|
|
Az 1848. évi magyar polgári forradalom sorsdöntő hónapja szeptember. Bécs nyílt színvallása a magyarellenes ellenforradalmi erők pártolásával ekkorra már világossá tette, hogy a kormány halogató, kiegyezést kereső politikája tovább nem folytatható. Az események a legalitásra törekvő és a forradalmi módszerektől húzódozó politikusok nagy részét is meggyőzték arról, hogy a „formák kedvéért" elveszhet minden, amit márciusban sikerült kivívni. Bécs nyíltan ellenséges és alkotmányellenes lépései láttán jogosnak és törvényesnek érezték a maguk ellenszegülését, sőt a fegyveres ellenállást is.
Augusztus végén Bechtold lemondott, s ekkor átmenetileg maga a hadügyminiszter, Mészáros Lázár állott az itteni magyar sereg élére. A Szenttamás ellen szeptember 21-én általa indított harmadik támadást azonban a szerbek újból visszaverték. A következő hetekben pedig a Délvidéken harcoló magyar csapatok hátában az aradi, majd a temesvári várőrség is nyíltan szembefordult a magyar üggyel. Berger osztrák tábornok, az aradi vár parancsnoka, az 1848. október 3-i császári proklamáció nyomán megtagadta a magyar kormány iránti engedelmességet. Ezzel pedig hosszú időre a forradalomellenes erők alsó-tiszai központjává vált az Arad—Temesvár körzet.
Batthyány Lajos 1848 szeptemberében mindent megtett, hogy megkísérelje az előnyomuló Jellacic feltartóztatását. Ezt a védelmi tervet szolgálta Kossuth Lajos alföldi toborzó útja is; a mozgósított önkéntesek és népfölkelők a Csepelszigettel szemközti dunai átkelőhelyeket védték, hogy megakadályozzák a horvátok esetleges átkelését a Duna—Tisza közére.1
Kossuth szeptember 24-én elindult, hogy lángoló beszédeivel talpra állítsa az alföldi parasztnépet. Szózatára ezrével és tízezrével indult meg Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, Abony, Szolnok, Csongrád, Szentes, Hódmezővásárhely és a környező falvak parasztsága. A városi közgyűlés szeptember 28-án a népfelkelést {762} Szegedre vonatkozólag már ki is hirdette, amikor híre érkezett, hogy Kossuth útjában Szegedet is érinti.2
Kossuth Szeged megerősítését tervezte, amelyet azonban az Országos Honvédelmi Bizottmány nem fogadott helyesléssel: „... ma már nem a szegedi tábor felállítása, de egyenesen a Duna melletti csata a legközelebbi feladat". Kossuth azonban hajthatatlannak bizonyult: „Szegedet tessék (mindenesetre) olly pontnak tekinteni, honnan a hazát még Budapest elvesztése esetében megmenthetjük" — írja Szentesről október 1-én.3
Kossuth útjának egyik állomásáról, Hódmezővásárhelyről október 3-án a következőket jelentette az Országos Honvédelmi Bizottmánynak: „Szegedre okvetlenül el kell mennem. Várnak, mert itt várja a nép a szabadság szavát, mint az idvezítőt... Tehát holnap jókor oda megyek. Gondoskodom a város erősítéséről, valamit csinálok az olasz deportáltakkal, kiknek őrzésére naponként 900 nemzetőr vesztegeltetik, biztosítom Szegedet minden esetre, és még holnap vagy 4000 fegyverest onnan útnak indítok a Dunához..."4
Kossuth Vásárhelyről október 4-én szakadó esőben indult Szegedre. Vásárhelyről a kocsisort 30 főnyi lovas nemzetőr kísérte, de Algyőnél már 50 kocsi és 100 lovasból álló szegedi kíséret fogadta. Komor, hideg őszi idő volt, de az egész nap szitáló eső már szűnni kezdett, mikor Kossuth és kísérete délután 3 óra tájban a budai országúton — a mai Kossuth Lajos sugárúton — bevonult a városba. Szeged népe, mintha igazolni akarta volna Kossuth bizalmát, amellyel a várost az ország második fővárosává akarta tenni, nagyszerű fogadtatást készített számára.
Éppen hetivásár napja volt, a bevonulási útvonalon mintegy 7000 főnyi nemzetőrség és Szeged lakóiból mintegy 10 ezer ember sorfala között, a nép kitörő lelkesedéssel üdvözölte Kossuthot. Ágyúdörgés közepette és a nemzetőrség zenekarának kíséretében vonult be a Szabadság (a későbbi Széchenyi) téren levő Bauernfeind-házba. „Az éljenzéseknek, zenének és ágyúzásoknak nem volt hossza vége — írja Csernátony a Március Tizenötödikében —, és a temérdek nép özönle kocsisoraink után, mint a víz az odább úszó hajónak utánna, rögtön betöltve az üresült tért habjaival."5
Kossuth sátor alatt felállított, vérszín posztóval borított, hordozható egyházi szószékre lépett, melyet a hölgyek virágzáporral árasztottak el. S ekkor tartotta a Bauernfeind-ház előtt a szegediek részéről hatalmas lelkesedéssel fogadott {763} beszédét, melyet így fejezett be: „Ha pedig a hadi szerencse kevésbé mosolyogna fegyverünkre, ha netalán a végrehajtó hatalom az ármány által a fővárosból kiszoríttatnék, azon esetre Szegedet oly pontnak tekintem, melyről a haza szabadságát, a nemzet függetlenségét megmenteni erősen hiszem".6
Kossuth levette kalapját, kezét esküre emelte, a nép ugyancsak kalaplevéve, ujjait égre emelve Kossuth szavaira mennydörögve így esküdött: „Én esküszöm a mindenható Istenre, ki védi az igazságot és a hitszegő árulót megbünteti, esküszöm, hogy hazánk szabadságából egy hajszálnyit utolsó csepp véremig elrabolni nem engedek; esküszöm, hogy hazánkat védeni fogom, míg karomat felemelhetem. A magyarok istene úgy segéljen és áldjon meg engemet!"
Ezután Kossuth a szegedi vezető férfiakkal a Kaszinóba érkezett, ahol megjelentek a Sándor-ezredbeli közkatonák, letépték öltönyükről a fekete—sárga zsinórzatot, s kijelentették, hogy ezentúl mint honvédek kívánnak a hazának szolgálni. Este a hölgyek fáklyásmenetet rendeztek Kossuth tiszteletére, Dani Ferenc pedig üdvözlő szózatot intézett Kossuthhoz, aki gyengélkedése ellenére röviden köszönetet mondott lakása erkélyéről.
Másnap Kossuth a népfelkelés rendezése ügyében a városi hatósággal és a nemzetőrség századosaival értekezett, s részletesen tájékozódott a nemzetőrség létszámáról, a város fegyverfogható népességéről s a helyi viszonyokról. Azon óhajának adott kifejezést, hogy néhány ezer nemzetőrt mielőbb indítsanak el a déli hadsereg támogatására. De Kiss Ernő tábornok úgy ítélte meg a hadi helyzetet, hogy a déli hadseregnek e segítségre nincs szüksége.
Így tehát abban állapodtak meg, hogy 500 főnyi felszerelt lovas nemzetőr legyen mindenkor készenlétben, s ha Kossuthtól értesítés érkezik, akkor Korda János térparancsnok vezetésével azonnal induljanak Pestre, ahol ő fogja felfegyverezni őket. Ha pedig nagyobb veszély adódna, akkor Kossuth értesítésére Csuha Antal alezredes szervezzen általános népfelkelést, és vezesse ki, az otthonmaradók pedig Vadász Manó polgármester vezérlete alatt legyenek.7
Dél tájban Kossuth a várban őrzött olasz foglyokat látogatta meg, s a mintegy 500 deportáltat szabadnak nyilvánította. Az olaszok tomboló örömmel fogadták szabadulásukat, úgy hogy Kossuth alig tudott hálákodásuk elől kitérni. Börtöneiket elhagyva a városba ^Evviva Kossuth" kiáltással elszéledtek. Majd Kossuth intézkedésére október 9-én gőzhajón Szolnokra, onnan Pestre szállították őket. Később sokan közülük beálltak az olasz légióba.8
{764} Az olasz foglyok elbocsátása után Kossuth a kórházakban a sebesülteket látogatta meg. Az „ispotályokat", a legjobb rendben találta. Majd harmadnap reggel, október 6-án elutazott. Elutazása napján, még Szegedről keltezve, mint a népfelkelés teljhatalmú országos biztosa, búcsúlevelet intézett a város közönségéhez : „A legszívesebb hálával veszek búcsút e lelkes Várostól, melynek ezeréit esküdni haliám, hogy megmenti a hazát minden gondtól".9 Búcsúzó soraiban biztosította a város népét, hogy „kis idő múlva itt lesz az alkalom, mellyben Szegednek lelkes magyar népe beváltja az esküt, mellyel esküdött", és ezért úgy rendelkezett a népfelkelésről, hogy az „haladéktalanul organizáltassék ugyan, de a városból mindaddig ki ne indíttassák, míg ez iránt hivatalos felszólításom nem érkezendik".
Kossuth felhívását az október 9-én tartott közgyűlés kitörő lelkesedéssel fogadta, s kinyilatkoztatta, hogy „az annyi századok óta hol erőszakkal, hol ármánnyal nyomorgatott haza megmentésének dicsőségében Városunk közönsége résztvenni forrón óhajt, s az esküt, melyet a nép ezrei a nagy hazafinak szabad ég alatt folyó hó 5-én esküdtek, tettel beváltani mielőbb készen álland".10
Kossuth útközben értesült Jellacic futásáról, illetőleg arról, hogy az Országos Honvédelmi Bizottmány október 4-én intézkedett a tiszántúli népfelkelők ideiglenes visszarendeléséről. Ezért október 6-án Kecskemétről írt levelében elrendelte az útnak indítandó 500 lovas visszatartását. De arra figyelmeztette a szegedieket, hogy „még sok felől borong a veszély", s ezért „az Isten és haza nevében" kérte Szeged népét, hogy legyen készen, „legyen lelkesült, hogy első intésre lecsaphasson mint a villám hazánk ellenségeire és irtsa ki őket a magyar földről".11
Kossuth üzenete városszerte úgy ment át a köztudatba, hogy az újabb üzenetre talpra kell állni minden fegyverfogható embernek. Valószínűnek tartjuk, hogy ebben a légkörben, a készülődő népfelkelők és az alakulóban levő honvédzászlóaljak újoncai ajkán született meg az egyik legszebb magyar katonadal, a Kossuth-nóta. Ez a szakasza: „Ha még egyszer azt izeni, / Mindnyájunknak el kell menni" — már az 1848—49-es szabadságharc idejénél jóval előbb országosan ismeretes, csak hogy Kossuth nevének említése nélkül. Eleinte valószínűleg insurgens-nóta volt a napóleoni háborúk idejében, később háborús nóta vált belőle. Énekelni akkor kezdték újra — egy időben és egymástól egészen függetlenül hazánk számos helyén —, mikor Kossuth 1848 szeptember—október havában lelkesítő szónoklataival fegyverbe szólította a nemzetet.12
1848 szeptember—októberében — több sikertelen békekísérlet után — a harcok tovább folytak a Délvidéken. A borzasztó polgárháború szörnyűségéhez most egy új csapás is járult: a kolera. Lengyel Pál tanácsnok, mint a kórházakra ügyelő küldöttség elnöke, az október 9-én tartott közgyűlésen előterjesztette, hogy a kolerajárványban sínylődök száma a polgári kórházakban megszaporodott, ezért szükségessé vált magánépületek kibérlése is.13
Október közepén a szerb felkelők egyszerre három ponton is támadásba kezdtek. Elsősorban Óbecsét és Törökbecsét igyekeztek hatalmukba keríteni. Az október 12-én megindított nagyerejű támadás balszárnyon Óbecse, középen a római sáncokból Törökbecse, a jobb szárnyon a tomaseváci táborból Nagykikinda ellen irányult.14
A szerbek készülődése nem kerülte el Vukovics Sebő kormánybiztos figyelmét, aki sietve intézkedett, hogy a közeli vidékről minél jelentékenyebb haderőt vonjanak össze a veszélyben forgó pontokon. Kossuth elrendelte a szegedi, vásárhelyi, szegvári népfelkelők elindítását. Október 11-én hét század gyalogos nemzetőr gőzhajón indult el Szegedről Verbászra és Obecsére.15
De alig távozott az első csoport, amikor Nagy Sándor József őrnagy október 13-án Szentmiklósról írt levelében hírt kaptak arról, hogy Kikindát a szerb felkelők elfoglalták. E hír hallatára a szegedi városi tanács a bánsági királyi biztos felhívására újabb hat század gyalogos nemzetőrt küldött Szőregen keresztül Kikinda felmentésére. „A kászálódás már korán reggel megkezdődött — olvassuk Kováts István önéletrajzában —, mégis eltartott egész estefeléig. Úgy néztem, hogy mindenki magára volt hagyva, mert korán reggeltől ott voltam mindig, míg csak a vihar le nem zajlott, de elöljárót vagy intézőt egyet sem láttam. Ha a nép egészen józan lett volna is, mégis kellett volna valakinek köztük rendet csinálni. De mind részeg volt, némelyiket úgy kellett a kocsira feltenni. És nemhogy csak nagyon részegek voltak, de ingerültek is voltak közöttük a folytonos zaklatás miatt, hogy munkájukat, családjukat itt kell hagyniuk. Mert voltak köztük olyanok, kiknek öt-hat apró gyermekük is maradt otthon. Bizony sokan nagyon el voltak keseredve.. ."16
Már eredetileg is kedvezőtlen hangulat alakult ki a város elhagyása, a ki-indítás ellen. A nemzetőrök körében bizonytalanságot keltett, vajon távollétükben a várost környező szerb falvak ellenséges érzületű lakosai nem veszélyeztetik-e {766} majd szülővárosukat. Az őrsereg néhány századán már erősen érződött a délig elhúzódó hosszas búcsúzkodáskor elfogyasztott új bor hatása, amikor az első század október 15-én délután beérkezett Szőregre.
