A VÁROS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETE

{669} III. A REFORMKORI VÁROS KULTURÁLIS ÉLETE

1. A KÉSŐBAROKK ÉS A KLASSZICIZMUS KORA AZ ÉPÍTÉSZETBEN

AZ ÚJ VÁROSHÁZA

A XVIII. század két utolsó évtizede már egy új korszaknak a nyitánya, annak az előzőhöz méltó fél évszázadnak, amelynek legfőbb mozgató erői a felvilágosodás, majd pedig a reformkor magasztos eszméi. Szárnyaló szavakkal jellemzi ezt az új korszakot Volford József polgármester a Tanácsháza alapkőletételi ünnepségén, 1799. augusztus 30-án elmondott beszédében: „vallyon azért egy ollyatén Várost, mint Szeged, nem illet é meg egy nem annyira pompásan, mint sem rendesen és módosan épült tanátsház? Egy olyatén város, melly mind rangjára, mind lakossai számára, mind pedig a kereskedést illető szerentsés hellyheztetésére való nézve Hazánkban a leg elsőkkel vetekedik, nemcsak köteles maga illendő méltóságát külső jelekkel is fenntartani, — elkerülhetetlenül szükséges, hogy ilyen módokkal is magát mind híressé tenni, mind közelebbről esmerkedni, mind pedig külső hely és tartománybeliektül kedveltetni is törekedjen".1

A felsorolt eredményekben, s a vázolt programnak nemcsak kitűzésében, de megvalósításában is elsősorban Vedres Istvánnak volt tendkívüli szerepe. E korszak nagyratörő fejlődésének ő volt a legfőbb mozgatója.2

Az ifjú Vedres épp akkor (1786) szerzi meg a mérnöki diplomát, amikor a város tanácsa elérkezettnek látta az időt, hogy régóta húzódó árvédelmi, városrendezési és építkezési problémáit megoldja, s ezért mindent elkövet, hogy őt céljai megvalósítására megnyerje. Vedres már éppen Apponyi gróf hőgyészi uradalmának csatornázási munkálataiba kapcsolódik, amikor atyja útján a város meghívását kapja a mérnöki állásra. Válaszában többek között azt írja, hogy az „ize-netet hálás szívvel vettem, annyival is inkább, mert az szűkebb hazámba való alkalmaztatásomat tartalmazza" .3

A fiatal mérnök a város urbanisztikai és építészeti fejlesztésében átgondolt, a terepviszonyokhoz alkalmazkodó terveket dolgozott ki. Az alsóvárosi nemzeti iskola tervével és építésével kapcsolatos, 1799. évi jelentésében meglepően modern {670} urbanisztikai és városesztétikai gondolat szólal meg: „Ezen ... Épületünkkel nem tsak uttcánkat vagy városunkat szépítenénk; hanem lakossainkat is a tsinosabb és emeletes épületek föl állítására is gerjesztenénk".4

A tanács egyik 1804. évi határozatában Várady Antal szőlőföldjének parcellázási kérelmével kapcsolatban utasítja Vedrest, hogy vizsgálja meg a területet, a házhelyeket mérje fel, s ellenőrizze, hogy azok megfeleljenek a „város irányának".5 Közegészségügyi szempontok is követelik az urbanisztikai elvek érvényesítését. Sobay György főorvos számos esetben azt fejtegeti, hogy agyakori „hideglelések" ellen a csatornázás, a posványos területek kiszárítása a leghatásosabb.6

Az 1780-as évek végétől kezdve többször találkozunk Vedres javaslataiban és jelentéseiben is az utcarendezésekre, az utak, a járdák kiépítésére, a szennyvízelvezető csatornák létesítésére vonatkozó intézkedésekkel.

A tanács 1806-ban két ízben is elrendeli, hogy „a városi földmérész kijelölése nélkül senki házat építeni ne merészeljen, afféle épületek eldöntésének büntetése alatt". Az 1816. évi árvíz után Vedres részletes javaslatot nyújtott be: „mi módon lehetne a városnak némely utcáit és piacait kövekkel kipadolni és szép, azonkívül hasznos fákat ültetni és erdőt is abból szaporítani".7

Az első nagy építkezés, amelybe Vedres belekapcsolódott, az 1799—1804-ben megvalósult Tanácsháza volt.8

Az egykori épület külső alakjáról és alaprajzi elrendezéséről a Vedres készítette 1797. és 1798. évi két tervrajz,9 az évszám nélküli, Schwörtz János aláírását viselő homlokzati tervrajz,10 (49. fénykép) a Bellér Péter által 1833-ban készített műszaki homlokzati felvétel,11 az 1879. évi szegedi árvíz előtti időből származó fénykép,12 (50. fénykép) néhány árvíz alatti távlati fotó,13 valamint egy Hausner A. jelzésű, az 1882. évi városháza tervpályázattal kapcsolatban benyújtott alaprajz tájékoztatnak.14 {671}

Az árvíz előtti fénykép a leghitelesebben tárja elénk a Tanácsháza megvalósult Széchenyi téri, egy emeletes, három szakaszra tagozódó főhomlokzatát. A középső rizalit magasabb és öt tengelyű.

A két, teljesen egyforma oldalsó szakasz négy-négy tengelyű s általában egyszerűbb kivitelű. A rizalit szélességében a homlokzati főfalra támaszkodva emelkedik a két traktusú és toronysisakkal fedett torony. A rizalit földszintjében nyílik a kosáríves kapuzat. Fölötte egyenes vonalú, erős plasztikájú párkány. A kapu sarkai felett copfos váza alakú vaslámpák. Az emeleti középső ablak a homlokzat többi ablakánál magasabb, szélesebb és félkörívben záródik. A rizaliton kör-szeletzáródású, keretezett, törtvonalú szemöldökpárkányos ablakok vannak. Az oldalsó szakaszok ablakai keretezetlenek, egyenes záródásúak, s nincs felettük szemöldökpárkány. A rizalitéhoz hasonló ablakok törik át a torony falait is. Az ablakközöket a földtől a párkányig füzéres fejezetű lizénák tagolják.

A felső toronypárkány félköríves hajlataiba illeszkednek bele a toronyórák. A toronysisak felső traktusát laternák világítják. Legtetején villámhárító. A torony körüljáró erkélyén vasrácsozatú mellvédek futnak, levélrózsás bekötő vasakkal. Az egész épületet manzardos tetőzet fedi. A sarkokon és kiemelkedő csúcsokon szokásos vázaformájú díszek adják a ritmika kicsengéseit. A déli oldalhomlokzat szintén hármas tagozódása, és középső szakasza a két szélső szakasz falsíkja elé ugrik, s azoknál kissé magasabb. Ugyanilyen beosztású volt az északi homlokzat is.

A fényképen az épület egyszerűbb, falsíkjai nyugodtabbak, míg a Schwörtz-féle rajz jóval tagoltabb, s ornamensekkel zsúfoltabb. A rizalit, a lizénák, a párkányok, a szemöldökök a rajzon általában erőteljesebbek. A tervrajzon valamennyi ablakot keretezés hangsúlyozza. Az emeleteket a lizénákat összekapcsoló párkány választja el, ami az épületen hiányzik. A tervrajzon a főkapun kívül még hat ajtónyílás van. Ezek is körszeletívű záródással és keretezéssel ellátva. Az ajtók, ablakok felett hajlított vonalú vagy díszített mezejű szemöldökök.

A tetőzet szellőzőnyílásai éppenúgy, mint a nyergek csúcsain és sarkain elhelyezni tervezett vázadíszek gazdagabbak és hangsúlyozottabbak. A legfőbb különbség a toronyban mutatkozik. A torony a rajzon háromszakaszos és egyébként is keskenyebb, karcsúbb hatást kelt. Ennek erkély körüljáróján nem kovácsolt vas, hanem kőmellvéd van. Az épület kerek, egyszerűen keretezett órájával szemben a tervrajz órája alul hatszögletűnek induló, felül azonban félkört alkotó keretbe van foglalva. A torony második szakasza és sisakja közé illeszkedik a szoborfülkés, volutás sarokpillérekkel hangsúlyozott emelet. A tervrajzon a torony csúcsán nem villámhárító, hanem — ahogy Reizneren keresztül értesülünk — Roland-szobor áll.15 {672}

A különbségeket nem magyarázhatjuk egyszerűen a költségvetés csökkenésére irányuló kamarai követelésekkel és módosításokkal. A tervrajz a barokkhoz még közelebb álló, jellegzetesebben copf-stílust mutat, míg az épület a maga egyszerűbb, nyugodtabb megjelenésével már inkább közeledik a klasszicizmus elveihez. Ez a fontos stílusbeli különbség még hangsúlyosabban észrevehető, ha a Bellér-féle rajzot is megfigyeljük, amely szintén jól érzékelteti az épület kiegyensúlyozottabb, a klasszicizmushoz közelebb álló stílusát.

A terv kialakulásában, illetőleg megvalósulásában többen is részt vettek. A kamara által készített tervmódosításokból ezideig semmit sem sikerült találnunk, de előttünk áll Vedres 1799-ben készült tető- és toronytervrajza. A torony felső része, azaz sisakja ennek a tervnek megfelelően készült el.

Erre, valamint az ugyancsak Vedrestől fennmaradt pince-beosztási vázlatrajzra támaszkodva megállapíthatjuk azt is, hogy a tanácsháza alaprajzi elrendezését is Vedres alakította ki. Már az eddigiekből is nyilvánvalónak látszik, hogy a homlokzat művészi kialakításában is Vedresé volt az alkotó és vezető szerep. Miután azonban a homlokzati kiképzést meghatározó eredeti tervrajzon Schwörtz János aláírása szerepel, valószínű, hogy a tervezésben is közreműködött.

A századforduló idején a magyarországi építészetben a későbarokknak klasszicizmusba hajló elvei uralkodtak.16

Homlokzati rendszerében, hármas tagozódásában a szegedi Tanácsháza előképének elsősorban a budavári katonai szertár Matthey főhomlokzati tervrajzát tekinthetnénk, amelynek közepén díszes őrtorony látható, két szélén pedig man-zardtető emelkedik, a rizalit fölött és a torony alatt azonban nincsen manzárd. Ez a terv azonban torony nélkül valósult meg. Noha Vedres a tervrajzot nem igen láthatta, az épület mégis olyan példa lehetett számára, amely terveinek kialakításában szerepet játszott.

A dunántúli klasszicizáló barokk kastélyokkal való kapcsolatát érthetővé teszi az, hogy Vedres éppen ezen az országrészen töltötte gyakornoki idejét. Kiinduló pontja az a hőgyészi kastély volt, amelyben ifjú korában oly termékeny hónapokat töltött. Pest és Hőgyész közötti útjain többször is megfordulhatott Válón, ahol az Ürményi kastély éppen ez idő tájt épült. A váli kastély rizalitos homlokzatának és tetőzetének hármas, manzardos tagoltsága a szegedi Tanácsháza számára közvetlen előképül szolgálhatott. De nem mellőzhető annak a feltételezése sem, hogy Vedresnek módjában volt a nem sokkal korábban épült gyulai Harruckern kastélyt is megismerni s annak a jellegzetességeit tanulmányozni.17 {673}

Ezek az emlékek azonban nem adhatták a szegedi városháza tornyos kialakításának a gondolatát. A városházon alkalmazott torony régi hazai hagyományokra nyúlik vissza, s főképpen a tűzvészek elleni védekezésben a megfigyelésre szolgáló őrtorony szerepe magyarázza a típus kialakulását. Az alapötletet legvalószínűbben a régi pesti városháza erkélykörüljárós barokk tornya szolgáltatta. Hasonlóan fontos az a hatás is, amit ezen a téren a pozsonyi városháza ugyancsak kőkorlátos erkélyes tornyának kell tulajdonítanunk. Ez utóbbi még architektonikus kiképzésével, a lizénáknak a vertikális tagolásban játszott fontos szerepével is hatással lehetett a szegedi városháza tornyának kialakítási tervére.

A torony tervrajzának és megvalósult formájának láttán a külföldi XVII— XVIII. századi építészet reneszánsz ízű emlékeinek, a korabeli építészeti szakkönyvek által közvetített hatásával is kell számolnunk. A Roland lovag szobrának a sisakcsúcson történt elhelyezése szinte páratlanul eredeti gondolat. A középkori városházakon Roland lovag szobra a pallosjogot jelképezte. Pozsonyban a városháza előtt állt a Roland szobor.

A megépült torony városbeli rokonait a XVIII. századi templomokon találjuk meg. Az alsóvárosi templom XVIII. századi tornya a városháztorony idősebb testvérének tűnik. Ez jól érzékelhető a két torony hasonló profiljában, csaknem azonos arányaiban, s nem utolsó sorban a laternák egyező formájában és elhelyezésében is. Az alsóvárosi templom sisakja azonban későbbi, de valószínű, hogy a városháza hatására újították meg 1827-ben.

A városépítés folyamatában s a korszak városképében különös fontosságot kell tulajdonítanunk a hatalmas méretű, erkélykörüljárós toronynak. Az 1728-ban épült Tanácsháza torony nélküli épület volt. A XVIII. század városképében a Szent Demeter, a Szent György és a Szent Miklós, valamint a Havas Boldogasszony tornyainál is hangsúlyosabb szerepet töltött be a vár középkori eredetű, s egyébként is a központi helyet elfoglaló, a nyugati várfalon emelkedő kaputornya.

Ez a torony nyilvánvalóan jelképezte azt is, hogy a legfőbb hatalom ebben az időben még a várparancsnokok kezében volt. A Tanácsháza tornyának magasba emelkedése egyértelműen juttatta kifejezésre azt is, hogy Szeged közügyeit, lakosságának életét már nem a várparancsnokság és nem a kamara, hanem a Nemes {674} Tanács irányította.18 A polgármester idézett ünnepi beszédében önérzetesen hangoztatja is, hogy az új Tanácsházát a város előkelő rangja jelképének is kell tekinteni.

A torony erkélye az említett tornyokkal szemben azt az elsőbbséget is biztosította, hogy mindegyiknél alkalmasabb volt az esetleges veszedelmek, különösen a tűzesetek megfigyelésére.

A tornyos városháza típusnak egyik legkorábbi és legmonumentálisabb hazai megjelenése volt a szegedi, s az hatással is volt más városi tanácsházak, mint elsősorban az 1811-ben épült nagykőrösi, valamint az 1821-ben emelt kiskunfélegyházi — azóta lebontott — városháza s nem különben az ugyancsak kiskunfélegyházi, Griesszer József szegedi építőmester által felépített r. k. templom építésére.19 A dunántúli emlékekkel való szoros kapcsolat Vedres itteni gyakornoki ideje alatt szerzett megfigyelései és tapasztalatai révén indokolt. Gyakornoki évei alatt Pozsonyban is minden bizonnyal megfordult. És éppen ebben az időben Pozsonyból érkezett Szegedre Illyés Ágoston, a Rajzoló oskola vezető rajztanára is. Vedres egyetemi tanumányai idején évekig Pesten lakott, később pedig kiküldetésben is számtalanszor megfordult Pest-Budán, s nem kerülhették el figyelmét az éppen akkortájt befejezett vagy folyamatban levő építkezések.

A tervek kidolgozásában Schwörtz János is közreműködött. Nyilvánvaló, hogy a részletek kidolgozásában, s az egész terv műszaki megrajzolásában is Vedres vázlatai és az általa összegyűjtött, kiválasztott metszetek szolgáltak mintául. Az 1794-ből ránk maradt eredeti Vedres-tervrajzok alátámasztják ezt a felfogást. A tanácsi iratokban egyébként is a tervek elkészítésével és benyújtásával kapcsolatban rendszerint az ő neve szerepel.

Az építészeti szakkönyvek metszeteinek mintaként való válogatásában feltehetően Illyés Ágoston rajztanár is közreműködött. A Tanácsháza felépítésének vállalkozója Schwörtz János építőmester volt. Kiváló felkészültségéről nemcsak a homlokzat műszaki rajza tanúskodik, hanem bizonyságot nyújtanak erről egyéb, alább tárgyalandó tervrajzai is. Joggal feltehető, hogy az építés során a részletformák megváltoztatásában Schwörtz is szerepet játszott. {675}

TOVÁBBI KÖZÉPÍTKEZÉSEK A XIX. SZÁZADBAN

A Tanácsháza építésével párhuzamosan Vedres István a legtöbb gondot az iskolák, majd pedig a városi kórház építésére fordította. A legnagyobb feladat a Demeter templomhoz csatlakozó piarista gimnázium és líceum, a palánki nemzeti iskola és a rajziskola, valamint a plébánia és a piarista rendház (kollégium) tervezése, megépítésének szervezése, irányítása volt.

Hatalmas épületegyüttest alkottak ezek az új épületek, amelyek az egykori Szent Demeter templomot csaknem teljesen körülfogták, s amelyek építése 1793-ban kezdődött, s kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 1811-ig folytatódott. Az épülettömb hiteles képét is Vedres őrizte meg „A szegedi múzsák százados ünnepe" c. könyvében. A rajzot Illyés Ágoston piarista rajztanár, a Rajzoló Oskola vezetője készítette.20 (43. fénykép.)

Az 1719-ben alapított gimnáziumnak a Demeter templomtól balra levő helyét a Ballá—Dobi-féle, 1775—1780 között készített helyszín- és kolostortervrajz „M" betűvel jelöli.21 A Város és a Piarista Rend között 1793 februárjában megkötött szerződésben a tanács kötelezettséget vállalt az új iskolaépületek emelésére, a rendház renoválására és bővítésére, valamint új Plébánia-ház építésére.22 A tanács rendelkezésére Vedres István már 1787-ben jelentést készített, s ahhoz egy aláírás nélküli, német nyelvű magyarázó szöveggel ellátott alaprajzot mellékelt.23 Ez a rendháznak már a Ballá—Dobi-féle tervrajzáról is ismert alaprajzát némi módosítással mutatja. Feltehető, hogy a jelentéshez hasonlóan a tervrajz is Vedrestől való. Ezen a helyen épült meg — jóval későbben — a piaristák kollégiuma. Az új iskolát pedig azon a helyen építették fel, ahol az már korábban is létezett.

A Magisztrátus 1793. Böjthava 4-én szerződést kötött Schwörtz János építőmesterrel, s e hó 25-én az ünnepélyes alapkőletételre is sor került.24 Az 1794. június 7-én tartott tanácsülés jegyzőkönyve leírja magát az épületet is: „... e nemes város mind önnön hazafiainak, mind a környékbeli ifjúságnak oktatására az eddig volt hat Iskolákon fölül az Philosophia tudományának tanítását is tavai esztendőben {676} bé hozván, s — azonnal Palánkban a Szent Demeter templom sarkán egy két rétű roppant s díszes Iskolai új-épületet gondossan, költségessen, az tudományokhoz vonzódó különös szeretetből emeltt, melly épület az esztendőben már egész tökélletességre hozattatván, egyszers- mindazon épület toronyzattyára ez városnak ki-meczett, s-majd hat száz esztendős Bárány czímere alá az esztendő szám írattatott".25 A Tanácsházának a város anyagi erejét súlyosan megterhelő építése miatt az iskolák építésének a folytatása ezután jó néhány évvel későbbre halasztódott.

Ezenkívül 1796-ban a rendház területén is folyt egy komolyabb méretű renoválási és bővítési munka. Ez a Dobi—Balla-féle helyszínrajzon „0"-vel jelölt épület a rendházhoz tartozó ebédlőt, konyhát, raktárakat és istállót foglalta magába. Erre az épületre vonatkozik Czímer Károlynak az az adata, hogy Vedres István a rendház udvarán különálló épületet emelt a barokk kastélyok formájában, kiemelt kettős tetővel, s homlokzatát ízléses és virággirlandos díszítéssel gazdagította.26

A gimnáziumhoz csatlakozva 1799-ben kezdték építeni a nemzeti iskolát. Ezzel egyidejűleg Vedres az alsóvárosi nemzeti iskola építésének az ügyére vonatkozó javaslatában fejtette ki a városszépítésre és a közízlés fejlesztésére irányuló elgondolásait.

