|
|
A várbeli templom Marsigli és De Beaulaincourt felvételei szerint romos állapotban volt, de még újjá lehetett volna építeni. A városparancsnokság azonban csak az északi kapu előtt talált kisebb török mecsetet alakította át helyőrségi kápolnává. A tetőzet nélküli Szent Demeter templom falai, gótikus tornya ekkor még épnek mutatkoztak. A Barátin Lukács által a XVI. század elején hozzá épített Boldogasszony kápolna használható volt. A Szent György templom romos, de használható volt. A Szent Miklós templom ekkor már csak az egyházi hatóságok, s nemkülönben a városi tanács emlékezetében élt. A Palánkban még a török időkben megtelepedett dalmát és rác népeknek is volt templomuk.
Egyedül az alsóvárosi templom volt majdnem ép állapotban. A templomon és a kolostoron 1624—1643 között nagyobb szabású renoválásokat végeztek. Jacopo Boncarpi, a hódoltsági területek apostoli helytartója 1643-ban szentelte fel újra a templomot.1 Erre az időre esik a legendák szerint a templom régi, 1552-ben a Csöpörke tóban elrejtett főoltárképének egy török lovas által való „csodálatos" megtalálása. A török katona a ferences gvárdiánnak ezekkel a szavakkal adta át a képet: „íme a keresztények Annya és Asszonya, mellyet a vízben találtam, vegyétek azt magatokhoz vissza".2 Az a festmény azonban, amely jelenleg is a főoltáron van elhelyezve, nem azonos a középkori oltárképpel, amely a Havas Boldogasszonyt ábrázolta. Ezen az oltárképen viszont a napsugaras mandorlába foglalt Madonna, azaz a „Napbaöltözött Asszony" jelenik meg. Balján a kisded Jézust, jobb kezében jogart tart. A kép négy sarkában egy-egy angyalfej látható. A Madonna alakja, ruházata és arckifejezése a kései manierista reneszánsz és a korai barokk festészet stílusjegyeit viseli. A kép minden bizonnyal a XVII. század első felében készült, északolasz, talán velencei vagy pedig olasz hatás alatt {600} dolgozó osztrák festőtől származik. Valószínű tehát, hogy a kép Jacopo Boncarpi közreműködésével került a templomba.
Az oltárkép, amelyhez számos csodás eseményt fűznek a legendák, a szegedi nép Segítő Boldogasszonya — Auxiliatrix Szegediensis — lett. Már a XVII. században és a XVIII. század elején több — olajkép és rézmetszet — másolat készült róla.3 És igen korán, barokk stílusban megfaragott szobormásolatát is felállították a templom előtt. A kegyszobor 1708-ban már megvolt. Kőkorlátját 1737-ben készítették. A kőkorláttal teljesen egyező stílusban készült oszlop és a talpazatán álló szentek alakjai, ugyanerre az időre vallanak. Oltványi István nagyprépost adományából 1857-ben megrestaurálták.4 A második világháború alatt sérüléseket szenvedett, s a következő években megsemmisült.5 (55. fénykép.)
A kolostor egy részét már 1690-ben újjáépítették, s hozzá 1701-ben egyszerű, új ülőpadokat készítettek a szerzetes testvérek, de a komolyabb helyreállításhoz csak 1713-ban fogtak hozzá. Ebből az évből maradt ránk a templom és kolostor akkori állapotáról készült műszaki felvétel, amelynek pontossága arra enged következtetni, hogy az De La Croix Paitis műve.6
A szentély kisebb sérüléseit már 1713-ban kijavították. A templom és a kolostor tetőzetének a műszaki felvételen látható kis tornyocskái valószínűleg a felszabadulás után, de 1713 előtt épültek. A kolostor helyreállítását, faszerkezetű részeinek kicserélését 1718-ban kezdték, s 1751-ben fejezték be. A toronynak a középkorban csak az alsó, a sekrestyét magába foglaló traktusa épült meg. Magasítása 1729-től 1783-ig tartott, sisakjának a megépítésére majd csak 1827-ben került sor.7
A templom külsején, az 1737-ben állított új főkaputól eltekintve, semmit sem változtattak. Belsejét azonban teljesen újonnan, barokk oltárokkal, szószékkel és szobrokkal díszítették. A főoltárt a dalmát származású gazdag polgár, Sarecz {601} György költségén 1713-ban állították fel, s ekkor helyezték el benne a Segítő Boldogasszony kegyképét. (25. fénykép.) Az oltárszobrokat jóval későbben, a hatvanas években Gráf Antal ferences fráter faragta. Ugyanő tervezte s faragta fából 1714—1722 között a szószéket. (26. fénykép.) Az alsó részének a fülkéiben álló Krisztus és evangélista szobrokat azonban 1781-ben állították Gráf Antal művei helyére. Antal fráter alkotása a sekrestyeszekrény is, amelynek ajtóira 1760— 1763-ban Hogger János szegedi képíró és a győri származású Falusy Zsigmond festményeit illesztették.
A húszas évek legvégén faragták a korábban egri várparancsnoknak, az 1686-ban Szeged előostromában megsebesült és itten elhunyt Seriere tábornoknak, valamint Piliers tábornoknak, a szegedi vár 1725-től 1728-ban bekövetkezett haláláig volt parancsnokának a síremlékeit. A barokk kőfaragó művészet legjobb szintjén álló főkaput, a templom belsejében levő kőkeretes ajtókat 1737-ben állították fel. A kapukat minden bizonnyal budai kőfaragók készítették, a síremlékek viszont egri kapcsolatokra emlékeztetnek. A szegedi kőfaragó mesterségnek egyik kiemelkedően szép emléke a már jóval későbbi időből származó, 1837-es bevésett évszámos kolostorkapu, amely arról is tanúskodik, hogy a barokk formák az érett klasszicizmus korában is szívósan tovább éltek. A kapu ívmezejében elhelyezett kovácsolt vasrács a barokk formavilágnak ugyancsak hosszú időkön való továbbélését szemlélteti. (29. fénykép.)
A felújítás első szakaszában készült oltárok eredeti formájukban nem maradtak meg. A Szent Ferenc, a Szent Antal és az Annunciata oltárokat a század második felében részben át is építették, s új oltárképekkel és szobrokkal szerelték fel. Az 1738—1740-ben a pestis járvány elhárítása reményében emelték a Szent Vendel oltárt, amit azonban 1777-ben átalakítottak és a bécsi Anton Gruber új oltárképével látták el. Hasonló sors várt az 1739-ben állított Fájdalmas Szűzanya, valamint a negyvenes évek során létesített Szent Anna és Szent József oltárokra is. A templom berendezésének eme korszakából azonban mégis eredeti állapotában maradt fenn a Fekete Mária kép, amely a cze.stochowai kegyképnek Mor-vay András szegedi festő kezétől 1740-ből származó, a mintaképnél valamivel oldottabb festőiséget sugárzó másolata, s amely a Segítő Boldogasszony főoltár képe mellett az alsóvárosi nép másik közkedvelt kegytárgya lett. Ikonográfiái szempontból is figyelemre méltó a Joseph Prechtl kamarai felügyelő megrendelésére Hogger János által szintén az első korszakban festett Purgatóriumban Szenvedő Lelkek oltára.
Új oltár, nevezetesen a Szent Kereszt oltár 1775-ben keletkezett, de a közeli években a többi, régebbi oltárokat is, mint a Szent József és a Szent Anna, továbbá a Szent Ferenc és a Szent Antal, a Szent Vendel és a Fájdalmas Szűz oltárokat is új oltárképekkel és szobrokkal díszítették. A festmények csaknem kivétel nélkül az osztrák barokk festészet nagy mesterének, Maulbertschnek a környezetéhez {602} tartozó Joseph Hauzinger alkotásai, a szobrok pedig az ugyancsak kiváló mesternek tartott Joseph Aizenhut művei.8
A barokk berendezéssel a templom gótikus szerkezetét nem bontották meg. Egyedül a kóruskarzat változtatta meg a belső térnek a bejáratot követő részét. Az 1742-ben épített, majd 1776-ban megújított kóruson 1903-ban helyezték el az Angster és fia által épített orgonát. Az első orgonát azonban már 1711-ben felállították Diánovics János dalmát származású városi tanácsnok költségén. A második nagyobb, Staudinger János budai és zólyomi orgonakészítővel csináltatott orgona költségére az ún. Mátyás kazuláról is fejtettek le 13,75 lat gyöngyöt.9
A Ferences Kincstár10 XVIII. századi emlékei között külön csoportot alkotnak Gráf Antal művei egy 1756-ban faragott tölgyfaajtó, egy három darabból álló húsvéti gyertyatartó-készlet. A magyar barokk faszobrászat legszebb emlékei közé számíthatjuk a kincstár festett és aranyozott Madonnát a gyermekkel ábrázoló faszobrát. A mozgalmas, játszi könnyedségű mű is a Sajóládi Madonna pálos faszobrász fráter — 1730-as évek elején készült — alkotásának tűnik.11 (27. fénykép.)
Az 1700 körül készült ezüst ampolnatartó tál, s a szintén a XVIII. század elejéről származó aranyozott ezüst úrmutató az augsburgi IL jelű ötvösmester alkotásai. A magyar ötvösművészet egyik legnagyobb barokk korszakbeli mesterének, Szilassy Jánosnak a kelyhe (1764) zománcképekkel ékes, aranyozott ezüstből készült alkotás. A miseruhák gazdag sorából kiemelkedően pompázatos díszítésű mű egy aranyozott moire selyem kazula, valamint az aranyhímzésű plu-viále. (28. fénykép.) Mind a kettő Mária Terézia korabeli osztrák textilművészeti remeklés. A magyar készítésű szövött munkák közül különös figyelemmel csodálhatjuk az úrihimzésű középsávval ellátott francia brokát kazulát (1753), s főképpen az ún. Mátyás kazula arany brokatjára 1773-ben rávarrott hímzett keresztet, amelynek alsó végén felírással együtt megjelenik az Auxiliatrix Szege-diensis.
A kincstárhoz hasonlóan rendkívül becses gyűjtemény a könyvtár is, amelyben ritka kódexeket, ősnyomtatványokat, XVI—XVIII. századi könyvritkaságokat őriztek.12 {603}
A templom belső berendezése, a kincstár, valamint a könyvtár kincsei, arról is tanúskodnak, hogy az alsóvárosi templom és kolostor a hódoltság alatt és az újjáépítés évszázadában Szegednek egyik legfontosabb művelődési és művészi központja volt.
A Szent-Demeter templomnak éppen négy évtizedig kellett várakoznia arra, hogy felújítását megkezdjék. A jezsuiták ugyan 1692-től 1712-ig a Demeter templomban működtek, de szertartásaikat csak a Barátin Lukács-féle Boldogasszony kápolnában, valamint a Szent György templomban végezhették. A templom és a hozzá tartozó épületek felújításához a tanács eleinte nem rendelkezett kellő anyagi keretekkel. 1725-ben megkezdődött és 1751-ig folytatódott a középkori maradványok nagy részének elbontását is eredményező, valójában teljesen új templomnak a felépítése.
A fogadalmi templom építésekor a Demeter templomot lebontották, művészi belső berendezését valósággal szétrombolták. Alig néhány bontás előtti fénykép, egy-két korábbi műszaki felvétel, Reizner János kutatásai, valamint Cs. Sebestyén Károlynak a bontás alatti megfigyelései állnak csupán rendelkezésre ahhoz, hogy a templom barokk építészet- és művészettörténeti helyzetéről valamelyes képet kialakíthassunk.
Homlokzatáról megbízható képet nyújt már Illyés Ágoston 1827—1828 körüli rajza. Alaprajzáról és hosszmetszetéről a legrészletesebben Jákob Gebhardt építőmester 1811-ben készült műszaki tervrajzáról tájékozódhatunk. A homlokzat építészeti részleteit a Stahl József építőmester által 1906-ban készített rajz mutatja be. A fennmaradt fényképek általában távlatiak, s többnyire már a leromlott állapotát mutatják.13
A középkori templom későgótikus csarnok hajóját lebontották, s a több korszakban épült hosszú szentélyből alakították ki az új hajót. Ennek a falait mintegy két méterrel magasabbra emelték, de meghagyták a külső, gótikus támpillé-reket. A középkori ablakok helyére azonban újakat állítottak. A hajóban a külső támpilléreknek megfelelő helyeken pillérkötegeket építettek, s így oltárfülkéket alakítottak ki. Új, 15 méter hosszú félköríves szentélyt építettek. Ennek mind a két oldalán egy-egy sekrestyét emeltek, egyiket a plébánia, másikat a piarista rendház részére.
