|
|
A felvilágosodási gyökerekből táplálkozó európai liberalizmus, melynek politikai eszménye a polgárok szabad alkotmányos állama, meghirdette az egyén szabadságát, a törvény előtti egyenlőséget, a kereskedelem, az iparűzés, a tulajdonszerzés szabadságát. Nem tett különbséget származás, nemzetiség, vallási hovatartozás tekintetében. E szabadságjogok biztosítékát a vélemény- és gondolatszabadság megvalósításában, a szabad sajtóban vélte megtalálni. Jelszavai voltak: szabadság és tulajdon.
Az új eszmék első, legnagyobb hatású összefoglalását Magyarországon Széchenyi István gróf művei adták. De elősegítette a liberális eszmék terjedését a vármegyei politika is. A nyelvi-irodalmi mozgalom pedig a romantika diadalra juttatásával vált a hazai liberalizmus egyik forrásává és támaszává. A reformpolitika kialakítói igyekeztek törekvéseiknek megnyerni a jobbágyságot is. Ennek érdekében fogalmazták meg az érdekegyesítés gondolatát. A politikai jogok kiterjesztésével a jobbágyokat is érdekeltté akarták tenni az ország védelmében.1
Az újításokért való küzdelem Szegeden is nagyjából az országos reformmozgalommal egyszerre bontakozott ki. A változás iránti igény zászlóvivői érthetően az értelmiség köréből rekrutálódtak. A felsőfokú iskolát végzett szegedi ifjúság a hivatalokban való elhelyezkedés, illetve előrehaladás lehetőségét a megyénél a feudális kötöttségek, a városnál az atyafiságok egyeduralmi törekvései miatt nem nagyon remélhette. Ezért az ifjak egy része az egyházi pályára, másik része pedig a jogi pályára lépett, s prókátorsággal kereste kenyerét. Ide számíthatunk még néhány orvost és mérnököt, akik szülővárosukba tértek vissza.
A tekintélyes számú szegedi értelmiségi ifjúság az 1830-as évek kimagasló férfiairól vett magának példát, s a közügyek iránti buzgalom hatotta át. Vezetőjük Osztróvszky József, a városi kórház gondnokának tehetséges fia, aki jogi tanulmányait Pozsonyban végezte, ahol nem csupán az 1832—36. évi országgyűlés jeles politikusait hallgatta, de „benső barátságot kötött" Somogyi Antallal, {722} a Pozsony megyei ellenzék egyik vezetőjével, a szatmári 12 pont megfogalmazójával is.2 (65. fénykép.)
Osztróvszkyt és a vele levő szegedi ifjakat magával ragadta Pozsony és az országgyűlés politikai élete. Az országgyűlési ifjúság többsége a reformok lelkes híve volt. Haladó szellemű könyveket olvasott, a francia forradalmak tanulságairól vitatkozott, s tombolva ünnepelte Wesselényi Miklóst és Kölcsey Ferencet. Az országgyűlési ifjúság élénk figyelemmel kísérte a pozsonyi eseményeket, az itt folyó politikai küzdelmeket, a megyei mozgalmak minden megnyilvánulását, és szívvel-lélekkel a szabadelvű törekvésekhez csatlakozott. Osztróvszky Pozsonyban érte meg az 1839/40. évi országgyűlés megnyitását is, amelyen már ott találjuk a pesti egyetemen végzett szegedi jurátusokat is.
Ez a lelkes országgyűlési ifjúság — hazatérve szülővárosába — teremtette meg az 1840-es években Szeged új, pezsgő társadalmi életét, s készítette elő a város népét az 1848/49-es forradalom és szabadságharc dicső napjaira. Megjelenésük rövidesen felbolygatta a város megszokott rendjét s viszonylagos közönyét. Szeged szabad királyi város polgársága ugyanis kiváltságaira féltékenyen elzárkózott privilégiumai mögé. Az értelmiségi fiatalság szinte naponként összejött a „pertár"-ban, ahol az aktuális kérdésekről — a szabadelvű ellenzék programjáról, a városok rendezéséről, a szólásszabadságról, a közteherviselésről stb. — komoly vitákat tartott. Itt fogalmazódtak meg először azok a gondolatok, melyek végül utat találtak a nyilvánossághoz, és a követutasításokban öltöttek testet. Az összejöveteleken a polgárság soraiból is mind többen megjelentek.3
Ezek a fiatal ügyvédek hozzáláttak a családok körében az új — liberális — eszmék terjesztéséhez. Az előkelő polgárság báljain meghonosították a „nemzeti" táncot. A városban élénk társadalmi életet teremtettek. A felsővárosi Kaszinóban és a palánki Társalgó Egyletben tartott bálokon magyar ruhában vettek részt.
Szeged előkelő polgárságának kisebb része német volt, s az 1830-as években divat volt német ruhákban járni, német kifejezéseket használni. A fiatalok az erős, egy nyelvű nemzetállam megteremtése érdekében széleskörű mozgalmat indítottak a német szokások, a német divat utánzása és a németes beszéd ellen. Nem is eredménytelenül, mert a mesterek és legények még a német céhekben is magyar ruhát öltöttek.4 Az 1840-es években több — felsőbb hatósági engedéllyel {723} vagy a nélkül történő — névmagyarosítással találkozunk. Ekkor lett Silberből Bérczy, Aignerből Rengey, Jégerből Vadász stb.5 A szegedi németség az itteni famíliákba való benősülések és a városi hatóság magyarosító törekvéseinek hatására meglehetősen elmagyarosodott, és lassan beolvadt a magyar lakosságba. A szabadságharcban a szegedi német családok fiai már a magyar zászló alatt harcoltak.
A fiatal ügyvédek a színházügynek állandó pártoló közönséget teremtettek. A reformeszmék terjesztéséből az évről-évre visszatérő különböző színtársulatok is kivették részüket.
A nagyszerű magyar sikereket 1838 nyarán és 1839 őszén Schátzl Lajos színtársulatának érkezése szakította félbe. De ezt a német színtársulatot az ifjúság 1840-ben megbuktatta. Az igazgató — több ezer forint adósságot hátrahagyva — Újvidékre szökött. Ha fontolóra vesszük, hogy a város polgárságának egy része német volt, a színtársulat megbuktatása nem is tekinthető csekély eredménynek.6
Az ifjúság nézetei lassanként visszhangra találtak a választott község ülésein is. A választott község már nagyobb létszámánál fogva is jobban érzékelte és közvetítette a polgárság, sőt az egész lakosság törekvéseit, mint a szűkebb körű tanács.
Az országgyűlési követek választása, illetőleg kiküldése és utasításokkal való ellátása eredetileg Szegeden is a tanács hatáskörébe tartozott, így ők is elsősorban magát a szűk testületet képviselték. A választott község 1832-ben „az országgyűlésre küldendő követek választásában a Tanátssal egyetemben részt venni óhajtván", annak ellenkezésével találkozott, mire Babarczy Imre királyi biztoshoz fordult, akitől azt kérte, hogy a követek megválasztását és utasításaikat illetően „foganatos befolyást jövendőre a Választott Községnek felsőbb helyen kieszközölni méltóztasson".7
Az országgyűlési képviselet kiszélesítésével egyidejűleg a változatlan szervezetű városvezetésben is mutatkozott némi megújulás. A tanácsnál jóval mozgékonyabb választott község 1841. május 2-án kimondta, hogy üléseit nem zárt ajtók mellett, hanem nyilvánosan tartja. Az 1842. évi február hó 10. napján tartott elegyes ülésen, amelyen elsősorban az adókivetést tárgyalták, robbant ki a vita a gyűlés nyilvánosságának kérdésében, amely azután a Helytartótanács rosszaló határozatát vonta maga után. A választott község határozatát felsőbb helyen ugyan megsemmisítették, de elhatározták, hogy e sérelmüket az elkövetkezendő {724} országgyűlésre gravamenként terjesztik fel. Az ifjúság ennek ellenére mint hallgatóság továbbra is megjelent a választott község ülésein, s élénk figyelemmel kísérte a tárgyalások menetét.8
Nem sokkal ezt az ülést követően, még ugyancsak 1842-ben — közelebbről április 10-én — újabb elegyes ülésre került sor, amelyen a követi utasítások elkészítésére vegyes bizottság kiküldését sürgették. Ezen az ülésen — mint Reizner tudósít — „felmerült az a nézet, hogy az országgyűlési követküldés és a követutasítás készítésének joga nem is annyira a tanácsot, hanem inkább a választott községet, s illetőleg a polgárság egyetemét illeti". Fadgyas Pál, tekintélyes ügyvéd sürgetésére követelte is az ülés a jogkiterjesztést.9
Tary Pál vezetésével a választmány a követutasítások tervezetét elkészítette, és a tanácsnak bemutatta. A „vegyes ülés" megtartására 1843. március 10-én került sor. A ülésen Wőber György elnökölt, s azon a tanács tagjain és a választott község polgárain kívül számos más polgár, főleg pedig a szegedi fiatal ügyvédek szép számban jelentek meg. Az elnök a felsőbb rendelkezésre tekintettel ingerülten észlelte az ügyvédek jelenlétét, és azonnali távozásra szólította fel őket. A ügyvédek részéről a kezdeményezést — nyilván előzetes megbeszélés alapján — Osztróvszky József ragadta magához, s arra hivatkozva, hogy a felsőbb rendelkezést ismerni kívánják, kérte annak felolvasását. A hallgatóság ettől tette függővé a teremben maradását, vagy az abból való kivonulást.
Erre Wőber György elnök — eléggé meggondolatlanul — nem a rendelet felolvasását foganatosította, hanem egyszerűen kijelentette, hogy „itt semmi köze a prókátoroknak". Alig hagyták el a megjelentek a gyűléstermet, mikor a tanács és a választott község tagjai abba újból bevonultak, és a hallgatóságot kintrekesztve tanácskozásukat folytatták.10
Az ülések nyilvánosságának kérdése azután még komolyabb összeütközésekre adott alkalmat. A főbíró arra kérte Osztróvszkyt, hogy mondjon le minden további kísérletről, mert felsőbb utasítása van, hogy a gyűlések nyilvános tartását akár katonai karhatalommal is megakadályozza.11
Osztróvszky elvbarátai egyetértésével engedett is, annál inkább, mert közben sikerült új teret nyerni, ahol a közügyek és a liberális eszmék iránt a polgárok érdeklődését felkelthették. Amikor a felsőbbség és a tanács együttes erővel kizárta a nyilvánosságot a választott község saját és a tanáccsal tartott elegyes üléseiről, kulturális és társadalmi téren teremtették meg elveik terjesztésének lehetőségeit műkedvelő előadások tartásával, szegényápoló egyesület szervezésével, a közteherviselés érdekét szolgáló aláírások gyűjtésével. Elsősorban ők készítették elő Szeged lakosságát a polgári átalakulásra, benne a népképviselet és a helyhatósági önkormányzat bevezetésére.
A szegényápoló egyesület a Palánkban Tary Pál tanácsnok elnökletével 1842-ben alakult. Házról-házra járva feljegyezték az adományok mennyiségét, összeírták a koldusokat, s a valóban keresetképteleneket rendszeresen segélyezték, a munkaképeseket pedig a koldulástól eltiltották. A Palánk után a többi városrész is követte a példát; előbb a Rókus, majd a Felső-, végül az Alsóváros hozta létre egyletét a koldulás megszüntetésére. A városrészek egyletei azután egyesültek, de megmaradtak a városrészi fiókválasztmányok.
A mozgalon lendületességét bizonyítja, hogy 1846-ban már dologház felállítását tervezték. Az egylet minden hónap első vasárnapján nyilvános közgyűlést tartott, ahol a fiók-választmányok beszámoltak működésükről. Ezenfelül számadásaikat évenként nyomtatásban is közzétették. A jelenlevők száma gyűlésről-gyűlésre szaporodott, mert a fiók-választmányok beszámolói után érdekes eszmecserék, viták zajlottak le az elszegényedés okairól. Ez a kérdés pedig alkalmul kínálkozott az ország politikai helyzetének s a közügyek megtárgyalására.