A Szegedtől mintegy fél órányira fekvő Szőreg lakosságának fele magyarokból, másik fele pedig rácokból állt. A helységben éppen veszekedés tört ki a magyarok és a szerbek között. A helység lakosai reggel 9 órára a községházánál gyülekeztek, hogy az általános népfelkelésről tanácskozzanak. Itt néhány magyar lakos azt az álhírt terjesztette, hogy az elmúlt éjszakán Barakovics György szőregi jegyző a helység szerb lakosainak fegyvereket osztott ki. Emiatt heves vita robbant ki, amikor a jegyző mostohafia, Veinrich Ágoston, az atyja elleni hamis híresztelés miatt haragra gerjedve káromkodásra fakadt, majd egy Kertész György nevű személynek a szemébe köpött, s kérdőre vonta, hogy miért hazudik. Mivel pedig a jegyző személye egyébként is népszerűtlen volt a községben, az emberek szörnyű lárma közepette azt kiabálták, „hogy ezentúl ezen jegyző nekik többé nem kell".
A jegyző mostohafiát meg akarták rohanni. A szörnyű lármára Követs Andor helybeli lelkész is odaérkezett, s intette híveit, hogy óvakodjanak minden törvénytelenségtől. De hiába hivatkozott „az isteni és emberi törvényekre", a magyar lakosok azt követelték, hogy a jegyző mostohafiát azonnal verjék vasra, különben agyon fogják verni. A nagy veszedelem elhárítása végett valóban vasra is verték, s ezzel a nép megnyugodott. Ez történt délelőtt.
A Szegedről korábban elindult nemzetőrök Szőregen megálltak, hogy a hátramaradottakat ott bevárják. Ekkor néhány magyar lakos azzal a panasszal fordult hozzájuk, „hogy Szőregh helységében rácz lakosok között múlt éjszakán alattomosan fegyvereket osztottak el, és a jegyzőnek fia a magyaroknak istenét káromolta". Erre a nemzetőrök leugráltak kocsijaikról és fegyvert ragadtak. Kertész György szőregi lakos vezetésével berontottak a bebörtönzött Veinrich Ágostonhoz, és „szúrásokkal kegyetlenül meggyilkolták, s szurony és kasza hegyeken az utcán lévő potsolyába belevetették". A jegyzőnek azonban sikerült Szentivánra elmenekülnie.
Közben a tömeg a szerbek házaira rontott, rabolt és gyilkolt. Valóságos hajtó vadászatot tartott a gyepen szétfutott szerbek ellen. A „rácz" templomot is felkutatták, „és ott nagyba romboltak". A szerb papokat keresték, de az egyik elmenekült, a másikat viszont házánál találták, és combját kaszával keresztüldöfték.
Moczika Döme esküdtet is halálra keresték, lakását feltörték, de még időben sikerült eltűnnie. Keresztúry adószedőt is megrohanták, s tőle is az elrejtett fegyvereket és ágyúkat követelték. Szuronyok közé fogták, s csak néhány jobbérzésű ember szavára sikerült a haláltól megmenekülnie. Követs Andor római katolikus plébános élete is veszedelemben forgott, csupán azért, mert a kihágásokat igyekezett megakadályozni. Azzal vádolták, hogy „a ráczokat pártolja". A szőregi {767} magyaroknak csak nagynehezen, sok könyörgésre sikerült a nemzetőröket rábírni arra, hogy a gyilkolással felhagyva útjukat tovább folytassák. Az összetűzés során a szőregi szerbek közül mintegy 15 fő vesztette eletét, mire a többiek Deszkre futottak.17
Közben a kiindult nemzetőrök közül két ittas nemzetőr visszaszaladt Szegedre, és azt a hírt keltette, hogy „Szőregen csata van", „az itteni ráczság a nemzetőröknek ellen szegült", és az útra kelt nemzetőrök egy részét legyilkolta. Különféle ellenőrizhetetlen rémhírek tartották mindennapos rettegésben Szeged lakosságát, és ez a hamis értesülés most ilyen helyzetben véres incidensekhez vezetett. „A városházánál elkezdték a harangokat félreverni, amire még nagyobb lett a rémület. Most még a külvárosrészekben is megrémült a nép, mindenki lótottfutott..."18
A nép fegyvert ragadva „ezrenként tódult Szőreg felé". Vak düh és ingerültség ejtett rabul mindenkit. „Tíz, tizenkét éves gyermekek is fegyverrel kezükben szaladtak. ,Halál a rácznak!' kiáltá a boszús s dühbe jött nép, s mint oroszlán a kölykeit... rohant Szőreg felé véreit megvédendő".19
Ebben a percben Szőreg felől a tiszai hídhoz egy gulya tinóval vörösövű román marhahajcsárok közeledtek. A nép azt hitte, hogy ezek a rettegett szerviánusok; rájuk tört és tizenhármat felkoncolt közülük. Sőt a hajtott marhákat és bivalyokat is agyonlődözték.20 Ezután már „semmi tekintély nem volt képes a feláradt népszenvedélyt lecsillapítani".21 Szegeden a nép a szerbekre támadt, a lőport áruló szerb kereskedésekben port, golyót követelt, melyet — amíg a készlet tartott — fizetés nélkül szétosztott. Zseravitz János fűszeres nagykereskedőt kapuja alatt azzal az ürüggyel verték agyon, hogy lakásán szerviánus generális rejtőzködik, s boltjában 200 pisztolyt, s a rizses zsákok alján lőport rejteget. Személyzetéből is többeket meggyilkoltak, lakásában és üzletében mindent feldúltak és elraboltak. Ugyancsak meggyilkolták Damjanovics és Szubics szerb kereskedőket. Akiket nem sikerült kézre keríteni, azok gyors menekülés által mentették meg életüket.
De nemcsak a szerb, hanem a jómódú német kereskedők boltjait is megtámadták. „A dühös nép utoljára már annyira ment — írja a korabeli sajtó —, hogy {768} a magyar polgártársainak sem kegyelmezett."22 A vagyonosabb polgárok félelmükben és védelmet keresve a várba menekültek. Beniczky Andor szolgabírót, aki csillapítani igyekezett a lázongókat, lelőtték. A városi fegyver- és lőszerraktárt is kirabolták a dühöngök, sőt a helybeli nemzetőrökre is fegyvert fogtak, s közülük többet agyonlőttek. A Délvidékről érkező kegyetlenkedések hírei hosszú időn át korbácsolták fel az indulatokat.
A csekély számú katonaság és nemzetőrség, mely a városban visszamaradt, amikor megbizonyosodott arról, hogy a kiindult nemzetőröket semmi baj sem érte, végül összeszedte magát, és estefelé a rendet mégis nagynehezen helyreállította. Apróbb zavargások ugyan még az éjszaka folyamán is előfordultak, de másnapra a nyugalom a városban úgy-ahogy helyreállt.
Az október 15-i véres eseménysorozat nemcsak nemzetiségi ellentéteket tükröz, hanem az egyre nehezebben élő szegény rétegek és a gazdag — a háborúból is csak hasznot húzó — polgárok közötti osztályellentétet is. A város egyes polgárai jelentősen gyarapodtak a hadiszállítások következtében.
Másnap, október 16-án, a városi tanács kizárólag e tragikus eseménnyel foglalkozott, amelynek mintegy 60 halálos áldozata volt. A halottaknak díszes temetést rendeztek, vagyonukat és kárukat összeíratták. A bekövetkezhető további szerencsétlenségek meggátlására a nemzetőrség éjjel-nappal őrjáratokat tartott. A szerb lakosok házaihoz fegyveres nemzetőröket állítottak. A lövöldözéseket szigorúan megtiltották, és elhatározták a rémhírterjesztők és csoportosulok befogását.
A városi tanács a zavargások előidézői ellen Tóth Mihály főbíró vezetésével vizsgálatot rendelt el. A vizsgálat megindult, de eredményre nem vezetett, Reizner János szerint „azon demagóg nyomás következtében, amelynek a tanács ezentúl alávetve maradt".23 így a zavargók és gyilkosok megfenyítésére nem került sor. A rémület oly nagy volt a szegedi polgárság körében, hogy maga a városi tanács is életéért reszketett.
A nemzetőrség most már oly sűrűn, s oly jelentős számban mozdult ki Szegedről, hogy olykor-olykor alig maradt otthon egy-két század. Az október 15-i véres események után e kislétszámú nemzetőrség még a közbiztonság fenntartására sem bizonyult elegendőnek. Ezért a belső rend fenntartására, és esetleg a város közvetlen védelmére, valamint a könnyebb helyőrségi szolgálat ellátására — a kimozdíthatatlanság hangoztatásával — a kor miatt már nemzetőri szolgálatra nem kötelezhető vagyonosabb polgárság soraiból önkéntes (öreg) századokat szerveztek.
 |
| 61. fénykép. A reformkori város képe 1828 körül |
 |
| 62. fénykép. Kiss József polgármester 1813—1825) és főbíró (1825—1844) |
 |
| 63. fénykép. Rengey Ferdinánd főügyész és országgyűlési követ (1844, 1848) |
 |
| 64. fénykép. A szegedi lánchíd terve, 1844. |
 |
| 65. fénykép. Osztróvszky József és Korda János arcképe |
 |
| 66. fénykép, Egressy Gábor és Rengey Ferdinánd kormánybiztosok felhívása, 1848. |
 |
| 67. fénykép. Honvéd tiszti egyenruha |
  |
| 68. fénykép. Szegedi plakátok 1848-ból |
 |
| 69. fénykép. Szeged város nemzetőrei 1848-ban |
 |
| 70. fénykép. Földváry Sándor őrnagy portréja |
 |
| 71. fénykép. A Szeged-Szőregi csata, 1849. augusztus 5. |
 |
| 72. fénykép. Jelenet a szőregi ütközetről |
A nagyra nőtt veszély láttán Batthyány Lajos mint ügyvezető miniszterelnök elrendelte az új honvédzászlóaljak számára a toborzást. A szeptember 17-én tartott közgyűlés Szegeden is előírta a toborzás megkezdését. Egy időben a mozgó nemzetőri csapatnak 600 főre történő kiegészítése ügyében megindult toborzás szeptember közepétől szünetelt.24
Batthyány Lajos szeptember 19-én elrendelte, hogy az eddigi toborzás helyett kezdjék meg az újoncok kötelező kiállítását abban az arányban, hogy arról az országgyűlésen elfogadott, de a király által nem szentesített törvényjavaslat intézkedett. A miniszterelnök a törvényhatóságokat felszólította, hogy a 19—22 éves korosztályokból minden 127 lélek után két, s így Szegedről összesen 550 újoncot állítsanak ki. Ezt a rendeletet a szeptember 28-i közgyűlés tárgyalta, s a városra kivetett újonclétszámból a Belvárosra 134, a Felsővárosra 148, Rókusra 105 és Alsóvárosra 163 főnyi kontingenst róttak ki. Négy városrészi s egy központi sorozó bizottságot hoztak létre, s a szeptember 17-i határozat értelmében Korda János elnöklete alatt kirendelt küldöttség a toborzást az új honvédzászlóalj részére még aznap megkezdte.25
Október—november hónapokban Szeged városa toborzás útján 26, újoncozás útján pedig 420 újoncot állított ki. Ezeket részint a 33. honvédzászlóaljba, részint a 2. Hannover huszárezred létszámának kiegészítésére osztották be. A honvéd újoncállítási munkálatokat egyre több helyettesítési folyamodvánnyal nehezítették. Ezért a december 11-i közgyűlés a benyújtandó folyamodványokra nézve kimondotta, hogy „a helyetesítés egyátalyában meg nem engedtetik". így december végéig a városra eső létszámból hiányzó 130 főt is kiállították.26
A Szegeden kiállított újoncok „tősgyökeres magyar ajkúak" voltak. A várban tanyázó újoncok „tömeges megrohanással" lepték meg a város vezetőit és elpanaszolták, „hogy idegen ajkú vagyis német nyelvű vezényszó alatt álló katonaság közé kívánják őket felesketni". De ők határozottan kijelentették, „hogy ők honvédnek állíttatván bé, készebbek meghalni, mint magukat a régi sorezredek közé engedgyék soroztatni". Csak azzal az ígérettel sikerült őket „a már-már kitörő féktelenségtől" eltántorítani, hogy a hatóság kérelmükkel az Országos Honvédelmi Bizottmányt meg fogja keresni, s onnan remélhetik a kedvező választ.27
{770} Nem csekély gondot okozott az újoncok felruházása és felfegyverzése. A 33. zászlóalj felszerelését ugyancsak Szeged város biztosította. Szegedi kézművesek szállították a lábbelit, nadrágot, zubbonyt. A 33. honvédzászlóaljat a nemzetőrségtől beszerzett 1100 darab szuronyos fegyverrel látták el, s amint valamennyire kiképezték őket, Óbecsére vonultak. Ezt a honvédzászlóaljat is méltán magáénak vallotta Szeged.
