|
|
{019} A honvédsereg utolsó egységei 1849. augusztus 1-jén távozván Szegedről, a város egy-két napra senki földjévé vált, ha nem teljesen uratlanná is, hiszen voltak még nemzetőrök, s a tisztviselők egy része, élén Vadász Manó polgármesterrel, helyén maradt. Haynau augusztus 3-án a városházán ütötte fel hadiszállását, innen hirdette ki korábbi keltű proklamációit, s osztogatta parancsait.1 Még dörögtek Szőregnél az ágyúk, amikor az általa július 25-én a IV. hadtest mellé rendelt gr. Cziráky János hadműveleti területi császári biztos2 augusztus 5-én kinevezte a város új, ideiglenes tisztikarát. Polgármester, egyben királyi biztos: Wőber György, főbíró Szluha Gáspár, főkapitány és egyszerre tanácsnok Farkas János, tanácsnok Lengyel Pál, Heszler József, Kolb Ádám és Leffter Mihály, főjegyző Kolb Antal, főügyész pedig Agáczy Dániel lett. Valamennyien próbált, régi városi tisztviselők; Wőber 1848. május 16-áig főbíró; az alkotmányos tisztikarból Heszler és Farkas őrizte meg tisztét; utóbbit később Gyulai Gaál Edvárd kerületi főbiztos a város „politiális ügyeivel" újólag is fölruházta.3 Eredetileg Leffter Mihály is alkotmányos tanácsnok volt, mivel azonban 1849 februárjában engedély nélkül az ellenség megszállta Pestre távozott, székét megürültnek tekintették s betöltötték.4 Nem esett ugyan szó a város többi, szak- és segédhivatalnokairól, valamint szolgáiról, de — mint a későbbiekből visszakövetkeztethetünk — jórészük szintén helyben maradt, és (egyelőre) tovább szolgált. A Haynau főparancsnok által a cs. kir. hadsereg, valamint az orosz „segédcsapatok" mellé rendelt császári és királyi biztosok részére már július 1-jén kiadott utasítás megszabta, hogy a vármegyei és városi hivatalokból a „kompromittált vagy engedetlen" személyeket, bármilyen beosztásban vannak is, el kell bocsátani, és a kormányhoz hű, területük nyelvét ismerő személyekkel kell helyettesíteni (6. §).
{020} Mindez csak ideiglenesen történhetett, fönntartva a kormánynak a közigazgatás későbbi reorganizációját.5 Szegeden egyelőre csak Ököl Máté írnokot fosztották meg állásától.6
A városból távozó Cziráky gróf helyét Haynau augusztus 13-i megbízatásából a dunántúli konzervatív középbirtokos, a TIÍ. hadtest volt hadbiztosa, Gyulai Gaál Edvárd kerületi főbiztos (főkormánybiztos, főispán) vette át, akinek illetékességi területéhez a székhely Szeged sz. kir. városon kívül Csongrád, Csanád és Békés vármegye tartozott.7 A főbiztos kinevezésének másnapján megjelent a városban, tette dolgát, főként a hadsereg ellátását és a levert szabadságharc szereplőit illetően, szeptember 19-én pedig megsemmisítette az 1848. május 16-án megválasztott tisztikar megbízatását, megszüntette fizetésének folyósítását, s némi módosítással újra kinevezte az 1847. november 18—19-én megválasztott régi tisztikart. A vezető tisztviselők, az egyetlen Lengyel Pál kivételével, ugyanazok voltak, mint előbb, ám a tanácsnokok száma 8-ra emelkedett; közülük négyen — Gerentsér János, Veszelinovics Bazil, Kolb Ádám és Leffter Mihály — törvényszékiek lettek. A főbiztos az addigi gyakorlatot követve a tanácsra bízta az alacsonyabb, főleg irodai írnoki állások, valamint „a külbátorsági ez előtt rendszeresített 20 pusztázókbul állott rendőri csapatnak hív és alkalmas férfiakbuli össze-alakítását".8
Haynau Bécsben, 1848. október 24-én kelt rendeletében tette közzé a Provisorischer Verwaltungs-Organismus für Ungarn című szabályzatot.9 Eszerint a hadseregfőparancsnok mellett Geringer Károly személyében a polgári ügyekre megbízott császári biztos tevékenykedett, az öt katonai kerület (Districkt) parancsnokai mellett egy-egy miniszteri biztos látta el a polgári adminisztrációt; a katonai kerületeket polgári kerületekre osztották, élükön a kerületi főbiztosokkal; alattuk pedig a megyék élén álló, megyefőnöki címmel fölruházott kormánybiztosok, a melléjük rendelt járási biztosokkal, közigazgatási szolgabírákkal működtek. A végrehajtási utasítás 7. §-a szerint a polgári kerületekbe beletartoztak a szabad királyi városok is, melyek — élükön a „korábbi törvényes rendelkezések szerinti" közigazgatással, személy szerint a polgármesterrel, aki egyébként az 1847-i rendszerben legtöbb városban még második ember volt — közvetlenül {021} a kerületi főbiztosnak (Districkts-Oberkommissar) voltak alárendelve.10 Ebben a rendszerben Szeged megmaradt a városban székelő kerületi főbiztos joghatósága alatt, s mint ilyen a nagyváradi katonai kerületbe tartozott.11 Gyulai Gaál Edvárd sem értvén teljesen egyet a centralizáló önkényuralommal, megbízatásáról 1850 februárjában lemondott12; a helyére Cseh Edvárd — korábban Baranya vármegyei biztos, megyefőnök — került, és egyidejűleg a nagyváradi kerület miniszteri biztosa is lett. Helyette szegedi polgári kerületében ténylegesen Szabó László működött, aki néha helyettes főispánnak nevezte magát.
