Előző fejezet Következő fejezet

A politikai és a társadalmi küzdelmek

(1849—1879)

 

I. A HABSBURG-MONARCHIA ÉS AZ ALKOTMÁNYOS ELLENZÉK SZEGEDI ERŐINEK HARCA

(1849—1860)

 {037} Kötetünknek az 1849—1918 közötti helyi politikai és társadalmi küzdelmeket bemutató része elsősorban a kormánypárt és az ellenzék harcának politikai formáit, eszközeit, másrészt a korszak kifejlődő új osztályának, a proletariátusnak a gazdasági majd mindinkább politikai tartalommal telítődő harcai formáit, a harc szervezeti kereteinek kifejlődését, a munkásosztálynak a liberális polgárságtól való szervezeti elkülönülését, önálló osztálypolitikájának megjelenését, majd a polgári ellenzékkel esetenként együttműködő politikai harcát igyekszik érzékeltetni. A társadalmi, gazdasági, politikai harcok eme szélesedése, a dualista rendszer mélyülő válsága Szegeden is észlelhető volt. Hangsúlyozzuk azonban, hogy a polgári erők politikai mozgásának részletes bemutatása külön adatfeltáró és elemző tanulmányt kíván. Emiatt a polgári pártviszonyokról is csak viszonylag rövid bemutatást adhatunk. Először a kérdéskör 1849—1879 közötti szakaszát tekintjük át.

Julius von Haynau báró táborszernagy seregének előörsei 1849. augusztus 2-án bevonultak Szegedre. Haynau Szegedre érkezése után, itt is kihirdette az ostromállapotot. (Az uralkodó a magyarországi ostromállapotot csak 1854. május 1-jén oldotta fel.)1 E periódus politikai, igazgatási rendészeti, bíráskodási intézkedései országszerte, természetesen Szegeden is a lakosság széles tömegének elevenébe vágtak. Pl. az, hogy a forradalmi magyar kormány által bevezetett fizetőeszközöket érvénytelennek nyilvánították és bevonták. A hadseregnek teljesített lakossági szolgáltatásokat nem a birodalmi bank által kibocsátott bankjegyekkel fizették, hanem utalványokkal, amelyeknek beváltását a kincstár több mint két évtizedig halogatta.

A lakosság által a közigazgatásnak beváltásra beszolgáltatott utalványok és rekvirálások bejelentett adatai szerint, 1849-ben, a császári seregek fenntartásával kapcsolatban, 45 ezer Ft kincstári tartozás keletkezett Szegeden. A költségeket {038} a kormányzat a lakossággal igyekezett megfizettetni.2 Az ebből a célból kivetett különadó két évi bevételei azonban nem fedezték a nyilvántartott kárpótlás összegét. A hadseregélelmezés bérlőitől a szerződésükben megállapított mennyiségek többszörösének előállítását követelték meg. Az utólag megállapított 76 325 Ft kárösszeg szerint pl. napi 10 ezer darab katonai szabvány kenyér készítésére kényszerítették őket. A malmokat és pékeket katonai segédlettel szorították a hadseregélelmezés bérlői által közvetített rendelések teljesítésére. 1865-ben a városnak még mindig 23 765,65 Ft követelése volt a kincstártól, amely után késedelmi kamatot nem kapott. Ugyanakkor a kincstár a városnak adott 1863. évi árvízkölcsön késedelmes tőke-kamat törlesztése miatt késedelmi kamatot rótt ki. A 6% késedelmi kamatot a város sérelmezte, és kérte a tartozásokra a viszonosság érvényesítését.3

A város és a hadparancsnokság közötti vita a szolgálmányok megtérítéséről 1877. december 16-án fejeződött be. A magyar kormány pénzügyminisztere értesítette a várost, hogy az 1849/50. évi katonai szolgálmányok után fennálló 22 633 Ft kincstári tartozás után, amelyet végre kifizettek, a késedelmi kamat követelése jogalap nélküli.4

A Haynau bevonulását követő napokban a város több katona élelmezéséről és elszállásolásáról gondoskodott, mint ahány lakosa volt. A Szegeden állomásozó egységek a város előljáróságát minden rendszer nélkül, a legkülönbözőbb szolgáltatásokra kényszerítették. A város határában a katonai alakulatok garázdálkodásai miatt gyakorlatilag lehetetlenné vált vagy megnehezült a gazdálkodás, a jószágok megőrzése a tolvajoktól, az őszi terménybetakarításig a termények megóvása.5

A tanyai lakosság ellenállásáról igen nagy mennyiségű, eddig fel nem dolgozott iratot őriz a Hadtörténelmi Intézet Levéltára (Budapest). A helyzetet egyetlen esettel érzékeltetjük. 1850. október 20-án Kisteleken Daka Pál vendéglőjében a katonai járőr négy utast igazoltatott. A járőrt az utasok — a jelentés szerint — pisztolylövéssel megsebesítették és a vendéglőssel együtt elmenekültek. A vendéglőt felszámolták.6

A hadseregparancsnokság, a győztes jogán a lakosságra a forradalom és szabadságharc támogatásának bűne miatt, hadisarcot vetett ki. (Pl. a szabadságharcot {039} támogató zsidó lakosságra Haynau 48 678 Ft, majd 79 427 Ft értékben.) Ennek Tejében 25 ezer pár bakancs elkészítésére és leszállítására kötelezte őket.7

Az 1849. évi népmozgalom, a feloszlott vagy feloszlatott honvédalakulatok tagjainak hazavándorlása, a menekültek visszaköltöztetése lakóhelyükre, amelyet a harci cselekmények miatt voltak kénytelenek elhagyni, arra kényszerítette Hayna-ut, hogy Szegeden is népkonyhát létesíttessen a katonai éléstár terhére. 1849 augusztusától kezdve a honvédek és menekültek élelmezésére az éléstárból kiszolgáltatott terményekért a szegedi katonai szervek csak hosszas levelezés után, 1857-ben 706 Ft-ot tudtak jóváíratni az országos főparancsnoksággal a szegedi éléstár javára.8

A politikai vezetőket tevékenységük igazolására szólították fel. A bíróságok a gyorsított eljárás ellenére sem voltak képesek a vizsgálatot és az eljárást olyan gyorsan lefolytatni, hogy a börtönök és vizsgálati fogságra kialakított épületek zsúfoltságán enyhítettek volna. A szegedi cs. kir. törvényszék nem hozott oly hírhedt ítéleteket, mint az aradi vagy pesti, ám ez is kiszabott jónéhány halálos ítéletet, amelyet a várban hajtottak végre.9 A forradalom és szabadságharc szegedi vezetői közül többen önként jelentkeztek igazolási eljárásra. Rengey Ferdinánd, Vadász Manó, Kárász Benő, Korda János, Tóth Mihály főbíró, Pataki János képviselő, Bezdán Ferenc kisteleki lelkész jelentkezése után több, itt fel nem sorolható szegedivel a pesti Újépületben töltötte vizsgálati fogságát. Haynau az októberi ítéletek miatti felháborodás hatására 1849. október 15-én az Újépületben összezsúfoltakat kegyelemben részesítette. Másokat, pl. Farkas Benedeket Szegeden rendőri megfigyelés alatt tartottak. Az orosz fogságba került Osztróvszky József (1818—1899) volt kormánybiztost hat évi várfogságra ítélték, de 1855 júniusában Josephstadtból kiszabadult. Dáni Ferenc tanácsnok, ügyvéd, Somogy megyében tanítóként rejtőzködött, és csak 1852-ben jelentkezett igazoló eljárásra. 1853-ban halálra ítélték. Az ítéletet az uralkodói kegyelem két év várfogságra enyhítette, amelyet Aradon töltött.10

Az 1848/49-es honvédseregben résztvett szegediek egy része nem mert, vagy nem tudott visszatérni a városba. Sokan emigráltak; akadtak közöttük, akik a komáromiakkal együtt kerültek az USA-ba (mint pl. Debreczenyi Ignác), mások törökországi internáltság vagy Nyugat-Európa városaiban történt hányódás után jutottak az államokba [Stahel-Számvald Gyula (1825—1912), szegedi születésű pesti könyvkereskedő], ismét mások Moldvában bújdostak [pl. Zákány (Csala) {040} István]. Utóbbi ugyan hazatért Szegedre, de besorozták a császári hadseregbe. Az olasz—osztrák háború idején átállt a Magyar Légióba és a dél-itáliai harcok után került az Egyesült Államokba. A példaként említettek valamennyien résztvettek az észak-amerikai polgárháborúban, a rabszolgaság megszüntetéséért küzdő északiak oldalán: Stahel-Számvald pl. a tábornoki rangig emelkedett. A történetírás Lincoln magyar hőseiként tartja őket számon.11

Az állami adósságok a forradalom és a császári hatalom politikai és katonai küzdelme következtében alaposan megnőttek. Az új közigazgatás legsürgősebb feladatainak egyike volt az állami bevételek növelése. Az adóösszeírás kiigazítása után megkezdték az osztrák adórendelet szerinti adókivetést.12 Az adóvégrehajtás, valamint az 1848/49-ben forgalomba hozott magyar állami bankjegyek és pénzek begyűjtése Szegeden is pénzhiányt okozott. A katonai szolgálmányokért a lakosságnál felhalmozódott kincstári utalványok beváltására viszont az államnak nem volt elegendő pénze. A kerületi igazgatás többször utalt át összegeket a beváltásra, de ezek csak enyhítették a helyzetet.13 A lakosságot az is felháborította, hogy 1850. március 1-től az ügyfelektől intézkedési díjat szedtek.14

Az 1850-es évek elején jellemző volt a visszavonultság életformája. Nyomasztó a kijárási tilalom. Még farsangi bált sem rendeztek. A színházi előadásokat német és szerb nyelven tartották. Magyar nyelvű színielőadás nem volt. A harangozót letartóztatták, mert elásta a függetlenségi háború céljaira öntött ágyút. Forradalmi emléktárgyakat koboztak el, üldözték a nemzeti viseletet, forradalmár ügynököket kerestek. Éjjel tilos volt a Tiszán átkelni. A nyereg használatát rendőrségi engedélyhez kötötték. 1851-ben a megyefőnök elrendelte a tanyákon a mulatozás ürügyén kijárkálók fokozott ellenőrzését.15

Augusz Antal kerületi főispán 1851 júniusában Szegedre látogatott, ellenőrizte a hivatalok működését, meglátogatta Szeged közintézményeit. Panaszosok sorát hallgatta ki. Igyekezett az ostromállapot bevezetése után kialakult társadalmi bénultságot enyhíteni. Engedélyezte, hogy a vendéglőkben magyar zenét játsszanak. {041} ígéretet tett, hogy a hatóságok öltözékük miatt a továbbiakban nem zaklatják a nőket. Azok ugyanis előszeretettel öltözködtek piros-fehér-zöld színösszetételű ruhákba, amit a hatóságok tüntetésnek véltek. Feloldotta a színházi tetszésnyilvánítás tilalmát. Engedélyezte Burger Zsigmond könyv- és írószer kereskedésének megnyitását. Hozzájárult ahhoz is, hogy Latabár színtársulata magyar nyelvű színműveket tűzzön műsorra.16

1851. augusztus 17-ére, Ferenc József születésnapjára Bonyhády István, az 1850. április 4-én kinevezett megyefőnök színházi díszelőadást rendelt. A színtársulat, hogy teljesítse is a kérését, ugyanakkor borsot törjön Bonyhády orra alá, Kisfaludy Károly Hűség próbája c. történeti vígjátékát adta elő. Az előadáson megjelent megyefőnököt kifütyülték. Hetényi Béla színtársulatát megfosztották a bérlettől, mert a darab előadásával rendszerellenes hangulatot keltett. Csak 1852-től a kiskaszinó báltermében engedélyeztek újra magyar nyelvű színi előadásokat. A színházat Lederer Lipót német színtársulatának adták bérbe. Augusz bezáratta a kaszinót is, mert annak tagjai körében vélte felfedezni a tüntetés értelmi szerzőit. Ettől kezdve a kaszinó tagjai kocsmákban találkoztak.17 Albrecht főherceget, Magyarország polgári kormányzóját bemutatkozó szegedi látogatásán, 1853. május 28-án ágyúszó, harangzúgás, diadalkapu, katonai díszszemle fogadta. Wőber polgármester, Bonyhády megyefőnök, Kreminger plébános üdvözölte. Hivatali szemlét tartott. Este a város kivilágítással és fáklyásmenettel tisztelgett.18 Az 1853 februártól Szegeden is megszervezett cs. kir. rendőrség az egész lakosságról nyilvántartást készített. A rendőrség fenntartásának költségeit a városokra hárították. Szegednek e címen 1855 október végéig 13 951 Ft-ot, 1856-ra 5948 Ft-ot írt elő a megyefőnökség.19 Összefogdosták az újoncozásról távolmaradókat. A társasági élet szünetelt. A besúgóktól félve, a lakosok idegenek előtt csak semleges dolgokról beszéltek. Az önkényuralommal szembeni ellenállás a fentebb jelzettek mellett anarchikus formában is megjelent. 1853. március 5-én és 30-án Ditső József, illetve Juhász Ábrahám merényletet követett el Farkas János rendőrfőnök ellen. A fegyveres merénylőket halálra ítélték.20 A hatalomból kirekesztett szegedi konzervatívok akiknek forradalomellenessége kétségtelen volt, a történelmi autonómia visszaállítását követelték.21

Az ostromállapot feloldása után, 1854/56-ban az alkotmányos nemzeti mozgalom mérsékeltebb irányzata is jelentkezni kezdett. Szegeden azonban — a korabeli {042} újságírói vélemény szerint — más városokhoz képest mérsékeltebben. 1854. április 11-én Garay János író özvegye és árvái javára, a Latabár-féle színtársulat bérelt termében, a Grünn-nyomda által ingyen készített meghívókkal, zene és szavalati ünnepélyt rendeztek. Ney Ferenc ismertetése Garay életpályájáról és a Hunyadi László nyitány zenéje jelezte az est nemzeti tüntetés jellegét.