A gótikus torony két traktusa fölé még egy barokk emeletet építettek, s ezt sisakkal fedték. A torony alsó traktusával szemben, ezzel azonos alakú és méretű helyiséget építettek. Fölöttük épült az ugyancsak új orgonakarzat. {604}
A középkori hajó lebontása szükségessé tette, hogy teljesen új homlokzatot építsenek. A homlokfalon, az ajtózáródás magasságában, valamint felső részén párkányok húzódnak. A felső párkányig emelkedő, széles, lizénaszerű félpillérek osztják három függőleges mezőre. A középső mezőben nyílik a főkapu, fölötte keskeny, magas ablak világítja meg a kóruskarzatot. Az oldalmezőkben egy-egy kisebb ajtónyílás látható, s ezek felett, egy-egy szoborfülke foglal helyet. A két fülkében Szent István, illetve Szent László szobra volt elhelyezve. (53. fénykép.) A homlokzat eme fő részének klasszicizáló egyszerűségével ellentétben az oromfal nyugtalanabb ritmikája még inkább ragaszkodik a barokk sablonokhoz. Az oromfal közepén ugyancsak szoborfülke látható, amelyben Szent Demeter szobra állott.
A templom építője Reizner közlése szerint Montelberger Fülöp, akiről a szakirodalom többet egyelőre nem derített fel. Nem tudható tehát, hogy a templomot ő is tervezte, vagy csak építőmestere volt. A tervek kialakításában mindenképpen számolnunk kell a kamarai Építő Igazgatóság szerepével, és a homlokzat klasszicizáló barokk jellegét tekintve, a várbeli katonai építkezések hatásával is.
A Szent István és Szent László homokkő szobrok a múzeum kőtárában vannak. Erős kopottságuk ellenére is gyanítható, hogy ezek a szobrok is az alsóvárosi templom kőszobrászainak a műhelyéből kerültek ki. Ugyancsak a múzeumban található a 103 éves korában, 1733-ban elhunyt Baialich Illés feliratos síremléke, amelyet családja 1751-ben állíttatott.
A templom főoltára és öt mellékoltára, valamint a szószék a XVIII. század első felében általánosan elterjedt barokk mintákat követi. Egyes oltárok képkeretei arra vallanak, hogy azokat a század vége felé, a rokokó modorában megújították. Szép és monumentális alkotás az orgona, ezt azonban már az 1830— 1840-es évek fordulóján állították, amikor a kórust is részben átépítették.14 (33—34. fénykép.)
Az alsóvárosi ferences templomhoz és kolostorhoz vezető, már 1578-ban „Bodogason utcá"-nak, majd 1777-től fogva Segítő Boldogasszony, illetve Segítő Mária útnak mentén, az 1751-ben Closter Thürlnek megjelölt kiskapu közelében, Ábrahám Kaltschmidt 1747. évi térképén kicsiny kápolna-alaprajzot találunk, fölötte St. Rosalia megnevezéssel.15
A Szent Rozália kápolnát a nagy pestisjárvány elleni oltalom reményében az alsóvárosi templom Szent Vendel oltárával és a Szent Rókus kápolnával egy időben, 1738-ban emelték.16 Wettstein 1774—1775. évi helyszínrajzán ugyanennél a kápolna helynél Maria Hülf felirat olvasható. Ennek a felírásnak az {605} alapján az a felfogás alakult ki, hogy itten a Segítő Mária kápolna állott, s ez csak később kaphatta a Rozália elnevezést. Ennek a magyarázatnak az írott források is ellentmondanak, de minden kétséget kizáró cáfolat erre nézve Kalt-schmidt térképe. Mengucci de' Rossi 1775—1776-ban felvett helyszínrajzán a kápolnahely rajza fölött apró, köralakzatból fölemelkedő keresztecskét találunk. A kápolnahely és a kör között olvasható a Maria Hülf megnevezés. A későbbi írott forrásokban és térképeken a kápolna mindig a Rozália nevet viselte. Ezekből a tényekből következik, hogy a Maria Hülf — Segítő Mária név nem a kápolnára, hanem egy eléje valamivel későbben, de mindenképpen 1775 előtt állított Segítő Mária kegyszoborra vonatkozott. A lakosság körében ugyan Segítő Mária kápolnának is nevezték, sőt a palánki leányiskola ügyében 1808-ban írt jelentésben is „a. Segítő Mária Kápolnája"-ként említi. Ez a köztudatban is előforduló névadás azonban csakis az eléje helyezett kegyszobor hatására terjedhetett el.
Az 1578. évi török defterben már szereplő Segítő Boldogasszony utcanév bizonyítja, hogy az rég;bbi keletű, mint az alsóvárosi templom jelenlegi főoltárképe, avagy a templom előtt az 1700 körüli években felállított Segítő Mária szobor. Eredete arra a Szűz Mária képre vezethető vissza, amely a templomnak a római S. Maria Maggiore kegyképét utánzó első főoltárképe volt. Az új oltárkép, a Sátánt legyőző Mulier amicta sole, a Napbaöltözött asszony ekkor egy nagyon időszerű, eretnekség-, valamint törökellenes eszmének a megszólaltatója lett.
Reizner János közlése szerint a XIX. század elején a Demeter templom előtt is felállítottak egy Segítő Mária szobrot.17 Ennek a képe megtalálható Illyés Ágoston rajzán, amelyen a Madonna magas, csavart oszlopon áll. Bal karján a gyermek Jézus, jobb kezében jogart tart. Az oszlop alján, a talapzat szegélyén gyermek alak ül. Típusa tehát azonos azzal a Segítő Mária szoborral, amely az alsóvárosi templom előtt állt. A szobrot négyzetes kőkorlát fogja körül, amelyen szárnyas angyalok állnak. A korlát klasszicizálóbb jellege folytán az alsóvárosi templom szentélyének és a templom előtti szobornak a korlátjánál valamivel későbbi időre, a XVIII. század derekára tehető. A Wettstein-féle 1774—1775-ös térképen a Demeter templom előtt találunk egy négyzetes formájú helyrajzot. A Joó János által ábrázolt Segítő Mária szobor tehát már ebben az időben is ezen a helyen állhatott. Amennyiben helytálló Reizner János közlése, hogy ti. a szobrot a Demeter templom előtt a múlt század elején állították fel, akkor itt korábban valami más szobornak kellett lennie. A szobrot tehát a XIX. század elején csakis a Rozália kápolna előtti első helyéről vihették a Demeter templom elé. (43. fénykép.) {606}
A Mária szobor csavart oszlopán körülfutó, kötélszerű fonatot, szőlőindái megtaláljuk azon az oszlopos Mária szobron is, amely a Szent György téren állott. A magyar barokk szobrászatnak ezt a kiemelkedően szép, kvalitásában és ikonográfiájában egyaránt ritka alkotását a közelmúltban a Gyevi temetőbe helyezték át. (54. fénykép.)
A Rozália kápolna egyszerű, dísztelen, de arányaiban harmonikus, tetőnyeregből kiemelkedő tornyocskájú épület volt. Külső megjelenéséről egy, a Vasárnapi Újságban közölt, árvíz előtti rajz, s egy-két árvíz előtti és alatti fénykép nyújt fogalmat.18 Az árvíz utáni rekonstrukció alatt lebontották, majd jóval nagyobb méretben, s díszesebb, eklektikus barokk kiképzésben valamivel beljebb, újra felépítették. Ezt az épületet az 1920-as évek végén újból lebontották, s kétszeresére nagyobbítva, neobarokk stílusban a Lechner téren újra felépítették.
A pestisjárvány idején 1738—1739-ben a rókusi városrészen építették fel a járványban betegek oltalmazójának, Szent Rókusnak a tiszteletére szentelt templomot, s közvetlenül mellette, a mindkét oldalához hozzá kapcsolódó kórházat. A kápolna és a kórház homlokzatát az 1786-ban készült műszaki felvétel őrizte meg.19 A főhomlokzat szerkezete, párkányokkal, lizénákkal, ajtó- és ablakkeretekkel való tagolása az 1728-ban épült Városháza homlokzatát idézi fel (12. fénykép), annak klasszicizálóbb hangulatához képest azonban ennek oromfalában és ablakkereteiben már barokk elemek jelentkeznek.
Szeged egyik legősibb, s legmonumentálisabb egyházi épülete a Szent György templom volt. Az 1754-es canonica visitatio szerint a Szent György templom „még nincsen végleg kiépítve", ami mégis azt jelenti, hogy újjáépítése akkor már a befejezéshez közeledett. Az újjáépítés tehát a XVIII. század második negyedében ment végbe, amikor a Demeter templomé lényegében befejeződött. Valószínű, hogy a terveket és az építkezést is ugyanazok a mesterek készítették, illetve irányították. Mindkét architektúrán az a klasszicizáló barokk szemlélet érvényesült, amelynek kisugárzó fókuszai a várbeli épületek voltak. A felsővárosi plébánia jogát 1789-ben a minoriták kapták meg, akik időközben már felépítették a középkori Szent Miklós templom helyén új templomukat és kolostorukat. A Szent György templom fenntartása tehát nem volt feltétlenül szükséges, ezért már a XVIII. század második felében részben iskolának használták.20 (42. fénykép.)
A templom egytornyos barokk stílusú épülete Ballá Antal Prospectusától az 185l-es városképig csaknem minden városábrázoláson felismerhető. A tornyával {607} együtt mintegy 17x17 méteres alapterületű templomot 1859-ben még egy ugyanekkora új épülettel megtoldva kétemeletes iskolává építették át.
A XVIII. század derekának legnagyobb méretű és művészettörténeti szempontból is jelentős egyházi építkezését a Belgrádból 1739-ben Szegedre áttelepült minoriták teljesítették.21 Már 1744-ben megépítették ideiglenes saját kápolnájukat. Ezt követően 1747-ben először a kolostor építését kezdték meg, amely tömeghatásában, sőt ajtó és ablakkereteiben is a várbeli épületek hatásáról tanúskodik. Az ideiglenes kápolna helyén 1754-ben felépítették új, monumentális méretű templomukat. Az 1767-re befejezett templomot — miként az ideiglenes kápolnát is — Szent Miklós tiszteletére szentelték. (35. fénykép.)
A templomot Lechner Vencel tervezte, akinek más munkásságáról egyelőre nincsenek adataink, de nem ő, hanem Dobi János szegedi építőmester építette fel.
Fő és oldalhomlokzatainak, valamint belső kialakításának monumentális egyszerűsége arra enged következtetni, hogy Lechner Vencelt valamilyen kapcsolatok fűzték a hadmérnökökhöz. A klasszicizáló elemek, melyek a Demeter és a Szent György templomon levő barokk szerkezeti és díszítio elemekkel együtt jelentkeznek, a minorita templomon már-már uralkodóvá válnak. Csupán oromfalának, valamint a torony felső párkányának enyhe ívelésében érezzük még a későbarokk formaképzés továbbélését. Belső berendezése viszont az architektúra klasszicizmusba hajló nyugalmával szemben a barokk stílus jegyében fogant. A feltételezések szerint még az első kápolna részére, Kárász Miklós főjegyző által festetett Szent Miklós oltárkép szignatúrája szerint Franciscus Falconer műve, s ezért későbbi időből való, mert Falconer csak 1737-ben született. Az oltárképek és szobrok mesterei ismeretlenek. A Szent Antal oltárkép Kracker Lukács műhelyével tart távoli rokonságot. Az oltárképek alatt szentek kisebb képei vannak elhelyezve, amelyek többnyire fölülmúlják a nagy oltárképek művészi színvonalát. A Szent Ferenc oltáron elhelyezett Szent Katalin képet szignatúrája szerint szintén Falconer festette. Valószínű, hogy a többi kis szentkép is tőle származik.22
A templom barokk berendezésének kiemelkedően legjelentősebb alkotásai a Stöckerle József, Szerkesz József Bernát és Borsi Simon minorita szerzetes testvérek által 1767 körül faragott fapadok.23 (36. fénykép.) A vezető mester valószínűleg Stöckerle testvér volt, aki az egri, eperjesi és miskolci templomokban is hasonló remekművek egyik alkotója.24 Bizonyos, hogy a főkapu domborműveit, {608} s a templom több más famunkáját is a fafaragó fráterek egyik-másika készítette. A század végén készített sekrestye szekrény viszont már az empíre-stílust képviseli.
A műtárgyak közül hangsúlyosabban hívja magára a figyelmünket az a rendkívül mozgalmas, aranyozott és festett Madonna a kis Jézussal, amelynek mestere ugyanaz a pálos szerzetes faszobrász lehetett, akitől az alsóvárosi templom hasonlóan ékes Madonna szobrát is származtattuk. (27. fénykép.)