Bonyhády (Perczel) István (1802—1891) megyefőnök 1850. július 8-án még csak mint a társhatóság Csongrád vármegyének a főnöke érdeklődött a tanácstól az egykori kormánybiztos, Egressy Gábor után, az 1850. október 5-i tanácsülés jegyzőkönyvében viszont már Geringer szeptember 28-i keltű rendelkezését olvashatjuk: Szeged városát Csongrád megye kormánybiztosa, megyefőnöke alá rendelte.13 Ugyanekkor iktatták Cseh Edvárdnak Nagyváradon szeptember 26-án kelt levelét, amely szintén azt tudatja, hogy a város Csongrád vármegye részeként a pesti kerületbe került.14 Geringer — a cs. kir. helytartóság ideiglenes főnöke — csak két hónap múlva tudatta, hogy a kerületi székvárosok — Buda-[és] Pest, Pozsony, Sopron, Kassa és Nagyvárad — kivételével a szabad királyi városok „minden polgári közigazgatási ügyekben az illető megyei főnök közvetlen igazgatása alá rendeltetnek". A megyékbe be nem osztott kerületi székvárosokhoz december 11-én még Debrecen csatlakozott, mely „kivételszerű viszonyai", kerekedelme, népessége és területe alapján mégis közvetlenül a nagyváradi kerületi főispán alá került.15
Némely szegedi polgárok Debrecenhez hasonló „kiváltságot", megyén kívüliséget szerettek volna elérni, Budán azonban süket fülekre találtak. Geringer szerint fölhozott indokaik „a jelen rendszer mellett [...] igen csekély súllyal bírnak; a függetlenítés mind kormányzati, mind pedig gazdászati tekintetbe[n] csak a felügyelést nehezítené, de a legközelebb várható új község rendszer a felmerült aggodalmaknak úgyis véget vetend".16 E többször megígért szabályozásból végül is az 1851. augusztus 18-án kibocsátott ideiglenes helytartói utasításra futotta, de ez csak a szabad királyi és rendezett tanácsú városokat illette.
Az utasítás az 1849. március 17-i ideiglenes birodalmi községi törvényen {022} alapult, lényeges korlátozásokkal. A „községnek" — ez esetben a két korábbi várostípusnak — egy tágabb és egy szűkebb testületi szerve: a községi választmány és a községtanács volt, s mindkettő vezetője a polgármester.
A helytartó határozta meg — a politikai hangulattól függően —, hogy a községi választmány választással, avagy valamely felettes közigazgatási hatóság által kinevezéssel jön-e létre. A választási elv mellőzésének lehetősége — és tényleges gyakorlata — volt a legfontosabb eltérés a birodalmi törvénytől. Emellett az már szinte szót sem érdemel, hogy tagjait vagy más községbeliek közül a polgármestert is a kormányhatóság nevezte ki, mint ahogyan a választmányt föl is oszlathatta. Ez utóbbi a birodalmi törvényből hiányzott ugyan, bizonyos „nevezetesebb városok" községi rendjében mégis megtalálható.
A községtanács a polgármesteren kívül díjazott és díjtalan tanácsnokokból állott, számuk a község nagyságától függött; a községi választmány hármas jelölése nyomán a (kerületi) politikai hatóság nevezte ki őket.17
1851 őszén több utalás történt arra, hogy a községrendezés küszöbön áll, ami végül is — megint csak felemás módon — meg is történt. Szó sem volt arról, hogy a leendő községválasztmány majd teljesen újjáalakítja a tanácsot és a tisztviselői kart, hiszen ennek éppen a választmány megalakulása előtt kellett „felsőbb meghagyásra" újabb esküt tennie. A pest-budai kerületi főispán pedig Wőber Györgyöt éppen akkor nevezte ki polgármesternek, lévén eddig csak behelyettesített tisztségben, amikor a községválasztmányt.18
A város szélesebb körű testületi szerve 1851. november 16-ától 1860. december 7-éig a községválasztmány volt,amely — nevével ellentétben — nem választással, hanem polgármesteri javaslatra kerületi főispáni kinevezéssel (1851), majd beiktatással (1856) nyerte el megbízatását. 36 tagja volt; összeállitásakor különösen arra ügyeltek, hogy a „városban minden osztályérdekek és vallás kellőleg képviseltessék", így jutottak képviselethez a zsidók, akiknek az 1848: XXIII. te. szerint nem volt választójoguk.
Üléseit az elnök-polgármester hívta össze, meglehetős rendszertelenséggel. 1851-ben még nyilvánosan ülésezett, Bonyhády azonban felsőbb rendelkezések nyomán 1852. január 26-án elrendelte a zárt ajtók mögötti üléseket. A tanácskozás és a jegyzőkönyv nyelve — a Bach-rendszer minden németesítő törekvése ellenére — mindvégig a magyar maradt.