Az 1855. évi árvíz idején a lakosság több héten át gátépítési munkát végzett. Albrecht főherceg ismét látogatást tett, a védelmi munkákba katonai segítséget adott. Támogatta Vedres tervét, a Maros torkolat átépítésére 29 627 Ft fedezetet engedélyezett. Az 1858. évi áradáskor négyszer járt Szegeden a védelmi munkákat szemlélni és segíteni.22

1857. május 8-án Ferenc József általános amnesztiát hirdetett. Ferenc József és Erzsébet királyné május 24-én Cegléd felől vasúton Szegedre érkezett. Népszerűségét fokozta, hogy halpaprikást evett a halászcsárdában. Fáklyásmenet, díszszemle, iskolalátogatás, a hajóépítőipar, a paprikakészítés, a halászat, a szappanfőzés megtekintése után hajóval utaztak Hódmezővásárhelyre. A zsidó hitközség azzal fejezte ki rokonszenvét, hogy saját költségén állította fel az egyik díszkaput.23

A francia—olasz—osztrák háború elvesztése után Ferenc József rákényszerült arra, hogy június I6-án Laxenburgban ígéretet tegyen a törvényhozás és a közigazgatás korszerűsítésére. Augusztus 21-én Kempen báró rendőrminisztert, 22-én Bach belügyminisztert felmentette. A hírre Szegeden is rendszerváltozásban reménykedtek.24

Lábjegyzetek:

  1. A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848—49-ben. Szerk. Andics Erzsébet. Budapest, 1965. III. 366., 367.
  2. Reizner János 1899—1900. II. 174. Berzeviczy Albert: I. m. I. 112—124.
  3. CsmL Közgy. jkv. 1860—13 515.
  4. CsmL Közgy. jkv. 1877—236. Polgm. ir. 1877—1751. sz.
  5. Fényes Elek. 1851. IV. 76. CsmL Képv. test. jkv. 1854—86., Magyar Hírlap, 1850. március 23.
  6. HIL Városparancsnok, 1850. október 20. MDC 21 Res 92., Sz. n. Die letzten Wochen Ungarns. Szeged, 1850.
  7. Lőw Immánuel—Kulinyi Zsigmond 1885. 131., HIL Katonai parancsnok, Pest, 1851. július 17. MDC 1864/6420. sz.
  8. CsmL Képv. test. jkv. 1857—58.
  9. Kacziány Géza: Magyar vértanúk könyve. Budapest, 1906. 129—130.
  10. Czímer Károly 1929. 74—75. Világostól Josephstadtig 1849—1856. Földy János naplótöredékeiből közreadta Balassa Imre. Budapest, 1939. 263.
  11. Edmund Vasvary: Lincoln's Hungarian Heroes. The Participation of Hungarians in the Civil War 1861—1865. Washington, 1939. Lugosi Döme: Szeged hős fiai az USA szabadság harcában. Szeged, 1939. Ács Tivadar: Magyarok az észak-amerikai polgárháborúban 1861—65. Budapest, 1964. Mutató a Vasváry-gyűjteményhez. Összeáll. Csillag András. Szeged, 1984.
  12. Szepessy Mihály : Ausztriai birodalmi adórendszer különös tekintettel a magyar korona alatti országok adó- és államigazgatási viszonyaira. Pest, 1867. 58—91., Weisz (Földes) Béla: Magyarország adószolgáltatása 1838—1877. Budapest, 1880. 102., Magyar Hírlap, 1850. március
  13. Kállay István: Az abszolutizmuskori pénzügyigazgatási levéltár repertóriuma. Buda pest, 1970. 45. Reizner János 1899—1900. II. 175.
  14. Magyar Hírlap, 1850. március 23.
  15. Franz Neubauer: Die Gendarmerie in Österreich 1849—1924. Wien—Graz, 1925. 221. CsmL Megyehat. eln. mutató 1851—131.
  16. Pesti Napló, 1851. július 10.
  17. Czímer KÁROLY 1929. 75.
  18. Budapesti Hírlap, 1853. június 2.
  19. CsmL Tan. jkv. 1856—839.
  20. HIL Hadbíróság, Szeged, 1853. április 30. MDC25.
  21. HIL Szegedi állomásparancsnok 1851. augusztus 4. 789. sz., MDC 91/787. sz., CsmL Képv., test. jkv. 1851—15., 58., 119.
  22. Helmut Rumpler: Ministerrat und Ministerratsprotokolle 1848—1867. Wien, 1970. 205.
  23. CsmL Képv. test. jkv. 1857—24., 1858—12 377., 1859—2765.
  24. Lukács Lajos: Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849—1867. Budapest, 1955. 180—183. Reizner János 1899—1900. II. 229—232.

 

II. A POLITIKAI VISZONYOK (1860—1867)

 {043} Az önkényuralom 1859-ben kezdődő válsága helyi mozgalmainak fontos szervező, mozgósító és hangulatkeltő eszköze volt az 1859. május 1-jétől megjelent Szegedi Híradó. A lap nem politikai lapként jelent meg. Cikkeivel az önálló magyar ipari, kereskedelmi, közlekedési, pénzügyi és kulturális fejlődés igényét terjesztette, amelyeknek politikai különállás volt a feltétele.1

A rendszer megváltozásában reménykedők az Arany Oroszlán kávéházban gyülekeztek. Az 1848. évi városvezetők, ügyvédek, egyéb értelmiségiek, iparosok és kereskedők között egyesületszerű kapcsolat alakult ki. A rendőrség szerint a kör értelmi irányítója Gelich Richard 1848-as honvédőrnagy, a magyar emigráció feltételezett titkos ügynöke.2

Bach megbízatásának visszavonása után Szegeden az ellenzéki közhangulat egyre nyíltabb lett, a fővárosi megmozdulások vidéken Szegeden találtak a legélénkebb visszhangra. Az itteniek az 1859. október 27-én rendezett Kazinczy ünnepséggel csatlakoztak az országos mozgalomhoz. A Kazinczy-ünnepség és más megmozdulások fő szervezője Kempelen Győző (1829—1865) tanár, a Szegedi Híradó szerkesztője volt. A színházi ünnepség közönsége magyar ruhában tüntetett az abszolutizmus ellen. A Szózatot és a Himnuszt énekelték. 1860. január 29-én Mátyás király ünnepségeket rendeztek. A nemzeti érzület szegedi fellángolását Remellay Gusztáv 48-as honvédtiszt, történész, később helytállónak nem bizonyult ama újságcikke is segítette, amely szerint az 1458. évi szegedi országgyűlés kötelezte volna a királyt a saját költségén történő hadviselésre. Ennek érvényesítése lett volna az önálló magyar hadsereghez vezető út első lépése. A király megrendszabályozása az országgyűlés által olyan aktuális motívumnak bizonyult, hogy annak színházi előadása is nagy siker volt.3

 {044} Az abszolutizmus elleni mozgalom talán legjelentősebb mozzanata a Széchenyi 1860. április 8-i tragikus halálát követő napok gyásza volt. A községválasztmány vállalta magára a gyászünnepség rendezését. Április 26-tól május 26-ig a város vezetői is fekete gyászszalagot viseltek. Ezt a rendszer elleni néma tüntetést a megyei igazgatás már nem akadályozta. A gyászünnepségen több mint ezren vettek részt. Április 26-án a város összes templomának harangjai jelezték a gyászmise kezdetét. A halottjelentést kiragasztották a hirdetőtáblákra. A közgyűlés tanácstermében kifüggesztették Széchenyi arcképét, május 11-én a főteret róla nevezték el.4

1860 nyarán a tüntetések folytatódtak. A mozgalom pártokra oszlása vált jellemzővé. A Szegedi Híradó júniusban a Garibaldi-mozgalom iránt igyekezett rokonszenvet kelteni. Több, Garibaldit és Kossuthot éltető utcai tüntetés volt Szegeden is.

Augusztus 20-án, István király ünnepén, hatósági engedéllyel, békés tüntetést szerveztek az alkotmányosság mellett. A mise után a résztvevők az utcán Kossuthot és Garibaldit éltették, tiltakozva az osztrák elnyomás ellen. Szeptember 2-án napszámosok, munkások, diákok, mintegy ezren, tüntettek Kossuth és Garibaldi mellett.5 Szeptember 5-től Molnár György színtársulata a magyar történelmi drámák előadásával fokozta a politikai feszültséget. Az önkényuralom ellen tiltakozó több ezer főnyi tömeg már szeptember 6-án tüntetett Emile Jombart, az 1858. november 18-án Bonyhády helyett kinevezett megyefőnök lakása előtt. A Szózatot, a Himnuszt, a Rákóczi-, a Kossuth-, a Klapka- és az ún. Szegedi indulót („Ha lenne, ki a haza ellen föltámadna, verje azt meg a magyarok istene") énekelték. Kempelen Győző és Nagy Sándor (1841—1919) újságírók Kossuth és Garibaldi tevékenységét méltató beszédeket tartottak. A tüntetők bezúzták a megyfőnök lakásának ablakait. A megmozdulást katonaság oszlatta szét. Kempelent letartóztatták, és Josefstadtban bebörtönözték. A helyőrséget újabb alakulatok Szegedre vezénylésével erősítették meg. Kempelen hét hetet töltött Josefstadtban. Az október 20-i császári nyilatkozat és diploma után az általános amnesztiával szabadult.6

Az uralkodó és közvetlen környezete az önkényuralmi rendszer válságán — amelyet elsősorban a nemzeti és alkotmányos mozgalmak fellendülése idézett elő, és amelybe a fentebb vázlatosan leírt szegedi események kölcsönhatásukban szintén beletartoztak — kisebb engedményekkel igyekezett úrrá lenni. Ennek megnyilvánulása {045} volt többek között az, hogy 1860. július 1-jén új közigazgatási rendszert vezettek be, amelynek értelmében Szeged visszakapta a királyi várost megillető státusát, közvetlenül a Helytartóság irányítása alá került.7 Nagyobb horderejű volt azonban az uralkodó és magyarországi konzervatív arisztokrácia megegyezése nyomán október 20-án közzétett diploma, amely a kormányzás korábbi, szigorúan centralizációs elveit módosította.8 A szegediek azonban erősen figyeltek a Kossuth-emigráció tevékenységére is. A Habsburg birodalom átszervezésének minden mozzanata ellen, mint elégtelen intézkedés ellen tüntettek. Ámde ez nem befolyásolta az újjárendezés végrehajtását. 1860. december 1-jén Tomcsányi József, Csongrád megye élére kinevezett főispán a törvényhatóságok újjászervezéséről tanácskozott az érdekeltekkel. Az új polgármester, Osztróvszky József — a visszaállított Helytartótanács rendeletére — december 4-én életbe léptette Szegednek az 1715: XXXVI. tc-ben foglalt jogait. Az ismét önálló (kerülettől, megyétől független) városi hatóság eltávolította a városháza épületéről az abszolút monarchia címereit, visszahelyeztette az 1848. évi hivatali címtáblát.9

A diploma után a város polgárságának többsége azonban a magyar közjogi követeléseket békés tárgyalások útján kívánta érvényesíteni. A további tüntetések a mesterlegényekre, inasokra és diákokra korlátozódtak. Négy-ötszázan macskazenét adtak a megyefőnöknek, megünnepelték Kempelen szabadulását. Sürgették az uralkodó által meghirdetett reformok mielőbbi végrehajtását. A Bánk bán esti színielőadásán fellelkesülve, követelték az abszolútizmus idején kinevezett, vezető városi, megyei és állami hivatalnokok távozását a városból, beverték ablakaikat. Sürgették az 1848. évi városi autonómia visszaállítását. A városi polgárság 1848-as vezetői, Osztróvszky József: Mit kell tennünk c, a Szegedi Híradóban megjelent cikkének elképzeléseit követték. Küzdöttek az 1848. évi viszonyok visszaállításáért. Az ennél többet követelő tömegmozgalmak megfékezésére 1860 decemberében önkéntes polgárokból „rendügyelő egyletet" szerveztek.10

A város első törvényhatósági közgyűlését, a tisztikar 1861. január 5-i megválasztása után, Osztróvszky József polgármester 1861. január 21-én nyitotta meg. A szegedi alkotmányos mozgalom ezzel az utcáról ismét a nyilvánossá lett közgyűlés tanácskozási fórumára került vissza. A közgyűlés, ennek szellemében, alig hozott a városigazgatás érdemi kérdéseiről határozatot. Főként országos {046} politikai kérdésekkel foglalkozott. Visszatértek a korábbi szokáshoz, az országos érdekű határozatokat a törvényhatóságok megküldték egymásnak, a kezdeményezés támogatását kérve.11

A XIX. század első felének gyakorlatához képest feltűnő a megyék és a városok közötti különbség még határozottabb megszűnése. A városok — köztük Szeged is — az országos ügyek kezdeményezésében immár jelentős szerepet játszottak. Tiltakoztak az uralkodónak ama rendelkezése ellen, amely szüneteltette a törvénykezést a bíráskodási szabályok rendezéséig. Követelték az 1848. évi törvények maradéktalan visszaállítását. Az 1861. április 6-án megnyílt országgyűlés ellen Szeged is tiltakozott, mert az uralkodó Erdély, a Részek, Horvátország, Fiume meghívásáról nem gondoskodott.

