogy a franciák kijártak a városba különböző kincstári munkák elvégzésére. A szegedi halotti anyakönyvek 1795. évi bejegyzéseiben már többször fordul elő az „oriundus ex Gallia", vagyis Franciaországból származott megjelölés. 1800-ban már mintegy 370 francia hadifogoly halt meg Szegeden, akiknek külön katonatemetőjük a szegediek között csak „francia temető"-ként vált ismertté. Ezzel az elnevezéssel még 1837-ben is találkozhatunk a városi jegyzőkönyvek feljegyzéseiben.19 Az 1830-as és az 1840-es években Szegedre egyre több politikai internáltat hoztak, különösképpen a Lombard—Velencei Királyságból. Az osztrák rendőrség az észak-olaszországi forradalmi mozgalmak tagjait bírósági ítélet nélkül a távoli szegedi várba „internálta".

A szegedi várban találhattuk meg még a hadibizottságot, amely a katonai szolgáltatásokat bonyolította. Orczy Lőrinc királyi biztos csak 1832-ben tiltotta el a „szegedi hetelést", amelynél kocsival, lóval és takarmánnyal egy héten át kellett Szegeden tartózkodniuk a berendelt vidékieknek. A hódmezővásárhelyiek is rendszeresen adtak ilyen fuvaros szolgálatot. A bécsi udvari kamarához tartozott a Cs. Kir. Dohányjövedék Beváltási és Szállítási Igazgatóság, amelyet másként „Abaldo" néven is emlegettek. 1811-ben Bellán Arkadiusz városi szenátor és ismert nagykereskedő volt a vezetője. A hivatal Csongrád—Csanád és Bács— Bodrog megyék területén létesített kamarai dohánykertészetek termését gyűjtötte be.20 Más kamarai hivatalok között a lottéria szegedi hivatalát említhetjük még meg. A szegedi lottóhivatal a kihelyezett gyűjtőhelyeket kezelte.21

A városok feletti gyámkodás 1790 után a királyi ellenőrzés jogán lényegét tekintve nem csökkent. A királyi felügyelet a városi élet minden területére kiterjedt, a tisztújítástól a kiadások aprólékos ellenőrzéséig. A királyi biztosok végezték a városok szervezetének megújítását és egységesítését is. Szeged város ügyei 1790 után a magyar kamara városi ügyosztályán (Civitatensia) és a helytartótanács -városi, s más ügyosztályain kaptak jóváhagyást vagy elutasítást. Ezekhez a felsőbb hivatalokhoz továbbította a szegedi tanács ülésjegyzőkönyveinek egy példányát, a tisztújítási jelentését, a városi tanács és az elöljáróság minden személyzeti ügyét, a városi javak bérbeadási ügyeinek iratait, a városi pénztár elszámolásait, az építkezések elszámolásait, az árvapénztár ügyeit, a városi ügyekben eljáró bizottságok jelentéseit stb. A tisztújításokat többnyire a kamara kiküldöttei, mint királyi {524} biztosok vezették le. Megjelenésük néha eredményes volt, mivel bizonyos újításokat és intézkedéseket, amelyeket sokszor évtizedeken át sürgettek, többnyire csak közvetlen beavatkozásukkal sikerült életbe léptetni. Azonban a városias fejlődést a kamara nehezítette is, a városi pénztárak megterhelésével járó fejlesztéseket, a városi építkezéseket rendszeresen ellenezte. A kamara célja a hadiadó maradéktalan behajtása volt. A királyi biztosok kiküldetési és más költségeit a város viselte.22

A VÁROS ÉS A VÁRMEGYE VISZONYA

A szegedi tanács hatalmi hatásköre az 1719. évi szabadalomlevél alapján — a katonai, a kamarai és a vármegyei tisztségviselőkkel szemben — a polgári joghatóság sértetlenségének védelmére is kiterjedt. Ez az önkormányzati jog a város hatalmi hatáskörének szerves részét alkotta.23

Szeged 1718-ban elvesztette közvetlen határszéli jellegét, s a Tisza túlsó, mái-bánsági partján egészen 1778-ig a bécsi udvari kamara és a haditanács alacsonyabb fokú szervei, a temesvári kamarai adminisztráció és a kerületi hatóságok (Districts-behörde) látták el a területi igazgatást. Itt csak 1778-ban alakult meg Torontál vármegye. Azonban a város földrajzi fekvésénél fogva Csongrád vármegye területébe ékelődött be. A vármegyei terület 1723-ig nem alakult ki pontosan, és ott addig a szegedi kamarai felügyelőség és a várparancsnok kormányzott. Csongrád vármegye nemesi önkormányzata 1723. október 6-án Szegeden tartotta alakuló közgyűlését.24 A vármegye első tisztikarát gróf Kollonics Ádám főispán nevezte ki, mivel Csongrád vármegye nemessége a török uralom alatt elmenekült, és így az újjáalakuló vármegyei önkormányzat tisztviselőit az ország északi megyéiből költöztették be.

Az első vármegyei közgyűlés utáni időszakban a vármegyei tisztikar és a nemesség egy része továbbra is Szegeden élt. A vármegyei tanácskozásokat is többnyire Szegeden tartották, ennek következtében előállott az a helyzet, hogy a vármegyei tisztikar tagjai a városinak is tagjai voltak. így bizonyos közigazgatási és jogi kérdések, mint pl. a sok esetben közös városi és vármegyei szabályrendeletek kiadása, összekeveredtek. Az azonos személyek által vezetett hivatalok területi illetősége és hatásköre sem vált szét, és sok, a vármegyének címzett királyi rendelet végül is a városi levéltárba került be. A város, mint nemes személy és földesúr, {525S} először Tápé majd Kistelek helység földesuraként is képviseltette magát a vármegyei gyűléseken küldötteivel, és a vármegyei igazgatásban is érvényesítette befolyását.

Csongrád vármegyének határai kialakításában Békés, Bács-Bodrog vármegyékkel és Szeged városával kellett különösen éles harcot folytatnia. A helyzet érdekessége ma már, hogy Marsovszky György vármegyei jegyző az ország különböző helyein olyan iratokat kutatott fel, amelyek a Szabadka városára vonatkozó vármegyei igényeket bizonyították volna. A vármegyei határok kialakításánál többször megpróbáltak az „elnéptelenedett vármegye" (desolutus Comitatus) kifejezéssel élni, hogy a különböző helységekre vonatkoztatott területi igényeket érvényesítsék.25 A vármegye határainak kialakításáért az 1770-es évekig folyt harc. A vármegye Dorozsma, Horgos és Kistelek esetében mindig Szeged város ellenében foglalt állást, s évtizedes perek szűnni nem akaró folyamatában sikerült is a saját térnyerését biztosítani. Szeged város külső határának kialakítása egyben Csongrád vármegye határainak kialakulását is jelentette. Ez 1723 után kezdődött el, amikor 1725 és 1730 között Csongrád vármegyében „főispáni interregnum" volt, s a vármegyei ügyek irányítása az alispán, a szegedi kamarai felügyelő, a Károlyi uradalom tisztjei és Szeged város tisztjei között oszlott meg.26 Főispán hiányában az 1727. október 1-én tartott vármegyei tisztújító közgyűlést Szeht-Iványi János delegált főispán elnöklete alatt tartották meg, s ekkor Lábady Ádám vármegyei esküdt, Temesváry András pedig vármegyei pénztáros lett. Az előbbi később szegedi polgármester lesz, az utóbbi pedig 1726-ban köszönt le első szegedi bírói tisztségéről. Zaffiry Imre vármegyei ügyész városi ügyész is lett. Ha Podhradszky György és Kárász Miklós városi és vármegyei tisztségeit is figyelembe vesszük, tulajdonképpen a szegedi és a vármegyei határok kialakulásának harcában ugyanazon nemesek magánérdekeit fedezhetjük fel. Lényegében a legelőterületekért folyt a harc.

Csongrád vármegye második főispánja báró Révay Mihály 1730-ban Szegeden székház céljára már házat is vásárolt, amikor gróf Károlyi Sándor szegvári kúriáját erre a célra felajánlotta. A vármegye székhelyének kiválasztása — különböző érdekek ütközése következtében — további 37 évig húzódott el. A szegedi székházat 1758-ban eladta a következő főispán, és az ezutáni időszakban különböző helységekben került sor a vármegyei közgyűlésekre. A vármegyei közgyűléseken két csoport alakult ki, gróf Forgách János főispán körül tömörülök Csongrád helységet, a gróf Erdődy György véleményét támogatók pedig Szegedet akarták székhelyként. Az elhúzódó vitáknak az 1767. évi királyi rendelet vetett véget, amely megengedte vármegyeház építését, ott ahol a vármegye akarja. {526}

A Károlyi uradalom tisztjei befolyására ismét Szegvár került előtérbe, mivel az ott álló Károlyi kúria épületét tudták a legkisebb költséggel átalakítani.27

Szeged hatósági jogáért a vármegyével 1764 után egy újabb területen ütközött meg. Szeged új, a vármegyétől eltérő szabályrendeleteket hozott be, és azok illetékességét külterületi pusztáira is kiterjesztette. A vármegye a régi szabályrendeletek szerint járt el, s azok végrehajtását a szegedi külterületeken is megkövetelte. 1764-ben Fejér Gábor vármegyei szolgabíró a Szegedhez tartozó pusztákon megvizsgálta a kocsmákban használatos űrmértékeket, a tanyákon talált lovakat és nyergeket, s ahol valami kivetni valót talált, azonnal intézkedéseket hozott.28 A már korábban, 1755-ben Tápé helység határmegállapításánál felpaprikázott városi tisztikar ekkor visszaütött. A „pusztázásról" a városba visszatérő vármegyei szolgabírót és embereit feltartóztatta, s az elkobzott űrmértékeket és nyergeket visszavette. Ezért az incidensért 1766. március 3-án 39 szegedi polgárt idézett meg a vármegyei törvényszék, de a megidézettek nem jelentek meg. A vármegyei törvényszék ezért távollétükben „makacsság" címén négyezer Ft pénzbüntetésre ítélte őket, s a végrehajtás időpontját is kitűzte. Ekkor a tanács közbelépett, és tárgyalások után a pénzbírságot a tápéi rév átadásával elégítette ki. Közben más támogatókat keresve, a vármegyei ítéletet megfellebbezte. A vármegyei tisztikar újabb vádaskodásokkal élt Szeged ellen, s ezek között említették, hogy „Szegeden minden tolvaj biztonságban érzi magát", a szegediek hamis mértékeket használnak, és eltitkolják a pipa taxát. Itt azt a megjegyzést kell közbe vetnünk, hogy ezekben az években folyt a vármegyei nemesség között a megyeház létesítésének vitája is. Az események között bizonyára volt valamiféle összefüggés, ami a város és a vármegye közötti perben is tükröződött. A pert a vármegye 1767-ben elvesztette. Szeged ekkor a „királyi kegy" oltalma alatt felhívta a vármegyét, hogy a szegedi pusztákon a hatósági jogok gyakorlásától őrizkedjen. A vármegye válaszában közölte, hogy hatóságát továbbra is gyakorolni kívánja.29

Ugyanebben az évben került a vármegye székhelye Szegvárra, tehát a város tulajdonképpen már korábban megszabadult a püspöki székhelytől, majd most a vármegyei székhelytől is, ami a tanács nagyobb és kötetlenebb döntési jogát biztosította. Csongrád vármegye 1770. december 14-én Szegvárott tartott közgyűlésén tette közzé a hivatali hiteles esküszövegeket, amelyeket a város is elfogadott, s jegyzőkönyvezett.30 Hét évvel később, az 1777. júniusi vármegyei közgyűlésen viszont Balogh Ferenc szolgabíró bejelentette, hogy őt több szegedi polgár megtámadta, a matyi híd kiszélesítését pedig a város nem végezte el. Közben {527} 1774-ben már Kistelek ügyében is újabb vita indult a vármegyével a joghatóság gyakorlásáért. Ugyanekkor a Kárász-birtokká lett Horgos helység is panaszt jelentett be Szeged ellen, hogy az utóbbi öt év alatt 200 darab eltűnt állatából, mindössze csak 112 darab került meg. A horgosi állatlopásokkal a szegedieket gyanúsították. A pusztai joghatóság gyakorlásának ügyébe ekkor már a helytartótanács is beleszólt, s úgy intézkedett: a Szegedhez tartozó pusztákon ezt a jogot a város, Kistelek helységben pedig a vármegye gyakorolja. A vármegye is visszaütött, s az akkor éppen a vármegyei táblabírák között talált három szegedi városi szenátor állásából való felmentését sürgette. Közben, már az 1760-as évek óta folyt az „árszabás háborúság" a város és a vármegye között; Szeged város általában saját területén mindig 2—3 krajcárral magasabb árakat szabott, mint a vármegye, ugyanakkor lakosait kötelezte a saját piacán való árusításra. Ez is a város elleni ellenszenvet táplálta. Az árszabásbeli ellentétek egészen 1848-ig folytatódtak.

Csongrád vármegye a II. József-féle abszolutizmus ideje alatt elvesztette önkormányzatát, és Csanád és Békés vármegyékkel egyesítették. A vármegye újjáalakulására 1790. április 20-án Szegeden megtartott közgyűlésén került sor. Az ekkor megválasztásra kerülő vármegyei tisztikar közé városi tisztségeket betöltő szegedi nemesek is jelöltették magukat. így került a vármegyei tisztikarba szolgabírónak Barcza Antal, alszolgabírónak Matejcska János városi alügyész, Szluha Ádám vármegyei ügyésznek, Temesváry Ferenc — akinek az édesapja többszörös szegedi bíró volt — vármegyei táblabírónak. Azonban még tovább is lehetne sorolni azokat a nemességet szerzett szegedi polgárokat, akik mindkét önkormányzati hatóságban tisztségeket töltöttek be. Csongrád vármegye tisztviselői állásainak mintegy negyedét szegediek töltötték be az 1790. évi tisztújítás után. Ez az arány később sem változott meg lényegesen. Az 1806. május 22-i vármegyei tisztújító közgyűlés ismét több szegedi városi tisztségviselőt választott be.31 A Csongrád vármegye területén elszaporodott rablások ellen a helytartótanács 1794-ben Szent-Iványi Ferenc királyi biztost küldte le. A királyi biztos akkor „statáriumot" hirdetett meg, ami ellen a vármegye nemessége tiltakozott. A nemesi jogok sérelmére panaszkodtak, s a statárium ellen léptek fel. A város szintén támogatta a sérelmi mozgolódást. A vármegye 1810-ben elrendelte szegvári börtönének kibővítését, s „ezzel a rablások ellen mindent megtett". Ezzel kapcsolódtak össze a törvénykezés terén elkövetett visszaélések is, pl. a lefogottakat váltságdíjért elengedték.

A vármegye nemcsak Szegeddel, hanem más uradalmakkal is sokat hadakozott, s napirenden voltak a határvillongások és a hatalmaskodások. Különböztek a vélemények az 1790-es évek után a nagyobb mértéket öltött Tisza- {528} és Maros-szabályozás egyes kérdéseiben is. Minden uradalom és Szeged is a maga szempontjai alapján akarta kiviteleztetni a szabályozási terveket.32 Az 1786 óta felsőbb rendeletekkel szorgalmazott fűzfaültetés a vármegye és a város területén egyformán csak lassan haladt előre.33 Ilyen formán megállapíthatjuk, hogy a város és a vármegye ellentétei a birtokos nemesek, gazdag polgárok vagy kereskedők jövedelemszerzését érintették alapvetően. A két tábor a vármegyei és városi joghatóság lehetőségeivel harcolt egymás ellen függetlenül attól, hogy Szegeden vagy a vármegye területén élt.

2. AZ ÖNKORMÁNYZAT IGAZGATÁSI TEVÉKENYSÉGE

AZ ÖNKORMÁNYZAT SZERVEI

Az 1719-es szabadalomlevél Szeged önkormányzatáról is részletesen rendelkezik. A városnak, mint független önkormányzatnak végrehajtási (igazgatási), szabályalkotási, jogszolgáltatási és polgári joghatóságának védelmére vonatkozó jogokat biztosít.

Szeged város tanácsa a török kor alatt és után is működött, de ezekben a régi időkben még csupán 12 tagú tanács létezett. Ahogyan ekkor a hivatalos városi kiadványokat aláírták a város nevében: „Iudex, senatus, totaque com-munitas civium et incolarum liberae et regiae civitatis Szegediensis", vagyis „Szeged szabad és királyi város bírója, szenátusa és polgárainak és lakóinak teljes községe", s ebben valóban benne van a város egész polgári közösségének hierarchiája.34 A változások során ez a hierarchia 1715-ben a polgármesterrel bővült, kiesnek viszont belőle a lakosok, az incolák és csupán az esküdt polgárok és az egész község említése szerepel. A város igazgatási — végrehajtási szervezete 1715-ös országgyűlési elismerés után teljesedett ki, és az 1719-es szabadalomlevél részletes intézkedései már csupán utólagos megerősítésül szolgáltak. A Tutto-vics János bíró és Temesvary János jegyző által vezetett tanács tulajdonképpen 1715. április 25-től, a Szent György napi tisztújítástól lépett hivatalba. így ettől az időponttól számíthatjuk Szeged szabad királyi városi igazgatási tevékenységének tényleges kezdetét is.35

A szabad királyi városi joghatóság legfelsőbb szerve a belső tanács (magistra-tus, Innerer Rat) volt. A tanácsülések elnöke és az igazgatás feje a bíró (judex, Stadtrichter) volt. A szabad királyi városokban, Budán, Pesten, Győrben, Debrecenben és máshol, ugyanúgy Szegeden is az egész korszak során érvényesültek azok az alapvető királyi rendelkezések, amelyeket városunkban az 1719. évi szabadalomlevél tartalmazott. így a bírói tisztség várományosai csak katolikus vallásúak és szenátorok lehettek, valamint, hogy a választásnál az első helyen mindig a lemondó, korábbi bíró (vagy ha hivatali idejében meghalt a bíró, a hivatali idejében őt hivatalosan helyettesítő és a választás napján ugyancsak lemondó utóda) állt.36 A kétévenkénti tisztújításkor tartott választáson a bírói tisztségre jelölt három személy alkalmasságának biztosítékaként a városért való munkálkodásukban szerzett érdemeiket, a város vezetésében vállalt hosszú korábbi szolgálataikat és vagyonos voltukat nézték. A bírójelöltekről többet árul el az, ha a megválasztásuk előtt általuk betöltött városi tisztségek sorát tekintjük át. A bírójelöltek mindegyike korábban legalább egy, de rendszerint több tisztséget viselt, s így a XVIII. század közepétől mindinkább a „hivatásos" tisztségviselők jutottak vezető szerephez. Általános érvényű gyakorlat Szegeden, hogy a bírák gyermekei és rokonai a városi hivatalokban kezdik pályafutásukat, mint pl. 1834-ben Petrovits János polgármester fia, Petrovits István a városi főjegyző stb.37 Ilyen példa bőven akad.