A kortárs hírlapírók és Reizner is eléggé lesújtóan nyilatkoztak e „községi" képviseletről; a város történetírója főként azért, mert a választmány csak olyan {023} ügyeket tárgyalhatott, amelyek jegyzékét Bonyhády már előzetesen jóváhagyta.19 Igaz, hogy a megyefőnöknek való alárendeltség e szervet is nyomasztotta, mégsem lehet állítani, hogy fejbólintó Jánosok gyülekezete lett volna. A választmány nem csupán javasolt, hanem határozott is, és határozatait a tanács végrehajtotta. Bár jobbára egyetértés jellemezte a két szerv kapcsolatát, véleményeltérés esetén a választmány többnyire érvényesíteni tudta eltérő akaratát. A választmány, ha nem az 1848/49. évi közgyűlésnek is, legalább az 1848-ig működő választott községnek a szerepét ellátta. A szorosabban politikai ügyek kivételével mindennel foglalkozott : új intézményeket és állásokat szervezett, megállapította a tisztviselői fizetéseket és nyugdíjakat, az éves költségvetéseket, lépéseket tett a pénzügyi egyensúly helyreállítására, nagy horderejű döntéseket hozott a közlekedés fejlesztésére, a Tisza-szabályozás és az árvízvédelem, a városrendezés és az iskolai ügyekben.
A tanács, amely hellyel-közzel községtanácsnak is nevezte magát, összetételében csupán annyiban változott, hogy kiegészült a községválasztmány által ajánlottak közül kinevezett 6 díjtalan tanácsnokkal.20 Az élet rendje szerint a tisztviselői posztokban folyamatosan voltak változások. 1853-ban pl. egy tanácsnoki helyre hárman pályáztak; végül Agáczy Dániel tiszti főügyész nyerte el, noha őt a megyefőnök nem tartotta alkalmasnak. Az ő helyét meg szintén három pályázó közül Csakovácz György ügyvéd kapta meg, akinek leköszöntével Bárkányi János ügyvéd vette át posztját. Őt a tanács hanyag munkájáért a megyefőnöknél feljelentette: alig fél esztendeig maradt hivatalában. 1856 októberében Pranovszky János ügyvéd került a helyére. A városnak egyébként annyi föllebbezett pere volt, hogy a tanács egy időben jónak látta Császár Ferenc pesti ügyvédet — nyugalmazott személynököt, akadémikust — évi 760 pengő forintért ezek intézésére külön is alkalmazni.21
Az 1847-i alapon álló, konzervatív Wőber György polgármester vezette tisztviselői kar a komótosan működő, hagyományos városi ügyintézés szokásos gyakorlatát folytatta, amelybe olykor — különösen a vagyon- és pénzkezelésbe — súlyos hibák csúsztak. A városi vagyonleltárral sem volt minden rendben. Wőber György, a „tiszta jellemű" polgármester nem tudván elviselni Bonyhády támadásait, lemondott.22 A helytartósági osztály azonban nem engedte ilyen könnyen szabadulni; az 1855. december 18-i tanácsülési jegyzőkönyv szerint csupán fölfüggesztette, a városi tanács személyzetének és a városi vagyon viszonyainak {024} rendezésére pedig biztosként Gartner Antal helytartósági fogalmazót küldte ki. Az új polgármester kinevezéséig a tanácsüléseken ő elnökölt.23
A város hagyományos igazgatásának „korszerűsítését" Gartner dolgozta ki, végrehajtása azonban már utódjára, a frissen kinevezett polgármesterre, Gamperl Alajos volt pesti tanácsnokra várt. Hivatali esküjét június 19-én letévén,24 24-én közölte a tanáccsal, hogy a budai helytartósági osztály elnöksége provizórikus szervezetben a városi tiszti és szolgai állások teljesen új betöltését rendelte el.
A szervezet csúcsán a tanács állott, élén a polgármesterrel. Az ő közvetlen szolgálatára rendelt titkár, négy tanácsnok, a melléjük rendelt négy fogalmazó és két gyakornoki kisegítő alkotta apparátusát. Így alakultak ki a tanács szervezeti egységei: a polgármesteri hivatal és a négy ügyosztály.
A tanács az ügymenetet 1849. augusztus 5-én ott folytatta, ahol július 31-én abbahagyta, annyi különbséggel, hogy nem lévén közgyűlés, elvileg minden ügyet tanácsülésben intézett el. Jellemző, hogy amikor Gyulai Gaál kerületi főbiztos arra kötelezte a polgármestert, hogy „hivataloskodási jegyzőkönyveit" két héten belül küldje meg neki, az éppen csak kinevezett, régi jogaiba visszahelyezett tanács öntudatosan válaszolta: a polgármester „elkülönözött hivataloskodási szakmánnyal nem bírván, hivataloskodási külön jegyzőkönyv nem vezettetnék", annál inkább tanácsi és gazdaszéki jegyzőkönyvek, melyeket készséggel fölterjeszt.25 A párhuzamosan futó tanácsi jegyzőkönyvi és iktató számokból is kitűnően több mint öt évig tanácsülési kollegiális ügyintézés folyt. 1855-ben azonban szakítottak ezzel; a jegyzőkönyvi és iktató számok egybevetése arra vall, hogy az ügyeknek mintegy hetede, föltehetően a jelentősebbje, került csak tanácsülésre, a többit a tanács tagjai és a szakhivatalok maguk intézhették. Ez az arány — ugyanezen forrás szerint—1856-ban az ügyeknek majdnem negyedére emelkedett ugyan, így is kétségtelen azonban a nehézkes, lassú, a kis dolgokban elvesző, ám „több szem többet lát" alapon mégis bizonyos biztosítékot jelentő kollegialitás háttérbe szorulása. A polgármester mellé adott titkár, a tanácsnokok alá rendelt fogalmazók és gyakornokok és az így megalkotott ügyosztályok végeredményben csak e gyakorlat személyi-szervezeti követelményei voltak. Bár 1861-ben megszűntek, Mészáros György főjegyző számára, aki ez idő tájt kezdte hivtalali pályafutását, a példát jelentették az 1871/72. évi szervezeti szabályrendelet megalkotásakor.26
A tanácsi segédhivatal élére segéd (adjunkt[us]) került, mellé két irodatiszt és négy írnok. A számvevőség számvevőből, számvevői tisztből és járulnokból állt. A pénztári hivatal pénztárnokból, ellenőrből és járulnokból tevődött össze.
