A VÁROS ÖNKORMÁNYZATA ÉS GAZDÁLKODÁSA

{567} II. A VÁROS GAZDÁLKODÁSA

1. AZ ADÓZÁS ÉS ADÓZTATÁS

Az 1719. évi szabadalomlevélben foglalt gazdasági kiváltságok közé tartoztak a közadók szabad királyi városok módjára történő befizetése, a királyi haszonvételek és a városi haszonvételek közvetlen kezelése, felhasználása. Mindezek együttesen Szeged város gazdálkodását jelentették. A városi gazdálkodás legkevésbé ismert területe az adózás története. Az országgyűlés által megszavazott különböző adóösszegnek az egyes törvényhatóságokra — az ún. nádori portákban kifejezett teherbíró-képességüknek megfelelően — kirótt hányadát: a város adóját a tanács osztotta fel az adófizetők között. A közadók közé számíthatjuk a hadiadót (contributis), a katonai szolgáltatásokat természetben és azok térítését, az országgyűlési taxát (taxa diaetalis), a királyi censust (census regius), valamint a tárnoki szék díját (taxa tavernicalis). Ezenkívül városi adókat is szedett be a tanács, amelyek közé a háziadó (domesticum), a külvárosi zsellér taxa (taxa sub-urbialis), a cigányok taxája (taxa zingarorum) és a tizedek (decimae) tartoztak.

Minden Szegeden lakó személy adóköteles volt, akár polgárjoggal rendelkező nemes vagy polgár, akár csak egyszerű lakos vagy zsellér volt. Az adókötelezítt-ség általános elvként kiterjedt mindazokra, akik a város területén ingatlannal, állatokkal vagy hasznothozó állandó jövedelemmel rendelkeztek. Az adókivetés alapjául szolgáló adókulcs 1773-ig nem volt központilag megszabva. A tanács az adókivetések alapjául adókötelesnek vette fel a bel- és külvárosi lakóházakat, a kereskedők és kézművesek foglalkozását, a polgárok vagy lakosok állatait, illetve szántóit, kaszálóit, szőlőit, kertjeit, végül magát a munkálkodó személyt. A bécsi udvari kamara 1770-ben elrendelte a városi telkek osztályba sorolását. A belvárosi és külön a külső telkeket I—IV. osztályba, a majorságokat, kerteket pedig I—III. osztályba sorolták. Az I. osztályú belvárosi telek négyszögöle után 7, a II. osztályú után pedig 5 krajcárt vetettek ki, a többi osztályra csekélyebb taxát állapítottak meg. Ilyen formán a város adófizetőképességét jegyzékben tarthatták nyilván. Ha pedig új polgárok vagy lakosok utcákat nyitottak, házakat építettek, ezek arányában emelkedett a város adófizetőképessége.1 {568}

A városi adózás a XIX. század elején alig módosult. A város továbbra is a bevált adóztatási sémát követte. Adóztatta a „személybeli képességet", vagyis „munkás személy"-enként, adózóként 1—1 Ft-ot vetett ki. Az így kapott összeget levonták a királyi adó összegéből. A fennmaradó adóösszeget pedig összevetették az összeírt, adózás alá eső javak értékével, az iparosok és kereskedők becsült jövedelmével, majd tételesen felosztották. 1844-ig a javak értékét vették figyelembe, csak az 1844/45-ös kivetésben szerepel először az „értéket és jövedelme-zést tekintve" kitétel.

1842-ig a királyi adó évi összegét dicában határozták meg, ami azt jelentette, hogy az adótárgyakat összeírva megállapították dica egyenértéküket, és az így kapott dica összeget beszorozták a dica előre megállapított forint értékével. A dica értéke változott, és mindig helyileg állapították meg. Pl. 1839/40-es kivetéskor 3/4 dica ért egy Ft-ot.

A királyi adó összegét a fenti módon felosztották részben a háztartások, részben az adó alá eső javak helye szerint. Az 1839/40-es adófőkönyv tanúsága szerint az adózóknak „másutt" levő javait is külön-külön felvették, ami azért volt érdekes, mert a királyi adó összegének 2/3. részét vetették ki háziadó (városi adó) formájában, és a „másutt" szereplő házhely adójához is odacsapták a városi adót, az útadót, valamint hadfogó adót is. Az útadót a királyi adó összegéhez viszonyították, 1 Ft adó után 3 kr-t tett ki, a hadfogó adó pedig minden Ft után 1 kr volt. Ez némi progresszív tartalmat jelentett, mert a nagyobb adóalappal rendelkezők minden adótételüket az adó alá eső érték nagysága szerint fizették.

Az adókulcsok megállapítása után a tanács évente vagy két évenként elvégeztette az adózók és az adó alá eső javak összeírását. A Palánk városrészben 1724-ben 134, 1750/51-ben 465, 1754/55-ben 467 adófizetőt mutattak ki. 1777/78-ban már 603 volt a Palánkban az adózók száma, ami azt jelenti, hogy 1724-hez viszonyítva közel 4,5-szörös növekedés tapasztalható.2 Természetesen az adózó személyek száma mellett ez az adó alá eső házhelyek, külső kertek és egyéb javak gyarapodását is jelentette.

Az adóösszeírásokat a tanács tagjai közül választott biztosok végezték, és háztól házig járva írták össze a javakat, azok értékét, osztályba sorolását is meghatározva. A felvételezett adatok alapján állították össze az adókönyveket, benne a városrészenkénti határok feltüntetésével. Az adószedők és alkalmazottaik ez alapján szedték be az adókat, rendszerint évi négy részletre bontva számolták el. Az 1839/40-es fennmaradt adófőkönyv bejegyzései szerint az adózók általában évente egyszer egy összegben fizettek, amikor terményeiket vagy állataikat értékesítették. {569}

Szeged sz. kir. város és Csongrád vármegye hadiadó-kivetéseinek megoszlása 1702—1751 között

{570} Az előzőkben bemutatott adatok szerint 1 nádori porta értéke 1727—1745 között 460 Ft 26kr-t tett ki. 1763-ban ez megváltozott, ekkor 580 Ft 58 kr-ra módosult. A táblázat bemutatja a nádori porták számát és az ezek alapján kivetett hadiadók összegeit a Csongrád megyei adatokkal összevetve.3

Megállapíthatjuk, hogy a város a vármegye állami adózásának közel 40%-os arányában adózott, ami ezen a területen meglevő súlyát is mutatja. Szeged 1802-ben 30 egész és 4/8, 1830-tól 1848-ig pedig már 46 nádori portát tett ki az állami adófizetés nyilvántartásában. A városra eső hadiadók összegét a tanács városrészekre bontotta le, és így egy készpénzösszegben vetette ki. Az országgyűlés mindig bizonyos összeg megajánlását hagyta jóvá, ezt az összeget osztották szét a nádori porták száma alapján, ezért különbözött a hadiadó összege. A szegedi tanács 1743. július 19-i ülésén megállapította, hogy az 1742/43. évi szokásos kivetés kiszámítása után a hadiadó egész ráeső összege 15 496 Ft 65 dénár marad. A táblázatból látható, hogy az évi tényleges kivetés 5010 Ft 29 krajcár volt, tehát a magasabb összeg az adóhátralékból eredt.4 A városi tanácsülésen 1744. május 29-én tárgyalták meg az 1743/44. évre kivetett adóösszeg lebontását (repartitióját). Ekkor is összesen 16 048 Ft 95 dénár adóösszeggel számoltak. Ezt az adóösszeget a városrészeken kívül még négy más helységben levő szegedi kertek adófizetőire, valamint a cigányok taxájára bontották. Ez az adókivetés a következő összegszerű megoszlást mutatja:

Összesen: 15 249 Ft 80 dénár

összesen: 16 048 Ft 95 dénár{571}

{572}

{573} A hadiadókat együtt szedték be az adószedők (perceptor) a többi városi jövedelemmel, s úgy is kezelték. A város adófizetőinek többszörös panaszára 1774-ben vizsgálatot tartó Zbiskó János királyi biztos a szegedi adószedésről megállapította, hogy az adószedő elhanyagolja hivatalát, a hivatali hátralékait a saját tulajdonából egyengeti ki. A szegedi adószedő az adófizetők körében sem örvendett mindig kellő tiszteletnek, az 1734. október 8-i tanácsülésen Jankay János adószedő tiltakozott a tanács előtt, hogy Lossonczy Ferenc szenátor őt dehonesztáló kifejezéssel illette: „semmire kellő ember".5

Az előző oldalakon az egyik leginkább áttekinthető, 1842/43-as kivetési ívet ismertetjük.6 Ekkor a királyi adó összege 32 582 Ft volt, ebből 7223 Ft-ot, az adózó személyek 1 Ft-os adóját levonva 25 359 Ft maradt. Ezt az összeget vetették össze az összeírt javak értékével, ez pedig 9 509 973 Ft 45 kr volt, ebből következett, hogy 0,16 kr jutott 1 értékforintra. Ez azt jelentette, hogy az 50 Ft értékre becsült méneses lovak adója 8 kr volt, vagy egy 1000 Ft-ra értékelt külterületi szárazmalom évi adója 2 Ft 40 kr.

Mindezek alapján a korabeli adókivetési ívek nem csupán az adózás formájával, hanem a város korabeli anyagi erejével is megismertetnek, a korszak igen becses dokumentumai, megismerésük igen tanulságos. Az 1842/43-as kivetési ívet némileg egyszerűsítve közöljük.