Hangsúlyozza, hogy a régi épületek évenkénti „toldozgatása és foltozgatása" költségesebb, mint az új épületek emelése. Rámutat arra is, hogy az már sötét és nedves volta miatt sem alkalmas „a gyermekek és leánykák számára nézve".27 Indoklásából a felvilágosodás eszmevilágában élő ember modern felfogása sugárzik. Kiemeli, hogy az emeletre való építés egyáltalán nem költségesebb, mint az elterpeszkedő földszintesé. És ezekhez az érvekhez hozzá kapcsolja nyomatékul azt, hogy az emeletes és csinos épületekkel szépítik a várost, és fejlesztik a polgárság ízlését. Jelentéséhez csatolta mindkét iskolának a „rajzolattyát" is.

A tanács a palánki nemzeti iskola tervét a Kamarához még márciusban felterjesztette. A Kamara jóváhagyása kivételesen hamarosan visszaérkezett, s így a tanács július 10-i ülésén már megbízást adott Schwörtz Jánosnak és a többi mestereknek a munka megkezdésére, azzal a szigorú utasítással, hogy a Tanácsház építésében amiatt fennakadás ne legyen.28

Illyés Ágoston kéziratából tudjuk meg, hogy a „parokiális ház újonnan való építése" 1804-ben lett készen.29 {677}

A tanács az iskolaépítés kezdetétől fogva fontosnak tartotta a rajziskola létesítését is. A Helytartótanács 1795-ben megújította azt a korábbi rendeletét, hogy a céhek a művészi iparágakra csak olyanokat vehetnek fel, akik a nemzeti iskolát s az annak keretében tartott rajztanfolyamot elvégezték. A rendszeres és szakszerű oktatás csak 1799-ben indult meg, amidőn a piarista rend a Pozsonyban képesített Illyés Ágoston rajztanárt Szegedre helyezte.

Illyés az alábbiak szerint emlékezik meg az új iskolaépületekről: „Ez az épület nemcsak a líceum és gimnázium, hanem a nemzeti iskola négy osztálya számára is ... oly elegáns otthont adott, hogy az mindenki tekintetét magára vonta."30

A rajziskolát is magába fogadó új épületrész azonban ekkor még hiányzott, s ennek a felhúzásában a Plébánia-ház befejezése után még két éves szünet következett. Illyés Ágoston szerint ekkor, azaz 1806-ban „az összes palánki iskolák számára szóló alapvető terv szerint" a plébánia és a nemzeti iskola között hátra volt még a rajziskola megépítése. Az építkezés 1807-ben már minden bizonnyal folyamatban volt, amiről az egyik ez évi tanácsi ügyirat tanúskodik: „A Rajzoló Oskola már munkában vagyon, mellynek 19 327 Ft 44 kr-ból álló egész költsé-gébül, ha a már 3654 Ft kifizetett kőműves műszer és munka lehúzódik, annak tökélletes helyreépítésére szükséges még 15 673 Ft",31 tehát a munka java része még hátra volt és csak 1809-ben fejeződött be. Ez év augusztus havában a Magisztrátus által minden alkalmas eszközzel felszerelt saját épületében folytatta működését.32

A rajziskola traktusával elkészült tehát az egész iskolaépület teljes homlokzata. Elérkezett ezért az ideje annak, hogy az iskolában tanító tanárok otthonát, a kollégiumnak nevezett rendházat is méltó módon rendebehozzák. Végre 1807-ben ehhez is hozzáláttak. Az 1807. év elején a tanács már az előző évben kiküldött bizottság jelentését hallgatta meg, s megtárgyalta a benyújtott „Rajzolat"-ot. A bizottság tagjai között találjuk Vedres István geometrát, aki a tervek kidolgozására volt hivatott.

A helyreállítási munkálatok tulajdonképpen csak 1809-ben indultak meg és 1812-ben fejeződtek be. Ezek elvégzésére ez esetben is Schwörtz János kapott megbízást más mesterekkel együtt.

Először a rendháznak a templom szentélye fölé benyúló könyvtártermét állították helyre. Ezután, 1810 tavaszán került sor a kolostor Templomtérre néző, régi épületének a lebontására. Az 1732-ben épült, hat szobából álló épület ekkorra már teljesen használhatatlanná vált. A helyére emelendő épületnek a tervei már 1807-ben készen állottak, s azokat a Kamara is jóváhagyta. Az új épület {678} alapkőletétele 1810. november 2-án volt. Földszinti része már 1811-ben elkészült, az emeletét csak 1812-ben fejezték be.33

A Demeter templom körüli épületek, sőt épületrészek tervezésében többen is részt vettek. Ez a körülmény érthetővé teszi, hogy a három, más-más rendeltetésű épület, az iskolák, a plébánia és a kollégium között stílusbeli eltérések mutatkoznak. Hogy az iskolák építését a templomtól távoleső helyen indították meg, arra vall, hogy az összes épületek helyét előre, már 1793-ban megállapították. Erre ismét Illyés Ágoston szolgáltat meggyőző bizonyítékot, amidőn a plébánia befejezésével s a rajziskola építésével kapcsolatban az összes palánkbeli iskolákra szóló „alapvető terv"-ről ír.34 Vedres tehát a templom körüli telkek teljes beépítésének a szándékával városszépítő elvet is meg akart valósítani.

Az egykori templomtéri homlokzat képét Illyés Ágoston műszaki felvételén és a lebontás előtt készült fényképeken kívül, legalábbis a rendházat illetően jól szemlélteti Schwörtz János 1810-ben készült tervrajza.35 A rendház Piarista utcai oldalának képéről és a plébániáról ugyancsak jó fényképek állnak rendelkezésünkre.36

Az Oskola utcai homlokzat képét az 1886-ból való, Pap János könyvében közölt kőmetszet szemlélteti. Ismeretes egy olyan fénykép is, amely csak a rajziskolát magába foglaló szakaszt mutatja be.37 (44. fénykép.)

A rendház földszinti alaprajzi elrendezéséről jó képet kapunk Vedres 1787. évi alaprajzáról, valamint Schwörtz János említett, 1810-beli tervrajzáról. Ha Illyés rajzát összevetjük az említett tervrajzokkal, fényképekkel s az 1886-os metszettel, akkor azt látjuk, hogy Illyés alig egyszerűsítve, valósághűen adja vissza az épületeket. (45. fénykép.)

A Plébánia-ház a rendházhoz hasonlóan héttengelyes homlokzattal nézett a Templomtérre. Középső tengelyében a földszinten, még ugyancsak barokk jellegű, kosáríves kapu, az emeleten pedig két egymás mellé szorított ablak nyílott. Illyés rajzán az ablakok félkörívesek, a valóságban azonban enyhén körszelet-ívűek voltak.

Az ablakok felett a copf jellegzetes stílusjegyeit, a fűzérdíszt láthatjuk. A plébánián tehát még erőteljesebben érvényesültek a későbarokk és copf elemek, mint a rendházon. A két ház felépítése közötti 6—8 év érthetővé teszi a különbségeket. {679}

Az Oskolák 29 tengelyű homlokzatát két, háromszögű timpanonnal lezárt rizalit dominálja. A rizalitok földszintjén helyezkednek el a bejárati, egyenes záródású kapuk. Az ajtó- és ablakközöket sima, a földszinten lábazat és fejezet nélküli, az emeleten pedig lábazatokon álló és toscan jellegű fejezetekkel ellátott, páros oszlopok tagolják. Az emelet fölött még egy, félemeletnyi, alacsony ablakokkal világított törpeemelet húzódik. A földszint és emelet, valamint az emelet és a törpeemelet között sima párkányok futnak végig. A tetőzet nyergén elhelyezett harang-tornyocska, s az ennek a sisakja fölé állított bárány az Illyés-féle rajzon a plébániához közelebb eső rizalit, míg az 1886-os metszeten a gimnázium bejárata fölött helyezkedik el.

A homlokzat, a rizalitok timpanonjaiban levő domborműves kiképzéstől eltekintve, teljesen ornamentika mentes. Az iskolák hatalmas épületének a homlokzata a korai magyarországi klasszicizmusnak egyik kiemelkedően nemes, kiegyensúlyozott ritmikájú és hangulatú alkotása volt. Összhatásában és részleteiben is eltér mind a plébániaház, mind pedig a rendház még barokkos, copfos kiképzésétől. Nagyon valószínű, hogy az iskolák két évtizedes, szakaszos megépítésének a végén, 1811—12-ben kaphatta meg végleges, immár a tiszta klasszicizmus stílusát sugárzó arculatát. (44. fénykép.)

Egyes városképi metszeteken és rajzokon megfigyelhető, hogy az iskolák félköríves-árkádos udvari folyosóinak a kialakításában is a klasszicizmus érvényesült.

A három épületcsoport stílusbeli eltérései nemcsak az építési időszakok különbségével magyarázhatók, hanem az egyes tervezők és építők maradibb, a hagyományokhoz és mesterségbeli gyakorlathoz ragaszkodó, illetőleg már korszerűbb, modernebb ízlésére és felkészültségére is fényt derítenek. Az épületegyüttes Vedres István elgondolása szerint épült. Ennek egészében Vedres a fun-dátora és egyes részeinek tervezője is. Alátámasztja ezt a tényt az iskolák homlokzatának, a „kereskedői tárház" stílusával való összevetése is.

Sürgős és súlyos gondokat okozott a városnak a nemzeti iskolák ügye is. A „N. Tanátsnak meghagyásábul" Vedres 1799-ben megkapóan szép, sajátkezű, bár Volford polgármesterrel közösen előterjesztett jelentésben számolt be az alsóvárosi iskola „régisége miatt ... igen roskandó" állapotáról.38 Jelentéséhez még helyszín- és egy terv „Rajzolat"-ot is mellékelt, amely az új épület terve volt. A tervrajzolatok nem maradtak fenn, de a jelentésből megállapítható, hogy Vedres Alsóvároson is emeletes iskolát tervezett, amelynek építése 1804-ben már befejeződött, mert ekkor egyenlíti ki a tanács Szökfű Antal lakatosmester ide vonatkozó számláit.39 Az iskolaépület nem maradt fenn, de fogalmat alkothatünk {680} róla egyrészt a jóval későbben, 1819-ben tervezett, de majd csak 1830—32-ben megépült rókusi nemzeti iskola, valamint az 1807—1810-ben felépített palánki leányiskolát és a muzsikusok kvártélyát magába foglaló épület tervei alapján.

Vedres már 1796-ban elkészítette a palánki leányiskola és a muzsikusok háza tervét. Ezek megépítésére azonban csak a Tanácsháza befejezése után került sor. A tanács újbóli rendelkezésének megfelelően Vedres „... a palánki Leányok Oskolájának, azok tanítójának, az ott levő kántornak, és Város muzsikussainak Újonnan, a Segítö Marja kápolnájátúl a Sántz felé építendő kvártélyának Rajzolattyát" 7 db-ban 1808. május 10-én benyújtotta, amelyek rövidesen „T. K. Commissarius Parcsetics György Úrnak" megküldettek.40 Feltehetően ennek a hét „rajzolatnak egyike" a Schwörtz János által 1808-ban készített tervrajz, amely az építendő épület oldalhomlokzatának a felét, keresztmetszetét, földszinti és emeleti alaprajzait tartalmazza.41 A tanács a Kamara utasítása következtében kénytelen volt „szerényebb és olcsóbb" terveket készíttetni.42

A tanács 1800-ban bizottságot létesített a kórház ügyeinek intézésére, s annak három tagját, Vedres Istvánt, Virág Péter aljegyzőt és Schwörtz Jánost azzal az utasítással küldték fel Pestre és Budára, hogy a tervek elkészítéséhez tanulmányokat folytassanak. A következő esztendőben Virág Péter és Vedres István benyújtják a 19 darabból álló „Épületi Rajzolatokat", írásokat, melyeket Pesten s Budán szerzett tapasztalatok alapján készítettek.43

A minden bizonnyal Vedres István irányításával és Sobay György, valamint Schwörtz János építőmester közreműködésével kidolgozott eredeti tervrajzok nem maradtak fenn. A kórház eredeti tervét és állapotát a Maróthy Mátyás geo-metra által 1821-ben felvett műszaki rajz alapján ismerjük.44 (51. fénykép.)

Maróthy felvétele szerint a főhomlokzat 16 tengelyű, sima, egyenes záródású, keretezés nélküli ablakokkal. A földszint és emelet között sima párkány fut végig. Az oldalrizalittól számított kilencedik tengelyben körszeletíves záródású, szalag keretezésű ajtó nyílik. Ez a homlokzat első benyomásra az Iskola utcai iskolák két oldalrizalitos homlokzatára és a „kereskedői tárház"-ra emlékeztet. Hiányzik róla minden díszítés, ami egyúttal a későbarokk, copf elemnek az eltűnését és egyben a klasszicizmus ízlésének az érvényesülését is jelenti.

Alapkövét 1802-ben fektették le. A földszint 1807-re már elkészült. Az épület teljes felépítése 1813-ban fejeződött be, de a homlokzat vakolása nélkül, amire majd csak 1829-ben került sor. Ebben az időben az építkezés irányítója már nem {681} Vedres István volt, hanem Buday Mihály és Maróthy Mátyás. A homlokzat bevakolását pedig Hessler Mihály és Gebhardt Jakab vállalkozók végezték.45

Rókus lakossága már az 1790-es évektől kezdve kérte a város tanácsától, hogy régi s immár nagyon szűk kápolnája helyett nagyobb és díszesebb új templomot, a gyermekek részére pedig iskolát építtessen. A város azonban nem tudott eleget tenni ezeknek a kívánságoknak. A Kamara azt követelte Szegedtől, hogy az általa bérelt szőregi uradalomban is a maga költségén templomot és iskolát építsen.

1804. júliusában úgy rendelkezett, hogy „a Szőregi Templomnak felépitésérül a városi Ingenieur által plánum és a kívántató költségrül jedzék készíttessen...". A tanács tehát meghagyta „Vedres István Ingenieur Úrnak, hogy alkalmatos plánumot és költségjedzéket készítsen...". Vedres meglehetősen gyorsan be is nyújtotta a tervet és a költségvetést.

Gyors eljárásában az is szerepet játszott, hogy pár év múlva éppen Szőreg szomszédságában alapította meg Vedresházát. A terveknek a Kamara általi többszörös módosítása után, 1812-ben megindult az építkezés, melynek kivitelezője ez esetben is Schwörtz János volt. A templom 1815-ben készült el.46

A templom jelenleg is eredeti állapotában fennáll. A templom külső megjelenésében, arányaiban zömök, nehézkes tornyával, egészében és részleteiben is, nélkülözi a barokk és copf díszítő elemeket. Főoltárának reneszánsz előképekre emlékeztető timpanonja és pillérjeinek fűzérdíszes fejezetei empire hatást keltenek. A klasszicizáló és empire stílusjellegének kialakításában bizonyára szerepet kell tulajdonítanunk a típusterveknek, az Építészeti Főigazgatóság módosításainak, és azoknak a mintáknak, amelyek a szegedi rajziskolában is rendelkezésre álltak. Az empire ízlésű főoltár és a szószék egyik előképének tekinthető egyébként a felsővárosi templomnak a klasszicizmushoz közelítő főoltára is.

A Kamara és a csanádi püspök állandó sürgetésére Vedres István 1821 májusában a tanács elé terjesztette a rókusi templom tervrajzait is. A templomot a kórházhoz kapcsolódva, a régi kápolna helyére tervezte.

A Kamara Vedres terveit nem hagyta jóvá, hanem a saját terveit küldte meg, s felszólította a várost, hogy azoknak megfelelő költségvetést készítsen.

Az a körülmény viszont, hogy a rókusi templom a szőreginek nagyobb méretű, gazdagabb kiképzésű változata, arra vall, hogy Vedres tervét mégis felhasználták.

Vedres tervéből, annak ízlésvilágából származnak az épület külsejének klasszicizáló részei és elemei. A különösen a belső szerkezetében és kiképzésében {682} érvényesülő barokkosabb tendenciák a kamarai tervekre vezethetők vissza. Az építkezést egyébként is csak 1829-ben kezdték meg, és 1832-ben, tehát már Vedres halála után fejezték be, s az építkezés irányítását már nem ő, hanem utóda, Buday Mihály látta el.

A rókusi nemzeti iskola tervét ugyancsak Vedresnek kellett elkészítenie, aki ennek a kötelezettségének 1819-ben eleget is tett. A tanács Vedres emeletes tervét felterjesztette a Kamarához. Az engedély ez esetben is nagy késedelemmel, 1827-ben érkezett, az építéshez pedig csak 1830-ban láttak hozzá, befejezése 1832-ben történt meg. Az épület külső alakját csak Jászai Géza „emlékezetből papírra vetett rajza" alapján ismerjük.47 Ebből a rajzból is felismerhetjük Vedres korábbi épületeinek némely jellegzetességét. Ilyen például a tetőnyergen elhelyezett ha-rangtornyocska, amilyen a palánki iskolákon is megvolt.

A kereskedelmi és ipari élet hordozására már a középkorban is a palánki és felsővárosi Tisza-part magasabban fekvő szakaszai voltak a legalkalmasabbak. Nemcsak a város Sörháza létesült a palánki Tisza-parton, de más kisebb -nagyobb ipari, üzemi létesítményeknek is itt vetették meg az alapját.

A tímármesterség Szegeden már a középkorban is magas színvonalú volt. A XIX. század elején a Felmayer és Adler családok tagjai a legtevékenyebbek. Jómódú polgárok lévén, nagyobb méretű, díszes házakat építettek, amelyek nemcsak családi otthonaik lettek, hanem ezekben rendezték be ipari üzemeiket is.

A tímárházak fő jellegzetességét az iparág gyakorlati igényei szabták meg. Ennek első követelménye a bőrszárításra alkalmas, levegős helyiség volt, a padlástér. Az ilyen épületek felső párkánya és a tetőzet között méternyi magas, szellőző, zsalus szék helyezkedik el.

A tímárház jellegzetes típusának egyetlen emléke áll jelenleg is Szegeden, a felsővárosi Maros utca 26. sz. alatt, amely egykor Felmayer János tulajdona volt. (18. fénykép.) A katonai nevelőintézet,a „Stifthaus" szomszédságában emelkedett az Adler család emeletes háza. Magasra emelkedő padlásával a Tisza-parti városképnek sajátos hangsúlyt adott. A klinika építkezése során, 1925-ben lebontották, ránk maradt azonban több fényképe is. Ezek a képek nem emeletes, hanem csak földszintes épületet mutatnak. Emeletesnek mutatkozik viszont a múltszázadi metszeteken és rajzokon. Ez a változás a városszint árvíz utáni feltöltésének a következménye. Képe már Joó János 1828 táján rajzolt városkép metszetén is felismerhető, ami kétségtelenné teszi, hogy a Vedres korszakban épült. Tetőzete alakjában és stílusában is közeli rokonságot mutat a Tanácsháza manzardos tetejével. A tetőnyereg sarkára állított copfos vázadísz is a század legelejére vall, s nyilvánvaló, hogy tervezője Vedres közvetlen környezetében, ha esetleg nem {683} éppen az ő személyében keresendő. Emeleti ablakai fölött már a tisztultabb klasszicizmusnak megfelelő szemöldökpárkányok húzódnak, a könyöklő párkányok kiképzése azonban még copf jegyeket viselnek. Olyanokat, amelyek Vedres egyéb korai építkezésein is megtalálunk.48

A városi serházak közül a legjelentősebb a palánki volt, amely a XVIII. század végén többször is javításra szorult. Bainville térképe 1850-ben megadja az egész épület alaprajzi helyrajzát, annak belső részletei nélkül. Az épület egy részéről pontos alaprajzot készített Buday Mihály, aki ezen a felvételi rajzán bemutatja az épület keresztmetszetét és tetőszerkezetét is.49 Az épület képével először Bentze József városképén találkozunk, ezen azonban csak a Tisza-parti homlokzat látható.