{025} Az adóhivatal személyzetét az adószedő, az ellenőr, két adószedői tiszt, egy írnok és nyolc intőszolga (adóintő) alkotta. A mérnöki hivatal főmérnökből, mérnökből, segédből és két építészeti felügyelőből jött létre. A vásárfelügyelőségnek két vásárfelügyelő volt a tagja. A gazdasági hivatal a gazdának és a segédjének orgánuma lett. E szakhivatalok — saját feladataik végzésén túl — a tanácsi osztályokat is ellátták véleményükkel. A szolgaszemélyzet egy tanácsi, harminchárom hivatali és tíz lovas szolgából, valamint tizenhárom erdőkerülőből állt.27 E státusok betöltését célzó pályázati kiírást a községválasztmány csekély módosítással jóváhagyta.
A Budapesti Hírlapban közzétett pályázat a szokásos feltételeken kívül valamennyi pályázótól a magyar és német nyelv tökéletes ismeretét követelte meg.28 Az új polgármesternek egyébként olyan fontos volt a tanácsi titkári poszt betöltése, hogy ideiglenesen mindjárt 1856 nyarán a helytartóság elnökével kineveztette rá Drukker József pesti fogalmazói segédet, akiből 1857-ben az új tisztikar megbízatásakor első tanácsnok lett. A korábbi tanácsból egyedül Farkas János maradt meg; Szremácz János főjegyzőből második tanácsnok lett, s Mészáros György is első fogalmazói státust nyert. Sok volt az új név.29 Az ügyosztályi-szakhivatali eljárás az új szervezetben szakszerűbbé tehette ugyan a város addigi, némileg patriarchális-kollegiális ügyintézését, ez azonban aligha szolgálhatta a város népének érdekeit, hiszen egyben az önkényuralom „hatékonyságának" fokozását is jelentette. Az elbürokratizálódó közigazgatás távolodott nem csupán a néptől, de saját testületi szervétől, az 1856. november 2-án újjáalakult községválasztmánytól is, mely a tanáccsal szemben is szemlátomást háttérbe szorult.30
Hagyományosan a város egyik oszlopos tisztviselője volt a rendőr-főkapitány; ezt a tisztet az egyik tanácsnoki állással összekötve 1848/49-i betöltője, Farkas János viselte tovább. Az 1849. szeptember 7-én kinevezett tisztikarban ott szerepelt a kapitányi hivatal és a biztosi gárda teljes személyzete, köztük Vékes Imre pusztázó alkapitány is, aki már a forradalom idején is e poszton volt. A tanács a főkapitányra bízta az 1848 előtti rendszer szerinti 20 pusztázó fölvételét, ami hamar sikerülhetett is, egy ideig azonban — a fegyverek összegyűjtetvén — fegyvertelenül kellett ellátniuk a szolgálatukat.31
Már 1849-ben megkezdődött a katonai felépítésű cs. kir. csendőrség (Gens d'armerie) szervezése, amelynek tizenhat ezredéből Magyarország területén három (az 5., 6. és 7.) állomásozott.32 A hatóságok a csendőrezredek fölállításához szükséges anyagiakat a lakosság körében elrendelt gyűjtéssel igyekeztek előteremteni.
{026} Ezt az intézményt, amely Szegeden a 6. ezred szolnoki szárnyparancsnokságához tartozott, 1850 októberében vezették be. Wőber György polgármester egy esztendővel később azt jelentette, hogy a város területén állomásozó egység fölszerelése 14 442 forintjába került a városnak.33 S ez még csak a kezdet volt. Amint bejöttek a rézsisakos zsandárok, a város pusztai rendőrségét mindjárt testületük alá rendelték.