Érdekes az összesített kimutatás áttekintése is, amely a következő arányokat mutatja:

{574} A katonai szolgáltatások közé tartozott a városban állomásozó katonaság beszállásolása, újoncállítás, továbbá a különböző pénzbeli és termény juttatásokat, a vár erődítését, a katonai kórház fenntartását s a szekeres szállítások elvégzését értjük alatta. A „Császári Királyi" Hadsereg magyarországi elhelyezésének 1728. évi tervezetében Szegeden két század került várbeli elszállásolásra. 1723 után ugyanitt működött a hadi biztosság hivatala is, amely a katonai szolgáltatásokat irányította. Szeged város tanácsa 1753. december 22-i tanácsülése alapján terjesztette fel a helytartótanácshoz a katonaságnak kiadott terményekről készített havi táblázatos kimutatásokat. Az 1723-tól a helytartótanács keretében működő országos biztosság (commissariatus provinciális) ezeket a szegedi havi kimutatásokat a többi városéval együtt elszámolta. A helytartótanács sürgetésével készült Szegeden a katonai kórház épülete. Az 1784. augusztus 2-án kelt beszámoló jelentés a közeli átadást helyezte kilátásba. Budán, 1784. november 2-án kelt a helytartótanács és a magyarországi főhadparancsnokság levélváltása a szegedi katonai kórház parancsnoki házának elkészültéről. Ehhez mellékelve található meg a város elszámolási jegyzéke is, amely szerint 1778-tól 1784. július 30-ig a kőműves, az ács, az asztalos és a lakatos munkák kiadásairól összesen 1848 Ft 34 krajcár összegű számlák készültek.7 Az elszámolási jegyzéket Jankó György számvevő terjesztette fel. A város a hadipénztárából fizette ki a katonai szolgáltatások összegeit és más, szintén állami rendeltetésű költségeit is. Az 1742 után folyó osztrák örökösödési háború céljára Szeged nagy áldozatokat hozott, a 413 szegedi újoncon kívül a hadsereg felszerelésére 2000 Ft körüli összeget fizetett ki. Szeged 1747-ben a budai királyi palota építésére 200 Ft-ot, a magyar testőrség szervezésére 2000 Ft-ot, a magyar királyi kancellária bécsi palotájának megvásárlására ugyanekkor 200 Ft-ot adott. Ugyanebben az időben József főherceg házassága alkalmából jegyajándékként 150 arany Ft-ot küldött. Az ajándékok nyújtása egyébként különböző címeken állandó jelenség volt.

Az 1788-ban kitört háborúban a hadsereg részére 704 pozsonyi mérő búzát, 15 175 mérő rozsot, 78 534 mérő zabot, 12 758 mérő árpát, 3500 mázsa lisztet, 207 642 mázsa szénát, 79 332 mázsa szalmát, 20 akó vajat, 110 akó káposztát, 34 087 darab kenyeret szállított a délbánáti harcterekre. A harcoló csapatokhoz a város még 3390 napszámost, 4099 előfogatot és 93 darab kősót is küldött. A hadsereg szükségletére felvásárolt termények elhelyezésére az iskolákat vették átmenetileg igénybe.8 A napóleoni háborúk idején, 1810-ben Szeged hozzájárult a nemesi felkelés (insurrectio) költségeihez is. A Csanád megyei 100 lovas kiállításához 3471 Ft 10 krajcárt adott. 1818-ban a Magyar Nemzeti {575} Múzeum építési költségeire Szeged 2000 Ft-ot ajánlott fel. 1837-ben Babarczy Imre királyi biztos a Mars téren épülő katonai laktanya költségeire kiadott 700 Ft-ot nyugtázta. Az utóbbi költséget a város a hadiadó összegébe számította bele, s a helytartótanács később az adóösszegekből jóvá is írta.

A magyar kamara 1736. november 10-én kelt egyik feljegyzéséből kiderül, hogy Szeged város az országgyűlési taxa befizetésével hátralékban volt. Az akkori kimutatás szerint Szeged 1722-ből 2500 Ft, 1728-ból 1250 Ft összeggel tartozott, ebből 1722. október 22-én 1000 Ft-ot, 1723. július 3-án 300 Ft-ot és 1728. július 3-án 480 Ft-ot törlesztett, tehát 1736-ra 1970 Ft hátraléka maradt.9 Másik kamarai feljegyzés szerint Szeged országgyűlési taxáját 1712-től 1723-ig 2500 Ft-ra értékeli, s ebből 1300 Ft-ot fizetett ki, de 1200 Ft-ot nem adott meg. Az 1728/29 évi országgyűlésen Szegedre 1250 Ft összegű taxát vetettek ki, ebből 480 Ft-ot törlesztett, és 770 Ft hátraléka maradt. Az országgyűlési taxát is rovástevés szerint, vagyis a nádori porták arányában vetették ki. Ilyen módon a fenti összeg 1848-ig több mint négyszeresére emelkedett. Az 1825/27. évi országgyűlésen a bécsi magyar testőrség megsegélyezésére 100 ezer Ft-ot szavaztak meg, ebből Szegedre 30 egész és 4/8 portára 488 Ft 19 és 3/8 krajcár esett. Ugyanakkor a koronázási ajándék (honorárium coronationale) céljára 50 ezer arany Ft-ot vetettek ki. Ebből a budai kerületben levő Szegedre, portaszáma szerint 244 Ft 4/8 krajcár jutott.10

A középkori eredetű királyi cenzus (census regius) újbóli bevezetésére — hosszú huzavona után — 1780-ban került sor. Szeged — akárcsak a többi sz. kir. város — tiltakozott ellene, mivel ez az adó a város szabadalomlevelében nem szerepelt. Egyéb rendkívüli kiadások közé számíthatjuk az 1737/40 között lefolyt pestisjárványok elleni védekezés költségét, mivel erről a magyar kamara 1754-ben rendelkezett úgy, hogy a hadipénztárból visszatéríti. Ekkor a magyar kamara a következő városok járványköltségeiről rendelkezett: Debrecen 3807 Ft 2kr, Buda 13 422 Ft 45 kr, Pest 8224 Ft 20 kr, Esztergom 975 Ft 18 kr, Szeged 6827 Ft 48 kr. Az összegeket a fenti rendelkezésre a városoknak jóvá is írta.11

A háziadót a város rendszerint a hadiadóval együtt szedte be. A beszedett háziadó a város céljait szolgálta. A zsellérek taxáját szintén saját céljára szedette a város. A házzal, lakótelekkel és valami más ingatlannal rendelkező zsellérek a birtokukban levő állatok vagy foglalkozásuk után adóztak. Debrecenben a háziadót egészítette ki a külvárosi zselléradó (suburbialis taxa), s 1759 után ott minden háztelek után fél Ft-ot vagy 16 gyalog nap kézimunkát fizettek. Szegeden a tanács 1747. november 20-án rendelte el, hogy a városban levő szolgák {576} és zsellérek közül, miután némelyik 30, sőt ennél is több állattal rendelkezik, a jövőben az 5 darabon felüliek adózzanak.12 A tanács a cigány vajda megválasztásáért is taxát vetett ki, amit évente a város kamarása hajtott be. Az 1731. évben 35 Ft 70 dénár, az 1732. évben 43 Ft 50 dénár, az 1733. évben 28 Ft 50 dénár folyt be. Szeged városa 1734. május 17-i tanácsülésén kövezetadó (Flaster-geld) szedését határozta el. Ezt az adót a háziadóval együtt vetették ki, és az útjavításokra fordították.13

2. A VÁROSI HASZONVÉTELEK ÉS A GAZDÁLKODÁS

A város 1719. évi szabadalomlevelében megkapta a kisebb királyi haszonvételeket (jura regalia minora), másrészt még olyanokat, melyek tárgyalt korszakunkban kifejezetten városi haszonvételek voltak. A város feudális nagybirtokos módjára gazdálkodott a haszonvételi jogai által biztosított jövedelmekkel. A feudális járadék részét képező javai és jövedelmei igen sokfélék voltak, s ezek közül a város egyes haszonvételeit saját maga kezelte vagy bérletbe adta. Általában az 1780-as évek után már a város szinte valamennyi haszonvételi jogát bérletbe adta. A haszonbérekből származó városi bevétel így fokozatosan emelkedett. A város haszonvételeinek egyike volt a bormérés (vendégfogadók) jövedelme.