Szeged 1848-ban a magyar hadsereget összesen 968 fegyveressel szaporította. Ebben a számban nem szerepelnek azok, akik vidéken tartózkodva nem a 3. vagy a 33. honvédzászlóaljnál szolgáltak, vagy pedig a Szegeden átvonuló 6. zászlóaljhoz csaptak fel.28
A szerb felkelők — mint láttuk — Tomasovácról kitörtek, elfoglalták Nagy-kikindát, sőt Csurognál is átjöttek, és elpusztították Törökbecsét. Ezért Kossuth október 15-én felhívta Szeged városát, továbbá Csongrád megye alsó részének és Csanád megyének népét, hogy Éder és Kiss Ernő tábornokot „tömeges felkeléssel" segítse.29 Kossuth annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy Szeged nemzetőrsége Kikinda és Becse körül ugyanazt a szerepet fogja betölteni és megismételni, amit a 10 ezer főnyi dunántúli nemzetőrség Ozoránál játszott.
Az általános népfelkelés szervezésére október 15-én a Bánságban Vukovics Sebő, Szegeden, Csongrád és Csanád megyében Egressy Gábor és Rengey Ferdinánd kapott kormánybiztosi megbízást azzal az utasítással, „hogy Szegedről a felkelt népből annyit indítson a ráczok ellen, mennyit csak a város bátorságának veszélyeztetése nélkül kiindíthat".30
Egressy és Rengey kormánybiztosok október 23-án felhívást intéztek Szeged város hatóságához, melyben közölték, hogy Piret tábornok támadó fellépése miatt Beöthy Ödön kormánybiztos sürgeti, az általuk összegyűjtött népfelkelő erő azonnal siessen Kiss Ernő rendelkezése alá Becskerekre. A Kossuth által kilátásba helyezett népfelkelésre végül is nem került sor, de Egressy megbízatása érvényben maradt. (66. fénykép.)
A „nép erő" már feloszlott, ezért a Délvidékre küldendő gyors segítség ügyében úgy rendelkeztek, hogy Szeged városa azon lovas nemzetőrcsapaton {771} kívül, melyet már kiindított, még két zászlóalj (10 század) gyalogos nemzetőrt 48 óra leforgása alatt indítson útnak Kiss Ernő tábornokhoz, mégpedig úgy, hogy e két zászlóalj legalább három hétig ott maradjon, és csak azután kerüljön sor felváltásukra. „A Haza nem kételkedik — fejezik be levelüket a biztosok —, hogy a Kossuth Lajos úrnak önkényt tett esküt Szeged lelkes polgársága sietni fog tettleg beváltani."31
Október 24-én 500 lovas, 25-én és 29-én pedig kilenc gyalogos század (mintegy 2400 fő) indult el a kikindai és verseci tábor felé, ahol ezentúl a szegedi nemzetőrök egész télen át felváltva szakadatlanul táboroztak. Itt nemcsak előőrsi csatározásokban vettek részt, hanem néhány nagyobb ütközetben is. így például a Damjanich János vezérlete alatt november 7-én kivívott lagersdorfi győzelemben jelentős szerepet játszottak.32
De a nemzetőr századok harci szelleme és fegyelme a terhes szolgálat folytán egyre süllyedt. A kiszabott időnél tovább egy órával sem akartak hadi szolgálatot teljesíteni. „Az alvidéken folyton változtak a mozgó csapatok — olvassuk Kováts István önéletrajzában. — Némelyek már nem is akartak lemenni, sokallották a sok huzavonát."33 Napirenden voltak a helyettesítésekből származó botrányok. A városi közgyűléshez több panasz érkezett, „hogy némely, leginkább belvárosi nemzetőrségi századoknál az őrállási helyettesítéssel botránkoztató visszaélés űzetik".34
Az Országos Honvédelmi Bizottmány helyettes elnöke, Nyáry Pál, 1848. november 2-án Egressy Gábort, a Nemzeti Színház „rendező tagját", akit biztosi minőségben október 15-én bízott meg először Kossuth, hogy Csongrád és Csanád megyében, valamint Szegeden az akkori szerb betörés ellen a népfelkelést rendezze, most a korábbinál szélesebb hatáskörrel Szeged városára és vidékére teljhatalmú kormánybiztosként küldte ki. Meghagyta Szeged város hatóságának, a vidék elöljáróinak, tisztviselőinek és nemzetőreinek, hogy a kormánybiztos minden intézkedését és rendeletét pontosan teljesítsék.35
Sok vesződséget okozott Egressy Gábor kormánybiztosnak a délvidéki táborba küldött nemzetőrök fegyelme. Az eredetileg háromhetes szolgálatra behívottak idejük lejártakor — függetlenül parancsnokaik terveitől, esetleges felváltásuktól {772} — elhagyták állomáshelyüket, s önkényesen visszatértek lakóhelyükre. Egymást érték Egressynek a katonai felszerelések elkészítését vagy összegyűjtését sürgető átiratai, melyeknek a város kellő igyekezettel tőle telhetően eleget is tett. December hónapban mégis igen feszült viszony alakult ki közte és a vezető testületek — a közgyűlés, a tanács, a hadi választmány, a nemzetőrség vezetői — között. Reizner — nyilván kortársi visszaemlékezések alapján — a cseppet sem kedvező hadi helyzet túldramatizálásával vádolta a szakmájabeli eszközöket is felhasználó színész-kormánybiztost, kinek szemére is vetették, hogy új szerepkörében is „színészkedik", nagy pátosszal szónokol.36
Annyi bizonyos, hogy Egressy Gábor túlfűtött lelkesedéssel, meglehetős türelmetlenséggel végezte feladatát, olykor fenyegette és sértegette is a némileg vontatottan működő városi vezetőket. Kossuth Lajos mint az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke 1848. december 14-én felmentette Egressy Gábor kormánybiztost „a további működés alól".37
A mozgó csapatnak 600 főre való kiegészítésére Szegeden — mint láttuk — megindult a toborzás, de szeptember közepétől fogva szünetelt, mivel a szeptember 17-én tartott közgyűlés időközben az itt felállított 33. honvédzászlóalj toborzás útján történő kiegészítését határozta el.38 Amint a 33. honvédzászlóalj megalakult, a november 21-i közgyűlés kimondta a szabad mozgó nemzetőrségi intézmény továbbfejlesztését, a már kiállított 240 főből álló önkéntes csapatnak legalább 500 főre való felemelését. Ezenkívül 100 lovas honvéd „egyszeri felszerelése mellett" négyévi szolgálatra való kiállítását is elhatározta.
Ellátásukra és fenntartásukra a szükséges 100 ezer forint alapot most már „a város nemzetőri képességgel bíró lakosaira s vagyonos polgáraira birtok aránylag leendő kivetése" útján javasolták biztosítani. Ezt az áldozatot a város olyan feltétellel vállalta magára, „hogy többé nemzetőreink táborba ki ne mozdíttassanak", „minthogy a kimozdítás felette sok akadályokkal, elégületlenségekkel, s családi nyugtalansággal járna..."39
{773} A közgyűlés a szabad mozgó csapat felállítására vonatkozó határozatát közölte az Országos Honvédelmi Bizottmánnyal is. Ez november 28-án elismeréssel jóváhagyta, s a város „lelkes" közönségét a határozat mielőbbi megvalósítására hívta fel.40
A mozgó nemzetőri intézmény továbbfejlesztésének munkálatai azonban ezzel fennakadtak. Október óta már az egész nemzetőrséget — mint láttuk — mind nagyobb mértékben mozgósították, és így a mozgó csapatok költségeinek viselése ellen tiltakozások hangzottak el. A különböző törvényhatóságok mozgócsapatai szét is oszlottak. Amíg a Szeged által megajánlott 600 önkéntes kiállítása meg nem történt, Egressy Gábor kormánybiztos és az Országos Honvédelmi Bizottmány azt kívánta, hogy addig a város nemzetőrsége szokott időszakos hadiszolgálatait tegye meg.41
Az Országos Honvédelmi Bizottmány — Windischgraetz csapatainak elő-nyomulását látva — az ellenség hátában működő „guerilla csapatok" szervezésének gondolatával foglalkozott. December 18-án a nemzetőrség mozgósítására vonatkozó addigi rendeleteit hatályon kívül helyezte, s magukból a nemzetőrökből katonailag kiképzett és fegyelmezett, négyhavi időtartamon át szolgáló újabb mozgó önkéntes guerillacsapatok szervezését rendelte el.42 Ezek váltották fel a mindenütt nagy tömegben mozgósított nemzetőrséget. A szervezésre a Bácskában Vukovics Sebő királyi biztos, Bács megyében Horváth Antal főispán, Szegeden pedig Egressy Gábor kapott megbízást.
A szegedi városi tanács december 22-én rendelte el „a 4 évig szolgáló, és már kiállított 240 főnyi önkéntes csapatnak 600 főre leendő kiegészítését".43 Ügyvédek, tisztviselők, s a vagyonosabb ifjú polgárok legtöbbje felcsapott guerillának; az egész tisztikar közülük került ki. A csapatba a város összes pusztázóit is beosztották, akik helyett a külterületi rendőri szolgálatot a legelőkelőbb tanyai gazdák látták el. A tisztán szegediekből álló guerillacsapat 1500 fővel (hét század) rövid idő alatt megalakult.
A mozgó csapat fegyveresei nem voltak kiképzett katonák; sajátos átmenetet képeztek a nemzetőrök és a honvédek között. Részükre Szeged város lakosaitól szedtek be fegyvereket; az egyik kovás, a másik gyutacsos, alig volt néhány rendes, szuronyos puskásuk. „A közemberek mind kiegyenesített kaszaszuronnyal voltak felszerelve. A ruházatban is gyengén voltak ellátva — írja Kováts István —, a rendes katonasággal meg nem mérkőzhettünk."44
{774} A mozgó vagy önkéntes nemzetőrök azután rövidesen a honvédség oldalán bekapcsolódtak az osztrák—szerb haderő elleni harcokba. A szegedi mozgó csapat őrnagya Földváry Sándor lett, aki jól kiképzett csapatával a legnagyobb harci dicsőséget és elismerést vívta ki. (70. fénykép.)