A közbiztonság romlott, föléledt a betyárvilág. 1851. szeptember 9-én két pusztázót felfüggesztett a tanács, mert Kusza Bandit megszöktették. Elbocsátották Vékes Imre pusztázó alkapitányt is, de ezt a helytartóság nem hagyta jóvá, mondván: nem vétkes a rablók elszalasztásában. Időközben azonban — 1851. október 15-én — a kerületi főispán megszüntette maguknak a megyei és városi csendbiztosoknak, pandúroknak, perzekútoroknak — Szegeden: pusztázóknak — az intézményét is. A város csak tíz fegyveres lovas katonáját tarthatta meg. Az elbocsátottakat végkielégítés illette meg: a pandúrokat (pusztázókat) negyedévi, a csendbiztosokat évi bérük.34
Farkas János főkapitány hivatalát is hamar utolérte a sorsa. Albrecht főherceg, helytartó 1852. augusztus 12-i rendeletére előbb elkeresztelték cs. kir. rendőrigazgatóságnak. (Polizei-Direktion). Majd a kerületi főispán a város községi rendőrségét közvetlenül a tanács alá akarta rendelni, de mivel a tanács kitartott a főkapitány főnöksége mellett, a megyefőnök megszüntette a városi rendőrséget, hivatkozva az 1853. február 4-étől Szegeden is működő cs. kir. rendőrségre. Ennek fenntartása szintén a várost terhelte; e célból 1853-ban 8240 forintot, 1856-ban pedig 5948 forintot irányoztak elő. A belterületi illetékességű cs. kir. rendőrbiztosság, melynek vezetője ekkor Ruth Ferenc cs. kir. rendőri főbiztos volt, 1853 augusztusában 1 hadnagyból, 1 őrmesterből, 5 valóságos és 2 tiszteletbeli tizedesből, 50 közlegényből és 1 magánszolgából, összesen tehát 60 személyből állott.35
A városnak kellett gondoskodnia a csendőrlaktanyákról Szegeden, Kisteleken, Szatymazon, Szőregen, a rendőrség részére pedig a kapuknál őrtanyákat kellett építtetnie.36
„Bújtatva" a városnak ezután is volt községrendőri feladatokra is alkalmazható szolgaszemélyzete, így 1853. július 3-án huszonnyolc hajdúja, tíz lovas hadnagya, hét kisbírója, két kocsisa és két dobosa.37 Hozzájuk járult még 1856-ban {027} is az említett 5 csendbiztos, akiknek a cs. kir. rendőrséghez és a csendőrséghez való viszonyát egyelőre homály fedi. Kívülük változatlanul fönnállott belterületen az utcakapitányok és káplárok intézménye. Ők fizetést nem kaptak, legfeljebb a közterhek viselésében némi könnyítést, pl. a tanyaiak közmunkamentességet élveztek.38
Volt idő, amikor a városlakók nyugalmát éjjeliőrök vigyázták. Százan lehettek, legalábbis erre vall, hogy a tanács 1852. január 10-én ennyi fafütyüt rendelt részükre.39
Az önkényuralom ideje volt hazánkban a központi alárendeltségű szakszervek kiépülésének a kora. Bár alsó szinten az adókivetés és -behajtás továbbra is megmaradt helyhatósági ügynek, a cs. kir. Pénzügyminisztériumnak alárendelve külön pénzügy-igazgatási szervezet épült ki, amelynek élén hazánkban a tartományi cs. kir. pénzügy-igazgatóság állt; ez 1854-ben gyakorlatilag önálló öt, a helytartótanácsi osztálynak megfelelő osztályra esett szét. Szeged a budaihoz került. Középfokú pénzügyi hatóságként működött a tizennyolc cs. kir. körzeti pénzügy-igazgatóság, közülük egy Szegeden is, amely alatt már csak az ugyanekkor megszervezett cs. kir. pénzügyőrség (Finanzwache) helyezkedett el. A helyhatósági egyenesadózási szervek közvetlen felügyeletére 1853-ban a megyékben létrejöttek a cs. kir. adófelügyelőségek, járási szinten pedig — így Szegeden is — a cs. kir. adóhivatalok tevékenykedtek. Az állampénztár föladatát addig betöltő cs. kir. sóhivatal új, gyűjtőpénztári szerepkört nyert; ide folytak be Arad, Békés, Csanád és Csongrád megye, Makó és Szeged adópénztári fölöslegei.40
A kincstár a borra és húsra kivetett fogyasztási adót a lakosságot megsanyargató adóbérlőkkel szedette be; e tekintetben érdekes, hogy a város birtokában levő, ám Torontálba, vele együtt a Temesi bánságba tartozó Újszeged mezővárosát fogyasztási adózás tekintetében a cs. kir. Pénzügy-minisztérium Szegedhez csatolta.41
Gyulai Gaál Edvárd kerületi főispán a stallumába visszahelyezett Kreminger {028} Antal palánki plébánost nevezte ki kerületi tanodai felügyelővé, ő pedig e minőségében az 1845-i rendszabályok értelmében a néptanodák élére az illetékes plébánosok személyében igazgatókat állított. A szegedi polgári kerület megszűntével az itteni iskolák felügyelete is átkerült a pesti kerületi főispánság részét alkotó tanodai hatósághoz. Ennek felszólítására a tanács 1851. január 20-án Lengyel Pál tanácsnok, Tary Pál ügyvéd és Baurnfeind Ferdinánd volt „népszószóló", később községválasztmányi tag személyében tanodai küldöttséget választott, amely azután a tanács, majd a községválasztmány szakbizottságaként működött. Szluha Gáspár járásbíró helyét a városi elemi tanodák igazgatói székében 1852. február 24-én Tóth János vette át. A városi szervek a közoktatásban, különösen a tanyai iskolák megépítésében a lakossággal karöltve jelesen működtek, nem is maradt el a méltán kiérdemelt dicséret a budai helytartósági osztálytól sem. (1853-ban ez került a kerületi főispánság helyére, a tanhatóság is ennek keretei között működött.)42