A képviselőválasztást az 1848: V. te. 3. §-a által lehetővé tett közfelkiáltással ejtették meg, személyenkénti szavazás nélkül. Az etetés-itatás nem keltett felháborodást, hiszen nem a jelölt vagy pártkassza pénzén mulattak. A vendéglősök a polgári-nemzeti szabadság „visszatérésének" örömünnepén, saját költségükre vendégelték meg az elnyomatás éveiben is hűséges törzsvendégeiket. A közfelkiáltással választást, személyesen Osztróvszky, a központi választmány elnöke, egyben a kaszinó szellemi irányítója szervezte. Hasonló körülmények között választottak az alsóvárosiak is, noha ők többségükben ellenezték a Deák-féle, a 48-as törvények revízióját is elismerő, Osztróvszky és köre által képviselt programot. Jelöltjük, Dáni Ferenc tettrekész magatartásával, a szociális problémák iránti érzékenységével érdemelte ki a bizalmat. Mint fiatal ügyvéd 1848/49-ben a vészbíróság tagja volt. Megválasztása után az országgyűlés Határozati Pártjához csatlakozott. Bérczy Antallal szemben 250:239 szavazataránnyal választották meg.

Egyhangú volt viszont a belvárosi követ, Klauzál Gábor ügyvéd megválasztása. 1848-ban társaival a márciusi forradalom elismertetésén és mérséklésén fáradozott. Batthyány minisztériumában ipar-, kereskedelem- és földművelésügyi miniszter volt. Az országgyűlésen Deák felirati javaslatát támogatta. Felszólalásában a szegedi polgárság érdekeit kifejezésre juttató, gazdaságpolitikai indokokkal támogatta Deákot. A magyar fejlődés nélkülözhetetlen feltételének tekintette az önálló állami bank és az önálló vámterület létrehozását.12

A város közgyűlése az országgyűlési képviselőket a rendi gyűlés ekkor még élő követküldési hagyományai szerint nem csupán a választók, hanem a helyi hatalmi szerv képviselőinek is tekintette. A közgyűlés számos országos kérdésben hozott határozata alapján, erkölcsileg elvárta a képviselőktől, hogy a közgyűlés álláspontját képviseljék az országgyűlésben. E felfogás továbbélésének megfelelően {047} a követek mellé kirendelte Ébner Antal alügyészt és Tóth János aljegyzőt, 50-50 Ft díjazással „kiskövetekül", az országgyűlési képviselők személyi titkáraiként. Ezzel egyben gondoskodni kívánt a politikai utánpótlás tapasztalatszerzéséről is.13

Az 1848 előtti hagyományok továbbélésére utal az is, hogy Dáni Ferenc (1816—1883) az országgyűlés feloszlatása után a beszámolóját nem a választóinak mondta el, hanem a közgyűlésnek küldte meg írásban.14 A jelentést a közgyűlés teljes szövegében tudomásul véve, jegyzőkönyvébe iktatta, mint történelmi dokumentumot.

A közgyűlés többsége, amely Deák Ferenc politikáját helyeselte, őt a törvényhatóság tiszteletbeli tagjává választotta, az országgyűlés bezárása után e politikus működéséről elismerő határozatot hozott.15 A közgyűlés az országgyűlés ideje alatt is aktív politikai küzdelmet vívott a város és az ország jogainak visszaállításáért. A törvényhatósági üzenetváltások egyik gyakori tárgya pl. a magyar állam területi egységének helyreállítása volt. A közgyűlés tudomásul vette a Helytartótanács intézkedését a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság visszacsatolásáról Magyarország területéhez, de tiltakozott a szerémségi Csajkás kerület visszakebelezésének elmaradása miatt. Jegyzőkönyvi óvást emelt Erdély területi visszacsatolásának elmaradásáért.

Széleskörűek voltak az önkényuralom gazdaságpolitikai intézkedései elleni tiltakozások is: az állami szesz- és dohánymonopólium, az egyenes, de főként a közvetett adókkal szembeni ellenérzés. Szegeden a közgyűlés rendszer ellenességének radikalizálódása figyelhető meg az országgyűlés idején. Kérte az országgyűléstől az 1848/49. évi szabadságharc emlékművének felállítását az állami költségvetés terhére. A Ferenc Józsefnek szóló burkolt fenyegetést tartalmazó javaslattal juttatta kifejezésre, hogy javaslatainak elutasítása esetén az ország történelmi tapasztalata más lehetőséget is kínál.16

Az alkotmányos küzdelem megerősítette a szegedi polgárság nemzeti öntudatát. A németes családnevűek egy része az abszolutizmus rendszere elleni küzdelem nemzeti tartalmával való szolidaritásukat kifejezve nevüket megmagyarosították. A névváltoztatások az országgyűlés és a törvényhatóságok feloszlatása után is folytatódtak. Így vette fel pl. Klein a Kiséri, Kricska a Budavári, Lengenfeld a a Lengei, Német a Magyar családnevet. Axman Tengelyire, Altvater Atyaira, Prekop Völgyesire, Bieber Vidrára, Burger Várira, Ebner Endrényire stb. változott.17

 {048} A dinasztikus hatalom forradalom idején megerősödött és igazolódott tapasztalata: a külügy és hadügy egyeduralmi birtoklása 1860/61-ben is elegendőnek bizonyult az alkotmányos és monarchikus erők hatalmi küzdelmének egyensúlyban tartására, a demokratikus forradalmi erők fellépésének meggátlására. Szegeden is növelték az ott állomásozó alakulatok létszámát. 1860. november 4-én az 5. vadászzászlóalj beszállásolást és kaszárnyát kért. Az ellátó osztály számára fióklaktanyát béreltek. 400 fővel nőtt a Szegeden beszállásolt katonák száma. Az uralkodó katonailag felkészült a népmozgalmi kilengések ellen. A hadsereg Szegeden 1860-ban tért át a hadsereg elszállásolásának kaszárnyaszerű rendszerére, a várostól bérelt épületekben. A későbbiek során ezáltal szabadult meg a lakosság a be-szállásolás kellemetlenségeitől.

Az országgyűlés után az 1861. november 26-i rendelettel feloszlatták a városi és megyei törvényhatóságokat is. A bizottmányi közgyűlés utolsó ülését 1861. október 14-én tartotta. Az alkotmányos mozgalom eredménye a konzervatív birodalmi szervezet elutasítása volt. Az október 30-i közgyűlési deklaráció megtagadott minden együttműködést a birodalmi kormányzattal.18 1861 decemberében Petrovics István (1803—1877) főispáni helytartó szervezte újjá a városigazgatást. Eredménytelen kísérletet tett a liberálisok közreműködésének megnyerésére. Ezek után a konzervatív párt tagjaiból alakította ki a város vezetőségét.19

Az ideiglenes igazgatás népszerűtlen feladata volt a lakosság adóztatásának fokozása. Az adóvégrehajtás a katonai beszállásolás nyomatékával a lakosságot elkeserítette. Takarékosság címén törölték a város költségvetéséből az 1848/49. évi szolgálat alapján járó kegydíjakat. Népszerűtlen feladat volt az állami monopóliumok elismertetése is. A lakosság dohányáruk zugkereskedelmével tiltakozott a dohánymonopólium ellen. A városi tanács 1862-ben a konzervatív-liberáliserők politikai együttműködésének bekövetkezésével számolva, a lehetséges mértékig igyekezett békés eszközökkel igazgatni. A városi tanács alapító tagként pl. támogatta a Magyar írók Segélyező Egyletének alapítását.

Üldözte viszont az emigráció propaganda tevékenységét, megtiltotta a honvédsapkás diáktüntetéseket, a Habsburg-ellenes függetlenségi törekvéseket sugalló színházi előadásokat.20 Az 1863/64. évi aszály, az ezt követő éhínség és kolerajárvány a városigazgatás és a lakosság közös erőfeszítésével volt leküzdhető. A konzervatívok a nőegylet közreműködésével népkonyhát létesítettek (111. sz. kép). Ínsígémunkákat szerveztek a munkanélküliek foglalkoztatására.

Az emigráció propagandatevékenysége az 1862/65. években, továbbá Deák Ferencnek a közös ügyeket elismerő 1865. április 16-i ún. Húsvéti cikke a liberális {049} tábort megosztotta. A lakosság jó része fenntartással fogadta a békés kiegyenlítésre törekvők tevékenységét. A dualista elképzelés, Deák javaslata a 48-as érzelmű szegediek körében bizalmatlanságot keltett. Másrészt felmerült az is, hogy a város érdekeit a város életétől elszakadt Klauzál helyett a Deák-párt helyi irányítója, Osztróvszky tudná jobban képviselni. A Deák-, Eötvös-, Lónyay-féle csoporttal, vagyis a kiegyezés híveivel szemben bizalmatlan szegedi lakosok Ligeti Dánielt javasolták képviselőnek. Az I. választókerületben ennek ellenére Osztróvszkynak sikerült érvényesítenie elképzelését, és közfelkiáltással Klauzált választották meg képviselőnek. A II. kerületben az időközben Deák pártjára átállt Dáni újraválasztása ismét csak szavazattöbbséggel sikerült.21

Osztróvszky a közvéleményt 1865-ben is a kaszinóból irányította. 1866 március végéig 6000 polgár fejezte ki háláját Deáknak a második felirati javaslat után, november 12-én pedig egy díszes album átadásával.22

Az 1850/60-as évek kapitalista fejlődése a vagyonosabb iparosok, kereskedők és a hozzájuk kapcsolódó értelmiségiek csoportjával szembeállította a város paraszti és kispolgári rétegeit. Szeged sajátos városszerkezetéből is következett, hogy ez az ellentét lényegileg Alsóváros és Rókus, valamint Palánk és Felsőváros közötti városrészi viszálykodássá fajult. Mivel pedig a város közjogi (országgyűlési választókerületi) és közigazgatási beosztása is e városrészekhez igazodott, nincs benne semmi meglepő, hogy a fokozatosan újjáéledő alkotmányos szervek létrehozásakor — előbb az 1865. évi országgyűlési választások, majd az 1867. évi tisztújítás alkalmával — ezek az ellentétek másutt alig tapasztalható hevességgel törtek ki, és jóidőre meghatározták a város társadalmi-politikai helyzetét.23

1866. november 20-án a kiegyezés Deák-féle elképzelését ellenzők baloldali párttá szerveződtek. Egy nappal később, 21-én válaszul megalakult a Deák-párt helyi csoportja. 1866. augusztus 3-án meghalt Klauzál. Szeged a Rozália kápolnában búcsúzott a kiemelkedő politikustól. (A Szegedi Híradó tudósítása szerint kb. 30 000-en vettek részt.) A pótválasztáson fokozódott Osztróvszky városfejlesztési elképzeléseivel szemben a közterhek várható növekedésétől való félelem. Felszínre jöttek a vízvezetékrendszer hibái. Kifogásolták a város feudális eredetű haszonvételi jogainak újraélesztését, a piaci helypénzt; a parasztság, a tanyaiak a mezőgazdaság fejlesztését sürgették, a kommunális beruházásokat csupán csak az iparfejlesztést támogatónak vélték. Az I. kerület a pótválasztáson emiatt ismét mellőzte {050} Osztróvszkyt, de hű maradt a Deák-párthoz: Vadász Manót (1805—1883) választották meg, a kaszinó köztiszteletben álló elnökét.

Az 1866. évi porosz—osztrák háború Szeged lakosságától is áldozatokat követelt. Március 25-től mozgósítottak. Az emigráció olaszországi szervezkedéséről és Klapka felvidéki benyomulásáról rémhírek terjedtek. A városigazgatás és az egyletek tagjai áldozatkészen működtek közre a sebesültek ápolásában. A háborút követő kolera, majd az 1867. évi a tiszai áradás újabb megpróbáltatásokat hozott.

A vázolt társadalmi-politikai, részint városrészi ellentétek tehát két, korábbi előzményekre visszavezethető politikai csoportot formáltak ki: az Osztróvszky József vezette zöldcédulás és a Réh János körül sereglő fehércédulás pártot, amelyek nevüket az 1867. évi tisztújításon megkülönböztetésül használt szavazó cédulákról kapták. (R. J.)

Osztróvszky pártjának tagjai kevés kivétellel ugyanazok, akik 1861-ben az alkotmányos tanács tagjai és támogatói voltak, ám négy 1861-i tanácsnok elpártolt tőle, közöttük Ligeti Dániel ügyvéd, A „zöldek" elsősorban a palánki és felsővárosi tehetősebb polgárokra és értelmiségiekre támaszkodtak. (R. J.)