Az architektúra klasszicizáló jellegéhez kitűnően illeszkedik a főoltár, Zahnt Ferenc budai szobrász műve, amely már ténylegesen a klasszicizmus kibontakozásának kezdeti időszakában, 1806-ban készült.25
Az orthodox vallást követő lakosság első templomát a vár külső erődítése során, 1715-ben lebontották, s csak 1725-ben építették meg újabb egyházukat a Demeter templom tőszomszédságában, amely 1773-ig állt fenn, amikor a máig is fennálló templomot felépítették.26 (31. fénykép.)
Az első templom is értékes szertartási eszközökkel rendelkezett. A XVIII. század elejéről való augsburgi aranyozott JZ (Johann Zeckel) jegyű ezüst monst-rancia a korszaknak általában igen becses kultusz- és művészettörténeti emléke. Az úrfelmutató és a hasonlóan a század elejéről való, szintén JZ monogramos aranyozott ezüst kehely azt is bizonyítja, hogy a gazdag szerb és görög kereskedők jó nyugati kapcsolatokkal rendelkeztek. Első templomuk lebontásával a szerbek vallásos élete nem szakadt meg: erről is tanúskodik két pravoszláv stílű ötvösremek, mindkettő 1717-ből. Az aranyozott ezüst kenyérszentelő talpán cirill-betűs felírás szerint „Ezen kenyérszentelőt a Szent Miklósról elnevezett szegedi pravoszláv templomnak adományozta Nesztor Miklós 1717". Ugyanennek a mesternek a műve a talpas pohár alakú, domborított és cizellált ezüst füstölő is.27
Az 1725-ben emelt második templom felszereléséből való a Szaraka mester kezétől, 1737-ből származó szentségtartó ládika, amely a barokk-kori szegedi ötvösség egyik legszebb emléke. Az aranyozott ezüst téglatest alakú szentségtartót pompás díszítés borítja. A tetején athosi faragványt magába foglaló kereszt áll. Szegeden 1732-ben három ötvösmester, nevezetesen a Trencsénben tanult Morvay János, a Plovdivban képzett Bugarin Sztoján és a Szegeden tanult Kojunásia Antal működött.28 Ha hozzá vesszük, még Szaraka mestert is, akkor {609} bizonyosak lehetünk abban, hogy ezek a mesterek nemcsak az egyházi igényeket elégítették ki, hanem bőven készült munkájuk a polgári lakosság részére is.
 |
| 25. fénykép. Az alsóvárosi Havas Boldogasszony főoltára, 1713. |
 |
| 26. fénykép. Az alsóvárosi templom szószéke, 1714. és monstrancia, XVIII. század eleje |
 |
| 27. fénykép. Barokk faragott, festett szobrok 1730 tájáról |
 |
| 28. fénykép. Vecsemyepalást, XVIII. század közepe és aranyozott ezüstkehely, 1763. |
 |
| 29. fénykép. Az alsóvárosi templom főbejárata és a kolostor kapuja |
 |
| 30. fénykép. A felsővárosi görögkeleti templom tornyának tervrajza, 1762. |
 |
| 31. fénykép. Belvárosi görögkeleti szerb templom, 1773. |
 |
| 32. fénykép. A görögkeleti szerb templom ikonosztáza, 1761. |
 |
| 33. fénykép. A Szent Demeter templom egykori főoltára, XVIII. század |
 |
| 34. fénykép. A Szent Demeter templom belső képe az orgonával |
 |
| 35. fénykép. A felsővárosi Szent Miklós — egykor minorita — templom, 1754—1767. |
 |
| 36. fénykép. Faragott fapadok a Szent Miklós templomból, 1767 körül |
A gazdag díszítésű, s nemcsak a pravoszláv hagyományokat őrző, hanem a nyugati, barokk művészet hatását is tükröző Ikonosztáz Jovan Popovics szobrász és Hodik festő 1761-ben készült alkotása.29 Ez a magyarországi viszonylatban a legszebbek közé tartozó ilynemű alkotás tehát eredetileg még a második templomban állt, s onnan helyezték át az új, ma is meglevő templomba. (32. fénykép.)
A későbarokk szegedi építészetnek a minorita templom mellett a legszebb emléke a ma is fennálló Szent Miklós tiszteletére szentelt görögkeleti szerb templom. Szerényebb méretei ellenére is a mai városképnek előkelően könnyed, s mégis igen jelentős hangsúlya.
Főhomlokzatán középtorony emelkedik. A homlokfalakat függőlegesen tosz-kán lizénák, vízszintesen háromtagú főpárkány és lábazatul szolgáló posztamens tagolják, és a minorita templom hasonló elemeivel mutatnak rokonságot. A toronytest, s annak az órakeret félkörívével megtört párkánya ugyancsak a minorita temploméval rokon, bár ennek oldalai barokkosán le vannak sarkítva. A szerb templom toronysisakja magasabb, lanternája már a copf jegyeit ölti magára, noha felső csúcsa még barokk. A minorita templom egyszerűbb pro-filozású és tagolású ablakkereteivel ellentétben a szerb templomnak az oldalhomlokzatán nyíló szegmentíves, konzolos könyöklővel és tört vonalú szemöldökpárkányokkal hangsúlyozott ablakain még inkább a barokk építészet stílusjegyei uralkodnak.
1820-ban villámcsapás következtében tűz ütött ki az épületben, s ez komoly sérüléseket okozott. Csak 1835-ben renoválták, s akkor egyes, főképpen belső részeit újjáépítették. Valószínűleg ennek köszönhető nemesen egyszerű, klasszicista diadalíve. Külsején azonban lényeges változás nem történt. Építőmestere ugyanaz a Dobi János volt, aki a minorita templomot is felépítette. Tervezőjéről nincsenek adataink, feltehető azonban, hogy a terveket is Dobi János készítette.
A görögkeletieknek a Felsővároson is volt templomuk.30 Ballá Antal 1776— 1777-es térképén a külső erődítményen belül jelöli meg a helyét. Breüning 1761-es és Lauer 1764-es hadmérnöki helyszínrajzai viszont három templomhelyet jelölnek meg Felsővárosnak az Eugenius árkon kívül eső részén, azon a helyen is, ahol Ballá szerint a görögkeleti templom volt.31 A felsővárosi első görögkeleti templom tehát a sáncon kívül épült, s annak lebontása után építettek új görög szertartású templomot az Eugenius árkon belül. {610}
Ballá Antal nemcsak a térképen jelöli a Locus Ecclesiae G. Ritus-t, hanem városképén meg is festi annak alakját, s magyarázó szövegében ezt a 3. sz. ábrát Templum Rascianorum in Superiori Civitate néven meg is nevezi. A Hedrich-féle takács céhlevélen 1803-ban csak magasba szökő tornya látszik. Bentze József 1823-ban vázlatosan bár, de valósághű képben mutatja be. Két árvízi fényképen más és más nézetből látható még a templom" szép magas tornya. Ezek a képek egyértelműen igazolják, hogy a tornyot az Országos Levéltárban lévő 1762-ből származó „Graeci Ritus non unitarum Turris Delineatio" szerint építették.32 (30. fénykép.)
A visszafoglalás idején messzi-messzi vidékeken egyedül az alsóvárosi ferences szerzetesek végeztek lelkigondozást. A székhelyüktől távol élő csanádi püspökök akik rendre más egyházi területek tisztségviselői is voltak, többnyire a ferencesek guardiánját nevezték ki egyházmegyei helynökükké (Vicarius). Működésük kiterjedt Csongrád, Csanád, Torontál megye, illetve a Kiskunság nagyobbik felére. Egyházjogi szempontból azonban e vidék soha nem számított ún. missziós területnek, hanem a püspöki joghatóságot és a plébániai szervezetet csak ideiglenesen szünetelőnek tekintették.
Ahogy a helyzet normalizálódott egyszerre kívánta a csanádi püspök és az esztergomi érsek is jogait érvényesíteni. A püspök, Dőlni István 1702 nyarán az Újszerzeményi Bizottságtól (Neoacquistica Commissio) és a Határőrvidék Rendezési Bizottságától azt kérte, hogy egyházmegyéje székhelyéül Szegedet, székesegyházaként a romos Szent Demeter templomot jelöljék ki. Ehhez még 16 falu javadalmát kérte a püspök.33 Ugyanakkor a visszafoglalás utáni években jezsuiták telepedtek meg a városban iskolaalapítási és oktatási céllal ők az esztergomi főegyházmegyéhez tartoztak. Mind a püspök, mind a jezsuiták érdeke az volt, hogy a város a kiváltságait ne érvényesítse, kegyúri jogait ne kapja vissza. Mindkettő a ferencesek háttérbe szorításával járt volna, ezért érdekeltekké váltak a város autonóm törekvéseinek támogatásában. Különösen kiéleződött a küzdelem akkor, amikor a becsvágyó, vagyonratörő Nádasdy Lászlót nevezték ki 1710-ben csanádi püspökké és Csanád megye főispánjává. A pálos barátból lett győri prépost magával hozta a pálosokat is a jezsuiták megürült helyére, akik az {611} 1712-es nagy árvíz után reményvesztetten elhagyták a várost. Nádasdy erőszakoskodása ellen a szegediek többször fordultak az esztergomi érsekhez, aki hol nekik, hol Nádasdynak adott igazat, végül Szeged fölötti joghatóságát elvileg fenntartva élete végéig átengedte azt Nádasdynak. Nádasdy csak akkor engedett, amikor a város kiváltságait visszaszerezte. így 1713-ban egyezséget kötött Temes-váry főbíroval az egyházi tizedek megváltásáról. A viszony a püspök és a város között később sem volt felhőtlen.34
Még 1719-ben a város megállapodott a piarista renddel, hogy az a város plébániáját átveszi, és 6 osztályos iskolát is létesít. III. Károly király 1720-ban a piaristák Szegedre telepítését helybenhagyta és megerősítette.35 A piaristák megérkezése után, a plébánia szervezésekor Nádasdy püspök rendkívüli erélyt fejtett ki annak érdekében, hogy mind a ferencesek, mind a várbeli káplán vonuljon vissza a hívek lelkigondondozásától. Hamarosan kiderült, hogy a plébániát teljesen saját ellenőrzése alá kívánja vonni, el akarta távolítani a piaristákat, feltehetően azért, hogy a városban rendezhesse be püspöki rezidenciáját. Az 1729-ben elhunyt Nádasdy utóda, Falkenstein Béla báró csanádi püspök folytatta a küzdelmet az egyetlen szegedi plébánia megszerzéséért. A város a piaristákat támogatta, hiszen az iskolát jórészt a plébánia jövedelméből tartották fenn. Kiújultak a küzdelmek a várkáplánokkal is.36 Közben az 1738. május 10-i királyi rendelet a csanádi egyházmegye székhelyét Temesvárra helyezte át, de a csanádi káptalan csak 1749-ben hagyta el Szegedet. Az egyházmegyei rendezés is lassan ment végbe. III. Károly király, 1729-ben kiadott rendeletében a váci és a csanádi egyházmegye egyházi joghatósági igényét Szegedre elutasította, s Szegedet az esztergomi egyházmegyéhez tartozónak ismerte el. Az elutasított egyházmegyék nem nyugodtak meg ebben, hanem a római kúria elé vitték az ügyüket, s így végül IX. Pius pápa Szegedet a csanádi püspökséghez csatolta. A püspökség viszont kénytelen volt belenyugodni a piaristák tevékenységébe. A növekvő lakossági létszám azonban fokozatosan felülmúlta a piaristák erejét, a külvárosokban már nem tudták feladataikat ellátni. Az ottani lakosság a ferencesek, illetve a Belgrádból áttelepült minoriták szolgáltatásait vette igénybe. A minoriták 1726-ban érkeztek, majd 1739-ben véglegesen letelepedtek a Felsővárosban és 1769-ben elkészült templomuk. A város polgárai joggal kérték az egyetlen plébánia megosztását. A tanács, bár odázta a kérdés megoldását, de végül tárgyalni kényszerült a püspökséggel. A püspökség a megosztást csak azon az áron fogadta el, hogy a belvárosi plébániát kiveszik a piaristák kezéből, és azt ezentúl világi papok vezetik. Ennek az elfogadásával 1789. március 8-án Kőszeghy László csanádi püspöki helynök {612} beiktatta az első világi plébánost Szegeden a makói Petrits István személyében.37
A városi tanács az egyik szenátorát az egyházi felügyelettel bízta meg. Ezt a szenátort a szegedi népnyelv templomatya névvel illette, mivel fő feladata a város kegyúri jogának megvalósítása, a város plébániáinak fenntartása és a plébánosok ellátásának biztosítása volt. A legismertebb szegedi „templomatya" a Szent Demeter templom újjáépítője, Feldhoffer György tanácsos volt. A választott község is — bizonyos közéletet érintő ügyeknél beleszólt a város kegyúri jogán a plébánia életébe. A csanádi egyházmegye címtára 1839-ben a következőket közli Szeged katolikus egyházi intézményeiről: a főparochia 1711-ben újíttatott meg, templomát Szent Demeter Mártir tiszteletére szentelték. A városban három közhasználatú kápolnája is van, a Szűz Szent Rozália, a városházán levő börtönben a Szent Kereszt, s a Kálvárián szintén egy Szent Kereszt kápolna, valamint két filiája is van Röszkén és Újszegeden. Ezeken a lelki életet a palánki főplé-bánia irányította. A. rókusvárosi plébániát 1805-ben létesítették, de a Szent Rókus templomot csak 1830-ban építették föl. A felsővárosi plébánia templomát 1789-ben Szent György Mártír tiszteletére szentelték. Az alsóvárosi Havi Boldogasszony templom mellé 1779-ben szervezett plébánián a lelki gondozást a ferencesek látták el. Ehhez a plébániához tartozott még filiaként a szőregi Szent Katalin Szűz és Vértanú tiszteletére szentelt templom is. A szőregi templomot Szeged város tanácsa 1813-ban építtette fel. Ugyancsak a szegedi tanács, mint kegyúr Kisteleken is plébániát hozott létre. Kistelek templomát 1831-ben szentelték fel. Plébánosát a szegedi tanács jelölte ki, mutatta be az egyházmegyei hatóságnál, s gondoskodott ellátmányáról.