Műszaki szakhatóságként tevékenykedtek az illetékes kerületi főispán (1853-tól helytartósági osztály) vagy a megyefőnök felügyelete alatt a kerületi és megyei cs. kir. építészeti hivatalok, melyek egyebek mellett az útfenntartást ellenőrizték. A kerületi építészeti hivatal felügyelt az útkarbantartásra, a megyei pedig a megyefőnök szakközegeként megvizsgálta a város kövezési tervét, melyet azután Bonyhády hagyott jóvá.43
Az 1849. szeptember 7-i tisztviselő-kinevezés megteremtette a szabad királyi városi törvényhatóság saját igazságszolgáltatási szerveinek személyi feltételeit. Ezt nyugtázta a Magyar Hírlap 1850. január 1-jei tudósítása, amely szerint „Szegeden a városi bíróság több hónapok óta gyakorolja hatóságát". A kerületi főispán rendelkezésére 1849. november 19-én a törvényszékkel lényegileg azonos összetételű rögtönítélő bíróság is alakult.44
Az 1849. november 3-i császári elhatározás alapján Haynau Magyarországon négy szintű cs. kir. ideiglenes bírósági szervezetet alakíttatott. Ez járásbíróságokra, megyei törvényszékekre, kerületi főtörvényszékekre és (soha meg nem alakult) legfőbb törvényszékre tagolódott. E fórumok társasbíróságok voltak, kivéve a járásbíróságot, amely egyesbíróságként járt el, ám kivételesen — nagyobb vétségek esetén — az ún. első osztályú járásbíróság társasbíróságként működött, mégpedig több járásra kiterjedő illetékességgel.45
{029} A Szegeden szervezett cs. kir. megyei törvényszék és cs. kir. első osztályú járásbíróság a pest-budai kerületi főtörvényszék illetékességi területébe tartozott. Az új bírói szervek megalkotásakor figyelembe vették a „helyi erőket" is; így lett Szabó László addigi kerületi főispánhelyettes a törvényszéknek, Szluha Gáspár addigi főbíró pedig a járásbíróságnak az elnöke.46 Mivel a „collegiális bíróság", azaz az első osztályú cs. kir. járásbíróság — s nem a törvényszék, mint Reizner vélte — a városháza termében működött, a tevékenységét 1850. szeptember 29-én kezdő cs. kir. törvényszék számára „a Kárász kisasszonyok piactéri házát", tehát a Kárász-házat bérelte ki a város; Kárász Benő éppen raboskodott ekkor.47
Egy 1850. június 30-i igazságügy-miniszteri rendelet értelmében bevezették a cs. kir. állami ügyészség intézményét. A szegedi „álladalmi ügyész" a törvényszék, helyettese pedig az első osztályú járásbíróság mellé került. Szeged tiszti főügyésze ezáltal megszűnt vádképviselő lenni, a szó szoros értelmében a város ügyvédjévé vált.48
1860-ig a két bírói fórumban csupán annyi változás történt, hogy miután járási szinten a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szervezetileg ismét egybe olvadt, a szegedi első osztályú (kollegiális) járásbíróság is átalakult városilag kirendelt bírósággá49, amely mellé 1860-ban községi bíróságot is szerveztek.50
Ettől az átszervezéstől egyelőre függetlenül változatlanul működött a még 1827-ben megszervezett három külvárosi albíróság51; ezeket az 1856-ban megszervezett nyolc kerületi elöljáróság váltotta föl, élükön az elöljárókkal.52
Az említett rendes bíróságokon kívül változatlanul működött immár Csongrád megyei (benne szegedi) illetékességi területen rögtönítélő törvényszék, melyet 1851. február 17-én Bonyhády megyefőnök nevezett ki Kolb Ádám elnökletével, majd októberben a kerületi katonai parancsnok erősített meg Agáczy Dániel városi főügyész elnökletével. E fórum a betyárvilág fölvirágzása miatt évről évre meghosszabbított statárium szerve volt. A tanács egyébként 1852. december 15-én a kerületi főispántól arról szerzett tudomást, hogy a rablások elszaporodása miatt a megye területén is megjelenik egy „mozgóvá tett" cs. kir. katonai törvényszék. Az ország ostromállapotban élvén, 1854 novemberéig a cs. kir. katonai törvényszékek — előbb Aradon, majd Pesten — különben is eljártak polgári személyek, köztük a forradalom és szabadságharc szegedi jelesei ellen.53
Lábjegyzetek:
Az 1859/60. évi országos és a helyi megmozdulások nyomása alatt az abszolutizmus kori városvezetés összeomlott.1 A községválasztmány 1860. december 4-i ülésén magát — közvetve a tanácsot — túlhaladottnak tartván, lemondott. A jogfolytonosság hangsúlyozása jegyében ült össze december 7-én az 1848/49-i közgyűlés, amelyet ugyan Gamperl Alajos polgármester nyitott meg, ám az 1848/49. évi, alkotmányos polgármester, Vadász Manó vezetett le. Kérésére Majláth György tárnokmester, az 1847-i alapon újjáalakított helytartótanács elnöke hozzájárult, hogy Szegeden is az 1848: XXIII. te. szerint restaurálják a városi népképviseleti önkormányzatot. A Gamperl vezette tanács még működött ugyan, a figyelem azonban a reaktivált 1848/49-i közgyűlésre irányult, amely december 27-én fölhívást tett közzé a választók összeírására, majd 1861. január 5-én Kárász Benő elnökletével tisztújításra és városi képviselőválasztásra került sor. Osztróvszky József vezérelnöklete és Mäygraber Ágoston volt honvédtiszt főparancsnoksága alatt fegyvertelen ideiglenes rendügyelő egylet alakult, hogy a „bukott rendszer eszközei"-nek (a cs. kir. rendőrség és csendőrség) helyébe lépő városi rendőrséget segítse a biztonság és a jó rend fenntartásában.