A fehércédulás párt, amelynek élén Réh János (1. sz. kép) ügyvéd állt, változatosabb összetételű volt. Bár magvát a Réh-féle, alapjában liberális csoport adta, nagy szerep jutott vezetésében a provizóriumkor kinevezett tanácsnak is. Míg 1861-ben a korábbi jelentősebb tisztviselők közül az egyetlen Tóth Mihály főkamaráson kívül más nem került be az alkotmányos tisztikar vezető helyeire, addig 1867-ben többen megmentették tisztségüket, tanácstagságukat. Így pl. Taschler József és Veszelinovics Bazil tanácsnok lett, Szremácz János pedig a főkapitányi tisztet nyerte el. A régi tanács 1865 őszétől 1867 tavaszáig a kiegyezés érlelődésének időszakában a konzervatív Wőber György királyi biztossága alatt megtartotta a helyi hatalmat, s ügyes taktikával megnyerte az 1861-i alkotmányos tanács minden rendű és rangú ellenfelét. A másik tényező az említett társadalmi, sőt városrészi ellentét volt. A régi tanáccsal szövetkező Réh-csoport javarészt maga is értelmiségiekből állott ugyan, jelszavaival mégis népszerű lett a választók, különösen az alsóvárosi parasztok körében. (R. J.)

A kiegyezés nyomán életbe lépett alkotmányos kormányzás első intézkedései között szerepelt a köztörvényhatóságok visszaállítására irányuló törekvés.24 Megindult a küzdelem az 1848. évi rendezés felülvizsgálatáért. Szegeden április 18-án tartották meg a közgyűlést, amelyen Osztróvszky polgármester beszámolt ideiglenes működéséről. A Zrínyi-kávéházban szervezkedő 48-as pártiak a dualizmus perszonálunióvá formálását, az osztrák állami monopóliumok, adók, jogszabályok és törvények azonnali megszüntetését követelték. A 48-asok Réh Jánost (1812—1881) polgármesterré, Ligeti Dánielt (1818—1873) főbíróvá jelölték, akiket {051} az 1867. április 29-én Dáni Ferenc elnökletével tartott tisztújító közgyűlés meg is választott.25

A dualista rendszer létrejöttének évében tehát Szegeden váratlanul 48-as párti városigazgatás alakult ki: az új vezetőség politikai nézetei a 48-as párt politikáját követték. A Deák-párt helyi hívei elvesztették hatalmi pozícióikat. Mindez éles országos és helyi sajtóvitát váltott ki. A kormány nem nézte jó szemmel a szegedi fejleményeket, és mindent megtett annak érdekében, hogy Szegeden is érvényesüljön a kormánypárti többség. Mivel a szegedi 48-asok nem voltak gyanúsíthatok az 1849-es függetlenségi, demokrata vagy köztársasági törekvésekkel, a kormány nem talált jogalapot az azonnali beavatkozásra. A kiegyezés ellenes városigazgatás felszámolására csak fokozatosan volt lehetőség. A kormány és pártja igyekezett a törvényesség és parlamentarizmus megőrzésével és tiszteletben tartásával tekintélyt szerezni. Egyidejűleg felkészült a leszámolásra a 48-as városvezetéssel.

Lábjegyzetek:

  1. Fr. Engel-Janosi: Graf Rechberg. München—Berlin. 1927. 412. Reizner János 1884. 14., Gaál Endre 1968. 27—29., 31.
  2. Iratok a Kossuth-emigráció történetéhez 1859. Szerk. Koltay-Kastner Jenő. Szeged, 1949. 236. ötven év. Nagy Sándor összegyűjtött műveiből 1859—1909. Szeged, 1909.
  3. Szegedi Híradó, 1859. október 30., 1860. január 26. Kempelen Győző: Kazinczy-ünnep Magyarországon 1859-ben. Szeged, 1860. 126—131.
  4. CsmL Közgy. jkv. 1860—6642. Gaál Endre. 1968. 30—31.
  5. Uo. 32.
  6. Kempelen Győző: 7 hét Josefstadtban. Szeged, 1861. 36. Részletes elemzés a szeptemberi Szegedi tüntetésekről: Gaál Endre 1968. 32—33. Vö. még Molnár György: Világostól Világosig. Arad, 1881. 289—291.
  7. 7 Franz Manz : Verhandlungen des Österreichischen Verstärkten Reichsrathes. I. Wien, 1860. 54. Oskar Regele: Feldzeugmeister Benedek. Wien—München, 1960. 87.
  8. Részletes elemzés: Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján. Budapest, 1967. 59—75.
  9. OL Helytartótanács elnöki 1860—6928., 6968., 34 520., 38 615. sz.
  10. Gaál Endre: 1968. 34—35., Ruszoly József 1984. 12—14., Osztróvszky József: Mit kell tennünk? = Szegedi Híradó, 1860. december 2., Uő. Alkotmányos zsebkönyv magyar publicisták számára. Szeged, 1861. 3—5.
  11. CsmL Közgy. jkv. 1861—1.
  12. A követválasztásról: Szegedi Híradó, 1861. február 21., 24., március 7. és 10. CsmL Közp. vál. ir. 1861. évi névjegyzék és jkv. 37. sz., Közgy. jkv. 1861—124., 126., 255., 238., 355.
  13. Uo. 1861—222., 422.
  14. Dáni Ferenc : Szeged város közönségéhez. = Szegedi Híradó, 1861. augusztus 24., szeptember 7.
  15. CsmL Közgy. jkv. 1860—661., 626., 737.
  16. Uo. 1861—542.
  17. Czímer Károly 1929. 116., Szegedi Híradó, 1861: augusztus 7.
  18. Reizner János 1899—1900. II. 237—240.
  19. Uo. 241.
  20. Az ellenállás különféle megnyilatkozási formáiról Uo. 241.
  21. Dáni Ferenc programja: Szegedi Híradó, 1865. október 26., Klauzál Gáboré: Uo. 1865. október 29. Választás után: Uo. 1865. november 16., 19., 26. OL Helytartótanács 1865—73 991, CsmL Közp. Vál. jkv. 1865—1., 2.
  22. Szeged, 1866. november 17. Deák Ferenc beszédei IV. 1866—1867. Összegyűjtötte Kónyi Manó. Budapest, 1903. 77—78. Vadász Manónak az átadáskor mondott beszéde uo.
  23. E bekezdést Ruszoly József írta. A tőle átvett további részeket (R. J.)-vel jelöltük.
  24. Somogyi Éva: A birodalmi centralizációtól a dualizmusig. Budapest, 1975. 99., 125.
  25. Reizner János 1899—1900. II. 254.

 {052}

III. SZEGED BEILLESZKEDÉSE A DUALIZMUS RENDSZERÉBE (1867—1879)

1. A KÖZIGAZGATÁS KÉT TISZTÚJÍTÁS KÖZÖTT

(1867—1871)

A városi választói cenzusokat az országgyűlésinél valamelyest szűkebb körben az 1848: XXIII. te. 6—7. §-ok szabályozták. Az első három szegedi alkotmányos helyhatósági választás alkalmával összeírtakról a statisztika az alábbiakat mutatja.

  1848 1861 1867
Palánk 524 556 655
Felsőváros 513 519 576
Alsóváros 720 535 791
Rókus 245 300 323
A város összesen 2002 1910 2445

Kevés adat áll rendelkezésünkre a választók cenzus szerinti megoszlásáról, s ezekből nehezen lehet következtetni a választók társadalmi hovatartozására, mert a legfontosabb az ingatlan vagyonon alapuló cenzus a házat éppúgy kifejezheti, mint a földet, sőt az esetek jórészében mind a kettőt is. A cenzusok is „halmozódtak"; egyazon választót két (pl. iparűzés és birtok vagy értelmiség és jövedelem) cenzus alapján is összeírtak.1

Legfontosabb volt a birtokcenzus; ezen a címen a választópolgároknak mintegy fele jutott tisztviselő- és képviselő-választási joghoz. Alapját Palánkban, Felsővároson s részint Rókuson is elsősorban a városi ház, Alsóvároson inkább a föld jelenthette.

A második helyen a régi polgárjog és az iparűzés 1861-ben és 1867-ben váltotta egymást. Míg 1861-ben a polgárjog alapján szavazók a választóközönségnek {053} majd egyharmadát alkották, 1867-ben arányuk alig haladta meg tizedrészét. Hat esztendő ugyan — idősebb korosztályról lévén szó — elég nagy idő, számuk és arányuk felére-harmadára csökkenése talán mégsem csupán természetes fogyásukkal magyarázható. Szerepet játszhatott ebben a szemléletváltozás is: aki tehette, inkább vagyoni, jövedelmi vagy foglalkozási jogcím alapján íratta magát össze.

Az iparűzők — kézművesek és kereskedők — számának és arányának mintegy megkétszereződése csak részben magyarázható a polgárjog alapján összeírtak számának csökkenésével. Az is merész következtetés volna, hogy számuk hat esztendő alatt a városban megduplázódott. Inkább valószínű, hogy e cenzus fontos részfeltételét, az egy segéd tartását 1867-ben kevésbé vették szigorúan, amint ahogyan erre országgyűlési választói összeíráskor sok helyütt volt példa. A birtok, a polgárjog, sőt a jövedelem kifejezett följegyzése is nyilván a segédtartás föltételének hiányát volt hivatva pótolni.

Noha az értelmiségiek száma, sőt aránya is növekedett két összeírás között, a „rangsorban" e cenzus élvezői csak a negyedik helyen állnak. Jobbára a Belvárosban tömörültek, bár jelentős számban laktak Felsővároson, sőt 1867-ben Rókuson is; viszont feltűnően kevesen éltek Alsóvároson.

A pusztán jövedelmük alapján összeírtak száma és aránya egyformán elhanyagolhatóan csekély volt, csupán Felsővároson jelentősebb; ott ugyanis ennek alapján jutottak szóhoz azok, akik más cenzusba nemigen „fértek bele": a hajósok, közöttük is főként a kormányosok, valamint malomtulajdonosok és a molnárok.

Palánkot a polgárosultság jellemezte: 1861-ben a polgárjog, 1867-ben viszont az ipar alapján összeírtak adták előbb a választók harmadát, utóbb majdnem felét. A birtokcenzusra hivatkozók a választópolgároknak valamivel több mint negyedét alkották. Számottevő — majdnem egyhatod-egyötöd volt — az értelmiségiek aránya.

Felsővároson az első helyen a polgárjog és birtok váltotta egymást. E közismerten mesteremberek és hajósok lakta városrészben föltűnő az iparnak csupán a városi átlag felét kitevő jelenléte, ami azzal magyarázható, hogy az itteni kézműves mesterek segédek híján csak más jogcímek alapján jutottak szóhoz.

Rókusra is a városi átlagot megközelítő birtokcenzus volt ugyan a jellemző, a választópolgárok között mégis nagy volt a polgárjogra vagy az iparűzésre hivatkozók aránya. E jelenség a városrész választóközönségét már-már Felsővárost megelőzve Palánkhoz közelítette.

Alsóvárost a választói összeírások alapján is a város falusias-paraszti részének kell tekintenünk. A választópolgárságban a birtokosok aránya a négyötöd részt is meghaladta, s mellettük az iparosok, a csak polgárjogukra vagy értelmiségi jogcímükre hivatkozók csekély számban is mindig a városi átlag alatti arányban kerültek a választói névsorokba. {054}

A városi képviselők száma 1848—1867 között a következőképpen növekedett:

  1848 1861 1867
Palánk (Belváros) 45 58 61
Felsőváros 50 52 54
Alsóváros 55 56 59
Rókus 35 36 38
A város 185 202 212

A város nagy határának lakossága Alsó- és Felsőváros között oszolván meg (alsó és felső tanyák), képviseletét is e városrészekben nyerte el.

A képviselők városrészenkénti választása erősen befolyásolta a testület társadalmi, sőt — 1867-ben — politikai összetételét is. Míg 1848-ban a városrészi képviselet azt is jelentette, hogy csak az ott lakók közül választhattak, az 1861. évi tisztújító közgyűlés „elvül" mondta ki, hogy minden városrész szabadon választhatja a város bármely részéből képviselőit.

A képviselőtestület folyamatosságát és megújulását mutatja az alábbi táblázat.