A város egész területén a bormérés a város monopóliuma volt, mely a termett vagy vett bornak az év négy különböző időszakában való kimérését jelentette. A városi polgár a város területén levő szőlőjében termett borát szabadon kimérhette olyan időszakban, amikor a város nem mért bort. A város borát szabályrendeletekkel megszabott időben mérette ki saját kocsmájában. 1717-ben még csupán két kocsmája volt a városnak, amelyekért Kell András 30 Ft és Kacser Kristóf 15 Ft bért fizetett. Ezen árendás kocsmák haszonbére 1722-ben évi 230 Ft összeget jelentett. 1734-ben Kara Pál három évre már 500 Ft összegért vette bérletbe.14 A tanács 1724-ben úgy határozott, hogy a polgárok közül aki akarja, nemcsak a négy kántor napon, hanem egész évben is mérhet ki bort a házánál, de az utcára kihordás korlátozásával, 30 Ft megváltási díj lefizetése után. A különböző birtoklású szegedi szőlők nem teremtek elegendő mennyiségű bort, s ezért a város is és a polgárok is vett borokat árusítottak. A város az egyházi tizedek fejében szedett bort kimérette. 1738-ban pl. 566 1/4 akó tizedbort {577} szedett be, ennek ára 455 Ft 45 dénár volt. Ebben az évben a polgárok vásárolt boruk árusításáért megváltásként 285 Ft 8 dénárt fizettek. Ugyanekkor a becsempészett borok megvett díja 16 Ft 80 dénár volt. A tizedbor 1731-ben 789 akó (urna), ennek ára 884 Ft 27 dénár; ugyanitt 1732-ben 426 2/4 akó tizedbor ára 826 Ft 36 dénár s végül 1733-ban 565 3/4 akó tizedbor ára 935 Ft 76 1/2 dénár volt. A kamarai felmérésként készült „Idea" feljegyzése szerint 1731-ben Szegeden hét borkimérőhely van, ezek közül öt a városé, kettő pedig magánpolgárok birtokában. A város a tizedborokból kiárult 1731-ben 333 Ft 49 1/2 dénárt. Ugyancsak 1732-ben 279 Ft 21 dénárért adott el tizedbort. 1733-ban 667 Ft 55 dénár jövedelme lett a tizedborból a városnak, de ezenkívül még külső, vett borokat is árult. A városnak e borokból 1731-ben 215 Ft 76 1/2 dénár, 1732-ben 354 Ft 7 dénár s végül 1733-ban 285 Ft 8 dénár bevétele volt. A szegedi polgárok bormérési megváltása és büntetése a fenti években a következőképpen alakult. 1731-ben 59 bormérőtől egyenként 25 Ft és két büntetés — egyenként 18 Ft — összesen 1511 Ft jövedelmet hozott. 1732-ben 57 bormérőtől egyenként 25 Ft s egy nem egész évben árusítótól 20 Ft, szintén két büntetés — egyenként 18 Ft — összesen 1481 Ft jövedelmet jelentett. 1733-ban 55 bormérőtől 1375 Ft folyt be, s akik nem egész évben árusítottak 75 Ft 25 dénárt fizettek, ez, valamint két büntetés — egyenként 25 Ft — összesen 1500 Ft 25 dénár jövedelmet tesz ki.15 A vendégfogadók és kocsmák jövedelme elsősorban a város saját egységeiből származott. A legrégibb vendéglő az Arany sas volt, amely 1740-ben 221 Ft jövedelmet hozott, ennyiért adták bérbe. A kocsmák és vendéglők bére 1750-ben 1131 Ft 63 dénár, 1771-ben 1442 Ft, ezzel szemben ott állt 2037 Ft hátralék is, ami arra utalt, hogy a bormérés nem mindig jövedelmezett jól. Ez annál inkább érthető, ha tudjuk, hogy a polgárok városszerte mérték „saját" boraikat. 1789-es jelentés szerint a város 16 vendéglőjének (ezekből csak 9 volt a városban) és négy bolti kocsmájának a bérleti díja összesen 6266 Ft 30 dénár volt korábban, és a jelentés idejében 6357 Ft. Ez az összeg az évi bevétel mintegy tized részét jelentette.16

Jó ideig fontos bevétele volt a városnak a sörfőzés jövedelme. A város sör-főzőházát 1718-ban Kell András, Kacser Kristóf és Pors József fejenként 30 Ft bérletösszegért használták. Működött egy másik sörfőzőház is, amelyet Her-berstein várparancsnok állított fel. Az Alsóvároson, a ferences barátok kolostora közelében levő városi sörfőzőház 1722-ben Kolb János György bérletében 1700 Ft haszonbért jövedelmezett. A Herberstein-féle másik sörfőzőház, amelyet áthelyeztek Röszkére, a városi söreladást erősen fékezte. Az 1725. évben a városi sörfőzőházat Müller János, Fazekas Ferenc és Pors József már 3500 Ft-ért vették {578} bérbe. Ezúttal a bérlők vállalták azt is, hogy a szenátoroknak és a jegyzőnek fejenként 3 akó sört és két ártány sertést adnak. A tanács ekkor elhatározta, hogy még egy serfőzŐházat építtet fel a Felsővároson. Ezt az új sörfőzőházat Müller János 1010 Ft-ért vette bérbe.17 A régi alsóvárosi sörfőzőház bérlete 1731-ben 1800 Ft volt, de a bérletösszeg megfizetése 906 Ft 801/2 dénárral hátralékban volt. Újonnan, 1732. július 2-től a bérlete 2500 Ft lett. A szeszfőzőiist a sörfőző-házban volt, és a bérlők kezelték. Az 1725. évben a korábban Herberstein által használt sörfőzőházat is átvette a város, és a Palánkba telepítette. A tanács egyik 1730. évi feljegyzése szerint Kolb György serfőző bérlőnek megengedték, hogy saját házában is főzhet sört. A palánkvárosi sörfőzőházat 1735-ben már hárman bérelték évi 2020 Ft összegért. Ugyanazért 1735-ben már Czigler Miklós és Schreiber Leonhardt 2600 Ft-ot fizetett. Később, 1771-ben Volfordt György és Krajlen Antal 2550 Ft-ért bérelte. A palánki sörfőzőház a Tisza-parton terjeszkedett, de az 1780-as években már jövedelme kissé visszaesett, mivel Makón és Szabadkán is épült sörfőzőház, s a szegedi kivitelt ezek csökkentették. 1733-ban jegyezték fel, hogy korábban egy akó (urna) sört 1 Ft 25 dénárban sikerült eladni, s a sörfőzéshez a tűzifa 40 hasábból kitellett. A komlót Csehországból, az árpát Bács megyéből vették.18 A szegedi sörfogyasztás a XIX. század első felében már stagnált, és a bérletekért nem nagyon versengtek. Az utolsó korszakunkbeli bérlő, Fóti János a várossal kártérítési perbe bonyolódott, ami már a hanyatlás biztos jele volt.

A város vágóhídjait és húsmérését a mészáros céh tagjai kezelték. Azonban ezeken felül még a puszták egy részét is bérelték, és saját gulyákat is tartottak. 1717-ben az alsóvárosi három vágóhidat Schwarz Simon 80 Ft, Nothof Mátyás 80 Ft, Lantos István 40 Ft összegért vették bérbe, amikor a felsővárosi két vágóhidat pedig Rózsa Balázs és Domokos Ferenc 200 Ft-ért bérelte.19 A vágóhidak tehát 1717-ben 400 Ft, 1718-ban 450 Ft, 1735-ben 520 Ft, 1750-ben 510 Ft és 1771-ben 550 Ft haszonbért jövedelmeztek. Szegeden 1731-ben kilenc vágóhíd volt, ezek egyenként különböző bérleti összegért kerültek a bérlők kezelésébe. Összesen 1731-ben és 1732-ben 570 Ft jövedelmet jelentettek. Azonban 1733-ban a Palánkban levő hét vágóhídért a mészárosok közösen, vágóhidanként 55 Ft-ot, összesen 385 Ft-ot adtak. Egy vágóhídért az Alsóvárosban 60 Ft, a Felsővárosban pedig 30 Ft bérletösszeget fizettek le. A korábbi évekből a hátralék 60 Ft 60 1/2 dénárt tett ki. Ez évben 150 Ft 33 dénár „darabpénz" (Stücksgeld) folyt be.20 Ezt a levágott állatok után szedték. Később a szőregi uradalomhoz tartozó {579} újszegedi vágóhidat 1797-ben Rieger Mihály 150 Ft-ért bérelte. A bérlők a Szegeden igen gyakori kontár húsvágások miatt gyakran emeltek panaszt. A tanács itt is, mint Székesfehérvárott és másutt a húsmérés ellenőrzésére felügyelőket jelölt ki. Szegeden ezt a tisztséget székbírónak hívták. A vágóhídon minden állat levágásakor a székbírónak jelen kellett lennie, s fáradságáért hetente egy marhanyelvet vagy minden levágott száz állat után 8 Ft jutalmat (discretio) kapott. 1789-ben a tanács a nagyváradi kamarai adminisztrációnak küldött jelentésében megemlíti, hogy a húsmérés és vágóhíd bevétele 659 Ft 30 4/9 kr volt. Ez az összeg az összes bevételnek alig három százalékát tette ki.21

A városnak állandó és jelentékeny jövedelmet biztosított a téglaégetés. 1725-ben téglaégetőmesterként Prielmon Keresztélyt szerződtették. A kamarai felmérés céljára készült „Idea" feljegyzései szerint a városnak hat téglaégető kemencéje 1731-ben már 253 280 téglát adott, de ebből a vár erődítéséhez a katonaság kétezret lefoglalt. A többi a városháza, a templomok, a szállásházak, a piaristák és a ferencesek tornya építéséhez került szétosztásra, 141 700 tégla, valamint eladtak 111 580 darabot 575 Ft 64 dénárért. Az előző évekből képződött hátralék 79 Ft 75 dénár, ebből a piaristáknak adományoztak 21 Ft 25 dénár értékű ingyen téglát, a ferencesek tornyára pedig 19 Ft értékű ingyen téglát adott a város. A hátralék ilyenképpen csak 39 Ft 50 dénár. Magán égetőkemence Szegeden nem volt. A városnak 1735-ben már 354 750 téglából álló készlete volt, amelyből a magánépítkezőknek 75 750 téglát 435 Ft 10 dénár értékben adtak el. A téglaégetés előállítási költsége ezrenként 4 Ft 40 dénár tett ki a városnak. Egyetlen égetéshez 170 szálfa szükséges, amelynek darabja 40—50 dénárba került.22 1750-ben 440 ezer téglát és 49 ezer cserepet égettek ki. A készlet felszaporodásával ingyenes adományozások is történtek. így 1735-ben Müller János főbíró tűzkárosult házához tízezer téglát kapott ingyen. A XIX. század elején szintén nagyszabású építkezések folytak. A téglaégetőház felügyelője, Malatinszky József az 1813—1818 közötti években égetett téglának jelentős részét saját céljaira használta fel. Horváth Zsigmond nevű utódát hasonló üzelmei miatt a tanács be is perelte, és kártérítésre kötelezte. 1803-ban Sevics Emánuel volt a téglaégetőház bérlője, s ebben a minőségében Szegeden 1803. február 10-én bizonyságlevelet ad arról, hogy ezer tégla kiégetésére egy öl tűzifa szükséges. 1803. február 5-én Asztalos János szegedi téglamester bizonyságlevele arról szól, hogy 1796-tól a téglaház bérlőinek téglaégető mestere volt, és munkájáért ezer tégla után 2 Ft 30 krajcárt kapott, de ahogy írta, „minthogy egy év óta mindenek rendkívül megdrágultak", — kéri, hogy ezer tégla után 3 Ft 15 krajcárt kaphasson. {580} Szegeden, 1802. december 30-án kelt bizonyságlevelükben Lakatos János, Miskoltzi József és Ballá József kormányosok arról vallanak, hogy az 1797/98. és az 1799. években egy öl tűzifát a csanádi erdőből a szegedi partra hajóikon 51 krajcárért szállították, de az 1800—1808 közötti években „mindenféle drága-ságtul viseltetvén" ölét 1 Ft 8 karjcárért szállítják.23