A tisztújítás és városi képviselőválasztás az 1848: XXIII. te. szerint zajlott le. A város élére ismét választott tisztviselőkből és képviselőkből álló közgyűlés, valamint ennek végrehajtó szerve, a tanács került. Ez utóbbi szűkebb szervezet teljesen, az előbbi tágabb testület majdnem teljesen a polgármesterré választott Osztróvszky József mellett volt, akinek oldalán olyan próbált segítőtársak voltak, mint Vadász Manó városbíró és Bérczy Antal főkapitány. A városvezetés külső és belső egységét alig zavarta valami: egyedül az 1861 áprilisában pesti mintára bevezetett képviselői eskü miatt került sor vitára; ezt ugyanis Réh János ügyvéd és maroknyi csoportja elvből ellenezte, végül azonban majdnem mindenki, október 14-én tüntetőleg még gr. Károlyi Sándor tiszteletbeli városi képviselő is, letette.
A közgyűlésnek és a tanácsnak más városi és megyei törvényhatóságokéhoz hasonló magatartását az 1861. január 24-i, 1861: 24. számú közgyűlési alaphatározat tartalmazta, amely egyben a királyhoz intézett fölirat első megfogalmazása is volt. Ez hitet téve az 1848. áprilisi törvények mellett, kimondta, hogy az országgyűlés törvényes elhatározása nélkül nem ismer el semmilyen adókivetést vagy újonckövetelést, s nem hajlandó segédkezet nyújtani ezek végrehajtásához sem. Bár a tisztújításkor a törvényszéki tanácsosokat is megválasztották, a közgyűlés a „rögtöni átváltoztatás által a magánosok jogviszonyait fenyegetve előálló viszonyok" elkerülése érdekében, gr. Apponyi György országbíró intencióira is hallgatva, egyelőre letett a lényegileg 1847. évi törvényes városi bíráskodási fórumok helyreállításáról.
A város 1848. évi alapokon megválasztott hatósága április végéig volt kénytelen együtt élni a cs. kir. törvényszékkel és városilag kiküldött járásbírósággal, sőt olykor még karhatalmi segítséget is adott nekik ítéleteik végrehajtásához. A cs. kir. bíróságok helyét végül 1861. május 1-jén vette át ismét, Vadász Manó főbíró elnökletével, a város polgári és bűnfenyítő törvényszéke. Sor került a három külvárosi albíróság újjászervezésére is. Az örömbe némi üröm vegyült, mert az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok értelmében helyreállt az 1840: XV. te. hatálya is, így a szegedi polgári törvényszéknek — szemben a föloszlatott cs. kir. törvényszékkel — nem volt váltóbírósági joga. A kapitalizmusnak ezzel a nélkülözhetetlen pénzügyi segédeszközével élő szegedi lakosok a vele kapcsolatos jogvitákat tehát újból kénytelenek lettek a pesti kir. váltótörvényszéken lebonyolítani. Ez nem csupán tetemes idővesztést jelentett, hanem a város gazdasági életének erőteljesebb föllendülését is nehezítette. A szegedi közgyűlés tehát április 23-án Burger Zsigmond nyomdatulajdonosnak, a kereskedők helyi testülete elnökének indítványára a képviselőháztól — miként már 1840-ben az akkori tanács — kérte a váltótörvényszék fölállítását. A képviselőház különbizottsága ezt — Győr, Pozsony és Temesvár hasonló kérelmeivel együtt — egyelőre félretette.2
A város — kisebb súrlódásokra nem tekintve — alapjában véve egészen jól megvolt a felügyeletet gyakorló, visszállított helytartótanáccsal, egyre több baja lett viszont az országgyűlés mellőzésével, törvénytelenül adóbehajtást kívánó cs. kir. pénzügyi szervekkel, a pénzügy-igazgatósággal és az adóhivatallal. Ezek az erőszakos adóbehajtásra a katonaság alkalmazásával nem csak fenyegettek, hanem Csongrádon példát is statuáltak. Az országgyűlés föloszlatása után összehívott augusztus 26-i szegedi közgyűlés végül is engedve az erőszaknak lehetővé tette az egyenes adó kivetéséhez nélkülözhetetlen „B-táblázatok" kiadását a cs. kir. pénzügy-igazgatóságnak, ám továbbra is tiltotta tisztviselőinek az adó kivetésében és behajtásában való közreműködést. A lakosságot viszont engedelmességre szólította föl.