Első ízben megválasztva A tisztújítás éve
1848 1861 1867
1848-ban 185 61  26
1861-ben   142 35
1867-ben     151
Összesen 185 202 212

Az 1861. és az 1867. évi képviselő-választásokon tehát egyaránt valamivel több mint 70%-os arányban választottak új városatyákat. A képviselők mintegy 30%-ának folyamatossága 1848/49 és 1861 között — figyelemmel a kiöregedésre és az elhalálozásokra — természetesnek látszik. Nem mondható el ugyanez az 1861 és 1867 közötti váltásról, hiszen ekkor csupán félannyi idő telt el a két tisztújítás között. Bár 1861-ben is szerepet játszottak politikai szempontok az 1848-i mandátumok meg nem újításában, 1867-ben nyilvánvalóan a fehérek új jelöltjeinek többségre jutása vezetett ilyen nagyarányú megújulásra. 1867-ben a képviselőknek kb. 25%-a tartozott az ellenzéki zöld párthoz.2

A város három (1848., 1861. és 1867. évi) tisztújítását egybevetve megállapítható, {055} hogy egyaránt érvényesült a megújulás és a folyamatosság. 1848-ban a három „oszlopos" hivatalra emeltek közül az előző tanácsban senki sem viselt tisztséget. Új tanácsnokok voltak: Osztróvszky József, Schmidt Ferdinánd, Dáni Ferenc és Vékess Ferenc; Bérczy Antal ugyan korábban viselt tanácsnokságot, de közben ettől elütötték; Rengey Ferdinánd előzőleg tiszti főügyész volt. Az 1844. évi tisztújításon szerzett tanácsnokságát megtartotta Heszler József, Lengyel Pál polgármester pedig az új tanácsban egyszerű tagként foglalt helyet. A korábbi főtisztségviselők közül hiába próbálkozott Wőber György főbíró, Kotolyár Miklós tanácsnok és Petrovics István főjegyző, nem juthatott be a tanácsba.

Az 1861-i tisztújítás a tanácsban különösen jól érzékelhető erős folyamatosságot mutat 1848/49-cel. Osztróvszky József polgármester (polgárnagy) 1848-ban már tanácsnok volt; Vadász Manó 1848/49. évi polgármester főbíró, Bérczy Antal tanácsnok pedig főkapitány lett. Az 1848-i tanácsnokok közül Vékess Ferenc, valamint az 1849-ben behelyettesített Ligeti Dániel maradt meg. Kolb Antal 1848-ban még csak első aljegyzőségig vitte, Szeghő János pedig, aki Vékess Ferenccel szemben 1848-ban alulmaradt, ezúttal tagja lett a tanácsnak.

Az 1867. április—májusi tisztújításon Osztróvszky József és Vadász Manó kisebbségben maradt Réh János és Ligeti Dániel ellenében. Míg Ligeti mindhárom alkotmányos tanácsnak tagja volt, Réhnek első ízben csak ez utolsó alkalommal sikerült a város élére kerülnie. Kívüle az 1861-i tanácsból a provizóriumot is kiszolgáló Kolb Antalt, valamint a szintén átpártolt Georgievits Györgyöt és Szluha Gáspárt választották meg újra. A főbíró és három tanácsnok nem is olyan kevés, hiszen — mivel időközben Bérczy Antal és Vékess Ferenc meghalt — a polgár-nagyon és főbírón kívül „csak" Takács Mihály törvényszéki, Szeghő János, Szabó Imre és Mihályfy Ferenc közigazgatási tanácsnok nem jutott be a Réh János vezette tanácsba. A provizórium tanácsából Kolb Antalon kívül Szremacz János főjegyző, Taschler József polgármester és Veszelinovics Bazil főbíró került a tanácsba, több kartársa — így Harsányi Pál főkapitány és két tanácsnok, Schmidt Ádám és Gegus Dániel — viszont hiába próbálkozott.

Az alacsonyabb rangú tisztviselők közül Mészáros György 1861-i első aljegyző 1867-ben főjegyző lett. Két 1848-i tisztviselő töltött be 1867-ben a korábbihoz hasonló tisztséget: Viday Károly egykori alügyészt ezúttal főügyésszé, Vé-kes Imre egykori alkapitányt pedig az azonos feladatkört ellátó pusztai kapitánnyá választották.

"az volt, hogy ezek sem voltak pontosan meghatározva, s a szabad királyi városokban, ahol a tanácsnak mély gyökerei voltak, aligha voltak alkalmazhatók. Abban az esetben, ha a tanács és a közgyűlés politikai összetétele azonos vagy legalább hasonló volt, mint Szegeden 1848/49-ben és 1861-ben, különösebb {056} baj nem volt, ha viszont a tanácsból kiszorult párt a közgyűlésben (és azon kívül) kereste érvényesülését, amint az Osztróvszky József, majd 1869-től Dáni Ferenc vezette zöldcédulás párttal is megesett, mindjárt gondot okozott a két szerv jogkörének elhatárolása, a közgyűlési hatáskör körülbástyázása. Eleve természetes ugyanis, hogy a polgármester vezette fehércédulás párt szívesebben intézte a város ügyeit a szűkebb körű tanácsban, semmint a közgyűlésen, a nagyobb nyilvánosság előtt.

1867 májusában Réh Jánosék készséggel beleegyeztek, hogy pesti példára házszabályokban rögzítsék a közgyűlés működésének normáit, ám decemberben, amikor erre sor kerülhetett volna, a közgyűlés hatáskörét fölsoroló házszabálytervezet láttán gyorsan visszatáncoltak. A közgyűlés hatáskörének pontos megállapítása, a tanácsétól való elhatárolása elmaradt, és ez sok ellenzéki panaszhoz vezetett. A közgyűlés eljárási-működési szabályait az állandó gyakorlatból formálódó szokásjog és az eseti határozatok terelték mindkét párt részére elfogadható mederbe. Ilyen szabály volt például, hogy a városatyák indítványait a következő közgyűlésen tárgyalták meg (1867:347.).

A városszervezet egyébként 1867-től 1871-ig csak annyiban változott, ameny-nyiben azt a gyakorlat vagy az időközben kibocsátott törvények megkövetelték. A polgári és bűnfenyítő törvényszék tagjai tisztújítási, a helyreállított albíróságok pedig közgyűlési választással nyerték el megbízatásukat. A polgári törvénykezési rendtartás (1868: LIV. tc.) értelmében pl. 1869-ben a városbíró (főbíró) mellé helyettest kellett választani, ugyanakkor megszűnt a főkapitánynak az albíróságokéhoz hasonló sommás bíráskodása.

A pusztázás hagyományos, „kilovagló", rendjén a város jövedelmi viszonyainak javítására kiküldött bizottság javaslata alapján az 1868. május 8-i közgyűlés változtatott. A pusztázók számát 30-ról 20-ra szállítva állandó kinntartózkodási őrhelyükül a „felső részen" a Szeged-kisteleki országúton a Müller-erdővel szemközt álló városi csőszházat, az „alsó részen" pedig a vágójárási városi épületek egyikét jelölték ki. Utasította a közgyűlés a pusztai alkapitányt, hogy a „külső lakosság ügyeinek hivatali hatáskörén belül teljesítendő elintézése végett a város külterületének egyik héten egyik, másik héten másik részén felállítandó őrtanyákon" előre közzétett napokon jelenjen meg. A közgyűlés e határozata lehetett a későbbi tanyai közigazgatás kialakításának első lépése. Ámbár az akkori „központok" nem azonosak a későbbiekkel, mert a fölső Kistelek alatt volt (kb. Felsőgajgonya), az alsó meg Zákányszék és Rúzsa között. (1892-ben a két központ a mai Balástya és Mórahalom.)

A betyárvilág felszámolására, a közrend helyreállítására a király 1869. január 4-én gr. Ráday Gedeon belügyminisztériumi osztálytanácsost királyi biztosként küldte ki Arad, Bács- (Bodrog), Békés, Csanád, Csongrád, Pest (-Pilis-Solt) és Torontál megye, a Jászkun kerület, valamint Kecskemét, Szabadka és Szeged {057} területére. A miniszter felhívta a közgyűlést, hogy a királyi biztost országos érdekű eljárásában támogassa, különösen „tisztviselőit és közbiztonsági közegeit utasítsa, hogy az ő közvetlen felhívásainak és intézkedéseinek is személyes súlyos felelősség terhe alatt pontosan és rögtön megfelelni, nemkülönben a közbiztonságot érdeklő minden nevezetesebb eseményről késedelem nélkül értesíteni szoros kötelességüknek tekintsék". Ráday Gedeonnak a városi önkormányzatot csorbító, de szükségszerű kirendelése és hírhedtté vált — jogtörténetileg még föltáratlan — működése a várban csak annyiban tartozik ide, hogy a szegediek eleinte nyíltan nem léptek föl ellene, sőt az 1871. március 12-i közgyűlésen a fehérpárti Fodor Imre Börcsök Ignác támogatásával egyenesen indítványozta, hogv a közgyűlés Hódmezővásárhely példájára mondjon köszönetet működéséért. A zöldpárti Magyar János ügyvéd ezt a vizsgálatok mielőbbi befejezése után tartotta csak lehetőnek, mire az elnök készséggel el is napolta az indítvány további vitáját. A köszönet elmaradt.

Amikor azonban 1872-ben a törvényhozás utoljára meghosszabbította Ráday működését, Nagy Sándor szerkesztő megfogalmazta: „igen is kívánjuk, hogy működése felett a legszigorúbb felügyelet és ellenőrködés gyakoroltassák, korlátlan hatalomkörének pedig gát vettessék".3 A város hivatalosan továbbra is zokszó nélkül tűrte, tekintélyes polgárok egy csoportja viszont Novák József ügyvéd vezetésével a fővárosban sajtókampányt szervezett ellene. Ebben benne volt a királyi biztossal szintén szembenálló Dáni Ferenc főispán pártfogoltja, a tehetséges fiatal jogász, Muskó Sándor királyi ügyész is.4

A Réh János polgármester elnökletével működő tanács és közgyűlés 1867 és 1871 között heves „kétfrontos" harcot vívott a nagyobb politikai tapasztalattal és szakértelemmel fölruházott helyi ellenzékével, valamint az akadékoskodó kormányszervekkel, különösen a Belügyminisztériummal. Jó példa erre az a sajtóper, amelyet a közgyűlési többség 1867-ben indított a csipkelődő Szegedi Híradó ellen s 1868 végén el is vesztett. A többségi fehér táborban már ekkor megkezdődött a bomlás, amely végül — Dáni Ferencnek, a zöldek Osztróvszky József „felfelé bukása", 1869. májusi kúriai bírói kinevezése utáni első emberének, az új törvényhatósági törvény alapján Szeged főispánjává való kinevezése nyomán — Réh János 1871. július 30-án kényszerű lemondásához és pártjának gyengüléséhez vezetett. Az átmenetileg polgármesterré előlépett Kolb Antalnak már csak egy feladat jutott: előkészíteni az 1870: XLII. tc. alapján bevezetendő új törvényhatósági {058} szervezést. Jó hivatalnok módjára eleget is tett megbízatásának. A Mészáros György főjegyző által előkészített, a Bach-korszakbeli tanácsi ügyosztályokat visszaállító szervezési szabályrendeletet a Belügyminisztérium mintaként küldte meg a többi városi törvényhatóságnak is.

Kérdés, hogy első városi törvényünk, az 1848: XXIII. tc. alapján három ízben is — 1848-ban, 1861-ben és 1867-ben —megszervezett népképviseleti alapú önkormányzattal együtt letűnt, javarészben még a reformkorban pályára lépett nemzedék tagjai mit hagytak örökül az utánuk jövő, Pálfy Ferenc polgármester vezette ifjabb városi vezetőknek, városatyáknak? Csak a kiegyezés utáni évek helyi pártharcainak rossz emlékét? Talán nem csupán ezt. A szegedi közgyűlési terem e korban a polgári önkormányzat otthona, iskolája volt. E közgyűlések nehéz időszakokban képviselték a várost, olykor nem kis bátorságról téve tanúságot.

 

2. A PÁRTVISZONYOK A BALOLDALI VÁROSVEZETÉS IDŐSZAKÁBAN

A tisztújítás után a Deák-párt szélsőséges izgatásba kezdett a kézművesek és földművesek ellen, vagyontalan proletároknak tüntetve fel a 48-as párt választóit. A cseléd, a proletár, nem rendelkezhet mások vagyona felett — írta az országos hatalom beavatkozását sürgetve Mayer Miksa.5 Azt állították, hogy a 48-as párti közgyűlési többség tudatlan analfabéta, akiket kortessereg ültetett be a testületbe, vagyontalan és választójoga sincs.6

A 48-as párti városvezetés a közgyűlés működési szabályainak demokratikus továbbfejlesztésével is igyekezett pozícióit erősíteni. Még a kisebb városi állásokat is titkos szavazással töltötte be a szokásos kinevezés helyett. A városvezetés aktív irányítóivá tette a közgyűlés iparos, kereskedő és gazdálkodó tagjait. Támogatta az abszolutizmus korai, a lakosságra sérelmes intézkedések megszüntetését, pl. a szegediekre is 1857-től kivetett piaci helypénzt. Nem hajtotta végre a dohánymonopóliumra vonatkozó rendelkezéseket. A Deák-pártiak állandóan vádaskodtak és vizsgálatot követeltek a kormánytól a 48-as városigazgatás ellen, mert annak intézkedéseiben a „kommunizmus csíráit" vélték felismerni.7