A városi közgyűlésen már 1848. november 8-án felmerült Szeged „hadi tekintetben megerősítése, s kellő védelmi állapotba helyezésének" gondolata. Ehhez megnyerték Kossuth beleegyezését is, s arra kérték az Országos Honvédelmi Bizottmányt, hogy egy szakértő mérnököt mielőbb küldjön ki.45 Miután az Országos Honvédelmi Bizottmány elhatározta a „stratégiai tekintetből felette fontos" Szeged megerősítését, a munka felügyeletével Beöthy Ödön kormánybiztost bízta meg.46
Az erődítési munkálatok iránt Szeged városa nagy érdeklődést tanúsított; a munkából kivette részét a lakosság színe-java, apraja-nagyja. Horváth Cyrill főgimnáziumi igazgató december 18-án kelt levelében tudatta a polgármesterrel, hogy az erődítési munkálatokban a tanári kar vezetésével az ifjúság is részt kíván venni, — „hőn szeretett városunk körül árkoltatni szándékoltatik".47
Az 1848. év utolsó havában és 1849 elején súlyos helyzetben volt a forradalom és szabadságharc ügye. December 2-án lemondatták a trónról V. Ferdinándot, s helyette unokaöccsét, Ferenc Józsefet nyilvánították Ausztria császárává és Magyarország királyává. A magyar országgyűlés nyilatkozatában törvénytelennek nyilvánította Bécs lépését. Windischgraetz serege élén december 16-án átlépte a magyar határt.
Görgey Artúr a várakozásokkal ellentétben harc nélkül visszavonult, s nyomában a császári fősereg birtokba vette a Dunántúlt, majd az ország fővárosát is. Mindez természetesen a Délvidéken is alapjaiban befolyásolta a korábbi katonai erőviszonyok alakulását. Miután Beöthy Ödön délvidéki kormánybiztos szerb—magyar megbékítési kísérletei 1848. november végén kudarcba fulladtak, kiéleződött a küzdelem a szerb felkelőkkel. Így aztán a magyar honvédsereg {775} nemcsak Windischgraetz csapataival, hanem a szerb felkelőkkel is kénytelen volt tovább birkózni.
Szeged akkor hadászati tekintetben — magyar szempontból — a Délvidék, illetve — az ellenség szemszögéből — a Tiszántúl kapuját jelentette. Ha Szeged 1849 első hónapjaiban elesik, akkor az ellenség hídfőálláshoz jut a Tisza bal és a Maros jobb partján, és ezzel a helyzet — úgyszólván — kritikussá válhat a magyar forradalmi haderő számára. A város megtartása alapvető fontosságú volt, függetlenül attól, hogy ezt a magyar politikai és katonai vezetéssel szemben a császári hadvezetés nem, illetve csak részben ismerte fel. Szegednek és az 1848. január—februári Szeged körüli harcoknak tehát nem csupán helyi, de igen fontos országos jelentősége is volt.
Miközben Szeged megerősítésére lázas előkészületek folytak, ugyanakkor szembe kellett szállni a csüggedéssel, a lehangoltsággal, izgatással és rémhírterjesztéssel is, azokkal az egyénekkel, „kik minden legcsekélyebb csatavesztés alkalmán örvendve, a kedélyek lehangolása előidézését megkísérteni vakmerős-ködnek".48 Kremminger Antal prépost, a népszerűtlen belvárosi plébános ellen a december 17-i közgyűlésen már nemcsak a gyanú és bizalmatlanság, de a haza-fiatlanság vádja is elhangzott. Főként az ő személye ellen irányult a közgyűlésnek az a határozata, hogy a lelkészek működésének ellenőrzésére minden egyházhoz polgári biztosokat nevezzenek ki.49
A szegedi papság nagyobb része buzgón teljesítette „hazafiúi kötelességét"; „a szószékről az igazság evangéliumát hirdetvén, s némelly jelesebb eseményeket a hírlapokból felolvasván; miért is a köznép nem győzi eléggé magasztalni".50 A rókusi plébános, Nyáry Ferenc, „az egyházi fegyelem mellőzésével" bajuszt, szakállt növesztett, a nemzetőrség gyakorlataiban maga is résztvett, Kossuth nevét a naponként tartott mise után nyilvános imába foglalta.51
1848 végén nyilvánvalóvá vált, hogy Görgey hátrálása miatt a főváros aligha védhető, kiürítése tehát elkerülhetetlen. Kossuth december 3l-re összehívatta az országgyűlés két házát, s azt indítványozta, hogy a további ellenállás szervezése céljából az országgyűlés és a Honvédelmi Bizottmány tegye át székhelyét Debrecenbe. Az új esztendő első napján megkezdődött Pest—Buda kiürítése. De a forradalom vezérkara a főváros feladása után sem mondott le arról, hogy a császári fősereggel szemben egy legalábbis azonos létszámú magyar sereget vonjon össze.
Az 1849. január 2-i pesti haditanács végre radikálisan szakított az erőket szétforgácsoló korábbi taktikával, és úgy döntött, hogy a Délvidéket feladják, {776} és az összes haderőt a Tisza mentén, Tokaj és Szeged között egyesítik. A Tisza vonalának biztosításával lehetővé vált a kormány nyugodt szervező munkája Debrecenben, és az összes erők összpontosítása a döntő ellentámadásra.52
Kossuth Lajos Debrecenben január 9-én írt levelében őszintén feltárta Szeged város közönsége előtt a haza veszélyes helyzetét, s bejelentette a déli seregek felvonulását.53 Osztróvszky József és Rengey Ferdinánd országgyűlési képviselők szintén proklamációt küldtek Szeged népéhez, amelyben a lakosságot a fenyegető veszéllyel szemben kitartó bátorságra, s a veszélyek hősi leküzdésére buzdították.54
Kossuth levele és a követek proklamációja őszintén feltárta az ország és a város helyzetét, s a jövő bizonytalanságát. Szeged város közgyűlése január 11-i és 15-i ülésén tárgyalta az Országos Honvédelmi Bizottmánynak január 1-én Pesten kibocsátott nyílt rendeletét, hogy az országgyűlés és a kormány Debrecenbe költözik, valamint Kossuth Lajosnak Debrecenből január 9-én kelt a város közönségéhez intézett levelét.55
Vadász Manó polgármester felterjesztette a Bizottmányhoz Szeged város közgyűlésének január 15-i határozatát, amelyben a város közönsége helyesléssel veszi tudomásul a kormány és az országgyűlés Debrecenbe költözését, valamint az azóta tett védelmi intézkedéseket. Bízik a kormányban, s ragaszkodik hozzá. A polgármester közölte azt is, hogy a nemzetőrség és az egész lakosság minden támogatást meg fog adni a hadseregnek.56
A január 2-i pesti haditanács döntése alapján a bácskai és a bánsági hadtest január közepén parancsot kapott, hogy vonuljon ki a Délvidékről, és csatlakozzék a fősereghez. A Délvidék védelmét a kormány gróf Hadik Gusztáv ezredesre bízta, aki Damjanich és Vécsey hadosztályának a szerb harctérről való elvonulása után most a visszamaradt hadosztállyal azt a feladatot kapta, hogy a Szabadkától Szegeden át Makóig nyúló vonalat védje. Az egész hadtest ez idő tájt nem állt 4000 embernél többől.
A Délvidékre küldött parancs, vagyis az összpontosítást előíró rendelet teljesítését gróf Esterházy Sándor tábornok és tisztikarának egy része — mintegy 30—40 császári érzelmű tiszt — megtagadta. Esterházy lemondott, majd átszökött az ellenséghez. Példáját az alája rendelt tisztek közül is többen követték.57 A hadtestet csak egyik alparancsnoka, gróf Vécsey Károly mentette meg a teljes felbomlástól, aki öntevékenyen átvette a vezényletet.
{777} 1849 január közepén a bács—bánsági magyar haderő Szegeden keresztül húzódott fel a Közép-Tisza vonalához. Vécsey tábornok január 25-én vonult be Szegedre, ahol a kedvezőtlen hangulatot szigorú intézkedésekkel igyekezett elfojtani. A polgári hatóságot a maga felsőbbsége alá vetette, s néhány napig a várost elzárta minden közlekedéstől. így akarta főhadiszállásának helyét a kémektől és titkos ellenségtől hemzsegő vidéktől elzárni.
A katonai erő kivonulása után a szegedi nemzetőrséget még mindig a délvidéki községekbe vezényelték helyőrségi szolgálatra. A Törökkanizsára kivezényelt — Dobó István és Greguss József kapitánysága alatt álló — két lovas század már a kiindulás alkalmával féktelenkedett; egyszerűen nem akart a városból kiindulni.
A magyarkanizsai őrállomáson ugyanakkor az a hír kapott lábra, hogy parancsnokuk, Tar Ferenc őrnagy a lőport rejtegeti, s azért nem osztja ki a két század között, mert a szerbekkel cimborál s árulásra készül. A gyanúsításra az adott tápot, hogy az őrnagy segédtisztjével, Hild József hadnaggyal naponként át szokott rándulni a Tiszán Törökkanizsára az előkelő Szerviczky családhoz. A nemzetőrök ezeket a látogatásokat úgy magyarázták, hogy az őrnagy összejátszik az ellenséggel.
Egyik napon a látogatóba induló őrnagyot és segédtisztjét a nemzetőrök megtámadták, s úgy összekaszabolták, hogy az őrnagy azonnal meghalt, Hild hadnagy pedig súlyos sebeiben néhány nap múlva elhalálozott. Ezután a nemzetőrök az őrnagy lakásán kutatni kezdtek, és csakugyan több hordó lőport találtak. Ebből azután arra következtettek, hogy valóban árulás áldozataivá váltak. A két század azonnal felkerekedett, s február 2-án délután haza is érkezett Szegedre.
Vécsey tábornok a két század tisztjeit azonnal lefogatta, s hadi törvényszéki vizsgálatot indított ellenük. Mindkét századot — zászlóelhagyás, a fegyelem súlyos megsértése és gyilkosság bűnténye miatt — a legszigorúbb büntetésben kívánta részesíteni. A század tisztjeit, Dobó István századost és Borbás János főhadnagyot az egyik s Greguss József kapitányt a másik századból golyó általi halálra ítélte.
Alsóváros a halálos ítélet hallatára a város felgyújtásával, az elítéltek erőszakos kiszabadításával és lázadással fenyegetőzött. A fenyegető hangulat kitörését úgy hárították el, hogy az ítélet végrehajtása napján a vár körül, az Oskola és a Kárász utcákban, a budai országút és a sóházak irányában ágyúkat állítottak fel, az egyes városrészekben pedig erős fegyveres őrjáratokat tartottak. Az ítéletet február 3-án délután 2 óra tájban végrehajtották; a vár árkában Dobót és Borbást agyonlőtték, Greguss a helyszínen kegyelmet kapott.58
{778} Bács és a Bánság kiürített falvai a kíméletlenül pusztító szerb lázadók martalékaivá lettek. Rettenetes volt január utolsó napjaiban ez a „nagy szaladás", ez a gyászos „népvándorlás".59 Bár a menekülők többsége Makónak és Földeáknak tartott, hogy kikerülje a kikindai kerületet, de azért Szeged és vidéke is hamarosan megtelt menekülő magyarokkal. Szeged testvéries érzülettel fogadta a hajléktalanokat. Alig akadt ház a városban, ahol menekült család ne lett volna.60
Nem csoda, hogy a Bácskában és a Bánságban elkeseredés kerítette hatalmába még a magyar érzelmű lakosságot is. A nép a tisztviselőknek és az uraknak tulajdonította a katonaság elvitelét. Különösen Felső-Bácskában lázadoztak a magyarok az urak, a kaputosok és a vagyonosok ellen. De Szegeden is forrongott a nép. A „széles kalapú" polgárok gyűlölséggel tekintettek a kaputosokra. Az urak éppúgy féltek a „bundás magyar"-tói, akár a szerbektől.61
Az osztrák—szerb hadtest parancsnokságát január 6-án Todorovic tábornok vette át. A bácskai hadsereg felvonulása után a szerbek támadása január 16-án indult meg. Január végén már az egész Bánság — egy-két helységet Szeged tőszomszédságában kivéve, mint Szőreg, Újszeged — az ellenség kezében volt.
A Tisza bal partján, Szőregen, Szentivánon és Gyálán Hadik Gusztáv még előőrsnek is igen gyenge erőt helyezett el. Február 2-től 10-ig Szőregen összesen négy század nemzetőr, Szentivánon és Gyálán pedig egy század honvéd állomásozott. Szeged, illetve a körülötte fekvő falvak elleni szerb támadás február 9-én kezdődött. Lazar Zubon szerviánus különítményeivel Szőreg előtt jelent meg. A községben a 8. honvédzászlóalj egy százada, a szegedi nemzetőrök két zászlóalja és 160 vásárhelyi lovas nemzetőr alkotta az őrséget. A szerbek Hadik ezredesnek Szőregre, valamint Gyálára előretolt gyenge előcsapatait visszanyomták. Az ott állomásozó szegedi és vásárhelyi nemzetőrség a Tiszán „a gyenge jégen a legnagyobb életveszély közepette kelt át", és Szegedre szaladt vissza.