Mind a Tisza-parti, mind pedig az Árkon felőli homlokzatát mutatja fel H. Gradmann Szeged látképe, amely 1858—1860 körül jelent meg, valamint két, 1871-ből származó fénykép.50 Ezeknek az ábrázolásoknak az alapján valószínűsíthető, hogy a Sörház végleges formája a XIX. század elején alakult ki. Nagy terjedelmű, földszintes épület volt, s az ábrázolások szerint úgy tűnik, hogy egészen egyszerű homlokzati képét a klasszicizmus szelleme ihlette.

AZ ÉRETT KLASSZICIZMUS KORA

Szeged urbanisztikai és építészeti fejlődésének félévszázados, valóban gazdag, a felvilágosodás eszméitől fűtött korszaka az 1820-as évek végére lezárult. Vedres István 1830-ban, Schwörtz János pedig már valamivel korábban meghalt.

Illyés Ágoston helyét 1830-ban Hanusz János foglalta el, akinek a működése azonban nem hasonlítható Illyés sokoldalú és magas színvonalú tevékenységéhez. Ekkorra azonban a barokk időszakban még be nem töltött térségeken kialakultak a klasszicista város keretei. A Vedres és legjobb munkatársai által lerakott alapokon folytatták a város építését, mégpedig az egyre letisztultabb klasszicizmus jegyében azok a mérnökök és építőmesterek, akik működésüket részben még Vedres irányítása alatt kezdték meg.

A város főmérnöki állását 1820-ban a szegedi születésű Buday Mihály foglalta el, aki geometra diplomáját az Institutum Geometricumban 1810-ben szerezte meg. Buday már 1812-ben kérelmet nyújtott be a tanácshoz, hogy másodföldmérői állást kapjon. Vedres támogatta a kérelmet, de költségvetési keret hiányában {684} nem kaphatta meg.51 Alkalmi tiszteletdíjak ellenében azonban már ebben az időben is kapott a várostól megbízásokat kisebb-nagyobb feladatok elvégzésére. Első ismert munkája Ballá Antal 1776—77-ben készített mappájának 1814-ben rajzolt, fontos új adatokat is tartalmazó másolata.52

A Szeged kegyurasága alá tartozó községekben is ebben az időszakban láttak hozzá az iskolák és templomok építéséhez.

Ezek terveinek és költségvetéseinek az elkészítése, az építési munkák ellenőrzése elsősorban Buday Mihály feladatkörébe került. Kistelek templomának még Vedres irányításával, Griesszer József által megkezdett tervezését Buday folytatta, aki 1825-ben egy egytantermes iskola tervét is kidolgozta. A kamarai Építészeti Igazgatóság az általa módosított terveket 1827-ben küldte vissza. A kivitelezésre Griesszer József kőművesmester kapott megbízást, aki ezt a munkálatot a szegedi rókusi templom és iskola építésével párhuzamosan végezte és 1832-ben befejezte.53

A klasszicista építészetnek kimagaslóan szép emléke ebből az időszakból a minorita templom 1840 körül épített, s a régebbi barokk főkapu elé illesztett portikusza. Tervezője ismeretlen, de pompás kvalitását szemlélve, a korszak valamelyik fővárosi nagy építészre is gondolhatunk.

A régi zsinagógát Lipovszky József és Henrik szegedi építőmesterek tervezték és építették 1838—42-ben. A templomon már 1857-ben nagyobb felújítási munkálatokat hajtottak végre. A templomnak mind a négy oldala önállóan megszerkesztett homlokzatú, amelyen a klasszicizáló barokk és a tiszta klaszicizmus szerkezeti és díszítő elemei pompás, feszülő energiákat hordozó s mégis nyugalmat árasztó egységet alkotnak. (60. fénykép.)

A mesterek a helyi előzményekből kiindulva, a korszerű fejlődés ízlésével gazdagodva hozták létre alkotásukat. A Hajnóczy utcára tekintő homlokzat arányaiban, négyzetes falsíkjával s a derékszögű háromszögnek megfelelő, timpanonszerű oromfalával az 1765-ben épült, klasszicizáló barokk stílusú vártemplomot idézi.

A homlokzatnak széles és lapos, lizénaszerű falpillérekkel, ajtó és ablaknyílásokkal, valamint falfülkékkel való tagolása ugyancsak a vártemplom homlokzatának egyszerűbb kiképzésére emlékeztet. A homlokzatain feltűnő barokk ajtó és ablakkeretek arra a következtetésre késztetnek, hogy a mesterek formaképzésére a szegedi barokk templomok s elsősorban a Demeter templom is hatással voltak. {685}

A templom belső kiképzésében viszont a klasszicizáló elemek uralkodnak, s ebben a tekintetben a felsővárosi minorita templomból vonhattak le a klasszicizmus irányába fejlesztett tanulságokat.

Lipovszky József és Henrik céhbeli mesterek voltak. Kováts István építő-mester önéletrajzában Lipovszky Henrikkel kapcsolatban megemlíti, hogy 1838 tavaszán ő építette a Kálvária utcán Deutsch Izrael lakóházát. Lipovszky József céhmesteri működéséről szintén elismerő sorokat olvashatunk Kováts István könyvében.54 A két kiváló építőmester működését a polgári lakóházak építése terén csak a stílusbeli hasonlóság alapján feltételezhetjük, így azt is, hogy ők építették az egykori Kereszt utca (ma Somogyi utca) végében, a Tisza-parton volt házat, valamint a felsővárosi Maros utca 27. szám alatti Sóhivatal épületét. Ez a két épület kétségtelenül azonos mester munkája, de különösen az utóbbinak az arányai, a falfelületek négyzetes szerkesztése és tagolása, valamint háromszögű oromfala közeli rokonságban áll a régi zsinagógával. Építésük ideje az 1840-es évek elejére tehető.

A negyvenes évek elején letszitult klasszicizmus jegyében számos, többnyire egyemeletes polgári lakóház épült.

Ezekről azonban már csak a tanácsi iratok, a Szépítő Bizottmány jelentései s az elvétve készített fényképek tanúskodnak.

Az 1845-ben épült, a hasonnevű utcára és a Klauzál térre néző Kárász-ház kettős homlokzatával a szegedi klasszicizmusnak egyik legérettebb, monumentális képviselője. A Kárász utca frontmagasságába beilleszkedő épület a Klauzál tér déli oldalának vízelőtti frontmagasságát is meghatározta. Az utca- és téresztétikai szempontok már a század elején, Vedres kezdeményezésére kialakultak. Tér felőli oldalán 13, utcai oldalán 16 ablaktengely tagolja a homlokzatokat. Főnézete a Klauzál tér, középső, háromablakos, lizénákkal keretezett rizalitján a főbejárattal; fölötte kettős kőkonzolon nyugvó, kovácsolt vasrácsozatú erkéllyel. Kapualja dongaboltozatos. A lépcsőházat egy-egy dór oszlop tartja. A lépcsőrács az erkélyéhez hasonlóan igen nemesen komponált, kovácsoltvas munka. Udvara is figyelemre méltó, előkelő díszudvar, amelynek kiegyensúlyozott ritmusú függő folyósóját ugyancsak kovácsoltvas rács díszíti. (57. fénykép.) A Kárász házban lakott 1849-ben Kossuth Lajos és annak erkélyéről mondta el Szeged és a környék soktízezres, fáklyákat lobogtató felvonulása előtt utolsó magyarországi nyilvános beszédét.

A reformeszmék erősödő hatása, a kereskedelem fellendülése erősítette a vállalkozói kedvet és táplálta a nagyratörő terveket a városban a korszak utolsó {686} éveire. Ide sorolhatók a Duna—Tisza csatorna realizálási törekvései és a meggyorsult gazdasági építkezések. Sina György báró és Wodianer Sámuel az új-szegedi parton megvásárolták a Fapiac területét, és ott az 1840-es évek elején hatalmas dohánypajtákat, raktárházakat építettek. Ez a terület sokáig Sinatelek néven szerepelt a városi térképeken.55

Bainville 1850. évi térképén a Tanácsháza melletti telken egy U alakú épület alaprajzát jelöli, melynek egyik szárnya a Fő piaczhoz, másik szárny a Ferencz piaczhoz, összekötő oldalszárnya pedig a Mérey utcához párhuzamos. A teleknek a Nagy Posta Úthoz (Budai Országút, Kossuth Lajos sugárút) eső egyharmadnyi része még üres. A felsővárosi Tisza-parti telepen a Tiszával párhuzamosan kettő, egymásra merőleges, de egymáshoz nem kapcsolódó épület jelölését találjuk. Építészettörténeti, sőt városesztétikai szempontból a kapitalizálódó kereskedelmi és ipari fejlődésnek még a reformkorban keletkezett, s a következő korszakban is fontos szerepet vivő alkotásai ezek.

A gazdasági szükségszerűség már a század elején sajátos építészeti szerkezeteket és külső formákat alakított ki. A mezőgazdasági termeléssel foglalkozó egyes polgárok, elsősorban éppen Vedrest követve, gabonahozamuk egy részét saját lakóházuk padlásán tárolták. A takarmánnyal vagy gabonával megrakott kocsival az emeletnyi magas kapukon a kapualjba lehetett beállni, s a kocsi terhét a csapóajtón keresztül, esetleg csiga segítségével, könnyűszerrel a padlásra felvinni. A város egyes részeit ábrázoló fényképeken számos ilyen, emeletmagas kapuzatot láthatunk, s nemcsak a Felsővároson, hanem a Palánkban is, mint például az egykori Sáncpart egymás melletti, illetve egymáshoz közeli házában. Ezek közül kettő még klasszicizáló, egy pedig már igen elegánsan kiképzett eklektikus homlokzatú épület volt.56

Az ipari rendeltetésű házak egyik legszebb, ma is fennálló példája a felsővárosi Peternelly-ház. A Kálmány Lajos utca és Festő utca sarkán álló épület mindkét oldali homlokzatán olvasható a „Peternelly József Raktára" cégfelirat. Földszintje vasrácsos ablakaival raktározási térség volt. Emelete lakásul szolgálhatott. Az emelet felett törpeemelet húzódik, szabályos négyszög alakú ablaknyílásokkal. Az épület külső megjelenésében nemes arányú, rendkívül egyszerűen tagolt falaival az érett klasszicizmusnak a Kárász-ház színvonalán álló szép emléke.

A tanács már hosszabb ideje meggyőződhetett arról, hogy állandó hidat kell építeni a Tiszán. Az sem véletlen, hogy a gondolat először az ország egyik legkiválóbb magánvállalkozójának, a bőgős hajók nagygazdájának, Zsótér Jánosnak az elméjében született meg. A Nemzeti Újság 1842. évi Kisasszony hava 6. számában olvashatjuk: „Szegeden azon hír szárnyal, mintha a nemes város lépéseket készülne tenni lánczhíd építésére a Tiszán".

A Választott Község 1842. évi jegyzőkönyvében foglalkozik „a Zsótér János által szándékolt állandó Tiszai híd építési terv"-ével. A Választott Község „az állandó Tisza-hídnak felállítását magányos vállalkozók által ... igen czélirányos-nak és hasznosnak tekéntené", ... de azt is javasolta a tanácsnak, hogy az erre vonatkozó pályázati hirdetésben „egyszersmind kitétessék, miképp a' készítendő híd tervei csak kő, és láncz- nem pedig fahíd eránt fognak ... elfogadtatni". Alig egy év teltével a Választott Község már azt jelenti a tanácsnak, hogy a „Zsótér János által a Tiszán tenni szándékolt állandó híd eránti tervei szerént a lántz híd olly tetemes summában kerülne, mellyet a mostani körülmények között, nincs ki elvállalhatná...". Ugyanezen év egyik későbbi ülésén a Választott Község még nyomatékosabban hangsúlyozza, hogy „Hazánkban ennek a Bánáton keresztül Erdélybe vivő nagyon járt útján... a kereskedés szilárdabb megállapítása végett lántz hidat óhajtana..."

A tanács 1843-ban a fahíd terveket is felterjesztette az Építészeti Főigazgatósághoz. A Kamara azonban a lánchíd építését részesítette előnyben, ezért maga készíttette el annak műszaki és építészeti tervét.57

A hidat a kamarai Építészeti Igazgatóságon Kecskés Károly igazgatása alatt Fest Vilmos mérnök tervezte. A tervrajzokat az Országos Közlekedési Múzeum őrzi. Fest Vilmos előtt a pest-budai lánchíd terve lebegett, de így is igen magas szakmai tudásról s művészi alkotó képességről tesz bizonyságot. A tervből a szükséges anyagi fedezet hiányában nem lett valóság, sőt az olcsóbb kivitelű fahíd megépítésére sem került sor.58 (64. fénykép.)

A közúti híd mellett a negyvenes évek derekán a vasúti összekötő híd létesítésének a gondolatával is foglalkoztak. Realizálásukat a szabadságharc kitörése odázta el.

A DÍSZÍTŐMŰVÉSZET ÉS FESTÉSZET

Jellemző, hogy a klasszicista épületek kőből faragott kapui még évtizedeken át megőrizték a barokkos szerkezeti és díszítő elemeket. Ez a jelenség tapsztalható a kőfaragó mesterség és művészet egyéb területein is. {688}

A Jókai utcai ún. Ungár-ház homlokzatára állított 1 m magas homokkő Flórián szobor helyi kőszobrász műve a XVIII. század végéről. Barokk stílusa összhangban állt az épülettel, s jól bele illik a korszak általános hazai fejlődésébe is59.

A minoriták klastroma előtt Pozsonyi Ignác által 1800-ban felállított Kálvária szoborcsoport adományozó leveleinek tanúsága szerint pesti szobrász munkája. A felül félköríves tetővel borított kereszten barokkosán realisztikus Krisztustest helyezkedik el. Az oszlop mellett jobbra és balra egy-egy alacsonyabb, klasszicizáló fejezetű talapzaton lendületesen mintázott szent nők állanak. Az oszlop előtt pedig, sziklaszerűen formált talapzaton térdel a Fájdalmas Szűzanya. A talapzatok párkányának klasszicizáló jellegéhez képest a szoborcsoport kései barokk stílusa maradinak tűnik. A maga műfaján belül azonban a korabeli hazai kőszobrászatnak is még korszerű, az alakok lendületesen érzelmes mozgásában, a szenvedéstől áthatott arckifejezésekben erőteljes, jelentékeny emléke. (56. fénykép.)

A Vadkerti feszület60 korpusza kissé szárazabb, keményebb felületkezelése ellenére is mind mozgásában, fejtartásában, a fájdalmas arc markáns mintázásában szinte megegyezik a minorita klastrom előtti Krisztus alakjával. A szobor tehát azzal egy időben s ugyanabban a pesti vagy budai kőszobrász műhelyben készült. A XIX. század elején csak a minorita templomban állítottak új főoltárt, s ezt is budai mester, Zahnt Ferenc készítette. A legjelentősebb szobrászi-ipar-művészeti mű a régi zsinagógának már a negyvenes évek elején készített klasszicizáló főoltára, Mauer János helybeli mester műve.

A kőfaragó mesterségnek a díszítő művészet körében néhány sajátos példájával találkozunk a volt Tisza-parti hadapródiskola és a Dáni-ház erkélytartó konzoljain. Feltételezzük, hogy Vedres saját házának a homlokzatát is kőből faragott oroszlánfej díszítette. A polgári házak kőkeretes kapuinak félköríves záródásába olykor emberfejes záróköveket iktattak.

A kőfaragó mesterség legtöbb szegedi emlékét a temetők őrzik.61

A legrégibb ismert síremlékek az 1790-esévek végéről valók. Az 1799-ben elhunyt, ma már olvashatatlan családnevű Elena Wirginia sírkőlapja a jóval korábban készült városi címerek barokk hagyományát szólaltatja meg.

Ez a címerpajzs formájú, tetején zömök, egyenlőszárú keresztet tartó sírkő a minden ízében barokk formaképzésnek egyedülállóan szép, jellegzetes temetői emléke. A sírköveken egészen a harmincas évekig tovább él a barokk formaérzék.

49. fénykép. A tanácsház főhomlokzatának és tornyának korrajza, 1800 körül

50. fénykép. A tanácsház műszaki rajza, 1833. és fényképe 1880. tájáról

51. fénykép. A rókusi kórház homlokzata, 1801. Szent Rókus templom, 1829—1832.

52. fénykép. Szegedi címerábrázolások, XVIII. század közepe

53. fénykép. Szent István és Szent László szobrai, XVIII. század

54. fénykép. Szőlőindás oszlopon álló Madonna, XVIII. század közepe

55. fénykép. Az egykori Segítő Boldogasszony szoborcsoport és kőkorlát, XVIII. század.

56. fénykép. Kálvária szoborcsoport a felsővárosi templom előtt, 1801.

57. fénykép. A Kárász-ház, 1845. és a Schaffer-ház, 1809.

58. fénykép. A Kárász-ház és Grünn Orbán házának erkélye

59. fénykép. Korda—Dáni-ház, 1820-as évek eleje

60. fénykép. A „Régi Zsinagóga" épülete, 1843.

{689} Különösen szép, az országos gyakorlatnak megfelelő csoportot alkotnak az erőteljes profilú, csigavonalas, volutás keretezésű sírlapok. Meglepő, hogy az említett Elena Wirginia sírkővel szinte ugyanazon időben megjelennek a klasszicizáló szerkezetek és díszítő elemek is.

A legkorábbi példája ennek a sajátos jelenségnek az 1801-ben meghalt Vetró János sírköve. Két oldalát toscán fejezetű oszlopok és körmetszetű félkörív keretezik. A klasszicizáló síremlék-csoportnak három főbb változata alakult ki. A különbségek elsősorban abban mutatkoznak, hogy a félköríves záródást olykor vízszintes párkány foglalja el, mint például Sobay Johanna 1834-ből való sírkövén, avagy pedig háromszögű timpanon helyettesíti. Ez utóbbinak szebb példája az 1847-ben meghalt Jópál Ágota síremléke. E korszaknak minden bizonnyal a legszebb, s egyben a klasszicista ízlésnek is egyik legkiemelkedőbb emléke Zsiva-novics Jánosnak a gk. szerb templom külső falán, vakablakszerűen 1822-ben elhelyezett síremléke.62

A temetők sírköveinek két legkedveltebb típusát a szívidomú, valamint a fordított kagylóval díszített emlékek alkotják. A szívalakú sírkőlapok első példáival már a századforduló idején találkozunk. A kagylós sírkőlapok az 1820-as években terjednek el, megmutatva, hogy a kőfaragó mesterség gyakorlatában is tért hódított az empire ízlés. Ugyanezt bizonyítják az obeliszk alakú, olykor monumentális méretű síremlékek is.