Szegeden az 1715—1849 közötti 134 éves időszakban összesen 32 tisztújításon megválasztott 12 bíró töltött egyszeri (két éves) hivatali időnél többet a város élén, amíg 10 bíró csupán az egyszeri két éves hivatali idejét szolgálta ki.

A szegedi bírák tárgyalt korszakunkban a következők voltak:

{530} A város vezetésében legtöbb időt Kiss József bíró töltött, aki az 1826—1844 közötti 18 éves időszakot megszakítás nélkül végigszolgálta. (62. fénykép.) Utána Volfordt György bíró következik, aki 1772—1792 között kétszeri alkalommal, összesen 16 évig volt a város bírája. Müller Sebestyén bíró 14 évig. Müller János 12 évig, Temesváry András 10 évig, Nagy Pál 8 évig volt a város bírája. Temesváry János pedig a város szabad királyi jogállásának kiharcolásában szerzett érdemeiért egyszerre 5 évig töltötte be a bírói hivatalt. Ha a bírókat családi kapcsolataik alapján nézzük, kiderül, hogy a bírói hivatal betöltésének ideje szerint Szegeden a legkiemelkedőbb társadalmi-gazdasági befolyással kilenc család rendelkezett.38

A XVII. század végén a szabad királyi városok közigazgatási, gazdasági és bíráskodási ügyeit a bíró és a belső tanács saját hatáskörében intézte. A polgármesteri tisztség legelőször Pozsonyban és Sopronban tűnik fel a középkorban (1321), s utána terjedt el. A magyar kamara a polgármesteri tisztséget (magister civium) a városi gazdasági ügyek intézésére szánta. Ilyen módon 1694 után több városban a tisztújítási királyi biztosok követelték a polgármesteri tisztség megszervezését.39 Szegeden 1715-ben tűnik fel a polgármesteri tisztség. Azonban a Temesváry János bíróságának hivatali idejétől Szegeden a továbbiakban csupán a helyettes bíró (substitutus judex) tisztsége szerepel. Ez az új tisztség is általában az egyik szenátor kölünös megbízása volt, s csak a bíró távollétében működött. Budán 1773 körül a polgármester a teljes tanácsülések összehívására és vezetésére, a bírósági ülések megtartására pedig a bíró volt hivatva. Pesten pedig 1767 körül, amint Szegeden, helyettes bíró (substitutus judex) állásáról tudunk. Szegeden 1781-ben Volfordt György bíró és polgármester volt egyszerre, de mint polgármester már a „consul" latin kifejezést használja. Utána a korszak végéig a polgármesterek (consul) hatásköre kizárólagosan a gazdasági ügyekre korlátozódott.40 Erről az 1796. január 13-án kelt magyar kamarai leirat ad részletes felvilágosítást. A magyar kamara kérdésére a szegedi polgármesteri hivatal fogalmát úgy határozták meg, hogy Szegeden a polgármesteri hivatal (officium consulatus) alatt értetődnek: a polgármester, egy tanácsbeli, egy szószóló, egy esküdt személy, a számvevő tisztviselők, ezekhez járult egy actuarius azaz nótárius, aki a végzéseket feljegyzi. A jegyzőkönyvet az oeconomicalis szék protocollumának nevezik, mely „az közönséges tanácsülések alkalmatosságával felolvastatik és az nemes magistratus által már helyben hagyattatnak mindenek vagy modificáltatnak, s ezután a kifizetendők kifizettetnek a közönséges tárbul, vagyis cassábul..."41 {531}

Tehát a polgármester „tisztsége" a városi gazdasági széket vezette, de kifizetési jogköre erősen meg volt kötve, illetve a bíró és a belső tanács döntései alá volt rendelve. Ebből is látható mennyire igaz megállapítást tett az 1791. évi 67. te. alapján kiküldött országos bizottság, amely a városi törvény tervezet során a polgármesteri tisztséget egységesíteni akarta, mivel a magyar városokban a bíró és a polgármester hatáskörét különböző módon értelmezik.42 A szegedi polgármesterek és helyettes bírók a következők voltak:

Puskás János szenátor és polgármester 1715—1717

Pálffy János szenátor és helyettes bíró 1717—1722

Müller János szenátor és helyettes biró 1723—1732

Demjanovics Szíjártó János 1732—1745

Walbrimn György 1745—1752

Nagy Pál 1752—1759

Pálffy József 1760—1763

Lóbady Ádám helyettes bíró 1763—1766

Jankó János 1766—1772

Dugonics András szenátor és helyettes bíró 1772—1776

Silber János szenátor és helyettes bíró 1777—1780

Volfordt György bíró és polgármester (consul) 1780—1783

Müller Sebestyén polgármester 1783—1784

Gráf Antal polgármester 1784—1785

Babarczy Ferenc polgármester 1785—1786

Müller Sebestyén polgármester 1786—1790

Dugonics Ádám 1790—1796

Volfordt József polgármester 1796—1797

Szilber János polgármester 1797—1799

Volfordt József polgármester 1799—1802

Szilber János polgármester 1802—1803

Dugonics Ádám polgármester 1804—1806

Müller Sebestyén polgármester 1806—1809

Zombory Pál polgármester 1809—1811

Szluha Ádám polgármester (surrogatus consul) 1811

Rózsa András 1811—1813

Szluha Ádám h. polgármester (surrogatus consul) 1813

Kiss József polgármester 1814—1824

Aigner József szenátor és h. polgármester (surrogatus consul) 1824—1825

Szilber József polgármester 1825—1833

Petrovits János polgármester 1833—1844

Lengyel Pál polgármester 1845—1848

Vadász Manó polgármester 1848—1849

(Kiemeltük azok nevét, akik bírók is voltak).

{532} A polgármesteri tisztség 1780-utáni folyamatos meglététől kezdve 1849-ig 22 alkalommal 14 személy viselte ezt a címet, többiek közül kilenc személy akadt, akik nem származtak bírói tisztséget viselő családból. Ha korábban 9 bírói tisztséget viselő családot állapítottunk meg. akkor most — ha időszakosan korlátozva is — szintén 9 csak polgármesteri tisztséget viselő családot találhatunk. A bírói és a polgármesteri tisztséget viselő tanácsbeli szenátorok családi kapcsolataira csupán a házassági anyakönyvek részletes feldolgozása nyújtana pontos képet, de elöljáróban annyit megállapíthatunk, hogy az 1715—1849 közötti 134 éves időszakban a belső tanácsban (s ezzel Szeged várospolitikájában) lényegesen nagy befolyással mintegy 18 család rendelkezett. Ezek a legnagyobb befolyással rendelkező patrícius családok a következők voltak: Aigner (1842-től Rengey), Babarczy, Dugonics, Gráf, Kiss, Lengyel, Müller, Nagy, Petrovits, Podhradszky, Rózsa, Schwarcz, Szilber (1842-től Bérczy), Szluha, Temesváry, Vadász, Vol-fordt, Zombory.43

A szabad királyi városok száma az országban a XVIII. század végére elérte a hatvanat, s belső szervezetük is fejlődött. A városi önkormányzat igazgatási tevékenységét a 12 tagú belső tanács látta el. A belső tanács a városi patrícius családok befolyása alatt volt. Az önkormányzati testületek tagjait életfogytig választották úgy, hogy maga a testület egészítette ki az elhalálozás folytán megürült helyeket. A tisztújításokon történő kiegészítések alkalmával felfrissítés nem történt, s így a városi hatalom néhány család kezében összpontosult, illetve ezek kiváltságává vált.

A belső tanács tagjait szenátor vagy tanácsos, esetleg tanácsbeli polgár elnevezésekkel említik. A királyi biztosok a szenátorjelöltekkel kapcsolatban részletes utasításokat adtak. Az üres szenátori helyeket ügyes, alkalmas, érdemekben gazdag, katolikus személyekkel kellett a városnak betöltenie. 1731-ben történt először, hogy Rákity Ignác személyében görögkeleti vallású szenátort választottak, de a magyar kamarától erre külön engedélyt kértek.44 Az 1756. évi kamarai utasításokban szerepelt először a tanult (litterátus) és a lehetőséghez képest a törvényeket is ismerő személy kitétel is. Az 1770 utáni korszakban a szenátorokkal szemben támasztott kamarai követelmények megnőttek, már a „politicai és kamarai tanulmányok" (politicum et camerale stúdium) elvégzését is megszabták. Szeged belső tanácsának kiegészítése szinte már a kezdeti évektől leginkább a városi szolgálatban álló tisztviselők közül folyt, akik hosszas városi szolgálat és a {533} város különféle ügyeiben szerzett ismeretek révén váltak alkalmassá a szenátorjelöltségre.

A kamara és a helytartótanács a városi tanácsot tette felelőssé a különféle pénztári, pénzügyi kimutatások helyességéért. A tanácsosok nem szorítkozhatnak csupán a gazdasági tisztviselők beszámoló jelentéseinek puszta tudomásulvételére, hanem a belső tanács ülésein rendszeresen foglalkoztak a gazdálkodás, az igazgatás és az Ítélkezés kérdéseivel, s ilyen módon a szenátorok mindegyike valamilyen módon kapcsolatba került ezek irányításával. Az 1717—1849 közötti időszakban a tanácsüléseken megtárgyalt ügyeket a jegyzőkönyvek őrizték meg.45 Rendszeresen egy-három szenátort bíztak meg különféle számadások ellenőrzésével, de a városi rendészet vezetője (a kapitány) is szenátori tisztséget viselt. A hadiadókivetés átvizsgálásában, az adóhátralékok okainak felderítésében vagy a városi kölcsönfelvételekben a szenátorok voltak illetékesek eljárni. Ilyen feladatok elvégzésében nagy előnyként jött számításba, ha a megbízott vagy kiküldött szenátor korábban kamarás, útvámpénztár-gondnok vagy hadiadó-beszedő volt. Ilyen módon a korábbi tisztviselők a városi szolgálatban szerzett szakértelmüket szenátorként is kamatoztathatták. Az 1770 utáni korszakban a városi igazgatási ügyekben központi előírások szerinti szakosodások mentek végbe. Szeged város 1770-ben tette közzé nyilvánosan és foglalta jegyzőkönyvébe az egyes városi tisztviselők eskümintáit, és a hivatali hatáskörök részletes leírását. A városi igazgatás szakhivatalainak kialakulásában ez még csupán a kezdet volt.46 A II. József-kori újabb központi rendeletek hatására alakult meg Szegeden 1787 után a polgármester vezetésével a gazdasági bizottság vagy gazdasági szék. Ezután a gazdasági bizottság üléseiről külön jegyzőkönyvek készültek. Ugyanekkor vált külön a polgári és büntetőbíráskodás, először a II. József rendeleteiben előírtak szerint, majd az 1790 utáni korszakban a bíró vezetésével tartott büntető és polgári törvényszéki üléseken ítélkeztek, s ezeken külön jegyzőkönyveket vettek fel. A tanácsüléseken tárgyalt ügyek először az általános, vagy szegedi elnevezésén közönséges tanácsüléseken kerültek szóba, de a szószólók tisztségének hatásköri emelése után 1780-at követően a városi tanács a választottközségképviselőivel együtt tartott vegyes, vagyis szegedi elnevezésén „elegyes üléseket" is.47 {534}

A városi tanács feladata volt a jövedelmet biztosító jogok (beneficiumok), a bormérés, pálinkafőzés, húsmérés, piac, vámok, valamint a városi alapítvány-és árvatőkék, ingatlanok és városi földbirtokok megfelelő gondozása, esetenként bérbeadása, illetve azokból kellő jövedelem biztosítása. Megállapítható, hogy a város jövedelmet biztosító jogai közül a bormérést és más bérleteket gyakran a szenátorok osztották el maguk vagy rokonaik között. így a város jövedelme egy-egy szűk csoport kezelésébe került. Rögtön felvetődik ismét a belső tanácson belüli rokoni kapcsolatok kérdése, amely lehetőséget adott a hűtlen pénzkezelésre, s az egymással viszálykodó — egyes esetekben még tettlegességre, verekedésre is kész — csoportok kialakulására. A magyar kamara az 1750-es évektől kezdve tiltotta, hogy a szenátorok egymással rokonságban álljanak, de szakképzett jelölt esetében, külön engedéllyel mégis lehetővé vált megválasztásuk. A belső tanácson belüli rokoni és más érdekkapcsolatok megosztották a városi igazgatást. így a várospolitika szerves részévé vált a különböző tanácsbeli csoportok viszálykodása.

Ilyen volt a kun pusztákért folytatott harc idején a már ismert eset, amikor az ellentétes érdekű csoportok összecsaptak. 1728-ban Prechtl Farkas királyi biztos szemmel láthatólag a „kameralista" csoport jelöltjét, Podhradszky Györgyöt támogatta. A szegedi „autonomista" csoport pedig Müller János és Nagy Pál jelölését — egymás között is megosztottan — vetette fel. A közben kitört zendülés és kavarodás következtében Prechtl Farkas királyi biztos a következő rend szerint megtartandó tisztújításig Podhradszky Györgyöt nevezte ki bíróvá. Ekkor a felingerült szegedi magyarok autonomista elveket hirdető csoportja Zaffiry Imre tiszti főügyész vezetésével a templomba és a városházára tört be, megakadályozta a bírói eskü letételét, illetve lefoglalta a város pénztárainak kulcsait és pecsétéit. A királyi biztos kinevezését érvénytelennek mondták, és 1728. április 26-án népgyűlés keretében Müller Jánost választották meg bíróvá. így lett Szegednek 1728-ban egyszerre két bírája.48 Podhradszky György ekkor ügyes taktikával elérte, hogy Müller Jánossal megegyezésre jutott. Podhradszky György főjegyző és bíró, valamint Nagy Pál szenátor és aljegyző lett a két országgyűlési követ; távollétében Müller János „helyettes" bíróként működött. Ekkor, 1728 nyarán tört ki Szegeden a „boszorkányhisztéria", és a megfélemlítés légkörében a Tisza-parton kigyulladtak az első máglyák, amelyek tulajdonképpen a szegedi autonomista csoport embereinek a visszaszorítását jelezték. Az országgyűlésről visszatérve Podhradszky György a bíróságot Müller Jánostól visszavette, s felsőbb körökkel való jó kapcsolatai révén a következő tisztújítást elhalasztatta. Az így elmaradt 1729. évi tisztújítást követően, 1731. április 24-én Podhradszky Györgyöt már simán megválasztották. Ekkor Podhradszky {535} a szegedi görögkeleti kereskedők egyik tekintélyes emberét, Rákity Ignácot kamarai engedéllyel szenátorrá választatta, s így tulajdonképpen Szegeden befejeződött a „kameralista" csoportot alkotó német és délszláv kereskedők és céhmesterek városi hatalomba épülése. A magyar „autonomista" csoport emberei pedig némileg háttérbe kerültek.49

Podhradszky György a bírói tisztség mellett a főjegyzőséget is megtartotta, de hivatali ideje alatt a választott községgel szembe került, így az 1734. évi tisztújítás is nagy érdeklődés mellett zajlott le. Ekkor Temesváry András lett ismét a bíró, Podhradszky György szenátor és főjegyző maradt. A következő évben, 1735-ben tört ki a Szegedinác Péró-féle lázadás, melynek elnyomására a szegedi vár őrségét is megerősítették. A rémhírek hatására a város polgársága is felfegyverkezett, és a polgárőrséget a város védelmére éjjel-nappal készenlétben tartották. A polgárőrség egy csapata még a környéket is átkutatta, de semmi nyomát sem találta a Törökországból visszajövő kurucoknak, a róluk keltett hírek a város megrohanásának hírével együtt lassan alábbhagytak.50

Kiemelkedően nevezetes tisztújítás történt 1790. április 24-én is, amikor zajos ünneplés között tartották meg a városi tisztikar kiegészítését. Kárász István Csongrád megyei alispán, mint királyi biztos irányítása alatt a választott község kiegészítése után a német nyelv nem tudása miatt állásaikból II. József rendelkezései következtében elbocsátott szenátorokat választás nélkül visszavették. Az újonnan visszavett szenátorok a megválasztott bíró és polgármester a szegedi polgárőrség díszegyenruhás alakulatainak sorfala mentén vonultak be eskütételre a templomba. (20. fénykép.) Az új városi vezetés első intézkedése a hivatalosan visszaállított latin helyett a magyar nyelv használatát elrendelő határozat volt. Máshol a nemzeti felbuzdulás a „jozefinista kor" elsöprésében nem zajlott le ilyen egyöntetű helyesléssel. Pesten a választott polgárok az egész „jozefinista tanács" lemondását követelték. Ám a magyar kamara a bécsi központi szervek sugallatára a városi polgárság elégedetlenségét a nemesség ellen kísérelte meg kijátszani. A pesti polgárok egy csoportja a királyhoz intézett kérvényében a városi polgárság és nemesség közötti ellentéteket hangsúlyozva azt kérte, hogy az országgyűlési követeket a polgárság választhassa a maga kebeléből. Ezt a kérvényt 1790 novembere végéig még 10 város polgársága ismételte meg. Szeged város polgársága nem csatlakozott ehhez a kamara által kezdeményezett mozgalomhoz, ahogy a magyar városok többsége sem.51 Szegeden a szenátorok többsége már magyar nemes volt, s így érdekeik ezt nem követelték meg. A belső tanács vezetői, {536} a bírók és polgármesterek, valamint tagjai, a szenátorok személyi összetételében egyetlen nagyobb váltás volt az egész 134 éves korszakban, s ez az 1760-as években történt. Az ekkor a tanácsba került személyek és rokonaik tulajdonképpen a korszak végéig szenátorok maradtak. A „jozefinista korszakot" is ugyanők csinálták végig, és utána ezért nem is követkézért be nagyobb mozgalom, mivel a nemzeti felbuzdulást a magyar nyelvhasználat bevezetésével, igaz országosan elsőként, levezette a tanács.