Az ifjú ügyvédek szónoklatait lassanként a polgárok részéről történt hozzászólások követték. A szónokok a bajok okát abban jelölték meg, hogy nincs alkotmányos szabad municipális élet, hogy a polgárok a köz- és városi ügyek intézésébe nem folyhatnak be, s hangoztatták, hogy mindezeken a bajokon a szabad királyi városok koordinációja fog segíteni. így mind szélesebb körben terjedt el a királyi városok szabadelvű szellemben történő rendezésének szükségessége. Először a városi belszervezetek átalakítását kívánták, és csak ennek kialakítása kapcsán rendezni a városi szavazati jog kérdését is az országgyűlésen.12
A követi utasítások Szeged város összpolgárságának, de nem össznépességének utasításai voltak. Ez a polgárság összlétszámát tekintve felette csekély volt. Az 1848. évi összeírás szerint a polgárjoggal rendelkezők 7,14 százalékát tették csak ki az adófizetőknek.13 Az 50 ezer lakosból 1848-ban mindössze 1500-nak volt polgárjoga.14 Miután helyettük a választott polgárság még sokkal kisebb kollégiuma határozott, melynek döntését befolyásolta a konzervatív tanácstagi résztvevők vagyoni és hatalmi helyzete, így az utasítások a város jómódú, tehetős, tekintélyes és hatalmon levő tagjainak véleményét fejezték ki. Nem véletlen, hogy {726} az 1830-as évek országgyűléseire felküldött szegedi követeknek az országgyűlésen tekintélyük, befolyásuk csak igen ritka esetben volt.15
Ha Szeged város polgárságának gazdasági törekvéseit, az ország gazdasági életének megváltoztatására irányuló kísérleteit az utasításokból egy csokorba kötjük, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy az 1839/40-es országgyűlésre felküldött követi utasítások rendkívül hasonlítanak Széchenyi István Stádium című munkájának pontjaihoz. Ez abból adódott, hogy a városban rövid idő alatt felszaporodott, és társadalmi fórumokon szóhoz és hatalomhoz jutott egy új szakképzett jogászértelmiség, amely kaszinókban, egyesületekben, nyilvános rendezvényeken, színházban, sőt tanácsi és elegyes üléseken — utóbbiakban hallgatóságként, akár az országgyűléseken az országgyűlési ifjúság — hallatta szavát, fejtette ki eszméit és véleményét. Ezáltal a város széles néprétegeiben sikerült megváltoztatni a tespedés hangulatát, és közvéleményt kialakítani, mely azután a választott község határozataira lényegesen kihatott.16
Az 1838/40-es országgyűlésre felküldött követi utasítások sorában szerepelt a hiteltörvények megalkotása, az ősiség eltörlésének követelése, a birtokszerzés jogának kivívása, a törvény előtti egyenlőség kérdése, a folyók szabályozása, a céhek, limitációk, kereskedés-monopóliumok megszüntetése, a magyar nyelv kérdése, a Helytartótanács hatalmának növelése és a nyilvánosság kérdése.17
A liberális politikai mozgalom szervezett keretekben jelentkező bontakozásáról az 1840-es évektől beszélhetünk. A szegedi polgárság haladó szellemének felébresztéséhez hatalmas támogatást kapott Kossuth Lajosnak 1841-ben megjelent Pesti Hírlapjában közölt cikkeiből. A lap több példányban is járt Szegedre, melyet a „pertár"-ban megjelenő választott községi tagoknak nyilvánosan is felolvastak. Egyébként Osztróvszky József rendes levelezője volt a Pesti Hírlapnak; közleményei elég gyakran megjelentek a lapban. így az országos nyilvánosság erejével is befolyásolhatta a szegedi eseményeket. De az ifjú ügyvédek közül mások is közöltek tudósításokat a szegedi ügyekről különböző hírlapokban. Rendszeressé vált, hogy a „Hírnök"-ben Sárváry Béla, a „Pesti Hírlap"-ban pedig Osztróvszky József és Somogyi Antal közöl helyi tudósításokat.18
A védegyleti mozgalom a hazai ipar támogatására — főként Felmayer Antal buzgólkodása folytán — 1843 márciusában indult meg Szegeden. A „honi {727} gyárvédegylet" szegedi osztály 1845 elején alakult meg. Ezzel a város is meg akarta szívlelni Szentkirályi Móricnak 1844-ben az országgyűlésen elhangzott tanácsát: minden jó magyar ember a saját háza küszöbén állítsa föl a vámsorompót, és idegent ne vásároljon. Az egylet működésének különösebb eredményei nem mutatkoztak, vigalmai azonban annál népszerűbbek voltak. Ezek egyikén a piaristák testületileg maguk is magyar viseletben jelentek meg.19
A „communitas" — a híres szatmári 12 pont hatására — nem csupán azt állította, hogy a követküldés és -utasítás joga magamagát, hanem azt is, hogy egyenesen a polgárság egészét illeti. Ezért 1842. április 10-én bizottságot küldött ki a követutasítás kidolgozására. A Helytartótanács az ekkor hozzá intézett választott községi fölterjesztés eredményeként megengedte, hogy a jövő országgyűlésre a város követeit a tanács jelöltjeiből a két vezető testületnek, a tanácsnak és a választott községnek a polgárok által választott elektorokkal kiegészített együttes ülése válassza meg. Az elektorok száma a választott község tagságának csupán fele, 42 lehetett; közéjük a Belváros (Palánk) 13, Felsőváros 14, Rókus 7, Alsóváros pedig 8 tagot választott. A vezető testületekben eddig részt nem vevő polgárok így némi befolyást nyertek a követek megválasztásába. A követutasítás azonban az elegyes ülés joga maradt. Az „ifjúság" legjobbjai, a fiatal szabadelvű ügyvédek és más értelmiségiek itt is érvényesíthették befolyásukat, s az elegyes ülés az általuk kidolgozott haladó követutasítást tette magáévá.20
A követjelöltek, ha eredményt akartak elérni, jól tették ugyan, ha megszerezték a város vezetőségének pártfogását, de elsősorban magának a „communi-tas"-nak szótöbbségére kellett építeniök. így aztán a város követe — megfelelő összetartás esetén — az lett, aki a választott község szavazatainak többségét megszerezte. Az 1843. május 2-án említett vegyes összetételű választói gyűlés által titkos szavazással követül megválasztott Szilber (később: Bérczy) Antal tanácsnok és Aigner (később: Rengey) Ferdinánd főügyész a városok között példátlanul haladó utasítással léphetett az országgyűlés színe elé.21 (63. fénykép.)
Szeged népe már Kossuth Lajos szellemében fogalmazta meg követi utasításait az 1843/44-es országgyűlésre. Ez a program már jóval radikálisabb, mint az 1839-es, bár túlzottnak kell tekinteni Reizner ama megállapítását, mintha „ilyen utasítás mellett egyetlen város sem küldött az 1844-iki (?) országgyűlésre követeket, sőt ennek szabadelvű és reformokban gazdag sorozatát még a szabadelvű megyék utasításai sem múlták felül".22 {728}
Az 1843/44. évi országgyűlésen a leghevesebb vita a szabad királyi városok belrendezésének és országgyűlési szavazati jogának kérdései körül alakult ki. A szabad királyi városok követei érthetően szavazataiknak a megyékével és a szabad kerületekével azonos számbavételéért, legalább is az egyetlen szavazatszámnak lényegesen többre való felemeléséért küzdöttek. Mindhiába, mert a megyék többsége — közöttük még a mégoly haladók is —, nem kívántak nagyobb szerepet szánni a kormányszékek által könnyen befolyásolható, javarészt német ajkú polgárok által uralt, megmerevedett társadalmú és belszerkezetű, többségükben lélekszámukat és anyagi erejüket tekintve sem túl jelentős városoknak. A reformellenzék a városi szavazatok követelését a szabad királyi városok belső szervezeti reformjával kívánta összekötni, s csak azt követően tartotta lehetségesnek a városok országgyűlési jogkörének bővítését.23
Az országgyűlésen Szeged szabad királyi város nevében Aigner Ferdinánd szólalt fel. Szavaiból az új idők követelményei csendülnek ki. Rámutatott arra, hogy a városok közül sokan hivatkoznak régi jogból fakadó igényeikre, pedig nem ez a kérdés lényege, hanem az, hogy ne a most uralkodó városi bürokráciák, hanem a város összlakossága jusson szóhoz az országgyűlésen. Kiemelte, hogy „a városi közönség csak fizeti, de nem választja tisztviselőit s követeit, kik róluk nélkülük rendelkeznek, kik a zárt testület érdekében működnek..."24
Aigner Ferdinánd ebben az időben már „megfertőzött" volt a „spiritus Kossuthianus" által, és lassan, de biztosan teljesen „Kossuthizálódott". A kifejezést Takáts Sándor idézi, mint a Bécsben ez időben lábrakapott megjelölést.25
A szabadelvű eszmék terjedésében az is szerepet játszott, hogy Csongrád megye néhányszor Szegeden tartotta gyűléseit, s a megyei liberális ellenzék a városban sűrűn tartott értekezleteket. Ezekre nemcsak az ifjúság, hanem a polgárok is nagy számmal eljártak. A megyei alkotmányos küzdelmeket nagy érdeklődéssel kísérték, s a Klauzál Gábor vezette Szabadelvű Párttal nyilvánosan rokonszenveztek. Szegeden Klauzál Gábor, Osztróvszky József, Bérczy Antal, Aigner Ferdinánd és Vadász Manó megalakították a Szabadelvű Pártot, amelynek elnökéül Korda János nemes urat választották meg.26
A megyei szabadelvű nemesség inkább Szegeden találta meg a maga bázisát, ahol a szónokok előadását nagy hallgatóság helyeslése kísérte. Sokkal inkább, mint a megyeszékhelyen, Szegvárott, e félreeső kis faluban, ahol az 1840-es évek gyűléseire nagy számmal megjelent nemesség jószerével elhelyezkedni sem tudott. {729}
Ezért a megyei liberális nemesség is azt szerette volna, hogy a megyeszékhelyet Szegedre helyezzék át. Ebbe azonban a konzervatívok nem egyeztek bele, hiszen tudták, hogy a demokratikus környezet megnövelné az ellenzék erejét, ha a székhely Szeged lenne.27
A Csongrád megyei szabadelvűek küzdelmei jelentősen befolyásolták a szegedi polgárság hangulatát. A polgárság a szabadelvű eszméknek hódolt, s a Szabadelvű Párt híve volt. A város rokonszenve viszont befolyást gyakorolt a megyegyűlésekre. Osztróvszky József buzgólkodásának eredményeképpen a szegedi értelmiség önkéntesen lemondott adómentességi jogáról, és 1846-ra — a nemesek kivételével — a polgárok mindegyike arányosan vállalt részt a közterhekből. Klauzál Gábor a megyére is ki akarta terjeszteni a szegedi vívmányt, javaslata azonban megbukott. Szeged város ifjúsága és polgársága Klauzált tüntetőleg fogadta, és szoros együttérzéséről biztosította. Este lakásán fáklyásmenettel tisztelte meg.28
Az 1845. évtől a konzervatívok kerekedtek felül Csongrád megyében. Az 1846 április havában tartott tisztújítás alkalmával a Szabadelvű Párt valamennyi jelöltje kibukott, ami Szeged polgársága körében nagy részvétet keltett. A konzervatív tábornak volt egyik fő korifeusa Kremminger Antal prépost, a szegedi Belváros plébánosa. A prépost politikai szereplését a szabadelvű polgárság és az ifjúság nagy visszatetszéssel fogadta, s minden alkalmat felhasznált arra, hogy érzelmeit kifejezésre juttassa.29
1846-ban és 1847-ben a nagy szárazság miatt „ínséges évek" következtek. A rossz termés — a burgonyavésszel párosulva — élelemhiányt, és így rohamosan növekvő drágaságot idézett elő. A drágaság különösen a rókusi lakosokat sújtotta Szegeden. Az itt lakók „legtöbbje a szegény néposztályhoz tartozott".30 A nehéz két esztendő alatt több szegény kézműves tönkrement. A városi hatóság gabonát vásárolt, s azt megőrletve kenyérré süttette, melynek fontját a nagy nyomor enyhítésére tíz váltó krajcárért mérette, sőt a „valódi" szegényeknek ingyen osztotta ki.
Emelkedtek az egyébként is magas lakbérek. E nehéz időkben az elégedetlenséget tovább növelte a terhes adó és annak kíméletlen behajtása is. A város plebejus lakossága az 1846/47-es ínséges esztendő minden megpróbáltatását átszenvedte. A munkanélküliek csoportokba verődve kószáltak az utcán; hosszú sorok kígyóztak az ingyen kenyeret osztó bódék előtt.31 A forradalmi megmozdulások {730} tömegbázisa tehát szintén kialakult, amely a változástól sorsának jobbra fordulását remélte.
Az utolsó, 1847. évi rendi országgyűlési választások előtt a követválasztás ismét visszacsúszott a tanács kizárólagos hatáskörébe. A korábbi követutasítás változatlan maradt, azzal mehetett Pozsonyba a két követ, a konzervatív Wőber György főbíró és a haladó Rengey Ferdinánd főügyész.32 Ez az egész tanács politikai előrelépését is jelentette, hogy ilyen körülmények közt is fenntartották a haladó követutasítást. A személyek megválasztása is arra vall, hogy a reformkorban hiba lenne Szeged város vezető testületeit — beleértve a tanácsot is — általánosítva konzervatív jelzővel illetni, bár az kétségtelen, hogy akár tagjainak hajlandóságát, akár a királyi biztosoknak és a kormányszékeknek való szoros alávetettségüket tekintjük is, aligha kétséges, hogy egyrészük inkább a „fontolva haladók" nézeteit vallotta. Természetesen ők sem vonhatták ki magukat az egyre szabadelvűbbé váló közhangulat hatása alól.33
így formálódott Szeged politikai élete a „csendes években", s jött létre az a jelentős szabadelvű politikai közszellem, amely előkészítette az 1848/49-es nagy napokat. Szeged már az 1830-as évektől az országszerte megindult szabadelvű reformmozgalom színterévé vált, az 1840-es években pedig már „majdnem vármegyei közéletet élt".34
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc nem érte készületlenül a várost: a nagykorúvá felnőtt nép érett volt a szabadságra. Vagy ahogy ezt a gondolatot Fodor István ügyvéd a város polgármesteréhez 1848. május 3-án intézett levelében megfogalmazta: „Szeged népe régtől óta megérti a kor szavát, de azt igévé tenni csak most lehetett..."35
Az 1848—49-es forradalom és szabadságharc mintegy sűrítve hozta felszínre mindazt a tervet, programot, mely az 1840-es évek reformnemességének mozgalmában békés úton elérhetőnek tűnt.36
A pesti márciusi forradalom híre futótűzként terjedt el az országban. A „kiütött szabadság" hírét a mintegy 50 ezer főnyi népességgel rendelkező Szegedre {731} a március 17-én, pénteken délután öt órakor érkező, nemzeti zászlóval fellobogózott „Pannónia" gőzhajó utasai hozták meg. A kikötőt teljesen ellepték a várakozók. A gőzhajó utasai beszámoltak a pesti eseményekről, s hoztak magukkal azokból a sajtótermékekből is, amelyek a 12 pontot és Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményét tartalmazták.37
Szeged, „a magyar honnak eme mindig magyar érzésű városa", „a magyar szabadság fényes hajnalát" nemzetiségre való tekintet nélkül örömmel üdvözölte. A sétányon kisebb csoportokban összeverődő, „nagy feszültségben levő" lakosok között egyszerre csak az a hír kapott lábra, hogy „valamely országos következményű sürgöny" — lovas posta útján küldött levél — érkezett a helyettes főbíróhoz. A nyugtalanság egyre növekedett, mikor Tary Pál városi kapitány „a nép kívánságának engedve" két tanácsbeli kíséretében a távol levő helyettes főbíró lakásán átvette a levelet, majd „a Város minden oldalairul öszvetóduló" — több ezerre tehető — tömeg előtt a „köz piarczon" gyertyagyújtáskor felolvasta azt.