A tanács 1803. március 3-án megtartott tanácsülésén döntött a téglaégetőház beneíiciumának kótyavetyére bocsátásáról március 3l-re, ahogy ezt Aigner József aljegyző kiadta. Ebből tudjuk, hogy 1771 után több évig Kraller Miklós volt a bérlő, aki szintén pályázó lesz. Veress Péter főjegyző az 1813. augusztus ó-i tanácsülésen kiadta a téglaégetés kezelésére szóló „instructio"-t, részletezve benne a szabályos eljárást. Lántzy József királyi biztos a téglaégetőház hanyag kezeléséért ennek ellenére 1819. szeptember 19-én megrótta a tanácsot. Szokásban volt a bérlő részéről a tizedadás vállalása is, később már a polgárok is kaptak tizedadás betudásával téglaégetési jogosítványt. Az 1845. évi 1 198 600 tégla és 834 960 cserép egytizede jutott ilyen módon a város céljaira. A szegedi téglaégetőház azonban nemcsak az egyre növekvő város felépítéséhez szolgáltatott építőanyagot, hanem a környező településekre is adott el téglát, és szállított cserepet.24

A szegedi rév és a kapuk jövedelmét kezdetben a katonaság foglalta le. A szeged-palánkvárosi révátkelés kompjáratokkal történt. A város földesurasága alá tartozott még a tápéi rév is. Ennek 1724. évi bevétele 191 Ft 69 dénár volt. A palánki rév ugyanekkor 1010 Ft jövedelmet hozott. Szegeden 1732-ben még egy másik révátkelőhely is megnyílt Felsővároson, ahol csak kis komp közlekedett. A szegedi tanács azonban a matyi híd után 1731-ben 261 Ft 10 1/2 dénár, 1732-ben 154 Ft 78 dénár, végül 1733-ban 160 Ft 63 dénár jövedelmet szedett be. A tápéi rév vámja 1731-ben 47 Ft 75 1/2 dénár, 1732-ben 94 Ft 97 dénár és 1733-ban 264 Ft 63 dénár bevételt nyújtott. A palánki vám 1731-ben 653 Ft 5 1/2 dénár, 1732-ben 304 Ft 41 dénár és 1733-ben 1057 Ft 58 dénár bevételt számolt el. A szegedi városkapuk illetékszedésének jövedelme 1731-ben 60 Ft 19 dénár, 1732-ben 42 Ft, végül 1733-ban 32 Ft 5 dénár volt. A Szeged város területén áthaladó közutak a város vámútjai voltak, az átmenő kocsik és személyek vámot fizettek. Az utasok vámjait a tápéi, a palánki és a matyi hídnál szedték be. A korábbi, 1740. május 2-i tanácsülésen elrendelt szabályozás szerint Szegeden a kövezetvámot, a piaci helypénzt, a hajtott állatok legeltetési, a kisebb és nagyobb piaci, az italmérési, a kikötési és révátkelési díjakat valamilyen módon együtt {581} kezelték. Feltételezzük, hogy ez azért alakult így, mivel a legjelentősebb jövedelmet a vásárok és a piacok napjain hozták be.25

Mária Terézia királynő 1742. október 12-én a matyi híd vámszedésére Szeged város részére királyi kiváltságlevelet adott ki.26 Ettől kezdve véglegesen biztosították a városi vámszedés jogát. A réveket bérletbe adva kezelték. A palánki révet 1734-ben Kara Pál három évre 1000 Ft-ért vette át. Az 1738—40. évi pestisjárvány idejében csak 125 Ft-ot hozott be. A matyi híd, amelynek a fenntartására Dániel Hadzsia Dono rác kereskedő 1726-ban 2000 Ft-ot áldozott, még 1781-ben sem hozott be 158 Ft-nál többet. A három rév jövedelme az 1780-as években átlagosan 600 Ft-ot jelentett. Később, 1789. március 4-én kelt beszámoló szerint Csavargó Péter és Bugarin Boldizsár albérlők (subarendator) csak a palánki révátkelés jövedelméből 9272 Ft bevételt értek el.27 Ebben az összegben már a „százlábú" Tisza-híd átkelési illetékbevételei is beleszámítottak. Ez a bevétel tovább emelkedett. Szeged város és Zsótér János és hitvese között 1842. február 26-án kelt „Bérlő-kötés" szerint a tiszai hídnak jövedelmét, a hozzátartozó épületekkel, híddal s a „két kompokkal" — inventárium alapján — a fenti bérlő évi 16 550 váltó Ft összegben veszi át. A szerződés kikötötte, hogy az évi összeg negyedrészét, 4125 Ft-ot negyedévenként a Nemes Város kincstárába mindenkor előre befizetni köteles a bérlő, s hogy a licitációkor letett 1230 váltó Ft bánompénz csak egyedül a 3. év utolsó negyedévében számíthat bele. Továbbá kimondta a szerződés, hogy törvényes fenyítés súlya alatt köteles a bérlő a hídon, a kompokon és a dereglyéken az utasokkal becsületesen bánni, s „az ideig a rév hídnál tapasztalt visszaéléseknek meggátlása végett egy jó erkölcsű és hiteles mindenkoron a városi tanács által kinevezendő biztost" felfogadni. Ezért a bérlő esztendőnként 300 Ft-ot a bérlőösszegen felül az említett biztosnak fizetése fejében a városi kincstárba befizetni tartozik. A bérlőszerződés még azt a kikötést is tartalmazta — miután az 1816. évi legnagyobb árvíz szintjét a vár vízibástyáján feljegyezték —, hogy mindennap a Tisza vize szintjét egy hiteles jegyzőkönyvbe „maga neve aláírásával erősítve", naponként be fogja írni a hídi biztos.28

A városi törvényszék bíráskodásából és a vásárbírók tevékenységéből jelentékeny bevételek származtak: a büntetéspénzek. A városi büntetéspénzekből származó jövedelem az 1774. évi jelentés szerint az előző húsz évben a következőképpen alakult: {582}

Debrecenben a törvénykezési illetékek és a bírságpénzek 1797/98-ban mintegy 691 Ft-ot tettek ki.29

A város az évente tartott országos és a hetente tartott kisebb vásáraira jövő, ott kirakodó kereskedőktől helypénzt szedett, illetve fabódékat, sátrakat adott ki bérbe. A nagyobb éves és a kisebb heti vásárok hasznában a mértékek illetéke, az elárusító sátrak és a szekerek illetéke 1733-ban 551 Ft 76 dénárt tett ki. Ugyanakkor a helypénz (Standgeld) 487 Ft 74 1/2 dénár volt. Ez a bevétel 1771-ben már a nagyobb négy országos vásár után 152 Ft 30 dénár, a kisebb heti vásárok után pedig 1857 Ft 3 dénár volt. Ezek az utóbbi összegek a helypénzekből folytak be, amelyeket a tanács időszakonként újra megállapított. A tanács 1740. május 2-án tartott ülésén úgy határozott, hogy a vásárok alkalmával a helypénzt a terület arányában négy osztályba sorolva szedi be 11 és fél, valamint 85 dénár közötti összegekben.30 Szeged és Csongrád megye hatóságai közt a vásárokon bevezetett illetékösszegek túlontúl megemelt nagysága következtében szinte állandó viták folytak. A vásárokra jövő forgalom szegedi megadóztatása Reizner János szerint is „sokszor indokolatlan és túlságba menő is volt". Székesfehérvárott a vásári bevételeket 1786-tól bérbeadták. Szegeden az 1784. március 29-én kötött „contractus" szerint Kraller János és Kardos György szegedi polgárok a nyilvános licitáció során, mint többet ígérő árendátorok a vásárbírói jövedelmet hat esztendőre szerezték meg. Az 1784. évben, negyedévi befizetések mellett, összesen 1208 Ft 50 dénárt fizettek a városi pénztárba, de a következő 1785. évben már 3251 Ft összeget tettek le. Kovács György szegedi bérlővállalkozó 1798. április 27-én a tanácshoz írt kérvényében a vásárbérletért évi 2105 Ft-os jövedelmet szavatolt előre. Ezt az összeget a tanács 1797 októberében fogadta el, s a fenti bérlővállalkozó írása szerint: „...még is már előre vádoltak és vallottak rám ... a polgárok, a kereskedők, a lakosok már megint a választott község azon vádakat vallatásokat Bécsbe, Budán öszve hordozták...".31 {583}