Szeged város népességének 95,99%-a katolikus volt. Az 1839. évi címtár adatai szerint jelentőségében 1,98%-os aránnyal az izraelita majd 1,14%-kal a görögkeleti egyház, s végül 0,87%-os aránnyal az evangélikusok és reformátusok együttesen következtek.38 Érdemes megemlítenünk, hogy városrészek szerinti megoszlást tekintve négy hitfelekezet működött a Palánk és Rókusváros területén, a Felsővárosban izraeliták nem éltek, s az Alsóvárosban se izraelita, se görögkeleti nem volt. A szegedi tanács a görögkeleti egyházat támogatta, s híveit a polgárság soraiba is felvette. A város iratai szerint Szegeden 1695-ben Drobnyak Jeftimias görögkeleti püspök székelt. A következő püspököt 1722-ből ismerjük, s ekkor Tomasevic Sofronias „rác" püspökként szerepel. A városi tanácsülési jegyzőkönyvek feljegyzései szerint 1730 után a görögkeleti kereskedők tömegesen tértek át a katolikus vallásra, de ennek ellenére megállapítható, hogy pl. {613} 1752-ben a külső tanács egyharmada görögkeleti vallású volt.39 A görögkeleti lelkészek a város pénztárától jövedelmet élveztek. A görögkeleti községnek a tanács által kinevezett biztosa (commissarius) volt, aki az egyházközségi tanácsokat vezette és az anyagi ügyeket felügyelte. A legismertebb városi biztos Szeged leggazdagabb tőkepénzese, Bellán Arkadius volt, aki 1811 körül szenátor, s a bécsi dohányfelvásárló, az Abaldo helyi főnöke volt.40 A szegedi görögkeleti egyházközség a bács—egri—szegedi egyesített püspökség egyházi joghatósága alatt állott, amelynek székhelye Újvidéken volt. A szegedi görögkeleti egyháznak filiái voltak Röszkén, Horgoson, Dorozsmán, Majsán, és a Fehértón.41
Szegeden zsidó hitközség 1791-től működik. A városi tanács szabályozta az izraelita vallásúak életét, s már 1799. április 15-én kelt rendeletével külön bíró, ún. zsidó-bíró választására kötelezte őket, aki a települési engedéllyel rendelkezőket nyilvántartotta, a türelmi és városi adókat beszedte, valamint a tanács rendeleteit végrehajtotta. A városi tanács további szabályozásokat is hozott. így 1814-ben, majd 1838-ban külön területet, ún. házkört jelölt ki, ahol házakat vásárolhattak. Ez a házkör a Palánkban, a mai Mérei utca, Gogol utca s a Marx tér között feküdt. Ennek ellenére 1838/39-ben a szegedi zsidók mintegy 40%-a a Rókus városban lakott, tehát a szabályozásokat nem vették szigorúan.42
A szegedi protestánsok közül az evangélikusok 1805-ben jelennek meg a polgárok soraiban, s közülük 1825 után is több polgárfelvétel történt, minden észrevétel nélkül. Templomuk a városban nincs és csekélyszámú hívük a hódmezővásárhelyi lelkipásztorhoz tartozott. A reformátusokat a városból korábban rendszeresen kitiltották. A polgárok közé csak 1809 után került be református, s önálló egyházat csupán 1846-ban tudtak kialakítani. A protestánsok száma a Palánkban és a Felsővároson volt a legjelentősebb. A tanács részéről egyértelműleg őket sújtották a legerősebb megkülönböztetések, amelyek mindenképpen a szegedi katolikus polgárság kiváltságainak védelmét is jelentették.43
A vallásosság korszakunk egészében az életforma alapvető szabályozói közé tartozott. Aki egyházi ünnepeken dolgozni merészelt, pénzbüntetést fizetett. A vallásos tisztelet kigúnyolása főbenjáró vétségnek számított. Amikor Dugonics András szűcsmester, az író atyja, nyilván borközi állapotban olyasmit fejtegetett, hogy „Szent János csak egy mezítelen forma cigány gyerek volt", fővé-telre ítélték, s csak ezt megváltoztatva került végrehajtásra az a jogerős ítélet, hogy az egyháznak több font viaszt kell adnia. Verekedésért, sértegetésért is az {614} egyház javára ítéltek meg pénzbüntetést. Káromkodásért a 18. században 20—50 botütést is kiszabtak.
A városi élet ünnepélyes alkalmai egyházi szertartásokkal fonódtak össze. A céhek sem kizárólag világi, hanem részben vallási társulatok voltak, a körmenetben saját zászlójuk alatt a céhtagok együtt haladtak. A búcsúk alkalmával élénkült meg a társadalmi érintkezés. Bejöttek a tanyaiak, szerelmek szövődtek, juhászokat szegődtettek — közben mások sorba álltak a gyóntatószékek előtt vagy hallgatták a templom előtti prédikációt.
A vallásosság erősítését szolgálták a helyi „csodatételek", mint az alsóvárosi Mária-kép újrafeltalálása, épen maradása, a kép előtt meg-meg ismétlődő gyógyulások, amelyek körül még a XIX. század első felében is élénk propagandát fejtettek ki.44 Megfigyelhető, hogy a polgárosultabb palánki és felsővárosi plébániák területén ilyen eseményeket nem regisztrálnak. Grünn Orbán nyomdatermékei mutatják, hogy az olvasni tudók sem a hitbuzgalmi iratokat vásárolják. De olvasni egyelőre nagyon kevesen tudnak. A XVIII. századi testamentumok vagyonos végrendelkezői csaknem kivétel nélkül kereszttel erősítik meg végső akaratukat — még akkor is, ha címeres pecsétgyűrűt használtak mellette. Egy 1835-ös püspöki vizitáció értékelése szerint a rókusi „plébánia hívei néhány görögkeletit kivéve mindnyájan magyarok, kik általában serényen engedelmeskednek az Isten és az egyház parancsainak, örömest járnak még hétköznap is templomba és az sz. beszédeken, valamint úgy a délelőtti, mint a délutáni istentiszteleten számosan vesznek részt. A böjti napokat megtartják... búcsú alkalmával, jóllehet erre a szomszéd plébániákról is sokan jönnek, kihágások nem történnek. Közöttük botrány nincs, más feleségének elcsábítói vagy önkéntes, a szentszék ítélete nélkül elváltán élők, a húsvéti gyónást elhanyagolok nem léteznek".45 A csaknem idilli hitéleti jellemzéshez tudnunk kell, hogy éppen Rókus városrész volt hírhedt „erkölcstelenségéről", kihágásairól. Mindez arra int, hogy a falusias alsóvárosi nép valóban buzgó hitéletéről alkotott képet a város egészére csak óvatossággal általánosíthatjuk. A lakosság vallási homogenitása azonban csaknem teljes lévén, városunkban 1848 előtt nem regisztrálhatjuk a vallásosság gyöngülését.
A népiskola a vallás gyakorlásához és az egyházi segédszolgálatok ellátásához szükséges ismereteket igyekezett besulykolni a kicsinyekbe. A szülők kedvük szerint adták be és vették ki gyermekeiket. A tanítók egyúttal kántorok, harangozok, {615} egyházi szolgák voltak, tanítványaikkal együtt jártak ki temetésekre énekelni. Valamennyi egyházi ünnep idején, azonkívül szerda déltől péntek reggelig szünetelt a tanítás; továbbá aratáskor és szüretkor hetekig nem jártak iskolába. A gyermekek egy töredéke, többnyire egymástól mégis megtanult írni-olvasni. Az iskola mint egyházi szolgáltatás, ingyenes volt. Fűtésről, takarításról a tanulóknak kellett gondoskodniuk.
A Palánk iskolája feltehetően a visszafoglalás után működni kezdett, mivel tanítójának aláírása már egy 1701-es okiraton felbukkan. Az iskola első említése 1709-ből való: ekkor a pestis miatt be kellett zárni. 1722-ben a magyar tanítási nyelvű iskolának vásárol a város épületet, 1735-ben elkészül a német iskolaház is, 1739-ben létrejön a dalmaták (katolikus délszlávok) iskolája. Beolvadásuk, elköltözésük folytán ez az iskola már 1770-ben megszűnt, illetve önállóságát vesztette, 1775-től a német iskolával együtt beolvadt a magyarba, ahol három nyelven folyt a tanítás, túlnyomórészt németül.
Az alsóvárosi ferences szerzetesek iskolája már 1688-ban működött: tanítójának a várparancsnokság egy káplár ellátmányát juttatta. Néhány év múltán már a város fizette, ellátása a kántori-harangozói foglalkozással volt egybekötve. A leányok tanítására korán rendszeresítették a tanítónői állást is.
A helyreállított felsővárosi templom kántorának kötelességévé tették a gyermekek tanítását is, s ennek 1721-től már bizonyíthatóan eleget is tett. 1724-ben házat vettek az iskolának. 1750 óta itt is tanítónőt alkalmaztak a leányok oktatására.
A még falusias egy osztályos — egy tanítós iskolázás állapotát tükrözi egy 179l-es — feltehetően hiányos — összeírás, amelynek érdekessége, hogy a tanulók osztályba sorolását is közli.
A Felső- és Alsóváros iskolába járói és tudásszintjük:
| Felsővárosi fiúk | Felsővárosi leányok | Alsóvárosi leányok | |
| declinisták | 3 | — | — |
| olvasók | 18 | 18 | 49 |
| bötű foglalók, sillabizálók | 14 | 11 | 64 |
| bötű összesítés tanulók, ABC tanulók | 25 | 22 | 29 |
| Összesen | 60 | 51 | 142 |
Az iskolába járók korosztályuknak körülbelül egytizedét teszik ki. Úgy tűnik, mindnyájan megtanulják az olvasást, hiszen a három csoport három osztálynak feleltethető meg. Figyelemre méltó a leányok magas iskolázottsága, amely mindenképpen {616} városias jelenség. Ugyanakkor a gimnáziumba készülő declinisták közt már csak 3 fiút találunk.46
Az 1777-ben kibocsátott Ratio Educationis, Mária Terézia tanügyi rendelete az iskoláztatást Szegeden is jótékonyan befolyásolta. A külvárosokban nem volt szükség átszervezésre, itt megmaradtak a falusias „triviális" iskolák. A belvárosban azonban 1779-ben négyosztályos „nemzeti" iskolát nyitottak, ami osztályonként elkülönült oktatást jelentett, legalábbis a fiúk számára. Mellette egyosztályos leányiskola működött. A külvárosokkal együtt a XVIII. század végén tehát négy iskola működött, amelyben hat tanító és három tanítónő oktatott. 1793-ban a Palánkban külön leányiskolái épületet emeltek. Ugyanebben az évben az összes iskola élén álló igazgató már a hanyag, iskolába járást nem erőltető szülők megbüntetését javasolta.