A Deák-párt a tisztújításon elszenvedett veresége után kénytelen volt felülvizsgálni eddig követett politikai magatartását, hogy visszaszerezhesse befolyását a politikailag aktív elemek körében. Szabados János ügyvéd és társai a Deák-párt {059} társadalmi bázisának kiszélesítését javasolták, az iparos és földművelő lakosság megnyerésére alkalmas, de ä 48-as párt befolyását visszaszorító politika és párttaktika alkalmazásával. Ennek érdekében ajánlották, hogy a Deák-párt Szegeden szakítson a konzervatív-liberális irányzatok szövetségére épülő, Szeged vagyonos vezetőit összefogó, zártkörű politikával, és segítse elő a Balközép-párt szegedi kiépítését a 48-asok rovására. Szabadosék elképzelése a Deák-pártban nem vált népszerűvé. Vadász Manó és a Deák-párt szegedi vezetőségének többsége a konzervatív-liberális szövetségre épülő politikához ragaszkodott. A párt támogatói a vagyonos polgárság, a módosabb kisbirtokosok és bérlők, továbbá a város környékén élő nagybirtokosok voltak. A liberális-konzervatív politikai erők együttműködésének eredményei az 1861-ben feloszlatott Belvárosi Kaszinó újjászervezése, a színügyi bizottmány újjáélesztése, a polgári dalárda, a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank létesítése, az Olvasó Egylet, a népkonyha újbóli felállítása.8

A szegedi Deák-párt az Osztrák Nemzeti Bank és egyéb külföldi tőkés érdekeltségek által finanszírozott szegedi pénzintézetek, ipari és kereskedelmi vállalkozások részvényesei és igazgatósági tagságából összetevődő vezetőség irányításával működött. Tekintélyüknek nem kedvezett, hogy a közgyűlésben nem egyszer az általuk képviselt nagyvállalatok érdekeit védték a közérdekkel szemben. A Deákpárt elnöke, Osztróvszky pl. az egyik biztosítótársaság főügynökeként kifogásolta, hogy a városi hatóság a tűzkárosultak jogait védi. Az Alföldi Vasút jogtanácsosaként tiltakozott az ellen, hogy a közgyűlés 48-as párti többsége az árvízvédelmi közterheket a vasút tulajdonosaira is kiterjesztette.9

1867. május 19-én a Honvéd Segély Egylet Fluck Ferenc (1829—1913) irányításával újjáalakult. A jótékony célú egyletet a Deák-párt átmenetileg a dualista rendszert támogató agitációra használta fel. 1868. január 7—9-én Perczel Mór, március 1-jén Klapka György tábornokokat ünnepelték Szegeden, akik Kossuthot és a magyar állami függetlenség emigrációban hirdetett eszméit megtagadva, Deák és a kiegyezés támogatóiként léptek fel. A banketteken Osztróvszky megmutatta, hogy a „48-as párti Szegeden is lehet Deákot éltetni".10

A Deák-párt újjászervezését új körök létesítésével készítették elő. 1868. január 25-én írták alá a felhívást a Szabadelvű Politikai Kör alapítására. Osztróvszky az egyletet a Deák-párt helyi szervezetének nyilvánította. 1868. március 15-én 388 bejegyzett tagja volt az egyletnek, a vezetőség választásában 214-en vettek részt szavazóként.11 Az egylet elnöke Osztróvszky, alelnöke Zsótér Andor lett.

 {060} A kör 1868. június 1-jén tartott közgyűléssel kezdte meg működését. Ugyanettől kezdve a Szegedi Híradó — hivatalosan is — a Deák-párt helyi közlönye lett.12

Az országgyűlési választási előkészületek a 48-as pártot szintén szervezkedésre késztették. Csak élénk szervezeti élet adhatott reményt a kormány által támogatott vagyonos kisebbséggel szemben politikai elképzeléseiknek a városban történő megvalósítására, a működésüket gátló kormányfelügyelet akadékoskodásainak ellensúlyozására. A 48-asok helyi programját 1867. október 16-án Ligeti Dániel, Szeged főbírája tette közzé a Szegedi Néplap Eszmetöredékek című írásában, amely csoportosulásra hív fel. Az országos 48-as párt programjánál a szegedi a várospolitika terén demokratikusabb tartalmú, a helyi feladatokat részletező volt. Felölelte a helyi iparos-, kereskedő- és földművelőtársadalom kormányintézkedések által meg nem oldott problémáit. Kísérletet tett az általános, titkos választójog azonnali érvényesítésére a városi közigazgatási autonómia keretei között. A kormánypárt és helyi erőinek felfokozott támadása elleni védekezés azonban a 48-as városigazgatást elsősorban annak bizonyítására kényszerítette, hogy az antidemokratikus dualista államszerkezet ellenére, a helyileg többségre jutott 48-as párt képes a város korrekt, az egész lakosság érdekeit szolgáló, a demokráciát Szegeden érvényre juttató vezetésére. Igyekeztek gyakorlatilag igazolni, hogy nem a vagyonosok és az őket szolgáló értelmiség kiváltsága a közdolgok irányítása, a vagyontalanok is rendelkeznek kellő megfontoltsággal, erkölcsi szilárdsággal a közügyek intézésében. A 48-as pártiak a már korábban létrejött Polgári Társalgó Körbsn tömörültek, amelynek 1868. március 7-én 600 bejegyzett tagja volt. Elnöke Ligeti Dániel. A kör kimondta a szélső baloldali irányzathoz csatlakozást. Közlönye 1868. március 29-étől a rövid életű Szegedi Néplap c. politikai lap.13

A szegedi 48-asok programja túlmutatott ugyan az országos párt programján, és közelebb állt a demokratákhoz, de többségi helyzetük és városigazgatási kötöttségeik csupán a demokrata agitáció és propaganda hallgatólagos támogatását, majd a mozgalom elleni brutális kormányzati intézkedések helyi végrehajtásának lassítását tette lehetővé. Eredeti célkitűzésük a demokrata körökéhez állt közel: utóbbiak a kiegyezést elutasítva, demokráciát, általános, titkos egyenlő választójogot, népképviseletre alapozott közigazgatási autonómiát, a feudális eredetű földbirtokrendszer jogi és gazdasági felszámolását, árutermelő kisbérleti {061} rendszert, a földosztást, a teljes, feltételek nélküli szólás és sajtószabadságot, demokratikus adórendszert követeltek. Fellépésüket Kossuth — köznemesi osztály-korlátai miatt — nem támogatta.14

A demokrata köröknek az Asztalos János kecskeméti ügyvéd által kezdeményezett, az Alföld egész területére kisugárzó agitációs és propaganda tevékenysége Szegedre is kiterjedt. A mozgalom proklamációjának terjesztésében Szeged fontos szerepet vitt, a környékbeli településeken végzett agitáció szálai itt futottak össze. Az aggódó Deák-pártiak még egy városi hajdút is látni véltek Asztalos proklamációját osztogatni. A 48-as párti városvezetőség, bár a szervezetek kiépítésének támogatása elől elzárkózott, a demokraták propaganda tevékenységét megtűrte. Azonban Szegeden demokrata körök szervezésének — 48-as városvezetőséggel szemben — taktikai szempontból nem volt értelme. A belügyminiszter a demokrata körök működését be is tiltotta, amit a közgyűlés Szegeden tudomásul vett.15

A demokrata mozgalom legjelentősebb szegedi politikai eredménye a Madarász József országgyűlési képviselő által kezdeményezett és szervezett, a kiegyezés ellen tiltakozó országos kérvényakció támogatása volt. Az országgyűléshez intézett tiltakozó kérvények aláírását Szegeden több napon át szervezték. Ezt a szegedi 48-as pártvezetők is nyíltan támogatták. Ligeti Dániel és Polczner Jenő aláírásával a Polgári Társalgó Kör 511 tagja nevében Kossutnak bizalmi iratot küldött, amelyben értesítették tiszteletbeli körelnökké választásáról, és kifejezték tiltakozásukat az 1867. évi kiegyezés ellen.16 1868. április 22-én Szegeden a Belváros házait újra plakátokkal ragasztották tele, amelyek Asztalos küzdelmének folytatására hívták fel a lakosságot. Madarász József az országgyűlésben 1868. június 4-én mutatta be 131 község és város tiltakozását a kiegyezés ellen. Szegeden 4461 aláírást gyűjtöttek.17

A demokrata körök betiltása után a kormánypárt Szegeden erőteljes agitációba kezdett a 48-as párti városi vezetőség ellen. Az éles sajtópolémiában a ferde nyíllal jelölt cikkeket Nagy Sándor írta. Azt hangoztatta pl., hogy a 48-asok a cár és az abszolutizmus ügynökei.18 A sajtókampány azt is állította, hogy a 48-as városigazgatás {062} az analfabéta nincstelenek kezébe adta a hatalmat, és emiatt megszűnt a közbiztonság.

1869. február 2-án a Polgári Társalgó Kör zárt ajtók mögött vitatta meg az országgyűlési képviselőválasztás feladatait. A kör vezetősége az ellenzék egysége mellett foglalt állást, ennek jegyében a két választókerület ellenzéki jelöltjének programja jelezte, hogy az ellenzéki egység a két irányzat együttműködésére épít. 1869. február 14-én a központi választmány az I. kerületben Rigó József ügyvédet, a II. kerületben Ludvigh János újságírót javasolta.19 Rigó József 1869. február 21-én a városháza előtt mondott programbeszédet. Programját röpiratként is terjesztették. Rányomták a Kossuth-címert, 1849. április 14. felirattal. A trónfosztás napjára utalva fejezte ki, hogy a jelölt köztársasági programot hirdet. Alsóváros és Rókus baloldali választói Bakay Nándor kötélgyártó, A Hon és némely fővárosi munkáslap szegedi levelezőjének javaslatára Ludvigh János szepességi származású újságíró jelölése mellett döntöttek. Ludvigh korábban Kossuth Pesti Hírlapiknak tudósítója volt, majd a szabadságharc alatti kormánybiztossága miatt — távollétében — halálra ítélték. Emiatt Brüsszelben, emigrációban volt kénytelen tartózkodni. Ludvigh többek között A Hon c. lap külföldi tudósítója volt, a kiegyezés után egyideig nem jöhetett Magyarországra, így Szegeden sem lépett fel személyesen. Ennek ellenére több nagygyűlést is szerveztek mellette.

A Deák-párt választási küzdelme elsősorban a választók személy szerinti meggyőzésére épített. Tartózkodott a látványos gyűlésektől. Ügyesen használta ki a 49-es, sőt köztársasági programmal fellépett, de nem eléggé népszerű helyi jelölttel szemben Horváth Mihály püspök tekintélyét a Deák-párt kiegyezést támogató programjának népszerűsítésére. Horváth szentesi szegény családból származott, Szegeden járt középiskolába. 1848-ban még Ferdinánd király nevezte ki csanádi püspökké, de 1849-ben a Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. Emiatt halálra ítélték, és távollétében— jelképesen — felakasztották. 1867 után, mivel ő is letette a hűségesküt, hazatérhetett az emigrációból. A Szegedi Szabadelvű Körhöz intézett 1868. április 12-i levelében a kiegyezés meggyőződéses hívének vallotta magát, nyilvánosan megtagadta Kossuth eszméit.20 Horváth történetírói tekintélye és népszerűsége azonban segítette a szegedi kormánypárti agitáció hatását: a kiegyezés nem lehet rossz, ha még Horváth is belátta ezt. 1869. január 21-én, a jelölőgyűlések előtt, a Deák-párt választói számára banketteket szerveztek. A jelölőgyűlések az I. kerületben Horváth Mihályt, a II. kerületben Dáni Ferenc ügyvédet jelölték.

 {063} Horváth Mihály csak megválasztása után lépett Szeged nyilvánossága elé A II. kerületben Dáni Ferenc elhangzott beszédében kifejtette: meggyőződött arról, hogy a kiegyezés biztosította mindazokat a vívmányokat, amelyekért 1848/49-ben harcoltak, ezért a szélsőbalt a politikában mindörökre mellőzendőnek vélte. A kiegyezés utáni parlamentáris rendszerben szerinte is szükség van a közügyek össznemzeti érdeknek megfelelő vitele érdekében a pártok között küzdelemre, a hatalmon lévő párt közérdekű ellenőrzésének szolgálatára. A Deákpárttal szemben erre a szerepre szerinte a lojális ellenzékként viselkedő Balközép Párt alkalmas, a két párt közösen valósítja meg a „nagybirtok, az értelmiség, a kereskedelem és ipar, továbbá a mezei gazdászat kellő képviseletét minden szinten, a községekben is". Ennek érdekében követelte a virilizmus bevezetését.21 Dáninak a konzervatív-liberális pártszövetség kizárólagos politikai létjogosultságát hirdető pártprogramja nem lehetett alkalmas a szegedi II. választókerületben élő, választójoggal bíró kisemberek megnyerésére.

Az 1869. március 18-án a szabad ég alatt lefolytatott képviselőválasztás a következő eredményt hozta:

Kerület A Deák-pártra szavazott   A 48-as pártra szavazott  
I. Horváth Mihályra 867 Rigó Józsefre 557
II. Dáni Ferencre 304 Ludvigh Jánosra 912
összesen:   1171   1469

Az 1869 februári választási összeírás szerint az I. kerületben 1646, a II. kerületben 1446, összesen tehát 3092 szavazásra jogosult személy volt Szegeden. 2638 érvényes szavazatot adtak le, amely a jogosultak 85%-ának felel meg. E tény igazolja a politikai kérdések iránti, ekkor beható érdeklődést Szegeden.