A szőregi magyar lakosság a szerb felkelők elől Makóra, Szegedre, Tápéra, s a közelebb fekvő magyar helységekbe menekült. De közülük sokan már nem tudtak eltávozni „a véres veszély" elől — olvashatjuk egy későbbi halotti anyakönyvi bejegyzésben —, „többek közülök kegyetlenül meggyilkoltatván a szerbek düheknek áldozatul estének".62
{779} A szerbek szőregi győzelme a szegedi lakosság különböző társadalmi rétegeiben különféle érzelmeket keltett. A sértett Alsóváros „némi dacos közönnyel", mások keserű szégyennel és bosszankodással fogadták a vereség hírét. Ismét mások attól féltek, hogy a szerbek Szegedet fel fogják dúlni. Maga a polgármester is aggódott városáért, s futár által jelentést küldött Kossuthhoz a szerbek szőregi győzelméről. A polgármester kérte Kossuthtot, vegye fontolóra, milyen mérhetetlen kárt jelentene az országra Szeged elvesztése. Ezért utasítsa Vécsey Károly tábornokot, hogy seregéből néhány harcedzett zászlóaljat küldjön vissza Szeged védelmére. Kossuth február 13-án a gúnyos bírálat hangján válaszolt a szőregi vereséget tudató polgármester jelentésére. Ostorozta a gyáva futást, és szemrehányólag megemlítette, hogy tavaly még azt fogadták, hogy a hazát mentik meg, s most önmagukat sem tudják 7000 szerbtől megmenteni.63
A szerb felkelők február 11-én három felől egész hosszában Újszegedet is megtámadták, sőt déltájban már Szegedet kezdték ágyúzni. A vár tetejéről az ágyúk élénken viszonozták a szerbek lövéseit, akik a befagyott folyón Alsóvárosnál az átkelést is megkísérelték, de a Wasa gyalogosok — az 1848 őszén a honvédsereghez csatlakozott császári királyi 60. Wasa gyalogezred 2. zászlóaljbeli katonái — visszaverték őket. Hadik Gusztáv a Tisza szakadozó, „szotyékos" jegén át halálbüntetés terhe alatt megtiltotta az átkelést, de a türelmüket vesztett felsővárosi nemzetőrök délután a sópajták táján — tisztjeik intelme ellenére — Gombás József százados vezérlete alatt nekivágtak a szakadozó jégtábláknak, s azokra itt-ott deszkákat helyeztek el. így jutottak át istenkisértésnek tetsző vakmerőséggel, a legnagyobb életveszély közt a túlsó partra.64
A Tiszán átkelt nemzetőrök az újszegedi Nagy utcán (a mai Vedres és Csanádi utca), s a községháza udvarában állomásozó ellenséget váratlanul oldalba támadták, és Semsey százados vezérlete alatt, a tüzérség támogatásával kiverték a rablással elfoglalt ellenséget a helységből. A győzelem napján „Hazafi" aláírással falragaszok jelentek meg a városban, amelyek az újszegedi győzelmet és Szeged polgárainak dicsőségét megillető módon magasztalták, s a polgárokat a szerb sereg további üldözésére és újabb megtámadására, szőregi állásaikból való kiverésére ösztönözték.65
Hadik Gusztáv a rendelkezése alatt álló katonasággal és nemzetőrséggel február 13-án reggel a szerbeket újból megtámadta. Az ellenség a sáncokkal megerősített Szőregről makacs ellenállás után kénytelen volt meghátrálni a Forget {780} százados által vezetett Wasa és az Igmándy őrnagy parancsnoksága alatt álló 8. honvédzászlóalj ismételt vitéz rohamai előtt. A nemzetőrség is vitézül viselte magát, s a szőregi ütközet sikerében komoly szerepe volt.
A szerbek újszegedi és szőregi veresége és Damjanich János szolnoki győzelme Jellacic fölött meghiúsította a bán tervét, hogy a Maros-vonalat birtokba venni szándékozó szerb—délvidéki hadtesttel összeköttetésbe lépjen. A kettős — újszegedi és szőregi — győzelem visszavetette az ellenség előnyomulását, és március közepéig, Perczel Mór hadjáratának megindulásáig, gátat vetett a Délvidéken az ellenség további terjeszkedésének.66
A február 13-i ütközet után a szerbek a Tisza bal partján Szeged átellenében Szőregnél, Deszknél és Szentivánnal ismét erősen megvetették lábukat.
Március 15-ének, „a magyar szabadság és önálló nemzeti függetlenség megnyerésének napja" évfordulójának ünnepsége Szegeden a Mars-mezőn (Marx tér) szabad ég alatt folyt le. A hálaadó istentiszteletet fényes segédlettel Kremminger Antal prépost végezte. Utána Szabados József teológiai tanár mondott szentbeszédet.67 Az ünnepségen a zord havas eső dacára részt vett nemcsak a katonaság, a hatóság és a különféle testületek, hanem tanáraik vezetésével az egész tanulóifjúság, s a nép beláthatatlan tömege is.68
A magyar kormány 1849. március 15-én a Szeged és Szabadka körül hátrahagyott déli hadsereg (IV. hadtest) parancsnokává gróf Hadik Gusztáv helyébe Perczel Mór tábornokot nevezte ki. Mivel a szerbek Szentivánt, Szőreget, Desz-ket és Kiszombort időközben újból megszállták, Perczel először a Szeged alá nyomult, a Tisza—Maros szögben álló ellenséges csapatokat igyekezett visszaszorítani.69
A támadó előnyomulást március 22-én a IV. hadtest csapatai az egész vonalon megkezdték. Megtámadták a Szőreg—Szentiván közt elsáncolt 4—5000 főnyi sereggel védett, megerősített szerb tábort. Forget őrnagy a Wasa-gyalogosokkal Szentiván falut szuronyrohammal bevette. Perczel a főhadoszloppal a támadást a Szőreg és Szentiván között fekvő sáncok ellen indította meg, ahol az ellenség jó ideig védekezett, majd Törökkanizsa és Deszk felé megkezdte a visszavonulást.
{781} Deszknél újból megvetette a lábát, az üldözőket rövid ideig fel is tartóztatta, majd az üresen talált községet felgyújtotta és Béba felé vonult vissza. Március 26-án Igmándy alezredes a Gyálán visszamaradt ellenséges csapatot támadta meg, s két órai heves tüzelés után kiverte a vedresházi erdő és a szőlődombok körül hányt sáncokból.70
Miután Perczel Szegedet biztonságba helyezte, március 23-án 7000 emberével megindult Pétervárad felmentésére. Az ellenséget a titeli fennsíkra, s a Duna és a Tisza összefolyásához szorította. Április 3-án rohammal diadalmasan visszafoglalta Szenttamást. A szerbek makacsul védekeztek. Gaál László ezredes négy ízben kísérelte meg, hogy a sáncokba hatoljon, de sikertelenül. Ekkor a szegedi önkéntesek — a Földváry Sándor parancsnoksága alatt önkéntes nemzetőrökből négy hónapi szolgálatra szervezett csapat — szuronyszegezve keresztültörtek a csatorna hídján, s az ellenség háta mögé kerültek. „Csapatom volt legelső a szenttamási sáncon — olvassuk Földváry őrnagy jelentésében —, s rajta a Szeged városi lobogó első tűzetett fel. Utánnunk jöttek a többi csapatok, s a szegedi szabad csapat halált megvető elszánt lelkesedéssel biztosítá, sőt mondhatni egyedül idézte elő az egész ostrom sikerét".71 Batthyány Kázmér Szenttamás ostromáról szóló jelentésében szintén kiemelte a szegedi guerilla-csapat érdemeit.72
Néhány nap múlva pedig Perczel a római sáncoknál mért súlyos csapást a szerb felkelőkre. Goszpodincénél megint csak Földváry Sándor volt az első, ki vitéz szegedi önkénteseinek élén a nemzeti színű zászlót a sáncok ormára kitűzte. Gróf Batthyány Kázmér teljhatalmú országos biztos által Szabadkán április 8-án a római sáncok bevételéről kiadott hirdetmény szerint „a sánczok megrohanásában a Földváry őrnagy vezényelte szegedi csapat tüntette ki vitézségét".73 De maga Perczel Mór is elismerését nyilvánította, és kiemelte április 16-án Újvidéken kelt levelében a Földváry őrnagy alatt álló szegedi szabadcsapatnak a szenttamási erősség, valamint a római sáncok elfoglalásánál tanúsított vitéz helytállását.74
A magyar seregek egymást követő diadalainak hírei között érkezett meg az április 23-án tartott szegedi közgyűlésre a Debrecenben kihirdetett Függetlenségi Nyilatkozat híre. A közgyűlés a volt Országos Honvédelmi Bizottmányhoz köszönő, Kossuth Lajoshoz, mint az ország „kormányzó elnökéhez" pedig üdvözlő irat küldését határozta el.75
Az április 23-án tartott közgyűlés a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésére a Mars-mezőn szabad ég alatt április 29-ére ünnepélyes nagygyűlés tartását tűzte ki. A népgyűlést nagy sokaság jelenlétében tartották meg. A felállított nemzeti színű tábori oltár körül mintegy 20 ezer ember — a társadalom minden rendű és rangú eleme — gyűlt egybe. Jelen volt a hatóság minden tagja, az összes testületek, az intézetek, valamint a tanuló ifjúság. A néptömeget a nemzetőrség, a honvédség és a vadászsereg tágas négyszöge vette körül.
A hálaadó istentiszteletet a felállított sátor alatt Szabados József végezte. Közben a csapatok ágyúzását és üdvözléseit a Tiszán horgonyzó hadihajók ágyúi viszonozták. Az istentisztelet után a polgármester beszédet intézett a jelenlevőkhöz, és kihirdette a képviselőház április 14-i nyilatkozatát. Ezután Osztróvszky József segédkormánybiztos nagyhatású, lelkes beszéde zárta be a népgyűlést, aki „a népet felfegyverzésre, s harcias erényességre buzdította".76
Este a várost kivilágították, s a széképület előtt zenekar szórakoztatta a Szabadság téren összegyűlt tömeget. A széképület ablakain transparenseket helyeztek el a következő felirattal: „Árpád Magyarhon szerzője, Kossuth Magyarhon megmentője". Grünn János nyomdász háza erkélyén „tűz-gloriett" között egy kisebb sajtó működött, amely alól kikerült, „az ünnepet tárgyazó beszédeket" több ezer példányban szórták szét a nép között. „Szóval Szeged ez estén egy nagy hullámzó örömóceán volt".77
Kossuth Lajos a város feliratára május 12-én kelt levelében válaszolt. Ebben Szeged népét ismét „nemzetem büszkeségének" nevezte. Majd megdicsérte a szegedieknek Újszegednél, Szenttamásnál és a római sáncoknál teljesített hazafiúi szolgálatát: „Mit képes Szeged önerejével tenni; megmutatá legközelebb a ráczok ellen Újszegednél, s hogy önöké Uraim, a kiválóság koszorúja más erők társaságában is, bizonyság erre Szent-Tamás és a római sáncok".78
{783} A Függetlenségi Nyilatkozat iránti rajongó lelkesedés közé azonban aggodalmaskodó hangok is vegyültek. Akadtak olyanok is, akik meglepetéssel, kétkedéssel, sőt megdöbbenéssel és balsejtelemmel fogadták; a debreceni országgyűlés végzését a haza ügyére nézve egyenesen károsnak tartották. Ezek közé tartozott a belvárosi plébános, Kremminger Antal prépost is.
Kremminger Antal prépost korábban a Csongrád megyei Konzervatív Pártnak jelentős tagja, személye már a forradalom előtt népszerűtlen volt. Az ellene irányuló gyűlöletet 1849 április havában egy széltében elterjedt hír fokozta fel, — igaz volt-e, vagy sem, de a város népe elhitte. A Földváry Sándor csapatában szolgáló guerillák egyikének gyermeke meghalt, s a vagyontalan anya a préposttól gyermekének eltemetését kérte. A prépost az anyát állítólag azzal utasította el, hogy „olyan embernek, aki most is a király ellen harcol, nem temeti el a gyermekét ingyen".