A város vezetése bölcs előrelátással a plébániát azért adta a piarista rend kezére, hogy egyúttal, annak jövedelmeire támaszkodva, gimnáziumot is létesítsenek. Az oktatás egy katonai kórházból átalakított hat tanteremes épületben 1721-ben kezdődött meg. Ha az előkészítő jellegű minimalist a osztálytól eltekintünk, az akkori gimnáziumoknak hat osztálya volt, amelyeket sorra az azon évben a középpontban álló tantárgyról neveztek el. A parva és principiorum (kicsiny, illetve alapelvek) osztályából léptek át a grammatikába és syntaxisba (nyelvtan és mondattan), majd innen a poesis és retorika (költészet és szónoklástan) osztályaiba. Az oktatás latin nyelven folyt; a fő cél is a latin tökéletes elsajátíttatása volt, a nyelvtan, költészet stb. mind a latin nyelvgyakorlásra vonatkozik. Egy-egy osztályt egy tanár tanított, bár Szegeden, ahol a hat szerzetest a plébániai teendők igénybe vették, sor került osztályok összevonására is. Szigorú tanmenet akkoriban nem létezett, a tanáron, illetve különböző életkorú tanítványainak igyekezetén múlott, hogy az általánosan előírt tanterven belül mivel is foglalkoznak.
A Délvidék egyetlen gimnáziuma alapításától kezdve népesnek mondható. A növendékek száma a XVIII. század első felében 200—300, második felében 300—400 között ingadozott. Ekkor már a rendtagok száma is meghaladta a tizenötöt.
Az iskola színvonalát a század közepén Szegedre települt piarista rendfőnök, Nemcsényi Adolf alapozta meg. Rendtársaitól rendszeres munkát követelt, az oktatást pedig az akkor megújuló piarista szellemben alakította át. A latin nyelv és a számtan képezték a fő tárgyakat (itt tanul a matematika későbbi professzora, a gimnázium iránti hálából a rendbe lépő Dugonics András), teret adtak a természettudományoknak, a város több ízben is vásárolt kísérleti berendezéseket a gimnázium céljaira. Tanították továbbá a magyar és a német nyelvet, a történelmet, a földrajzot s természetesen a hittant. Nyelvgyakorlás céljából a tanulóknak és a város értelmiségének latin nyelvű prédikációt tartottak, latin és magyar nyelvű iskoladrámákat adattak elő. A gimnázium a város szellemi életének egyik meghatározója lett. A sok száz diák, a neves tanárok élénkítették a város mindennapi életét. Az 1777. évi Ratio Educationis, az uralkodó tanügyi rendelete, a gimnáziumi oktatás terén éppen a piaristák tapasztalatait általánosította, s így az áttérés gondot nem okozott.
II. József két intézkedése azonban létében fenyegette a virágzó tanintézetet. Az egyik a tandíjfizetés elrendelése volt, amely a szegénysorsúakat — szándéka szerint is — ki akarta szorítani a gimnáziumokból. A piaristák éppen azért kapták a „kegyes" tanítórend elnevezést, mert kegyből, ingyen tanítottak. A másik intézkedés a német tanítási nyelv bevezetése volt. A gimnázium létszáma a nyolcvanas években a száz fő alá süllyedt. A rendház tagjai között torzsalkodások kezdődtek.
1791-ben megkezdődött a gimnázium reorganizációja. A tanárok csaknem teljesen kicserélődtek. Mint említettük a szerzetesek még 1789-ben megváltak a plébánia kezelésétől, s így minden energiájukat a tanintézet fejlesztésére fordíthatták. A város az uralkodóhoz fordult azzal a kéréssel, hogy a gimnáziumot további két, úgynevezett líceumi osztállyal egészíthesse ki. A főiskolai jellegű tanfolyam az akkori egyetemi bölcsészkarral volt egyenértékű: elvégzése után közvetlenül lehetett beiratkozni szakképzést adó egyetemi karra. Megnyitására megkapták az engedélyt, s hamarosan megindult a hetedik, logikai és a nyolcadik fizikai (értsd: filozófiai) osztály. A filozófiai tanfolyamon két-két tanár tanított egy osztályt. A felnőtt hallgatókat „uraknak" címezték, s ők már nem is álltak a tanintézet szigorú fegyelmű joghatósága alatt.
A századforduló táján újra kétszáz-háromszáz fős tanulói létszámmal működött a gimnázium, s emellett a líceumnak 100—200 fő között volt hallgatói létszáma.
A rendház tagjai közötti torzsalkodások folyományaként Egerváry Ignác igazgatót egyik társa feljelentette, hogy ismeri és terjeszti a magyar jakobinusok eszméit. Egerváry éppen a torzsalkodásokra hivatkozva háríthatta el rágalomként a vádat.
A piarista rend letelepítése teremtette meg a lehetőséget arra, hogy a török alól nemrég felszabadult városban újra kicsírázzon a művelődés.
Kezdettől fogva kiváló tanárok tanították a retorikát és a poétikát a gimnázium két fölső humanisztikus osztályában. E tanárok névsorának teljes összeállítása még nem készült el, de Horányi Elek piarista írói lexikona alapján {618} biztonsággal megállapítható, hogy kik folytattak írói tevékenységet közülük.47 Áttekintésünkben azt a mintegy tucatnyi írót tárgyalhatjuk, akiknek egy-egy műve szegedi tartózkodásukhoz kapcsolható; ugyanis a rend szükségleteinek megfelelően állandóan áthelyezték őket.
Fiala Jakab (más források vezetéknevét Violának írják) 1696-ban született a Zemplén megyei Rákoson. A rendbe 1715-ben lépett be, majd retorikát és poétikát tanított Privigyén, Nyitrán, Pesten és Szegeden. Ezután Kecskeméten és Privigyén a szerzetesnövendékek helyettes magisztere volt, végül Korponán és Breznóbányán házfőnökhelyettes, Rózsahegyen pedig házfőnök lett. Itt is halt meg 1733-ban.48 Költői tehetségét így jellemezte Horányi: „Zseniális tehetségű férfiú volt, kinek annyira kiváló volt az emlékezőtehetsége, hogy mind a prózai, mind a versszerzők alkotásait szóról szóra fel tudta mondani. A mitológiában, a költészettanban, színműveiben és jambikus verseiben — úgy látszik — Senecát utánozta szorgosan. (...) Tanítványai az oktatásban alkalmazott elragadó kedvességéért az anyag áttekinthetőségéért, valamint könnyen felfogható módszeréért csodálatos módon szerették. Jó néhány kisebb költői művét egy kötetbe összeszerkesztve Koháry István gróf úr költségén akarta kinyomtattatni, de mivel ez váratlanul elhunyt, a kiváló munka kiadása is elmaradt".49 1722-ben, Nyitrán előadott két darabja is vagy elveszett, vagy lappang (magyar történeti tárgyuk volt, Corvin Mátyásról és István vajdáról)50. Szerencsére megjelent azonban — név nélkül — négy énekes latin nyelvű kiseposza: a Szegedis. A könyvecske, Koháry András grófnak ajánlva, Ernest von Beer-nek, a retorikai osztály növendékének költségén jelent meg. Az első fele Deményi László retorikáját, második Fiala költeményét tartalmazza.51
A mű keletkezési idejét nem tudjuk, de minden valószínűség szerint a húszas évekre tehető írása, ugyanis még mint viszonylagos újdonságot üdvözli a szabad királyi városi cím visszanyerését. A magyarországi piaristák latin nyelvű költészete — mint Jeleníts István kimutatta — Conradi Norbert fellépte előtt a XVII. sz. barokkjának stílusjegyeit és műfajeszményeit követte.52 Ezt hívták, mivel a rendtagok jó része Lengyelországból jött, „stylus Polonicus"-nak. Fiala esetében az annyit jelent, hogy eposzát egyáltalán nem igyekszik sem vergiliusi, sem ovi-diusi modorban megszerkeszteni: összefüggő cselekmény, jól körvonalazott {619} epikus hősök helyett állandó lírai kitérések és panegirikus magasztalások jelzik inkább, semmint elénk állítják a tárgyat. Emellett a költemény egy-egy pontján enged a jó memória csábításának, és a helyzetnek megfelelő teljes topikát felvonultatja.
Fohászkodik a Múzsához, hogy a szépséges Szegedis nimfa, vagyis a város megtestesítőjének első gyermekségét, azaz Szeged keletkezését segítsen megénekelni. E kötelező segélykérést azonban oly módon szerkeszti, hogy az első lírai digressziora alkalmat nyújtson: arra kéri ugyanis a Múzsát, hogy nedvesítse meg a költő ajkát a lórúgta forrás vizével (célzás a Pegazusra); ám rögtön át is tér a tiszta víz magasztalására, hogy elindíthassa költeményét. A Tisza-parton találkozik ugyanis egy öreg emberrel, aki elmeséli; egyszer könnyelműen ócsárolta egy forró nyári napon a Tisza sáros vizét, a folyamisten megharagudott rá, és miközben kis csónakján az öreg a tiszta vizű Maros-torkolat felé igyekezett, hatalmas vihart kevert és majdnem ott veszejtette. Mikor végre elér a Maroshoz, ott a költő alkalmat talál, hogy teljes pompájában felvonultassa az idilli természetre alkalmazható „locus amoenus"-toposz teljes utaláskészletét. A Maros istene kegyesen fogadja az öreget, és jutalomból elkezdi mesélni Szeged eredetét. (Második ének) Másnap a költő biztatja az öreget, hogy folytassa történetének elbeszélését. Az öreg hosszas kérlelésre összefoglalja a Herculestől, illetve Marostól származó nép, szkíták—hunok világhódító dicsőségét. Az állhatatlanság megszemélyesítője, Inconstantia istennő a szkíták gyűlésébe csempész egy pergamen tekercset, amelyet azok persze nem tudnak elolvasni. Végül megtudják, hogy az írásban az áll: nem a szittyák a föld legősibb népe, hanem az egyiptomiak. Jupiterhez folyamodnak, de ő se tud dönteni, ezért azután azóta is sok különböző vélekedést fejtenek ki a történészek. (Harmadik ének) Az elbeszélés megszakított fonalát ezúttal egy gyönyörű kertben veszi fel a költő: a kertet házikó is ékesíti, valamint Szent Rókus, Szent Sebestyén és Szent Flórián szobra. (Föltehetőleg a piaristák szegedi kertjéről van szó; ámbár, hogy ebben szobrok is lettek volna, eddig nem tudtuk.)
Ami az elbeszélést illeti: Inconstantia istennő dühében földrengést támasztott, hogy a szittyákat elűzze földjükről. A világ végpusztulását felidéző katasztrófát Mars hárítja el azzal, hogy csodálatos kardját ledobja. A földbe fúródott kardot egy tehén véres lába nyomán megtalálja pásztora, a királynak viszi, s a vezérlő hős a jó előjel nyomán bizakodni kezd népe megmenekülésében. De másik jó előjel is vidítja, mert vadászok egy csodálatos szarvast űzve gyönyörű vidékre bukkantak. A szittyák tehát útnak indultak. Vezérük egy sárkánygyíkra bukkant, megölte, mérges nyálába mártatta katonái nyílvesszeit, és így fölszerelkezve rázúdultak Európára. Elfoglalták Pannóniát, megalapították városait, köztük Szegedet. Szeged úgy áll az idő viharos tengerén, mint Velence a tenger habjain. (Az erőltetett hasonlat valószínűleg azért került ide, hogy Fiala célozhasson {619} Sannazaro híres Velence-epigrammájára.)53 A török ugyan elfoglalta, de már előtte is megmutatta vitézségét, mikor háromezer halászt küldött a pogány ellen; utána is halmot rakott a törökök hulláiból (célzás a szegedi veszedelemre), majd ingyen gabonaszállítmányokkal segítette ki az ország végső felszabadításáért küzdő keresztény sereget. Mindez olyan elévülhetetlen érdem, hogy a város kétségtelenül jogosan kapta vissza régi címét. — Ennyit mondott a Maros istene az öregnek, a költő pedig szerény, de tartós halhatatlanságot jósol magának.
Fiala költeménye az őstörténeti utalásokat Bonfini művéből veszi.54 Ezek azonban még nem keltik fel igazán eposzírói fantáziáját: pedig 1728-ban, tehát a Szegedis keletkezésével közel egy időben már megjelent Répszeli László honfoglalási eposza, a Hunnias.55 A jezsuiták úgy látszik előbb fedezték fel, hogyan lehet összeházasítani a klasszicista eposzmodellt a honfoglalási tematikával. Azonban már Fiala is felfigyel —, ha egyelőre csak a névtelen sértődöttség, illetve elutasítás szintjén — a magyar őstörténetről kerengő különböző hipotézisekre; ebben viszont megegyezik Répszelivel, aki az előszóban elutasítja azokat, akik Jugariába tették a magyar őshazát. Nagyon figyelemreméltó mindenesetre, hogy az újjászületett szegedi irodalom első alkotása, hacsak bátortalanul is — és a claudianusi modor köntösében — már az őstörténetre összpontosít: a piarista renden belül majd Cetto és Desereczky kutatásai után Dugonics tevékenységében bontakozik ki teljes mélységében ez a tendencia. Az ősiség hangsúlyozása a történetírókból, elszórt célzásokból, esetleg szóbeli hagyományokból (ilyen példa a háromezer halász esete) összeállított lokális tradíció ápolása; mindez azért lehetett fontos a régi rangját frissen visszanyert város gimnáziumának, hogy erősítse a kohéziót a város különböző eredetű népelemei között, és hegemóniára segítse a hagyományos nemesi, a hun eredettel dicsekvő történeti tudatot.