A belső tanácsban viszont továbbra is viszálykodások törtek föl, s ilyenkor egy-egy feljelentés ment a magyar kamarához. 1813-ban Lauzevics Péter szószóló a városi hatóság visszaélései ellen tett panaszt, amely Lánczy Mihály királyi biztos kiküldését tette szükségessé. E vizsgálat során a város tisztviselői közül többeket el is mozdítottak.52 Tóth Mihály ügyvéd feljelentései nyomán pedig Mérey Sándor királyi biztos tartott vizsgálatokat, főleg a törvénykezésben előfordult visszaélések miatt. Ezek a vizsgálatok csak az 1840-es években szűntek meg. Eredményként Tóth Mihály ügyvédet a kamara néplázítással vádolta meg és hallgatásra kötelezte.53 A következő években a társadalmi ellentétek ismét kiéleződtek, s a város vezetése megosztott volt. Erről a helyzetről írt tudósítást Szent-Iványi Vince József nádorhoz Szegeden 1846. július 18-án kelt jelentésében. Szent-Iványi Vince a szegedi tanácsot a Csongrádi Árvízvédelem Társasághoz akarta csatlakoztatni. A szegediek panasza az volt, hogy a Felső-Tiszán végbement árvízszabályozás következtében Szegednél több, illetve nagyobb árvízszint vonul le, s ezt újabb csongrádi szabályozással akarták kiküszöbölni.

A tárgyalások végén a következő véleményt írta meg: „... az ülés auditórium nélkül tartatott a város főbírója házánál. Ezt a városi polgárság 130 személyre adta nagy ebéd követvén, s ezt igen jó szellemben lefolyni tapasztaltuk, noha úgy vettem észre, mintha Szeged is pártokra volna oszolva, egyébiránt sem a volt alispán Kárász, sem Klauzál Gábor jelen nem voltak, ez utóbbi Karls-badba, Kárász pedig Bécsbe utazván, mint itt tudni akarják a mostani itt lét kikerülése tekintetéből. Számtalan alkalmi áldomások között egy közönségesen feltűnt, ti. Patay József, Klauzál Gábor tiszteletére emelvén poharát, ha bár a pezsgő már igen is felhajtá a kedélyeket, mind amellett annyira elhangzott, hogy alig pengett 10 ajakról a szokott éljenzés, míg többek fennhangon mondták — lejárta már ő a magáét! ...".54 {537}

A számbavehető 100 szegedi szenátorról megállapítható, hogy közülük 73 egy-egy alkalommal, viszont 16 azonos nevet viselő szenátor család 26 alkalommal töltötte ki szenátori idejét. A belső tanácsban tehát 16 családnak a befolyása volt a legjelentősebb. Ha ezt a 16 családot a bírói és polgármesteri tisztséget betöltő legbefolyásosabb 18 családhoz viszonyítjuk, azok közül 10 neve megegyezik a szenátori tisztséget viselőkével, ez 134 éves korszakunkra vonatkoztatva igazolja állításunkat, hogy Szeged társadalmának élén mintegy 16—18 család állt.55

A külső tanács (senatus exteriorius) elsősorban a városi igazgatás szabályalkotó tevékenységében vett részt. A külső tanács vezetője a szószóló (tribunus plebis, Vormunder) volt. A polgárság egészét érintő kérdésekben a belső tanács mellett tanácsadó szervként működött. A külső tanács tagjai részt vettek az adókulcs megállapításában, az adókivetésben, az adóbehajtásban, a városi kamarás és adószedő számadásainak felülvizsgálatában és a városi szabályrendeletek (statútum) megalkotásában és végrehajtásában is. Egyes külső tanácsbeliek a városi gazdálkodási ágazatok felügyeletében is szerepet játszottak, mint pl, az árvapénztár, kocsmáitatás stb. A külső tanács is részt vett a városi tisztújításokon, és egyes alkalmakra három-három személyt javasolt a bírói vagy szenátori helyek betöltésére. Szegeden az 1721. április 24-re összehívott tisztújító közgyűlésre mind a belső, mind a külső tanács urait meghívták. A külső tanács a városi hivatalokra is jelöltet állított, s egyébként is a városi tisztikar választásakor mindig úgy jegyezték fel, hogy „az Tekintetes Nemes Belső és Külső Tanács úgy az Nemes Communitas akarattya és választása szerint confirmáltatták". A városi tisztújításokon játszott szerepéről az 1723. április 24-én tartott tisztújításon leírtak szólnak. A külső tanács is rendes résztvevője volt a választásoknak, s azok lefolyásába beleszólhatott.

A tisztújításon a szavazásnál a külső tanács a választott polgárság 60 tagjával együtt szavazott, s így a 12 tagú belső tanáccsal 72 szavazatot adtak le a jelöltekre.56 A külső tanács Szegeden 24 tagból állott. Az 1743., 1752. és 1760. évi tisztújításon megválasztottak nevei arról árulkodnak, hogy közülük többen később a belső tanácsba kerültek.57 A külső tagjai nagy szerepet játszottak még a különféle városi bizottságokban. Fizetést nem kaptak, csupán kisebb városi kedvezményekhez juthattak. így pl. mentesítették őket a katonai beszállásolásoktól. A külső tanács {538} tagjait a belső tanácshoz hasonlóan csak az üresedésben levő helyek betöltésével a választott polgárság választotta. Vezetőjük, a szószóló 178 l-ben Szegeden 120 Ft-os fizetést kapott.581790-ben Rózsa András már 150 Ft fizetést élvezett. Az 1743. évi tisztújítás idejében Szegeden Árokszállássy Mátyás, Mayer Károly és Lauso-vics Bazil szószóló működött, de ugyanekkor Árokszállásy Mátyás városi percep-tor is volt. Az 1745. évi tisztújításról készült jelentésből tudjuk meg, hogy a Szegeden élő három nemzetiségnek volt egy-egy külön szószólója, a magyaroké Kaszta János, a németeké Gráf Mátyás és végül a rácoké pedig Szvejo Fisity.59 A későbbiekben — II. József 1781. évi reformjai között, — a helytartótanács kiadta a szószólók új utasítását is. Az utasítás kiadásával egy időben a magyar kamara Szegeden, Budán és más városokban is megszüntette több szószóló egyidejű működését, s városonként csak egy szószólót engedtek meg. Ekkor szűnt meg a külső tanács is, s beolvadt az eddig 60 tagú választott községbe. A magyar kamara egy év múltán ellenőrizte a közben lefolyt szervezeti változásokat, s több újabb utasítást adott. így ismét megtiltotta a rokonok tisztségviselését.60 A város egyetlen szószólója később helyettest is működtetett, aki leginkább akkor szerepelt, ha a szószóló a várostól távol volt. A választott község 1824. február 8-án tartott üléséről Ivancsics János helyettes szószóló (surrogatus tribunis plebis) üzenetet küldött a városi tanácsnak a Csöpörke-tó körüli terület házhelyeinek elosztása ügyében. Az 1830. október 13-i ülésen Wőber György alszószóló (vice tribunis plebis) volt jelen.61

1790-ben a külső tanács ismét újjáalakult, de csakhamar végleg beolvadt az ismét 60 tagú választott községbe. A választott község vagy polgárság (electa communitas, Gewáhlte Kommunitát) vagy hatvanas polgárság (sexaginta viratus) az 1715 év körül tűnik ki mint az egész város polgárainak választmánya. Az egyik legfontosabb szerepe a tisztújítások lebonyolításában volt. A tisztújításokon legelőször a választott község megüresedett helyeit töltötték be. A választott község saját tagjai közül választotta a szószólót és a külső tanács tagjait, de jelölteket állíthatott a belső tanács szenátorai közül a megüresedett bírói tisztségre vagy belső tanácsosi megüresedett helyekre is. 1717 áprilisában a belső és a külső tanács, valamint a választott község tisztségviselői (officii) az elhalt Bozitovicz helyére a rác nemzet (natio rascianica) nevében új szószólót választottak. A szószóló tisztségének szegedi előfordulását már egy meglevő igazgatási testület {539} keretében látjuk, tehát meglétét 1715-ig minden bizonnyal visszavezethetjük.62 A választott község egy 1743. április 24-én kelt szegedi tisztújítási jelentésben a három városrész között a polgárság létszámának arányában megosztva szerepel. Három tisztújítás adatai jól mutatják, hogy az arányok városrészenként változtak.63

Tulajdonképpen a választott község kiegészítése mindig a városrészekben újonnan felvett polgárok aránya szerint alakult a 60 tagú választmányon belül.

II. József új rendeletei alapján 1782—1890 között a 60-ról áttértek a 104 fős választott község működtetésére.64 Majd 1790 után ismét a 60 tagú testületet állítják vissza. A választott község a tanács által tárgyalt ügyekben javaslatot tehetett saját ülésein, véleményét a szószóló vagy helyettese üzenetként írásban vitte a belső tanács üléseire. Ilyen ügyek közt szerepelt többek között, hogy Sobay György első gyógyászorvos (physicus) a Felsővárosból a Palánkba költözhessen, és ott neki házat vegyenek.65 Az 1827. február 21-én tartott ülésén a választott község szavazás útján határozatot hozott a szegedi utcai világítás létesítéséről, s a következő évben már az utcai lámpásokat fel is állították. Ez idő tájt a választott község újra elővette a szegedi jogi akadémia létesítésének kérdését, de a zeneiskola és leánynevelő intézet felállítását is kérelmezte. E tervekből sok huzavona után 1838-ban csak a zeneiskola valósult meg.66 1831. december 23-án a választott község az országutak igazgatására útbiztosi állás létesítését (korábban már Ba-barczy Imre királyi biztos javasolta) megszavazta, és felterjesztette a tanács soron következő ülésére.67 Az 1831. február 6-án tartott választott községi ülésen már utasításokat szavaztak meg a töltési biztos uraknak. Ezeket a töltési biztosokat ugyancsak Babarczy Imre sürgetésére az 1830. október 13-án tartott ülésen választották meg. Feladatuk a baktói-szilléri töltések elkészítésének meggyorsítása volt, s a munkát új felvigyázó százados biztosok szerint osztották fel. A Palánkból 10, Felsővárosból 11, Rókusvárosból 7, Alsóvárosból 11 biztost jelöltek ki. {540}

A töltések munkálatainak szervezésében Wőber György alszószóló is tevékenyen vett részt.68

A tanács és a választott község kapcsolata nem volt mindig felhőtlen. A tanács pl. 1835-ben elutasítólag küldte vissza a választott község javaslatát, amely kritikát is tartalmazott.69 Ez időben gyakran került szembe a választott község és a tanács az igazgatás különböző kérdéseiben, s így a tanács egyre több ügyben mellőzte a választott község véleményét. A választott községben a céhes mesterek, a kereskedők és a Szegeden levő királyi hivatalok tisztviselői játszották a fő szerepet. Észrevehető, hogy az értelmiségieket nem szerették, az orvosokat, jogászokat és mérnököket, ha tehették, fel sem vették maguk közé. Vedres István városi mérnök minden próbálkozása megbukott a választott község szilárd elutasításán, pedig ebben a korszakban talán ő tett a legtöbbet a város közönségének közös érdekéért.70

Viszont nem volt ellensége a testület Vedres eszméinek. Ezt mutatja, hogy 1835. szeptember 9-én tartott ülésen egy általa pártfogolt ügyet, Szeged erdőinek gyarapítását tárgyalták. Ennek eredményeként Szilber György erdőmester faiskola létesítése céljából cser-, szil-, kőris-, nyir-, akác-, eper- és mogyoró fákkal ültettette be a csöngőiéi erdőt. A többit minden évben ősszel pénzért felfogadott munkások által szántassa meg és kapáitassa, a mérgesi földet pedig kanadai nyárfával ültesse be Petrovits polgármester úr felügyelete alatt-, — szól a választott község határozata. Ugyanekkor történik Szilber Ignác „írás Táros", azaz levéltáros említése is, az ő feladata a fenti vonatkozású korábbi határozatok őrzése.71

A városi képviselet megválasztása, a városi pénztár éves mérlegének megvitatása- és más fontos célok ügyében — a városi tanács és a választott {541} község közös, szegediesen elegyes gyűléseket tartott. Ezeken a választott község a tanácsbeliekhez hasonlóan a fejenkénti szavazati jog gyakorlását már 1840 óta szerette volna elérni. A tanács ezt 1846-ban a korábbi gyakorlatra hivatkozva azzal utasította el, hogy a „választott község minden a város tárgyában folyó gazdasági ügyekben csak véleményt adott, így az adózási jog megszabásában soha sem korlátoztatott, de a vitatott fejenkénti szavazata, amelynek gyakorlatában csak a tanács tagjai voltak, általunk el nem ismertetik".72

A választott község ülésének jegyzőkönyveiben feljegyzett ügyek is arról tájékoztatnak, hogy lényegesebb kérdésekben mindig a tanács döntött, s a választott község csupán véleményt nyilvánított. A tanács az 1719. évi kiváltságlevél rendelkezéseinek, a magyar kamara, valamint a helytartótanács utasításainak nem teljes érvényű végrehajtása révén — a mintegy évszázados szokásjogot mereven megkövetelő álláspontjával —szinte korlátlan hatalmat épített ki. Az 1846. október 27-i ülés forrásaiból kitetszik, hogy a helytartótanács által 1843-ban a polgárjoggal rendelkezőknek biztosított — bizonyos mértékű közvetett választójog szintén nem került bevezetésre.73

A belső és külső tanács valamint a választott község tagjainak hovatartozása lényegében tükrözi a szegedi társadalmi viszonyokat. 1828-ban a belső tanács tagjai között 4 mezőgazdasági termelő, 4 kereskedő, 3 iparos és 1 tisztviselő foglalt helyet. E két tanács tagjai egyúttal nemesek és cívisek voltak. Közülük a többség meggazdagodva szerzett nemesi levelet, mások már annak birtokában költöztek a városba.74 A külső tanács és a választott község tagjainak felét tették ki a mezőgazdasági termelők, a másik 50% zömmel iparosokból és kereskedőkből tevődött össze. A három testület a város legvagyonosabb polgárait ölelte fel. A tanácstagság önmagában is gazdagodási lehetőséget jelentett, és további tisztségek, mint pl. az árendátorság stb. szerzésénél is előnyt biztosított másokkal szemben.

A VÁROS SZABÁLYALKOTÁSI JOGA ÉS RENDELETEI

A város az 1719. május 21-én kelt szabadalomlevelében szabályalkotási jogot is nyert. Ezen jog alapján a tanács saját városi területén érvényesülő olyan szabályrendeleteket hozhatott, amelyek a városigazgatás, a városgazdálkodás és a városi bíráskodás egészére kiterjedő szabályzást valósítottak meg. Már a feudáliskori Magyarországon is léteztek az országgyűléseken alkotott országos törvényeken kívül helyi hatályú törvények (rendeletek). Ezeket a testületi önkormányzatok : a vármegyék, a városok és — saját tagjaikra — a céhek adták ki75. A három felsorolt joghatósággal rendelkező önkormányzat között viszont alá- és fölérendeltségi viszony volt, s ez a kapcsolat határozta meg az általuk hozott törvények rendelkezéseit. A megyék, a szabad királyi városok törvényei nem kerülhettek ellentétbe az országos törvényekkel, de a városi céhek rendszabályai sem a városi törvényekkel stb. A Szeged város és Csongrád vármegye joghatóságai által kiadott törvények (statútumok) viszont már sokszor {542} ellentmondásba kerültek egymással. A város és a vármegye joghatóságainak közel mellérendelt viszonya így általánosságban ellentmondásokkal volt terhelt.

1720. január 29-én a szegedi tanácsülésen a városi adókivetésről hoztak rendeleteket: „...kinek semminemű ingó jószága nincsen, hanem pénze lévén, az ob-szerváltassék, hogy negyven forintja egy pár ökör számba vétetik..." Ahogyan nevezték a statútumokat: „minemű rendtartás vagyon, ahhoz alkalmaztatni kívánván magukat, illy formán" városi rendtartásként be is vezették Szegeden, 1720. december 1-én a tanács és a vár parancsnoksága együttes szabályrendeletet adott ki a vasár- és ünnepnapok megszentelésére, valamint a kihágások és a napibérek szabályozásáról.76 Szegeden a belső és külső tanács együttes ülését közülésnek, vagy közgyűlésnek (sessio publica, seu concursus) nevezték, s ezeken az üléseken hozták a városi statútumokat. Ilyen módon döntöttek 1721. január 30-án a polgárok kocsma tartására vonatkozó jogáról, melyet cenzus lefizetéséhez kötöttek, kivéve a kántorböjt és vásárok időtartamát.77 Az 1723. január 4-i közgyűlésen Schweubelmer Ádám polgár szabad korcsmájának működését engedélyezték 30 Ft évi taxa és óvadék (cautio) letételével. Szeged város szabályrendelete 1723. március 1-én a helybéli kovács céh védelmére hozott intézkedéseket.78 Még ugyanebben az évben rendeletet hozott a tanács a reformátusok kitiltásáról: „ezen nemes szabad királyi városban mostanság lappangó, vagyis már lakos kálvinista személyek kimenjenek harmadnap alatt, máskint a mi rajtuk történik maguknak tulajdonítsák...". A következő évben a tanács a polgárosításról intézkedett: „... aki magát concivilitásban (a polgárok közé) akarja íratni és adni, esztendőt töltsön itt Szegeden, akár micsoda személy légyen, az után jól viselvén magát, concivisnek (polgárnak) nevezik 24 forintok adásával...".79

A feljegyzésekből megfigyelhető, hogy az 1740-es évektől a városi statútumokat már csupán a magisztrátus, vagyis a belső tanács hozta és hirdette ki. Az 1720-as években meglevő szélesebb szabályalkotási gyűlés az 1740-es évekre megszűnt, s így a statutumalkotási jog leszűkült a belső tanács tagjaira.