Ez a hír óriási ingerültséget keltett, s amikor Földváry guerilla-csapata harci dicsőségtől övezve hazaérkezett a városba, a guerillák az ügyet sajátjuknak érezve, a prépost ellen veszélyes fenyegetésekkel léptek fel. Attól lehetett tartani, hogy a prépost az ingerültség áldozatául fog esni. Itt is csak a hatóságok közbelépése tudta megmenteni az egyházi személyt a nép megtorló kezétől. E válságos időszakban érkezett gróf Batthyány Kázmér kormánybiztos Szegedre, hogy innen Debrecenbe távozva átvegye miniszteri tárcáját. A veszélyes helyzet megszüntetésére, a prépost fenyegetett életének megmentésére a városi tanács és Oszt-róvszky József segédkormánybiztos egyező javaslata alapján a plébánost állásától felfüggesztette, és elrendelte ellene a vizsgálatot.79
A város — kegyúri jogánál fogva — a megürültnek nyilvánított plébániahivatalt május 21-én tartott közgyűlésén be is töltötte annak ellenére, hogy Horváth Mihály csanádi püspök mint vallás- és közoktatásügyi miniszter Debrecenből május 31-én kelt erélyes hangú rendeletében értesítette a város közönségét, hogy az ügy végső eldöntéséig a plébánia-hivatal be nem tölthető.80 A közgyűlés Szabados József teológiai tanárt választotta meg plébánosnak, Kremmingertől pedig megvonta a javadalmak élvezetét. Horváth Mihály miniszter május 31-i rendeletében a közgyűlés intézkedését, illetőleg Szabados megválasztását megsemmisítette. Erre a június 8-án tartott közgyűlés Kossuthhoz fordult panaszával, s egyúttal az ügy vizsgálatára küldöttséget nevezett ki.81
A vizsgálat iratait a június 29-i közgyűlésből szintén felterjesztették. A minden fórumon kellemetlennek tekintett ügy végül is hivatalos elintézést nem nyert. Elintézte azt az idő; Kremminger ugyanis egészsége helyreállítására kéthónapi {784} távozási engedélyt kapott a budai gyógyfürdő igénybevételére. Mire a prépost visszatért Szegedre, állásának elfoglalása ellen — a szabadságharc ügyének ked-vezőtlen fordulata folytán — már senki sem emelt kifogást.82
A honvédseregek a tavaszi hadjárat győzelmeit nagy áldozatok és veszteségek árán vívták ki. A zászlóaljak megritkult sorainak pótlására nagy szükség volt. Az előző évben megszavazott 200 ezer újoncból még mintegy 50 ezret nem állítottak ki. Szegednek az előző évi hadi kontingensből nemcsak hogy hátraléka nem volt, de a köteles résznél is jóval nagyobb számban adott katonákat fiaiból a hazának. Az április 23-án tartott közgyűlés lelkesen határozta el, hogy az előző évi 550 újoncjutalékot most is kiállítják a 18—24 évesek korosztályaiból, mégpedig oly módon, hogy a védkötelezettség alól a családos állapot sem képezhet kivételt. S be sem várva az újoncozásra vonatkozó további kormányrendeletek részletes intézkedéseit, a sorozó bizottságok a munkálatokat azonnal megindították.83
A Közlönyben az újoncozásra vonatkozóan az a hivatalos értesítés jelent meg, hogy az ez évi 200 ezer újoncjutalékból a kormány ez alkalommal csak 50 ezer fő kiállítását kívánja. Ebből Szegedre csak 137 főnyi újonc-kontingens jutott. De a május 4-én tartott közgyűlés, „hogy a hazának Szeged városban helyezett bizalmának méltólag megfelelhessen", egyhangúlag megmaradt előbbeni határozatánál, s elrendelte, hogy a kötelező 137 helyett 550 honvédet sorozzanak be.84 Ezzel a lelkes felajánlással „olly mértékben kiérdemelte a város közönsége az egész hon, különösen a hadügyminisztérium méltánylatát, köszönetét s elösme-rését", hogy ezt a Közlöny 102. számában hivatalosan is kinyilvánította azzal a megjegyzéssel, hogy Szeged fiaiból a haza védelmére már háromezret adott.85
A szegedi kórházak lassanként újból zsúfoltakká váltak. A sebesültek ápolása terén azonban megcsappant a honleányi buzgalom és lelkesedés. Osztrovszky József segédkormánybiztos május 3-án Szeged hölgyeihez szózatot intézett, melyben a katonai kórházakban levő sebesültek ápolására egy „betegápoló nőegylet" alakítását indítványozta. Az egylet hamarosan meg is alakult. Korda Rozália és Rónay Emília aláírásával május 9-én a nőegylet felhívást tett közzé, amelyben {785} az egyletben való részvételre szólítják fel „e város minden lelkes leányát".86 A hölgyek buzgalma előteremtett mindent, amivel a sebesültek szenvedését enyhíteni lehetett. Gyűjtéseket, táncvigalmakat rendeztek, s az összegyűjtött pénzt, ruhát s természetbeni adományokat eljuttatták a betegnek.
A honvédsereg dicső tavaszi hadjáratának győzelmeit Szegeden élénk figyelemmel kísérték és ünnepelték. A 3. zászlóaljat rövidesen együtt emlegették Damjanich vörössipkásaival, a kassai 9. honvédzászlóaljjal. A tavaszi hadjárat idején szinte fogalommá vált Damjanich hősiessége, és a költők együtt énekelték meg a 3. zászlóalj és a vösössipkások dicső tetteit. Szolnok, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló és Komárom jelezték győzelmeik útját.87
A nagysallói győzelem, s az ott elesett hősök emlékére Szegeden május 20-án a belvárosi templomban fényes istentiszteletet tartottak, amelyen a hatóság testületileg megjelent. Budavár bevételének híre nagy lelkesedést és örömet keltett Szegeden is. Május 22-én az egész várost kivilágították. Aznap este Houchard gőzhajókapitány a Tisza közepén „Szolnok" nevű hajójáról fényes tűzijátékot rendezett.88
Május közepétől fogva az újoncállítás egyre folyt, melynek eredményéről hetenként küldtek kimutatást a kormányhoz. A június 25-i kimutatás szerint Szegeden az 550 főnyi ajánlatra már 529 honvédet soroztak be, július első napjaiban pedig már teljes egészében kiállították a felajánlott létszámot. Az újoncokat a Szegeden alakuló 103. zászlóaljba sorozták, ahova egyúttal a szabadkai, vásárhelyi és felső-torontáli — többnyire német ajkú — újoncok kerültek. A zászlóalj parancsnoka Maygraber Ágoston őrnagy lett.89
Szeged a 103. zászlóaljat is magáénak tekintette. E zászlóaljon kívül még egy másikat is magáénak vallott a város, még pedig a 104. honvédzászlóaljat, mely a Földváry-féle szegedi önkéntes nemzetőr — guerilla— zászlóaljból alakult. Azok a „győzelemig kiállított" önkéntesek, akik a szegedi mozgó csapatban Föld-váry Sándor vezetése alatt Szenttamásnál oly vitézül harcoltak, a kikötött szolgálati idejüket kitöltvén, szintén felajánlkoztak, hogy más zászlóaljakba újra besoroztatják magukat.90
A városi tanács felhívta az önkénteseket, hogy továbbra is maradjanak együtt. A zászlóalj tisztikara és legénysége hajlandónak mutatkozott, hogy mint honvédzászlóalj átalakul. így lett a guerillákból a 104. zászlóalj, melynek továbbra {786} is Földváry Sándor őrnagy lett a parancsnoka, akit június 1-én alezredessé neveztek ki.91
A 103. és 104. zászlóaljat az 1. tartalék hadtestbe osztották be, melynek parancsnoka Hadik Gusztáv volt.
Alig múlt el az újoncozás, június végén már ismét toborzás folyt, mégpedig a tüzérség számára. Az utcákon az ágyú elé fogott lovakat virágfűzérekkel díszítették fel. A tüzér kezében nemzeti zászlót tartott, melyen két keresztbe fektetett ágyú volt festve ezzel a felirattal: „Az édes hazáért!" A tüzér-toborzás Szegeden eredményesen zajlott le. Országszerte Szeged lelkesedését és áldozatkészségét magasztalták.92
A kül- és belpolitikai nehézségek érlelődése folytán a szabadságharc drámájának utolsó felvonása következett. A bécsi udvari körök a császári csapatok áprilisi veresége után — bármennyire is kínos lehetett számukra — I. Miklós orosz cártól kértek katonai segélyt. Az együttvéve 204 ezer főnyi orosz intervenciós sereg Iván Fjodorovics Paszkevics herceg tábornagy vezérletével június közepén már át is kelt a magyar határon. A cári intervenciós hadsereg július első hetének végére Hatvanig szorította vissza a Dembinski vezette felső-magyarországi hadsereget, mely július 13-án Cegléd—Szolnok körzetében egyesült a Perczel Mór vezetésével itt alakuló tartalék hadtesttel.
A forradalmakat 1849 nyarára mindenütt leverték. Az olaszországi háború győzelmes befejezésével a császári haderő is erősbödött, amely Július Freiherr von Haynau táborszernagy főparancsnoksága alatt mintegy 83 ezer emberrel szintén támadásba lendült. Június 28-án Győrnél megverte Görgeyt, mire ő azt jelentette a kormánynak, hogy a fővárost nem fogja tudni megvédeni. A 173 ezer főnyi magyar erővel ekkoriban 370 ezer ember állt szemben. A magyar honvédseregnek a továbbiakban minden külső segítség nélkül egyedül kellett birkóznia Európa két legnagyobb, s együttvéve több mint kétszeres erőfölényben levő hadseregével. A vereségek bekövetkezéséhez nem csekély mértékben járult hozzá a belpolitikai válság is.93
{787} Budavár visszafoglalása után a Debrecenben ülésező országgyűlés és a kormány visszaköltözött Pest—Budára. A cári sereg betörése azonban elmélyítette a válságot, s megindította kifejlődését. A cári intervencióból származható veszély elhárítására, a harci szellem felszítására Szemere Bertalan belügyminiszter azt találta ki, hogy a népfelkelést „keresztes háború"-vá nyilvánítsák. A kormány június 27-én kelt terjedelmes kiáltványában elrendelte „a hazát végveszéllyel fenyegető muszka beütés ellen" a keresztes háború megindítását, amit templomokban a lelkészek, a községek piacain az elöljárók kötelesek kihirdetni. A népet imádkozásra és böjtre szólították fel.94
Szegeden a plébániák lelkészei 8000 példányban „Istentisztelet a hazáért" című nyomtatványt bocsátottak ki, mely az egyes városrészek templomaiban tartandó istentiszteletek s körmenetek sorrendjét tartalmazták, megtoldva egy „kö-nyörgés"-sel, melyet a vallás- és közoktatásügyi minisztérium a Közlönyben, a forradalom és szabadságharc hivatalos lapjában bocsátott ki. A július 4-re meghirdetett népgyűlés alkalmával a városháza előtti Szabadság (ma Széchenyi) téren a polgármester maga olvasta fel a kormány felhívását, s azt több ezer példányban tüstént kiosztotta. Ezután a szószékre lépett, és a keresztes háború meghirdetésére szolgáló vörös kereszt jelvényekből egyet mellére, egyet pedig a városháza falára kitűzött. A példa nyomán az egybegyűlt tömeg szintén feltűzte ruhájára a vörös keresztkéket.95
Július 8-án az alsóvárosi templom előtt tartottak népgyűlést. Az istentisztelet után Osztróvszky József kormánybiztos nyitotta meg az ülést, majd Sárosy Gyula, az „Arany trombita" hírneves szerzőjének felolvasása következett. Ezután ezer darab egyházilag megszentelt és megáldott vörös keresztet osztottak szét az összegyűlt tömeg között. A népfelkelés, a „keresztes háború" Szegeden sem hozta meg azonban azt az eredményt, amelyet a kormány felhívásában kilátásba helyezett és elvárt.
Haynau közvetlenül Pestet fenyegető nagy offenzívájának megindulása után az új hadműveleti tervet az egyesített hadi- és minisztertanács Kossuth Lajos vezetésével június 29-én határozta meg. A magyar hadvezetőség terve az volt, hogy a magyar seregek délen a Tisza—Maros szögletében egyesüljenek, és kíséreljék meg az ország felszabadítását. Ezért itt Szegeden akarták összevonni Görgey főseregét, a Vetter vezette délvidéki hadsereget, a június végén Aradot elfoglaló csapatokat, Wysocki hadtestét és a Perczel szervezte tartalékot. Ez a haditerv azon a feltevésen nyugodott, hogy Paszkevics herceg orosz tábornagy cári intervenciós serege és Haynau hadserege nem egyesül. Az ellenség azonban közelebb {788} volt, mint a különböző magyar hadtestek, és előbb érkezett a szegedi erődítések elé, mint a magyar erők nagy része.