Az 1861. október 30-i rendkívüli közgyűlésen Osztróvszky József polgárnagy a szokásos havi beszámoló helyett az ország politikai helyzetét elemezte, jól tudván, hogy számos törvényhatóság feloszlatása vagy felfüggesztése után Szeged közgyűlésének is meg vannak számlálva a napjai. Az óvást emelő határozat szerint a „városi bizottmány" (közgyűlés) feloszlatása esetén a választott tisztikar is elhagyja helyét. Ha azonban a helyzet ismét jobbra fordul, mint szépen fogalmazták: „midőn az alkotmányos élet borúja eloszlik, és e sokat szenvedett haza felett az alkotmányos szabadság derűje ismét felvirrad, a mostani bizottmánnyal együtt ezen alkotmányos tisztikar is helyét elfoglalni és megválasztása által nyert folytonosságánál fogva működését folytatni köteles leend". Figyelmeztették is az utánuk jövőket: „mindazok, kik a bekövetkező változás alatt hivatalt vállalnak, és ez által a magyar alkotmány elleneinek az ősi elévülhetetlen alkotmány szét-rombolásához segédkezet nyújtanak, egyúttal ezen vállalt hivatali állásukban a város közvagyona kezeléséhez hozzájárulnak, hazaárulókká kinyilatkoztatva személyükkel és vagyonukkal felelőssé téteknek". Emiatt Petrovics István el is tüntette e jegyzőkönyvet, így szövege — az egykorú újságközlésen kívül — az Osztróvszky Józsefnek azonnal kiadott hiteles kiadmányban maradt meg. Ő egyébként 1867-ben vizsgálatot is indítványozott e jegyzőkönyv előkerítésére.3
A polgárnagy alapos gyanúja és előrelátása hamar beigazolódott. Az 1861. november 13-ára hirdetett rendes közgyűlést már nem lehetett megtartani. A tanács ebben a minőségében november 30-áig, utána bizottmányként még december 21-éig tevékenykedett; főleg a folyamatban levő ügyeket intézte, a városi vagyont gondozta, valamint a közrendre, a személy- és vagyonbiztonságra ügyelt.
A Schmerling birodalmi miniszterelnök nevéhez fűződő átmeneti időszak, a provizórium első exponense a területileg továbbra is különálló Szeged városában királyi biztosként működő Petrovics István, Csongrád vármegye frissen kinevezett főispáni helytartója lett. A régi gyakorlat szerint a városvezetéstől mindig illő részt vevő szegedi szerbek (rácok) egyik kiválósága4 1861. december 3-án egyenesen Bécsből tért vissza a városba. Osztróvszky szerint volt benne hajlandóság az alkotmányos tanács tagjainak és tisztviselőinek meghagyására, de miután ezt az ajánlatát a tanács testületileg önérzetesen visszautasította, hozzálátott saját városi tisztikarának összetákolásához. Az új tisztikart, amely javarészt levitézlett Bach-huszárokból állott, de Kolb Antal személyében, mintegy mutatóban, egyetlen — minden rendszert kiszolgáló — 1861-i „alkotmányos" tanácsnok is akadt benne, az 1861. december 23-i tisztiszékén eskette föl.5 A Szegedi Híradó karácsonyi száma közli a kinevezett új tisztikar névsorát is. Polgármester Taschler József rendelkezési állományú cs. kir. megyebiztos; főbíró Veszelinovics Bazil ügyvéd, az 1848-ban Petroviccsal együtt Belgrádba szökött alkotmányos főjegyző; főjegyző Szremácz János egykori tanácsnok lett. A Bach-rendszerrel való folytonosságot Farkas János tanácsnok személye is szolgálta.
A jegyzői, ügyészi, mérnöki, pénztári és egyéb hivatalok a korábbi rend szerint működtek. A tanács időbeosztásában megmaradt a szokás: hétfőn, kedden a polgári törvényszék ülésezett, szerdán közigazgatási tanácsülés volt, csütörtökön a bűnfenyítő törvényszék, pénteken a szóbeli bíróság ítélkezett, szombaton pedig ismét közigazgatási tanácsülést tartottak.6 Külsőleg minden maradt a régiben. Petrovics István csak a külvárosi albíróságokat oszlatta fel és helyükbe kapitányságokat szervezett. A különbség „csak" az volt, hogy megszűnt a népképviseleti közgyűlés, s a tanács sem választás, hanem kinevezés révén nyerte el megbízatását. Ezért az 1861 és 1867 közötti tanácsot inkább a Bach-korszakbeli tanács jogutódjának kell tekintenünk, azzal az eltéréssel, hogy ezúttal nem hívták újra életre az 1860-ban megszűnt községválasztmányt.
Petrovics István és a tanács nagyobb jelentőségű ügyekben — a védtöltések, a fogyasztási adó kibérlése (1862), az Alföldi Vasút és a vízvezeték kérdését megbeszélendő (1863) — így sem nélkülözhette teljesen egy szélesebb körű testület véleményét. Ezért néhányszor, amikor éppen szükség volt rá, összehívták a tekintélyesebb polgárok tanácskozását.
Petrovics Istvánt egyébként 1864-ben — hasonló beosztásba — Torontálba helyezték át. Utóda Rozgonyi Bertalan lett, akinek helyébe 1865 szeptemberében a város élére egy évtized után ismét Wőber György került immáron királyi biztosi megbízatással. E minőségében az egykori főbíró, majd polgármester az 1867 áprilisi tisztújításig összekötő szerepet vitt a kormányszékek és a tovább működő, még Petrovics István által kinevezett, csak üresedett helyein újakkal helyettesített tisztviselők között. Wőber kinevezésével a szegedi királyi biztos és a Csongrád vármegyei főispán személye különválván, br. Sennyei Pál főtárnokmester, a helytartótanács elnöke elrendelte: a megye székhelye Szegedről Szegvárra kerüljön vissza.7
Lábjegyzetek:
|
|