Kiderült, hogy a levél semmi egyebet nem tartalmaz, mint a szegedi követeknek, Rengey (Aigner) Ferdinánd főügyésznek és Wőber Györgynek a pozsonyi országgyűlés március 14-i és 15-i üléséről szóló jelentését. A követjelentés örömmel nyugtázza, hogy „hazánk újjászületésének órája megkondult; a magyar hazája 300 éves küzdés és szenvedés után egy nagy és dicsőbb jövendőnek nézhet elébe". Azután részletezi az országgyűlés március 14-i és 15-i határozatait a sajtó- és lelkiismereti szabadságról, az évenkénti országgyűlésről, Erdély visszacsatolásáról, az esküdtbíráskodásról. Azt is közli, hogy az országgyűlés elfogadta az általános közteherviselést, megszűnt az úrbériség, és választmányt küldenek ki a népképviseleti rendszer kimunkálására.38
A szegedi nép a követek levelében foglalt híreket kitörő lelkesedéssel és nagy rokonszenvvel fogadta, s kisebb csoportokban a szabadságot éltetve vonult fel az utcákon. Még aznap este a polgárság és a hatósági emberek által látogatott Oskola utcai „Fekete kutyához" címzett vendéglőben megnyerték a helyettes főbírót és több tanácsbslit, hogy másnap a követjelentést terjesszék népgyűlés elé.
Közben az utcákon kisebb csoportok zeneszó mellett vonulgattak. Az egyik csoport „lelke vágyainak szabadabb tért engedve" Horváth Cyrill líceumi igazgató s királyi könyvvizsgáló ablakai alatt a „gondolatölő" cenzúrának örök requiemet, valamint Kremminger Antal prépost ablakai alatt „a lelkiismeret- és vallásszabadságnak riadozó éljeneket" hangoztatott. {732}
Egy másik csoport a széképület „szála"-jában tartott színielőadásra vonult be, ahol vezetőjük és szónokuk, Dani Ferenc lelkes szavakkal hirdette ki a szabadság, egyenlőség és testvériség győzelmét. A vendéglőkben és más nyilvános helyeken az összegyűlt polgárok késő éjjelig nem fogytak ki a lelkes szónoklatokból és a hazafias felköszöntőkből.
Másnap, március 18-án reggel nyolc órakor előkelő polgárokból álló küldöttség jelent meg a rendkívüli ülésre összegyűlt városi tanács előtt, s kérték a népgyűlés azonnali összehívását a „közpiarcz"-ra. A tanács „a város lakosainak netalán előidézhető még nagyobb zavaroktúli megóvása tekintetébül" a küldöttség kérelmét azonnal teljesítette, hogy a népgyűlésen intézkedéseket tehessen „a személy- s vagyonbátorság" megszilárdítására.
Éppen hetivásár napja volt, amikor a városháza előtti nagy téren néhány perc alatt hatalmas tömeg gyűlt össze. Itt Lengyel Pál helyettes főbíró felolvasta az országgyűlési követek „sebes postán" érkezett jelentését, melyet a több ezres tömeg határtalan lelkesedéssel fogadott. A Grünn Jánosnál nyomtatott népgyűlési jegyzőkönyv első pontja szerint Lengyel először a bécsi forradalom győzelmét, gróf Apponyi György főkancellár lemondását jelentette be, majd hangoztatta: „hazánk törvényhozó testülete a jog- és kötelesség-egyenlőséget elhatározta, s az úrbéri viszonyoknak a státus által történő kárpótlás melletti megszüntetése s a városi követeknek a szabadság s függetlenség alatt még a jelen hon gyűlésen adandó eldöntő szavazata indítványoztatott".
A tanácsból Petrovits István szólt még „az európai eseményekből keletkezett viszonyokról"; különösen kiemelte, hogy „a közrend és személyes, úgy vagyoni bátorság a teljes egyetértés és közös összemunkálás által volna biztosítható". A nép Bérczy Antalt, a liberálisok tanácstagságtól 1845-ben elütött egyik vezetőjét követelte, aki szónoklat helyett jobbnak tartotta a pesti 12 pont felolvasását és a szegedi népgyűlés által történő elfogadását. A népgyűlés pontonként magáévá is tette a fővárosi petíciót, s „elősorolt pontjait követ uraknak egyértelemmel utasításul adatni, s ez utasítással a követeket ezen népgyűlési jegyzőkönyv megküldése mellett értesíteni sebes postán elhatározá, ...elvégzé azt is, hogy a cenzúra megszüntessék... a sajtó felszabadítassék..."
„A népgyűlés ezzel a lépéssel az addig csupán a tanácsot (1843-ban vele együtt a választott községet is) megillető fontos, az ülésező utolsó rendi országgyűlés alatt még használható jogot, a követutasítás jogát ragadta magához. De ugyanaznap Pozsonyban az országgyűlés eltörölte a kötelező követutasítások betartását, és megszavazta, hogy a követek — mint a nemzet képviselői — fejenkénti szavazattal rendelkezzenek. A szegedi népgyűlés ettől a pillanattól megszűnt pusztán publikációs fórum lenni: fontos közjogi hatáskört gyakorló szervvé vált."39 {733}
E pótutasítás nyomán egyéb, helyi érdekű határozatokat is hozott az első népgyűlés. A cenzúra megszüntetésének példáján fellelkesülve elhatározta, hogy ezután „a tanácsi (...), választott községi, gazdasági (gazdaszéki) és elegyes ülések teljes nyilvánossággal tartassanak". A nyilvánosság elvének már 1843—44-ben követelt, akkor még elutasított megvalósítása így vált a forradalom első szegedi vívmányává. Egyúttal azt is elhatározta a népgyűlés, hogy „a nemzeti őrsereg szabad institútio mellett rendeztessék".40
A népgyűlés ezután Vadász Manó haladó szellemű ügyvéd előterjesztésére az országszerte tisztelt Kossuth Lajosnak hazafiúi érdemeiért hálás elismerését nyilvánította. Indoklásul előadta, hogy „az országgyűlés szerencsés folyamatát az országszerte tisztelt Pest megyei követnek, Kossuth Lajosnak lehetvén köszönni". Elhatározták, hogy erről őt üdvözlő iratban értesítik. Másnapra a népgyűlés elrendelte a város kivilágítását, végül „e népgyűlés határozatai az azokra alkalmat szolgáltatott fővárosi megállapodásokkal együtt kinyomtatni rendeltettek".41
A népgyűlés kimondta, hogy „a közrend, csend s bátorság fenntartása végett állandó bizottmány alakíttassék", mégpedig „oly világos megjegyzéssel, hogy ők most a népgyűlés megválasztottai, annak kifolyása lévén, a közrend, csend, úgy a személy s vagyon bátorság (fön(n) tartása iránt intézkedni, s végzéseikről a gyakrabban tartandó nép-gyűlésnek jelentést tenni tartoznak; elhatároztatván az is, hogy minden követi jelentés s országos állapotokruli tudósítás ezentúl mindig a népgyűlés elé terjesztessék, s annak jegyző-könyvei az állandó bizottmány által hitelesíttessenek." (68. fénykép.)
Az idézett körmondatból két elem különösen kiviláglik: 1. a népgyűlés rendszeressé tenni, intézményesíteni kívánta önmagát; 2. „a közcsend- és bátorság", azaz a közrend és biztonság fenntartására állandó bizottmányt választott, amely a neki alárendelt végrehajtó szerv funkcióját látta el.
Az állandó bizottmány tagjai részint a város régi hatóságát — tanácsát (3), választott községét (8) és albíróságait (2), részint az ügyvédeket (8) képviselték, de voltak közöttük megyei táblabírák (2) is. Talán több a puszta véletlennél, hogy a 25 tag közül 13 a hatóság, s csak 12 az „ellenzék" képviselője. A bizottság elnöki székébe Tary Pál főkapitány került, jegyzők viszont Somogyi Antal táblabíró és Osztróvszky József ügyvéd lettek.42
A vezetés a továbbiakban ennek a testületnek a kezébe került. Egy jó hónapig Szeged — miként maga az ország is — sajátos állapotban élt. Még működtek {734} a régi testületi szervek — a városokban a tanács és az elegyes ülés —, mintha mi sem történt volna, mellettük azonban a politikailag jelentős ügyeket a közvetlen demokratikus alapon összejövő népgyűlés és az általa választott állandó bizottmány látta el addig is, amíg a megalkotás és kihirdetés alatt levő városi népképviseleti törvény alkalmazásával meg nem ejtették a tisztújítást. Jellemző, hogy ezek az ügyek továbbra is keresztülmentek a tanácsülésen. Az érdemi határozatok már általában az állandó bizottmányban születtek; ezeket a népgyűlés rendre elfogadta, jóváhagyta, szerepe — már bizonytalan összetételénél, eljárásánál fogva is — inkább a közzétételre és a mozgósításra korlátozódott.43
Az állandó választmány első intézkedései közé tartozott, hogy a sajtó útján előforduló kihágások elbírálására Kotolyán Miklós elnökletével hat tagú albizottmányt küldött ki. A sajtótulajdonosokat utasította, „hogy minden kinyomandó iratot annak szerzője által írassa alá, mi szerint támadandó kérdés esetén tudni lehessen, kit kelljen felelet alá venni". Majd a népgyűlési határozatokat „Hazafiak!" címszó alatt a szélesebb közönséggel falragaszokon közölték, amelyen a lakosságot felszólították a polgári őrseregbe való beiratkozásra, a következő napon minden egyházban „a haza békés átalakításáért" tartandó istentiszteleten való megjelenésre, a város esti kivilágítására és a rend fenntartására.44 (68. fénykép.)
A népgyűlésen azt is kimondották, hogy az „igénytelen kinézésű s már omladozó állapotban levő" vár kapuján, továbbá a só- és éléstári hivataloknál alkalmazott császári színeket és a kétfejű sast tüntessék el, és a nemzeti színekkel s az ország címerével helyettesítsék. Az állandó választmány később azt is el rendelte, hogy a magánházakon látható kétfejű sasokat is szedjék le. Mivel Szeged város 1719. évi szabadalomlevelében adományozott címerében is szerepelt a gyűlöletes — bár csak felezett — kétfejű sas, indítványozták, hogy azt onnan tüntessék el. „Köz lelkesedéssel" elfogadták, hogy helyébe az utódok örök emlékezetére az „1848. Martius 15-e" feliratot metszessék.45
Március 19-én, vasárnap, Szeged minden templomában istentiszteletet tartottak „a haza békés átalakításáért". Az épületekre kitűzték a nemzeti lobogót. Az utcákon s a nagy piacon egész nap hullámzott a sokaság. A polgárőrség egyenruhába öltözködve „fényesítette" az ünnepélyt. A Grünn-nyomda emeleti erkélyéről egy — az ünnepre készült — alkalmi költeményt (Március 19-én 1848) szórtak a tömeg közé. Este az egész várost kivilágították. Az ablakokban híres hazafiak arcképeit függesztették ki, a széképület ablakaiban „a pesti 12 pont {735} egyenként tündérfényben ragyogott". Az utcai néphullámzás csak késő éjjel ült el, a vendéglők pedig hajnalig tömve voltak örömittas emberekkel.46
Az 1848. esztendőtől várta a zsidóság is régi álmának, a teljes jogegyenlőségnek a megvalósulását, amely a többi feudális kiváltsággal a kereskedői társaságokét is elsepri, s a zsidóknak szabad mozgást enged a kereskedelem terén. A szegedi zsidók március 19-én a piacon sátor alatt tartották meg hálaadó istentiszteletüket. Másnap a nép felszaggatta ott a járdaköveket azzal az indokkal, hogy azt a helyet „Mózes követői lábaikkal megfertőztették".
Az ellenük szított ellenséges hangulat egyik hangadója Wagner György mészáros volt. A céhes kézműipari műhelyekből élő kismesterek többsége nem örvendett különösen a polgári átalakulásnak, hiszen a versenyt nagy mértékben kizáró feudális céhkiváltságainak megszűnése, a polgári iparszabadság, a szabad belső konkurrencia könnyen a teljes tönkremenetel sorsára juttathatta volna.
A kontároktól és a céhlegényektől fenyegetett céhes mesterek elégedetlenségüket a zsidók nyakába zúdították. A pozsonyi iparosok zsidóellenes tüntetését március 19—20-án az országgyűlési ifjak verték szét, Szegeden pedig a zsidókkal szemben táplált kedvezőtlen hangulatot a városi hatóság igyekezett lecsillapítani.