A klasszicizmusnak és empire-nak, már-már eklektikus részletekkel képviselt darabja Dugonics Andrásnak 1847-ben felállított monumentális obeliszkje. Dugonics András sírköve azonban nem Szegeden, hanem Pesten készült. A fafaragó mesterség művészi megnyilatkozásának számos területe akadt, a hajók és a vízimalmok mellett a városi építészetben, főképpen a kapuk kiképzésében. Nem véletlen, hogy a Rajzoló Oskolában rendszeresen tanították is a víziépítészetet. Utaltunk Illyés Ágostonnak a bőgős hajó szerkezetét bemutató műszaki rajzára. Ugyancsak a Rajzoló Oskolában készítette Ökrös János a vízimalom „tervezetrajzát". Rendkívül becses Kovács Jánosnak Szeles János 1842-ben épült vízimalma felépítéséről és művészi díszítéséről közölt részletes leírása.63

A hajókat és a vízimalmokat olyan, részben még barokk, részben már empire és klasszicizáló művészi díszítésekkel, orrtőkével, másféle faragásokkal, valamint festéssel látták el, amelyek elsősorban nem a népművészettel, hanem az iskolázott, polgári igényű képző- és iparművészettel kapcsolatosak. Szeles János hajójának például a leggyakoribb művészi ékessége a — Kovács János megítélése szerint „ügyes fafaragóra valló" — napsugár díszítés volt. A nap motívum egyik fontos ikonográfiái és díszítő eleme a barokk egyházi művészetnek, de sajátja az empire {690} és a klasszicizmus kelléktárának is. Az alsóvárosi napsugaras házoromdíszítésben is a barokk és klasszicista, részben egyházi, részben világi művészet ikonográfiái és díszítő hatása érvényesül.

A házoromdíszítések többnyire nem népművészeti alkotások, hanem szakképzett iparosok, faragók munkái. Még fokozottabb mértékben áll ez a hajók és a vízimalmok faragványaira, s nem kevésbé a polgári házak kapuzatainak olykor napsugaras díszítésére vonatkoztatva.

Az Árpád téri ház monumentálisan szép, már említett napsugaras kapuja nem tekinthető kizárólagosan szegedi jelenségnek. Hozzá hasonló kapuk nagy számban készültek a XVIII. század folyamán és a XIX. század első felében az országnak csaknem valamennyi nagyobb városában. Közeli rokonának tekinthető többek között egy esztergomi Jókai utcai ház kapuja. Hasonló, nem egy esetben díszesebb, barokk és klasszicizáló díszítő elemekkel dúsított napsugaras kapuk jelenleg is szép számban őrzik egyes budai, győri, soproni és más főúri házainak a bejáratát.

Az Árpád téri napos kapu Szegeden sem volt egyetlen ily nemű asztalos remekmű. Az egykori Piarista utcában is volt egy napsugaras kapu, amelynek ajtónyílása fölött a Madonna a kis Jézussal, tehát a szegedi Segítő Boldogasszony szoboralakja állott egy fülkeszerű bemélyedésben. A kapu a piarista rendháznak a XIX. század első évtizedében helyreállított épületéhez tartozott, s nyilvánvaló, hogy a szegedi fafaragó művészetnek ez az alkotása is ebben az időben készült.

Korszakunkból két faszobrásznak tekinthető művész, nevezetesen Béliéi-Péter és Börcsök mester neve ismeretes. Bellér Péterről tudjuk, hogy a rajzoskola tanulója volt.

A Tanácsházáról felvett — föntebb már tárgyalt — műszaki rajza jeles képzettségét igazolja. Eredeti foglalkozása a bognár mesterség volt. Börcsök mesterről csak annyi tudható, hogy afféle alsóvárosi, paraszti eredetű ezermester volt, aki mind a templomi szobrok faragásában, mind pedig festésében nagy jártasságra tett szert. Feltehető, hogy a Móra Ferenc Múzeumban őrzött, népiesen barokkos Madonna szobor az ő alkotása. Egyes adatok szerint Bellér Péter, meg Börcsök mester is számos kisebb-nagyobb szobrot, avagy díszítményt faragott az alsóvárosi, a rókusi, a Szent Demeter templomok, valamint több Szeged környéki, bácskai és bánáti falusi egyház részére is.64

Az épületek biztonságos őrizetéhez, egyben művészi díszítéséhez is hozzá tartoztak a kovácsolt vasajtók, a lépcsőkorlátok, az erkélyek és ablakok rácsai, továbbá a kilincsek és kopogtatók. Ezeket az olykor pompás iparművészeti alkotásnak {691} beillő tárgyakat a kovácsok, lakatosok, s olykor-olykor ötvösmesterek készítették.

A XVIII. századból ismerjük a Tanácsháza kovácsolt rácsos vasajtaját s néhány remekbe készült kilincs és vasrátét díszíti jelenleg is az alsóvárosi, a minorita és a szerb templom ajtóit. A kovács és lakatos mesterség már a XVIII. században is jelentős iparágak voltak, s több olyan mester működött ezekben a keretekben, akik meglehetősen magas művészi igényeket is ki tudtak elégíteni. A Scháf-fer-ház 1810 körüli lépcsőházi ajtaja kivételesen a klasszicizmus remekműve. Azonban a vasművesség területén is továbbéltek a barokk ízlés formái, amire számos más mű mellett kitűnő példa a már ugyancsak említett alsóvárosi kolostorkapu vagy a Kárász-ház kovácsoltvas rácsai, melyek a mesterség magas művészi színvonaláról tesznek bizonyságot. (58. fénykép.) Az egész korabeli magyar vas-művességben is igen előkelő hely illeti meg a Demeter templom részére Körösi Rozália által 1847-ben adományozott vasrácsot.65

A szegedi és Szeged környéki templomokban fennmaradt XVIII. századi és a XIX. század első feléből való ötvöstárgyak szinte kivétel nélkül külföldi vagy főképpen pesti és budai mesterek művei.

„MALOM REDNAX" feliratú, 1809 évszámmal ellátott, trébelt, keresztbe állított pisztolyokkal díszített AG monogrammos ezüst céhjelvény Gábor Sándor (Alexander Gábriel) szegedi aranyműves munkája. Az 1813-as évszámú, K monogrammos lakatos céhjelvényt feltehetően az a Kohn Jakab készítette, aki még 1828-ban is szerepel a város által foglalkoztatott ötvösök között.66 A negyvenes években jelesebb mester lehetett az a Kocsis János aranyműves, aki a szabadságharc szenttamási csatájának érdemjelvényét 1849-ben elkészítette.67

A festőművészet és a grafika körében a városképes céhlevelek, az önálló városábrázolások mellett csak a városi és céhzászlók festett részletei, valamint a meglehetősen nagy számban festett képmások keltenek figyelmet.

A város 1790-ben, a Szent Korona Bécsből való hazahozatala alkalmával festette meg a maga zászlaját. Egyik oldalán a Patrona Hungáriáé tárt karokkal fogadja az angyalok által feléje nyújtott koronát, a másik oldalt középen a város címere, fölötte a magyar birodalom és tartományai, a római szent birodalom címerei díszítik.

Jó művészi kvalitású képek foglalnak helyet a lakatosok, órások és puskaművesek 1797-ben készült zászlaján: első oldalán a Madonna a gyermek Jézussal és a céhjelvények, hátoldalán Szent Péter a mennyország kulcsával. (15. fénykép.) {692} A század elejének egyik legszebb festő- és textilművészeti alkotása a palánki magyar gyalogos század polgárőrségi zászlaja, amely 1806-ban a nemesi felkelés alkalmával készült: egyik oldalán Szent Demeter olajfestménye, másik oldalán a városi címer és a polgárőrök foglalnak helyet. Ugyanekkor készültek a palánki német, valamint a felsővárosi gyalog századok zászlói. Az utóbbinak első oldalán Szent György alakja, a másik oldalon ugyancsak a város címere látható. A szíjgyártók céhzászlaját 1810-ben szintén Szent György képével díszítették.

A céhzászlóknak a következő évtizedekben előállított bőséges sorozatából kiemelkednek a fazekasok (1827) Szent Flóriánt, az asztalosok (1829) Szent Józsefet és a bognárok (1838) Szent Katalint, valamint a Szentháromságot ábrázoló, hímzett vagy festett feliratokkal s a céhjelvényekkel díszített céhzászlói, a korszak jeles ízléssel alkotott textilművészeti munkái.68

A barokk korszak egyik legáltalánosabb műfaja az uralkodókat, főurakat, hadvezéreket, főpapokat ábrázoló portréművészet.

A XVIII. század végén már egymás után készülnek a köznemesi és polgári származású politikusok, tudósok, írók és művészek festett, olykor pedig szoborban megmintázott arcképei is. Szegedi vonatkozásban Dugonics András, az író és tudós volt az a személyiség, akiről már az 1790-es években több portré készült. A pozsonyi országgyűlésen egy Müller nevű festő készített róla olajfestésű arcképet. A Mertz János budai festő által 1792-ben megfestett képmását a múzeum őrzi. Egy évvel későbbi az Anton Tischlertől való rézkarc-képmás, amelyen Dugonics iratszalagot tart a kezében. Korjellemző jelentőséget láthatunk abban, hogy az iratszalagon nemcsak egyes irodalmi alkotásainak a címeit olvashatjuk, hanem utalást találunk arra is, hogy az ábrázolt személy egyben tudós, aki az egyik legfontosabb követelménynek, a mérnökképzésnek is részese volt. 1792-ben Mertz János megfestette az akkori polgármester, Dugonics Ádám arcképét is.69 Néhány évvel későbbi az új Tanácsháza építtetőjének, Volford József polgármesternek a képmása, amely valószínűleg szintén Mertz János műve.

A XIX. század első évtizedeiben sorjában készülnek a polgármestereket, főbírókat és más közéleti férfiakat ábrázoló képmások.70

A XIX. század első felében számos hazai és külföldi festő működött hosszabb-rövidebb ideig, vagy éppenséggel polgárjogot is nyert, a városban, mint a Vedres köréhez tartozó Barzellini József olasz és Kerle Gáspár bajorországi származású {693} festő. Kerle 1815—1819 között nyerte el a polgárjogot. Szent Antalt ábrázoló olajfestményét, (1822) a Ferences Múzeum őrzi.71

Kerle mellett 1825-ben polgárjogot szerzett Auer János, valamint Bloch Gyula, Szikom György s végül Adler János, aki 1848-ban kapta meg a polgárjogot. Elsősorban a polgári lakosság arcképfestési igényeit s lakásdíszítési szükségleteit elégítették ki.72

A szegedi tanács megrendelése alapján Szikom György, aki Makón tanítóként működött, festette meg Kőszeghy László csanádi püspök képmását.73

Hazai művészképzésről ebben az időben még akkor sem beszélhetünk, ha számba vesszük, hogy a geometrák s különösen a térképírók gyakran meglepően fejlett művészi szándékról és képességről tanúskodnak. Kitűnő példa erre éppen Ballá Antal szegedi térképe, amelyen a városkép és a mitológiai alakok, így a Tisza megszemélyesítője, a XVIII. század végének bármelyik osztrák vagy magyarországi művészének is mesteri alkotása lehetne. Vedres Istvánról is tudjuk, hogy kitűnően rajzolt, s több művét maga illusztrálta. A „K. Szeged-Várossához tartozó Tápai hellség..." 1808-ban készített „rajzolattya"74 nemcsak a térkép pontosságában, de annak vízfestésű színezésében is dicséri Vedres kifinomult művészi ízlését.

A színházterem művészi díszítéséről, beleértve a Vedres elgondolta függönyt is, nagy elismeréssel és részletesen beszámolt a bécsi Magyar Kurir, amelyből megtudjuk, hogy „A' Teátrum szálának tökéletes elkészítője, az a' Lintzben, Bétsben, Pesten és Temesváron is hasonló munkái által nevezetes Piktor és Mek-hanikus Nessentaller Úr".75 A színház díszítéséhez szükséges tükrök és egyéb berendezési tárgyak beszerzése végett Vedres kiküldetésben járt Pesten és Temesváron.76

Nessenthaler Ignácot Vedres eme utazása során ismerhette meg, s hozta magával Szegedre, ahol 1800—1803-ban végezte a rábízott feladatot.

Barzellini József a Zentai Ütközet-et ábrázoló tus és vízfestményét Vedres István megbízásából Vedresházán készítette 1816-ban. A nagyméretű kép Savoyai Jenő 1697-es nagyszabású zentai győzelmét mutatja be, amelyen a csatarendbe {694} állított hadoszlopok szinte architektonikus rendben sorakoznak fel. Ez a sajátosság, valamint magának a csatának igen aprólékos és mozgalmas megrajzolása azt sugallja, hogy az alkotásban mérnöki képzettségű művészt sejtsünk. A műnek különleges jelentőséget ad az, hogy — miként az aláírás szövegében olvassuk — „A Nemes Magyar Nemzeti Múzeumnak ajánlya Szeged Várossá Földm: Vedres Istvány".

A rajzoló oskola szakmai színvonalának emeléséhez Vedres István és Illyés Ágoston mellett bizonnyal Dugonics is hozzájárult. A további kutatások feladatai közé tartozik annak a tisztázása, hogy kik is voltak azok a mesterek és művészek, akik ennek az intézménynek köszönhették mesterségbeli tudásuk s művészi képességeik alapvető kibontakoztatását. Jogos annak a feltételezése, hogy azok a szegedi fiatalok, akiknek neveivel a bécsi Művészeti Akadémia anyakönyvében találkozunk, a rajzoskolából indultak, a későbbiek során többnyire ismeretlenné vált útjukra.

A bécsi Polytechnikumba 1824-ben, 23 éves korában iratkozott be Kecske-méthy Antal, Pannin Sándor 1827—28-ban, 25—26 éves korában volt a bécsi Művészeti Akadémia növendéke. Sárkány János már 27 éves volt, amidőn 1830-ban az Akadémia növendékeinek a sorába lépett. Rausch József igen fiatalon, 22 éves korában, 1837-ben kezdte meg bécsi akadémiai tanulmányait. Végül pedig Vastagh Sándor János 1842-ben, 21 évesen lett az Akadémia növendéke.

Rausch József az 1840-ben rendezett pesti műkiállításon egy főiskolai tanulmányként készített másolatával, két tájképével és két tanulmányfővel mutatkozott be. Danis Jánosról és Danis Jánosnérói festett arcképeit a Móra Ferenc Múzeum őrzi.77

Vastagh Sándor János az antik festészeti és rajzosztályon a nagynevű Kupel-wieser tanítványa volt. A Vedres István képmást 1842-ben, tehát első akadémiai évében festette. Ez a kép nemcsak a Szegeden készült e korabeli képmások között a legjobb művészi kvalitású mű, hanem a már nagyobb gyakorlattal rendelkező hazai és bécsi festők műveinek átlagos szintjén is megállja a helyét. Az ifjú művész tehát átlagon felüli tehetség volt, akinek azonban tanulmányait már jóval korábban meg kellett kezdenie ahhoz, hogy ezt a jól ábrázolt és jellemző erejű művet megfesthesse. Kézenfekvő, hogy apja, aki asztalos mester volt, korán felismerhette fia tehetségét, s már gyermekkorában a szegedi rajziskolába járatta. Akadémiai tanulmányai után nem tért vissza Szegedre, hanem itáliai tanulmányúton járt, majd Bécsben telepedett meg. A szegedi művészeti élet fejlődéséből kiesett, ennek ellenére a város vezetői 1850-ben vele festették meg I. Ferenc József portréját. {695}

Bécsben készült egyéb művei nem kerültek haza. Az ötvenes évek elején még dolgozott. Ebből az időből származik a Móra Ferenc Múzeumban levő, 1854-ben festett Férfiarcképe. Ismert műveialapján a század első felében Bécsben és hazánkban is jellemző biedermeier stílus követőjének tarthatjuk. A szabadságharc utáni időkben nehéz körülmények közé került, élete és művészi pályafutása zátonyra futott.78

Illyés Ágoston korábban hivatkozott két ajánlólevele nemcsak azt igazolja, hogy Joó János Mátyás, aki 1807-ben Szegeden született, a szegedi rajziskola növendéke volt, hanem azt is, hogy ott a legjobbak, legtehetségesebbek közé tartozott. Egyébként mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az általa 1827—1828 tájt készített, mind művészi, mind a hitelesség igényeit magas fokon kielégítő szegedi városképe. (61. fénykép.) Önéletrajzában megírta, hogy az „Építész, Asztalos, Lakatos, Esztergályos, Muzsikatsináló, Képfaragó s több illyes Mesterségekben magamat gyakorlottam", természetesen a Rajzoló Oskolában. Az egri érseki rajziskola „Rajz Mestere"-ként a korabeli magyar művelődéstörténetben a legelőkelőbb helyek egyikét vívta ki magának 1831-ben Széchenyi Istvánhoz írt levelével, illetőleg az abban előadott „Művészi társaság" létesítésének a tervével. Joó János el is készítette a voltaképpen tudományos és művészeti akadémia épületének monumentális fő- és oldalhomlokzati tervét, valamint alaprajzát is.79 Terve azokat a korai klasszicizáló stílusjegyeket tárja elénk, amelyekkel már ifjabb korában Szegeden, nemcsak az iskolai oktatásban, hanem az iskolák és egyéb épületek homlokzatán is megismerkedhetett.

Szeged művelődési és művészeti fejlődésének nagy vesztesége, hogy Joó János nem otthon, hanem Egerben fejtette ki valóban rendkívül jelentős tevékenységét. És nagy kár, hogy nagyszerű tervei, Széchenyi István támogatása ellenére sem valósultak meg.

2. AZ OKTATÁS FELLENDÜLÉSE

Adataink egyöntetűen arról tanúskodnak, hogy a reformkorban a lakosság valósággal megrohamozza az iskolákat. Ekkor kezdik felismerni, hogy a társadalmi felemelkedés elengedhetetlen feltétele az írni-olvasni tudás. Még inkább erről győznek meg az összesítő adatok.80

Az adatok jól mutatják, hogy 10 év alatt, az utolsó évtizedben megduplázódott az iskolába járók száma. {696}

Az iskolába járók Szegeden

Az eredmények a fentebb jelzett iskolaépítésekkel is összefüggtek, ugyanakkor a korszak végéig megmaradtak a gondok is, mint a tantermek túlzsúfoltsága és a nebulók csupán időszakos iskolalátogatása.

A tanács igyekezett anyagi lehetőségei szerint javítani a feltételeket, a minden területen egyszerre jelentkező polgárosodási igények azonban megosztották az erőforrásokat. Eredményként kell értékelni, hogy 1832-től csak a himlő ellen beoltottak iratkozhattak be az iskolába.

A népiskolák gyarapítása mellett a nemzeti iskola negyedik osztályát, amelyet „polgári iskolának" neveztek, rajztanfolyammal egészítették ki. Ennek nagy jelentősége volt az iparosok képzése terén, hiszen a Helytartótanács elrendelte, hogy e tanfolyamot valamennyi inas és segéd végezze el. 1799 végén „harang-zúgás, kürtök harsonája és más ünnepélyességek között, Müller főbíró által üdvözölve" érkezett meg az ifjú piarista rajztanár, akihez rögtön 121 növendék iratkozott be. A „polgári" iskola és a rajztanfolyam a felsőbb oktatás iránt mind erősebben sóvárgó város büszkesége volt, s méltán, hiszen a polgári iskolát és a rajztanfolyamot száz-száz fő látogatta évente.

Korszakunk végére minden városrészben működtek elemi iskolák. Nem csupán az ekkorra egyre jelentősebb szerepet játszó Rókus, hanem 1841-től már a Móraváros is külön iskolát kapott; 200-nál is többen jártak az 1840-ben szervezett, a Felsőváros külső részén lévő tabáni iskolába. Az alsóvárosi részen is alakult külső iskola. 1840-ben minden hivatalos támogatás nélkül a külterületeken is létrejöttek az iskolák, közülük legalább 5 működése bizonyítható. Ezek állandósítása már az abszolutizmus időszakára esik.81

1844-ben már külön izraelita hitközségi iskola nyílt. A német nyelv mellett a magyart is tanították. Fenntartásához a tanács anyagilag is hozzájárult. A városi és felekezeti iskolák mellett azonban a városban magániskolák is működtek. {697}

1728—1848 között, 4—9 volt számuk. Működésüket a tanács engedélyezte. A befogadó házakra ABC-t festettek, a szegediek „ábécéházak"-nak nevezték ezeket.82

A kisdedóvó mozgalom is eljutott Szegedre. Az első óvoda 1846-ban nyílt meg 70 gyermekkel. Nem csupán a népnevelés előmozdításában — amit számos jótékony adomány is segített — nyilvánult meg a város polgárainak felbuzdulása, hanem igyekeztek minden jótékony cél országos támogatásában is kitűnni.