A kormány elhatározásában a Szeged körül épülő sáncrendszer is számításba jött a közeledő ellenséggel szemben. A szerbek által veszélyeztetett Szeged körül már huzamosabb idő óta folytak az erődítési munkálatok. 1848 telén, midőn a Bánságban működő magyar seregeket is a Közép-Tiszához rendelték, a szerbek pedig ennek következtében a Marosig nyomultak, és Szegedet is háborgatták, a város megrohanása ellen a Tisza bal partján, a Marostól az ún. Boszorkányszigetig sáncokat emeltek, melyek a szilléri híd, Öthalom, Dorozsma és a Maty-híd irányában félkörben mintegy három mérföldnyi hosszúságban húzódtak. E sáncok terveit Török Ignác mérnök tábornok készítette, a munkálatokat Gál ezredes, majd Forget erődítési igazgató vezette. Naponként ezernyi ember — katona és civil — dolgozott a sáncokon.96 De a sáncok még korántsem voltak befejezve, mikor július végén Haynau seregével Szegedhez közeledett, sőt nagyobbrészt még igen „tökéletlen állapotban" voltak.
A forradalom katonai és politikai helyzete egyre súlyosabbá vált. Az osztrákokjúlius 11-én vonultak be Budára, majd Haynau július 24-én három hadoszlopban a Duna—Tisza közén nyomult tovább a Délvidék felé. A Duna—Tisza közén át Szeged felé vivő utakat ekkor csupán a II. hadtest egy része, valamint a közelmúltban Cegléd környékén újoncokból szervezett, s Perczel Mór parancsnoksága alatt álló — nagyrészt még felfegyverzetlen — X. hadtest próbálta elreteszelni. Perczel Mór tábornok egy ideig igyekezett zavarni az oroszok hadmozdulatait, hogy ezzel megkönnyítse a magyar dunai hadsereg számára a Felvidéken való visszavonulást. De a turai ütközet után a túlerő elől Szeged irányában vonult vissza. Ezzel egyenesen megkönnyítette az ellenség dolgát; Haynau előtt szabaddá tette a Szeged felé vezető utat.
Az ismsretes katonai események következtében Kossuth július 2-án bejelentette, hogy a kormány és képviselőház Szegedre teszi át székhelyét. Szemere Bertalan miniszterelnök sürgetésére kormány- és városközi bizottságot állítottak fel az elszállásolási ügyek intézésére. A „szállásolási bizottmány" élére a város Skul-téty Andor kapitányi helyettest állította.97
Július első napjaiban megindult a népáradat Szeged felé. A kormány, a kormányhivatalok személyzetének egy része, az országgyűlés két táblájának számos {789} tagja, és katonai alakulatok áradata özönlött Szegedre. Szekerekre rakták az elmozdítható berendezéseket, a gyárak részére új otthonokról kellett gondoskodni. Az országgyűlés részére a városháza helységeit bocsátották rendelkezésre; ülésteremként a közgyűlési terem szolgált. A miniszterek, a kevés számú főrend és családjuk, valamint kíséretük részére a módosabb városi polgárok lakásait engedték át. Az orsággyűlési képviselőket magánházakban szállásolták el. A helyzet most sokkal nyomasztóbb volt Szegeden, mint januárban Debrecenben, mert a harapófogó két szára — az osztrák és a cári hadak — gyors ütemben közeledtek egymáshoz.
A kormány átköltözése most is nagy nehézségekkel járt, elsősorban a hadsereg ellátása terén. Minthogy a Szegedre való átköltözés miatt a bankjegynyomás két hétig szünetelt, a kormánynak nem volt pénze sem a hadsereg ellátására, sem pedig az állami alkalmazottak fizetésére. A nehézségeket még fokozta, hogy a Kossuth-bankók kelendősége a kedvezőtlen hadi helyzet miatt amúgy is rohamosan csökkent, „e pénzjegyek mindinkább veszték becsüket". A pénz értékcsökkenése következtében „az élelmezési drágaság majdnem hihetetlen fokra hágott".98
Kossuth Lajos kormányzóelnök és neje július 11-én délelőtt érkeztek kíséretükkel Szegedre. A bevonulás útján, a budai országúton — ma Kossuth Lajos sugárút — az utcákon és a Szabadság téren Szeged apraja-nagyja lelkes üdvözlettel fogadta az érkezőket, de az emberek arcáról mintha eltűnt volna a régi bizakodás. A kormányzó az üdvözlést a nagy piac egyik szögletének háza, Kárász Benő fő-ispán díszes palotájának első emeleti erkélyéről fogadta. Érkezése napjának estéjén a város hölgyei fényes fáklyásmenetet rendeztek tiszteletére. A város polgárai nevében a tanács kijelölt szónoka, Dani Ferenc, lelkes szavakkal üdvözölte. Kossuth a ház erkélyéről válaszolt nagy hatású beszédében, s az üdvözlő beszédet a nagyszámú jelenlevő áhítatos hallgatása mellett köszönte meg. Ezután mindjárt azt ígérte, hogy „Szeged leszen amaz archimedesi pont, honnét a szabadság az egész világra fog kiterjedni". Majd Görgeyre célozva említette, hogy „... ha találtatnék valaki, ki a hazát nagyravágyásának áldozatává, s e végett magát a nemzet uralkodójává tenni diktátori hatalomra vergődni törekednék, azt saját kezeimmel gyilkolnám meg, hogy a hazát megmentsem".99
Szegeden Kossuth megpróbálta mozgósítani a forradalom utolsó erőtartalékait. Július 14-én körlevelet intézett az ország törvényhatóságaihoz, amelyben bejelentette és megindokolta a kormány Szegedre történt átköltözését, ismertette a katonai helyzetet, bizalomra hívta fel az ország népét, és felszólította a hatóságokat {790} az általános népfelkelés megszervezésére.100 A 30 ezerre tervezett álló tartaléksereg részére szorgalmasan folyt a toborzás. Szegeden a nagy piac közepén vontak fel egy tágas ponyvasátort; ott szólt a zene, pengett a sarkantyú és víg tapsolás hallatszott: „Talpra, magyar legények! Aki nem nyomorék és nem anyámasszony katonája! Csapjatok fel a Kossuth seregébe!"101
Egyébként Szeged soha nem tapasztalt olyan élénkséget, mint amilyen 1849 május végétől a szabadságharc bukásáig ráköszöntött. Június vége felé, midőn Bács megye déli részének magyar lakossága újból menekülni kényszerült, szintén Szegedre igyekezett. Az egész honvéd haderőt Szeged környékére összpontosították. A város valóságos hadi központtá vált. Az utcákon majdnem szakadatlanul vonultak a katonai alakulatok. A városban a nagy kaszárnya épülete nyüzsgött a katonaságtól, s a Dercsényi (most Zsótér) házat és más nagyobb magánépületeket is kaszárnyának rendeztek be. De ezenfelül majd minden háznak megvolt a maga egynehány beszállásolt katonája. A nyilvános szórakozóhelyek tisztekkel voltak tömve. Akadtak közöttük nem kis számban olyanok, akiknek zászlóalja messze vidéken állomásozott, ők maguk pedig gyávaságból betegszabadságra mentek. Mikszáth Kálmán is ír arról, milyen „... sokszor ébredtek arra a szegediek, hogy tele van a város nyalka úrfi honvédtisztekkel. Csata van valahol — mondták gúnyosan a lakosok —, mert sok a tiszt közöttünk".102
Ugyanakkor a honvédek éheztek, ez viszont különféle betegségeket idézett elő, elsősorban a mind vészesebben terjedő kolerát. Áldozatait itt is leginkább a szegényebb néprétegek és a katonaság soraiból szedte.
Már Debrecenben érlelődött a gondolat, hogy az országgyűlésnek foglalkoznia kellene a nemzetiségek helyzetével, és erre törvényjavaslatot kellene kidolgozni. Május hónapban a Debrecenben tartózkodó román képviselők bevonásával el is készült a törvénytervezet, de a közbejött események — a kormány Pestre költözése — miatt csak Szegeden került az országgyűlés elé.
Bálcescu, a román nép forradalmár vezetője Szegedre tette át szállását, s július 13-án Kossuthtal végre megtörtént a megegyezés, megszületett a történelmi fontosságú Békélési Tervezet (Projet de pacification) — a későbbi szegedi nemzetiségi törvény alapja — a magyar—román testvérharc megszüntetéséről. Az egyezményt másnap, július 14-én írták kölcsönösen alá. A Kossuth által tett engedmények lényege a román nemzetiség hivatalos elismerése; a nyelvhasználat szabályozása a magánéletben, az iskolában, egyházban és a községi közigazgatásban. A románság területi autonómiáját azonban a tervezet még mindig nem ismerte el. Az egyezmény jelentős annyiban is, hogy a nemzetiségek kérdését {791} összekapcsolja a parasztkérdéssel; a jobbágyfelszabadításban nem részesült rétegek számára kilátásba helyezi a robot és az úrbéri szolgálatok eltörlését, s egyéb sérelmek orvoslását. Egy évvel korábban mindez sokat segített volna, most már elkésett, s nem mozgósított.103
A képviselők számának gyarapodásával megkezdődtek az országgyűlés — egyelőre zárt — tanácskozásai. Mivel kevés volt Szegeden a főrend, a főrendi tábla nem ülésezhetett. A képviselők körében a válság elmélyülésével Görgey mind nagyobb befolyásra tett szert. Egyre inkább tőle várták, hogy az oroszokkal való megállapodás segítségével meg fogja találni a kibontakozás útját. A Közlöny mellett az egyetlen Szegeden megjelenő napilapban, a békepárti Szegedi Hírlapban azzal vádolták meg Kossuthot, hogy körülötte a nejéből és a húgából Görgeyt gyűlölő kamarilla, „veszélyes udvarszerű környezet" alakult, amely szítja az ellentétet a kormányzó és Görgey között.104
Mintegy tíz nap folyt le Szegeden bizonytalanságban, amikor plakátok hirdették, hogy július 21-én az országgyűlés megkezdi ülésezéseit. A Pálóczy László elnökletével megnyílt országgyűlésen mindössze 180 képviselő volt együtt. A képviselők terme kíváncsi néppel a zsúfolásig megtelt. A beszámolót nem Kossuth, hanem Szemere Bertalan miniszterelnök tartotta. A nemzet három kívánságát hangoztatta: az ellenség legyőzését, a nemzetiségek kibékítését, és a nemzeti függetlenségnek a külföldi hatalmak által történő elismertetését. A miniszterelnök rámutatott arra, hogy az első kívánságnak elég fegyveres erő birtokában meg fognak felelni, a nemzetiségeket egy külön törvény útján teljesen egyenjogúvá teszik, és hogy a külföldi elismertetés ideje is el fog következni. A képviselőház többsége Szemere „szónoklati remekművét" elismeréssel fogadta, mert nem szólt Görgey eltávolításáról, de nem emlékezett meg a parasztságnak a hűbéri rendszer alóli további felszabadítása törvényéről sem, amit a kormánynak szándékában állt a képviselőház elé terjeszteni.105
A nehézségek nemcsak a harctereken lettek egyre nyomasztóbbak, hanem a politikai élet akkori központjában, Szegeden is. Szemere Bertalan miniszterelnök, hogy a küszöbönálló összeomlásért a felelősség alól kivonja magát, július 24-én kormánya nevében benyújtotta lemondását. Kossuthnak csak nagynehezen sikerült elérnie, hogy Szemerét mégis maradásra bírja, és visszavonja lemondását. Ekkor azonban újból megmozdult a békepárt, mely elérkezettnek látta az időt Görgey hatalomátvételére. Ugyancsak július 24-én Mészáros Lázár is beadta {792} lemondását, mert Perczel Mór kereken megtagadta annak a parancsnak a teljesítését, hogy a Pest—szolnoki útvonal mentén foglaljon állást seregével, és igyekezzék késleltetni a Haynau vezette osztrák fősereg déli irányú előnyomulását.