Március 20-án érkezett meg Szegedre Batthyány Lajos magyar miniszterelnökké történt kinevezésének híre, amit nagy örömmel fogadtak. A lakosság mindennapi munkáját félbeszakítva a köztereken csoportosult. Este a kinevezett miniszterelnök tiszteletére fáklyásmenetet rendeztek. Mikor a menet a széképület elé ért, a műkedvelő színtársulat éppen befejezte a kisdedóvó javára előadott Szigligeti darabot (Egy szekrény rejtelmei). Osztróvszky József városi tanácsnok kezében nemzeti lobogót tartva, amelyen a miniszterelnök koszorúval díszített arcképe volt látható, lelkes szónoklatot tartott, s a kormány és az országgyűlés iránti bizalomra hívta fel a lakosságot. A tömeg között egy alkalmi költőnek „Március 20-án 1848" című versét szórták szét. Azután a fáklyásmenet a polgárőrség zenekarával bejárta a főbb utcákat.47
A „rend és közcsend fönntartásával megbízott állandó választmány" délutánonként naponta ülésezett. Határozatairól hirdetmények útján értesítette a lakosságot. Elrendelte, hogy mindenki tartozik kalapján nemzetiszínű csokrot viselni. A választmány március 22-re a szabad ég alatt újabb népgyűlést hirdetett, ahol nagy örömmel fogadták a Helytartótanácsnak még március 16-án kelt rendeletét az előzetes sajtóbírálat eltörléséről. Ezen a népgyűlésen olvasták fel Wőber {736} György követnek március 15-i és 17-i tudósításait a „követi tábla nyilatkozatáról és a feliratnak a király általi elfogadásáról". A népgyűlés üdvözlő levelet intézett a pesti Közcsendi Bizottmányhoz, amelyben a „központi választmányt" együttérzéséről és támogatásáról biztosította, Táncsics Mihálynak a börtönből való kiszabadítása miatt „hazafiúi örömét" nyilvánította.48
Március 26-án — vasárnap — ismét népgyűlést tartottak Szegeden, amelyen a követek által közölt törvényjavaslatokat tárgyalták. A Szemere Bertalan által kidolgozott sajtótörvény-javaslat akkora visszatetszést szült, hogy azt — a pesti események utánzásaként — meg akarták égetni, de a miniszter személye iránt érzett tiszteletből eltekintettek ettől abban a reményben, hogy azt módosítani fogják.49
A szegedi állandó választmány a reformkor és a márciusi forradalom kimagasló vezetőinek, Wesselényi Miklósnak, Klauzál Gábornak, Deák Ferencnek üdvözlő levelet írt, és emléküket több utca átkeresztelésével is megörökítette. így az akkor Fő- vagy „nagy piac"-nak nevezett — a mai Széchenyi tér — Szabadság tér lett, az Oskola utca Kossuth utca, a Szegfű utca Szemere utca, a Pacsirta utca Deák Ferenc utca. A Kápolna utca Wesselényi sor nevet kapott. Volt ezen kívül — pontosan nem azonosítható helyen — Széchenyi, Eötvös és Szentkirályi utca is. Deák Ferencet, Mészáros Lázárt, Bezerédy Istvánt, Szentkirályi Móricot, Szemere Bertalant, gróf Batthyány Lajost, herceg Eszterházy Pált, báró Wesselényi Miklóst és báró Eötvös Józsefet azzal is megtisztelték, hogy felvették őket a város díszpolgárai sorába.50
Az április 4-i közgyűlésen a március 29-i beszámolót hallgatták meg. Itt értesült Szeged város közönsége az ellenforradalom március végi támadó kísérletéről. A bécsi udvar Magyarország függetlenségét szerette volna a központi kormányzat javára csökkenteni. A kamarilla megpróbálta megtagadni a magyar forradalom legfontosabb célkitűzéseit: a független magyar kormányról és a jobbágyfelszabadításról szóló törvénycikkek szentesítését. Ezért írták Wőber György és Rengey Ferdinánd országgyűlési követek március 29-én Pozsonyból Szeged város közönségének : „Nehéz napok súlyosodhatnak ránk, elkövetkezhet a magyar szabadságérti dicső küzdelem órája és Szeged megállangya a próbát most és mindenkor".51
Az állandó bizottmány április 23-án tartotta utolsó ülését. Az április 24-i népgyűlésen a követek előadták az alkotott törvénycikkek „összegét", s egyúttal ki is hirdették azokat. Ez az utolsó népgyűlés a közelgő városi tisztújítás elnökét is {737} megválasztotta Kárász Benjámin főispán személyében. így a törvény szerint az április 26-i elegyes ülésnek csak a tisztújítás minkénti megtartására vonatkozó „miniszteri rendelvény" tudomásul vétele és a képviselők számának a népesség arányában történő megállapítása maradt.52
A nemzetőrség intézménye — a főváros példája nyomán és az országgyűlés segédkezése mellett (1848. XXII. te.) — a márciusi követelések közül elsőként öltött testet. A magyar kormány felállította a Batthyány Lajos miniszterelnök közvetlen irányítása alatt működő Országos Nemzetőrségi Haditanácsot, amely kizárólagos módon intézte a nemzetőrség, majd a honvédség szervezését.
Szeged nemzetőrségének többsége a volt polgárőrségre épült. A „rend és közcsend fönntartásával megbízott állandó választmány" (bizottmány) — be sem várva a miniszterelnök felhívását — március 18-án határozta el „a rend bővebb biztosítása tekintetéből a polgári őrsereg szaporítását". Az addigi egyenruhás polgárság számának növelése céljából egy őrhadi választmányt küldött ki, s feladatává tette, hogy „a város házán naponta megjelenve, ott aláírási ívet tartsanak nyitva, melybe az önként jelentkező egyének magukat írják".
Az őrhadi választmány által kidolgozott őrhadi alapszabályokat március 24-én fogadta el a bizottmány, s másnap már jóvá is hagyta „az őrsereg által is egyhangúlag elfogadott alapszabályok" alapján történő új választás eredményét, amely szerint Korda János ezredes, ifj. Osztróvszky József alezredes, Bába Antal őrnagy, Grünn János nyomdász pedig „segéd" lett, „a többi tisztek pedig újra meghagyattak".
A miniszterelnök felhívása értelmében Szeged város március 27-én már azt jelentette Batthyány Lajosnak, hogy az eddig fennálló egyenruhás polgári őrseregen kívül a polgári őrseregbe önkéntesen beállott egyének száma 700-on felül van, de még nincs felfegyverezve. A nemzetőrség szervezésének egyik legsúlyosabb gondja a szolgálatot vállalók, illetve arra kötelezettek ellátása fegyverekkel. Minél többen csaptak fel nemzetőrnek, annál égetőbb lett a fegyverhiány. Ezért március 31-én a miniszterelnököt kérték, hogy Szeged város részére 2000 darab puska, 200 karabin, 400 pisztoly, 200 kard, s ahhoz tartozó tokok és szíjak kiszolgáltatása ügyében rendelkezzék.53
De hiába fordult Szeged ebben az ügyben a kormányt március 25 óta Pesten képviselő Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmányhoz és más kormányszervekhez, {738} azok maguk sem tehettek semmit. Jellemző a viszonyokra, hogy az „ideiglenes ministeri bizottmány" tudtul adta ugyan, hogy külföldről százezer fegyvert rendelt, addig is azonban, amíg ezek megérkeznek, felszólította Szegedet, hogy „a nemzeti őrsereg fölfegyverzésérül a hatóság telhetőleg intézkedjék".
Az őrsereg száma Szegeden március végére 908-ra szaporodott. Ezek közül 359 volt fegyverrel ellátva, a többi még akkor is fegyvertelen. Április végén a szegedi őrsereg létszámát már 2300-ra becsülték, több század pedig még alakulófélben volt.54
Az 1848. évi törvények értelmében Szegeden is megszűntek a szabad királyi városok ősi kiváltságai, és hatályba lépett a jogegyenlőség s a közös teherviselés. A szabad királyi városokról rendelkező 1848: XXIII. te. 1. §-a kimondta: „A város, mint önálló köztörvényhatóság, közdolgait törvényes felsőbb felügyelés alatt, minden törvényhatóságtól függetlenül, a köztörvény szerint igazgatja".
„Ebben a szakaszban nem áll sem több, sem kevesebb, mint az, hogy a szabad királyi város a vármegyéhez hasonlóan önállóságot élvez. A törvény szerint a város rendőri, büntető és magánjogi hatósága a sajátosan »municipiális területen-kívüliséget« élvező megyeházak, és szolgálati vétségi ügyekben — a valóságos szolgálatot teljesítő katonák kivételével — a területén levő valamennyi jószágra és személyre kiterjedt (2. §). A törvény 4. §-a a lakosság létszámától függően kis-(12 000 lakos), közép- (12 001—30 000 lakos) és nagy- (30 000 lakostól) városok között tett különbséget. Szeged eszerint nagyvárosnak számított."55
Az 1848. évi XXIII. te. a szabad királyi városok közgyűléseit a lakosság által választandó testületekké alakította át. De a törvény szerint a városlakók közül csak azok kaptak választójogot, akik kereskedők és olyan kézművesek voltak, akik alkalmazottal rendelkeztek. A vagyoni különbség hangoztatása tehát megmaradt, kivételt csupán az értelmiségiek képeztek, akik vagyonuktól függetlenül is rendelkeztek választójoggal. A törvény nagy örömet szerzett a szegedieknek, mert a választójoggal rendelkezők tábora kibővült.
A tisztújítást megelőző választói összeírást az eddigi tanács és a választott polgárság nyilvánosan megtartott elegyes ülésének kellett elrendelnie. Ugyanez a testület választotta meg a tisztújító szék elnökét és az összeíró küldöttséget is. Az április 24-én tartott népgyűlésen — a szabad királyi városok jogállásával és szervezésével foglalkozó 1848. XXIII. te. kihirdetése alkalmával — a törvény értelmében {739} kinevezték a küldöttséget a választásra jogosult polgárok összeírására.56
A küldöttségek május 2-tól kezdve öt napon át összeírták a választásra jogosult polgárokat. A választásra jogosultak száma a Belvárosban 524, Rókuson 245, Felsővároson 513, Alsóvároson 720, összesen tehát 2002.57 A kortesmozga-lom — különösen a régi hatóság tagjai részéről — jelentős hullámokat vetett. A május 14-i tisztújítást és a városi képviselőválasztást a konzervatív és a liberális irányzat élénk agitációja előzte meg. A konzervatív tábor a korábbi tanács köré tömörült, a liberális irányzat magvát pedig az Osztróvszky József vezette ifjak alkották, kiegészülve az idősebb nemzedék haladó elemeivel, közöttük Vadász Emánuel (magyarosan: Manó) ügyvéddel és Rengey Ferdinánd volt városi főügyész, országgyűlési követtel.
A polgárság az új hatóságot egészen új emberekből szerette volna megalakítani. A régi tisztviselők ugyanis többnyire a bukott rendszer emberei voltak. Az ellenszenv főként a volt főbíró, a konzervatív Wőber György személye ellen mutatkozott meg. A közvélemény leginkább a fiatal ügyvédek neveit kapta fel. A polgármesteri posztra Osztróvszky Józsefet, Schmidt Ferdinándot vagy Dani Ferencet szerette volna megnyerni, de ők a jelöltséget — ifjú korukra hivatkozva— visszautasították. így az idősebb ügyvédek közül egyedül Vadász Manó volt még, aki iránt a bizalom mind erőteljesebben megnyilvánult.58
A liberális tábor Osztróvszky József vezette nagyobb része a Palánk (Belváros) és Felsőváros értelmiségét, iparos és kereskedő polgárságát képviselte, kisebbik része, így Tóth Mihály és a mögötte levő Réh János csoportja pedig a szegényebb, főként alsóvárosi, elsősorban paraszti foglalkozású lakosok hangadója volt. A várospolitika apróbb-nagyobb kérdéseiben eltértek érdekeik, de a polgári átalakulás ügyének szolgálatában aligha volt közöttük lényeges különbség. Ha egyes ügyekben ellentéteik meg is maradtak, a választási küzdelmek múltán a város hatósága és lakossága kifelé egységet mutatott.
A várost négy kerületre osztották fel. A népességhez viszonyítva a Felsőváros 50, Alsóváros 54, Palánk 46 és Rókus 35 képviselőt választhatott. A választásokat Kárász Benjámin Csongrád megyei főispán vezette. A választási eljárás két részből állt: a tisztikar és a városi képviselők megválasztásából. A kijelölő küldöttség kandidálása alapján a választópolgároknak a tisztviselők közül újjá kellett választaniuk a polgármestert, a főbírót, a főkapitányt, az alkapitányokat, a tanácsbelieket, a tiszti ügyészeket, a levéltárosokat, a telekbírót, a számvevőt, a tiszti főorvost, a fősebészt és a főmérnököt. {740}
A választást május 14-én (vasárnap) a Szabadság téren bonyolították le. A polgármesteri hivatalra Bérczyt, Rengeyt és Vadászt jelölték. A szavazást golyókkal ejtették meg. A szavazás a liberálisok győzelmével végződött. Az 1482 szavazatból Vadász 924-et kapott, így ő lett a polgármester. A főbíróságra Lengyel Pált, Tóth Mihályt és Wőber Györgyöt jelölték. A mintegy 29 éve „egyedül a nép boldogságát kereső, s azért kegyetlenül üldözött" Tóth Mihály jelölését oly lelkesedéssel fogadták, hogy szavazás nélkül óhajtották kikiáltani. Végül is az 1342 szavazatból 1180-at kapott. Az örömittas nép erre az új főbíró lakásához vonult, a kocsiból a lovakat kifogta, s azt az új főbíróval a választók húzták vissza a Szabadság térre.
Ezután került sor a 185 tagból álló városi képviselőtestület megválasztására. Az új hatóság a május 23-án megtartott első tanácsülésen kezdte meg tevékenységét. Az első közgyűlést május 25-én tartották. E közgyűlés főként a tisztújításból és az új alkotmányos életből folyó rendelkezéssel foglalkozott. Mindenekelőtt megalkotta a követválasztási központi választmányt. A két választókerületet oly módon állapította meg, hogy a Belváros és a Felsőváros a felső tanyákkal az egyik, a Rókus és Alsóváros pedig az alsó tanyákkal a második választókerületet képviselte.59
Az országgyűlési képviselők választásának napját Szegeden június 18-ra tűzték ki. Jelöltként általában Osztróvszky József és Rengey Nándor tanácsnok nevét emlegették, akik „biztos eséllyel" indultak a küzdelembe. De alig néhány nappal a választás előtt Réh János az I. kerületben (Palánk, Felsőváros) Kossuth Lajos, a II. kerületben (Rókus, Alsóváros) pedig Tóth Mihály Klauzál Gábor miniszterek jelölése és megválasztása mellett kezdett buzgólkodni, bár köztudott volt, hogy Kossuthot a pesti, Klauzált pedig a csongrádi kerületben képviselőnek megválasztották.