Az 1800. évben hozott rendeletek sorába tartozik a polgári jog sérelmére való italmérés eltiltása, mivel az italok szabad mérése csak a polgárok személyéhez van kapcsolva, és polgárosított fundus nélkül nem gyakorolható, ahogy a rendelet közhírré is teszi. Szegeden, a rendelet szavai szerint „e városban, minden polgári fundusok (házhelyek) adásában-vevésében a polgárnak a nem polgár előtt, ha mindjárt ez szomszédi jussal bírna is, elsősége legyen".80 A szegedi statútumok {543} a leglényegesebb jövedelemszerzési lehetőségeket, az eladásra történő ökörhizlalást, az italméréseket, a ház ingatlanvagyon megszerzését tehát a polgárság kiváltsága, illetve a belső és külső tanács tagjai érdekei szerint szabályozták. A szegedi statútumok igy különösen éles fénnyel világítják meg a város feudáliskori osztályszerkezetét, a magyar feudális nemesi társadalom „negyedik rendjéhez" tartozó polgárok kiváltságait és a dolgozó osztályokhoz tartozó városi lakosok, a zsellérek s más vagyontalan társadalmi rétegek közötti alapvető osztályellentéteket. Az utóbbi vagyontalan társadalmi rétegek, akik legtöbbnyire kétkezi dolgozók voltak, szegedi elnevezésükön ,,a szegénység" elnevezéssel tűnnek fel. 1753-ban ezek a szegények panaszt tesznek a tanács által hozott statútumok ellen, amikor a rendeletek kijátszásával a tanácsbeli urak visszaéléseit észlelték. A szegények panasza így szólt: „...ennek előtte statútumot (rendeletet) tett az egész Nemes Város hogy senki teleket, vagy szántóföldet, melyet kezeihez vett ingyen és bír, el ne merészeljen adni, még is megesik, hogy olyan földeket senator uraimék magok hasznáért eladják...".

A következőkben közölt — a szegedi szegények panaszaiból idézett — példák alapján kiderül, hogy Feldhoffer György vaskereskedő és egyházgondnok, a tanács tagja saját telkét, amelyhez ingyen jutott, 380 Ft-ért szénájával együtt eladta, vagy hogy Walbrunn György tanácsbeli és bíró Röszkén szántóföldeket foglalt le magának, s azokat most árvái 210 Ft-ért adták el, továbbá Demjáno-vics János, hasonlóan tanácsbeli és volt bíró, szintén ingyen szerzett földjét Temes-váry András tanácsbelinek és volt többszörös bírónak pénzért adta át, valamint hogy a röszkei földeket a Nemes Város néhány évvel korábban drága pénzért megvette dohánykerteknek, de most a szenátorok egymás közt felosztották, vagy másoknak kéz alatt eladták. Sőt Barcza János tanácsbeli éppen bírósága idejében bírói hatalmánál fogva vett el „jó darab szántóföldet fölső városi nyomásbul" Bársony István polgártól, és most mint saját örökét bírja, ahogyan a szegedi szegények 1758. évi panaszaikban részletezve leírták.81

A szegedi szegénység egy másik 1773. évből származó panaszjelentését is ismerjük. Ebben különösen jelentős a város belső területének kialakulására nézve az ingatlanok elosztásáról elmondott panasz; „...e Nemes Városban a szegénység számára sok rendbéli fundusok (háztelkek), házaknak és kerteknek fölállítására a Nemes Magistratus decíziója (döntése) szerént elosztottak, amellyektül bizonyos számú summábul álló forintok is incassáltattak, de ezen pénz a cassába té-tetődött-e vagy sem, sehonnan ki nem tetszik...". Ezeket a panaszokat már a szószóló juttatta el a pozsonyi magyar kamarához, s ennek hatására 1774/75-ben Zbisko János királyi biztos kamarai bizottság élén vizsgálatot tartott. A vizsgálat eredménye nem ismeretes. {544}

Szegeden 1770-ben 2282 az egy házzal bíró adófizetők száma, de csak a fele rendelkezett polgársággal, míg a másik fele házas zsellér volt. Ugyanakkor 748 házzal nem rendelkező zsellér is összeírásra került. Ők viszont valamilyen más olyan jövedelemmel rendelkeztek, amely után a városnak adót fizettek. Az utóbbiak Szeged adófizetőinek mintegy 24%-át, vagyis egynegyedét jelentették, pedig az igazi szegények még csak az utánuk következő legalsó társadalmi réteghez tartoztak ; a semmi ingatlannal és önálló jövedelemmel nem rendelkező napszámosok, cselédek, bérmunkások stb. Ez utóbbiakat általában az adóösszeírások fel sem tüntetik, holott Szeged lakóinak legalább másik egynegyedét tették ki.82

Azonban voltak a tanácsnak olyan szabályrendeletei is, amelyek az egész város közös érdekét szolgálták. Ilyen statútumoknak tudhatjuk be a rendészeti, tűzvédelmi vagy városépítészeti rendeleteket. Az 1770. március 14-én hozott statútumok között szerepelnek a következők: „az árvizek ellen csináltatott töltéseken kocsival és lovakkal senki se járjon, avagy onnan fákat és karókat el ne vigyen 12 Ft. büntetés alatt..."; „a Palánk körül levő sánc (az Eugénius-árok) partjairul senki földet vagy agyagot ne ásson és hordjon, mert aki rajta kapatik, a várba fogva vitetik..."; „senki az utcákon, udvarban, avagy másutt a házon kévül ne pipázzék, egyébb eránt megbüntettetik keményen..."; „ki-ki a tűzre jól vigyázzon, s ha kútja nincsen, a háznál vizet tartson a gyulladás ellen, a kéményeket megcsinálják..."; „a szőlők árkait meg újítsák és csinálják a szőlős gazdák..."; „minden gazdaságnak parancsoltatik, hogy maga fogadja nem csak minden pásztorokat, de a bojtárokat is és azokat Szent György Napja táján a Nemes Magistratus eleibe állítsák, hogy ott a nevek fölírattassék és meg esküttessenek...". A tanács ezeket a tilalmazó rendszabályokat többször, s évenként megismételtette, kihirdettette, de azokat nem mindig tartották be, gyakran megszegték. A pásztorok szerződtetése, pedig nagy esemény volt az állattenyésztés rendkívüli fontossága miatt, mivel az országos kiviteli árucikkek között még az 1780-as években is a szarvasmarha volt az első helyen Szegeden.

A tanács 1810-ben ,,a közjónak tűrhetetlen sérelmével" indokolta a cselédek és a mesteremberek bérének szabályozását, mivel a gazdák sem az élelmiszerek piaci áraira, sem a cselédek béreire vonatkozó előírásokat nem tartják be. A cselédek bérére nézve újra elrendeli ekkor a tanács, hogy a Palánkban nemes Bellán Arkádiusz, a Felsővároson Dugonics Ádám, a Rókusvárosban Rózsa András, az Alsóvárosban pedig Csávojszky János uraknál „mátul számlálandó 15 napok alatt" minden gazda fogadott cselédjével megjelenjen és bérét feljegyeztesse, valamint a „limitatio" áthágásáról számot adjon. Szegeden a szolgák és házicselédek száma 1828-ban meghaladta az ötszázat. A házicselédek száma 287 volt, s ezek közül a Palánkban 209 fő szolgált. A külső szállásokon szolgáló béresek évi bérét 120—180 Ft, a női szolgálóét pedig 30—80 Ft között szabták meg. A mesteremberekre nézve 1810-ben hozott bérlimitatio a készítmények áraira vonatkozott: „...a limitatiot pontig megtartani kötelesek légyenek".83 Ugyanígy szabályozták a halárusítást és egyes halfajták árait is, de az árusok gyakran kijátszották az árrendeleteket, s áruikat máshová vitték, vagy pedig a piacon kívül és a megadott időn kívül feláron szolgáltak ki.84 A városi statútumok vizsgált korszakunk végéig szoros helyi osztályérdekeket szolgáltak. A város egészének érdekét is szolgáló rendelkezések soha, semmiképpen nem állottak ellentétben a tanácsbeliek érdekeivel.85

AZ IGAZGATÁS VÉGREHAJTÁSI SZERVEI

A szegedi városigazgatást irányító legfontosabb tisztségviselők és testületek szűk körén túl, számos városi alkalmazottról, szaktisztviselők és segédszemélyek működéséről tudunk. Az egyes városok és Szeged igazgatását vizsgálva találunk hasonlóságokat vagy párhuzamokat, de az előforduló különbségek különösen az igazgatási testületek és személyek hivatali megnevezéseiben arra figyelmeztetnek, hogy azokat óvatosan kezeljük. Szegeden 1752-ben összesen 108 városi alkalmazott kap fizetést, ebből 17 tisztviselő a belső tanács tagjaiból és a szószólók közül került ki, 12 szaktisztviselő (főjegyző, ügyész, írnok stb.) és a többiek 79 fős csoportja a segédszemélyzet és alkalmazottak sorába tartozik. Ide a fertálymesterektől az utcatizedesekig, a csőszök és a mezőőrök népes csoportját soroljuk. Még ha vitatni is lehet, hogy az iskolamester az akkori tanító szaktisztviselő volt-e, úgy véljük, a városi segédszemélyzethez tartozott.

1790-ben Buda városának 144 alkalmazottja volt.86 Ez a létszám 1846-ra 338-ra nőtt. Egy-egy tisztviselő egyszerre több feladatot is ellátott, így a városi ügykörök és személyek száma különbözött. Győrben 1758-ban pl.: 80 városi ügykört, mint feladatot 75 személy látott el.87 Szegeden 1752-ben így volt szenátor és városi kapitány egyszerre Jankó János vagy főjegyző és szenátor Podhradszky György. Ugyanebben az 1752. május 20-án kelt jelentésben „Hos sequuntur con-ventisnati et obligati servitores" — mondattal bevezetve sorolták fel a város 79 főnyi segédszemélyzetét. Ezek után a szerződött és fogadott szolgálók következnek, {546} ami kétségtelenül utal arra, hogy ezek ekkor még természetben is és nem csupán készpénzben kaptak fizetést. Tehát Szegeden az igazi fizetéses alkalmazottak csupán a tanácsbeliek és a szaktisztviselők voltak. Ez az állapot 1786-ra változott meg.

Az 1786. évi fizetéskimutatás szerint Szeged városa már 111 alkalmazottat fizet.88 Az 1752. évi kimutatáshoz képest ekkor a bírótól a börtönőrig megállapított évi készpénzfizetést kaptak. Ez az összeg a városi háziadó bevételeit terhelte meg. A bécsi udvari kamara az 1760-as évektől a természetbeni juttatások megszüntetésére és a városi fizetések készpénz összegben való folyósítására törekedett. Ez a városi fizetéseket érintő általános rendezés 1760—1762 között indult meg. Következménye az lett, hogy a városok készpénz kiadásában országosan csaknem 50%-os emelkedés mutatkozott meg.89 Szegeden ez mintegy 71%-os emelkedést jelentett. A városi alkalmazottak létszámában 1786-ra 3 fős növekedés látszik, de ezen belül a segédszemélyzet 76 főről 88 főre nőtt. Tehát az 1760-as évektől a szegedi városigazgatásban szervezeti változások alapján bizonyos szakosodás kezdődött el. Korábban a tanács szakfeladatok ellátására esetenként szenátorokat küldött ki. Az 1760—1790 közötti időszakban a tanács állandó megbízásokat ad a szakfeladatok elvégzésére, és a választott főtisztségviselők mellé segédtisztviselőket nevez ki. A fenti időszakban így Szegeden öt szakfeladat elvégzésére kialakult hivatalt körvonalazhatunk. A szakhivatalok létrejöttében rendszerint a királyi biztosoknak is jelentős szerep jutott.

A városi általános igazgatás legrégebben kialakult központi hivatala (irodája) a tanácsnak alárendelt jegyzői hivatal volt. Kezdetben csak a jegyző személyes tevékenysége jelentette az általános igazgatási teendők ellátását. Szegeden a jegyző, ahogy 1715-től Temesváry János is, általában a tanács tagja volt. Ez Székesfehérvárott és Győrben nem így volt.90 A tanács alkalmas személyt igyekezett a jegyzői állásra megnyerni. Ezért igen sokszor a kamaránál vagy más városoknál érdeklődött „jó nótáriusnak való" személy után, s így általában máshonnan jött idegeneket „patrónus urak" ajánlásai alapján választottak meg. Ahogyan ez Szegeden is Podhradszky György 1724. évi vagy Kárász Miklós 1739. évi megválasztásánál történt. 1718-ban Nagy Pál segédjegyző (adjunctus nótárius) szerepel. Az aljegyző (vicenotarius) tisztségét Szegeden 1720-tól ismerjük, akkor Dany József volt a vicenotarius. Ezután a jegyző általában a főjegyzői megjelölést viselte, s feladata a várospolitika egyes kérdéseinek irányítása lett. A város irodáját pedig az aljegyző vezette. Az aljegyző végezte a fogalmazási munkákat és a {547} kiadóhivatali teendőket, de feladatköréhez tartozott még a városi irattár, illetve levéltár is. A város régi szabadalmait és adományait őrzö oklevelek a Szent Demeter templom alatt egy elfalazott fülkében voltak. A tanács ettől elkülönítve őrizte régi jegyzőkönyveit, számadásait, levelezését s más iratait a város székházában egy ládában. 1716-ban a városi székház lebontásakor — amire az ún. Eugénius-árok építése miatt került sor — az utóbbi irattári láda egy kamarai tisztviselő önkényeskedése következtében eltűnt. Azonban Temesváry János jegyző ugyanakkor néhány régi iratot és az 1712—1716 közötti évek levelezésének kis részét eredetiben vagy másolatban összegyűjtötte, s így a város későbbi levéltárának alapítója lett.91

A jegyzőt Székesfehérvárott, Győrött és Debrecenben is a belső tanács nevezte ki. A jegyzőtől jogi ismereteket, valamint latin, német és magyar nyelvtudást követelt meg az őt alkalmazó városi tanács. Alkalmazása után rögtön polgárjogot is nyert. II. József ügyviteli reformjai nyomában a jegyzői hivatal (officium nota-riatus), amely Debrecenben 1750 óta önállósodott, Budán, Pesten és Szegeden is iktatóhivatallal bővült ki.92 Szegeden 1809-ben Aigner József aljegyző mellett Szilber Ignác, mind kiadóhivatali írnok (expeditor) működött. Az 1752. évi jelentés szerint a számfejtő (rationista) mint első írnok (cancellista primarius) is működött. Ebből következtethetünk arra, hogy Szegeden az önálló jegyzői hivatal csak később, valószínűleg II. József korában alakult ki. 1752-ben az említett tisztséget Vörös Mihály töltötte be.93 További két írnok (cancellista) végezte a városi írásbeli ügyintézést: Fekete Rókus és Pálffy Ferenc. Rajtuk kívül még Pálffy József járulnok (accessista) volt a városi iroda (kancellária) alacsonyabb beosztottja. Az írnokok fizetésükön kívül egyéb juttatásokban is részesültek, mint gabona, bor, tűzifa stb. A járulnokot a tanács alkalmazta, s előléptetés folytán lett írnok. Felvételük után évekig fizetés nélkül dolgoztak.

A szegedi belső tanács 1742. július 16-án a külső tanácsnak és a választott községnek olyan rendeletet szabott, hogy a jövőben a fő- és aljegyzőnek, amikor a belső tanácsbeli hivatalába lép, jegyzői hivatalát meg kell szüntetnie. Mivel ugyanezt a tanács 1731-ben is elrendelte, valószínűleg végre nem hajtása miatt kellett megismételni. Az aljegyző a választott község előtt számbavételre kerül, de amíg a külső tanács tagjai közül elhalálozás vagy más üresedés nem következik be, addig külső tanácsbeli hivatalra sem mehet.94 Mindezen városi rendeletek a jegyzők hivatali előrelépését szabályozták. {548}

A legrégebbi időkben a városi jegyző vezette a polgárok és lakók háztelkeinek, földjeinek és szőlőinek adás-vevéséről készült telekkönyvi feljegyzéseket. Az önálló telekkönyv — felügyelő, szegedi nevén földbíró (praefectus urbarii) 1786-ban Müller Rókus, akit a tanács küldött ki tagjai közül, s ekkor évi 200 Ft fizetést kap. A telekkönyvi hivatal (officium urbariale) egy írnokkal és járulnokkal Székesfehérvárott már 1777-ben működött. Fenti időben már Szegeden is léteznie kellett. A bejegyzésekért taxát szedtek. A földbíró hivatali esküjében is erről a hivatali kötelességről szól.95

1786-ban a jegyzői hivatal kettéoszlott, két aljegyzővel az élén megalakult a tanácsülési és a törvényszéki jegyzői hivatal. Az iktatóhivatal is ekkor vált ketté. 1826-ban jöttek létre a külvárosi albírói hivatalok. Ezek a három külváros kisebb közigazgatási és bírósági ügyeit intézték. A külvárosi albíróságok a városi tanácsnak alárendelve tevékenykedtek. A választott község 1830. november 20-i ülésén a „külső városi albírók" feladatát tárgyalta meg. Ugyancsak a választott község 1835. december 6-i ülésén Bokor Antal albírót a választott község tagjai között felsorolja, tehát az új tisztségviselőjét onnan választották. 1846. december 30-án a helytartótanács a szegedi három külvárosi albíró (subjudex, Unterrichter) számára évenkénti négy öl fa járandóság rendszeresítése ügyében intézkedett. Tehát a külvárosi albírák fizetést nem, csak járandóságot kaptak. Az albíróság Móravárosban, Rókusvárosban és a külső Alsóvárosban (Alvégen) működött: 4—4 fizetéses, 2—2 tiszteletbeli esküdt, szintén a választott polgárságból választva, valamint 1—1 írnok és 1—1 kisbíró által alkotott hivatal volt, a 60 Ft-nál kisebb értékű követelések ügyeiben ítélt, továbbá a tanácsi határozatok végrehajtásában járt el.96

Ha a tanácsbeliek névjegyzékében megkeressük a szegedi fő- és aljegyzők neveit, szinte valamennyit megtaláljuk, mégpedig úgy, hogy már jegyzői tisztségük idejében a belső tanács tagjai lettek. Esetenként pedig úgy, hogy jegyzői tisztségük letelte után választják őket a belső tanácsba. Tökéletesen követhetővé válik a hivatali rangemelkedések útja felfelé, sokszor egészen a bírói vagy polgármesteri tisztségig. Ez azt is mutatja, hogy a bírói vagy polgármesteri tisztséget viselt családoknak közel a fele jegyzői szaktisztviselőkből emelkedett magas városi tisztségbe.