A város közép- és felsőfokú iskolái is a reformkorban tudták missziójukat igazán betölteni. A nemzeti szellem átjárta a város egész oktatásügyét. A gimnázium és a líceum tanmenetét 1806-ban hozzáigazítátták a második Ratio Educationishoz. 1819-ben a Helytartótanács rendes tantárgyként vezette be a magyar nyelv tanítását, erre osztályzatot is kellett adni. A tanítás nyelve 1844-től lett hivatalosan magyar, de a nyelvgyakorlási célzattal bizonyos tárgyakat továbbra is latin nyelven magyaráztak. (46—47. fénykép.)

A piarista oktatás általában is, a szegedi különösen, nemzeti szellemben történt. Az országos és a szegedi reformmozgalom számos jelentős alakja a szegedi piarista gimnáziumban folytatta tanulmányait. (Beszédes József folyamszabályozási mérnök, Csemegi Károly jogász, Horváth Mihály történetíró, Kármán Mór egyetemi tanár, Klapka György tábornok, Osztróvszky József szegedi reformpolitikus, Rajasics József karlócai szerb pátriárka, Reizner János történész, Révai Miklós nyelvtudós, Than Károly vegyész, Vedres István mérnök stb.)

Az 1820-ban már századik évfordulóját ünneplő tanintézet bekapcsolódott a reformkor társadalmi életébe. Tanárai magyar nyelvű munkákat jelentettek meg, diákjai önképzőkörbe szerveződtek. Ők is vendégül látták 1833-ban az első ízben a városba látogató Széchenyi Istvánt.83

A gimnáziumban és a líceumban 1810-től a következőképpen oszlott meg az ott tanulók átlaglétszáma a feltüntetett évtizedeken belül évenként:84

{698} Amíg a gimnázium tanulóinak fele szegedi volt, addig a líceumban már a város szülöttei csak alig 12%-os arányt képviseltek. Nyilván a 6 osztályos gimnázium elvégzésével sokan beérték, a módosabbak pedig más felsőoktatási intézményeket látogattak.

Jelentós volt a gimnázium délvidéki vonzásköre. Ahogyan a gazdaság, úgy a kultúra terén is éreztette a város a hatását a déli görögkeleti vallási övezetre is. Sztankovics István metropolita rendszeresen segélyt folyósított 8 egyházmegyéje 16 jelesebb, Szegeden tanuló árva és szegény gyermekének évi 100 Ft értékben. Utóda, Rajasics a segélyezést 1842-ben átvállalta.85 A városi iskoláztatás céljára a korszak végén hét alapítványról is tudunk.

Az Ebner ösztöndíjalapítványt a Csanádi káptalan kezelésében hozták létre. Sobay György főorvos ösztöndíjalapítványát (840 Ft) pedig a város kezelte és kamataiból támogatta a diákokat. A sok irányú pártfogás tette lehetővé, hogy 1846-ban Oracsek Imre tanító vezetésével nemzeti polgári iskola (reáliskola) is nyílt.

1847-ben pedig a tanács egy új, kétemeletes tanoda felépítését határozta el.86

A líceum kifejlesztésekor a város vezetői már a teljes akadémiai oktatás szegedi megvalósítását is tervbe vették. 1802-ben folyamodtak az uralkodóhoz, hogy a pozsonyi jogakadémiát helyezzék át az ilyen tanintézetet teljességgel nélkülöző Délvidékre, Szegedre. Elmondták, hogy a város központi helyen van, nagy város, halban bővelkedik a Tisza, s ez megkönnyíti a tanulók ellátását, a lakosok magyar, német, szerb nyelven beszélnek, s persze latinul, tették hozzá kis túlzással. Kérésüket 1826-ban megismételték, s most már előzetesen néhány szomszédos megye pártfogását is biztosították. Az országgyűlés támogatta kérésüket. A kancellária válaszában közölte, hogy amennyiben a város vállalja a jogakadémia évi 13 000 forintos terheit, hozzájárul felállításához. (Áthelyezésre tehát nem voltak hajlandók.) A város még ilyen feltételek mellett is tovább tervezgetett. Egy bizottság a tiszai híd vagy Kistelek, Tápé — Szeged birtokában levő falvak — földesúri jövedelmeinek felhasználását javasolta, de a felsőbb szervek ezt nem tartották elegendőnek. Amikor 1839-ben kiderült, hogy a szükséges épületek is csaknem százezer forintba kerülnének, egyelőre felhagytak a tervezgetéssel.

1842-ben az uralkodó öt tanítóképző felállítását rendelte el, ezek egyikét Szegeden. 1844-ben kezdett el működni a kétévfolyamos tanítóképző intézet, amire már nagy szükség volt. Addig a tanítóképzésnek nem volt a vidéken bázisa.

Szabadkán működött ugyan egy képző, inkább „tanítógyártó", ahonnan két hét képzés után bocsátottak ki tanítókat. Általában a tanítóügy rendezetlen volt. A magánképezdei bizonyítvány is annyit ért, mint a királyi. A tanítók {699} igen kevés javadalmalomban részesültek.87 „Kívánhatni-e jó lélekkel, hogy valaki 40 v. ft, 10 p. m. kukorica, 8 p. m. búza, s két szekér szalma évi díjért 2 év alatt magát fáradságosan tanítónak képezze?"88 — kesergett a Budapesti Hírlap szegedi tudósítója 1844-ben, a gyér érdeklődés láttán. 1844-ben 33 diákja volt a képzőnek, sokak közülük alkalmazásban levő tanítók vagy magánképzőt végzettek közül kerültek ki. A képezdében vallástant, számtant, technológiát (kézműtant), általános módszertant, magyar nyelvtant, földrajzot, helyesírást, szépírást tanultak a jelöltek. Elméleti és gyakorlati foglalkozásokon foglalkoztak zenetanu-. lássál is. A korosabbakat is megtanították zongorázni.89

3. KÖN YKI ADÁS ÉS OLVASÁS

A líceumi oktatáshoz hozzátartozott a végzős hallgatók nyilvános disputája. Ez alkalommal bizonyíthatták be a diákok, hogy jó latin tudással rendelkeznek s jártasak a tudományok elemeiben. A vitatéziseket kinyomtatták és szerteküld-ték. Szegeden a líceum alapításakor még nem volt nyomda, a városvezetés tervei között azonban ez is szerepelt. Az 1796-ban jelentkezett Rodelmayer Gáspár folyamodását melegen pártfogolták: „ezen szándék e városnak mind díszére, mind hasznára szolgálandván, e nemes tanács azon typographiának az könyörgő költségére leendő építését igenis megadni, sőt segíteni is fogja".90 A felsőbb engedély ekkor még váratott magára. 1801-ben Grünn Orbán, aki Bécsből telepedett a városba, már meg is kezdte működését, s megjelentette első munkáit, amikor engedélye 1802-ben megérkezett. Az uralkodói szabadalom szerint a cenzor láttamozása után bármit kinyomtathatott. A cenzori munkát kezdetben a budai cenzorok végezték, majd a helyi piarista gimnázium igazgatói adták meg az imprimaturt.

A nyomda kezdetben szegényes, kopott betűkészlettel, primitív, még fából készült sajtóval rendelkezett, s a mesteren kívül csak egy szedőt és két nyomtatót alkalmazott. (Farkas András vándorló ponyvaáruló népköltő maga szedte ki versikéit, s párlapos nyomtatványait maga hordta szét s árulgatta a piacokon.) A Grünn-nyomda pár év múltán azonban — korántsem könyvkiadási tevékenysége, hanem a hatósági nyomtatványok előállítása révén — fejlődőképes üzemnek bizonyult. 1820-ban az addig használt zömmel barokkos betűkészletét az Egyetemi {700} Nyomdától beszerzett klasszicista betűkkel cserélte fel,91 s terjedelmesebb munkák kiadásába fogott. Különösen népszerűek voltak évenként újra kiadott kalendáriumai, amelyekből állítólag többezer példányt is eladtak.

A kiadványok között ponyvára szánt verses históriákat, latinnyelvű vitatéziseket, alkalmi köszöntő beszédeket találunk. A terjedelmesebb munkák között elsőként Dugonics munkáit (Radnai történetek, 1810; Magyar példabeszédek, 1818, 1820) és Vedres István röpiratait kell említenünk. De kiadta Luther kiskátéját németül, imádságoskönyveket, énekeskönyveket, útmutató kántor-könyvet, prédikációkat. Egy jellegzetes terméke 1825-ből: Jaksits Salamon: Házi keresztény katholika oskola. Az az olly isteni tudomány, melly által a keresztény katholika szent hitnek ágazataira ... okttattatnak.

1828-ban elhunyt az alapító. A műhelyt fia, János vette át, de 1828—1836 között még vándoréveit töltötte. Addig Konrád Keresztény, nyomdászatot is kitanult faipari vállalkozó vezette nem kis ügyességgel az üzemet. Grünn János 1836-ban már négy nyomtató legénnyel és két szedő legénnyel, 1844-ben pedig hét segéddel és két inassal dolgozott. Tőkéjét folytonosan üzeme megújítására fordította, még 1840-ben sem rendelkezett földingatlannal. 1836-ban könyvesbolt nyitására kért engedélyt, 1846-ban pedig papír- és írószerkereskedést alapított. Újságkiadással is szeretett volna megpróbálkozni, de 1837-ben még elutasították. 1847-ben egy hetilap indítására végre engedélyt kapott, terveit a forradalom idején válthatta valóra.

Az 1830-as években teljesen megszűnt a ponyvák kiadása. Úgy tűnik, ekkortól csak biztos haszonra, megrendelésre dolgoztak, s nem adták a kinyomott munkákat bizományba. A biztos sikert hozó kalendáriumot évről-évre kiadták, s mellette olyan felvilágosító-népnevelő iratkákat, mint Oktatás mezei gazdák számára: miképp kell a Barommal életrendileg célszerűen bánni (1837).

A kiadványok túlnyomó többsége — legalább nyolcvan százaléka — magyar nyelvű volt. A Bánát lakosságának adott ki néhány német nyelvű munkát. A hivatalos kiadványok, illetve tudományos-iskolai közlemények jó része viszont latin nyelvű. Különös jelentősége volt a Grünn-nyomdának a szerb művelődésben. 1840-ben szerb (cirill) betűkészletet szerzett be, néhány munkát azonban horvát olvasói számára latin betűkkel nyomtatott. Ekkor kérvényezte, hogy a szerb nyelvű munkákat cenzúráztatás végett ne kelljen Budára küldenie, de a Helytartótanács nem nevezett ki Szegedre szerb cenzort. Az 1848-ig terjedő időből tizennégy szerb nyelvű nyomtatványt ismerünk: üdvözlő ódákat, regényt, színdarabot, {701} történeti elbeszélést a szerb régmúltból, két-három egyházi kiadványt és egy-két gyakorlati jellegű munkát. Számos szerb többkötetes sorozatnak egyik kötetét — budai, illetve újvidéki nyomdák után — Szegeden jelentették meg. E kapcsolat kiépítésében fontos szerepe volt a piarista gimnázium szerb diákjainak, akik önképzőkörükben ápolták a szerb irodalmi kultúrát, gyűjtötték a kötetek elő-fizetőit. Az Isten mindenütt jelen van a természetben című, szerb nyelven kiadott panteisztikus-felvilágosult szemléletű munkának 1050 előfizetője volt, közülük 218-an — tehát egyötödük — a messzi Szerbiából, s Szegeden is elkelt belőle 44 példány.

A kiadványok számát ma sem tudjuk pontosan, hiszen számos kisebb kiadvány, a kötelespéldányi kötelezettség ellenére, elkallódott. A Somogyi Könyvtár gyűjtése 1830-ig mintegy kétszázötven darab címét adja meg, de Reizner a maga régebbi gyűjtése alapján 430 kiadványról tud. A kiadványok száma amúgy sem tájékoztat pontosan, hiszen az egy-két lapos üdvözlő beszéd és a kétszáz oldalas munka egyaránt egy tételnek számít.

Óvatos becsléssel az 1830-ig terjedő időben évi tíz-húsz, 1830—1848 között évi húsz-harminc önálló kiadványt jelentethettek meg. (A Somogyi Könyvtár jegyzékében 1847-ig 551 cím+ 14 szerb nyelvű munka; Reizner ismeretlen alapú gyűjtésében 1856-ig 907 nyomdatermék.)92

A Grünn-nyomda tehát nem folytatott merész kiadói politikát, de nem is tehette. Hiányzott a színvonalas szerzőgárda éppúgy, mint az érdeklődő olvasóközönség. A szolid üzletmenetet pedig a városi és megyei formanyomtatványmegrendelések, no meg a jól bevált, 1804-től 1861-ig megszakítás nélkül folytatott kalendárium-kiadványok biztosították. Helytelen is lenne a nyomda — e korban egyúttal a kiadó — jelentőségét a magas kultúra terjesztésén-ápolásán lemérnünk. Inkább a népszerűsítésben, a nép tudatszintjének sajátos emelésében jelölhetjük ki Grünn Orbán és János művelődéstörténeti szerepét. Sajnos, a kiadványok tartalmi elemzése, folklorisztikai-művelődéstörténeti feldolgozása még várat magára. Hasonlóképpen feltárásra vár a nyomda tipográfiai-illusztrációs anyaga. Annyit tudunk például, hogy Vedres István munkáihoz maga készített rajzokat, s ezek fa nyomódúcait a nyomda azután más kiadványaihoz is felhasználta. Az egyszerű fametszetek azután a népi fafaragásbaji, a nyomdai díszek a népi díszítőművészetben jelentek meg újra. Ebben az értelemben a kiadvány az olvasnitudók körénél is szélesebben hatott — a nyomtatványokban közöltek többnyire amúgy is felolvasás útján terjedtek el a nép körében. {702}

A város polgárainak olvasmányairól elvétve vannak csak adataink. Bizonyosra vehetjük, hogy a polgárjoggal nem rendelkezők körében alig-alig akadtak írni-olvasni tudó emberek, de még a polgárjoggal rendelkezők többsége is 1848-ig keresztet rajzolt névaláírás helyett végrendeletein.

A prédikációk, felolvasások és egyáltalán a szájhagyomány révén egészében azonban korántsem volt olyan alacsony színvonalú a népesség műveltsége, mint azt az „analfabéta" szó mai jelentésköre sugallhatja. Nehezíti a tájékozódást, hogy a hagyatéki leltárak — amelyek olykor-olykor a könyvek címleírását is tartalmazzák — csak az örökös nélkül elhunytak esetében vétettek fel, tehát éppen a törzsökös polgárság esetében ritkábban. Ilyen leltárak is csak az 1780—1830 közötti időszakból maradtak ránk. Feltűnő, hogy a szerb kereskedő réteg a könyvvel (is) rendelkezők körében milyen erősen van képviselve. Hagyatékukban 15—65 könyvet találtak, „görög, rác, német, deák" munkákat elegyesen. Az álomfejtéstől a Corpus Jurisig valamennyi műfaj képviselve van. Heszkovics György szerb kereskedő hagyatékából „egy rátz Robinson" is előkerült.93 A város értelmiségi vezető rétegénél a munkájuk végzéséhez szükséges kézikönyveket: Wer-bőczit, jogi szakmunkákat, törvénykönyveket találunk, mellettük többnyire csak — cím szerint soha fel nem sorolt — krajcárokra becsült ponyvákat. Dugonics Antalnál — a volt polgármester fiánál — 1817-ben hat könyvet írtak össze, amelyek már a romantika iránti érdeklődésre engednek — némi óvatossággal — következtetni. Magyar Színjáték, Pompeius históriája, „egy rongyos német munka", egy Mysterium der Liebe című könyv, végül rokonának szomorújátéka, a Bátori Mária és a Magyar Korona históriája került itt feljegyzésre.94

A már olvasni tudó — és kezdő — kispolgárság első olvasmányai jellegzetes darabjait véljük felfedezni Fábián Tamás csizmadia és Csanádi Márton szabómester hagyatékában. Előbbinél 1794-ben „apró-cseprű nyomtatott Históriák" tíz és egy „Álom könyvecske" hét krajcár értékben, utóbbinál 1817-ben „egy szentek életét" taglaló magyar és egy „más dalmata" könyv volt fellelhető.95

A komolyabban tájékozódó értelmiségiek a piaristák és az alsóvárosi ferencesek könyvtárát vehették igénybe. Létezett néhány tekintélyes magánkönyvtár, bizonyosan tudjuk, hogy a mügyűjteménnyel is rendelkező Vedresnek többszáz kötetes könyvtára volt.96 A korabeli hírlapok, könyvek előfizetői lajstromaiban több szegedi polgárt fedezhetünk fel. Az 1829-ben alapított Kaszinó hamarosan több száz kötetes könyvtára, Grünn Jánosnak egy könyvesbolt nyithatása és hírlap alapítása iránti kérelme erőteljes olvasóközönség felnövekedését jelzi. {703}

A lakosság többsége azonban templomban és iskolában, hallás útján értesült a világ dolgairól, s ekként szerezte műveltsége elemeit. Az így szerzett ismeretek egyszeri hallás útján is erőteljesen megrögződhettek, hiszen az ismeretszerzés más módja nem állott rendelkezésükre. Ezért volt különös jelentősége annak, hogy a piaristák túlnyomóan latin nyelvű, s csak diákságuk okulásátokítását szolgáló színielöadasai után 1790-től a városi vezetés kibontakoztatta a magyar nyelvű színjátszást.

4. A SZÍNJÁTSZÁSTÓL A SZÍNHÁZIG

A szegedi színjátszás kezdetei szorosan összefonódnak a piarista gimnázium nevelési céljaival.

1722—1758 között mintegy Ötven latin nyelvű drámát, misztériumjátékot, vígjátékot mutattak be a diák (s természetesen kizárólagosan férfi) szereplők. 1757-től a magyar nyelvet is oktatták, s ennek jegyében 1758-től magyar színielőadásokat is tartottak. Elsőként Perczel Imre Adakozó öregről és fösvény ifjúról c. darabját mutatták be. 1762-ben Dugonics ismeretlen című darabját játszották. A latin nyelvű, 1840-es évekig játszott „pásztori szóváltások" és a mitolo-gizáló témájú, alkalmanként magyar nyelvű darabok népes közönséget vonzottak.

A XVIII. században elvétve német társulatok is játszottak Szegeden: 1764-ből, 1783-ból és 1799-ből van erre adatunk. Magyar nyelvű hivatásos társulatok csak a XIX. században lépnek színre.

1791-ben, a II. József halálát követő nemzeti felbuzdulás hullámában nemcsak a városi adminisztráció magyarnyelvűségét határozták el, hanem — a török háborúk konjunktúrája által rohamosan gyarapodó város igényeinek megfelelően — olyan új városháza építését is, amelynek kávéháza, színházterme is lesz. A Vedres István által tervezett székház 1800-ban készült el. A színpad gépezettel is rendelkezett, mellette díszletraktárát létesítettek. A nézőtér egyúttal bálteremként is szolgált, tágas, jól világított, szépen díszített terem volt, noha födémje nem készült, légtere a cserepezésig nyúlott. Az épülő színházterem felkeltette az 1790 óta társulattal rendelkező Kelemen László figyelmét, s érdeklődött bérleti feltételei után.

A tanács közölte, hogy „ami illeti ennek árendáját, az igen gyenge és csekély fog lenni, mert mi és népeink inkább gyönyörködnek a játéknak szemlélésében és a magyar nyelv s nemzet dicsőségében, mintsem az ilyetén árendának jövedelmében".97 A tanács a színház új, nyelv- és szokásterjesztő nemzeti-polgári funkcióit {704} fogalmazta meg. A piaristák színjátékai ezt az igényt nem elégíthették ki.