Tehát a jól jövedelmező bérletekért jelentős versengés folyt, ahogyan ezt a fenti kérvény is elmondja. Voltak vállalkozó bérlők, akik mindig tudtak emelni a bérleti tarifán, és így a kieső jelöltek mindig vádaskodni kezdtek. Érdekes megfigyelni a különböző vásári bevételek összegeinek alakulását, ahogy erről Szegeden 1799. augusztus 10-én kelt „Specificatio"-jában Kovács György bérlő működése beszámol: 1784. május 1-től 1790. április 30-ig a vásárbíróság jövedelmére 14 502 Ft-ot, 1785. január 1-től 1787. december 31-ig helypénz jövedelmére 2403 Ft-ot fizetett be a városnak.32

A választott község tárgyalta 1819-ben Wőber György és Neszkovics Demeter kérelmét a mázsaház és a piaci jövedelem 5915 Ft összegért való kiárendálására, a hozzá tartozó két fasátorral együtt. Ugyanott tárgyalták 1823. október 20-án Wőber György és Neszkovics Demeter mázsaházi bérlők újabb kérelmét is, végül ők ismét megszerezhették a kért bérleteket.33 1835. március 15-én Beró János szószóló elnökletével a választott község ülésén polgármesteri előterjesztést tárgyalt meg, amelyben a polgármester és több kiküldött tanácstársa a mázsaház „transistorral", hely- és füveléspénzszedéssel, a mérési jövedékek (accis), a kántorbormérés, a búza piac, a vásári helypénz és a sátorhely, a „sert-véshús árulgatás", a makkos erdő és a halászat „beneficiumainak újabb három évre árverés útján való kiadásáról" kért véleményt. A választott község az előterjesztést helyben hagyta a halászat kivételével, mert indokolásukban előadják, hogy halat a piacra vinni a szegedi áriimitáció szerint azt eredményezi, hogy Szegedről eltűnik a hal, mivel máshová viszik eladni, tudniillik a kemény feltétel miatt kevés vállalkozó jelenik meg. Együttesen a vásári jövedelmek 1786-ban Szegeden az összes városi bevétel 9%-át tették ki.34

A puszták legeltetéséből származó jövedelmet a tanács vegyesen, más bevételekkel együtt élvezte. Az 1773. évben készült „Idea" elnevezésű kamarai felmérés a legeltetés jövedelmét a nagyobb és kisebb vásári jövedelmekkel egybeszámítva adja meg. A puszták árendálását lényegében Szeged legvagyonosabb polgárai, tisztségviselői osztották fel maguk között, s száz számra tartották „heverő marháikat" a közlegelőn. A tanács a nagyváradi kamarai adminisztrációhoz terjesztette fel 1789. február 22-én Kraller János és Kovács György kérését a város területén kibérelt legeltetési beneficium összegének csökkentésére, az évi taxa 800 Ft volt. A legelők bérbeadásának apró mozzanatára utal a választott község 1836. február 7-i ülésén feljegyzett feljelentés. Beró János szószóló hivatalos kötelességénél fogva vizsgálatot kérve feljelentette azokat, akik a „Körösér mentén fekvő ezer hold legelőnek haszonbérletbe való licitatio-ja alkalmával {584} azon pusztának kiárendálásától az ott megjelenő kedvellőket elszóllították".35 Tehát a bérbeadáskor szokásos licitációkon az előre megbeszélt bérlő részére segítségképpen nyilvánvaló csalással a többieket hátrahúzták a felbérelt emberek. Ilyen módon is kerülhettek a nagyobb jövedelmet hozó bérletek mindig ugyanazon bérlőkhöz.

A tavi nagyobb és a folyami kisebb halászat jövedelméből közvetlenül a város semmit nem élvezett 1733-ban, mert a Vártó halastavát Tápé cenzusösszegében számolták el 170 Ft összegben. Rendszerint úgy adta a város bérletbe, hogy más haszonvételekkel kapcsolta egybe. Vizsgált korszakunk végén 1849-ben a nagyobb és kisebb halászat évi jövedelme 1175 Ft volt. Ekkortájban a halászatot Zsótér János bérelte a várostól olyan feltétellel, hogy a halászó eszközöket és helyeket teljesen felújítja.36

A város a polgárok közé való felvételért új polgár-díjat (taxa concivilitatis; Bürger Pfennig) szedett. A szedhető díjakat 1764-ben országosan rendezték. Székesfehérvárott 1771-ben ez évi 500—600 Ft-ot jelentett. Szegeden jóval kevesebbet jövedelmezett, s 1750-ben 221 Ft 60 dénár, 1771-ben 192 Ft folyt be. 1771-ben jelentős hátralékot jegyeztek fel. Az 1790 utáni korszakban kezdett egyre jobban elterjedni a lakhatási díj, amelyet az újpolgár-díjba számoltak el. Ilyen körülmények között 1791-ben 234 Ft és 1801-ben pedig 351 Ft jövedelmet hozott. Budán a polgárdíj bevételei ugyanekkor alig haladták meg a teljes bevétel egy százalékát, az 1828 utáni időszakban viszont már az egy százalék alá süllyedtek. Szegeden is hasonló jövedelmi arányokra következtetünk.37

A város földesúri jogainak haszonvételeit jelentette a census jövedelme. Részletesebben már korábban írtunk róla, most csupán egy 1786. évi kimutatásból idézzük fel megoszlásának arányait:

Tehát a legtöbb úrbéri census-jövedelmet Kistelek hozta a városnak, s a szőregi uradalom haszonvételei voltak még jelentősebbek.38 Itt a részletes értékelést az a feltételezhető körülmény nehezíti, hogy a befizetéseket több részletben tüntették fel, vagyis nemcsak évi összeget, hanem hátraléktörlesztést is fizettek. Ilyen módon {585} a város 1786. évi a census-jövedelme az egész bevétel 21%-át tette ki. 1847-ben a város 11 145 Ft 3 kr census jövedelme egész bevételének már csak alig négy százaléka volt.39

Az egyházi dézsmát a város is bérelte, s kiadta árveréseken albérlőknek (subarendator), akik ténylegesen természetben behajtották. 1727-ben az esztergomi érsekkel kötött szerződést a város az egyházi tized megváltásáról, évi 800 Ft készpénz fizetését vállalva. Ezt az érsek először felerészben, később egészen a Szent Demeter templom újjáépítésére engedte át.

A megállapodást követően az egyházi tizedeket a város lakóitól a tanács szedte be természetben. Az 1742. december 10-én megtartott tanácsülésen Pa-pora Máté borfelügyelő (vini inspector) beszámolt, hogy az egyházi bortized mennyiségéből 769 akót s a búzatizedből 6 köböllel adott be.40

Az egyházi tizedeket a város 1775 után az udvari kamara által kirendelt biztosok jelenlétében a többet ígérő bérlőnek adta ki. Erről Rózsa András szószóló Szegeden 1790. február 18-án kelt és a nagyváradi kamarai adminisztrációnak címzett kérvényében bőven szól. A szegedi szószóló kéri, hogy a régi gyakorlat (usus) szerint a 800 Ft-ot kelljen kiállítani, és ne licitáció útján árendába adva szedjék be a tizedet: „...ezen dézsma subarendatiojával mindenkor sérelmes károkat szenvedünk, mert a subarendatorok jó időkben és szerencsés esztendőkben a mi véres verítékeinkkel szemlátomást gazdagodnak".41 Tovább folytatva elmondja még az említett szószóló, hogy földjeik a várostól távol, két, sőt három mérföldre is vannak, és a város szérűjére „behordani hét számra kell, a gabonának csak a javát fogadják el, s a többit visszavitetik, hogy a dézsmának subáren-dátorai éppen Szent István király előtt egy-két napokkal szoktak dézsmáláshoz fogni, s a gazdák a nyomtatás idejét itt tölthetik, valamint a subarendatorok az aratás után a dézsmálás előtt a nyomtatást nem engedik, s a szegény népnek ezért venni kell gabonát, ha enni akar".

A bor, a sör és a pálinka, valamint a hús kimérése jogáért szedték a mérési jövedéket (accis). A korábban említett bor-, sör- és húsmérési bérletek nem tartalmazták a mérési, illetve vágatási jog fejében fizetett összegeket. A mérési jövedékeket mindig a forgalom után szedték be. A tanács 1847. április 13-i ülésén foglalkozott az ún. accis-szedési jogokkal, mivel a szegedi nemesek a városba hozott és hordónként eladott bor és pálinka után nem hajlandók fizetni.42 A tanács az accis-szedési jogoknak a nemesekre való kiterjesztéséről a helytartótanácstól kért véleményt. A választott község 1842. december 22-i ülésén tárgyalta Petrovits János polgármester és küldött társainak hivatalos jelentését. Ebben a helybeli mészárszékek, ezer hold puszta, juh- és borjúhús méretési jogának kibé-reltetéséről tárgyaltak. A polgármester és küldött tanácsostársai kevesellték a borjú- és a juhhús vágás kibéreléséért megígért 57 Ft-os árendát, mihez a választott község is csatlakozott. Egressy Péter választott polgár nyilatkozott, hogy a juh és a borjú vágatási jogért évenként 100 Ft-ot is kész fizetni, s ennélfogva a választott község véleménye az, hogy „közhírrététel mellett akármelyik kedvellőnek is azt szabad legyen kiárendálni, s a vágatási jog fejében nem két, hanem négy garasokat fizetni".43

A mérési jövedék (accis) behozatali és mérési díj, valamint máshol fogyasztási dij elnevezésekkel is szokott szerepelni. Lényegében behozatali és fogyasztási illeték fogalmába sorolható, mert a városba kívülről behozott termékek értékesítési illetékét jelentette.