A jegyzői mellett kiemelt szerepkört jelentett a városi kapitányi tisztség. A városi őrök, hajdúk, börtönőrök felügyelője a városi kapitány (capitaneus) volt. A tisztújításkor a városi kapitányt Szegeden mindig a belső tanács tagjai közül választották, s mindkét választott tisztségét egyszerre viselte. Az 1723. április 24-i tisztújításról a következő jegyzőkönyvi feljegyzés maradt fent: „...Temesvári {549} András Úr eő kegyelme közönséges voxszal választott úgy személyében senator-ságon kívül Nemes Város szolgalatjára kapitányságra is választatott..."97 A városi kapitány mindig az ún. oszlopos (kolumnáris) tisztségekhez tartozott, s a bíró, helyettesbíró, polgármester után következett. Az 1743. április 24-én megtartott tisztújításról készült jelentés a kapitányt közvetlenül a bíró után sorolja fel. Az 1752. május 20-án kelt jelentésben Jankó János kapitány neve után szerepel a „confirmatus", azaz „megerősített" jelölés. Ez hasonlóképpen a győri tisztújítási szokásokhoz, azt jelenti, hogy a kétévenkénti tisztújításokon a kapitány Szegeden is rendszeresen lemondott. A lemondás után általában újraválasztották vagyis megerősítették. 1732-ben a kapitány felügyelete alatt egy hadnagy (locumtenens) és három hajdú (satrapa) állt. 1752-ben a városi hadnagy (locum-tenens) Maindel András szintén megerősített tisztségviselő volt. Felügyelete alatt állnak a kis bírók (parvus judex), akikből Szegeden a Palánkban, a Felsővárosban és az Alsóvárosban kettő-kettő van. Ezenkívül & fertálymesterek szintén a városrészek szerinti megosztásban találhatók, 1743-ban Felsővárosban és Alsóvárosban Vékes Ferencet, valamint Tóth Györgyöt „ductores vulgo fertálymesterek" megnevezéssel jegyezték fel. 1752-ben viszont már a Felsővárosban három és az Alsóvárosban is három fertálymester szerepelt. A fertálymesterek a tanács rendeleteit közvetítették és az adókivetésben működtek közre. Azonkívül a kocsmák ellenőrzésében, az éjjeli őrködésben vettek részt. A későbbiekben a tűzvédelemben lett nagyobb szerepük. Hasonló feladatok elvégzésére választották a városi utcakapitányokat is. 1752-ben Szegeden 6 utcakapitányt (capitaneus piatearum) ismerünk, s közülük három a Felsővárosban és három az Alsóvárosban működött. Az említett évben mintegy 19 tizedes (decurio) is szolgálatban állt. A Felsővárosban 9 és az Alsóvárosban pedig 10 tizedes szolgált. Mivel feltételezzük utcánkénti megválasztásukat, a fenti városrészekben számuknak megfelelő utcában működtek, közreműködtek az idegenek forgalmának ellenőrzésében. Mint arról az 1729. január 3-án kelt városi rendelkezés szól: aki vidékit szállására befogad, és azonnal be nem jelenti, első esetben 6 Ft-ot, másodiknál 12 Ft-ot fizet bírságként.

A városi rendészethez tartozott még 1745-ben és 1752-ben összesen öt mezőőr és szőlőcsősz (custodes agrorum et vinearum) is, ők a város megművelt határára ügyeltek. 1786-ban csak 7 mezőőr (segetum custodes) ismeretes. Ugyanekkor 12 éjjeliőr (noctanbulanes) és 6 kapuőr (custodes portarum) állt városi szolgálatban. 1752-ben még csak 5 hajdúja volt a városnak, de számuk 1786-ban 11-re emelkedett. Ezenkívül egy börtönőr (carcerum custodes) és egy hóhér (iustitiae executor) szolgálta a várost a kapitány vezetésével. A szegedi hóhérokat a Húsz család szolgáltatta. 1752-ben éppen Húsz Vencel volt a hóhér, akiről tudjuk, {550} hogy kuruzsló gyógyítást is folytatott, s ezért még vidékről is felkeresték.98 Debrecenben a kapitányi hivatal (officium capitaneatus) 1787-ben, Szegeden már 1770 után ki alakult. 1780-ban a kapitányi hivatal személyzete a következőkből állt: a városi kapitány, két hadnagy és két rendbiztos (politiae commissarius), akik a pusztabíró, illetve a csendbiztos elnevezéseket is megkapták. Ezek alá rendelve 1780-ban hat, 1788-tól tíz lovas nyargaló, vagyis pusztázó lovas (perse-cutor) tartozott. Debrecenben 1833-ban a rendészeti szervezetet a főkapitány, az alkapitány, hat utcabiztos, hat hajdú és 12 kerületi lovas pandúr alkotta.99

Parchetich György királyi biztos 1813-ban a rendészeti személyzet átszervezését rendelte el. Ekkor Kraller Antal lett az első alkapitány, s határkörében minden külvárosban egy rendőrbiztosi hivatal alakult meg. Minden városrészben 10—10 tizedes (decurio) és a fertálymesterek egészítették ki a belterületi rendészet személyeit. A tanyai kapitányok területi megoszlásban Felső- és Alsótanyán hárman-hárman, valamint a Kistelekre kirendelt „bátorságra ügyelő biztos" és pusztázóik felügyeltek. Mivel Szeged külső területén gyakori rablótámadások történtek, a rendészeti személyzet létszámát állandóan növelte a tanács. 1827-ben már 24 városi hajdú alkalmazásáról tudunk, de ez a létszám tovább növekedett. Az alkapitányi hivatal fő feladata lett a messze kiterjedő pusztában a közbátorság megteremtése. Az alkapitány köteles volt a szállásokra személyesen is kijárni. A szigorítást az elegyes ülés hozta 1832-ben Babarczy Imre királyi biztos elnökletével. A pusztai viszonyok romlását tükrözi, hogy az alkapitányt már 1848-ban pusztai kapitányként emlegetik.100 1848-ban 50 hajdú egyenként 80 Ft fizetéssel és 14 pusztázó lovas, egyenként 60 Ft fizetéssel szolgálta a várost. A választott község 1818. június 28-i ülésén véleményezve Miskolczi József csendbiztos (politiae commissarius) kérelmét a holtig megtartandó commissa-riusságért feltárja, hogy a csendbiztos nyilvános orgazdaságért büntető eljárás alatt áll, ezért hivatalából való elmozdítását javasolja a tanácsnak.

A postarablások miatt Babarczy Imre királyi biztos ismételt rendelkezéseket hozott. így a választott község 1831. december 23-i ülésén megerősítette a postautakra kiküldendő útbiztosi állás létrehozására hozott korábbi döntéseket.

A városi rendészeti igazgatást három részre bonthatjuk fel: 1. rendőri felügyelet ellátása, idegenforgalom megfigyelése, a katonai újoncok befogása a királyi hadsereg részére és útlevelek kezelése, 2. köztörvényes bűntettek kivizsgálása, a rablók elfogása, a rabok őrzése, utcai rend megőrzése, 3. a tűzrendészeti felügyelet ellátása. A hármas feladat végrehajtása során kirívó esetek is történtek. Ilyennek számít 1728-ban Müller János kapitány önkényeskedése, amikor egy {551} ártatlan juhász vallatás alá vonva meghalt. A városi rabokat a városháza földszinti és pincehelyiségeiben őrizték. Az elítélt rabokkal, megláncolva, többnyire az utcák seprését, a város istállójának rendbetartását végeztették. A városi főtisztviselők saját gazdaságaikban levő munkák végzésére is igénybe vették őket hajdúk őrizetében. A tanács 1804-ben városrészek szerint „vízipuska színeket" állíttatott fel, s ezeket „tűzi biztosok" felügyelete alá rendelte. Az 1816. évi tűzvész után a tanács 1819-ben tűzrendészeti szabályzatot alkotott. Az 1836. évi „rendkívüli tűzesetek" alkalmával a kapitány a házakhoz rendelt ki őrséget és vízikádakat, valamint utcaszabályozási intézkedéseket hozott.101

Az 1719. május 21-én kelt városi szabadalomlevélben leírt módon Szeged városa adókat szedett be, saját gazdálkodást folytatott, és kezelte a város árváinak vagyonát. A városi gazdasági igazgatás is ebben a három feladatkörében körvonalazható. Ezen három feladatkör vezetője a kamarás (camerarius) volt. A városi kamarás tisztsége körül alakult ki a legrégebbi városi hivatal, a kamarási hivatal (officium camerariatus) Budán, Pesten és Szegeden is. A kamarási hivatal 1826-ig közös városi pénztárt, szegedi elnevezésén „Városi Tár"-t kezelt. Ez a pénztár a város minden jövedelmét kezelte. Idefolytak be az összes adóbevételek, a város saját gazdálkodásának jövedelmei — vagy közvetlen befizetésekkel vagy más különféle városi tisztség (hivatal) közvetítésével —, végül az árvapénztár külön kezelt összegei.

Kezdetben, az 1728-as években a városi tárat a kamarás kezelte, s az egyes részfeladatok elvégzésére választott tisztviselők álltak a rendelkezésére. A kamarás választott tisztség volt, azonban a kapitányokhoz hasonlóan a soron következő tisztújításon újraválaszthatták, illetve megerősíthették. A szegedi helyzettel ellentétben Győrben előfordult, hogy tíz évig sem került sor a kamarás restaurációjára.102 A kamarás, az adószedők és a vásárbírák megválasztására mindig a választott község üzenetére és kívánságára került sor. A kamarás és az ellenőr (contra ágens) 1770. évi azonos esküszövege körvonalazza először a kamarás hatáskörét: „...ezen kamarási hivatalomban fére tévén attyafiságot (...) az nemes városnak minden nemű jövedelmeit, mely kezemhez jönn, sehová más hová nem hanem csupán csak a nemes városnak szükségére az tekintetes nemes ma-gistratus dispoziciója és rendelése, assignaciója szerint fogom fordítani..."103 A városi kamarás 1772 után csak négy évig maradhatott hivatalában. A városi kamarás a várostól 1739-ben 140 Ft fizetést kapott. 1759-ben is ugyanennyit, de 1761-ben már 200 Ft-ot. A fizetését a város és a pozsonyi magyar kamara javaslata alapján a bécsi udvari kamara hagyta jóvá. A városi kamarás hatásköre {552} a gazdálkodásban Szegeden mindenre kiterjedt, de hatásköri leírása 1770-ig nem volt.104

A város gazdálkodásáról és évi pénzügyi helyzetéről kezdetben csupán ta-nácsülési jegyzőkönyvezés történt. A helytartótanács 1725-ben kiadta az első rovatos táblázatot, amely már kitöltési kötelezettségével az évi számadások pontosabb elvégzésére késztette a várost. Néhány év elmúltával, 1732-től kezdi a város rendszeresen gyakorolni a bíró utalványozási jogát. Ekkortól állítanak ki utalványt (assignata) az egyes kifizetési tételekről. A régi számadások mellékletei csak ilyen utalványokból álltak, a felvett pénzről szóló nyugták (contraassig-nata) csak 1747 után jelentek meg. 1739. február 23-án szerepel a számvevő hivatal (officium rationariae), amely már bizonyos ellenőrző tevékenységet gyakorolt.105 1743. április 24-én még a kamarás, Tóth József, két adószedő (Árokszállásy Mátyás és Kerny János), valamint 100 Ft fizetéssel a városgazda (commissarius civitatis), név szerint Peszler Ferenc és kívülük két írnok (cancellista) szerepel. Tudjuk azonban, hogy 1747 után az első írnok tisztségéből kialakult a számvevők (exactor rationum) vagy másként a rationista hivatala. A városi bevételek és kiadások elkülönítése csak később történt meg.

A pozsonyi magyar kamara 1733. július 21-i ülésén egy külön bizottságot küldött ki a sz. kir. városok által eddig a kamarához beküldött házi számadások felülvizsgálatára. Ez a városi bizottság még azon évben 38 sz. kir. városnak, közöttük Szegednek is 48 pontból álló kérdőívet küldött ki: „Idea pro conficiendis liberorum regiumque civitatum rationibus..."106 A városok által adott válaszokból következtettek a sz. kir. városok pénzügyi helyzetére. Szegednek ekkor összesen 12 ezer Ft kölcsöntartozása (pénzügyi hiánya) volt.

A városi tanácsülés 1743. április 24-én kimondta, hogy a kamarás és a per-ceptorok (a két adószedő) „avagy más tisztségben lévőből egyik a másikának hivatalába magát ne avassa...". Ahogyan az 1752. május 20-i fizetési jegyzékből ismerjük, ebben az időben a városi számvevő és a jegyzői hivatal első írnoka ugyanaz a személy, Vörös Mihály volt. Az adószedők (perceptor) bevételezett adóösszegeiket nem adták le azonnal a városi pénztárba, hanem csak később számoltak el. Az 1728. május 24-i tanácsülésen Strausz János perceptor és Nagy Pál jegyző az 1722/23. évi elszámolásról adott számot. Ez az 1722 júniusától 1723 júniusáig terjedő évben beszedett hadiadót és háziadót érintette.

Szegeden a hadipénztári számadó-val (inspector cassae miütaris) 1767-ben találkozunk, ekkor 130 Ft fizetést kapott a hadipénztárból. A tisztséget választott {553} vagy alkalmazott személy tölthette be. Az 1783. január 31-i jelentésben szerepel először Szegeden a „gazdasági ülés vagy szék" (sessio oeconomicalis), amely a város saját gazdálkodásában hozott intézkedéseket.107 A város saját gazdálkodásának irányítója a városgazda (commissarius civitatis) volt. Az 1752. évi fizetési kimutatásban Maindel András megerősített választás útján töltötte be ezt a tisztséget. Az 1770. évi esküszöveg a következő feladatkört jelölte meg: „...ebben az esztendőben comissariussághbeli functiokban mindenekben Nemes Tanács parancsolatja szerint híven és gyorsan eljárom, Quartélházakra és minden Nemes Város épületére, azoknak conservátiojára vigyázni (...) az üres házaknak kulcsait nálam conserválni azokban senkit Nemes Tanács vagy pedigh Bíró Uram híre nélkül pénzért be nem ereszteni". Tehát a feladatköre szerint a város ingatlanjainak kezelőjeként jelenik meg. A város örökös földesúri jogainak alapján Tápé, Kistelek, Szőreg majd Újszeged úrbéri ügyeit a tiszttartó (provisor) intézte. 1783. április 3-án Rósa Vince szerepel mint nyugdíjas kisteleki tiszttartó, de az 1796-ban felvett fizetési jegyzékben már mind a három, a szőregi, a kisteleki és a tápéi tiszttartó együtt jelenik meg. 1815 körül az újszegedi tiszttartó Hódy Sándor volt. Ez a tisztség sokszor ispán megjelöléssel is előfordul.

Az alkamarás hatásköre változó volt. Az 1770. évi kamarai utasítás szabályozza, s így a kamarás, illetve mostantól főkamarás utasítása szerinti felügyeletet kellett gyakorolnia. A havi gazdasági jelentéseket és a negyedévi pénzügyi számadásokat a főkamarással együtt állította össze. Szegeden a városi könyvelés vitelére a számvevőn kívül más pénztári tisztviselőket is alkalmaztak. A városi számvevő (exactor rationum) 1781 után már csupán a városi tár, vagyis pénztár bevételeit (activum) felügyelte, de volt egy adósságszámvevő (exactor debitiae) is. Rajtuk kívül megjelenik az adópénztári írnok (scriba perceptoralis), akinek a hatásköre volt: „a számadásokat tisztázni, s mindenekre a hivatalnál felvigyázni".108 Ugyanakkor már szerepel a segédpénztáros (cassae adjunctus) tisztsége is. Ennek „mindennemű pénzeket a könyvekbe beírni, s a népektől sem többet, sem kevesebbet, amit ezeknek adói kiadnak, a Nemes Magistratus által be venni..." volt a feladata. 1789. január 7-én Vékes János tiszttartóval együtt Silleg József pénztári számtiszt (rationum officialis) is megjelenik egy ügyben eljárva, amiből következtetünk: a város gazdasági ügyeit intéző segédszemélyzet szaktisztviselői {554} a „Városi Tár", illetve a főkamarási hivatal körül alakultak ki. Minden gazdasági ügyet érintő irodai munkára innen mentek ki, s ide tértek vissza. A város központi számvitelét a pénzügyi alkalmazottak végezték, a válaszott tisztségviselők felügyelték és tárgyalták.