A két miniszter jelöltségének voltaképpen az volt az indítóoka, hogy Réh János és Tóth Mihály szerettek volna képviselőjelöltekként fellépni. Minthogy azonban nevüket senki sem hangoztatta, Osztróvszky és Rengey elleni leplezett vetélkedésből és sértett hiúságból Kossuth és Klauzál mellett törtek lándzsát. Ilyen körülmények között Osztróvszky és Rengey — párthíveik szilárd ragaszkodása ellenére — kijelentették, hogy Kossuth és Klauzál jelölése esetén ők a jelöltségtől visszalépnek. így Szeged „szűnni nem akaró éljenzésekkel" egyhangúlag Kossuth Lajost és Klauzál Gábort választotta meg országgyűlési képviselőnek.60 {741}
Minthogy azonban Kossuth és Klauzál a választást követő néhány nap múlva szívélyes hangon, de határozottan kijelentették, hogy a szegedi megbízást nem fogadhatják el, így július 2-án újabb választásra került sor Szegeden. Az I. kerületben a Kaszinó mellett levő István téren egyhangúlag Osztróvszky Józsefet, a II. kerületben pedig az alsóvárosi templom mellett fekvő régi temető helyén Rengey Ferdinándot választották meg országgyűlési képviselőnek. Az utóbbival szemben most már fellépett Tóth Mihály főbíró, de oly kevés szavazatot kapott, hogy még a szavazás folyamán bejelentette lemondását.61
A pesti március 15-i forradalmat s annak vívmányait nemcsak a vidék magyar lakossága, hanem az ország határai között élő nemzetiségek nagy része is lelkesen köszöntötte. A nemzetiségek körében élt a várakozás, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség" polgári demokratikus jelszavai az ő számukra is meghozzák az elnyomatás megszüntetését és követeléseik teljesítését. Az országban uralkodó forradalmi hangulat magával ragadta a Magyarország déli részén élő szerbeket is.62
A márciusi visszhang azt az illúziót keltette a magyar nemességben, hogy az ország lakossága nyelvre való tekintet nélkül a forradalom oldalán sorakozik fel. A márciusi forradalom azonban a nemzetiségi kérdést érintetlenül hagyta. Ezért a pesti 12 pontot és a pozsonyi törvényeket nemzetiségi oldalról méltató hangok közé már a kezdet kezdetén belevegyültek olyan hangok is, amelyek a nemzetiségi kérdés rendezésének, a nemzeti egyenjogúsíttatásnak igényét fejezték ki.
A magyar liberálisok azonban sehogy sem akarták belátni, hogy törekvéseik sikereit a nem-magyarok elégedetlensége éppúgy veszélyeztetheti, ahogy a jobbágyfelszabadítás elmaradása esetén netán a jobbágytömegek elégedetlensége veszélyeztethette {742} volna.63 Bár a magyar kormány bizonyos — kulturális és egyházi jellegű — engedményekre hajlandónak mutatkozott, de a nemzetiségek politikai nemzetként való elismerésétől mereven elzárkózott. A nemzetiségek iránti szűkkeblűség nemcsak a liberálisokat, hanem a forradalmi baloldalt is jellemezte. De a szerb nacionalizmus is heves volt, s a határokon túlról is táplálták.64
így alakult ki a szerb—magyar ellentét 1848 tavaszán. A nemzetiségi mozgalmak nagyrészt a parasztokra építettek, arra a parasztságra, amely minden további lépését attól tette függővé, hogy a volt jobbágyok sérelmeinek orvoslása meddig megy el a felszabadító törvény végrehajtásában. Csak antifeudális követeléseket foglaltak magukba a Bács-Bodrog megyei parasztmozgalmak is, amelyekben szerb és magyar parasztok együttesen léptek fel a földesurak ellen. Ezeket a parasztmozgalmakat, akár tartalmaztak nemzeti célkitűzéseket, akár tisztán paraszti jellegűek voltak, a kormány egyformán elnyomta, s hónapokig semmit sem tett az orvosolatlanul hagyott paraszti sérelmek orvoslására.65
A nem-magyar parasztok körében tehát egyre inkább gyökeret verhetett az a nézet, hogy pártfogókat a maguk számára kizárólag a nemzetiségi politikusok között találhatnak. A magyar kormány szűklátókörű politikája lehetővé tette a bécsi reakciónak, hogy a magyarság forradalma és szabadságharca ellen fordítsa a saját nemzeti szabadságukért küzdő horvátokat és szerbeket, sőt részben a románokat és szlovákokat is.
A délszláv mozgalom a leghatározottabban kinyilvánította az elszakadást Magyarországtól. A szerbek a karlócai gyűlés után igyekeztek helységeiket védelmi szempontból megerősíteni. Djordje Stratimirovic, a felkelők főparancsnoka, május 24-én az egész szerb népet fegyverbe szólította, és öt megerősített tábort hoztak létre, mégpedig: 1. Periasznál, a Tisza bal partján; 2. Újvidék és Karlóca között, a szerb pátriárcha székhelyének biztosítására; 3. Temerinnél, a nagy és kis római sáncok kereszteződésénél; 4. Szenttamásnál és 5. Alibunáron.66 {743}
A felkelés szervezését nagymértékben megkönnyítette az a körülmény, hogy a határőrezredek többnyire már a szervezkedés megindulásakor csatlakoztak a felkelőkhöz. Ezek alkották a szerb csapatok magvát. A fegyveres szolgálatban képzett határőrökhöz csatlakoztak a szerb lakosok önkéntes tömegei. Június közepén már vagy 20 ezer felkelő állt fegyverben. Hozzájuk Stevan Knicanin ezredes vezetésével a szomszédos török fennhatóság alatt álló szerb fejedelemségből 10—12 ezer fegyveres önkéntes csatlakozott.
Az ellentét 1848 júniusára tehát visszavonhatatlanul polgárháborúvá szélesedett, ami valóban történelmi tragédiának mondható. A történetileg sohasem létezett önálló Vajdaság követelése korabeli mértékkel nézve döbbenetes hatással volt, hiszen nem kevesebbet jelentett, mint az államegység megbontását. A magyar kormány hozzálátott a szerbek — és a Jellacic — részéről fenyegető támadás leküzdésére szolgáló haderő megszervezéséhez. Az országban állomásozó katonaság ugyanis változatlanul a bécsi Haditanácsot, majd az áprilisban megalakított bécsi hadügyminisztériumot tartotta felettes szervének. Ezekre a sorezredekre alig lehetett számítani azok tisztikarának udvarhű magatartása miatt. A magyar kormány részint honvédzászlóaljakkal, részint pedig néhány hetes tábori szolgálatra kirendelt — egymást váltó — nemzetőri alakulatokkal kezdte meg a délvidéki haderő megerősítését.67
A szerb mozgalmak veszélyességéről már május 15-én este megérkezett Hrabovszky János altábornagy szerémségi (péterváradi) főhadparancsnok jelentése Pestre, hogy a szerbek a karlócai kongresszusra fegyveresen gyülekeznek. A tudósítás kapcsán rémhírek terjedtek, hogy ti. a szerbek Zimonynal 50 ágyúval betörtek az országba.
A minisztertanács határozatot hozott a délvidéki várak háborús készenlétéről s a Szeged táján felállítandó táborról. Egyben döntés született arról is, hogy haladéktalanul meghirdetik 10 ezer főből álló önkéntes reguláris sereg toborzását. Itt a reguláris sereg mintájára felszerelt és kiképzett önkéntes nemzetőrökről, illetve azoknak nevezett alakulatokról van szó, akiket rövidesen honvédeknek neveznek.68
A Batthyány-kormány ugyanis — felismerve magára utaltságát — az önkéntes nemzetőrség szervezésével megtalálta az átmeneti megoldás módját. A nemzetőrség felállításáról szóló XXII. te. lehetőségét kihasználva toborzást indított. {744}
A miniszterelnök még május 18-án megküldte a hadfogadó helyül kijelölt városoknak a toborzási felhívás nyomtatott példányait, hogy azokat a helység „leg-gyakoroltabb gyűlhelyein" ragasszák ki.
A május végén elkészült és június elején szétküldött toborzási utasítás szerint a korhatár (18 év) alacsonyabb volt, mint a nemzetőrségnél, másrészt — és ez a lényegesebb — a honvédségnél nem volt vagyoni cenzus. Párhuzamosan a nemzetőrség szervezésének kezdeti szakaszával megkezdték a nemzetőrségi törvény leple alatt a három évi szolgálatú önkéntesek toborzását. Ez a forma szerint a nemzetőrség egy osztályaként felállított, 10 ezer főre tervezett önkéntes sereg lett a szabadságharc honvédseregének magva.69
A 3. szászlóalj gyülekezési helyéül Szegedet jelölték ki. A zászlóalj toborzási körzete hivatalosan Bihar, Békés, Arad, Csanád és Csongrád megyéket foglalta magába. Ide Szegedre kellett egybegyűlniük a Nagyvárad, Arad, Gyula vidéke önkénteseinek is, de ide szállították újoncaikat Krassó, Temes és Torontál megyék is.70
A 3. honvédzászlóalj számára a toborzás Szegeden Osztróvszky József és Rengey Ferdinánd irányításával május 21-én vette kezdetét. A szegedi hadfogadóhelyen jelentkezett honvédeknél erősen szembeötlő az értelmiségi jelleg, amiért a kortársak emlékezete szerint parancsnokuktól, Damjanichtól a „mágnászászlóalj" elnevezést kapták. A szegedi önkéntesek között is jelentős számban voltak ügyvédek, jurátusok, gazdatisztek, papnövendékek, tisztviselők, tanulók, iparosok, „kik páratlan önmegtagadással vetették magukat alá új sorsuk szigorú körülményeinek, büszkén nélkülözve a korábbi jólétet s kényelmet".71
A szegedi főgimnázium felső tagozatából, a líceumból is számosan beálltak az önkéntesek közé. Mindez azonban legjobb esetben azt jelentheti, hogy a középnemesi fiatalság és a honoráciorok soraiból kikerült önkéntesek száma a 3. honvédzászlóaljnál magasabb volt, mint a többinél. De ez nem változtathatott azon a tényen, hogy az önkéntesek döntő többségét a céhlegények, iparossegédek mellett feltehetően Szegeden is — mint valószínű az ország bármely részén — túlnyomórészt a szegényparasztok, zsellérek és napszámosok alkották.
A Szegeden összeírt jelentkezők továbbra is otthon tartózkodtak, és így a városi tanácsnak külön gondot nem okoztak. Amikor azonban rövidesen megérkeztek a Gyulán és Nagyváradon toborzott önkéntesek is, és számuk felülhaladta az ezer főt, ezeknek az átvétele, elhelyezése és ellátása elég sok gondot okozott {745} a városnak. Az egybesereglett újoncokat önkéntes adományokból látták el. Ezért a polgármester sürgősen kérte az újoncokat átvevő és feleskető tiszt leküldését, és az önkéntesek ellátásáról, elszállásolásáról és felruházásáról szóló rendelkezéseket.72
A népképviseleti önkormányzati szerveknek a rendes funkciók gyakorlása mellett szinte az első napoktól kezdve Szegeden is el kellett látniuk a forradalmi honvédelemmel kapcsolatos rendkívüli feladatokat, így a fegyveres erők szervezését, ellátását és pénzeszközök előteremtését. Ennek érdekében az 1848. június 1-i közgyűlésen megalakították az ideiglenes hadi bizottmányt (választmányt), melynek tagjaiul Korda János ezredest, Dietzgen József, Molnár Pál és Misics Dániel kapitányokat, Kunszt József főhadnagyot, Tokár József zászlótartót, Gombás József kapitányt, továbbá Steinhart Antal és Ignác orvosokat nevezték ki.73
Mészáros Lázár hadügyminiszter június 5-én a pesti toborzás sikeréről tudósítva Szeged város közönségét, meghagyta, hogy „ha az önkéntesen ajánlkozók száma 1000 főnyire felmegyen, ennél többet ne fogadjon be". így a szegedi hadfogadó június 26-án jelentette, hogy a toborzást megszüntette, mivel a zászlóalj létszáma elérte az 1018 főt.74 A későbbiek során a Szegeden újoncozott honvéd önkénteseket a 8. zászlóaljhoz rendelték.