Szegeden tanított a szerencsétlen sorsú Koricsányi Márk (más néven Kri-csánszky Márk György) is, akit még Révai Miklós is úgy emleget: „Ingens Par-nassi glória Marcus erat" (A Parnasszus hatalmas dicsősége volt Márk), illetve saját magát is hozzá méri: „Ut saltem Marco proximus esse queam".56 (Hogy legalább hasonló lehessek Márkhoz.) 1707-ben született a Nyitra megyei Eg-bellen, 1734 után Szegeden végezte a teológiát és tanította az alsó gimnáziumi osztályokat és a humaniorákat, majd 1752-ben az Arad megyei Szent Annán {621} halt meg tüdőbajban.57 Egyetlen verse jelent meg, azt is csak Halápy Konstantin hosszas kérlelésének köszönhetjük: rend- és költőtársa ugyanis egy elégiában felszólította, hogy folytassa félbeszakított költői tevékenységét. Koricsányi erre válaszolt és Halápy a válasz-elégiát, amely 1747-ben született, kinyomtatta saját kötetében.58 Az apológia egymagában is maradandóvá tette a költő nevét. A vers igen gazdag önéletrajzi vonatkozásokban. A beteg és megfáradt költő megindokolja, hogy miért mondott le a költészetről. Testi-lelki fáradtsága élő halottá tette. Ifjú korában, Szakolcán agyontanulta magát, most viszont már az egerek rágcsálják könyvtárát. Műveit nem fejezte be. Visszariasztja az is, hogy minden bárdolatlan szamár verset ír. Metsző szatírával ostorozza kora viszonyait, ahol az értő közönség és a mecénás híján elsorvad a műveltség. A vers jó néhány célzása még megfejtésre vár; többek között föltételezhető az is, hogy amikor szembeállítja Firenzét, mint a költészet ideális városát, Maceratával, mint Isten háta mögött? fészekkel, akkor a kor divatos árkádiai költőakadémiájára céloz, amelynek vezetője Maceratából származott.59 A szatíra egyes elemei persze a juvenalisi hagyomány rovására írhatók, de biztos, hogy a toposzok adta lehetőséggel olyan témát pendít meg, amely majd csak Révai és Dayka költészetében jelenik meg a század végén. Önmaga által írott sírverse is megrázó; Révai közléséből ismerjük.60
Deményi László (családi nevén Demian, latinosan Demianus) Trencsénben született 1710-ben. Szegeden 1734—45-ben tanított; 1761-ben hunyt el Korponán. Első szegedi vonatkozású műve: az „Ars orandi", amely — mint említettük — Fiala eposzával egy kötetben jelent meg, szintén névtelenül. A munka a leglényegesebb kérdésekre szorítkozó retorikai kézikönyv. Különlegessége az, hogy példáit mindig Szeged történetével kapcsolatos tárgyakból, illetve ezekről elmondott saját beszédeiből veszi. Alapjában véve Ciceróra, illetve a portugál jezsuita Cyp-rianus Soarius (azaz Soarez) Magyarországon is nagy közkedveltségnek örvendő retorikai kézikönyvére támaszkodik. Első hosszabb példája azt szemlélteti, hogyan lehet megvalósítani mindazt, amit korábban az anyag elrendezéséről, a retorikai statusok tanáról, illetve az inventióról és az érzelmek felindításáról írt: példaként három változatban variálja, (illetve erre a szakszó az amplificatio) a tisztaság témáját: 1. a tiszta hasonló az angyalhoz; 2. a mocsoktalan lelkiismeretből boldogság fakad; 3. a rossz társaság rendkívül veszélyes. A példaszövegeket felosztás és az alkalmazott eszközök szempontjából elemzi is. A következő részben a dispositio tanát ismerteti és ide vonatkoztatja a különböző szillogizmusokat. {622} Különösen érdekes a Dispositio szájába adott beszéd, ahol ő természetesen a rendet dicsőíti, de a retorika területéről át is csap a történelemére és a politikáéra. Például az elrendezés hiánya okozta Magyarország pusztulását is: tanúul hívja fel annyi város hamvát, annyi leégett szentély és épület romját stb. stb. A beszéd tanát már megszerkesztett beszédekkel tanítja, emlékeztet a magyarországi piaristák első poétikai írójának, a sziléziai származású Moesch Lukácsnak „Vita poetica" c. művére.61 Ezek után a Confirmatióban elhelyezendő érvelésmódról példának éppen a saját, Szegeden Szent Katalin sírbatételének ünnepén mondott beszédét elemzi. A következő példa azt mutatja be, hogyan lehet szillogizmussal azt bizonyítani, hogy noha Szegedet a császár hadai erővel vették vissza a töröktől, a város mégis méltó arra, hogy visszakapja szabad királyi városi rangját. A fő érvek: a város mindig hűséges volt; a török alatt is megőrizte király- és egyházhűségét; mindig katolikus volt és maradt; lázadóknak sosem nyújtott segítséget, viszont Hunyadi Jánosnak háromezer halászt küldött; végül ingyen gabonával segítette a felszabadító seregeket. A részletes boncolás után, a mű megkoronázásául olvasható is ez az ünnepi beszéd, amelyet föltehetően nemcsak iskolai gyakorlatnak szán, hanem a nevezetes királyi rendelet valamelyik évfordulójára mondhatott el a városi tanács előtt.
Deményi Nagyszombatban 1742-ben külön kötetben jelentette meg iskolai beszédeit.62 A 15 beszédből hármat írt és mondott el Szegeden. Az elsőt 1734-ben: De neglectu literarum humaniorum, azaz: A széptudományok elhanyagolásáról.63 A beszédhez írott előlevélben keserűen panaszkodik arra, hogy míg a szerencsésebb nyugati országok (Olaszország, Spanyolország, Franciaország) bővelkednek a tudományokat felvirágoztató intézményekben, addig nálunk a török pusztítás óta alig van valami: mi szerzőinknek jó esetben csak nevét vagy egy-egy könyvének címét ismerjük, könyvtáraink alig vannak, nincsenek jutalmak, amelyek a tanulókat a műveltség elérésére buzdítanák. Kifogásolja az ésszerűtlen tantervi beosztást. A következő vád kimondatlanul is a jezsuita típusú oktatási rendszert támadja: kimutatja, hogy teljesen haszontalan a zsenge gyermeki elmét a skolasztikus logika szőrszálhasogatásaival gyötörni. Ez a hang már előkészíti azt a tanügyi reformot, amelyet azután majd a két Cörver báró tevékenysége koronáz meg.64 A beszéd vége valójában felszárnyal, amikor a latin ékesszólás előnyeit ecseteli: „Távolítsd el ezt a köteléket, amellyel a szomszédos nemzetek nyugalma, üdve és érintkezése össze van kötve: a városokra belső széthúzást, {623} a falvakra iszonytató rablásokat hoztál, a tengereket megtöltötted barbár kalózok hajóival; feldúltad a mezőket, fáklyát dobtál az Istenek szentélyeire, minden dologra végromlást hoztál. Ugyanis a római beszéd használatával nagyrészben helyreüthetjük ezt a gyászosbnál gyászosabb kárt, amelyet mi nyomorult halandók Bábel tornyának építésekor szenvedtünk, amikor a nyelvek összezavarodtak.65
Lehetetlen ki nem hallani ebből az érvelésből annak a piarista tanárnak az öntudatát, aki valódi civilizátori hivatást érezhetett a frissen fölszabadult Dél-Magyarország különböző népelemekből összeálló konglomerátumában.
A következő beszédet ugyanebben az évben mondotta Szent Katalin temetéséről, a harmadikat pedig 1735-ben mondta el az újonnan készült piarista színház fölavatásakor.66 Az előlevélben — hét év távolából visszatekintve — némi keserűséggel kénytelen megállapítani, hogy időközben a színház fénye csökkent, sőt még egy meg nem nevezett rosszakaró személyében ócsárolója is akadt a városi tanács előtt, dehát — teszi hozzá keserű gúnnyal — ilyen az emberi természet, s ha hasonló kicsinyes szellemnek lehetősége lett volna a világ teremtésében részt venni, bizonyára belekötött volna még az Úristenbe is. A beszédből megtudjuk, hogy nyár derekán véletlenül a Tisza-parton egy nagy tutaj rakomány épületfát látott megérkezni, és hirtelen ötlettől vezérelve azt javasolta a tanácsnak, hogy építsenek belőle színházat. Ezután azokat az előnyöket ecseteli, amelyek a művelődésre a színjátékból haramiának. A tökéletes embereszményt a római szónok testesíti meg; mivel napjainkban a szónoklás alkalmai mind kivesztek, illetve az iskola falai közé vonultak vissza, az ott nyújtott művelődés valódi megkoronázása az iskolai színjáték. Az már azonban Szeged sajátos határváros jellegéből fakad, hogy az argumentáció legerőteljesebb részében hosszasan felidézi Szege-dinácz Péró lázadását: ebben a megvilágításban Szeged városának kultúrapártolása, színházalapítása a barbárságot erőteljesen visszautasító gesztussá magasztosodik.