A saját gazdálkodás különböző feladataira választott vagy alkalmazott személyeket egyformán kinevezett a tanács. 1752-ben már két vásárfelügyelő (in-spector agoranomi) vagy másként vásárbíró (judex fori) volt alkalmazásban, és segédszemélyzetében 50 Ft fizetéssel gabonamérő vagy vékabíró, mérleges dolgozott. Ezek a mérték- és árfelügyeletet, a különböző taxák beszedését, a piaci rendfenntartást látták el.109 Szegeden 1745-ben már 5 vámszedő volt; Tápén (portitor Tapensis) három, a Palánkban (portitor Palankensis) pedig kettő. A kocsmáltatási felügyelő(inspector educillationis) vagy másként bérbíró 1767-ben 60 Ft-os fizetést vett fel, s ekkor még választott személy volt. Az 1780-as évektől viszont már árverésen bérlőknek adták ki a város pincéinek és kocsmáinak felügyeletét. A város állatcsordáinak segédszemélyzetéhez 1786-ban két csikós, két gulyás és négy marhahajtó tartozott. A városi sörfőzőházat, amit serfőzési felügyelő irányított, a tanács 1773. szeptember 17-én árverésen bérbe adta 3020 Ft évi bevételért. A bérleti szerződést megerősítésre a város a pozsonyi kamarához küldte fel.110 A húsmérésfelügyelő (inspector macelli) vagy másként székbíró a mészárszékek felügyeletét látta el. 1786-ban Szegeden két őrletésfelügyelő (inspector molendini) vagy másként malombíró volt. A városi vízimalmok miatt több esetben került vitára sor. 1776 januárjában Szeged város panaszt tett a temesvári kamarai adminisztráció ellen, mert az a városi hajósmalomnak a Tisza bánáti partján való kikötését megtiltotta. Panasza szerint másutt nem tudják a hajósmalmot kikötni, mert a víz erős sodrású, és az innenső partszakasz veszélyes. A város az 1719. évi szabadalomlevelére hivatkozott, és több éves huzavona után a felsőbb hatóságok elismerték igazát.

A városi téglaégetési felügyelő, a szekérbíró (magister currorum) 1786. évi és az erdőmester 1835. szeptember 9-én történt említésén kívül csupán segédszemélyzet tartozott még a város gazdasági irányítása alá. Ezek között szerepeltek a városi órafelhúzó (director horologiorum), aki 1786-ban 80 Ft fizetést kapott, továbbá a kéményseprők és fűtők, két városi napszámos (mercenarius, 1786-ban 36 Ft, valamint a városi kocsis 72 Ft fizetéssel.111

1723-tól ismeretes a város árvagondnoka (curator orphanorum) vagy árvagyám (tutor orphanorum), amely rendszerint választott tisztség volt. 1750. június 14-én Walbrunn György szenátor árvagondnoki tisztségét említik meg. Az árvák vagyonát kezelte, ingó és ingatlan vagyonukat eladta, s a befolyt pénzt az árvapénztárba helyezte el, vagy kamatra kiadta. A kamatokat az árvák eltartására fordították. Ez rendszerint az egyik belső tanácsos megbízása volt, s évente jelentést kellett tennie az árvapénztár helyzetéről.112

3. A VÁROSI BÍRÁSKODÁS. A BOSZORKÁNYPEREK ÉS A JOGALKALMAZÁS

Szeged város az 1719. évi szabadalomlevélben leírt módon saját polgárai és lakosai felett bíráskodási jogot nyert. A szabadalomlevél szerint szegedi polgár és lakos felett első fokon csak a város bírósága illetékes, és a városi törvényszék ítélkezésében — büntető ügyben — a halálos ítéletet is kimondhatta. Ez a pallosjog (jus gladii) Szeged számára a feudáliskori Magyarországon a legszélesebb körű joggyakorlás királyi kiváltságkénti elnyerését jelentette. A város a bitófát 1722 augusztusában fel is állíttatta a Budai és a Szabadkai kapu előtt, s ez mintegy jelképezte a tanács kiváltságos jogkörét.

Az 1720-as években a szegedi városi törvényszék élén a bíró állt mint elnök, a tanácsosok pedig az esküdtbírók voltak. Debrecenben is ugyanilyen módon tagolódott a törvényszék. Szerepeltek még a véleménynyilvánításra meghívott egyes ügyek előadói, akik szakágazati tisztviselők voltak.113 A teljes belső tanács látta el a bírósági feladatot is a városban, s az ítélkezésnél a szenátorok egyenkénti szavazatával döntöttek. A törvényszék kezdetben a polgári és büntető ügyeket együtt tárgyalta és jegyzőkönyvezte. A szegedi törvényszék 1725. január 24-én tárgyalta Tálos Erzsébet perét, amely során a jegyzőkönyvben szerepel a többek között: „...az ura absolute megvallotta N(emes) Tanács előtt, hogy gratiát (...) kér..." Tehát az egész belső tanács alkotta a törvényszéket ebben az időszakban, s ilyen módon hirdetett ítéletet a szegedi törvényszék 1721. március 31-én is a következő végzésében: „...elhatároztatott (deliberatum est), minthogy ezen büntető ügyben (criminalis causaban) előttem közbenhozott ítélet (interlocutoria sententia) szerint az Alpörös Busiacz Demjén megkínoztatott ugyan hóhér által, de semmit ott nem vallott az perbeli (actionalis) ökrökön kívül, hogy életében lopott volna és azt is erősen tagadta, hogy néki ezen két ökörlopásban is {556} senki nem volt társa, mivel penigh a Tekintetes Nemes Törvényszék előtt nyilván vallotta, hogy ezen actionalis két ökröt éjszakának idején Nemes Bács Vármegyében lévő Szivacs nevű helységnek határából lopta volna, mellyeket el is adott, az árát el is költötte (...) mások rettentő példájára (...) közönséges vox-szal, hogy felakasztassák deliberáltatott...".114 Tehát a törvényszék szavazással (vox) mondta ki az ítéletet. Nem sokkal később másik büntető ügyben mondott ítéletet a városi törvényszék. Az 1723. május 21-én jegyzőkönyvezett ítélet a következő ügyet őrizte meg: „...Kolb János György bejelentése folytán ismertté vált, hogy Lippai Miklós 11 malacot éjszakának idején ellopott tőle, felfedezésekor »halálra igyekező szúrásáért« az elkövető megérdemelné a halált, de mivel bizonyos okokra való nézve most az akasztófát elkerüli ugyan, de büntetés nélkül nem lészen, hanem élete megtartásáért a Tekintetes Nemes Magistratusnak fog adni és fizetni 25 rhénes forintokat, s a kárvallott embernek pediglen hat rhénes forintokat, az után elbocsáttatik..."115 A mindkét ügyben szereplő állatlopás volt Szegeden a leggyakoribb bűncselekmény az 1720-as évektől a korszakunk végéig terjedő időben. Okait a város társadalmi és gazdasági helyzetében kereshetjük.

Hasonló gyakorisággal előforduló vád volt az istenkáromlás is. 1733. július 21-én, hat Ft büntetésre ítélték Pataky Szabó Andrást, mivel rábizonyosodott hogy: „Nem jött igazán az Christus ez világra!" kijelentést tette.116 A „parázna asszonyokat", akiket tetten értek, 1742-ben a „Praxis Criminalis Carolinae 76 Articulusa" szerint a városi pellengérnél a hóhér által adandó harminc vesszőcsapásra, ennek utána a városból kivezetésre és számkivetésre ítélte a törvényszék. Az itt alkalmazott törvény tulajdonképpen osztrák—német törvény volt. Ezt a törvénykönyvet a XVII. században a nagyszombati egyetem átvette és tanította. Oktatása során terjedt el a büntetőjog területén.

Ugyancsak egy német egyházjogi könyv volt a Carpzow Benedek-féle, mely a németországi boszorkányüldözések során követendő eljárás szabályait tartalmazta. Ezeket alkalmazták a szegedi hírhedt boszorkánypöröknél is. A boszorkánypörök tömegessége és időpontja sokféle koncepció kialakítására adott eddig okot. Reizner János lényegében első, alapos feltáró munkája nem maradt hatás nélkül a későbbi kutatókra sem. Amennyire segítették őt szabadkőműves eszményei, annyira gátolta is tisztánlátásában a nem magyar ajkú, nemzetiségi lakosság iránt érzett elfogultsága.117 A boszorkányüldözéseket is betelepült {557} német és „rácz" lakosság számlájára írta. A boszorkányüldözések okai között a kun puszták perét, Nádasdy László csanádi püspök erőszakoskodásait és a befogadott idegenek mértéktelen törekvéseit sorolja fel. Kétségtelenül az 1720-as évek eleje a város életében az egyik legkritikusabb időszak volt. A város vezetésének magának kellett megbirkóznia a kiváltságok visszaszerzése után a belső viszályok megszüntetésével. Ez az időszak az, amikor a városnak két bírája is van, és korábbi kamarahű és autonomista erők egymás elleni harca még folyik a kun pusztákért vívott harc színterén a hatalmi, városvezetői pozíciók birtoklásáért. Ezek mögött meghúzódik a betelepülők és az „őslakosság" ellentéte is, de hiba lenne a problémákat csupán erre visszavezetni. A boszorkánypörök éppen az „idegen" bíró, Podhradszky távollétében és a „magyarság" által választott bíró, Müller közreműködésével indulnak. Az előbbi sem tesz ez ellen semmit. A pör fővádlottja hamarosan a város korábbi bírája, Rózsa Dániel lesz. Őt sem Müller sem Podhradszky nem menti, pedig Rózsa a „magyar" párt embere. Ugyanakkor éppen ő és Borbola — a pör másik vádlottja — volt, aki Cometh számára a kun pusztákat bérelte118, és az „idegenek" sem mentik. A befogások és kínvallatások 1728-ban indulnak, amikor Podhradszky főbíró az országgyűlésen Pozsonyban tartózkodik, és Müller bíró (substitutus judex) helyettesíti. Június 14-én már 32 tanút hallgattak ki. A befogások és kihallgatások közvetlen előzményeként Reizner János a valós okok egyik leglényegesebbikére tapint rá. Leírja, hogy 1728-ban a korábbi aszályos évek után még sivárabb esztendő következett. A magtárak kiürültek, és a lakosságot éhínség fenyegette. Az egyház szolgái a sorozatos istencsapásokat az emberek vallástól történő elfordulásával, az ördöggel való cimborálással magyarázták. Ezután olyanok is sereglettek a gyóntatószékhez és a szent áldozás szertartásához, akik ezt korábban elhanyagolták. Nyilván a környezetük nem kis nyomása miatt. Hamarosan elterjedt, hogy ezek a szertartásokat nem teljes áhítattal végezték, a szent ostyát a szertartás után kiköpték. Híre támadt, hogy a csapás nem istentől, hanem az ördögtől ered, mivel egyesek az ördöggel cimborálnak. A szentségtörés hírei kezdtek terjedni Dancsóné Hisen Borbáláról, Végné Koncz Sáráról, Katona Ferencről és másokról. Különösen Kökényné Nagy Anna és Szanda Kata boszorkánysága vált nyilvánvalóvá a köztudatban, mivel őket már Makóról bo-szorkánykodás miatt kiseprűzték. A kombináció tovább folyt, így került — tisztségénél fogva — gyanúba Kovács Pál koldusbíró és mindazok, akik valamilyen kapcsolatban álltak az előbbiekkel. Megtalálták végül a társaság főnökét és a boszorkányhad tisztségviselőit is. Ezeknek már tekintélyes embereknek kellett lennie. így került előtérbe Rózsa Dániel, a város hajdani bírája, felesége, kocsisa és más bizalmas emberei. Megkezdődtek a kínvallatások, majd a {558} szerencsétleneket „vízpróba" alá vetették. Ez azt jelentette, hogy kötelekre kötözve vízbe lógatták őket az Alsó-Tisza-parton. Három öregasszony nyomban elmerült és vízbefulladt, a többiek fennmaradtak, s ez súlyosbító körülménynek bizonyult. Ezután következett a „mérlegelés". A mérlegen a könnyű testsúly is a boszorkányságot „bizonyította". Ezt a vádat a mérések is „alátámasztották". A vallatások a kapcsolatokat keresték, s a szerencsétlenek egyre több társukra vallottak, ezzel a befogottak száma egyre gyarapodott. Podhradszky György értesülvén a szörnyűségekről, utasította Zaffiry Imre városi ügyészt, hogy miként járjanak el, rendelkezésre bocsátva Carpzow könyvét. Közben az említett három öregasszonyon kívül halálesetek történtek a fogdában is, ezeket Rózsa Dániel nyakába varrták, mondván, hogy megfojtotta őket, mivel terhelő vallomásaiktól félt. Haláluknak okát nem nehéz elképzelni. Végül 18 vádlott került bíróság elé:

{559} A felsoroltak közül az utolsó három a börtönben elpusztult. A többiekre az ügyész tűzhalált kért, végül az első 12 főt (hat férfi és hat nő) július 23-án a Tisza-parton (Boszorkánysziget) elevenen megégették. A 13. Malmos Katónak előbb fejét vették, és teste került társai közé a máglyára. Három máglyát készítettek, azokat a városi hóhér egyszerre gyújtotta meg. Koncz Sára megégetését elhalasztották, mivel gyermeket várt. Őt és Bogadussánét 1729. március 7-én égették el, de előbb fejeiket vették, mivel a királyi kancellária így rendelkezett.119 Végül az első monstre pörnek, hozzájuk számítva a három vízbefulladt öregasszonyt is, 21 áldozata volt kimutathatóan. Az áldozatok számát valószínűen többre is tehetjük.

Reizner János a fentiek együvé tartozását a következőkkel magyarázta: „Az is tagadhatatlan, hogy a vádlottak egymással bizonyos összeköttetésben állottak. Többnyire kiélt kéjencek, s titkos betegségekben szenvedők voltak. A betegségek jelei mindegyikőjüknél majdnem ugyanazon helyen fordultak elő. A közös sors, a kéjvágy és a sebeket gyógyító kenőcsök használata az illetőket összeterelte, érintkezésbe és közelebbi ismeretségbe hozta. Ilyenkor használták a kéjes élvezeteket szülő kenőcsöket is, miből az öreg Rózsánál mindenkor nagy készlet volt, mi nagy kelendőségnek örvendett."120

Ez az egyik mozzanat, amire érdemes felfigyelni, mert magyarázatot ad arra, hogy miért került a vádlottak közé a sok lumpen elem mellett éppen Rózsa Dániel előkelő polgár és környezete is. A másik éppen a többség foglalkozása. „Az egy Rózsa Dánielt kivéve mindannyian szegények, mondhatni a város el-zülött söpredékei s általában véve idegen illetőségűek voltak".121 A következő, ami kiolvasható az adatokból, hogy Koncz Sára kivételével szinte mindegyik vádlott idős korú volt. Mindezekből nyilvánvalóan következik, hogy olyan személyek {560} kerültek előtérbe, akik a legkevesebb sajnálatot ébresztették, akiknek nem volt Szegeden kiterjedt rokonsága, akik leginkább feláldozhatok voltak. De miért kellett őket feláldozni? Mi vezette valójában a város vezetését erre a szégyenteljes lépésre? Reizner János az egyik okot a klérus szerepében látja. Valóban ez volt az egyik ok. A török utáni zűrzavaros évtizedekben a katolikus egyház küszködött tekintélyének helyreállításáért, bár ezt nehezítették Nádasdy püspök erőszakos törekvései a kegyúri jogok gyakorlásáért. Az egyháznak tehát messzemenően érdekében állott a tömegek megfélemlítése. Mindez teljesen egyezett a városvezetés érdekeivel is. Nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy a kiváltságlevél a várost — annak vezetésén keresztül — feudális előjogokkal ruházta fel, és földesúri jogokba helyezte. Ezt Reizner János nem tudta figyelembe venni, amikor a kérdést magyarok és idegen betolakodók harcára egyszerűsítette le. Valójában igen erős osztályalapjai voltak a boszorkányhistóriának. Növelte a városvezetés tekintélyét, megfélemlítette az elnyomottakat, együttesen pedig biztosította a módos 16—18 család hatalmi pozícióit az elkövetkezendő évtizedekre. Nem mellékesen elterelte a figyelmet a felgyülemlett szociális elégedetlenségről. A királyi főhatóságnak sem állott ez érdekei ellenére, mivel az események hírére felkérte a peranyagot, de a további eljárásokat nem tiltotta le, csupán az elevenen történő elégetés helyett az áldozatok előzetes lefejezését kérte. Ennek következtében a befogások és a perek a következő évtizedekben is tovább folytatódtak, azzal a különbséggel, hogy az ítéletek fokozatosan enyhültek, s végül a városból történő kiűzéssel is megelégedtek a helyi hatóságok. 1726 és 1744 között legkevesebb 63 „boszorkány" ellen folyt vizsgálat, közülük 16-ot elégettek, számos sorsa ismeretlen maradt, a többiek megúszták pénzbüntetéssel vagy száműzetéssel. Ilyen tömeges boszorkányüldözéssel a korabeli Magyarországon sehol nem találkozunk, csak a nyugati országokban, főként német területeken. Nálunk 1565—1728 között 430 boszorkánypörről tudunk 1728—-1756 között pedig 124-ről. Az utóbbiak felét a szegedi pörök tették ki. Nem csupán a perbefogottak, hanem a kivégzettek számában is Szeged állt az élen, 13 főt egyszerre sehol nem égettek el, legfeljebb ötöt.122

Az egyház és a városi vezetőréteg megfélemlítő tevékenységét csak megfelelő hiszékeny közegben tudta végrehajtani, és ez adva volt a korabeli város hiedelemvilágában.