Miután Ludvigh János a késmárki mandátumot fogadta el, a 48-as párt szegedi vezetői az országos vezetőségtől kértek új jelöltet. Irányi Dániel május 16-án a Széchenyi-téren szervezett gyűlésen Kállay Ödönt (1815—1879) ajánlotta, aki 1848/49-ben az országgyűlési radikálisok egyik hangadója, 1861-ben a Határozati Párt balszárnyához tartozott. Kállay ezúttal 48-as programmal lépett fel. A Deák-párt a pótválasztáson Pálfy Ferencet, a későbbi polgármestert léptette fel. Az 1869. június 6-i szavazáson Pálfyra 247, Kállayra 967 szavazatot adtak.22

A Deák-párt az 1869. évi választások után igyekezett tovább erősíteni pozícióit {064} a várospolitikai fórumokon, pl. a közgyűlési bizottságokban. A város vezetőségét támadó akcióit a kormányellenőrzéssel hangolta össze, népszerűsítve a kormány vagyonosok érdekeit védő, itt nem említhető reformtörekvéseit. A Szabadelvű Kör 1870. január 9-én — Osztróvszky Pestre távozása után — Dáni Ferencet választotta elnökévé. A belügyminiszternél sürgette a törvényhatóságok rendezését, a vagyonosok helyzetét a virilis rendszer bevezetésével kívánta megerősíteni.23

Az 1870/71. évi porosz—francia háború idején a 48-as párt jelentős szerepet játszott Szegeden is a monarchia semlegességét követelő háború ellenes tüntetésekben. A Párizsi Kommün felszámolása után tüntettek a Kommün elítéltjei és menekültjeivel kapcsolatos nemzetközi jogi védelem érvényesüléséért. 1870 decemberében és 1871 januárban Szegeden is adakozást szerveztek a francia sebesültek segélyezésére, amelyhez a Deák-párt is csatlakozott. (1870 decemberétől az adakozásnak állandó rovata volt a Szegedi Híradóban.)

 

3. A KORMÁNYPÁRT FELÜLKEREKEDÉSE

A Deák-párt a baloldali városvezetés gyengítésére használta fel a törvényhatóságok rendezéséről szóló, 1870: XLII. tc. végrehajtását, éppúgy, mint a közigazgatás és bíráskodás szétválasztását kimondó 1869: IV. tc. megvalósítását. A szegedi törvényszék megszervezése folytán a 48-as párti bírákat kirekesztették további alkalmazásukból. Réh János polgármester nem értett egyet Tóth Vilmos belügyminiszter antidemokratikus „reformjaival", 1871. július 29-én lemondott.24 A tisztújításig Kolb Antal helyettesítette.

1871. július 17-én az uralkodó kinevezte Dáni Ferencet Szeged, Kecskemét, Arad és Hódmezővásárhely törvényhatósági jogú városok főispánjává.25 Dáni irányításával megvalósult mindaz, amit a Deák-párt szegedi csoportja 1867-től fogva rendszeresen követelt a „nyers tömeg" fenyegető uralmának megfékezésére, a vagyonos polgárság osztályuralmának megszilárdítására. Az 1870: XLII. tc. életbelépése megszigorította a választás vagyoni cenzusát, bevezette a virilizmust, eltörölte a városi vezetők népképviseleti választását. A városi törvényhatósági képviselők és a legtöbb adót fizetőkből létrehozott közgyűlés választotta a városi közigazgatás vezető tisztviselőit. Szegeden a törvényhatósági képviselők választására hét választókerületet jelöltek ki. 1871. december 7-én a Deák-párt választmánya elfogadta, és sokszorosítva forgalomba hozta a Deák-párti városi {065} képviselők előre összeállított névjegyzékét, az ún. szavazatlapot.26 A párt támogatói a szavazásnál ezt nyújtották be.

1871. december 12-én közzé tették a szegedi virilisták első jegyzékét. A 140 legtöbb adót fizető közül bankár, iparos, kereskedő 91, gazda 17, lelkész 3, tisztviselő 3, ügyvéd 16, mérnök 2, orvos 6, gyógyszerész 2 volt. A választott törvényhatósági tisztviselők közül iparos (kézműves) 63, gazda, 30, kereskedő 14, tisztviselő 8, lelkész 3, ügyvéd 14, orvos 2, gyógyszerész 2, tanár és tanító 4, gyáros 2 volt. A virilisták választhatók is voltak. Megválasztásuk esetén, virilista helyükre automatikusan a következő legtöbb adót fizető lépett. Ezáltal a virilisták abszolút többsége biztosítva volt. Az új törvény biztosította a választásokon a zsidók részvételét, akik ekkor Deák-pártiak voltak. A törvényhatósági közgyűlésnek ekkor 27 virilis és 12 választott tagja, azaz 14%-a zsidó, míg a város összlakosságának csak 5%-a zsidó.27

Az új 280 tagú városi képviselőtestület ülését Dáni főispán 1871. december 28-án nyitotta meg. Az 1872. évi tisztújítás alkalmat adott Szegeden a kormánypárt országos hegemóniájának megfelelő városigazgatási pozíciók megszerzésére. Az eljárás technikai eszközeit ez alkalommal tudatosan alkalmazták a hatalom megszerzésének eszköztárában. A tisztújítás jelölőbizottsága kizárólag Deák-pártiakból állott, kizárólag a városigazgatási állások betöltésére tett javaslatot. A 48-as párti jelöltek, az új feltételek ellen tiltakozva, visszaléptek. 1872. január 4-én az előző tisztikar lemondott. Az új tisztkart 6 évre választották, kizárólag Deákpártiakból. Ekkor lett polgármester Pálfy Ferenc (1824—1907).28 A kormánypárt legfőbb szegedi támaszai a nagykereskedők, nagytőkések, hajótulajdonosok, a vagyonos ügyvédek voltak.

A hatalmi pozícióit visszanyert Deák-párt befolyásának erősödését bizonyította az 1872. évi szegedi országgyűlési képviselőválasztás is. A választási sikerben említésre méltó szerepe volt dr. Magyar János (1832—1899) ügyvédnek, aki Dáni lemondása után a Szegedi Szabadelvű Kör elnöke lett. Nagymértékben segítette a Deák-párti jelöléseket a Szegedi Híradó c. lap is, amely vezércikkeit a választási agitáció szolgálatába állította; igyekezett kiaknázni a 48-as párt programjában jelentkező ellentmondásokat, pl. azt, hogy trónfosztásra törekszik, békés eszközökkel. Ugyanakkor azzal is vádolta „a proletárság iszapjából gyúrt pártot", hogy „állandó forradalmat akar".29 A 48-as párt szegedi választási mozgalma viszont {066} az osztrák—magyar hitelszervezet, a városi és kormányhivatalok működésének előnyeit nem élvező lakosok érdekeinek védelmére, sérelmeik orvoslását célzó követelések megfogalmazására épült. Ilyen volt pl. azon adóhátralékok törlésének követelése, amelyek az önkényuralom éveiben halmozódtak fel — a közfelfogás szerint törvénytelenül kivetett, de mennyiségük miatt behajthatatlan — adókövetelésekből.

Az 1872. június 20-án megtartott képviselőválasztáson az I. kerületben a Deákpárti Horváth Mihály 1024, a 48-as párti Réh János 475 szavazatot nyert; a II. kerületben gróf Ráday Gedeon Deák-párti jelölt 259 elnyert szavazat után visszalépett, Kállay Ödön 48-as párti jelöltre 633 szavazatot adtak.30 A választásra jogosultak száma a két kerületben összesen 2933, ezekből 2391-en, tehát 81%-uk szavazott.

A kiegyezés után a polgári ellenzéki pártok jogairól is élénk vita folyt. Kossuth az ellenzéki pártokat demokratikusan választott országos vezetőség irányítása alatt képzelte el, olyan országos szervezetként, amely — az angol polgári pártok mintájára — folyamatosan működik. A lakosság körében végzett, tömegmozgalmat is szervező munkája mintegy a parlamenten kívüli hatalmas társadalmi erőként befolyásolná a törvényhozás munkáját. A kormány ezeket az elképzeléseket és megvalósítási kísérleteiket rendkívüli intézkedésekkel, ha kellett, még ostromállapot elrendelésével is meggátolta. Így a 48-as párt támogatásának tömörítésére is kizárólag a belügyminiszter által jóváhagyott alapszabályokkal működő társadalmi egyletek szolgálhattak keretül. Gyakori vitatéma volt, hogy ilyen egyesületek a 48-as párt politikájának képviseletében milyen mértékben exponálhatják magukat, milyen értékben vehetik át bevallottan is a politikai szervezet szerepét. 1873-ban a 48-as párt helyi vezetősége a Deák-párt fölényét eredményező antidemokratikus intézkedések ellen küzdött. Réh János, a szegedi elnök, Ligeti Dániel alelnök, Polczner Jenő jegyző és társai a párt szervezeti erősítése érdekében a Polgári Társalgó Kört politikai egyletté kívánták alakítani. 1873. május 24-én a kör közgyűlésének többsége a legalitás megőrzése érdekében úgy döntött, hogy politikai színezet nélküli kör maradnak. Szűcs Ferencet választották elnökké. A pártszínezet nélküliség látszatának megőrzése nem akadályozta Szűcs Ferencet abban, hogy június 12-én pártelnökként fogadja Kállay Ödönt, és megszervezze országgyűlési képviselői beszámolóját.31

A Szabadelvű Kör működése az 1872. évi választások után visszaesett, tagjai a kör rendezvényeit nem látogatták. 1873. május 25-én a kör évi rendes tisztújító közgyűlésén a bejegyzett 500 tagból csak 25-en jelentek meg. A szakosztályok {067} működése megszűnt.32 A június 10-én megismételt tisztújító közgyűlés ismét Magyar Jánost választotta elnökké, a választmány tagjai nem változtak.

1874. május 1-jén a Szabadelvű Kör választmánya megállapította, hogy a kör Deák-párti orientációját az országos pártok átszerveződésének folyamata kérdésessé tette. Elhatározták, hogy a kör „szabadelvű irányban" működik, további megszorítás nélkül. A 200 bejegyzett taggal újjáformált kör szeptemberben felélesztette a szakosztályokat. A jogi szakosztály Fodor István elnöklete alatt 61 taggal újult meg. A közigazgatási szakosztály elnöke, Oltványi Pál lemondott, Babarczy Józsefet választották elnökké. A kereskedelmi, ipari és gazdászati szakosztálynak 101 bejegyzett tagja volt, elnökévé Obláth Lipótot választották. Vadász Manó elnökségével újjáalakult a Kaszinó is.

Az 1872-ben választott törvényhatósági képviselők felét — az 1870: XLII. tc. előírásai szerint — 1874 szeptemberében sorshúzással felmentették. A megüresedett mandátumok elnyerésére 1874. december 6-án törvényhatósági választást tartottak, amelyen a kisorsolt képviselők jelentős részét újraválasztották. Többségük Deák-párti volt. E törvényhatósági bizottságban a baloldal képviselőinek száma 57. Az ellenzék — csekély létszáma miatt — veszélytelen volt a Deák-párti városvezetésre. A virilisták között csak néhány ellenzéki akadt. Feltűnő, hogy a választáson a választójegyzékbe felvett 2805 választó közül mindössze 651 szavazott, a jogosultaknak 23%-a.33 A kormánypártnak a baloldal visszaszorítását szolgáló tevékenysége azt is eredményezte, hogy az 1874: XXXIII. tc. értelmében felállítani rendelt központi választmányban, amelyet Szegeden 1874. december 24-én állítottak össze, 16 tag közül mindössze 3 volt baloldali. A központi választmány irányította az országgyűlési képviselőválasztást. E szerep az 1875. évi választáson érvényesült először.