Kelemen László meg sem várta az új színház elkészültét, hanem társulatával Nagyváradról 1800 májusában Szegedre jött, s május 6—28. között a régóta használaton kívüli felsővárosi Szent György templomban (használaton kívüliségét a templomok újjáépítésénél indokoltuk) tartott előadásokat. „Nemzetiesített" darabokat, vagyis lefordított, magyar viszonyokhoz adaptált színműveket játszott. Novemberben ünnepélyesen felavatták a városházát és a színháztermet. Kelemen nem gondolhatott arra, hogy a helyiségeket tartósan lekösse, hiszen egyetlen város nem tarthatta el társulatát. A színházat, tánctermet, kávéházat Kovács György vendéglős vette bérbe, de a bérleti szerződésben kikötötték, hogy a magyar nyelvű vándortársulatoknak egy forint előadásonkénti bérért köteles átadni a színháztermet. Német nyelvű társulattal tetszése szerint megalkudhat. 1801—1802-ben játszottak is német színészek Szegeden. Szerb nyelvű színjátszásról nincs tudomásunk. Kelemen társulata még 1800 végén is fellépett, de a társulat hamarosan feloszlott. Szeged is magyar színészet nélkül maradt.

A kezdeményezést ekkor a színház tervezője, allegorikus függönyfestményének kigondolója, a város mérnöke, Vedres István vette kezébe.

1803-ban Wesselényi Miklóst arra kérte, hogy kolozsvári társulata Magyarországra induló részét Szeged felé irányítsa. Wesselényi válaszában ezt meg is ígérte. A társulat Kótsi Patkó János vezetésével 1803. szeptember 6—október 3. között 17 előadást tartott Szegeden. Lavotta János karmester vezényletével öt énekes játékot is bemutattak, s szegedi írók (Dugonics, Vedres) darabjait is játszották. Az anyagi siker azonban elmaradt, olyannyira, hogy a népes társaság felsegítésére a szegedi diákok tartottak jótékony színielőadást!

1806-ban Wesselényi tett ajánlatot a városnak: erdélyi társulatát kettéosztotta, s egyik csoportját Magyarországra küldi. „Készen vagyunk illendő elfogadására" — válaszolt a tanács, s a társulat fogadtatását valóban jobban megszervezték. A színészek szegedi családok vendégei voltak, résztvettek a társadalmi életben, népes közönség előtt játszhattak. Ernyi Mihály vezetésével 1806. október 18—1807. április 3. között, tehát egy teljes évadot játszottak Szegeden. Énekes darabot nem tudtak adni. Prózai repertoárjukban Kotzebue, Schröder, Schika-neder, Dugonics művei szerepeltek. A csaknem mindennap, még vasárnap is játszó társaság vagyonában gyarapodva, anyagiakban erősödve távozott tavasszal Pestre. 11 év után lehetett ott újra magyar szót hallani a színpadon.

1807-től majd egy évtizedes szünet következik a város színházi életében, amelyet mindössze egy-egy német társulat, vásári komédiások, viaszbáb-muto-gatók s persze a folytatódó diákelőadások szakítottak meg.

A megszakítás közvetlen oka, hogy megrongálódott a színházépület. Helyrehozatala vontatottan haladt, amihez hozzájárulhatott, hogy a diákokat 1807-ben eltiltották {706} a színházlátogatástól, továbbá, hogy a háborús idők nem kedveztek a szórakoztató előadásoknak, s végül, hogy a színészek Pesten próbáltak állandósulni. Éppen ez utóbbi kudarca, a pesti Rondella lebontása után újra vándorló társulat lendíti fel, s lényegében most már állandósítja a város színházi életét.

1816. júliusában érkezett meg Láng Ádám „új nemzeti játszótársasága". Bérbevették a színház mellett a tánctermet, a kávéházat is, s e vállalkozásukra s a szegedi színházlátogató közönségre, mint bázisra támaszkodva próbáltak maguknak állandó megélhetést teremteni. Innen látogattak Makóra, Becskerekre, Bajára, Aradra, Temesvárra, főként pedig Szabadkára, amelynek színházi élete összefonódott Szegedével. Láng után Kilényi Dávid, 1832-től Abday Sándor vette át a társulat igazgatását, a tagok is folyvást cserélődtek, más vándortársulatok is felléptek a városban, a színészet azonban a szegedi központtal lassan-lassan állandósulni kezdett. A szegedi kaszinó egyik fő feladatának tartotta a színészet pártfogását, bérleti előfizetőket toborzott. Az 1837-es Nemzeti Játékszíni Emlény szerint 124 polgár fél évre 168 bérletet váltott 621 forint értékben. Igaz, a fővárosi lapokban megjelent színikritikák szerint az előadások sok kívánnivalót hagytak maguk után. Ingadozó színvonalúak voltak az előadások, rossz volt a szereptudás, harsogott a súgó. Nem sikerült Szeged, Szabadka, Becskerek, illetve Csongrád és Torontál megye tervezett intézményes együttműködése sem, a színészek továbbra is csak a városi pártfogásra számíthattak. A tavaszi nagy záporok idején néha el kellett halasztani az előadást, mert az utcák járhatatlanok voltak.

A német társulatok sem adták fel a harcot a csökkenő német nyelvű közönség megnyeréséért. Rókus városrészben nyári színpad létesült — csak a színpad feletti rész volt befedve —, ahol igénytelen német társulatok vonzották a közönséget „minden szebb ízlést tipró, aljas, untató előadásaikkal".98

A város értelmiségi fiatalsága megszervezte a német társulat társadalmi bojkottját, s a német nyelvű színjátszás 1840-ben meg is szűnt. Egyúttal mozgalmat indítottak a magyar színházi élet állandósításáért. Hatásukra a városvezetés kijavíttatta a színháztermet, felfrissíttette a díszleteket, a ruhatárat. A döntő tényező megint csak a társadalom szervezkedése volt. Bérletezés útján havi tizenkét előadás esetén egy teljes szezonra sikerült biztosítani 16 000 forint minimális, garantált jövedelmet. A napi jegyek eladása további hasznot ígért. A páholyban 1 forintba, a földszinten 50 és 30 krajcárba, a karzaton 15 krajcárba került egy jegy. A kedvező feltételek ide vonzották Komlóssy Ferencet, a Nemzeti Színház volt igazgatóját. Negyven tagból álló operai-prózai társulatot hozott magával. A zenekar Hahnel Frigyes igazgatása alatt tizenhat főből állott. Az előadások színvonalát emelte, hogy a pesti Nemzeti Színházból a vezető művészek rendszeresen lerándultak Szegedre. {706}

A repertoár gazdagodott, műsorra került Shakespeare Hamletje is. A társulat azonban a következő évre már nem szerződött, s így a magas színvonalú előadásoknak egyelőre vége szakadt.

Az újabb — most már nem annyira vándorló, mint inkább néhány hónapra szerződött — társulatok korántsem tudták kielégíteni az immár indokoltan fokozódó kívánalmakat. Igaz, e társulatok színészei között láthatta a város közönsége Egressyt, Szerdahelyit, Laborfalvyt, Dérynét.

A magasabb igényeket jelzi, hogy 1844-ben az erdélyi dalszínházi társaság 1846-ban a szabadkai Gócsné énekes társasága tart operai előadásokat.

A színház iránti érdeklődés korántsem kizárólag kulturális indíttatású, sokan nem a színpadi élményt, hanem a társasági találkozások rendszeres alkalmát hiányolják. Ennek megteremtésére a fiatal értelmiségiek műkedvelő előadásokat szerveztek. Első bemutatott darabjuk, 1841-ben, Gaál József Szerelem és champagne című vígjátéka volt. Állandósuló előadásaik — amelyeket nemritkán közhasznú intézetekről szóló felolvasás előzött meg — olyannyira népszerűek voltak, hogy az évek során többezer forintot adományozhattak jótékony célokra. A műkedvelő előadások jövedelméből gyűjtött kétezer forintos tőkével kerülhetett sor a hetven férőhelyes első kisdedóvó megnyitására 1846-ban. (A műkedvelő előadások ugyanakkor — akarva-akaratlan — konkurrenciát teremtettek a hivatásos színészetnek.)

A korszak szegedi színjátszása három alkalommal emelkedik országos jelentőségűvé: először a tizennyolcadik század első felében, az iskolai, túlnyomórészt még latin nyelvű játékokkal, majd az 1790-es nemzeti felbuzdulást követően, amikor Vedres István kezdeményezésére Kelemen László társulata játszik Szegeden, végül az 1840-es évek elején, amikor a legjobb vidéki előadásokat itt lehetett megtekinteni.

A színház iránti mindig is meglevő érdeklődés a reformkor végére társadalmi igénnyé erősödött. Időszerűvé vált egy új színházépület létesítése, amely állandó társulatoknak nyújthatna otthont.99

5. A ZENEÉLET KIALAKULÁSA

Az 1800-ban felavatott új városháza bál- és színháztermében az avatáskor éppúgy, mint a farsangi bálokon felváltva muzsikált a városi és a cigány zenekar, előbbiek cseh és német (a zenekar tagjainak jórésze is innen származott), utóbbiak {707} verbunkos zenét játszottak. A később nagy sikerű szegedi népies műdal először 1825-ben, Maróthy Mátyás Amália c. színművének betétjeként hangzott fel.

A magyar muzsika megszületése elősegítette a zene önálló művészeti ágként való helyi elismertetését. Az 1817-ben Szegedre került Linnert János— 1825—1849 között a zenekar vezetője — erőfeszítései sikerrel jártak: a köztudatba bevitte, hogy az egyházi zene (és zenélés) a világitól különbözik, s az eszközök fejlesztésével, a muzsikusok nevelésével elérte, hogy zenekara lassan koncertképessé vált. Kiváló szólistája is akadt az 1831-ben ide került Türnauer György személyében. Az egykorú sajtó számára küldött, elfogultságtól nem mentes tudósítások nagy lelkesedéssel számolnak be a harmincas évektől rendszeressé váló „hangászati zengzetekről". A zenei műveltség fokozatos emelkedését jelzi, hogy nagyobb együttest igénylő bemutatókra különösebb nehézség nélkül sikerült kiegészíteni a hivatásos zenekart „műkedvelő (dilettant) urakkal". A legnagyobb taps természetesen a magyar dallamok előadása után hangzott fel. Az uralkodó születésnapján nemcsak a templomokban zeng a többszólamú, helybeliek szerzetté ének, hanem a városháza is koncertet rendez, ahol „magyar muzsika zeng".

1835-ben a város polgárai — elsősorban gyermekeik zenei nevelése céljával — Hangászati Egyesületet szerveztek. A mintegy negyven részvényes között módos polgárok és értelmiségiek mellett ott találjuk a céhtagokat, kispolgárokat is. Az egyesület létszáma 1838-ra a nyolcvan fölé emelkedett: 77%-a magyar, 16%-a német, 5%-a zsidó, 2%-a szerb. (A zsidóság még nem indult el az asszimiláció útján, a szerbség már visszaszorult a város életében.) A tíz évig működő egyesület zenekart és zeneiskolát tartott fenn. Az iskola tanára a bécsi iskolázottságú, a romantika zenedarabjait Pestet megelőzően itt bemutató Türnauer János lett. A nemzetiségi, felekezeti, nemi különbségekkel nem törődő zeneoktatás tette lehetővé, hogy cigányzenészek is elsajátítsák a kottaolvasás tudományát. Az iskolának nincsenek ugyan híres tanítványai, de a növendékeket ott találjuk a neves „szegedi daltársaságban", amelynek tagjai 1846-ban Észak-Olaszországban, 1847-ben Nyugat-Európában turnéztak nagy sikerrel.

A zenekar, a „muzsikabanda" 20—30 tagú lehetett. Néhány év múlva a polgárőrség zenekaraként működött tovább. Még 1835-ben a török követ előtt nagy sikerrel játszották el II. Mahmud szultán szerzeményeit. De játszottak bálokon, városi ünnepségeken, zenés misét adtak, kisegítettek az operai előadásokon.

Az impozáns fejlődést a kezdettől magas színvonalú egyházi zene és a korán mindennapossá váló szórakoztató zene alapozta meg. A városi zenekar ambiciózus tagjainak és a polgárosodó társadalom igényeinek találkozása állandósította a hangversenyéletet, fórumot adva az első szegedi kompozíciók — Türnauer János miséje, keringője, indulója — megszólaltatására is.100 {708}

6. A HAGYOMÁNYŐRZŐ NÉPI HITVILÁG ÉS HITÉLET

A népi hitvilág legrégibb elemei még a kereszténység előtti időkbe nyúlnak vissza. Szegeden összefüggően is feltárható rétegét alkotja a Tridentinumot, vagyis a katolikus hitgyakorlás XVI. századi egységesítését megelőző szokásrendszer. Éppen állandóságánál fogva a népi hitvilág bemutatását akár a korábbi, akár a későbbi történeti korszakokhoz kapcsolódva is elvégezhetjük. Tekintettel azonban arra, hogy megbízható adatokkal, forrásokkal csak a XIX. századból rendelkezünk, indokoltnak látszik e témakörnek a reformkori művelődéstörténethez illesztése, annál is inkább, mert a Szeged története további kötetei kifejezetten néprajzi fejezetet már nem tartalmaznak.

Bálint Sándor alapvető jelentőségű kutatásai feltárták a szegedi hiedelemvilág helyi sajátosságait, a vallásosság itt kialakult tradícióit. A szakrális néprajz legnagyobb magyar kutatójának szintetikus munkásságára támaszkodva tudunk az alábbiakban néhány jellegzetességre utalni.101

Mint az a természethez közel élő, földművelő-pásztorkodó népességnél csaknem mindig megfigyelhető, Szeged régi lakossága is panteisztikus módon, eljárásokkal befolyásolható élő organizmusként fogta fel a természetet. Jellemző, hogy a férfi spermáját a természet szóval illették. A keresztény hitelveknek megfelelően a világ isten általi teremtését vallották, Szegeden azonban világosan kitapintható a balkáni, bogumil eretnekség hatása annyiban, hogy az itteni néphit szerint a gonosz is részt vett a világ teremtésében.

Isten és a Sátán mintegy alkut kötnek a teremtés folyamatában, s ezzel magyarázható a gonosz, a rossz léte a világban. E dualisztikus szemlélet nehezen egyeztethető a tételes vallásossággal. Nem zárhatjuk ki, hogy maguk az alsóvárosi ferencesek sem maradtak érintetlenek a bogumil befolyástól. A kérdés további kutatásra vár.

A szegedi néphagyomány szerint az emberiség történetében három korszakot különböztethetünk meg: a múltat, vagyis az óriások korát, a jelent, az emberek korát, és a jövőt, a törpék és „idétlenek" korszakát. Ez a sajátos hanyatláskoncepció feltehetően ugyancsak középkori eredetű.

A természetkultusz középpontjában a nap áll. A házat —és a benne fekvő ágyat — kelet felé tájolják. A házak homlokzatát, a kapukat, vízimalmokat {709} kemencék előtéjét napsugárdíszes motívum díszítette. (A népi kultuszból emelődött át azután a barokk vallási kultuszba.) A napba néző, ha szemét a megtört fehér makk varázslatos olajával megkente, a napsugár iránymutatása nyomán megtalálhatja az elveszett jószágot. Ahogyan a szentostya isten kegyelmét, világosságát árasztja az emberek számára, akként világol a nap az egész világmindenség számára.

A hold megújulásához fűződő, általánosan elterjedt hiedelmek mellett a helyi hagyomány szerint a Holdban Cicella táncol, Dávid hegedülget. Juhász Gyula verse (Tiszai tájak) így örökíti meg ezt a hagyományt:

Emlékek holdvilágos ablakán át Nézem a messzi, áldott Tisza táját. Az égi nyájak lassan elterülnek, S a holdban Dávid hegedülget.

A természeti folyamatok befolyásolására képes emberek a táltosok. A foggal született gyermekekért hét éves korukban jönnek el, hogy utánpótlásukat biztosítsák. A táltos vihart, égiháborút, villámlást támaszt. Ellene imádsággal, harangszóval lehet védekezni. A természeti folyamatok kedvező befolyásolását célozzák bizonyos egyházi — tehát nem a népi hitvilághoz tartozó — szertartások is.

Az emberi egészség megrontói — az általános néphit szerint — a gonosz szellemek, ártani tudó lények, tehát mindenképpen külső hatalmak. Az ellenük való védekezés ezért hívő, ájtatos és a gonosz praktikái ellen felvértezett, tehát ezen „tudományokban" járatos embereknek — javasasszonyoknak, bábáknak, füveseknek, vajákosoknak — sikerülhet. E felfogás „logikus" mozzanata, hogy tudásukat a gyógyítani képesek rossz irányban, rontás céljával is felhasználhatják. (Sikertelenség esetén maguk a gyógyítók egy náluk erősebb lény befolyására hivatkozhattak!) Ezért fordult elő oly gyakran, hogy a boszorkánysággal vádolt személyek körében bábákat, javasasszonyokat találunk. Ők sokszor — szerény üzleti céljaik érdekében — maguk is kérkedtek „tudásukkal", rontásra is képes hatalmukkal, s a vád azután saját fejükre szállt vissza. (Boszorkánysággal vádolás a szegedi tanyavilágban még századunk utolsó negyedében is előfordult, s eredménye még ekkor is a teljes társadalmi kiközösítettség lett.)

A XIX. században a füvekkel gyógyítás a legszegényebbek foglalatossága volt, Szeged lakossága lassan fel is hagyott vele. Dorozsmai füvesasszonyok gyűjtögették, s a piacokon árulgatták, néha messzi vidékekre is eljutva készletükkel. Az általuk javasolt füves gyógymódok legnagyobb része — mint Grynaeus Tamás megállapította — a legkiválóbb régi magyar orvosi könyvek gyógyászati javaslatai között is előfordul. {710}

Az ismeretközlés és szórakoztatás legfőbb alkalma és eszköze: a mesélés. A fizikai munkát végzőknek elemi szükséglete, hiszen a fáradtságtól azonnal aludni sem tudnának. A mesélés dar-vadozás), s a közösség óhaja szerint az éjszakába nyúlhat. A családtól, asszonyoktól való távollét a mese iránti szükséglet lélektani indítéka. Kubikusok, vándormunkások, katonák körében a leggyakoribb. A helyi hagyomány itt nem annyira a mesék motívumaiban, mint inkább az elbeszélés módjában, színezésében, a tájszavak használatában érhető tetten.

Nemcsak „meséket", azaz olyan történeteket mondtak el, amelyek valóság tartalmában a felnőttek nem hittek, hanem olyan múltbeli-közelmúltbeli eseményeket is, amelyeket valós, hiteles információnak fogadtak el. Az olvasnitudás terjedésével ezt az igényt elégítették ki az „istóriák", a ponyvák történetei, a szent emberek életétől a közelmúlt rablógyilkosságaiig. Rajtuk keresztül jutott el a néphez a történeti műveltség és történeti ideológia némely eleme.