A „boszorkány" szó török eredetű jövevényszavaink közé tartozik, s jelentése valakit „álmában megnyomni". A boszorkányokban való hit bonyolult kérdéseket takar. Az egyszerű nép nemcsak hitt a boszorkányok létezésében, hanem rá is mutatott azokra, akik emberfeletti képességük tudatában, vagy annak elhitetésé-vel gyógyítottak vagy rontottak. A szegedi boszorkányperekből jól ismerjük, hogy {561} a bevádoltak többsége bába volt, vagy másképpen került olyan helyzetbe, hogy javasasszonyként gyógyítson. A javasasszonyok gyógyításaikat nem ingyen végezték, ez nekik szépen jövedelmezett. Az adatok szerint a javasasszonyok nem voltak „szűk látókörű specialisták", hanem többféle betegséget is tudtak gyógyítani, sőt volt, aki az állatok gyógyításához is értett. Tevékenységük az akkori viszonyok között nélkülözhetetlen volt. A bába- és javasasszony tevékenysége természetesen veszéllyel is járt — közöttük is voltak „képzettek" és valódi kuruzslók —, mivel a gyógyítás nem mindig járt eredménnyel. A tudatlan tömegek nem értették mindig, hogy egyesek meggyógyultak, mások nem. Féltek is a gyógyító hatalomtól, melynek rendre ellenkező, rontó erőt is tulajdonítottak. A boszorkányok általában az állatokat rontották meg — az állatbetegségek ismeretlenek voltak — és leginkább az „asszonyi rendet". Jellemzően 1726-ban (a boszorkánypörök valójában már ekkor elkezdődtek) Fodor Ádám azért tett feljelentést Kökényné Nagy Anna ellen, hogy „megforgatta az asszonyt", amikor az terhes volt, és ily módon „felhasogatta" felesége lelkét.123 Általános volt az a hiedelem, hogy akinek a jó fölött hatalma van, a rosszat is meg tudja cselekedni.124 A szegedi perek bábái és javasasszonyai a perek elbeszélései szerint leggyakrabban növényi eredetű gyógyszerekkel gyógyítottak vagy rontottak. Az említett fürdők és a kenőcsök áhandó alkatrészei is ilyen eredetű anyagok voltak: pl. Gilicza Jánosné a szegedi perben vallotta a következőket: „...kénytelenített fűben, fában s falevélben, mind az többi, babonáskodni...".125 A növények begyűjtése után az elkészítési mód különböző volt, s ezt egymástól tanulták meg. A boszorkányhit ebben, tudniillik a terjesztésről vallott nézetekben válik társadalmivá. A szegedi tanúvallatási jegyzőkönyvekben is mindig a következő előre megfogalmazott kérdésekre kellett — legtöbbnyire kínvallatás alatt — válaszolni: 1. a boszorkányok szervezetbe tömörülnek és rendszeresen találkoznak kijelölt helyen, a boszorkányok seregének tisztségviselői vannak, 2. a boszorkány szövetséget köt az ördöggel a világ megrontására, és ennek jeléül pecsétet kap a testére, 3. a boszorkányok az ördöggel orgiákat ülnek, s ott vele „megházasodnak", utána a parancsai szerint neki új tagokat toboroznak megrontó „nyomással".126 A Csongrád, Békés és Csanád megyei boszorkányperek jegyzőkönyvei és a szegedi azonos peranyag adatainak összefoglalása arról győz meg mindenkit, hogy a boszorkány fogalma a népi hitvilág több rétegéből tevődött össze. A magyar hitvilágból eredt a népi gyógyászattal kapcsolatos rontó képesség, az éjszakai rontás {562} — a személytelen lidércnyomás — természetfeletti erők szolgálatában való elvégzésének hite. A másik összetevője a nyugati (főleg német) hitvilágból eredő, erre támaszkodó, a boszorkányok elleni jogeljárás céljára készült törvénykönyvek leírásaiból vett motívumokból származtatható. Az utóbbiak szerepelnek a fenti három pontban, Szegeden tehát a külföldi mintájú boszorkányperekre készült törvények szempontjait használták fel. Amíg a magyar hitvilág szerint a táltos, a boszorkány erre születik, addig a nyugati boszorkányok tanulhatják a képességüket. Tehát a szegedi tanúvallatási jegyzőkönyvek pontosan megőrizték az üldözések tartalmi és formai jellegét. Csak így lehetett bizonyos emberek ellen olyan üldözést támasztani, amely részben a magyar hitvilág boszorkányfogalmára támaszkodik, s a német szellemű törvénykönyvek jogeljárásával a legsúlyosabb ítéletet alkotni, úgy, hogy a német hitvilág boszorkánymotívumaival még nagyobb rontóképességet tulajdonítanak a lefogottaknak.127

A Csongrád megyei jegyzőkönyvek viszont a szegedi hóhér „gyógyítását" és boszorkányellenes hírverését is megőrizték: „... annak utána circiter negyed nappal a fatens Szegedre akarta a megh rontott Gyermeket küldeni, hogy ott vagy a Doctor, vagy a Hóér által megh gyogyétathassa (...) a fatens felesége ugyancsak a Gyermeket bé vitte Szegedre, az hol ott a Hóér nyilván megh mondotta, hogy a boszorkány rontatta megh mindazon által gyógyétotta...". Ezt a tanúkihallgatási jegyzőkönyvet 1744. január 12-én Hódmezővásárhelyen Csongrád vármegye törvényszéke vette fel az egyik boszorkányperben.128

Szót kell még ejteni arról, hogy az egyszerű nép hiedelemvilágában az idegenek — főként a rongyos, szegény, csavargó idegenek — mindig gyanúsak. A vádlottak zöme ilyen volt. Velük szemben méginkább él a bizalmatlanság, különösen akkor, ha jövetelük, megjelenésük természeti katasztrófával, állatbetegségekkel és más „rontásokkal" is összefüggésbe hozható. Ilyen volt a súlyos aszályos évek sora. Jellemzően általánosan hitelre talált, hogy a boszorkányok eladták az esőt, a föld zsírját, a halakat a törökországi boszorkányoknak. A boszorkányokról, rontásokról alkotott hiedelmek szinte máig is élők a szegedi tanyavilágban, utódközségekben, és világosan példázzák, hogy ezen a talajon tudta a korabeli városvezetés szégyenletes tettét végrehajtani, melyet befolyásolhattak az „idegenek", de az ő számlájukra nem írható át a felelősség. A boszorkánypörök sajátosan szegedi fogantatásúak voltak. A városvezetés lelkiismerete csupán 1830-ban ébredt fel. A boszorkánypörök anyagát a titkos levéltárba helyeztette el a tiszti főügyész, és megtagadták kiadását azzal az indokkal, hogy „ezek városunk hírének kímélése végett közönségessé ne tétessenek."129 {563}

Az igazgatási és a bíráskodási ügyek tanácsbeli szétválasztására Győrben 1760-ban, Pesten 1766-ban került sor. Mindkét helyen a királyi biztosok közvetlen beavatkozásával alakították meg az önálló városi bíróságot. Ez a bírói hivatal (officium judicatus) már hetente kétszer ülésezett. Szegeden 1753 után már külön jegyzőkönyvezték a polgári pereket. A városi bíróság új szerve a királyi biztos szabályozása szerint a bíróból és a tisztújításokon a tanács tagjai közül kijelölt ülnökökből (assessor), a jegyzőből (nótárius), valamint a jegyzőkönyvezető írnokból (actuarius) állt. A polgári perek közül az új bíróság hatáskörébe tartoztak a 60—1000 Ft közötti perértéket jelentő ügyek, s a bíróság ítélete ellen a peres felek a tanácshoz, majd a tárnokszékhez Budára fellebbezhettek. A végrehajtás két hét után vált esedékessé. A 60 Ft-nál alacsonyabb perértékű ügyekben fellebbezési lehetőség nem volt.130 Ezekben az ügyekben a bíró azonnal hozhatott ítéletet, amit a következő tanácsülésen jegyzőkönyveztetni kellett, vagy az ilyen ún. „sommás" eseteket szóbeli határozattal intézték el. Később, 1826 után a külvárosi albíróságok hatáskörébe kerültek az 1—60 Ft közötti perértékű polgári ügyek. A városi bíróságok összetételének egységes szabályozása az 1771. évi május 14-i királyi rendelettel történt meg. Ekkor a fellebbezés útja módosult, s a tanács helyett a 60 Ft perértéknél magasabb értéket jelentő ügyek a tárnoki szék elé kerülhettek.131

A városi büntetőügyekben továbbra is kizárólag a tanács volt illetékes. A városi kapitány köteles volt a lefogott gonosztevőt (malefactor) elfogását követőleg az első tanácsülésen bejelenteni. A vizsgálatot a kapitány, egy mellérendelt szenátor és a város tiszti ügyésze folytatta le. Az ítélet meghozatala előtt a tanács kötelessége volt a jogeljárás felülvizsgálata. Az 1772. évi királyi rendsiet után alakult ki véglegesen a külön büntető tanács, a külön polgári tanács és a 60 Ft perérték alatti ügyekben a perenkívüli eljárás tanácsa. Debrecenben is így működött a városi bírósági szervezet.132 A szegedi jogszokásokhoz tartozott a főbíró idéző pecsétje, amely Reizner János szerint az 1840-es évekig fentmaradt. A panaszos ügyfél a bírói hivatalban kiváltotta a főbíró papírszeletre nyomott pecsétjét, és maga idézhette meg ellenfelét. Az ellenfél tartozott az idézőpecsétet a bírói hivatalban megjelenéskor leadni. 1726. május 28-a után „a Nemes Város pecsétes cédulájáért" 5 dénár, jogtalan idézés esetén pedig 25 dénár kifizetése kötelező volt. A polgári ügyekben szedett „panaszlópénz", ami tulajdonképpen ugyanazt jelentette, {564} mint a cédulapénz, 1728. május 10-e után már 10 dénárra emelkedett. A tanácsi szabályrendelkezés szerint 1730. május 16-a után idegenek a 10 dénáros „panaszlópénz" kétszeresét tartoztak megfizetni. Azonban a polgári peres ügyekben a „törvénypénzt" is meg kellett fizetni. A városi bírságpénzekre és a perlekedéssel kapcsolatos taxák mértékére a jegyzőkönyvek tartalmaznak több adatot. Országosan ezeket állandó emelkedésük miatt, kellett limitálni, s így a helytartótanács 1759. október 25-i, valamint az 1770. augusztus 13-i rendelete véglegesen szabályozta.133 A városi bíráskodás egyik külön tisztségét alkotta a vásárbíró (judex fori), aki szóban bíráskodott. A szegedi vásárokon elkövetett bűncselekmények (istenkáromlás, paráznaság, lopás, becsületsértés, testi sértés, a városi szabályrendeletek áthágása stb.) tartoztak a hatáskörébe. A vásárbíró ellenőrizte az árakat és a mértékeket, letétbe vette át a foglaló pénzeket. Szegeden 1743 után két vásárbíró említése szerepel. A vásárbírók Szegeden 1757—1770 között mintegy 2298 Ft büntetéspénzt szedtek be.134

A városi fellebbviteli fórum a tárnokszék volt. Szegedet a tárnoki városok közé 1718 októberében iktatták vissza. Szeged is elküldte küldöttét, aki a tárnokszéki üléseken részt vett. A tárnoki szék 1723-ban Budát 15, Pestet 2, Sopront 12, Szakolcát 14, Kőszeget 11 és Szegedet 14 üléstől való indokolatlan hiányzásért megbüntette, s a végrehajtást az altárnokmesterre bízta. Ezt 1725-ben elengedték. 1722-ben Pozsony két küldöttet, a többi tárnoki város pedig egy-egy küldöttet adott. Mária Terézia királynő 1770-től a tárnoki törvényszakokra küldendő delegátusok számát 10 főben határozta meg. A végleges részvételi rend 1796-tól alakult ki. Ekkor a tárnoki városokat 11 osztályba sorolták, s Szeged Zomborral és Szabadkával került a 11. osztályba. A tárnoki városok anyagi hozzájárulása a tárnoki szék és a tárnoki hivatal költségeihez a következőképpen alakult. Szeged 1725-től kezdve a tárnokmester részére évi 1000 Ft, az altárnokmester részére évi 150 Ft honoráriumot fizetett ki.135 Ezenkívül a városok, így Szeged is, a tárnoki szék jegyzőjének napidíjat fizetek, 1840 után pedig a kiadónak és az írnoknak is. Az 1823. július 9-i tárnokszéki tanácsülésről kiadott körrendelet szerint, hivatkozva Buda város megterhelésére, a tárnokszéki ülésekre érkező városi küldöttek ingyenes elszállásolása megszűnt. Ezután a küldötteknek saját napidíjaikból kellett eltartani magukat. Ezeket a kiadásokat a városokra általában a nádori porták számának arányában osztották szét. így 1840-ben Szeged 98 Ft 48 krajcárt fizetett 46 nádori portája után a régi kivetés szerint, de azután 115 Ft 53 krajcárt volt köteles fizetni. Ez egy szegedi nádori portára 3 Ft 33 krajcár tárnoki költséget jelentett. Ekkor még a 28 tárnoki város közül {565} Pest, Szeged, Szabadka, Zombor, Pécs városok tárnoki taxája emelkedett meg. Ez a kivetés ezen városok teherbíró-képességének megfelelően az utóbbi évtizedes gyors fejlődésük eredményeként következett be. A tárnoki városok egy része, így Szeged azonban nem fizette rendesen a reá eső taxát, s a tárnokmester rendeletei kényszerítették ki a hátralékok megfizetését.136

Szeged csak minden harmadik évben, a 11. osztályba sorolt városokkal egymást váltogatva küldött delegátust a budai tárnoki ülésszakokra. A követek küldésének feltételei voltak. A tárnokmester meghívólevelében vagyoni cenzus feltételét alkalmazták, a polgárjogot, tanácsosi rangot, örökségi jogot is megkövetelték. A szegedi tárnoki küldöttek a tárnoki szék bíráinak soraiban ülés- és szavazati jogot kaptak. A tárnoki székre fellebbezett, s ott ítélet alá került pereknek a felterjesztő városok szerinti kimutatása szerint Szegedről 1741-től 1848-ig 418 pert terjesztettek fel, ebből 287 pert 1814 után, tehát a tárgyalt perek többsége a XIX. század első feléből származott. A perek egy részét a tárnoki széktől történt további fellebbezésből ismerhetjük, mivel 1744 után tisztázódott a további fellebbezés rendje is. így lehetővé vált, hogy a polgári perek a királyi ítélőtáblára kerüljenek fel. Ilyen Szegedről indult és többszörösen fellebbezett pert többet is ismerünk. A legnevezetesebbek közé tartozik Bélán Péter szegedi nagykereskedő pere Szel-czey János kir. kamarai provizor ellen, aki 1776. május 15-én „...az hajókat Becsénél még jól ki sem kötötték két pandúr a gondviselőt Popovics Pétert mindnyárt a tiszttartóhoz hajtották (...) a három hajó negyed napig tartatott, a tiszttartó úr egy hadnagy és két pandúrból álló fegyveres assistentiával öt hordó bort engedett kihozatni, mely bor tészen in summa 52 akót..." a leírt módon meg-dézsmáltatta a Budára, a Dunán és Tiszán át, Szegedre hajózó borszállítmányát.137 A másik fellebbezett per pedig a tanács visszaéléseire vet némi fényt. Réh János tiszti ügyész hivatalból emelte néhai Volfordt József volt polgármester massája (hagyatéki tömege) ellen, mivel: „... minekutána Szilber János úr, 1802-ben, Volfordt József úrnak történt halálával a polgármesteri tisztséget folytatni kezdte, némely rendetlenséget vévén észre a városi kincstár kezelésében, s ezeket nyomon a Tekintetes Nemes Tanácsnak feljelentette." A vizsgálódó tanácsi küldöttség hétezer Ft-nál több hiányt tapasztalt. További nyugtákra akadt, melyek szerint a néhai polgármester még 13 ezer Ft-tal tartozna a város tárházába.138

Közben a szegedi városi bíráskodásban II. József reformjai mélyreható változásokat teremtettek. A szegedi büntetőtörvényszék elvesztette „vérhatalmát". A büntetőbíráskodás reformja során, 1785. december 12-i királyi rendelettel a szegedi városi büntetőtörvényszéket segédítélőszékké (judicium subalternum) {566} szervezték át, amelynek területi illetőségét kiterjesztették, de hatáskörét lecsökkentették. A polgári peres ügyekben taxatíve felsorolt esetekben a szegedi városi törvényszék ítélt, majd másodfokon a szegedi segédítélőszék (judicium subalter-num) és a kerületi tábla hatáskörébe került át az ügy.139

A jozefinizmus elmúltával visszaállították a városi bíráskodás régi illetőségét és hatáskörét. A szegedi bűnfenyítő törvényszéki jegyzőkönyv 1842. december 4-én megállapítja, hogy a tárgyalást folytató büntetőtanács a főbíró elnöksége alatt működött. Tagjai a polgármester, a kapitány, az alkapitány s négy tanácsos mint ülnök, valamint a főjegyző és a főügyész, akik hivatalból voltak a tanács tagjai.140 A bűnfenyítő tanács 1845. július 10-én tárgyalta J. Ferenc városi csősz ügyét, aki szökött katonákat bujtatott. Börtönöztetésének betudása mellett egyheti letartóztatással és csőszi szolgálatából való elmozdítással büntették.141

Az 1847. március 27-én tárgyalt büntetőügy még jellemzőbb szegedi esetet tár fel: „...Rengey Ferdinánd tiszti főügyész mint felperes és Varga János mint fegyveres kézzel elfogott útonálló, s Beretvás János és Veszelka Imre mint a fentebbi Varga Jánosnak menedéket adó orgazdák és alperesek elleni bűnperében..." megismerjük a már akkor szervezett bűnszövetségben elkövetett határbeli állatlopások fő résztvevőit.142 1842 után évekig beszédtéma lett a belvárosban Tóth Mihály ügyvéd feljelentéseiből, amelyeket a helytartótanácsnak küldözgetett, s a tanácsot „az igazságszolgáltatásban elkövetett több rendbeli visszaélések" vádjával gyanúsította meg. Babarczy Antal királyi biztos, ifj. Márki Ferenc polgár neje, Zsótér Terézia (Treszka) általi megmérgezési ügyében, korábban Aigner (Rengey) Imre városi főjegyzőt a bűnténybeli részvétel gyanúja alól felmentette. Az 1847. október 8-án kelt helytartótanácsi ügyirat azt mondja el, hogy Babarczy Antal királyi biztos Sztojkovics Miksa folyamodványát, mellyel Hódy Imre szenátort hivatalos visszaélésekkel vádolta, felküldte elbírálásra.143 A szegedi bűnfenyítő törvényszék jogalkalmazásában a beszámítást kizáró és a büntetést megszüntető okok között az általánostól eltérő sajátosságokat ismerhetjük meg.144

A városi ügyész (fiscalis) képviselte a várost peres ügyekben, és a városi bíróságon ő volt a közvádló. Az ügyészt a tanács választotta, s követelmény volt a jogban való jártasság. 1772 után három jelölt közül választották a főügyészt és az alügyészt is. Az alügyész feladata a vádlottak védelme volt. 1790-ben a főügyész 280 Ft, az alügyész 230 Ft fizetést kapott.145

1. Nagy István 1971. 37—38. és 91.
2. OL. E—14., III. 194—202 és 873—882.; Paulinyi Oszkár 1963. 40—45,: „Ideapro conficiendis Liberarum Regiorumque Civitatum rationibus..."
3. Nagy István 1971. 93—96.
4. Uo. 1971. 113. és 124—127.
5. OL. E—200., 94. cs., 147. t.
6. Nagy István 1971. 216.; OL. E—70, Ben res., 1774. jún., Nr. 27.; OL. E—68, Extraser., No. 128.
7. Uo. 1972. 29.; Bónis György 1975. 185—186.
8. Kállay István 1972. 107.
9. Uő. 110.
10. Uő. 119.
11. Nagy István 1971. 259—260.; OL. E—135. Ben. res. 1785. szept. Nr. 101.
12. Reizner János 1899. I. 382—383.; Bónis György 1975. 184.; Hajdú Lajos 1982.216: II. József a királyi biztosoknak adott egyik speciális instructioban meghagyja, Szegedkedvező földrajzi helyzeténél fogva első osztályú kereskedelmi központtá fejlődhetne, ehhezkönnyebb tiszai átkelést kell teremteni és jobb vízellátást.
13. OL. E—310., 120. cs., Nr. 140.: OL. C—51., Dep. Polit. gen. et civ. 1783: pos. 96,fond. 3 és 105.
    