A jászberényi születésű Hájos Gáspár (1724—1785) őstörténeti és nyelvészeti műve, a kéziratban maradt „Speculum linguae Scythico Hungarico—Magyarico— Székhelico—Hungaricae Hungarico—Latino—Germanicum, et Historicum" rendtársai körében is sok gúnyt és meg nem értést váltott ki. A délibábos munkára azért kell mégis emlékeznünk, mert a szerző és műve erőteljesen befolyásolta a Szegeden tanuló Révai Miklós történeti érdeklődését.67
Révai Miklós (1750—1807) Szegeden járt gimnáziumba. Költői tevékenységének néhány mozzanata utal ezekre a tanulóévekre. Ezek közül a legjelentősebb az 1768-ban írott, Sannazarónak Cumae romjaira írott híres elégiáját utánzó {624} költeménye: „Tsanadinum in suis ruderibus olim Morisena dicta" (A romjaiban heverő, hajdan Marosvárnak mondott Csanád).68 Abból a hagyományból indul ki, hogy a hajdani város, mielőtt fölvette volna Csanád vezér nevét, a Morisena nevet viselte. A siralmas romok között keseregve idézi föl a hajdani dicsőséget. Szent Gellért árnyát. A vers vége a történelmi hanyatlás általános látomásává szélesedik: Buda királyi vára sem fog örökké állni, és Pest romjait is egykor a szántóvető vasa fogja kifordítani a földből, sőt Pozsony sziklavára is összeomlik majd. amelyben most dicsekedve mutatja a hajós Szent István koronáját. A vers a mai napig nem eléggé méltatott előfutára a romantika romköltészetének.69 Révai ezenkívül egy-egy verssel adózott a költészetben mintaképének, Koricsányi Márknak,70 illetve poétika-tanárának, Karába Ágostonnak. Erre az öreg szegedi professzorra különben mindig nagy szeretettel emlékezett és latin verskötetét is elküldte neki.71
Dományi Márk (1740—1814) 1815-ben kiadott munkája a szegedi rendház történetét dolgozza fel. Ege Sándor (1744—1809) a katonai építészetről írt kéziratban maradt tankönyvet.72 Benyák Bernát (1745—1829) kiterjedt írói tevékenységéből Szegedre vonatkozik az a magyar nyelvű dal, amelyet a város költségén épült táncpalotának megnyitására írt.73 Thótt Albert (1746—1834) 1796-tól 1799-ig, illetve 1807-ben tanította Szegeden a humaniorákat. Latin nyelvű alkalmi költeményben magasztalta azt az ex-jezsuita csanádi püspököt, Kőszeghy Lászlót, akivel különben a szegedi piaristáknak állandó bajuk volt.74 Egerváry Ignác (1751 — 1809) a gimnáziumot igazgatta 1791 és 1802 között, majd 1805—1809-ig a ren d főnök tisztét töltötte be. Metastasionak, az ünnepelt „poéta cesareo"-nak „Arta-serse" című melodrámáját fordította magyarra. A mű igen kedvelt volt Magyarországon: több latin fordításról és előadásáról is tudunk, de Egerváry Artaxerxe-sét ki is nyomtatták Endrődy János Magyar Játékszínének IV. kötetében, sőt 1799-ben Nagyváradon is előadták.75 Válla Jácint (1752—1814) alkalmi latin és magyar versei nincsenek összegyűjtve, pedig már csak azért is megérdemelné, mert tagja volt a római Arcadia Akadémiának Ladonius Fidalcus néven. Szegeden 1788—89-ig poézist és retorikát oktatott, 1794—95-ben pedig természettant és {625} mezei gazdászatot. Szegedi éveiből egy latin és egy magyar gyászóda ismeretes.76 Hannulik János Krizosztommal, a kor legünnepeltebb latin költőjével, valamint Dugoniccsal is baráti viszonyban állott. Végül Kaschnitz Józsefet kell említenünk (1759—1790), aki Szegeden 1779-től tanított. Egy német nyelvű ódája ismeretes, amelyet abból az alkalomból írt, hogy rendtársa, Szabiik István 1785-ben Szegeden felbocsátotta az első Montgolfiére-féle léggömböt.77
Szerencsére jól ismerjük a szegedi piarista színház repertoárját. Az iskola színházának történetét a művelődéstörténeti fejezetben olvashatjuk, itt kell viszont áttekintést adni a színdarabok témájának alakulásáról. Kezdetben szinte kizárólag római történeti tárgyakat választottak feldolgozásra. 1722-ben Pécsy Domokos Mucius Scaevoláról írt drámát, Livius II. könyve nyomán. Ez volt az első, Szegeden bemutatott darab és tíz év múlva Budán ki is nyomtatták. 1729-ben Hranák Tamás tanítványaival farsangi komédiát adatott elő Ixionról és comico-tragédiát Probus római császárról. Ugyanezen évben Skultéty Sámuel allegorikus darabot írt a mocsoktalan lelkiismeret diadaláról, a szegedi várparancsnoknak, Weiss Bertalan ezredesnek ajánlva. Ez arra utal, hogy a színház állandó hálás közönségét képezhette a várbeli nagyszámú katonaság is. Az is előfordult, hogy a katonákra való tekintettel német nyelvű színlapot is nyomtak, mint például szintén 1729-ben, a Justus Lipsius nyomán készített „Muliebris imperii infelicitas" esetében, ahol Laodice kerül a színpadra, aki megölette gyermekeit. Bibliai témát választottak 1731-ben, amikor Jézus születéséről adtak elő darabot. Az első magyar téma 1732-ben bukkant fel, amikor Deák Menyhért Szent Lászlóról írt. Azt sajnos nem tudjuk, hogy a Deményi által építtetett színházat melyik darabbal avatták fel. A koraközépkori egyháztörténeti színes epizódja Bulgária rövid ideig tartó kato-licizálása: ebből választott témát Metter Péter 1746-ban, amikor a fia által megvakított Reginaidus bulgár királyról írt darabot. Már a szittya ősiség felé fordulás jeleként értékelhető Patonyi László 1747-ben bemutatott drámája, aki Tomyris szkíta királynő történetét vitte színpadra. Ezután már szaporodnak a magyar történeti tárgyú előadások. Helytörténeti érdekessége is lehetett Thoma Bálint 1748-as produkciójának, aki „Mars novae vitae author" c. színművében Szent Istvánnak Gyula erdélyi vezér ellen intézett hadjáratát dolgozta fel. Ugyanebben az évben Nagy Jeromos a szerencsétlen sorsú Salamon király történetét választotta az iskolai színjáték témájául. 1749-ben Bíró Dávid három darabot is színre vitt, ezek közül a nagyböjt idején — föltehetőleg Metastasio „Isacco"-ja nyomán — Izsákot, mint Krisztus előképét vitték a színpadra. A harmadik darab pedig — nyilván Bonfini elbeszélése nyomán — Hunyadi János életének azt az epizódját dramatizálta, amikor a vezér a rigómezei csata után kiszabadul a latrok kezéből. {626}
1755-ben Tarnóczy Simon már nemcsak saját darabját viszi színre, hanem előadat két Plautus-darabot is: a Menaechmi-t és az Aulularia-t. A következő évben még a Pseudolus-t is bemutattatta.
Az első magyar nyelvű darabról 1758-ban van feljegyzés; Perczel Imre vígjátékát játszották az „Adakozó öregről és fösvény ifjúról". Az előadást valószínűleg végignézte Cörver János báró rendfőnök is, aki az előző évben a piarista iskolákban kötelezően bevezette a magyar nyelv tanítását. 1768-ban Karába Ágoston már a hunok, azaz magyarok honfoglalását, II. Lajos király történetét és Mária Terézia tetteit is színpadra állította. Még ugyanebben az évben mutatták be a rendalapító szentté avatásának ünneplése keretében a „Josephus Cala-sanctius" c. színművet is.78
Külön tárgyalást érdemel Benyák Bernát darabja, az 1770-ben előadott „Joas".79 A legkitűnőbb piarista drámaíró a gyermekkirály történetét a Bibliából veszi (Királyok és Krónika II. könyve), de minden valószínűség szerint figyelembe vette Racine tragédiáját, az Athalie-t is. Kátsor Keresztély, a szerző rendtársa már 1764-ben felhívta a piaristák figyelmét a külföld klasszikus színműveire, különösen Racine-ra. Perényi József föltételezése szerint valószínű, hogy Benyák Racine valamely latin vagy német átdolgozását követte. A darabhoz írt előszó foglalkozik a dráma és a színház céljával. Felfogásában már túlmutat a pusztán retorikai, pedagógiai célon és olyan megfogalmazást használ, mely szerint „... a komédiák akár minemű szín alatt adassanak is elől, az ember életének képei és olyan tükörök, melyekben a játékos személyeket akár saját természetünket és erkölcseinket szemlélhetjük, szerethetjük is, ha emberségesek: gyűlölhetjük pediglen és jobbra hozhatjuk, ha feslettek". Nem valószínű, hogy a szerző szeme előtt Shakespeare hasonló megfogalmazása lebeghetett — mint Perényi sejtetni engedi —, viszont kétségtelen, hogy Aristotalész Poétikájának híres katarzis-meghatározása döntően hathatott Benyákra.80
1777-ben Mlinkay Alajos Holberg, a nagy dán író egy Plautus nyomán készültvígjátékát vitte színpadra, német nyelven. 1778-ban a tanév végén allegorikus darabot mutattak be, amely Európa előjogát szemléltette latinul a többi világrész fölött. Ez egy trilógia első darabja volt; a második napon németül arról deklamáltak, hogy Európa országai között az elsőség Magyarországé, végül a harmadik napon — magyarul — azt bizonyították, hogy Magyarország városai közül az elsőség Szegedet illeti meg. A következő évben a színház elpusztult, és ezért a továbbiakban már csak szórványosan tartottak alkalmi előadásokat. {627}
A színielőadások története, éppen úgy, mint az alkalmi költészet és a szónoklatok áttekintése, híven tanúskodik arról, hogy hogyan tört előre a nemzeti tematika és a nemzeti nyelv a század folyamán. Hangsúlyoznunk kell, hogy ez a tendencia természetesen nem korlátozódik Szegedre, hanem ha a piarista rend kebelén belül élesebben is mint egyebütt — az egész országra jellemző.
Szeged különleges frontier-város jellege azonban feltétlenül gyorsította ezt a folyamatot, élesebbé tette a konfliktust, és mind nemzetiességével, mind az őstörténet felé fordulásával a szegedi piarista irodalom a maga egészében előkészítette Dugonics föllépését.
Az egyház zenei igényei határozták meg Szeged zenei életének első korszakát. A visszafoglalás utáni évtizedekből nincsenek adataink, de a szabad királyi városi jogállás visszaszerzése óta bizonyíthatóan fejlett egyházzenei kultúra alakult ki. A város mindhárom templomában működtették az orgonát, kántorokat alkalmaztak, 1722 óta pedig a város, mint kegyuraság, elsősorban egyházi-templomi célokra, zenészeket alkalmazott. A városi zenekar történetében nyomon követhető az a változás, ahogyan a templom zenészeiből, az elsődlegesen templomi szolgálatot ellátó zenekarból a város zenei életét szolgáltató zenekar lesz.
A zenekar első vezetője Leffler Jakab (1722—1731). Rajta kívül még hárman alkották a zenekart, a század közepén azonban már kilencen voltak. A város házat épített számukra. Társadalmi megbecsülésük emelkedését jelzi, hogy fizetésük is emelkedett. A zenei oktatást, s persze a „világi" zenei szolgáltatásokat is ők látták el. A város ünnepségein muzsikáltak, s igyekeztek elérni, hogy magánosok számára is kizárólag csak ők szolgáltathassanak zenét. A kottából játszó „német" és az amatőr magyar együttesek torzsalkodását végül 1748-ban városi szabályrendelet szüntette meg. Előírták, hogy milyen összegért — a városi zenészek természetesen magasabb díjért — muzsikálhatnak egész napon át vagy egy estén keresztül.
Igényesebb zenét csak a városi zenekar szolgáltatott. Hammer Sebestyén György irányítása alatt (1733—1750) nemcsak létszámban gyarapodott a zenekar, hanem a város költségén új zeneszerszámokat, kottákat szereztek be. A Pestről idetelepült Hammer kezdte meg a zeneoktatást is.
A városi ünnepségek és mulatságok zenei igényeinek kielégítése mellett a városi zenekar bekapcsolódott a piarista színjátékok színpadi cselekmények megköve- „ telte zenei előadásaiba. A színpadi zenei betétek mintegy előkészítették a közönséget az önálló zenei előadások, a koncertélmények befogadására. A zene az előadáshoz hasonlóan feltehetően ugyancsak didaktikus célzatú volt. A szünetek {628} alatti szórakoztató muzsikálásról nincs tudomásunk. De a nyolcvanas évek német nyelvű vándortársulatainak előadásain már a korabeli szokásoknak megfelelő-en így asszisztált a városi zenekar. Az első operát — magyar nyelven — 1800. május 11-én mutatták be; Kauer Ferdinánd Fernandó és Jariko című operáját játszották.
Az 1790-es években a városi zenekar szolgáltatta a városi bálokon a muzsikát. Ezzel az egyházias zenekar világiassá alakulása teljessé vált, ám az önálló zenei élet kialakulása az új századra maradt.
A 18. században a várban katonazenekar is muzsikált. Az egyházilag előírt hangszerek mellett a zenészek leltárában fúvós hangszereket ugyancsak találunk.
A kocsmai zenélésre vonatkozó legrégebbi adatunk 1748-ból való. Kedvenc hangszereik: a tekerő, bőrduda, a citera és a cimbalom. Az első cigányok, akik letelepedési engedélyt kaptak, muzsikusok voltak. 1766-ban húzták először a talpalávalót. A város központjában a 19. század elején már ők jöttek divatba, ám a külső városrészeken még a huszadik századra sem tudták kiszorítani a hatásukra hasonló összetételben (hegedű, klarinét, brácsa, cimbalom, nagybőgő) szerveződő „magyar" (parasztmuzsikusokból álló) bandákat.
A városvezetés és az egyház a 18. század első felében hallatlan szigorral őrködött az erkölcs felett, s a részletekig menően szabályozta a mindennapi életet. Nem eredmény nélkül: a vár körüli kunyhókból állófrontier-telepből egy évszázad alatt egy magyar szabad királyi városhoz méltó szervezettségű, biztonságú és életmódú társadalom alakult. Bevándorlók ezreit — köztük elbocsátott katonákat, kalandorokat, hajdúkat, rideg életű pásztorokat — kellett olyan normához szoktatni, amelyek itt feledésbe merültek. Ezért érthető és méltányolható, hogy a város vezetése, a vele szorosan összefonódott egyházzal, középkorias szigorral ügyelt a közrendre, az emberek életvitelének szabályszerűségére. A normák be-tartói bizonyítani akarták, hogy a város méltó a szabad királyi városi rangra, s így akarva-akaratlan a város polgárosodásának útját egyengették.