Jellemző példája ennek az Attila hun királyhoz fűződő mondakör. Az irodalomtörténeti részben ismertettük, hogy Fiala Jakab piarista Szegedis címmel írt latin eposza állítja először, hogy a várost a nagy hun király alapította. Valószínűtlen, hogy ebben a néphagyományra támaszkodott. Dugonics magyar nyelvű regénye, az Etelka, a művelt emberek szélesebb körében terjesztette el a legendát, amely a XIX. század elején eljutott a nép körébe is. Ekkor már meggyökeresedett hagyománynak tekinthető, hogy Attila sátra a város középpontjában, a mai Széchenyi tér 13. sz. ház helyén állott. Az itt állott fogadó építésekor ugyanis egy vaslapot (a valóságban antik hőst ábrázoló kályhaellenzőt) találtak, amelyet Attila képmásának tartottak, s az épületen, majd a helyén épülő emeletes ház erkélyén helyezték el. — Más legendák a pusztaságból akkor még kimagasló Öthalomhoz kapcsolják Attila sátorhelyét. Mindebben, áttételesen, a ,Szeged az ország (históriai) középpontja' gondolatának elterjedését érzékelhetjük. Érdekes, hogy bár Anonymus ugyan az első országgyűlés színhelyeként a közeli Pusztaszert jelölte meg, s Dugonics ugyancsak kísérletet tett az Árpád-legendakör helyi alakítására (Ballagi, Árpád szolgája, belefulladt az utóbb róla elnevezett tóba), Árpáddal kapcsolatos helyi legendaképződésre nem került sor.

Nyomok, töredékek utalnak viszont arra, hogy Dózsa emléke elevenen élt a szegedi néphagyományban. Kálmány Lajos tudósít arról, hogy létezett egy Dózsáról szóló dal, amely a szegények pártfogójaként méltatta, s kínhalálának leírása kétségtelenné teszi, hogy e történeti személyiség emlékét őrizte meg. Történetírók is közvetíthették, de a helyi hagyomány maga is őrizhette, hogy Dózsa a szegedi főbíró fogadott fia volt, s a parasztkirály fejét ezért — mintegy figyelmeztetésként — elküldték a szegedi főbírónak, aki nagy tisztességgel az alsóvárosi templom melletti temetőben (cimaterium, ,cinterem') temettette el. {711}

A népi vallásosságnak tartalmában középkorias, funkciójában közösségi jellege van. Mint ismeretes, a céhek és társulatok mennyei patrónust is választottak maguknak; munkájuk megszentelésére és szakmájuk oltalmára. A védőszent képeivel díszített zászlóikat a templomban őrizték, testületileg vettek részt az egyházi körmeneteken. Az egyes társulatokat a városrész plébániája egyesítette közösséggé. Szegeden — sajátos módon, feltehetően tudatos kezdeményekre visszamenően — voltak olyan egyházi alkalmak is, amikor a városrészek gyülekezetei egyesültek, együtt reprezentáltak. Nagypéntek éjszakáján a Kálváriánál, űrnapján a palánki körmenetben, augusztus 5-én az alsóvárosi búcsú alkalmával egyesült a három, majd négy városrész lakossága.

Az igazi nagy, a tanyák, sőt a lassan százada kirajzott falvak népét a várossal közösségi ünnepben egyesítő alkalmak a búcsújárások voltak. Az egyik, az alsóvárosi, a város helyi életének legnagyobb eseménye volt, a másik, a radnai, évente többezer embert indított útnak zarándoki menetben Arad megye felé.

Az augusztus 5-i havibúcsúra való felkészülés napokkal korábban megkezdődött. Odahaza meszeltek, takarítottak, a városbeliek felkészültek a vendégek, rokonok fogadására, elszállásolására. A többnyire gyalogszerrel érkező búcsújárók a távolságtól függően egy-két nappal korábban elindultak. Persze kocsik is szállították őket, az Alsó-Tiszavidék, a „Lentség" népét pedig lóvontatású hajók, luntrák hozták. A búcsújárók rövid ájtatosságra betértek az útjukba eső templomokba, imádkoztak a határbeli keresztek előtt. Amikor megpillantották a templomtornyot, térdreborulva imádkoztak. A Mária-kép legendájából jól ismert Csöpörke tóban (a legendát előző kötetünk ismertette) megmosakodtak, ünneplőbe öltöztek, s gyertyát gyújtva vonultak a templomba. Éjszakára a templom, a kolostor s a környező füves térség virrasztó-alvó emberek ezreivel volt tele.

Az öreg templom füvellő tövében A nyári éjben ott hevernek ők, Parasztok, barnák, csöndes és komoly nép, Mint hajdan őseik, a bessenyők.

A vén zsolozsmát egykedvűn morogják, Az anda hold hint rájuk teritőt, A közel temető mellett a kósza Komondorok jelentik az időt.

(Juhász Gyula: Haviboldogasszony)

Az ünnep napján következett a tulajdonképpeni „zarándoklat" Mária oltárképe előtt, elhelyezték azokat a viasztárgyakat (buba), amelyek a segíteni-gyógyí-tani kívánt testrészt (kezet, lábat, lelki bánat esetén szívet, az anyaméhet jelképező {712} békát stb.) ábrázolták. A felvonulást ünnepi — főpapi — nagymise, majd körmenet követte. Utána kezdetét vette az „elköszönés": mégegyszer az oltárkép elé járultak.

Délutánra az ünnep egyházi része véget is ért. Következett az ünnepi vendégeskedés, többnyire rokonoknál, ismerősöknél vagy a lacikonyhákban, duttyá-nokban. Kirakodtak a búcsúsok, dinnyeárusok, egymással ismerkedtek a fiatalok, jóllakhattak a koldusok.

A vidékiek hamarosan elindultak hazafelé. Vitték magukkal az elnyert lelki ajándékokat, kegyelmeket, hogy mielőbb átadhassák azokat szeretteiknek. — A sziveket melengető közösségi ünnepnek így szinte mindenki részese lehetett.

A szegedi hívők évente vándorútra keltek: ez volt a radnáskodás, vagyis a radnai búcsú látogatása.

A Radnára készülő előbb megbékélt haragosaival, megkövette hozzátartozóit — már a készülődés is jelzi az ünnep közösségi voltát. Az egyén számára a felnőtté avatási szertartással volt azonos, hiszen nem illett házasodni a radnai búcsújárás nélkül (nem is szólva arról, hogy az ismerkedés jó alkalmát adta a több napos, gyalogos zarándokút).

A búcsújárás a város közös zarándoklata volt, a városrészek hívei a palánki Dömötör-templomban szeptember 2-án egyesültek, misehallgatás után útra keltek. A többszáz, sőt alkalmanként négy-ötezer fős menet hosszan kígyózott ki a városból. A határban ünnepélyesen búcsúztatták őket, s indultak tovább. Elől férfiak vitték a keresztet. A férfiak csoportja után kibontott hajú asszonyok és leányok jöttek. Útközben csatlakozott hozzájuk a városból kirajzott falvak és tanyák népe. A hosszú, porban kígyózó menetet a betegeket, öregeket és az elemózsiát szállító kocsisor követte. (A böllért Szegeden így bíztatták: „akkora sonkát vágjon, hogy Radnát megjárhassuk vele".) A búcsújárók betértek valamennyi útbaeső templomba, ahol harangszó fogadta, áldásosztás indította útra őket. Pihenések alkalmával is énekeltek, imádkoztak, vagy épületes történetek felolvasását hallgatták meg. A menet szervezői folyvást szigorú rendet tartottak. A templomi szertartások után levonultak — néhányan, önkéntes penitenciát vállalva, térden csúszva — a Maroshoz, és megfürödtek. Másnap misén vettek részt, majd a szabadban a hat nyelvű prédikációk egyikét hallgatták meg. Visszafelé szentképet, radnai vizet, szentelt ágat hoztak magukkal. A teljes zarándokút tíz napig tartott.

A felnőtté avatás szertartását jelzi, hogy a város határán a leányokat menyasszonyruhába öltöztették, ruhájukat teletűzték virágokkal: „te mán férjhön möhetsz, vótá Radnán". Az ifjak is vőlegényvirágot kaptak. Meginduló harang-zúgás közepette indult az ünnepi menet a városba. A hajóhídon csak szakaszosan kelhettek át, a bevunulas — amelyet a város egész lakossága fogadott — hosszú ideig elhúzódott. Az Oskola utcán át a Demeter-templomba vonultak, majd az {713} egyes városrészek rövid hálaadás után saját templomukat is felkeresték. Otthon meghitt vendégség várta az elcsigázott utasokat.

A jeles közösség-formáló, egyéni élményt, vigaszt és lelki tudatosságot nyújtó búcsújáráson élte során két-három alkalommal is részt vett egy-egy városi lakos.

A reformkorban, jóllehet a hitélet gyengülésének semmi jele, a polgáriasabb igények az érzelmi-hitéleti alapzatú alkalmi közösségteremtés mellett életrehívják a konkrét, világias célzatú egyesületeket is. Ennek szélesebb alapzatát azonban az egyéni önkéntességen alapuló, szervezettséget, fegyelmet is követelő zarándoklatok teremtették meg — végső soron nemcsak hívőket, hanem közösségben élni tudó egyéneket is nevelvén.

7. A POLGÁRI TÁRSASÉLET SZERVEZŐDÉSE

A város magyar—német—szerb—zsidó vezető rétegének a békés együttélés századait, évtizedeit immár lassan felváltó összeolvadását juttatta kifejezésre a Kaszinó országosan is elsők közötti 1829. évi megalapítása. A kezdeményezés a társasági életben vezető szerepet játszó német polgárságé, közülük is a két leggazdagabb, egymással is rokonságban álló Götz és Scháffer kereskedő családé. Immár sokévtizedes, a nyugat-európai kultúrából magukkal hozott polgári szalon-életüket tették nyilvánossá a Kaszinó alapításával. Száz darab tíz forintos részvényt bocsátottak ki, amelyeket 67-en jegyeztek. Elnöke Götz János lett, alelnöke, Tóth János a magyar kereskedőréteget, Fadgyas Pál főjegyző a nemesi értelmiséget reprezentálta. A hamarosan százötven tagú egyesület „az olvasás mellett a kellemetes, hasznos és tanulságos szórakozást és társalkodást" tűzte ki céljául. Könyvtárat alapítottak, előfizettek a hazai magyar nyelvű hírlapokra. Az Oskola utcai Arany Oroszlán kávéházban — fénykorát, irodalmi hírnevét majd a dualizmus korában éri el —, vagyis Götz János tizenhét házának egyikében béreltek helyiségeket. A színészet, a magyar ruha, erkölcs, divat, zene, tánc pártfogását hangoztató egyletben az első néhány esztendőben inkább csak a kereskedő-polgárság adott egymásnak találkozót. Széchenyi 1833-as látogatása valóságos áttörést idézett elő. Beiratkoztak a város vezetői, az itt élő nemesurak, s hogy az összeolvadás folyamata valóban végbement, a társadalomtörténeti összegzésben bemutatott házassági kapcsolatok meggyőzően bizonyítják. 1840-ben már „Basch József izraelita kereskedő" is feltűnik a választmányi tagok sorában: az utolsó társadalmi válaszfal is ledőlt Szeged város vezető csoportjai között.

A kezdetben csak a társaséletet szervező Kaszinó — 1839-ben veszi fel a Szeged-belvárosi Kaszinó nevet — fokozatosan progresszív politikai egyesüléssé fejlődött. Götz János utódja az elnöki székben Petrovits János, szerb származású konzervatív polgármester 1834-ben lemondott, utóda Bauernfeind Ferdinánd {714} gyógyszerész (1848-ban ő lesz Kossuth házigazdája), őt a reformpárti birtokos nemes Korda János, Vedres István veje követi. A Kaszinó ügyésze Aigner (Rengey) Ferdinánd, a város haladó országgyűlési követe és képviselője, 1841-től pedig a reformerekkel rokonszenvező Petrovits István főjegyző lesz az elnök. A negyvenes években ötszáz kötetes könyvtárával, pezsgő szabadelvű vitáival, a belőle kiágazó pártfogó-egyesületekkel a Kaszinó a város szellemi, politikai és társadalmi életének pezsgő középpontja.

Tagjainak zöme azonban a Belvárosban él: a politika és társasélet iránti igényekkel jelentkező szegényebb értelmiség és kispolgárság, iparosság kívülreked. Számukra Réh János ügyvéd 1837-ben a Felsővárosban alapít Kaszinót: hatvan részvényesén túl hamarosan háromszáz „társalkodó" tagja van, létszáma tehát túlszárnyalja a belvárosi társaskörét. A felsővárosiak egy ipariskola megalapítását tűzik ki céljukul. A kékfestő-gyáros Felmayer Antal áll itt a középpontban, nem véletlen, hogy itt az erőteljesebb a védegyleti mozgalom pártfogása, s a társadalom mindennapi gondjaival is e kör tagsága szembesül hamarabb: innen indul ki a koldulás felszámolását megvalósítani akaró szegényeket pártfogoló egyesület éppúgy, mint a kisdedóvó-mozgalom.

A Belváros és a Felsőváros kaszinói között munkamegosztás is, bizonyosfokú rivalizálás is kialakul, halványan előlegezve a szegedi liberálisok és a demokraták közötti megosztódás vonalait.

A polgárosodó parasztság majdani politikai-társadalmi szerepének jelentőségét megsejtve az Alsóvároson honos Aigner (Rengey) Ferdinánd ott próbál egyesületet szervezni. A parasztságot nem a társalgás vonzza: 1839-ben Alsóvárosi Gazdasági Egyesületet szervez. Céljául tűzte ki, hogy „a lótenyésztés emelésére külön ménest állítand s az állattenyésztésre alkalmas külföldi, vagy ritkább nemesített növényeket honosít". A várostól ötszáz hold föld díjmentes átengedését kérték, ezt azonban nem kapták meg. A cél praktikus volt ugyan, de tőkét igényelt. Ennek híján végül 1842-ben az egyesület alapszabálymódosítással átalakult „Szeged alsóvárosi díszes társalkodó egyesületté". A parasztokat itt is felváltották az értelmiségiek, kispolgárok. A „gyékény-kaszinónak" csúfolt társulat száznál több taggal működött.

A kaszinók tagsága indította el újabb, határozott célú egyesületek szervezését. A színészpártoló egyesületről, a műkedvelők társaságáról, a hangászati egyesületről már említést tettünk. A tagsági összetétel nem volt mindenütt azonos. A kaszinóban a német polgárság, a színészpártolóban a megyei nemesség képviseltette magát nagyobb arányban. A Felsővárosról indult ki a „koldusegyletnek" csúfolt adománygyűjtő társaság, amely több tucat koldus segélyezésével valóban megszüntette a piacok, vásárok alkalmával néha igen agresszívan tolakodó koldusok működését. Az ugyancsak innen induló helyi Védegylet inkább csak bálok szervezésével tette magát emlékezetessé. (Ezek egyikén a piarista tanárok magyar {715} ruhában megjelenve keltettek nagy feltűnést.) Az óvoda eljutott működése megkezdéséig.

1835-ben, a szegény hitsorsosokat segítő célzattal zsidó nőegylet alakult. 1843-ban a fegyveres polgárőrség tagjai szerveztek temetkezési egyesületet. Negyedévenkénti 12 krajcár díj fejében az egylet fedezte a temetési költségeket.

A reformkori egyesületek működését együttesen áttekintve megállapíthatjuk, hogy a kezdeményező és vezető szerepet mindenütt ugyanaz a tizenöt-húsz szenátori, nagykereskedő vagy birtokosi család játszotta, amelyek összeházasodása — mint utaltunk rá — ekkorra már előre haladt. Számukra nem volt gond, hogy az összes egyesületben részvényjegyzést, tagsági díjat vállaljanak. A választmányban, a tagságban az a száz-százhúsz középpolgári-értelmiségi család volt a hangadó, amelyek tagjai három-négy helyen tudták fizetni az évi három-öt forintos tagsági díjat — de legalább illett feliratkozniuk. A tagság egy része pedig abból az öt-hatszáz kispolgári családból toborzódott, akik csak egy egyesületnek voltak tagjai. A nagy rendezvényeken, a bálok valamelyikén — évente egyszer vagy kétszer — bizonyára megjelent az összes, a létminimum felett élő család.102

A városi társadalom az államhatalomtól és az egyháztól függetlenül is funkcionáló közösséggé szervezte önmagát, s öntudatra ébredt.

8. A REFORMKORI VÁROS KULTURÁLIS ARCULATA

A város XVIII. és XIX. századi művelődési képén markáns különbségeket regisztrálhatunk. A XVIII. századot — 1790-ig — az alapjában egyházias világkép és az egyház által alakitott-befolyásolt kultúra határozza meg. A vallásos világkép rendíthetetlenségét mutatják a fennmaradt végrendeletek. Formai keretük a gyónáshoz hasonló: a végrendelkező lelkét istennek ajánlja, üdvösséget remél, s a szentháromság-egyigazisten nevében adja ki rendelkezéseit. A konkrét végintézkedési pontok között az első temetésére, a gyászszertartásra, a templomban történő (vagy a templom melletti) temetési helyre vonatkozik. Meglepően magas, olykor többszáz forintos összeget rendelnek az egyház, a gazdagabbak nemcsak saját plébániájuk, hanem valamennyi, a városban fennálló egyház vagy valamely konfraternitás javára. — Az 1790 utáni végrendeletekben a formai elemek fokozatosan a háttérbe szorulnak, a végintézkedés világias jelleget ölt. Kevesebben foglalkoznak végső nyugvóhelyükkel, azok közül is jónéhányan éppen a költséges szertartások és a gyászpompa mellőzését kérik. Nem annyira {716} vallásos, mint inkább jótékony célra — főként a kórház számára — rendelnek többnyire kisebb, legfeljebb száz forintnyi összeget.103

A világkép és művelődés elvilágiasodása nem a helyi egyházzal szemben, hanem éppen a piaristák hathatós közreműködésével indulhatott meg. Az alapjában még rendíthetetlennek látszó, szinte középkorias világkép és művelődés hátterében, a piaristák által képviselt elit kultúrában végbemegy az egyházias világkép egyháziak által elvégzett világiasítása; konkrétan és országos jelentőség-gel a barokk indíttatású, a felvilágosodás elemeitől sem érintetlen magyar, osztálytartalmát tekintve látszólag nemesi-rendi önszemlélet kimunkálása — és Szeged városának ez új mitológia középpontjába állítása.

Amikor afrontier, a civilizáció és a török által hagyott pusztulás határvonala délebbre tolódott, a város földrajzilag is a peremvidékről a középpontba került, megkezdődött a kialakuló középponti szerepkör historizálása, s véle a szegedi öntudat kialakulása. A „szögedi nemzet" öntudatának gyökerei feltehetően a XVIII. századig vezethetőek vissza.104 Akkoriban a lakosság egésze még csak ismerkedett — a prédikációkon keresztül a nézetek terjesztése bizonyosan megkezdődött — az új városi öntudat kialakulását elősegítő eszmekörrel. Az új, országos jelentőségű — bár a fejlődés által hamar túlhaladottnak bizonyuló s így provinciálissá változó, ám elemeiben tovább élő — magyar ideológia reprezentatív kimunkálója Dugonics András volt.

Ilyen, a kortársak és a vizsgálódó utókor előtt is csaknem rejtetten maradó fejlemények ismeretében lesz igazán érthető, hogy 1790-ben és azt követően a kultúrában látványos, gyors fordulat következik: a művelődés világiasodása, erőteljes, Szegedre a későbbiekben is jellemző gyakorlatiassá válása. 1790-ben és azt követően nem történt egyéb, minthogy a piaristák által kimunkált barokkvallásos mitológiát „lefordították" evilági, gyakorlati nyelvre. II. József halála után jog szerint a német helyett a latin hivatali nyelvet kellett volna visszaállítani, a város, elsők között az országban, a magyar mellett döntött. Az új, tornyos városháza jelképes és valóságos központja lett az összeforró három városrésznek, a városi életnek. Előtte alakult ki a vasárnap délelőtti fórum, a városi társadalmi integráció létrehozója és éltetője. Az új városházában kávéház-étterem és színházépület-bálterem is helyet kapott: a város első nagyobb világi célú közösségi terei. A színházterem, a városvezetés által hozzácsalogatott társulatokkal, még jóval a népoktatás tömegessé válása előtt a tömegszórakoztatás és népművelés egyetlen hatékony eszköze, a magyar nyelv hathatós terjesztője. A művelődés e gyors és valamennyi művelődési szférára kiterjedő világiasodásának reprezentáns alakja, építészként, íróként, várospolitikusként megvalósítója Vedres István. {717}

A Felső- és Alsóváros csaknem kizárólag magyar, a Palánk (Belváros) magyar—német—szerb lakosságú volt. A vitathatatlan etnikai fölény mellett egyedül a magyar népesség számára teremtődött olyan ideológia, amely a városi integrációt és a városnak a korabeli magyar társadalomba illesztését egyaránt meg tudta valósítani. A magyarosodás objektív folyamatát gyorsította és zökkenőmentessé tette a sajátos városi kultúra. Nemesi-rendi jellegzetességei éppen az országba visszaintegrálódás, a restitutio szándékából eredeztethetők. Hiszen Szegeden számottevő nemesi népesség nem élt! A hangsúlyt sem a nemesi réteg uralmának igazolására, hanem az egész magyarság ősi és megszakítatlan történeti folytonosságának bizonyítására helyezték.