14. OL. C-51., Dep, Polit. gen. et civ., fond 13, pos. 11—12 és 14.; Bónis Györy 1975.186
    
15. OL. E—61. Salaria (1773—1785), I. 32. és még OL. E—130, Salaria (1785—99) 12.126, valamint OL. E—91, Salaria (1790—1848), tom. 391. Nr. 293—302. Ezenkívül még NagyLajos 1975. 456: közli a pesti Kir. Sószállítási Főhivatal szállított sót Szegedre is.
16. A szegedi sóhivatal elszámolásait: CsmL. Szeged, Fallenbüchl Zoltán LK. 1979.50 évf. 2. sz. 229—230 és még Schemathismus Regni Hungáriáé 1845.
17. OL. C—66, Fond és még Moess Alfréd—M. Román Éva LK. 1979. 50. évf. 2. sz.307., Reizner János 1900. III. 203. Ezenkívül OL. E—90, Postalia, 12. cs., fond 1. II: Szabadkatanácsa ir. a kamarának 1792. december 7-én, hogy a Szeged—Szabadka közötti úton Ludasonlétesítsenek postaállomást.
18. OL. C—53. Fond: Domus correctionaria (1786) és még Reizner Jánds 1899.1. 239.
19. Palásti László: SKM. 1982. 2. 45—53. Ezenkívül CsmL. Szeged v. tü. jkv. II. 1837.;Szántó Imre: SKM. 1982. 2. 54. Ezenkívül Vájna Károly 1906. I. 591—606.
20. Nagy Lajos 1975. 456—457: említi a Cs. Kir. Dohányjövedék pesti Igazgatóságát.
21. Uo. 1975. 457.: további bécsi kamarai hivatalokat is említ Budán, Pesten és Szegeden is.
22. A kamarai ellenőrzés iratai: OL. E—75, Civitatensia (1790—1848), a szegedi vonatkozások a 100—293 sz. csomókban. A helytartótanácsi ellenőrzés iratai: OL. C—49, Dep. Civ.(1783—1848) s a szegedi vonatkozások: 146—1216. sz. csomókban. Ezenkívül Reizner János1900. III. 75—76.
23. Reizner János 1900. IV. 309-318.: az 1719. évi szabadalomlevél szövegében.
24. Zsilinszky Mihály 1898. 7.
25. Uő. 1898. 40., ill. 9—10.
26. Uő. 1898. 11—13.
27. Uő. 1898. 50, 56 és 65.
28. Uő. 1898. 41—43. 48.
29. Uő. 1898. 42.
30. CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. 108—128.
31. Zsilinszky Mihály 1898. 255.
32. Reizner János 1900. III. 308., 319., 374., 384.
33. Zsilinszky Mihály 1898. 301.
34. Reizner János 1900. IV. 281/1712.; Uő. 1900. IV. 290. 1715. november 13.
35. OL. N—78., 28. téka, Lad. GG. Nr. 3.
36. Bónis György 1975. 168—169 és még Bak Borbála 1980. 66—68. Ezenkívül Komoróczy György: DME. 1958—19. 44—46.
37. OL. E—75. Civitatensia, 274. cs., fons 32. 1834. december 27. Ezenkívül Felhő IbolyaLK. 1946. 26. évf. 2. sz. 217—218.
38. A bírói hivatalt viselt patrícius családok kimutatását a CsmL. Szeged v. tü. jkv. 1717—1848. és az OL. E—75, Civitatensia iratai alapján végeztük el. Ld. még 23. számú jegyzetben.
39. Gárdonyi Albert: VSz. 1939. 25. évf. 3. sz. 259—366.
40. Gárdonyi Albert: VSz. 1939. 25. évf. 3. sz. 366: említi Pesten 1767-ben a „substitutusjudex" megnevezést. Ezenkívül Oltvai Ferenc 1968. 78.
41. OL. E—75. Civitatensia, 148. cs., fons 22. 1796. január 13.
42. Gárdonyi Albert: VSz. 1939. 25. évf. 3. sz. 370. Ezenkívül OL. N—56, Lad. HHH., Fasc. K., Nr. 41.
43. A polgármesteri hivatalt viselt patrícius családok kimutatására nézve lásd a 38. számújegyzetet.
44. Bak Borbála 1980. 83—92: felsorolja a tanácsbeli rokonság győri példáit, még Rfizner János 1899. 1. 334. Ezenkívül Csizmadia Andor 1976. 48.
45. Bak Borbála 1980. 68—70 és még CsmL. Szeged, IV—A—1003/f. Instructiones (1787—1848). Ezenkívül uo. Szeged v. tü. jkv. (1717—1848), valamint Komoróczy György 1974. 204.és Bónis György 1975. 175.
46. CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. Nr. 196—223 és még Bálintné Mikes Katalin: BKMM.1979. II. 45: említi, hogy a kecskeméti esküdt tanácsbeliek is bizonyos szakfeladatokkal voltakmegbízva.
47. CsmL. IV—A—1018/d. Büntetőperes iratok (1721—1848) és még OL. C—49, 1208.cs., Nr. 23 448., 1846. május 25.
48. Reizner János 1899.1. 332—333.
49. Uo. 1899. I. 334—335.
50. Uo. 1899. I. 335—336, és még Szeremlei Samu 1911. III. 270: említi Hódmezővásárhelyen Rákóczi József kurucai elleni királyi hirdetményt, s ezt feltehetőleg Szegeden is kihirdették.
51. Reizner János 1899.1. 387. és még Nagy Lajos 1975. III. 427.
52. Reizner János 1899. II. 23. Ezenkívül a szegedi tanácsosok nemesítéséről Reizner János 1900. III. 66. és még OL. C—30, Csongrád megye.
53. Uo. 1899. II. 23—24.
54. OL. N—22., Press., Nr. 104. Szeged, 1846. július 18. Ezenkívül Ruszoly József 1981.5—9.
55. A szegedi tanácsbeliekre lásd: CsmL. Szeged v. tü. jkv. feljegyzéseiből, s OL. E—75.Civitatensia, valamint A—28. Litt. civ., s C—49, Dep. Civ.
56. OL. E—75, Civitatensia, 128. cs., fons 4: őrzi a „Tabella Restaurationis MagistratualisL., et R. Civitatis Szegediensis Anno 1766" c. jelentést, amelyből tudjuk, hogy ekkor BaloghMihály szenátor halála után megürült helyére Volford József, három jelölt közül, 72 szavazatból35 szavazattal került.
57. CsmL. Szeged v. tü. jkv. II. 1743. április 24. és még OL. A—28. Litt. civ., 46. cs. 1752.május 20., valamint Uo. 46. cs., 1760. december 12.
58. Kállay István 1972.
59. CsmL. Szeged v. tü. jkv. II. 1743. április 24. és még uo. II. 1745. április 24.
60. Nagy Lajos 1975. III.; Reizner János 1900. III. 70—71.; OL. E—75. Civitatensia,148. cs., fons. 22./1796. január 13. és még Uo. 231. cs., fons 18 (1804) őrzi az 1798. május 5-iülés 57. pontjába foglalt szövegét.
61. CsmL. Szeged v. Vál. Köz. jkv. 1830. október 13.
62. CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. Nr. 4.
63. Uo. 1.1743. április 24., Uo. 1.1745. április 24., OL. A—28 Litt. civ., 46. cs. 1752. május 20.
64. Reizner János 1900. IV. 71.
65. CsmL. Szeged v. Vál. Köz. jkv. 1817. április 14.
66. Reizner János 1899. II. 27.
67. CsmL. Szeged v. Vál. Köz. jkv. 1831. december 23.
68. Uo. Vál. Köz. jkv. 1830. október 13. és még Reizner János 1899. I. 366: említi, hogya szillér-baktói töltést az 1765. évi árvíz után Dugonics András tanácsos építtette magasabbra,mint árvízi biztos. CsmL. Szeged v. Vál. Köz. jkv. 1832. december 30.
69. Uo. Vál. Köz. jkv. 1835. március 30. Vál. Köz. jkv. 1835. május 10.
70. Reizner János 1900. III. 71. és még Csizmadia Andor 1976. 48.
71. CsmL. Szeged v. Vál. Köz. jkv. II. Nr. 120—121. 1835. szeptember 9.
72. OL. C—49, 1208. cs., Nr. 23 448. 1846. október 27.
73. Uo.
74. Rákos István 1978. 54.; Eperjessy Géza 1982. 196—197.; Bácskai Vera—Nagy Lajos Elhn. 89. évf. 2. sz. 1978. 227—228 és még Bácskai Vera FMTÉ. 8. 1974. 356. és 368—369.; Gyimesi Sándor 1975. 263—264.
75. Kállay fsTVÁN 1974. 162. és 166.
76. Reizner János 1900. IV. 327—329. és még CsmL. Szeged v. tü.jkv. 1. 97. 1720. január 2.
77. CsmL. Szeged v. tü.jkv. ]. 133. 1721. január 30.
78. CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. 177. 1723. január 4. és még Reizner János 1900. IV. 364.
79. Oltvai Ferenc 1968. 61.
80. Oltvai Ferenc 1968. 63. és még Kolosváry Sándor—Óváry Kelemen 1982. III. 801.
81. Oltvai Ferenc 1968. 73—76.
82. Kállay István 1972. 26—27.
83. Oltvai Ferenc 1968. 82—83., Reizner János 1900. III. 89—90.: és mégCsmL. Szegedv. titk. lt. Nr. 150.
84. CsmL. Szeged v. tü. jkv. II. 1742. október 31.
85. OL. C—49. 1208. cs. Nr. 9984. 1847. február 8. és még ehhez Eperjessy Géza 1982.196, említi, hogy a céhes legények mesterré levésének korlátozását a város nem támogatta maradéktalanul.
86. OL. A—28, Litt. Civ. 46. cs. 1752. május 20. és még Nagy Lajos 1975. III. 436.
87. Bak Borbála 1980. 47—48.
88. OL. E—310, 210. cs.
89. Kállay István 1972. 104—106.
90. Bak Borbála 1980. 136, és Czakó Sarolta 1973. 23: említi a különbséget a szakképzett tisztviselők és a szakképzetlen szolgálattevők között.
91. CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. Nr. 104. és 122. 1818. január 10. és még Reizner János 1899.I. 237.
92. Komoróczy György 1969. 48. és még Nagy Lajos 1975. III. 434.
93. Reizner János 1900. III. 70.
94. CsmL. Szeged v. tü. jkv. II. 71. 1742. július 16.
95. Kállay István 1972. U. 7. és még CsmL. Szeged v. tii. jkv. I. 230.
96. Reizner János 1900. III. 64.
97. CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. 192. 1723. április 24.
98. CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. 1752. május 20. és még Reizner János 1900. III. 82.
99. CsmL. Szeged v. tü. jkv. 1742. december 10. és még Komoróczy György.
100. CsmL. A—IV—1003/f. 1—3: Instructiones; 1832. november 29-én.
101. CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. Nr. 447. 1819 és még Reizner János 1900. III. 82—84.
102. Bak Borbála 1980. 132.
103. CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. Nr. 218. 1721. április 24.
104. Kállay István 1972. 33—34.
105. CsmL. Szeged v. tü. jkv. II. 1739. április 24.
106. OL. A—28, 46. cs. 1752. május 20 és Paulinyi Oszkár LK. 1963. 4C—43. és még OL. E—14, Nr. 8: „Idea, seu puncta proventuum oeconimicalium 1773. január 7.
107. Kállay István 1972. 39, és még OL. E—49, 213. cs. 1783. január 31, valamint CsmL.Szeged v. tü. jkv. I. Nr. 210. 1. 786. Ezenkívül OL. E—49, 71/35., valamint Komoroczy György1969. 33.: a gazdasági bizottság Debrecenben a tanács szakbizottsága volt, s tagjai között apolgármester, az adószedők, a számvizsgálók, az árvafelügyelő, a szószóló, stb. szerepeltek.
108. CsmL. A—IV—1003/f. 1—3.: Instructiones; 1827. március 15-én kelt — „A vicekamarásnak kötelességérül" — való rendelkezés, s benne az utcarend, a kocsik, a városi épületek,a katonaság kiszolgálása, az anyagiak számadása, a polgármesteri hivatal parancsainak végrehajtására való ügyelés szerepel.
109. Kállay István 1972. 42. és OL. A—28. 46. cs. 1752. május 20.
110. CsmL. Szeged v. tü. jkv. II. 1743. április 7., s még Kállay István 1972., 59.
111. Kállay István 1972. 39, és 63., valamint OL. E—310, 120/708 s még Reizner János1900. III. 462.: Dugonics Ádám 1790—1802 között céhbiztos volt.
112. OL. C—49, 1208. cs., Nr. 38 468. 1847. szeptember 14.: a város a felterjesztett 1840—1843 közötti árvaszámadásokra tett számvevőt észrevételekre 1845 óta nem adta meg a kért felvilágosítást.
113. Reizner János 1900. III. 57—63.; CsmL. A—IV—1018/f. 1721. október 24-rőlmaradt fent a legrégibb peres ügy. Ezenkívül Komoróczy György 1969. 19.: Debrecenben aszenátus látta el a város bírósági feladatkörét is.
114. CsmL. A—IV—1018/f. I. 141—143/1721. március 31. és még Szűcs István 1871. III. 872.: Debrecenben a törvénykezésben 1714-től az idézés írásban, a meg nem jelenés esetén el marasztaló ítélet, a per felvételekor kikiáltás és a tárgyalásnál a bűnesetek elsőbbsége szerepel.
115. CsmL. A—IV—1018/f. I. 205. 1723. május 21.
116. CsmL. A—IV—1018/f. I. 197. 1733. július 21.
117. Reizner János 1899.1. 351.
     
118. Reizner János 1899. f. 304.
119. Uő. 356.
120. Uő. 346.
121. Uö. 347.
122. Oltvai Ferenc 1957. Délmagyarország, 7. 7.
123. Komáromy Andor 1910.1. 141. és még Koncz Ákos 1913. 25.
124. Schram Ferenc 1982. III. 17. és 24., s még Árva János 1927. 22. és CsákabonyiKálmán 1960. 44, valamint Szilágyi Mihály Dunatáj 1983. 63—64.
125. Bálint Nagy István OH. 1928.
126. Schram Ferenc 1970.1. 271. 1744. január 12.
127. Uő. 1970. I. 273.
128. Uő. 1970. I. 271.
129. Oltvai Ferenc Tiszatáj 1965. 655—658.
130. Bak Borbála 1980. 81. és Nagy Lajos BpT. 1975. III. 439, valamint Reizner János1900. III. 61. Ezenkívül Komoróczy György 1969. 20.: Debrecenben a szenátus az 1772. évikirályi rendelet alapján a bírósági szervezetet a büntető tanácsra, a polgári tanácsra és a perenkívüli eljárásra osztotta meg.
131. Reizner János 1900. III. 57—61.
132. CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. 231. 1726. május 28., 478. 1728. május 10. és még 554. 1730 május 18.
133. Kállay István 1971. 107.
134. Kállay István 1971. 109.: a székesfehérvári vásárbírósági eljár ásról, s még uő. 1972.86.
135. Veress Miklós 1968. 55. 53—54. és 57.
136. Uő. 1968. 59—60.
137. Uő. 1968. 106. és OL. 0—21. 5—3539.
138. OL. 0—21. 5—11 144/1819. december 12.
139. Reizner János 1900. III. 62.
140. CsmL. IV—A—1018/f. 1842. december 4.
141. CsmL. IV—A—1018/f. 1845. július 10.
142. CsmL. IV—A—1018/f. 1847. március 27.
143. OL. C—49. 1208. cs., Nr. 30 782 és Nr. 39 331. 1847. szeptember 21.
144. Both Ödön: Acta Jur. 1963. 48. és Acta Jur. 1958. 62.
145. Reizner János 1900. III. 69—81.