A tanácsülési jegyzőkönyv 1730. évi feljegyzéseiben már találkozhatunk telekeladással. A gyarapodó népességnek a korábban nem lakott területeket ekkor kezdték nagyobb mértékben házhelyekké parcellázva kiosztani. Előbb az Alsóvárosban és a Felsővárosban, majd 1731-ben már Rókus területén is megkezdődtek a házhelyeladások. A mai Mérey utca és a Kossuth Lajos sugárút közötti területrészt 1804-ben osztották szét, és a tanács az itteni telkek árából 6849 Ft bevételt könyvelhetett el. Az 1816-ban korábban be nem épített belvárosi telkek eladási árából 33 399 Ft-ot, a külvárosi házhelyekért pedig 21 524 Ft-ot szedett be. A mai Marx téri telkek első megvásárlói közül 36 vásárló adós maradt, s a tanács intézkedésére háztelkeiket elvesztették, 1837. július 28-án ezeket új, nyilt vános árverésen eladták.44 A tanács a kamarai fa- és sóraktárakból felvásárolt épületanyagokkal és sóval is kereskedett. A fenti haszonbérek mellett többi jövedelembevétele meglehetősen szerény volt. Ezek között még említést érdemelnek a város röszkei és szentmihálytelki kertészségei, amelyek után 1750-ben 1511 Ft 55 dénárt szedett be a város az árendálásokért.45 A zálogba vett Dóc pusztai kerteszség ugyanekkor 10 Ft 32 kr hasznot hozott. A városi boltok, a piaci konyhák díja, a mutatványosok taxája évente pár száz forintos bevételt jelenthettek.

A tanács már az 1730-as években különböző hivatalos iratok kiállításáért is díjat szedett. Ilyen módon a városi pénztárba évente szintén pár száz forint folyt be a bélyegzési díj, a költözési díj, a jegyzői illeték, a hitelezési illeték, a meg nem talált árvák örökségrészei, az állami rabok tartásának visszatérítése, a bérkocsisok {587} díja, a telekkönyvi díj, végül a zsidók türelmi díja és a cigányvajda díja egyenkénti befizetéseiből is.46

Összességében a tanács gazdálkodását a mezőgazdasági termelésből származó haszonbérek kezelése jelentette, ezek mind nagyságrendjükben, mind összegszerűségükben meghatározták a város jövedelmét. A legjelentősebb hat haszonvételnek a város 1786. évi bevételei közötti helyét a következő adatsor mutatja.

3. A VÁROSI HITELEK ES A PÉNZÜGYI MÉRLEG

A tanács a városgazdálkodásban (a pénzügyi mérleg egyensúlyban tartására) az adókon, a haszonbérleteken és a közvetlen jövedelmeken kívül még egy lehetőséget használt fel: a hitelezést. A magyarországi sz. kir. városok — így Szeged — számadásaiban kevés nyomát találjuk a hitelezés bonyolítására vonatkozó ügyleteknek. Debrecenben lelünk példát arra, hogy a város elsősorban az alapítványi és az árvapénztár készletéből főként magánosok számára nyújtott hitelt. Szeged város pénzeit több pénztárban kezelte. Ezek: a városi tár, máskénti elnevezésén a városi házipénztár, a hadipénztár. Az árvapénztárban és végül az alapítványi pénztárban letéteket kezeltek. A tanács a pénztárakban őrzött bevételeket kamatra kiadta hitelfelvevőknek, vagy esetleges mérleghiányait felvett kölcsönökkel igyekezett fedezni. Az így létrejött városi kölcsönügyletek pontos évenkénti összegét adatok hiányában nem lehet részletesen feltárni. Adataink csupán reprezentatív bemutatásra elegendőek.

Az önálló gazdálkodást folytató Szeged város hitelügyletei az írott források szerint 1723-tól tűnnek fel. Debrecenben a hitelek viszont már 1693-tól megjelentek. Székesfehérvárott az árvapénztárból nyújtott hitelezésről 1715-ben értesülhetünk.47 Budán és Pesten szintén az 1700-as évek elején már kisebb összegek kerültek kamatozó kihelyezésre, de e tőkék (activ) összege csak 1800 után haladta {588} meg az évi 200 ezres nagyságrendet. Tehát a hitelfolyósítások lényegében egybeesnek a sz. kir. városi jogállás időszakával, s ez tulajdonképpen valamilyen hitelképesség megszerzését is jelenthette. Noha tudjuk, hogy korábban is bonyolítottak le hitelügyleteket, sőt más mezővárosok is folytattak hasonló tevékenységet. Ennek ellenére állítjuk, hogy a sz. kir. városi jogállással váltak a hitelügyletek gyakorivá, s lettek a városgazdálkodás nélkülözhetetlen eszközévé.

Szeged város pénzügyi mérlege és tartozásai így alakultak 1721—1750 között:

Ez a harmincéves időszak a városgazdálkodás bizonyítványa is, évenkénti adatai szerint már 1723/24-ben vettek fel a város vezetői hiteleket. A hitelek (hit.) a pénzügyi mérleghiányok (m. h.) valamint a hadiadó tartozások (h. a.) összegei jól egybevágnak, és megmutatják a tanács hitelpolitikáját is. Ahogyan nőttek a városi bevételek, úgy emelkedtek meg a felvett hitelösszegek is. A mérleghiányos éveket mindig a felvett hitelösszegek növekedése követte, tehát azokat a mérleghiány eltüntetésére vették fel. Amíg 1724-ben a város bevételének a felvett hitelek csak 13,45 %-át jelentették, ezek 1750-ben már a bevétel 43,46%-át tették ki. Tehát az 1750. évi bevétel közel fele felvett hitelből származott. Ez a pénzügyi jelenség a további évtizedekben is folytatódott, sőt 1781 után az eladósodás még fel is gyorsult.

A táblázat adatai szerint az 1848-ban meglevő 626 645 Ft 79 kr összes hiteltartozás, az évi bevétel 265,9%-át tette ki. Pest város hiteladóssága 1847 körül meghaladta a fél millió forintot, s ez az összeg a város évi bevételeinek 77,5 %-át jelentette.48 Debrecenben 1842/43-ban már 657 738 Ft-ot tett ki a hiteladósság, ez az évi bevételhez képest 365,4%-ot ért el. A városi bevételhez mérten ötszörösre is felduzzadt hiteltartozás egyre mélyebbre süllyesztette Debrecen pénzgazdálkodását.49 Szeged pénzügyi helyzete e példáknál alig mutatkozik kedvezőbbnek, mivel az összes tartozás 2,6-szeresen múlta felül az 1848. évi bevételeket.

A táblázat adatai között 1781-ben szerepel 14 000 Ft kamatjövedelem is. Ez az egyetlen adat mutatja meg, hogy a város nemcsak felvett kölcsönöket, hanem adott is. így következtethetünk arra, hogy Debrecenhez és más városokhoz hasonlóan Szeged város is foglalkozott felvett és kihelyezett kölcsönügyletekkel. A rendelkezésünkre álló 1781. évi kamatjövedelmi adat ekkor mintegy 240 ezer Ft kihelyezett kölcsönt enged sejtetni, mivel az országos törvények már 1647-ben a kamat felső határát 6%-ban állapították meg.50 A Szeged város által kihelyezett kölcsönök pontos adatairól a továbbiakban részletes összegeket nem sikerült feltárni, mivel a város a kamarai előírást nem tartotta be, és bevételeit nem részletezte kellőképpen rovatonként, ahogy azt előírták, hanem rendszeresen hol egyikhez, hol másikhoz csapta hozzá a kamatjövedelmét, s így a kamara a város tényleges hitelügyeibe nem láthatott bele. Az évi pénzügyi mérleg kiállításának szabálytalanságait Szegeden az 1796 márciusában vizsgálatot folytató Szent-Gály János királyi biztos és öttagú királyi biztosi deputáció is részletesen {590} kimutatta.51 A Müller Rókus első kamarás által felterjesztett 1790—1795 közötti pénzügyi elszámolásokat, s különösen az 1791. évi pénzügyi mérleget, 440 pontban kifogásolták meg, egyenként részletezve a szabálytalanságok mibenlétét. Az 1791. évi pénzügyi mérleg vizsgálata mintegy 2225 Ft 14 kr összeget szabálytalan kifizetésűnek nyilvánított, és kötelezte a tanácsot, hogy a városi pénztárba fizesse vissza.52

Szeged város pénztárában 1789. szeptember 21-én tartott kamarai vizsgálat szerint az évi pénzügyi mérleg helyzete a pénztárban a következő volt: mintegy 17 nyugtával 35 781 Ft 32 kr igazolt összeg és 228 Ft 51 kr készpénz, tehát összesen 36 010 Ft 24 kr. A 17 nyugta közül 14 a város által kihelyezett hitelösszegekről készült.53 Később Szeged város pénztárát 1834 decemberében kirabolták, s az akkor felvett kimutatás a következőkről tudósít. Az az évi bevétel és kiadás összegének megállapítása után a jegyzőkönyv szerint a kézipénztárban arany és ezüst érmében, bankjegyekben és váltókban összesen 66 696 Ft 34 kr összegnek kellett volna lenni, de csak 64 522 Ft 33 kr-t találtak, tehát 2174 Ft 1 kr hiányt állapíthattak meg. A városi pénztár akkor a kamarási hivatalban egy vaslemezajtó mögött volt elhelyezve, s a betörők falbontással jutottak hozzá.54

A tanács gazdaságpolitikájához elválaszthatatlanul hozzátartozott az a pénzkezelési elv, hogy minél kevesebb készpénzt tartsanak a városi pénztárakban, s lehetőleg minél nagyobb összeget adjanak kölcsönbe. Ezek nyugtáit városi pénztárakban tartották. A város adósai a következők voltak 1789-ben:

{591} Az 1789. évi adataink szerint már a város egész kihelyezett hitelösszegének mintegy 86%-át a kamara vette fel. A tanács a kir. kamarán kívül a kamarai tanácsosoknak is nyújtott hiteleket. A kamara Szeged várostól 1763-ban, 1774-ben, 1779-ben és 1781-ben vett fel tízezres hitelösszegeket, rendszerint 6%-os kamatra. 1789-ben a kamarának nyújtott hitelek összege 208 329 Ft körül járt.55 Ez a hitelügylet magában is Szeged városa és a kir. kamara közötti szoros kapcsolatokra utal, s megmagyarázza a tanács bizonyos értelmű felülről való fedezését. Ezért tudta a tanács a vármegyével szemben is hosszú ideig érvényesíteni saját területén illetékes ártarifa-politikáját. Mint arról már szóltunk, a szegedi piacon magas áron lehetett eladni, s így a helyi vásárlásokat kiszorították, mert a szegedi magasabb értékesítési áron csak a bécsi kereskedőknek volt nyereséges venni. Ugyanakkor a környékről behozták Szegedre az állatokat eladni, mert itt kapták a legmagasabb árat értük. Ez az ártarifa-politika volt a város és a vármegye közötti vitás kérdések között a legfontosabb, mert csupán egy szűk szegedi csoport érdekét szolgálta.

A tanács és a kamara jó kapcsolataira utalnak még azok az intézkedések is, amelyekkel a város adótartozásait időnként a kamara jóváírta, vagyis engedélyezte, hogy ne kelljen azokat készpénzben megfizetni. Ezeket az összegeket azután inskripcionálták, és a kamara által a várostól felvett kölcsönösszegekből levonták.56 Ilyen módon csökkentette le a kamara a várostól felvett hitelösszegeit. 1801-ben Szeged csupán 22 657 Ft 44 kr kihelyezett kölcsöntőkével rendelkezett, amíg az általa felvett kölcsönök összege a 375 100 Ft-ot érte el. Ez a folyamat tovább folytatódott, és 1848-ban Szeged város már 38 836 Ft 52 kr kihelyezett kölcsöntőkéjével szemben 626 645 Ft-os nagyságú felvett hitelt állapíthatunk meg.

A pénzviszonyok pontosabb megértéséhez szükséges tudnunk, hogy korszakunkban az ezüstvaluta forint volt forgalomban. Ez 1753-ban egy márka súlyú, azaz 233,9 gramm színezüstből 20 Ft-nyi ezüstérmének kiverését jelentette. Ez utóbbi az egyezményes (konvenciós) Ft nevet kapta. Az első papírpénzjegyeket 1762-ben adták ki Bécsben, kiscímletű 6%-kal kamatozó kincstári pénzjegyekben, s ezeket kamatozó pénzként ismerték. 1766-ig maradtak forgalomban, ezekből Szeged városa 65 ezer Ft értékben adott a kamarának kölcsönt. Ugyancsak 1762-ben került forgalomba nem kamatozó papírpénz is. A 22 évig tartó francia háborúk következtében nagyon felgyarapodott papírpénz értékét az 1811. február 20-i császári pátens egyötödére szállította le, az államadósság (kamarai adósság) kamatát pedig felére csökkentette. Az 1811. évi pénzleértékelés (devalvatio) nyomán került sor az ún. valorizációs rendelkezés kiadására. Ez az adósságok átszámítására megalkotta az ún. „bécsi skálát", amely a magánosok közötti hiteltartozások {592} rendezésénél előírta, hogy a tartozás keletkezésének időpontját kell figyelembe venni a pénzérték csökkenésének megállapításánál. Ezután a hitelügyleteknél mindig meghatározták a bécsi ezüstárfolyam (agio) értékéhez való arányt, ilyen módon kettős árfolyam alakult ki: a forgalmi papír Ft és az ezüst konvenciós Ft értéke. Bécsben 1816-ban újabb devalvációt hajtottak végre. Ekkor minden öt papír Ft értékét 2 Ft-ra szállították le. A leértékelés kulcsa tehát 2,5 volt. Az 1816. évi második devalvációval egy időben alakult meg az első osztrák jegybank, amely kiadta a papírpénzjegyeket továbbra is. A papírpénz értéke fokozatosan csökkent, így 1848-ban már 100 Ft-os papírpénzjegy csak 40 konvenciós ezüst Ft-ot ért. Tehát a kettős árfolyam az állam eladósodásának egyik lappangó tünete maradt.

A fenti pénzügyi változások ismeretében mondhatjuk, hogy Szeged 1848. évi hatszáz ezres adósságtömege konvenciós ezüst Ft értékben került megállapításra. Az 1848. évi adósságtömeg keletkezéséhez nyújt adalékot a bécsi Hofkammer Archiv Camarale Ungarn 76 fondjában őrzött 1774. évi kimutatás, amely szerint ekkor Szeged 35 ezer Ft-os hadiadótartozással, illetve hadiadóval volt adós. A hadiadó-hátralék törlesztésére a város kölcsönöket vett fel. A kölcsönöket a szegedi piaristáktól, a szegedi minoritáktól és városi polgároktól a főbíró vette fel.57 Ez az adalék is megvilágítja a város kapkodó pénzügyi gazdálkodását, de ez a jelenség korszakunkban általánosnak mondható. A város kölcsönfelvételeit a kamatfizetések is megnehezítették, mivel a kamatot nem tőkésítették, ezért az évenkénti kamatösszeg gyorsabban növelte a tartozásokat. A kamatfizetést sokszor újabb kölcsönök felvételével egyenlítette ki a tanács. Ezért a város kölcsönfelvételeit is szükséges megvizsgálni. A városnak kölcsönöket nyújtó hitelezőkről teljes képet adatok hiányában nem rajzolhatunk fel, de azok jellegét és mértékét kimutatásban be tudjuk mutatni.

A táblázat 1719 és 1829 közötti 110 éves időszakban Szeged város kölcsönfelvételeinek hitelezőit és hitelösszegeit mutatja be évenkénti bontásban. Az így bemutatott kép nem teljes, de mindenesetre megmutatja, hogy a leggyakoribb hitelezők Szegedről kerültek ki, a város polgárai, egyházi intézményei és a helyőrség katonatisztjei hiteleztek a tanácsnak. A vidéki hitelezők úgyszintén az egyháziintézmények, a kamarai tanácsos és a földesurak közül kerültek ki. Szeged hitelkörzete érdekes módon az ország északi megyéi irányába húzható meg, talán ebbe belejátszott az a helyzet, hogy a Szegedre bevándorló polgárok többsége ezekből a megyékből származott. (13. grafikai melléklet.) így valamilyen módon a kölcsönfelvételeket személyes ismeretségi körökhöz is köthetjük.

Szeged kölcsönügyleteinek indokait ma még megnyugtató módon nem tudjuk részleteiben felfedni. Akik a városnak hiteleztek, a tőkekihelyezéseiket biztosítva {593}

láthatták a városnál. A bécsi udvar országos gazdaságpolitikája miatt a felhalmozódott kisebb-nagyobb tőkéik kamatozása az inflációs időszakban, ha ezüstpénzről volt szó, értékmegőrzést jelentett, mivel tőkebefektetésre nem volt más mód. A város által kihelyezett kölcsönök esetében más a helyzet, mivel azok túlnyomó részét a kir. kamarának adta. A tanács hitelügyleteinél a háttérben inkább valamiféle különleges várospolitikai érdekeket sejthetünk, nem zárva ki a személyes kapcsolatok és más szubjektív tényezők lehetőségeit sem, de ezek még további kutatásokat igényelnek. {594}

13. grafikai melléklet. Szeged hitelkörzete a XIX. század elején

{595} Fontos megvizsgálnunk a város által felvett hitelek felhasználását is. Első adatunk 1719-ből maradt fenn, ekkor a tanács a város szabad királyi kiváltság (szabadalom) -levelének megszerzésére vett fel 600 Ft kölcsönt szegedi határőrtisztektől.58 Tehát az első kölcsönt az 1719. évi szabadalomlevélre fordította a tanács. Az 1774-ből idézett adalék szerint akkor a hadiadó-hátralék törlesztésére vett fel kölcsönt, s a hiteltőke után járó kamatok évenkénti törlesztését is vállalva, a megszerzett hitelt államadósság-törlesztésre fordította. Szeged város talán egyik legnagyobb pénzügyi ügylete a szőregi uradalom 1781. évi bérletbe vétele volt. A 25 éves bérleti szerződés lejárta után ismételten megállapodásokat kötött megtartására. Korábban már az 1730-as évektől a tanács az algyő—mindszenti uradalomtól különböző pusztákat bérelt állattenyésztés céljára. Ezeket a zálogos pusztákat a tanács hasznosította, és külön érdekességük az volt, hogy csak bizonyos polgárok használták. Az egyéni érdekeket itt hangsúlyozni kell, mivel az állateladások jelentették az egyik legjövedelmezőbb pénzforrást. A pusztabérletre tehát az 1730-as évektől fordított a tanács hiteleket, úgyszintén 1781-ben és később is a szőregi uradalom, majd Újszeged megszerzésénél a kamarának felvett kölcsönből fizetett, vagy adott kölcsöneit számította be.59 A város által felvett hitelek legbonyolultabb felhasználásának az új építkezések bizonyultak. A tanács 1777-ben a városi sörház építésére Sáry Ferenc polgártól 300 Ft-os hitelt vett fel. Szeged templomépítkezéseire szintén hitelek felvételéből tellett, s a kisteleki, valamint az újszegedi templomok építkezéseire ugyanígy kerített a tanács költségfedezetet. Az 1730-as évek elején felvett összegek nagysága és ezekkel szemben az 1733. évi kamarai felmérés, az ún. „Idea" szerint a Szent Demeter templom építkezéseire a tanács 1731-ben 74 Ft 72 dn, 1732-ben 66 Ft 24 dn, 1733-ban 51 Ft 94 dn, ugyanakkor a Szent György templom építésére 1731-ben 42 Ft 44 dn-1732-ben 40 Ft 21 dn, 1733-ban 31 Ft 90 dn összegeket fordított.60 Az összegek egybevetése meglepő következtetéssel jár, mivel nagyságuk nem áll arányban a felhasznált költségekkel. A város pénzügyi viszonyai tehát további kutatást igényelnek. Szeged maradandó, városképi jellegét meghatározó építkezésekbe csak a jozefinista korban kezdett. Az urbanizációnak a legrégibb alapjait ekkor rakta le a város. A főiskolaként (lyceum) is használatos piarista rendház és középiskola felépítése, a városháza és a kórház létesítése a palánki belváros városiasítását szolgálták. Szeged első iható kútjai és a Tiszán átívelő ún. „százlábú híd" létesítésére pedig egyenesen II. József adott ottjártakor parancsot. A nagyszabású városi építkezések, a belvárosi szoros beépítések és a középületek építése Szegeden az 1780-as években indultak meg. A belváros öt utcáját 1828 után világították ki, s a {596} tényleges útkövezést is csupán az 1840-es években, mindössze négy-öt belvárosi utcában valósították meg.61