Kossuth július 25-én Aulichhal Karcagra indult, hogy ott Görgeyvel találkozzék. A találkozás ugyan nem jött létre, de július 27-én — Kossuth távollétében — a békepárti képviselők követelésére összeült a képviselőház titkos ülése, hogy megtárgyalja a Kossuth—Görgey ellentétet. Azzal a követeléssel hozakodtak elő, hogy Mészáros Lázár utódjául ismét Görgeyt nevezzék ki a honvédsereg főparancsnokává. Nyáry Pál és többen mások úgy tüntették fel, mintha Kossuth és vele a kormány alapos ok nélkül személyes gyűlöletből vagy hatalomféltésből mellőzné a fővezérletben Görgeyt, s ezzel a személyes jellegű versengésükkel a haza végveszedelmét siettetnék. Kossuthnét pedig azzal vádolták, hogy a Görgey iránti gyűlöletével férjét is befolyásolja, s hátráltatja a függetlenségi harc győzelmét.
A többség kikiáltotta Görgey fővezérséget. Ekkor azonban felállt Szemere Bertalan, és felfedte Kossuth és Görgey szerepét az utóbbi hetekben. A nagyobb bajt nem abban jelölte meg, hogy Kossuth mellőzi a kormányt, hanem hogy Görgey egyáltalán nem engedelmeskedik a kormánynak. Engedetlenségével okozta a komáromi vereséget, és jutott el a szegedi összpontosítás helyett Miskolcra. Szemerének Görgeyről szóló közlése általános megdöbbenést keltett a képviselők soraiban. A többség el is fogadta Szemere javaslatát, hogy Kossuth távollétében ne határozzanak Görgey fővezérsége kérdésében. Kossuth július 28-án érkezett vissza Szegedre, de ő sem tudta már többé a kicsinyhitűséget eloszlatni.106
Július 28-án reggel, úgy kilenc óra tájban fölrobbant a várból az újszegedi hídfőnél a Zsótér-féle raktári épületbe átszállított lőporkészlet. A szerencsétlenség napján benne nagyobb számú munkás tartózkodott, akik tölténykészítéssel foglalkoztak. Az épület emeleti részében pedig betegek feküdtek. A robbanás ereje irtóztató volt; nemcsak ablakok törtek be, hanem a Tiszán több hajó is megsérült és a raktár közelében tíz ház teljesen összeomlott.
A várost valóságos pánik öntötte el; több mint 800 ember esett e súlyos szerencsétlenség áldozatául, noha akkoriban a közvélemény a halottak számát csak 50—60 főre becsülte. A szerencsétlenséget vigyázatlanság vagy pedig árulás — osztrák hadifoglyok szabotázsakciója — okozta-e, sohasem sikerült kideríteni. A sajtó nyíltan írt a bűnös kezek munkájáról, de a város gyors kiürítése miatt rendőri vizsgálatra már nem kerülhetett sor. Ezzel megsemmisült a honvédsereg legjelentősebb hadianyagraktára.107
{793} E szerencsétlenség nyomasztó hatása alatt ült össze július 28-án az országgyűlés. A kedvetlenséget még csak növelte az a hír, hogy az osztrák sereg immár alig tartózkodik két napi járásnyira Szegedtől. Ezen a nyilvános ülésen fogadták el — megkésve — a Kossuth—Bálcescu szerződést megerősítő nemzetiségi törvényt, mely a románoknak ígért jogokat Magyarország minden nemzetiségére kiterjesztette.
A nemzetiségi törvény — két héttel a világosi fegyverletétel előtt — egész szellemével a megegyezési készség lojális szellemét tükrözte. Nagyjából azt adta meg, ami a magyarországi nemzetiségek minimális követelése volt 1848 tavaszán. Az engedményeket 17 pontban foglalta össze, fenntartva az állam egységét és területének integritását. A magyar diplomatikai nyelv fenntartása mellett részletesen megjelöli a nemzetiségek anyanyelvének használati jogát, mégpedig a többségi elv szerint. Községi, megyei gyűléseken, az esküdtszéknél, a hatóságokhoz benyújtott kérvényeknél, az egyházi életben minden nemzetiség szabadon használhatja anyanyelvét. Az állam egyformán támogatja a nemzetiségek egyházait, iskoláit, tiszteletben tartja az egyházi autonómiát és az illető egyházban szokásos nyelvet.108
A képviselőház egyhangúlag törvénybe iktatta, hogy a magyarországi zsidók ezentúl „mind azon politikai s polgári jogokkal" élhetnek, amelyekkel az ország „bármely lakosai bírnak".109
A szerencsétlen és szomorú eseményt, a lőporrobbanást követő napon, július 29-én érkezett meg a titeli hősies, de eredménytelen támadás után Guyon Richárd tábornok 12 ezer főnyi serege. Vetter altábornagy rendeletére a IV. hadtest a hadműveleteit a Délvidéken beszüntette, és két hadoszlopban — rendben — Szegedre vonult. Az érkezőket, akik „büszkén mentek végig a szegedi piacon", Szeged város lakói a hősöknek kijáró ünnepélyességgel fogadták. A 8. honvédzászlóalj zászlajára a vár előtti téren Kossuth kormányzó személyesen tűzte fel a harmadosztályú érdemrendet.110
A császári hadsereg ekkor már Félegyházáról kiindult, a balszárny Alpárnál átkelt a Tiszán, s Makónak tartott. A jobbszárny Szabadkán át Törökkanizsánál igyekezett átkelni a Tiszán, a centrum pedig egyenesen Szeged felé tartott. Mivel az ellenség már csak négy-öt mérföldnyire állomásozott a várostól, a képviselőház határozatlan időre elnapolta magát. A képviselők egy része Aradra, más része azonban — kivált a békepárt — Görgey táborába indult. A városi hatóság {792} tagjainak nagy része szintén elmenekült. De a polgármester — kötelességéhez híven — kevesed magával a helyén maradt, hogy bevárja a sors által kiszabott osztályrészét.111
Haynau — számottevő erőket hagyva Komárom alatt és Pesten — 46 ezer emberével már „ante portás" állt Szegednél seregével. Kossuth július 29-én miniszteri és haditanácsot hívott egybe, amelynek fő tárgya a fővezérség betöltése volt. A kormányzó a lemondott Mészáros Lázár helyébe — ideiglenesen, a Görgey-féle sereggel való egyesülés időpontjiig — ismét a már ismert, tehetetlen Henryk Dembinskit nevezte ki a Szegednél és környékén összpontosított 60 ezer főnyi sereg főparancsnokává. Dembinski mellé táborkari főnöknek Mészáros Lázárt rendelte.112
Ez a sereg a IV., IX. és X. hadtestből tevődött össze, amelynek körülbelül 40 ezer katonája 100 ágyúval magában Szeged városában tartózkodott, míg egy 7000 főnyi csoportja Szegedtől északra, egy 10 ezer főnyi csoportja pedig délre a Tisza mentén táborozott. A sereg harmadrésze azonban gyakorlatilag újoncokból állott, akiknek fele még mindig nem volt ellátva lőfegyverekkel.113
Kossuth Szegedet a nagy kiterjedésű sáncmű védelmi vonalával akarta megvédeni, de a haditanácsban leszavazták. Dembinski úgy vélekedett, hogy a nagykiterjedésű szegedi sáncok védelmére legalább 60 ezer emberre volna szükség. Ilyen körülmények között Vetter és Aulich tábornokok azt ajánlották, hogy a magyar sereg foglaljon állást Kisteleknél, és ott verje vissza az osztrákokat, s ha ez az akció nem sikerül, akkor vonuljon a szegedi elsáncolt táborba, álljon itt ismét helyet, és csak végső esetben vonuljon vissza a Tisza bal partjára, Szőreg tájékára.114
Dembinski azonban e célszerűnek látszó terv helyett a visszavonulás taktikáját választotta, mégpedig úgy, hogy az osztrák hadoszlopok egyesülésének útjába alig helyezett akadályokat. De a hátrálás irányát — a kormánynak a Görgey seregével való mielőbbi egyesülésen nyugvó hadműveleti tervével ellentétben — Dembinski nem Arad, hanem Temesvár felé vette. Augusztus 1-én harc nélkül odahagyta Szegedet. A hidakat ugyan leromboltatta, de a Tiszapart kellő védelméről {795} már nem gondoskodott. Az újszegedi hídfőnél csupán két század vadász és fél ágyúüteg maradt vissza. Az elvonulás oly sietve történt, „hogy a töméntelen fáradsággal megtöltött gabonatárakat, töméntelen ágyú s lőpor munitiót, ezenkívül a betegek nagy részét (300-on jóval felül) otthagyták".115
A magyar sereg a leégett Szőreg töltései mögé vonult vissza. Haynau csapatainak előőrsei augusztus 2-án harc nélkül megszállták Szegedet. A város dermedten várta az események alakulását. A császári hadseregtől való félelmükben sokan elhagyták lakóhelyüket, s a magyar hadak után menekültek. Midőn Haynau csapatai benyomultak a védtelenül hagyott Szegedre, első teendőjük volt a vár birtokba vétele. A nemzetőrséget lefegyverezték és szétbocsátották; a helyzetnek minden ellenállás nélkül urai lettek. Szegedre nézve eldőlt a szabadságharc sorsa.
Augusztus 3-án Haynau egész hadserege már benn tartózkodott Szegeden. A fővezér még aznap kihirdette az ostromállapotot, majd a Tiszán át támadást rendelt el Dembinski ellen. Liechtenstein altábornagy a várat és a parti házakat megrakta osztrák és orosz vadászokkal, kiknek tűzfedezete alatt a vár mellett és a folyó partján ágyúkat helyezett el. Ezek délután négy órakor teljes erővel megkezdték a tüzelést.
Ezalatt Haynau Jablonowsky vezérőrnagyot két zászlóaljjal Szeged északi széléről kompokon és dereglyéken, majd a lerombolt híd helyreállítása után Benedek vezérőrnagyot mintegy három zászlóaljjal a vártól indította Újszeged ellen. Dembinski akár megsemmisítő csapást is mérhetett volna a Tiszán már átkelt ellenségre, de meg sem kísérelte magához ragadni a kezdeményezést. Este egy lengyel és egy magyar zászlóalj a visszaszorított csapatokkal együtt rohammal próbálkozott, hogy az ellenséget Újszegedről kiverje, de a túlerő visszaszorította. Újszeged az ellenség birtokában maradt. Az osztrák világító golyók és röppentyűk Újszegeden az egész házsort lángba borították, s a jól működő császári ágyúk a magyar csapatokat — többszöri támadás után — az Újszeged és Szőreg közt levő, korábban a szerbek ellen hídfőül szolgáló sáncokba, innen pedig Szőregre szorították vissza.116
Haynau, hogy két alvezérének, Schliknek és Rambergnek ideje legyen közelebb vonulni, másnap, augusztus 4-én csak ágyúzásra szorítkozott. Dembinski ezen a napon kétszeres erővel támadhatta és semmisíthette volna meg az osztrák seregnek a Tiszán már átkelt csapatait, de ő Szőreg mellett ekkor is tétlen maradt. Sem az elvonulásra, sem pedig a küszöbön álló csata elfogadására nem intézkedett határozottan. Amikor pedig este hírt kapott arról, hogy Schlik osztrák generális {796} hadteste bevonult Makóra, elhatározta, hogy másnap Szőregről is elvonul, de nem — mint a július 31-én tartott haditanács kitűzte — a Maros bal partján Aradra, ahova Görgey már közeledőben volt, hanem Nagykikinda, illetve Temesvár irányában.
Haynau azonban keresztülhúzta a magyar főparancsnok számítását, mert augusztus 5-én délután két órakor a császári sereg 160 ágyúja megkezdte a tüzelést. Szőregnél Dembinski habozó, bizonytalan intézkedései folytán „e félig vívott, döntő csatánkat is elvesztettük". Dembinski az elvonulást taktikailag olyan hibásan rendezte, hogy az osztrák támadás súlyos veszteségeket okozott, és a honvédseregre rendkívül demoralizálólag hatott. A magyarok vesztesége pontosan nem ismeretes, osztrák források a holtak és sebesültek számát hozzávetőleg 4—5000-re, a fogságba esettek számát pedig 3—400-ra teszik117 A halottakat az újszegedi kamaratöltés lábánál közös sírban temették el. Honvédeink és olasz önkénteseink emlékezetét Szőregen emlékmű és emléktábla őrzi.118 (71— 72. fénykép.)
A szőregi csatavesztéssel a forradalom és szabadságharc Szegeden és környékén befejeződött, és kezdetét vette Haynau katonai rémuralma.
|
|