A 3. honvédzászlóalj újoncainak felruházását minél előbb meg kellett oldani. Szeged város polgármestere június 2-án kelt jelentésében azt kérte a miniszterelnöktől, hogy sürgősen küldjenek kész ruhákat, „mert az ide gyülekezett sereg oly rossz ruházatban van jelenleg, hogy a féreg elterjedésétől köztök tartani lehet". Ugyanezt jelentette június 8-án a szegedi hadfogadó a hadügyminiszternek is. A Batthyány miniszterelnököt helyettesítő hadügyminiszter mind a fegyverzetet, mind a ruházatot illetően türelemre intette a várost. Szeged nem tehetett mást, vállalta — a hadipénztárból remélve a költségek megtérítését — „az öltözet tetőtől talpig való elkészítését".75
A 3. honvédzászlóalj ellátásáról — felsőbb utasítás hiányában — a város maga gondoskodott, mégpedig az összegyűjtött, részint természetbeni, részint pénzbeli adományokból.76 Szeged város május 25-i közgyűlésén ismertették Szemere Bertalan május 19-én kibocsátott rendeletét, amely „minden igaz hazafit" a haza oltárára teendő áldozatra hívott fel. A felhívás folytán a nemzetőrség összeírására kirendelt bizottmányok a város lakosait adakozásra szólították fel. {746}
Sorra érkeztek a legkülönbözőbb felajánlások. „Mi készek vérünkkel s vagyonúnkkal megváltani a földet — tudósította Varga Sándor május 28-án Szegedről a Pesti Hírlapot —, mellyen kívül nincs számunkra hely..."77
A városi tanács „a haza szükségeire" történt gyűjtés eredményeként 3742 forintot szolgáltatott be a sópénztárba.78 Ezenfelül nagy mennyiségű gabona és élelmiszer gyűlt egybe. Minthogy „hazánk jelen veszély kétes percei" a segélynyújtás azonnali megtételét kívánták meg, Szeged város közönsége június 1-én tartott rendkívüli közgyűlésén 50 ezer forintot mint ajándékot a haza oltárára, majd Kossuth Lajos pénzügyminiszter felszólítására 100 ezer forint öt százalékos kamatfizetés melletti kölcsön adását ajánlotta meg. Addig pedig, amíg ezt a kamatra felveendő kölcsönösszeget rendkívüli adó útján a város adózóira kivetve beszedhetik, „a hazának eme szent ügyében a városi közönségnek segédkezeket nyújtani óhajtó hitelezőket" a városban falragaszok által hívták fel. Ugyanekkor a céhbiztosok által a céhtestületeket is közös adakozásra szólították fel.79
Testületek s magánosok részint kamatmentesen, részint kamatra jelentős kölcsönöket ajánlottak fel.80 Amikor Osztróvszky József és társai a július 10-i közgyűlésnek jelentést tettek „a haza segedelmére a város lakosai által tett különféle ajánlásokról, adakozásokról és kölcsönzésekről", a készpénzben befolyt 4697 forintból 997 forintot a helybeli sókincstárba szolgáltattak be, a megmaradt összeget pedig „az ide sereglett önkéntes nemzetőrség ruházatjára és élelmezésére" fordították.81
Élelmet, illetve kenyeret az éléstárból kaptak az újoncok, egyébként pedig Szeged város gondoskodott eltartásukról. Nyári „tábori" egyenruházatuk biztosítására a várban elhelyezett olasz politikai foglyok — a különböző forradalmi megmozdulások, tüntetések, politikai cselekmények miatt elítélt, többnyire polgári személyek — 7817 rőf vitorlavászonát 2340 forint értékben a város átvette, s ebből 1181 kabátot, s ugyanannyi nadrágot készíttetett a honvédek számára.
Ezt az egyenruhát, a bakancsokat, valamint egyéb felszerelésüket is a szegedi iparosok készítették, fehérneműiket pedig a városi nőtársulat „honleányi buzgalma" teremtette elő. A városi tanács a táborba induló sereghez két seborvost, s egy segédet rendelt, hogy az orvosi szolgálatot addig is ellássák, amíg a kormány honvédorvosokat nevez ki.82 {747}
Joggal tekintette Szeged a 3. honvédzászlóaljat a magáénak, mert azt a város toborozta, eltartásáról, felruházásáról, s felszereléséről maga gondoskodott. Szeged város lelkes közönsége valóban messzemenő segítséget nyújtott a falai között szervezett, s szinte a város közvetlen védelmére táborba vonult 3. honvédzászlóaljnak. Az Országos Haditanács elnöke, Baldacci, június 18-án kelt levelében csak dicsérni tudta „a város tanácsnak tett fáradozásait az ott levő honvédzászlóaljnak czélszerű felruháztatásában".83
Az újoncok felszerelése mellett másik fontos feladat volt azok kiképzése, begyakorlása. Ebben nagy akadályt jelentett a tisztek kinevezésének elhúzódása. A 3. zászlóalj parancsnokságát egyelőre Csuha Antal nemzetőri őrnagy, a „Tiszántúl felállított előőrök és seregek parancsnoka" vette át. A zászlóalj begyakorlását pedig Utassy és Jelentsik főhadnagyok végezték.84 (67. fénykép.)
Egy váratlan fordulat azután új helyzetet teremtett a zászlóalj számára. Csuha Antal őrnagy június 19-én felszólítást kapott Csermelyi Lajos főhadnagytól, a hadügyminiszter segédtisztjétől és futárától, hogy „valami sereggel" Óbe-csére siessen.85 Szegednek sürgősen nemzetőröket kellett volna Török-, illetve Óbecsére kiküldeni, hogy a szerb felkelők előrenyomulását a Tisza vonalán megakadályozzák. A város szonban szívesen engedett a tétlenséget megunt önkéntesek követelésének; a szervezés alatt álló szegedi 3. zászlóalj mintegy 920 honvédjével, három századdal a Ferenc Károly főherceg nevét viselő ezredből, egy század Don Miguel-katonával és egy fél üteggel június 21-én gőzösön elindult Szegedről.
A 3. zászlóaljnál nem kis nehézséget jelentett az, hogy kellő szervezettség, megfelelő számú tiszt és főleg parancsnok nélkül került a táborba. A zászlóaljat oly hirtelen vezényelték az óbecsei táborba, hogy még felszerelésüket is utólag, részletekben küldték utánuk. „... a szegényebbek ingbe, gatyába, mezítláb — kaszával, részint pedig kevés lőszerrel ellátva, a hideg éjjeleket a szabad ég alatt az őrtanyákon töltik" — írja Csuha őrnagy június 23-án Csernovics Péter királyi biztosnak.86
Csermelyi és Csuha Óbecsére történt levonulási döntéséről a kormány sem tudott. Erre utal a miniszterelnök június 29-i utasítása Mészáros Lázár hadügyminiszterhez, hogy a 3. zászlóaljat haladéktalanul rendeljék vissza Szegedre. Hasonló rendelkezést kapott Csernovics Péter királyi biztos is, aki az időközben a délvidéki magyar erők főparancsnokává kinevezett Bechtold altábornagynak adta át a zászlóalj feletti vezényletet.87 Végül azonban Bechtold kérésére, aki {748} az Óbecsén tanyázó önkéntes zászlóaljjal nagyon meg volt elégedve, Batthyány Lajos gróf miniszterelnök mégis beleegyezett, hogy a vörös sipkás 3. zászlóalj táborban maradhasson.
így került a még nem is teljes létszámú 3. honvédzászlóalj elsőnek a déli hadszíntérre. A miniszterelnök a Szegeden alakuló honvédzászlóalj őrnagyává és parancsnokává június 22-én Damjanich Jánost nevezte ki. Damjanich az újoncállományból fegyelmezett, magas harcértékű zászlóaljat teremtett. A 3. zászlóalj honvédéinek megkülönböztető jelük a fehér kakastoll volt a kék sapka mellett, melyet még Óbecsén kezdtek el viselni. Innen nevezték el őket „fehér tollasok"-nak.88
Minden magyar állampolgár, akinek legalább fél telke, vagy hasonló értékű ingatlana volt, illetőleg legalább évi 100 forint tiszta jövedelmet élvezett, 20 éves korától 50. életévéig a nemzetőrségbe beírandó volt, és sorkatonai szolgálatot teljesíteni nem volt köteles. A nemzetőrségnek ez az első formája a belső rend és nyugalom megóvására szolgáló — rendőri karhatalmi szolgálatra hivatott — intézménynek számított.
Az 1848: XXII. te. 22. §-ának értelmében a nemzetőr csak községének határain belül tartozik szolgálni. A délvidéki polgárháborús veszély miatt azonban a rendőri tevékenységre szánt nemzetőrséget tábori szolgálatra kellett irányítani, még mielőtt az fegyverrel kellően ellátva és kiképezve lett volna. Mivel a tétovázó, sőt a későbbiek során szabotáló katonai vezetés nem tudott a Délvidéken a helyzet urává válni, ezért a szerb felkelők erejének ellensúlyozására egyre inkább szükség volt a nemzetőrség tábori szolgálatára is. A tábori szolgálat kezdetben csupán rendőri vállalkozásnak ígérkezett, később azonban katonai akciókra is igénybe vették őket.
A mobilizáció rendjét a miniszterelnök július 5-én kelt rendelete szabályozta. Meghagyta, hogy a kialakuló nemzetőrséget a törvényhatóságok időről időre váltsák fel újakkal. A táborban levő csapatok helyeiket addig nem hagyhatják el, amíg a váltás meg nem érkezik. A költségek (lakóhelyen kívül) az országos pénztárt terhelik. A tábori szolgálatra rendelt nemzetőrség fizetése és élelmezése a honvédeknek megállapított kulcs szerint történik.89
De minél tovább tartott a rövidre tervezett „hadjárás", annál terhesebb lett a nemzetőrök számára a nyári dologidőben végzett tábori szolgálat, az államnak a gyakori felváltások költsége, a katonai vezetés számára pedig az új és teljesen tapasztalatlan emberek foglalkoztatásával együttjáró zűrzavar és bizonytalanság. A mobilizáció elleni hangulatot növelte az is, hogy egyes hatóságok megengedték, hogy a vagyonosabbak maguk helyett mást állítsanak. Ugyanakkor a szolgabírók {749} és megyei esküdtek erőszakkal kényszerítették kiindulásra a nemzetőri szolgálatra nem is kötelezett zselléreket, béreseket.90
A nemzetőrség szervezése 1848 nyarán Szegeden is új szakaszba lépett. A hadügyminiszteri rendelet alapján a Szeged táján elrendelt toborzás rendezésére a város részéről a június 13-án tartott közgyűlésen egy állandó hadi bizottmány alakítását tartották szükségesnek. A közgyűlés 25 tagú állandó hadi bizottmányt választott, melyben a tanács tíz tagja mellett 15 képviselő is volt Vadász Manó polgármester elnöklete alatt.
Az állandó hadi bizottmány nem csupán véleményező és javaslatkészítő szerv volt, hiszen saját hatáskörében véglegesen eldöntötte a hadi jellegű megkeresésekből származó ügyeket. Intézkedéseiről azonban köteles volt jelentést tenni a közgyűlésnek. Jelentéstételre mégsem került sor, mert a városatyák csakhamar rájöttek, hogy a hadi jellegű ügyek bizalmas elintézést igényelnek. Ezért később 12-re szűkítették a tagok számát, s feljogosították a választmányt, hogy „az előforduló tárgyak megkívánhatóságához képest" zárt ajtók mögött, ne pedig nyilvánosan tartsa üléseit. Hogy az így titkossá tett ügykezelést még a közgyűlési utalványozás se zavarja meg, a választmány 1000 forintos részletekbe utalványozási jogot is kapott.91
A szegedi nemzetőrség magvát a polgári őrsereg, vagyis az egyenruhás polgárság alkotta. Az egyenruhás polgárokat is az egyes városrészek szerinti nemzetőrszázadokba osztották szét. A szegedi őrsereg — Török Gábor polgári biztosnak 1848. június 25-án Klauzál Gáborhoz intézett levelének tanúsága szerint — 4267 tagból állt. Egy ugyancsak júniusi kimutatás szerint a szegedi nemzetőrség létszáma 5682 fő volt. Ebből a Belvárosra 1209, Felsővárosra 1262, Rókusra 542, Alsóvárosra 1093, a felső tanyákra 611, az alsó tanyákra pedig 965 fő esett. Augusztus közepén a 24 gyalogos és három lovas századba beosztott létszám 6000 főn felül volt.92
A városokban 4—17 százalék között mozgott a nemzetőrök aránya a lakossághoz viszonyítva, de a tíz százalékon felüli eredmények elég ritkák voltak. A 17 százalékot elért Szomolnok bányaváros után mindjárt Szeged következett 15,3 százalékos aránnyal.93
A szegedi nemzetőrség őrnagya Korda János volt. Kordával csaknem egy időben nevezték ki a szegedi nemzetőrséghez Szilaveczy Ágoston nyugalmazott kapitányt. A nemzetőrségnek nemcsak kinevezett törzstisztjei, hanem választott {750} tisztjei is voltak. A tanyai századoknál az is előfordult, hogy a százados urat „lecsapták", s helyette mást választottak.94
A nemzetőrségi egyenruhát igen kevesen — főként csak a törzstisztek — viselték. Minden nemzetőr a saját ruháját használta. A nemzetőrök megkülönböztető jele — miként azt március 16-án Pesten elhatározták — nemzeti színű rózsa a kalapon, a „három szín szalag" a balkaron. (69. fénykép.)
A nemzetőrség szervezésének egyik legsúlyosabb gondját a fegyverek beszerzése jelentette. A szegedi nemzetőrségnek kezdetben egyáltalán nem volt rendes fegyverzete; összesen mintegy 500 darab szuronyos puskával rendelkezett, amit az egyenruhás polgári őrseregtől vett át. A földrajzi helyzete folytán katonailag jelentős Szeged 6511 főnyi nemzetőrségének még 1848 szeptemberében is csak 2500 fegyvere volt, míg a többi nemzetőr számára „kiszegzett" kaszát tartottak készenlétben.
A fegyverek beszerzéséhez hasonló fontosságú volt a tisztek és a kiképzők biztosítása. Ezt a feladatot részint hadseregbeli tisztek, részint onnan kilépett nemzetőri tisztek végezték. A szegedi nemzetőrség kiképzését a Ferenc Károly főherceg nevét viselő 54. gyalogezred, s a Don Miguel portugál trónkövetelőről elnevezett 39. ezred itt állomásozó zászlóaljának tisztjei és altisztjei végezték.95
A délvidéki szerb lázadás hírei hamarosan eljutottak Szegedre is. A június 10-i közgyűlésen felolvasták Torontál megye levelét, amelyből Uzdin, Padina, Antalfalva, Debeljác községek feldúlását, és lakosainak keserves szenvedéseit ismerhették meg. A levél Szegedet segítségnyújtásra szólította fel.96 A közgyűlés — főként a belvárosi 2. nemzetőrszázad önkéntes jelentkezésére — kimondta a nemzetőrség mozgósítását, mégpedig oly módon, hogy a kiindulás csak az önként ajánlkozó nemzetőrökre vonatkozzék. A közgyűlés a „mozgó" nemzetőrök részére az állam által a kenyérkészlet mellett fizetendő nyolc krajcár napi zsoldon kívül még 30 krajcár pótdíjat szavazott meg. Ezen kívül azt is kimondta, hogy a harcban elesett vagy megsebesült nemzetőrök árváinak és özvegyeinek ellátásáról gondoskodni fog.