Mindent egybevetve tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Szeged városgazdálkodásának hagyományos eszközeivel nem volt képes biztosítani kiadásainak pénzügyi fedezetét, mint ahogy ezt számos más város sem tudta. Új gazdasági erőforrásokat pedig a tanács nem tudott megnyitni, mert jövedelmének jelentős részét továbbra is a mezőgazdasági termelésből származó tételek jelentették. Ezek pedig a termelési mód és eszközök révén önmagukat korlátozták. Egyetlen módon tudott rövid fedezetet szerezni a tanács, a hitelügyeleteivel. Ez az uzsoratőke pedig elősegítette a független, de nem mozgósítható pénzvagyonok kialakulását. A városi tanácstagok egyéni részesedésük révén a céhes ipart és a majorsági gazdaságokat, az államkölcsön útján a feudális államot, az egyházi intézmények támogatásával pedig a feudalizmus ideológiáját erősítették. A tanács a hitelügyletekkel a polgári előjogokat táplálta, s így saját gazdasági erejéből Szeged városiasítására csak elenyészően keveset tudott fordítani, azt elsősorban hitelek és adományok szolgálták.

1. Kállay István 1973. 52—55.: a székesfehérvári adókulcs megállapításáról.
2. CsmL. IV—A—1003. Ő. i. 1: Conscriptio Facultatum in Palanka pro Anni 1724., 1750—1778.
3. OL. N—50. Nr. 1. Diaeta Anni 1708—1715. és még OL. P—200, Fasc. 7. Nr. 18., Nr. 29.és Nr. 34.
4. CsmL. Szeged v. tü. jkv. II. Nr. 102. 1743. július 19.
5. OL. A—69, Tom. 8.pag. 67—69., és még CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. Nr. 272. 1734. október 8.
6. Reizner János 1900. III. 98—99.
7. OL. P—200, Fasc. 6. Nr. 6, 9.10 és még OL. A—28, Nr. 120.1753. december 22., valamint OL. C—117, VIII. Nr. 206. 1784. november 2. Ezenkívül OL. C—33.
8. Reizner János 1899.1. 370., 385.
9. OL. N—24. Nr. 1507. 1810. június 26. és még OL. E—14. Tom. 3. Nr. 748—749.
10. Uo. Tom. 3. Nr. 796—799. és OL. N—64, 3. cs. 1827. augusztus 8.
11. Kállay István 1973. 66. és OL. E—6.
12. Reizner János 1900. III. 97. és RÁcz István 1981. 255—256.
13. OL. E—14. Tom. 3, 191—192. és CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. 1734. május 17.
14. Reizner János 1900. III. 124—125 és még Komoróczy György 1965. 228.: Debrecen ben a haszonvételeket házikezelésben vagy bérletkezelésben hasznosították.
15. OL. E—14. Tom. 3. 186—187.
16. OL. E—310, 123. cs. Nr. 1382. 1789. április 3.
17. Reizner János 1900. III. 122.
18. OL. E—14. Tom. 3. 182—183.
19. Reizner János 1900. III. 462.
20. OL. E—14. Tom. 3. 182—184.
21. Kállay István 1974. 52, és még OL. E—310, 120. cs. Nr. 708.
22. OL. E—14. Tom. 3, 197. és Reizner János 1900. III. 125—126., valamint Komoróczy György. 1965. 217.: a mészégetési jogot is említi.
23. OL. E—75. 222. cs. 42. fons 1803. február 10. és 1803. február 5. és 1802. december 30.
24. CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. A—IV—1003/f. Instructiones 1813. augusztus 6., valamint Kiss Ferenc 1927. 187.: az alsóvárosi téglavető 1828-ig 22 kat. holdas területet tett ki.
25. OL. E—14. Tom. 3. 196., és még CsmL. Szeged v. tü. jkv. I. 1740. május 20., valamint Iványi István 1886. I. 286.: Szabadkán a tanács által kiállított útlevéllel utazók csak a vám (telonium et tributum) alól mentesültek, de a harmincadot fizették.
26. CsmL. Szeged v. titk. lt. Nr. 149., s még Reizner János 1899. I. 380.
27. OL. E—14. Tom. 3. 198., és még OL. E—310. 123. cs. Nr. 406. 1789. március 4.
28. OL. E—75. fons. 42. 293. cs. Nr. 2134.
29. Kállay István 1972. és még RÁcz István 198. 256—257.
30. OL. E—14. Tom. 3. 187. és Reizner János 1900. III. 502.
31. Uő. 1900. III. 502., és még Kállay István 1973. 72., valamint OL. E—75. 231. cs.fons 18. 1784. március 29. és 1798. április 27.
32. Uö. 1799. augusztus 10.
33. CsmL. Szeged v. Vál. Köz. jkv. 1819. október 20.
34. OL. E—310. 123. cs.
35. OL. E—14. Tom. 3. 186., és még Rákos István 1978. 71. és OL. E—310. 123. cs. Nr.247. 1789. február 12. és CsmL. Szeged v. Vál. Köz. jkv. I. 41. 1836. Böjtmás hava 7., valamintBalogh István 1981. 120—124.
36. OL. E—14. Tom. 3. 192. és még uo. E—75. 42. fons. 293. cs. Nr. 2134. 1842. február 26.
37. Kállay István 1973. 48. és Nagy Lajos 1975. III. 482.
38. OL. E—310. 123. cs. Nr. 1805. 1789. július 31.
39. Reizner János 1900. III. 282.
40. CsmL. Szeged v. tü. fkv. 1742. december 10.
41. Reizner János 1900. III. 428—489,; OL. E—310. Grosswardeiner Cam. Adm. 123. cs. No. 544. (Szeged, 1790. február 18.)
42. CsmL. Szeged v. tü. jkv. III. 1847. április 13.
43. CsmL. Szeged v. Vál. Köz. jkv. 1842. Tél hó 22.
44. Reizner János 1900. NI. 129—130.
45. Uo. 1900. III. 127.
46. OL. E—14. Tom. 3. 204.
47. Reizner János 1900. III. 115. és RÁcz István 1981.; Nagy Lajos 1975. III. 481. Ezenkívül OL. E—14. Tom. 3. 197.
48. Reizner János 1900. III. 118.; Nagy Lajos 1975. III. 481.; OL. E 14. Tom. 3. 197.
49. RÁcz István 1979. 175., és uő. 1981. 265—266: Debrecenben 1749-ben már a hiteltöbblete a bevételhez képest 77,6 % volt.
50. Reizner János 1900. III. 116—117.
51. OL. E—75. 148. cs. fons 22. ad. Nr. 19 995. 1798.
52. Uo. 148. cs. fons 22.1796. március 2.
53. Uo. 148. cs. fons 22.1796. április 4.
54. OL. E—75. 277. cs. fons 42. 1834. december 27.
55. OL. E—310. 123. cs. Nr. 2198. 1789. szeptember 21.
56. Reizner János 1900. III. 117., és még OL. E—6, 23. és 26.
57. Marczali Henrik é.n. XI. 771. és Kállay István 1972. 99.
    
58. OL. E—14. Tom. 3. 194. és Reizner János 1900. III. 115—117.
59. Reizner János 1899. II. 31—37.; és uő. 1900. III. 117—118., 431., valamint Marczali Henrik é.n. X. 74: 1783-ban a kereskedelmi kivitel országos első helyén a szarvasmarha állott^ még Vincze Sándor 1942. 24: az állattenyésztés jelentőségéről.
60. OL. E—14. Tom. 3. 194., és még Czímer Károly 1927. 17.: a városi kiadások között említi 1792—1815 között a 23 éves francia háborúk alatti katonai szolgáltatásokat, melyek a várost a haladásban akadályozták.
61. Reizner János 1900. III. 217—218. és még OL. C—49. 1846. évi 47 fons 1. tétel Nr. 746: 1846 januárjában az utcai kövezés folytatására kiadandó költség fejében a tanács 30 e-zer Ft kölcsön felvételének engedélyezését kéri.