A hamisan mérő mészárosokat, az előírtnál kisebb méretet sütő pékeket pénzbüntetéssel sújtották, éppúgy, mint az ünnepnapokon dolgozókat. „Aki ünnepnapon varr, annak körömméreg lesz az ujján"; „aki vasárnap farag, Isten ujjába vág" — hangzott a szegedi szólás. Káromkodásért nemcsak pénzbírságot, hanem bot- és korbácsbüntetést, sőt tömlöcöt is kiszabtak. Becsületsértési ügyekben néha hosszas bizonyításra került sor: egy 1743-ban „fattyúként" szidalmazott csizmadiáról szülőfaluja adott bizonyságot, hogy „tisztes származású". A rágalmazót pénzbüntetésre ítélték. {629}
Az istenkáromlás és a becsületsértés volt talán a leggyakoribb — legalábbis a 18. század első felében legtöbbször büntetett—cselekmény. Verekedések ritkábban fordultak elő, a megtorlás is enyhébb volt, többnyire csak pénzbüntetés, ám az igénybe vett orvos, sebész — a károkozó által megtérítendő — költségei, a megfizetendő ruhák és kalapok jelzik, hogy csak a legsúlyosabb esetek kerültek a tanács elé. 1727-ben egy kovácsmester megverte a céhmestert: hat forint bírság. 1738-ban éppen ezt a kovácsot verték véresre: 12 forint fizetendő. 1775-ben helybeli lakos vert meg úgy egy katonát, hogy kardját is eltörte: csak fájdalomdíjat és kártérítést kellett fizetnie. (A katonaság és a lakosok ilyen konfliktusai ritkák, s ez békés együttélésre enged következtetni.) A bicska is gyakran kikerült a zsebből. A felnőtt férfikorra előkészítő életveszélyes késdobáló játék a dudellázás vagy bugyellázás. E játéknál a bicskát különböző, csak rajzokkal megértethető fogásnemekkel a levegőbe repítik, s a késnek a földbe fúródva kell azután megálla-nia. A tizenkét figurát végrehajtónak van egy lova vagy — még jellemzőbb a kifejezés — iskolája. A játék meghonosodásánál a szláv hatást valószínűsítenünk kell. (Ez a játék okozta 1591-ben Rettegett Iván fiának, Demeter cárevicsnek a halálát.)
A házasságtörőket halálra ítélték, de a házastárs „életet ajándékozhatott" (nem mindig tette!), vagy a király adott kegyelmet. Szégyenoszlop, bot vagy korbács s a polgárjoggal nem rendelkezők kiseprűzése volt a büntetésük. Ellenőrizték a különváltan élőket. A nőtlen betelepedőket a polgárjog megadásakor, a céhlegényeket a mesterré avatásukkor szólították fel arra, hogy mihamar házasodjanak meg.
Különös figyelmet fordítottak a város rendjét szükségszerűen fellazító vándorokra, átutazókra, betelepülni szándékozókra. A polgároknak jelenteniük kellett, ha idegennek szállást adtak. Az útlevél nélkül érkezőket csavargóknak tekintették, megbotozták, kiűzték. Hogy a mobilitást fékezzék, az elköltözőknek vagyonuk tizedét kellett hátrahagyniuk. A kiűzés, elkergetés általános mellékbüntetésnek tekinthető; tehát a város mint kiváltságolt, vonzó település egzisztenciális és presztízs értelemben egyaránt többletet nyújtott lakóinak már a XVIII. század első felében is.
A város mindenre kiterjedő hatalma ellen helyben csak középkorias kibúvó kínálkozott: az alsóvárosi ferencesek templomának azilum-joga (a templomba bemenekülőt nem lehetett erőszakkal kihozni) még életben volt. A gyakorlatban azután rendszerint kompromisszum jött létre a város, a barátok, s az üldözött között. (A templomok menedékjogát II. József törölte el.)
A fegyelmezés drasztikus eszközein túlmenően a társadalom megszervezésére, a nép nevelésére a lelkigondozást ellátó barátok tettek kísérletet. A templomokban vasárnaponként a felnőttek számára is tartottak erkölcsi oktatást. A céhek — mint országszerte — egyúttal vallási és kölcsönös segélyező társulatok voltak. Szegeden {630} a céhekbe nem szerveződő halászok, hajósok, hajóácsok, molnárok, fuvarosok, fafeldolgozók, szappanfőzők a társadalmi reprezentáció és a szakmai tisztesség érdekében ugyancsak szükségesnek érezték, hogy társaságba tömörüljenek, saját zászlójuk legyen. Az iparosok élete tehát egészében a szakmai csoportban szerveződött.
A földműveseknek, pásztoroknak szakmai társulatuk ugyan nem alakult ki, ám a hasonló közösségi igények létrehívták—még a XVII. században — az úgynevezett confraternitásokat (testvérületeket). Az 1653-ban alakult kordaviselők társasága (confratemitas cordigerorum) a barátok vezeklőövét írta elő tagjai viseletéül. Az alsóvárosi egyesület tagjai lelkigyakorlatok mellett világias célokra is egyesültek. Ideológiájuk szerint a még élők s az elhunytak lelki közösségének tudatát kívánták erősíteni, a gyakorlatban temetkezési egyesületként is, s a segítés kötelezettségéből fakadóan hitelegyletként is működtek. A Palánkban a szentháromság egyesület (confratemitas Sanctae Trinitatis) hasonló célokra szerveződött. A Felsővárosra betelepült minoriták ugyancsak egyesületet alapítottak, noha erre csak a plébániák mellett nyílott lehetőség. A hívek elcsábítása folytán viszály alakult ki a ferencesek és a minoriták, valamint társulataik között. A veszekedésnek 1747-ben szabályszerű egyezség vetett véget, egymás egyesületeit nem volt szabad többé ócsárolniuk.
A vallásos egyesületek viszálya részben már a városrészek elkülönülésére, ellentéteire is utal. A három, egymástól földrajzilag is elhatárolt városrész, eltérő társadalmi szerkezete által is meghatározottan, eltérő kulturális mintákat követett. Még a reformkorban is mindegyik városrésznek megvolt a maga jellegzetes egyesülete. A városrészek különbözése nem jelentett nemzetiségi különbözést, hiszen Alsó- és Felsővároson csak magyarok éltek, a Palánkban vegyesen magyarok, szerbek, németek.
Éppen a jelzett, szakmák szerint erőteljesen tagolt társadalmi szervezettség folytán a nemzetiségek közötti választóvonalak aXVIII. században nem voltak erőteljesebbek, mint mondjuk a céhek közöttiek. Bontakozó konfliktusaik világosan kitapinthatóan gazdasági természetűek. A város a görögkeleti szerb kereskedőket arra akarta kényszeríteni, hogy a római katolikus egyház ünnepein is zárva tartsanak. A két egyház ünnepsorozata nem esett egybe, s így az év jó részében a szerb kereskedők nem nyithattak ki. A tilalmat több ízben megkerülték: 1739-ben aprószentek napján a piarista plébános bíztatására a nép megrohanta a nyitva tartó szerb üzleteket, s bezárásuk helyett fosztogatni kezdett. A várból érkezett századnyi katonaság verte le a ribilliót. Évek múltán az a kompromisszum alakult ki, hogy csak nyolc és tizenegy óra között követelték meg a bezárást a katolikusok ünnepnapjain.
Városi bálok alkalmával váltakozva játszottak szerb, német, magyar muzsikát, s eszerint léptek táncba az egyes nemzetiségi csoportok. Pusztán indulati {631} nemzetiségi konfliktusról e században nincs tudomásunk. Becsületsértésnek az számított, ha pl. a német kereskedő a szerbet „zsidónak" állította — meg is büntették érte.
A katonai joghatóság alatti vár és a város kezdetben konfliktusokkal teli, majd egyre békésebb együttélésének társadalmi vonatkozásait még nem tárta fel a helytörténeti irodalom. Ismeretes, hogy a várbeli tiszteknek bormérési joguk volt a városban, s a tisztek részt vettek a társadalmi életben, jártak színházba, hangversenyekre. A reformkorban itt őrzött olasz politikai foglyok sűrűn érintkezhettek a lakossággal, ha tőlük a szalámikészítés fortélyait éppúgy el lehetett lesni, mint az ugyancsak megcsodált többszólamú éneklést...
A XVIII. századi város szórakozási alkalmai az átlagos mezővárosi igényeken túlmenően ugyancsak /roní/er-sajátosságokat mutatnak: a kocsmák száma a lakosságét jóval meghaladó számban nőtt. 1712-ben két kocsma működött, de 1717-ben már hatot találunk, 1725-ben 37-et, 1750-ben már 81-et, s mellette 53 pálinkamérést, 16 sörmérést! A kávézók elterjedése viszont egyértelműen városiasodásra utal.
Az első kávéházat egy belgrádi menekült görög nyitotta meg 1739-ben. Celenka Szávót követte 1742-ben Philippi János, őt 1744-ben Benkóczy Mátyás kávéháza. A konkurrencia megelőzésének szándékával Celenka most ajánlatot tett a tanácsnak: ha másnak nem fogják megengedni, akkor ő billiárdasztalt állít fel kávéházában. Megígérték, megnyílt a billiárdszoba, ám Benkóczy a tilalom ellenére maga is beszerezte, s a tanács szemet hunyt felette. A kávéház szó 1764-ben bukkan fel: „azért korbácsoltatott meg, miért mentem a kávé házba". A kávéivás gyors terjedésére jellemző, hogy a kávésok egymás után jelentik fel — már a század közepén — a „kontár" kávéfőzőket, vásári kávéárusokat. A század végén Vedres István is kávéházat nyitott, immár a Felsővárosban, amelyet bérlője, Kiesewetter Konrád vezetett. A kávéház — a billiárdasztal felállítása is érzékelteti — nem kocsma, hanem valódi társasági találkozóhely volt. Ott a kávén kívül csak teát és rozsólist (likőrt) lehetett fogyasztani. A vendéglátóhelyek záróráját 1747-ben nyáron tizenegy, télen tíz órában állapították meg, 1773 óta éjfélig nyitva lehettek.81
A város tulajdonában volt a két legnagyobb és legrégibb fogadó, a hatszobás Arany Sas és a négyszobás Fekete Sas. Elénk forgalmukat jelzi, hogy a város azokat évi ötszáz forintért adta bérbe 1771-ben. Mellettük még négy-öt fogadó is várta az utazókat. A közerkölcsökre való tekintettel egynél több női cselédet még a fogadósok sem tarthattak. Az előkelő utazókat a város vagyonos polgárai vagy a piarista atyák látták vendégül, a fogadók többnyire hivatali kiküldötteket, katonatiszteket, kereskedőket szállásoltak el. {632}
A lakosság többségének csak a keresztelők, lakodalmak, torok adtak társasági alkalmakat — a rendszeres templombajáráson kívül. De már a legkorábbi időkben kialakult a városháza előtti téren a vasárnaponként egybesereglő „fórum", ahol a lakosságnak kihirdették a közérdekű híreket, határozatokat. Itt értesültek az ország életének eseményeiről, a város közéletéről. „Az óriási zsongó gyülekezet, száz meg száz külön központtal egyúttal népies börzét is képezett, hol az egyes szükségletek előállítására nézve kötések történtek, vagy a beszerzések legalkalmasabb módjáról egymást tájékoztatták."82 A fórumnak tehát egyszerre volt politikai és gazdasági funkciója, a közélet és a közgazdaság hírei egyaránt gazdát cseréltek. Az egymást gazdaságilag funkcionálisan kiegészítő három (utóbb négy) városrész itt társadalmi értelemben is egységet alkotott. Művelődéstörténetileg hallatlanul izgalmas, feltárandó folyamat, ahogyan e fórumból fokozatosan kiszorulnak az árutermelő parasztok, s maga a fórum is megszűnve kettéválik az urak korzóiára. és a proletárok köpködőiére, munkaerő-kínáló, de számukra még társadalmi érintkezést is biztosító piacra.83
A fórum XVIII. századi megléte, folytonossága teszi érthetővé a XIX. századi város társadalmi életének gyors fejlődését, funkcionális (és funkcionáló) egyesületekbe tagolódását, s ezen egyesületek harmonikus együttműködését.
Szegeden a polgárjoggal rendelkezők nagy száma, s azok többségének paraszti foglalkozása folytán a polgári státusnak nem volt társadalmilag elkülönítő szerepe, külön presztízse. Nem véletlen, hogy az 1741-ben létrehozott polgárőrség — a polgárság többnyire reprezentáló , testületi szellemet sugárzó egyesülete — elsorvadt, s az 1790-es felbuzdulás idején újra kellett alapítani. 1805-ben megint országos rendelkezések nyomán hívták életre, ekkortól 1828-ig működött. 1842-ben újra megszervezték. A Felső- és Alsóváros egy-egy lovas- és gyalogszázadot állított, a Palánk egy magyar, egy német gyalogszázadot és a rác ulánusok (lovasok) századát. A polgárjogot megszerzőket kötelezték az egyenruha beszerzésére, az ünnepélyeken felvonultak, díszőrséget adtak, a társadalmi életben egyébként nem játszottak szerepet.84 (20. fénykép.)
|
|