Szeged város polgármestere még ugyanazon éjjel ülésre hívta egybe a tanács tagjait, ahova meghívta Éder Frigyes tábornok várparancsnokot is. A tanács a tábornokot felkérte, hogy a veszélyben forgó Kikinda segítségére a helyőrségből 150 főnyi gyalogságot, és a környéken beszállásolt lovasságból 400 főnyi csapatot küldjön. Torontál és Bács megyébe pedig kémek kiküldését rendelte el, hogy a szerbek szándékairól biztos tudomást szerezzenek. {751}
Bérczy Antal és Nagy Pál képviselőket mint futárokat még azon éjjel útnak indították Pestre, hogy a tanács határozatairól a kormánynak jelentést tegyenek, és szorgalmazzák a 3. honvédzászlóalj teljes felszerelését, továbbá a nemzetőrség felfegyverzését. S ha a szerbek valóban Szeged ellen nyomulnának, akkor biztosítsák a mielőbbi segítség küldését. Végül, hogy a várban levő nagyszámú olasz fogolynak máshova történő elhelyezését eszközöljék ki, mivel azok őrzése a nemzetőrség jelentős részét állandóan lekötve tartja.97
A június 13-án összehívott közgyűlésen a futárok beszámoltak arról, hogy küldetésüket teljesítették; a miniszterelnöknél jelentést tettek a városi hatóság intézkedéseiről. Visszatérésük alkalmával kapcsolatban léptek Kecskemét város hatóságával is, amely biztosította őket, hogy veszély esetén Szeged bizton számíthat az ottani nemzetőrség testvéri segítségére.98
Mészáros Lázár hadügyminiszter a szerb támadás hírére június 12-én Csuha Antal őrnagyot, a. Nemzetőrségi Haditanács osztályfőnökét azonnal Szegedre küldte, hogy ott a nemzetőrség parancsnokságát vegye át, és tegye meg a védelmi előkészületeket. Néhány nap múlva követte Csermelyi Lajos hadügyminiszteri segédtiszt, aki már azt az utasítást hozta Csuhának, hogy intézkedjék, nehogy a szerb felkelők a hír szerint elfogott gőzhajóval Szeged ellen induljanak. Csuha őrnagy Szeged város nemzetőrségét kérte segítségül, de a város — mint láttuk — inkább az egyre nagyobb gondot jelentő honvédeket ajánlotta. így került sor a korábban közöltek szerint a 3. honvédzászlóalj bevetésére Óbecsén. A 913 főnyi zászlóalj — a szegedi nemzetőröktől kölcsönzött puskákkal — június 21-én a hölgyek virágzápora között tomboló örömmel indult gőzhajón Óbecsére.99
Szeged gazdasági, főleg kereskedelmi életében korábban jelentős szerepet játszottak a szerbek. A városi tanácsban és a hivatalokban is helyet kaptak. Az 1848—49-es polgári forradalom és szabadságharc időszakában a szerbek száma 1500—1700 körül mozoghatott.100
A délvidéki szerb fegyveres akciók felbomlasztották a Szeged magyar és szerb lakossága között fennálló békés egyetértést. A szegedi magyar lakosság részéről a szerb nemzeti mozgalmakkal szemben kemény kifakadások hangzottak el, különösen azok ellen, akik a szerb mozgalom iránt rokonszenvet tanúsítottak. {751}
A tanyai szerb ajkú lakosok — a július 25-én tartott hadi bizottmány jegyzőkönyvi kivonata szerint — kijelentették, „akár mibe fog nekik kerülni, esküjük szerint védelmezendik lázongó csoportjaikat".101
A délvidéki események hírei még csak fokozták a szerbellenes hangulatot. Szenvedélyes ingerültség jelentkezett a magyar és a szerb lakosok egy része között.102 A szegedi szerbek a június 13-án tartott közgyűlésre beadott nyilatkozatukban hiába bizonygatták, hogy ők „minden álpróféták dacára a király, haza, s alkotmánynak hű őrjei, elszánt védelmezői", s hogy semmiféle összeköttetésben nem állanak a délvidéki mozgalommal. Bár a városi tanács a szerb hitközséget minden bántalom esetén oltalmáról biztosította, a szegedi szerbek közül egyre többen hagyták el a várost, mert attól féltek, hogy a magyarok rajtuk torolják meg a Délvidéken elkövetett kegyetlenségeket.103
Az ingerültség különösen Petrovits István volt tanácsnok és a szerb lelkész ellen nyilvánult meg, akik az újvidéki és karlócai szerb gyűlésekre több alkalommal leutaztak. Petrovitsot a május 23-án tartott tanácsülés felszólította, hogy elmaradt jelentéseit, s az általa kezelt titkos levéltári iratokat szolgáltassa be. A felhívás azonban eredménytelennek bizonyult, mert Petrovits június 15-ről 16-ra virradó éjjel elhagyta Szegedet. Ugyanakkor távozott a városból a szerb lelkész, és még mások is, közöttük Veszelinovics Bazil főjegyző.104
Ezek után egyre több szerb hagyta el titokban a várost, mások közülük — a törvényes út betartásával — útlevéllel akartak távozni. A szerbek távozása oly tömeges méreteket öltött, hogy magának a polgármesternek kellett közbevetnie magát, aki az útlevélért folyamodókat a távozásról többnyire le tudta beszélni. A hatóság pedig kiáltványt tett közzé, amelyben a szerbeket a bántalmazások ellen védelméről biztosította.105
A Maros vonalától is védett Szegednek érthetően nagy stratégiai jelentősége volt a Délvidéken. A „fölkelés vonalába eső" város lett a hadszervezés főhelye, ahonnan a csapatokat a Tiszán hajóval gyorsan Óbecsére lehetett továbbítani. {753}
Katonailag Verbász, illetve Nagybecskerek (ideiglenesen Óbecse) voltak a központok. Ez nem csökkentette Szeged jelentőségét, amely a gőzhajók fontos kirakodó állomása volt a katonai szállítmányok számára. Nagy raktáraival fontos szerepet töltött be a város az ellátás terén, középületeivel a kórházak megszervezését szolgálta. Nem frontváros, de nem is hátország.106
Szemere Bertalan belügyminiszter június 11-én arról értesítette Csernovics Pétert és Vukovics Sebőt, hogy „sorkatonaság és rendezett őrsereg Szegednél fog össze vonatni". Ennek az úgynevezett „szegedi tábor"-nak az ellátásáról gondoskodni kell, ezért Arad, Csanád és Csongrád megyékre és az ezekben a megyékben levő szabad királyi városokra nézve, „a mennyiben a tábor Önök rendelkezései szerint e körben teszi mozgásait" — írja a belügyminiszter —, „polgári biztosul, azaz, a ki a tábor szükségeiről, fizetéséről, szállításáról gondoskodik", Török Gábor aradi polgármestert — korábban Arad megye liberális alispánját — nevezték ki.107
A belügyminiszter a polgári biztosság létrehozásáról az érdekelt törvényhatóságokat — így Szegedet is — azonnal értesítette, hiszen ezek megfelelő közreműködése nélkül a polgári biztosság nem tudott volna eleget tenni feladatának. Török Gábor mindjárt működése kezdetén székhelyét Aradról Szegedre helyezte át. Megbízatása a „szegedi tábor" ellátásának biztosítására szólt, de hatásköre később a nemzetőrök mozgósítására is kiterjedt. A polgári biztos maga mellé vette Somogyi László nyugalmazott huszárkapitányt, ki „több francia s orosz táborozásokban a katonaság ellátásában sok jártasságot szerzett".108
Török Gábor polgári biztos június 22-én részletes utasítást küldött Csongrád, Csanád és Arad megyékhez, valamint Szeged és Arad városokhoz, amelyben tájékoztatta az illetékeseket a tábor ellátásával kapcsolatosan rájuk háruló feladatokról. A szegedi városi tanácsot is felszólította, tájékoztassa, hogy a város milyen tényleges erőforrásokkal és anyagiakkal rendelkezik a mintegy 12 ezer főből álló tábor ellátásához. Összeírták a lakóházakat, a vonó erőt, malmokat, hajókat, sütőket, a gabona-, széna- és tűzifamennyiséget, a magánosokat pedig utasították, hogy lássák el magukat liszttel.109 {754}
A polgári biztosság a tábor ellátására szükséges nagy mennyiségű élelmiszert, illetve takarmányt részben a gazdálkodóktól vásárolta fel, részben egyes vállalkozókkal kötött szerződésekkel vagy árlejtés útján biztosította.
A Szegeden és környékén állomásozó katonaságnak kenyérrel, zabbal, szénával és szalmával való ellátását Lichtenberger Ábrahám, Schvartzenfeld és társa, Kohn Ábrahám és fia, valamint Auer Samu szegedi kereskedők a június 29-én kötött szerződésnek megfelelően —július 10-től kezdve, három egymás után következő hónapra — magukra vállalták.110
A délvidéki csatározások folytán egyre nőtt a sebesültek, a betegek száma. Előrelátható volt, hogy a több ezerre rúgó rendes és önkéntes katonaság betegeinek elhelyezésére, ellátására az itteni vidéken levő katonai kórházak elégtelenek lesznek. Ezért Mészáros Lázár hadügyminiszter felszólította Szeged város közönségét, hogy az illető kormánybiztossal egyetértésben minden tőle telhető gondoskodással és erélyességgel tegye meg a szükséges intézkedéseket a betegek befogadására és ellátására.111
Szeged közönsége — költséget és fáradságot nem ismerve — „hazafias elhatározással, saját ösztöne, s legjobb belátása szerint járt el". így a július 10-én tartott közgyűlésen a felsővárosi zárdában 150 ággyal felszerelendő katonai kórház nyitását rendelték el. Az alsóvárosi ferences zárdát is katonai kórházzá rendezték be. A polgármester július 21-én két egyént Pestre küldött 800 darab pokrócért és sebészeti műtétekhez szükséges eszközökért. Az ezek beszerzéséhez szükséges pénzt „költsön fejébe némely gazdagabb lakosoktól" szerezte meg.112
A július 24-i közgyűlésre beterjesztett jelentés szerint a felső- és alsóvárosi zárda ekkor már 530 sebesült befogadására volt felszerelve. De még ez sem bizonyult elégségesnek, mert ugyanezen az ülésen a terjedelmes „nagy kaszárnya" épületének kórházi célokra leendő átengedését és kiürítését határozták el.113
Vadász Manó polgármester a városi főorvos kötelességévé tette, hogy a kötszerek megszerzéséről gondoskodjék. A „testvéregylet", s a „jótékony nőegylet" tagjai egymással vetélkedve gyűjtötték össze az ágyneműt, kötszereket, élelmet, egyszóval mindazt, ami enyhítette a szenvedők állapotát. Török Gábor polgári biztos pedig július 25-én a pesti Nőegyletét kereste fel levelével, hogy az Óbecsén, {755} Szegeden és más helyeken felállított kórházak felszereléséhez szükséges tépések, pólyák s egyéb szükségesek ajándékozását szorgalmazzák.114
Török Gábor a tábori kórházak ellátását is részben gyógyszerészekkel kötött szerződésekkel biztosította. így július 15-én Aigner Károly gyógyszerésszel, majd néhány nap múlva Götz Károllyal kötött szerződést. Aigner a szegedi kórházak ellátását vállalta, Götz pedig 300 beteg gyógyszerszükségletének biztosítására kötelezte magát.115
Szeged városa 1848 augusztus elejéig a két zárdaépületet és a katonai laktanyát fordította kórházzá a mintegy ezer főre menő beteg számára. De még ez sem bizonyult elegendőnek. Az augusztus 13-i közgyűlésen a főgimnázium, s az ezzel összefüggő elemi iskolai tantermek, valamint a kegyesrendi (piarista) tanárok lakóházainak a kiürítését és kórházzá alakítását határozták el.116
Egy szeptember 8-án kelt kimutatás szerint a szegedi kórházakban elhelyezett sebesültek száma már elérte a 900-at. De a kórházakon kívül magánházakban, rokonoknál és ismerősöknél is igen nagy volt a sebesültek száma. Török Gábor ellátási kormánybiztos távollétében helyettese, Somogyi László, szeptember 2-án kelt levelében elismeréssel adózott Szegednek a kórházak felállítása és felszerelése ügyében kifejtett áldozatos buzgalmáért: „A fenn tisztelt város közönsége eddigelő olly fényes jeleit adta a Haza iránt viseltetett áldozatos készségének, és nemes önmegtagadással a közügy előmozdításában olly megkülönböztetést vivott ki magának a többi törvényhatóság felett, hogy méltán első helyre tétetik".117
A Délvidéken dúló szerb felkelés terjedését nem sikerült megakadályozni. A magyar katonai vezetés számos hibát követett el, amikor gyakran szétaprózta erőit. A felkelőkkel titkon összejátszó temesközi főhadparancsnok, Anton Piret báró altábornagy csapatait a fenyegetett települések védelmezésének ürügyén eléggé szétszórta, ahelyett, hogy összpontosított támadásokat intézett volna a felkelők egyes csapatai ellen.