A kulturális fejlődésnek — az új magyar mitológia megteremtődésének, elvilágiasodásának és gyakorlatiassá válásának — csak látszólag volt kevés köze a város társadalmi fejlődéséhez. Valójában születésekor alig előzte meg, kiteljesedése pedig egybeesett az 1770-es években megkezdődő nagy társadalmi átalakulással, a mezőváros országos jelentőségű kereskedő-polgárvárossá alakulásával. Szeged fejlődésének ekkori dinamizmusa teszi érthetővé ezt a — részleteiben még kevéssé feltárt és méltányolt — kulturális dinamizmust.

Különösen szembetűnő ez, ha a gazdaságilag már hanyatló Debrecen kulturális fejlődésével vetjük egybe Szegedét. A provincializmusba süllyedő, kulturális értékeket még őrző és fenntartó Debrecen a megújulásra egészében már nem képes. Csokonait nem fogadja be, a kálvinista vallást eleve „nemzeti vallásnak" tekinti, amelyhez viszonyítottan a „pápistaság" — „német hit", s ideológiailag ezért magabiztosan az állagőrzésre rendezkedik be. Szemben Szegeddel, amelynek frissen — és zömmel a Felvidékről — idetelepült szerzetesei bizonyítandó feladatnak tekintik a katolicizmus magyar, „nemzeti" voltát, ez kulturális erőfeszítésekre sarkallja, s az előzmények teljes híja folytán nagyon is méltányolható eredményekhez juttatja őket.

Külön kiemelést érdemel, hogy ez a katolikus valláshoz kapcsolódó művelődési, polgárosodási fejlődés mennyi szállal kötődik a természettudományokhoz is. A piaristák gimnáziuma nem kis közadakozást is felhasználva szerzi be az 1830-as években a természettudományok oktatásához szükséges műszereket, „melyeket a haza, s külföld legügyesebb mestereitől készítettek, s mindenképpen alkalmasak arra, hogy az újabb időkben fölfedezett tüneményeket kívántán fölvilágosítsák"105 — írta a Jelenkor városi tudósítója, és arról is beszámolt, hogy a korábbi műszerekkel együtt az újabb szállítmány a piaristák természettudományi múzeumát az ország egyik legfigyelemre méltóbb gyűjteményévé avatta. Egy évvel később újabb gyarapításról számol be a tudósító, amelyet a városi elöljáróság nagylelkűsége tett lehetővé. Az sem mellékes, ahogy a tudósító {718} a műveltség kérdésében állást foglal: „Ha minden szabad királyi város s hatóság ily kor- és tudományszerűleg buzog önerejéből évenként a tudományok, művészetek, s mesterséghez kívántató segélyeszközök megszerzésén, óriási lépésekkel közelebbitendik az általányos műveltség délszakához jutását serdülő polgártársainknak. Áldás a valódi műveltség ily nagylelkű gyámolóira!"106 Nem mellékes megjegyezni azt sem, hogy Szegeden 1785-ben, két évvel a francia kísérlet után Montgolfier-léggömb felbocsátására került sor.

1842-ben szintén jellemző eset, hogy Kliegel József „nagyszerű találmánya", az új nyomdai szedőgép, amely megvalósítása esetén forradalmasította volna a könyvnyomtatást, elsők között talált pártfogókra. A „Nemes és polgár" c. vígjáték, melyet műkedvelők adtak elő, bevételét erre a célra ajánlották fel.107

A korszak szegedi polgára szinte szomjazta a megújulást, ezzel együtt a már jelzett indíttatású nemzeti fejlődést. Nem volt olyan országos jótékonysági akció, ami ne talált volna kedvező fogadtatásra. A Pesten épülő magyar színház javára már 1835 decemberére 1010 Ft adományt gyűjtöttek össze.108 A példákat végnélkül sorolhatnánk tovább.

Figyelemre méltó vonása volt a katolikus nemzeti tudatra ébredési folyamatnak a nyitottság.

Az elzárkózó Debrecen kulturális és politikai légköre intoleráns, jellemző példája, hogy zsidókat 1840-ig nem engednek a városba települni. Szeged türelmesebb légkörében jól megférnek egymással a nemzetiségi csoportok, Grünn Orbán nyomdája úttörő szerepet vállal a szerb művelődésben is, a XVIII. század végén még csak vonakodva befogadott, újabb betelepülőkkel gyorsan gyarapodó zsidóság a város társadalmilag elismert csoportját alkotja. Iskolájukba nyilvános pályázat útján alkalmaznak tanárt a magyar nyelv tanítására.

A város XIX. századi laicizálódott, túlnyomórészt magyar művelődésében a népi vallásosság őrzi a kultúra régebbi rétegeit, az archaikus-középkorias hitvilágra utaló babonákat és a vallásos élet ősi helyi rítusait; továbbá a XVIII. századra utaló vonásként az egyetemes vallási elvek és az újabb helyi hagyományok egybeolvasztását, amely elsősorban a Mária-kultusz helyi vonásaiban, bizonyos szentek tiszteletében s a búcsújárásokban érhető tetten.

A városi öntudat immár a városkép alakítására is irányuló erősödése, a művelődés világiasodása és polgáriasodása, a közműveltség terjedése jellemzi a város reformkori művelődéstörténetét.

1. Magyar Kurir 1801. I. fertály 57.
2. Nagy Zoltán 1956. 87—93.
3. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. 1786. 2224.
4. Nagy Zoltán 1956.; CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. 1799. 414.
5. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. 1799. 1390, 1804. 2389, 2449.
6. Vö Nagy Zoltán 1956. 34.
7. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. 1806. 1857, 2162.
8. Az előkészítő tervekre és költségvetésekre, a város és a Kamara közötti hosszadalmas ügykezelésre vö. Nagy Zoltán 1956. 36.
9. OL. KC. 1798. F. 60. Pos. 21., 1799. F. 41. Pos. 15. A Tanácsháza tetőzet és torony tervrajza.
10. MFM. Helyt. Gy.
11. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1833. 2. „Le Vette Bellér Péter Szegedi Polgár".
12. CsmL. Szeged v. Mérnöki Hivatalának ir.
13. MFM. Helyt. Gy.
14. CsmL. Szeged v. Mérnöki Hivatalának ir. Tervgyűjtemény. Az 1882-es újjáépítési tervek között a városház földszinti alaprajza.
15. Reizner János 1899. I. 10.
16. Zádor Anna—Rados Jenő 1943. 220.
17. A hazai klasszicizáló építészet későbarokk és korai klasszicizmus időszakára a követ kező feldolgozások adtak segítséget: Kapossy János: Későbarokk építészet Magyarországon. Bp. Magyar Művészet 1927. 276—291.; Rados Jenő: A magyar klasszicizmus építészeinek társadalmi helyzete, Bp. 1953.; uő. Magyar Kastélyok. Bp. 1939.; Zádor Anna—Rados Jenő 1943.; Kardos György: A magyar klasszicista építészet. Bp. 1953.; Mojzer Miklós: Architura civilis. MÉ. 1957. 103—114.; Zádor Anna: A felvilágosodás kori művészet kutatásának kérdése. MtT. 1978. 7—26.; Pál Voit: Der Barock in Ungarn. Bp. Corvina, 1971.; Kelényi György : Az Építészeti Igazgatóság és a „hivatalos" építészet Magyarországon a XVIII. század végén MtT. 123—159.
18. Bibó István: Az Alföld későbarokk és klasszicista építészetének néhány kérdéséről. Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények, 1967. XI. 526—546. Első ízben és alapvetően elemzi az alföldi református templomtornyok városképi jelentőségét és szerepét.
19. Imrényi Imre: Régi tanácsházak a Kiskunságban. Műemlékvédelem, 1957. I. 68—80; Zádor Anna—Rados Jenő 1943. 337.
20. Illyés Ágoston: A Szegedi Oskolák Épületének Tekintete, (rézmetszet). Másolatban:Reizner János 1899—1900. II. 25.
21. Projects Plann Über das Neu zu bauen Piaristen Klosters. OL. KC. 1775. May. No.329. F. 58. Pos 3. Aláírás nélkül. A csatolt 2 Uberschlag aláírása: Johannes Dobi BürgerlicherMaurer Meister. A tervrajz valószínűleg Ballá Antal műve. Vö. Nagy Zoltán—Papp Imre:Szeged. Szeged, 1960. 70.; Pap János 1886. 138.
22. Reizner János 1899. II. 7. III., 316.
23. OL. Dep. Eccl. F. 764. Pos 12. 1787.
24. CsmL. A Szegedi Piarista Rend ir. Annales Collegii Szegediensis Scholarum Piarum.(Kézirat) 57—63.: Pap János 1886. 144—141. Közli a Schwörtz Jánossal kötött szerződést.
25. Csml. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. 1794. 1009.
26. OL. HC. F. Pos 60. 1796. Annales 93—94.; Czímer Károly 1929. 36.
27. CsmL. Szeged v. tan. jkv. 1799. 414.
28. Uo. 1799. 1339.
29. Uo. 1800. 1249, 1801. és Illyés Ágoston kézírásos munkája 49.
30. Uo. 38.
31. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. 1806. 1977.
32. Uo. A Szegedi Piarista Rend ir. Annales. 249—251. és Illyés Ágoston i. m. 49—50.
33. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1808. 2988., 1809. 1389., 1390., 1811. 115, 817, 855, 1208, 2272, 2391. Szegedi Piarista Rend ir. Annales 208—212., 217.; Pap János 1886. 190.
34. Illyés Ágoston i. m. 49.
35. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1810. 2816.
36. MFM. Fényképgyűjtemény.
37. Uo.
38. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1799. 414.
39. Uo. tan. jkv. 1804. 1419.
40. OL. HC. F. 41. Pos 1. Vedres kézírása.
41. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. 1808. 1874.
42. Uo. számozott ir. 1809. 1809.
43. Uo. 1800. 2023., 2063., 2064., tan. jkv. 1801. 257.
44. Maróthy Mátyás műszaki felvétele 1807.; Uo. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1822.951., 952. mellett.
45. Benyák Bernárd: A szegedi kórház alapkövének letétele alkalmára írt versek. Szeged, Grünn Orbán, 1802.; Reizner János 1900. III. 190—191. tévesen Buday Mihályt nevezi meg a kórház építőjeként.
46. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. 1804. 1706., 1805. 726., 1808. 2177., 1811. 2030, 3221., 3233., 1812. 1420., 1814. 1425., 2132., 3670., 1815. 389., 721., 1350.
47. Jászai Géza: A szegedi Sz. Rókushoz címzett r. kath. plébánia 100 éves története. 1805—1905. Szeged, 1950.
48. Czímer Károly 1929. 16.; Joó János Mátyás metszetén: Az Adler-féle tímárház képe.
49. „A Serház épülettye egy részének Rajzolattya, Szegeden 15 :ik decemb. 838. Buday Mihály NVE Földmérésze."
50. MFM. „Képzete Szeged Városának a Bánát részről. Rajzolta Bentze Joseph Szegeden 1823. k. Esztend(őben).; H. Gradmann: Szeged látképe a vasúti híddal. Litográfia. Kiadja Burger Zsigmond özvegye, é. n. MFM.; A fényképeket közli: Reizner János 1899. II. 266.
51. Farkas László 1937. 68. 70.; Csml. Szeged v. tan. ir. 1812.: 2759., 3474. Az ügybe a Kamara is beleszólt. Neheztelt azért, hogy „a Tanács Budait felsőbb engedély nélkül második földmérésznek fogadta", és fizetését is visszatartotta.
52. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. 1818. 659. 699., 1820. 3728., 3784.;
53. SK. Gh. 587. Szeged városának, Tápé és Kistelek fölgyének rajzolattya. 1814.
54. Löw Immánuel—Kulinyi Zsigmond 1885. 148—163.; Nagy Zoltán—Papp Imre 1960.230—231.; Kováts István: Bp. 1981. 253., 330., 342.
55. CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. 1819. 855., 1825. 809., 1357., 1699., 1826. 306., 629., 1827. 636., 1573., 2719., 1828. 1669., 1830. 260., 1492., 1832. 38., 1492.; Reizner János 1899. II. 28.; Farkas László 1930. 81—85.
56. A Sánczpart utca teljes képét közli Tóth Béla: A szegedi nagyárvíz képeskönyve, Szeged, 1979. 100.
    
57. Nemzeti Újság 1842. II. félév 63.; CsmL. Szeged v. tan. ir. vál. közs. jkv. 1842. 10—11., 1843. 43., 56.; OL. Építészeti Főigazgatóság 1843. 2637.
58. Reizner János 1899. II. 55.
59. A szobor Cs. Sebestyén Károly gondoskodása révén került a MFM. gyűjteményébe.
60. Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 265.
61. Cs. Sebestyén Károly által az 1920-as években készíttetett fényképfelvételek tanúsága szerint. MFM.
62. Bálint Sándor: A szegedi szerb templom. Műemlékvédelem. 1980. 3. 157.
63. Kovács János 1901. 264.
64. Szelesi Zoltán: Szeged képzőművészete. MFMÉ. 1972/73. 2. A jegyzetekben biográfiai utalásokkal.
65. Reizner János 1900.111.452., 457—459.; Bálint Sándor 1959. 96—97.; Nagy Zoltán— PappImre 1960. 95.
66. Pataky Dénesné: Adatok a szegedi ötvösség történetéhez. MÉ. 1957. I. 28.
67. Rejzner János 1899. II. 148—150.
68. Brestyánszky Ilona: Csongrád megye iparművészeti kincsei. MFMÉ. 1970. 27—28.
69. Müller Dugonics képmásáról lásd Czímer Károly 1929. 154.; Mertz János: Dugonics András arcképe. 1792. MFM. vö. Szelesi Zoltán i. m. 221.; Anton Tischler: Dugonics András arcképe. Pest, 1973.
70. Reizner János 1900. 111. 80—81.; Szelesi Zoltán im. 22—23.;
71. Barzellini Józsefről vö. Szendrei János—Szentiványi Gyula: Magyar Képzőművészek Lexikona Bp. 1915. 128.; Kerle Gáspárról Bálint Sándor 1959. 96.; Szelesi Zoltán: Adatok Szeged képzőművészetéhez. MFMÉ. 1957. 186.
72. Szelesi Zoltán i. m. 1972/73. 186.
73. Reizner János 1900. III. 406—407.; Szikora György: Kőszeghy László arcképe 1838. MFM.; Lyka Károly: Magyar Művészet 1800—1850. Bp. é. n. 320—321.
74. Vedres István: K. Szeged-Várossához tartozó Tápai hellség... Rajzolattya. Tus és vízfestmény. SK.
75. Magyar Kurir 1801. I. fertály 57—58.
76. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 1802. 1301.
77. Fleischer Gyula: Magyarok a bécsi képzőművészeti akadémián. Bp. 1900. 57—93.; Művészet III. 1904. 346., VII. 1908. 406.; Danis János képmása és Danis Jánosné képmása MFM.
78. Vastagh Sándor János: Férfi arcképe. 1854. MFM. Szelesi Zoltán i. m. 26.
79. Voit Pál: Joó János egri rajztanár Magyar Atheneuma. Bp. 1936. 4—6.
80. Reizner János 1900. III. 263.
81. Uo. 263—289.; Palugyay Imre 1853. 238.; Szabó Tibor: Szeged oktatástörténete SKM. 1974. 1.
    
82. Reizner János 1900. III. 304—308.; CsmL. Szeged v. tan. ir. tan. jkv. II. 483.
83. Merkúr von Ungarn 1787. 369., 408.; A Szegedi Kath. N. Gymn. Évkönyve 1852. A szegedi kath. gimn. történeti vázlata. Szeged, 1852.; Pap János 1886.
84. Reizner János 1900. III. 323—324. A teljes kimutatást közli 1721-től, ez alapján számoltunk.
85. Pesti Hírlap 1842. február 6.
86. Budapesti Hírlap 1847. április 4.
87. Uo. 1846. január 30.
88. Uo. 1847. június 1.
89. Uo. 1844. október 25., 1845. március 30.
90. Reizner János 1900. III. 347.
91. Gaál Endre—Szabó Ferenc: Adatok a Grünn-nyomda történetéhez. TCsMT. 1978.; Szabó Ferenc: Lapok a Grünn-nyomda történetéből. 1473—1801—1973. A magyarországi könyvnyomtatás 500 éves évfordulóján kiadja a Szegedi Nyomda. Szeged, 1973.; Szabó Ferenc: A Grünn-nyomda és a szegedi sajtó történetéből. Magyar Könyvszemle, 1970. 343—349.
92. A Grünn-nyomda kiadványainak jegyzéke. (Kézirat. SK.).; Giday Kálmán: Adatok a Grünn-nyomda történetéhez.; uő.: A Grünn-nyomda szerb kiadványai (Kéziratok. SK.).; Reizner János 1900. III. 350.
93. CsmL. Szeged v. tan. ir. számozott ir. 18)4. 1356.
94. Uo. 1828. 4445.
95. Uo. 1794. 1046., 1817. 3234.
96. Kulcsár Péter: Szeged könyvtártörténete az egyetem alapításáig. Szeged, 1970.
97. Kulka Eszter: Szeged magyar nyelvű színészetének története (1800—1885). Bp. 1980. (Kézirat.) SK.
98. Reizner János 1884. 38.
99. A város színháztörténetéhez: Szmollény Nándor: A szegedi magyar nemzeti színészet százéves története. Bp. 1906.; Lugosi Döme: A piaristák szegedi drámajátékának színlapjai. Szeged, 1930.; Vali Béla: Kelemen László az első magyar színigazgató. Arad, 1888.
100. Lugosi Döme : A szegedi zenekultúra története. Muzsika, 1929. 11.10—46.; uő: A zeneművelés Szegeden. Szeged, 1929.; Giday Kálmán: Szeged reformkori zenei életéhez. SKM. 1982. 4.; Skaliczky Judit: Szeged zenei élete 1686—1849. (Kézirat) SK.; Bálint Sándor 1980.
101. Bálint Sándor: A szögedi nemzet. Harmadik rész. MFMÉ. Szeged, 1980. 147—167., 321—406., 429—507. Összegzésünk kizárólag erre a munkára alapul, s az önálló vizsgálódástól éppen Bálint Sándor hatalmas szintézise ment fel bennünket.
102. Honművész 1834. 59.; Löw Immánuel—Kulinyi Zsigmond 1885.; Reizner János 1884. 27—41.; Czímer Károly 1929.; Giday Kálmán: Szeged reformkori zenei életéhez. SKM. 1982. 4.
103. CsmL. Szeged v. tan. ir. Végrendeletek.
104. Bálint Sándor nem foglalkozott a kérdés közelebbi vizsgálatával.
105. Jelenkor 1837. szeptember 13.
106. Uo. 1838. augusztus 8.
107. Uo. 1842. augusztus 27.
108. Uo. 1836. január 2.