A magyar kormány nagy gondban volt, hogy kire bízhatja a déli hadak fővezérletét. Mészáros Lázár hadügyminiszter hosszas keresgélés után június 14-én a bács—bánsági hadak élére a kassai hadosztályparancsnokot, báró Bechtold Fülöp altábornagyot nevezte ki. A hadügyminiszter június 28-án felhívta Szeged város közönségét, hogy a már megalakult, s különösen lőfegyverrel ellátott nemzetőrségnek számjegyzékét Bechtold fővezérnek Szabadkára terjessze elébe. A nemzetőrség egy része a rendes katonaság kimozdultával a vár őrzésére osztassák be, a másik része pedig a fővezér első parancsára induljon rendeltetési helyére.118 {756}
Bechtold Fülöp altábornagy július 1-én utazott le Szegedre, ahol a szállása ormán kifüggesztett terjedelmes nemzeti lobogóval s hazafias nyilatkozatokkal igyekezett népszerűségét megteremteni. A szerbek ellen nagyhangú kifakadásokat tett, s erősen fogadkozott, hogy rövid idő alatt egészen összemorzsolja őket. Július 9-én kelt levelében „élénk érzelemmel" előterjesztette Szeged városának, hogy „a hazánk délnyugati határain felmerült események üdvös átalakulásunkat, sőt hazánk fennállását is veszéllyel fenyegetik". Annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a törvényhatóságok és hazafiak a nagy cél érdekében „életükkel és vagyonukkal is adózni készek leendenek". A közgyűlés Dani Ferenc tanácsnok elnöklete mellett a fővezérhez küldöttséget nevezett ki — mint a gyűlés jegyzőkönyvében olvasható — „a városi közönség nevében hasonló lelkes érzelmek kinyilatkoztatására s viszonzására".119
A szegedi nemzetőrség önkéntes mozgósítására egyelőre mégsem került sor. Bechtold altábornagy ugyanis kijelentette, hogy a táborban elegendő erő van, azért a nemzetőrség csak teljesítse helyben szokott szolgálatait. Ha a szükség mégis úgy hozná magával, akkor ezer ember legyen készenlétben, hogy parancsára „legelső dobütésre" bármikor elindulhasson.
A július 10-i városi közgyűlés tanácskozásának tárgya a Bechtold felszólítása nyomán ezer főnyi felfegyverzett nemzetőrnek indulásra készen tartása volt. A városi hadi választmány azt javasolta, hogy a nemzetőröket a törvény által meghatározott nyolc krajcár napidíjhoz a városi pénztárból még 20 krajcár hozzáadásával szólítsák fel önkéntes menetelre. Távollétük alatt családjukról a város gondoskodjék. A harcban elnyomorodottak a várostól életfogytiglan bizonyos fizetést kapjanak. A csatában elesettek özvegyeit a város tartsa el. De Szeged még ily kedvező feltételek felajánlása mellett sem remélte, hogy ezer nemzetőrt elmenetelre ki tud állítani. Ezért a város elhatározta, „hogy más, nemzetőri képességgel nem bíró egyének is, fentebbi ajánlat mellett, a kiindulandó nemzetőrségbe besorozhatok".120
Bechtold Fülöp fővezér egy teljes hónapig, július 14-ig, mást sem csinált, mint tervezeteket készített. Ekkor Mészáros Lázár hadügyminiszter erélyesebb lépésre határozta el magát. Július 10-én leküldte Vukovics Sebő királyi biztost Szegedre, hogy Bechtoldot a déli táborba, Szenttamás alá rendelje. Amint híre futott annak, hogy a fővezér július 13-án Szegedről a délvidéki táborba indul, a város népe az értesülést határtalan örömmel fogadta. Előző este nagyszerű fáklyásmenetet rendeztek a fővezér tiszteletére. Bechtold Dani Ferenc tanácsnok üdvözlésére lelkesülten újból azt hangoztatta, hogy a királyért, hazáért és az alkotmányos szabadságért kész vérét is ontani. Erre a tüntetők „a tisztes őszt" vállukra {757} kapva körülhordozták. A tisztelgők éjfélkor fáklyafény mellett kísérték a fővezért a gőzhajóra, melyen kora hajnalban Óbecsére indult.121
Bechtold július 14-én végre támadást inditott a szerb felkelők legfőbb erőssége, Szenttamás ellen. Itt esett át az alig felszerelt és kiképzett 3. honvédzászlóalj a tűzkeresztségen. Az újoncok a tüzérségi tűznek több órán át értelmetlenül kitéve, bátran megálltak helyüket. Mielőtt azonban a támadás komolyabban kibontakozhatott volna, Bechtold máris visszavonulásra adott parancsot.122
Bechtold fővezér ezután heteken keresztül tétlenül szemlélte a szerb felkelés terjedését. Június végétől augusztus végéig nagy számban özönlött a fegyveres erő Szegeden keresztül a Délvidékre. A beszállásolás kellemetlenségeit a város lakossága páratlan türelemmel viselte, sőt egymással vetélkedve meleg vendégbarátsággal fogadta az ifjú harcosokat. „Úgy élünk itt — írják Szegedről július 12-én —, mintha háború környezne. Vízen, s szárazon folyvást fegyveres csapatok érkeznek, részint katonaság, részint nemzetőrség, s habár a beszállásolás sűrűn éri polgártársainkat, s a szokatlan napi s éjőri szolgálat naponként mintegy 200 polgártársat elfoglal, mivel a városon kívül lovas éjőreink járják be a körtért; még is mind a mellett a lakosság legkevésbé sincs lehangolva, sőt szíves odaadással teljesíti kötelességét, s a keresztül utazó csapatok nemcsak minden szükségesekkel kellőleg elláttatnak, hanem gyakran meg is vendégeltetnek".123 (68. fénykép.)
Mészáros Lázár hadügyminiszter a délvidéki táborba tett látogatása alkalmával augusztus 9-én gőzhajón Szegedre érkezett. Itt nagy lelkesedéssel fogadták, a hölgyek virágzáporral árasztották el. A hadügyminiszter mindenekelőtt a kórházakat látogatta meg, ahol mindenütt rendet tapasztalt. A képviselőházban augusztus 16-án tett jelentésében kiemelte a szegedieknek a sebesültek ápolása körül tanúsított hazafias buzgalmát: „Nem felejthetem el Szeged városát, melynek hazafiúi szeretetét és készségét nem lehet elegendőképpen dicsérni".124
Alig tette ki a lábát Mészáros Lázár hadügyminiszter Szegedről, amikor újabb izgalom támadt a városban, amit az augusztus 9-én érkezett ún. oláh—bánsági román határőrezred 2. zászlóaljának a Bánságba történt szökése okozott. A zászlóalj legénysége határozottan kijelentette, hogy nem fog Magyarországért a szerbek ellen harcolni. A zászlóaljnak augusztus 13-án hajón kellett volna Óbecsére indulnia, de azon a hajnalon a tiszai hídon keresztül Újszegeden át „ a legkisebb {758} zaj nélkül" Szőregre vonult, ahol a szerbek már kocsikkal várták őket, és Lausevic ügyvéd segítségével Nagykikindának tartva elszöktek.
Az aznapra egybehívott közgyűlés rögtön futárokat küldött a kormányhoz és Kiss Ernő tábornokhoz, a becskereki tábor parancsnokához, hogy az esemény hírét tudtul adják. A kormányhoz küldött futárokat megbízták azzal is, hogy három ágyút kérjenek Szeged számára, és sürgessék a várbeli olasz foglyoknak s az itt fogva tartott 103 kikindai szerb lázadónak mielőbbi eltávolítását. A szomszédos megyéket és városokat pedig felkérték, hogy nemzetőrségüket tartsák készenlétben, és veszély esetén indítsák Szegedre. Ám a legnagyobb izgalmak közt eltelt néhány nap után meggyőződhettek arról, hogy Szegedet semmiféle veszély nem fenyegeti.125
A szegedi nemzetőrök mozgósítására, illetve táborba küldésére augusztus derekáig sem került sor, „tekintve azt, hogy Szeged a bánáti részről egészen környezve van ráczokkal, s a kiket bizonyosan csak a szegedi nemzetőrök itthonléte tart korlátok között".126 E nyugtalan napok alatt mégis bekövetkezett Szegeden a nemzetőrség mozgósítása. Stratimirovic nagyratörő vakmerőséggel augusztus derekán Szőreg ellen, tehát Szeged alá, egészen a Marosig tervezett támadást. De augusztus 13-án rajta ütött Wollenhofer vezérőrnagy, és visszaűzte őt Verbász sáncai közé.
Vadász Manó polgármester az augusztus 16-i közgyűlésen bejelentette, hogy Török Gábor ellátási kormánybiztos előző napi rendeletére „az itti őrseregből egy zászlóalj őrvitéznek f. hó 17-ére" az óbecsei táborban kell lennie. A hadi bizottmány sorshúzással állapította meg a kiinduló hét századot, egyben felhívta a közgyűlést „ezek eltartása, otti maradása s felváltása eránti gondoskodásra".127
A közgyűlés 30 váltókrajcár napidíjat szavazott meg a kisorsolt századok tagjainak. Arra az esetre pedig, „hogyha a harcmezőn véreznék el életük, e Város özvegyeik és árváikról illetően (illendően — Sz. I.) gondoskodand". De gondoskodik a város a rokkantakról is. A határozat szerint e zászlóaljat szeptember 4-én újjal váltják fel, távollétük idejére pedig családjukhoz nem szállásolhatok be „katonák, őrvitézek vagy honvédek". Vadász Manó polgármester felszólította a város lakosait, hogy „a házuknál levő magány fegyvereket" az otthon maradó őrsereg részére adják át addig is, míg a városból a nemzetőrök másik része a táborban lesz. {759}
A hatóság csak komoly erőfeszítések árán tudta volna a hiányos fegyverzettel ellátott nemzetőröket — a legnagyobb dologidőben — az ellenség ellen vezetni. De közvetlenül a közgyűlés befejezése után, a legnagyobb előkészületek közepette megérkezett Batthyány Lajos miniszterelnök augusztus 13-i rendelete, melyben a nemzetőrség mozgósítására vonatkozó addigi rendeletet hatályon kívül helyezte, és a törvényhatóságokat arra szólította fel, hogy a nemzetőrökből önként ajánlkozó, erős, egészséges, a nagyobb fáradalmak elviselésére edzett és kész egyénekből külön „mozgó" csapatokat alakítsanak. Ezeket a csapatokat rendszeresen kiképzik, teljes katonai fegyelem alatt állnak, és szolgálatuk által az egész nemzetőrség mozgósításának szükségességét mellőzhetik.
Ekkor már Batthyány is látta a nemzetőrség tábori szolgálatának csődjét, hogy a forradalom védelmére igénybe vehető fegyveres erők nagymérvű további gyarapítására van szükség. Ezért írta elő az ország törvényhatóságainak a honvédekhez hasonlóan tartós szolgálatra vállalkozó önkéntesek toborzását. Ennek folytán Szegeden másnap ismét közgyűlést tartottak, ahol elhatározták, hogy az indulásra kész hét század nemzetőrt visszatartják, s hogy mielőbb kiállítják az önkéntes mozgó csapatot.
Az önkéntes csapatba belépőknek a honvédek számára biztosított fizetésen, tartáson és felszerelésen kívül 100—100 váltó forint díjat tűztek ki, melynek egynegyedét a belépéskor, a hátralékot pedig a felosztáskor fizetik ki a városi pénztárból. Ha pedig a belépő iparos, akkor a feloszlás után — amennyiben a vándoréveket már kitöltötte — a mesterek közé való felvételét a remeklés és a szokásos díjak elengedésével igényelheti.
Korda János elnöklete alatt azonnal megalakították a toborzó bizottságot. A csapat létszámát 600 főben állapították meg. Az önkéntes nemzetőr-alakulatok felruházása és felszerelése a hatóság feladata volt. Egy vitéznek a felszerelését 20 forintjával számították ki, s így a felszerelésre, tartásra és egyéb kiadásokra 40 ezer forintra lett volna szükség. Ezt az összeget az azévi hadiadó arányában pótkivetés útján szándékoztak előteremteni.128
Augusztus közepétől szeptember elejéig a Szegeden toborzott önkéntes nemzetőrcsapat létszáma a tervezett 600 helyett csak 242 főre rúgott. Batthyány Lajos miniszterelnök augusztus 27-én kelt intézkedése folytán az önkéntesek nem vonultak közvetlenül a hadműveleti területre, hanem előbb országrészenként kijelölt táborokba kellett gyülekezniük. Miután a szegedi csapatot kellően felszerelték, Szolnokra irányították {760} Görgey Artúr őrnagyhoz, ahol a Tiszán-inneni mozgó nemzetőrség 1. zászlóaljába osztották be őket. A szegedi önkéntes mozgó csapat tökéletes felszerelése, katonai fegyelme és szelleme annyira meglepte Görgeyt, hogy erről Kossuth Hírlapja 75. számában közzétett nyilatkozatában Szeged hazafiságát a többi törvényhatóság elé követendő példaként állította.
Az önkéntes nemzetőrségek hetek alatt kiállított alakulatai tették lehetővé, hogy szeptember közepén nem kellett a déli táborban levő honvédzászlóaljakat a Dunántúlon előnyomuló Jellacic ellen segítségül hívni, ami kétségkívül a Bácskában és a Bánságban a védelem összeomlását, esetleg Szeged közvetlen veszedelmét eredményezte volna.129
Bechtold augusztus 19-én másodszor is támadást intézett Szenttamás ellen, de a támadás az ő árulással felérő hanyagsága miatt ezúttal is kudarcba fulladt, így a délvidéki harcok döntés nélkül változó szerencsével folytak tovább ezután is, egyre több szenvedést okozva mind a magyaroknak, mind a szerbeknek.
|
|