A megerősödő Deák-párttal szemben a helyi 48-asok, 1872-től 1874-ig megfogyatkozott pozícióik védelmében, kénytelenek voltak azt a taktikát alkalmazni, amelyet a kiegyezés pártiak korábban a 48-as városvezetéssel szemben használtak. 1872 óta a 48-as párt Szegeden elvesztette ugyan vezető szerepét a városigazgatásban és többségét a közgyűlésben, de a közérdeknek a pártérdeknél fontosabb elsőbbségét elismerve működött közre a várospolitikai kérdések eldöntésében. Tekintélyt szerezett a Deák-párti városigazgatás visszásságainak feltárásával és annak javítására tett közérdekű javaslatokkal.34

 {068}

4. AZ 1875. ÉVI VÁLASZTÁS

E választás a korábbihoz képest megváltozott pártviszonyok között történt. 1875. március 6-án Budapesten a Deák- és a Balközép Párt egyesült, megalapítva a Szabadelvű Pártot. Magyar János, a Szabadelvű Kör elnöke a hírt véve nagygyűlést hirdetett a Szegedi Szabadelvű Kör választmányának 1875. március 21-i határozata alapján. A nagygyűlésen felolvasták a választmány állásfoglalását, amely tudomásul vette az országos pártok fúzióját, és meghirdette Szegeden is a Szabadelvű Párt alapítását. A Szabadelvű Kört a Szabadelvű Párt klubjának nyilvánították. Az alapszabályt ennek megfelelően módosították. Az esemény megünneplésére bankettet szerveztek. A Szabadelvű Körben Szegeden kizárólag a volt Deák-pártiak tömörültek, az alakuló közgyűlésen négyszázan vettek részt. Új elem volt az adóalap szerint megállapított tagsági díj: 299 Ft adóalapig 2 Ft, 300—399-ig 3 Ft, 400 felett 4 Ft, a szegényebb klubtagokat a progresszivitás elve szerint igyekezett kisebb mértékben terhelni.35

A kiegyezés ellenes csoportok egyesítésére az Egyesült Közjogi Ellenzék 1874. május 17-i budapesti országos értekezletén kimondotta a Függetlenségi Párt megalakítását. Ez a párt is átfogó programot hirdetett, amelyek alapján Szegeden szintén megkezdődött a szervezkedés. Megemlítjük, hogy az országos pártprogram megfogalmazásához sokat hozzáadott az Egyetértés c. lapban 1874. március 12-én megjelent felhívás. (Magyarország Polgáraihoz! Ennek egyik aláírója Kállay Ödön volt.)36 A szegedi ellenzéki erők talán legmozgékonyabb vezetője, Bakay Nándor (1833—1902) (2. sz. kép) azonban úgy vélte, hogy a Függetlenségi Párt programja nem képviseli megfelelően a hazai ipar, a magyar iparosok (leginkább a kézmű-iparosság) és a földművesek gazdasági érdekeit. E hiányosság kiküszöbölésére — együttműködve Herman Ottóval (3. sz. kép), a neves természettudóssal, a magyar nemzeti ügy lelkes támogatójával, az 1874. évi apatini iparkiállítás rendezőjével — kidolgozták egy önálló iparospárt, a Nemzeti Gazdasági Párt programját. A program elsősorban a kisiparosság és a módosabb parasztság nagyobb tömegeinek parlamentbe juttatásával kívánja a polgári alkotmányos kormányzás lényegét megvalósítani, a törvénykezést demokratizálni és az ország függetlenségét elérni.37 Kossuth, valamint a 48-as párt országos és szegedi vezetősége ellenezték {069} az osztályok szerinti párttömörülést, mert az állami függetlenség kivívását tekintették fő politikai céljuknak, amelynek érdekében nemzeti erőegyesítésre van szükség. Az osztályérdekek szerinti pártcsoportosulás pedig a nemzeti érdekeket osztályérdekekké zilálná szét. Bakay viszont úgy vélte, hogy a nagybirtok és a nagytőke olyan mértékben elkötelezte magát az osztrák—magyar politikai és gazdasági kapcsolatok fenntartására, hogy tőlük sem az osztrák—magyar bankkapcsolatoktól független ipar állami támogatását, sem az ország teljes politikai önállóságának felkarolását nem lehet többé elvárni. A Balközép Pártnak a Deákpárthoz közelálló politikája, majd a két párt egyesítésének előkészítése, valamint a Függetlenségi Párt egyoldalú közjogi programja arról győzték meg Bakayt, hogy az akkor létezett pártokból nem alakulhat ki a dualizmus keretei között önálló iparpolitikát kikényszeríteni képes ellenzék. Ezért egy új párt létesítésének reményében közzétette programját. Hozzálátott a pártszervezéshez is, bár a Függetlenségi Párttal sem szakított. (Utóbbinak a szegedi csoportja Kállay Ödön 1875. június 6-i képviselői beszámolója és a helyi 48-as vezetőkkel folytatott tárgyalásai eredményeként jött létre.) 1875 májusában az országos iparospárt kongresszusa Szegeden ülésezett: a Nemzetgazdasági Párt irányítói a párt országos központját Szegeden kívánták létrehozni, Bakay vezetésével. Maga Bakay júniusban legalább két alkalommal ismertette a párt programját, ezzel is készülve a küszöbön álló képviselőválasztásra. A Bakayt támogató iparosok 100-as bizottsága gyűléseket szervezett még a tanyákon is „a szegedi köteles" képviselőjelöltségének előkészítésére. Az állami függetlenséget az iparosok és a parasztság gazdasági érdekeivel egybetartozó követelésnek nyilvánító nyílt levelet terjesztettek, amelyben a bankkérdés megoldását, az állami külképviseleti szervek (konzulátusok) magyar kormányszervként történő kiépítését, a kivitel fokozását elősegítő kormányintézkedéseket sürgettek. Bakayt végül június 13-án képviselőjelöltnek választották; a Függetlenségi Párt programjához közelállónak jelentette ki magát.38 Ezzel elismerte azt is, hogy a Nemzetgazdasági Párt még Szegeden sem vehette fel eredményesen a versenyt a Kossuth rokonszenvét és támogatását élvező Függetlenségi Párttal.

A választók 1875. évi összeírásakor alkalmazták először az 1874: XXXIII. tc.-ben foglalt új választási cenzusokat. E tc. módosította és kiegészítette az 1848: V. tc.-ben rögzített, a választójog gyakorlására vonatkozó tételeket. A legfontosabb változás az volt, hogy a vagyoni cenzust adócenzusra változtatta át, és kimondotta, hogy az adóhátralékosok nem választhatnak. Mivel hátralékos adófizetők mindig voltak azok között is, akik a választói jogosultság egyéb feltételeinek megfeleltek, a törvény az adócenzus révén valamelyest csökkentette a lakosság {070} választói jogosultságának %-át, országos átlagban az addigi mintegy 6%-ról kb. 5,5%-ra. Ennek ellenére a városban — a lakosság számának gyors növekedése és vagyoni helyzetének javulása következtében — valamelyest nőtt a választásra jogosultak száma: Szegeden pl. a két kerületben összesen 3067 jogosultat írtak össze, ami 134 fővel több az 1872. évinél.

Az 1875. évi választás szegedi eredménye az országostól eltérő erőviszonyokat tükrözött. Az iparosok és a liberális szellemű katolicizmus bár nem győztes, de számottevő két új irányzatként jelentkezett. A július 6-i választáson az I. kerületben Szluha Ágoston (1842—1890) városi főtisztviselő 582, Bakay Nándor 459, a II. kerületben Dobó Miklós (1823—1898) plébános 349 és Kállay Ödön 405 szavazatot nyert. Az I. kerületben a Szabadelvű Párt, a II. kerületben a Függetlenségi Párt jelöltje jutott mandátumhoz:. A választást „példás rend jellemezte". A jegyzékbevettek közül 2095-en szavaztak, a jogosultak 68 %-a.39

A Függetlenségi Párt azokat igyekezett tömöríteni, akik politikai tevékenységük fő céljaként Magyarország függetlenségének megteremtését tartották, tekintet nélkül az eléréséhez szükséges utakra és módokra. A célt megvalósítani akaró erők tömörítését is szolgálták az ún. népkörök. Szegeden elsőként — Bakay elnökletével — 1874-ben alakult meg a Szeged Felsővárosi Népkör, ezt követte a Szeged Alsóvárosi Népkör, amelynek alapszabályát a belügyminisztérium 1875. december 10-én hagyta jóvá. E tömörülés az „Egyetértés" jelszavát hangoztatta, „a demokratikus és népérdekű elvek" híveinek összefogását hirdette, és amint a kör alapításában is résztvett Vőneky Pál 1899-ben, a 25 éves jubileumon elhangzott elnöki előadásában kiemelte, „minden igyekezetét arra irányította, hogy a hazának független elveit minden áron előmozdítsa, a polgárok szükségleteit pedig tőle telhetőleg istápolja."40 Más városrészekben és külterületen is alakultak népkörök: 1877-ben Rókuson, 1878-ban a Belvárosban (Szeged Belvárosi Népkör), 1880-ban a Kancsalszéli Mezőgazdasági Népkör.41

A demokratikus és függetlenségi erők tekintélyes voltát az 1870-es évek közepétől alakult említett szervezetek létrejötte is igazolja. 1878-ban négy népkör működött Szegeden, háromnak a taglétszáma ismert; összesen 885-en tömörültek ezekben. Ha hozzávesszük még az Alsóvárosi Társalgó Egylet 173 és a Szeged Belvárosi Népkör ekkor nem ismert, de az alapszabálya szerint legalább 90 tagját, akkor összesen minimum 1150 személy szerveződött „a jól felfogott hazai közérdekeknek alkotmányos és független demokratikus szellemben való előmozdítása" {071} céljából. Összehasonlításképpen megemlítjük, hogy 1878-ban Debrecenben csupán egyetlen, „Függetlenségi Kör" nevű szervezet működött, 625 taggal. (Hajdú megyében az összesen 95 egylet és társulat közül 2, Békés megyében a 121 egylet közül 4, míg Csongrád megyében — Szegedet is beleértve — a 128 egylet közül 10 népkör volt.)42 Eszerint a függetlenségi és demokratikus célt is megfogalmazó egyletek száma az említett vidéki területek közül Csongrád megyében volt a legnagyobb.

A népköröktől és a Függetlenségi Párttól eltérően, Bakay Nemzetgazdasági Pártja a magyar ipar fejlesztését tekintette alapvetőnek, amelynek szerinte is fő akadálya Magyarország önálló államiságának hiánya. Bakay a dualista rendszer tartósságának tényét figyelembe véve, e rendszer keretei között is küzdeni kívánt a magyar iparosság érdekeiért. Követelte pl. a nagyrészt külföldi eredetű beruházási tőke termelési ágazatok közötti arányosabb elosztását, részesedést az állami támogatásból is, azonos versenyfeltételeket kívánt a hadseregfejlesztés, a közlekedés, az intézményi beruházások terén az osztrák és magyar cégek számára. Követelte a szövetkezeti ipar állami szubvencionálását a monarchiában nem termelt áruféleségek termelésének bevezetése érdekében stb. Kossuth azonban bizalmatlan volt Bakayval szemben, Zsótér Andor, a szegedi osztrák—magyar bankérdekeltség tekintélyes kormánypárti alakja viszont kifejezésre juttatta az iparosok érdekvédelmének szolgálatában együttműködési szándékát Bakayval. A későbbiekben Bakay elvei feladása nélkül valóban vállalta is ezt a gyakorlati érdekvédelmi tevékenységet a kormánnyal is együttműködve.

Az 1875. évi választás után a Szabadelvű Párt Szegeden meggyengült: a régi Deák-párti vezetők országos vagy szegedi állami és városi vezető állásokba kerültek, részben elhaláloztak. Horváth Mihály — Deák Ferenc halála után — Pest-Belváros mandátumát vette át.43

A Szabadelvű Pártkör 1876. május 26-i évi rendes tisztújító közgyűlése a párt legyengülése következtében részvétlenség miatt határozatképtelen volt, elmaradt. 1876. június 1-én a megismételt tisztújításon a párt vezetőit újra választották. Ismét Magyar János lett az elnök. A Szabadelvű Párt klubéletének életrekeltéséhez nem talált vállalkozókra. A Szabadelvű Párt történeti osztálya, amely 1873-ban alakult, 1876-ban a Történelmi Társulat országos jelentéséhez feltehetően nem szolgáltatott információkat; a jelentés készítői szerint „működése semmi nyomát nem látjuk". Az elégedetlenség mind a liberális, mind a konzervatív csoportoknál jelentkezett.44

1. sz. kép. Réh János
 
2. sz. kép. Bákay Nándor
 
3. sz. kép. Herman Ottó
 
4. sz. kép. Az 1848-as 3. szegedi honvédzászlóalj tisztjeinek tablója 1878

 

 {072} 1876. szeptember 24-én rendkívüli közgyűlés vette tudomásul a Közigazgatási Bizottságról szóló törvény életbeléptetését. E szerv létesítése Szegednek a dualista államigazgatási rendszerbe illesztését szolgáló utolsó, nem lebecsülhető kormányintézkedése volt. A közgyűlés által választott tagjai két függetlenségi párti kivételével kormánypártiak voltak.45

A szabadelvű kormányzat a gazdaságpolitikai eredményeinek bemutatására használta fel az 1876. évi szegedi országos kiállítást. Ezt hangsúlyozták az uralkodói és állami kitüntetések is. A kiállítás egyik szervezője Bakay Nándor volt. Az esemény — amelyről kötetünk ipartörténeti fejezete részletesebben is szól — Szeged kiegyezés utáni gazdasági fejlődésének igen jelentős mozzanata volt. Politikai célja a kormánypárt befolyásának a bank- és hitelszervezeten kívül álló kézműiparosok, szövetkezeti és vállalkozói iparos csoportok körében történő növelésére irányult.

 

5. A POLITIKAI VISZONYOK 1877/78-BAN

A szegedi politikai csoportosulások 1877/78. évi történetéből fontosabb mozzanatoknak tartjuk a következőket. 1877. március 18-án a Szabadelvű Kör három éves működési ciklusa lejárt. Május 1-jén a választmány az újjáalakulás mellett döntött. Pálfy polgármester és Magyar János körelnök végezte a tagtoborzást. Lehetővé tették az évi tagdíjak negyedévenkénti részletekben fizetését. Június 24-én vezetőségválasztó közgyűlést tartottak 238 bejegyzett taggal. Ismét Magyar Jánost választották elnökké.46

A függetlenségiek csoportja megvásárolta a Masa-házban levő Zrínyi-kávéház bérleti jogát, és azt a Társalgó és az Iparosegylet, valamint az Iparos Ifjak Egylete közös helyiségként használta. A vezetőség támogatta a Schultze-Delitsch-féle mozgalmat. 1877. július 29-én az idősebb és ifjabb iparosok nagyszámú hallgatósága vitatta meg Eisentädter Lukács előadását a szocialista irányzatokról és az I. Internacionálé külföldi eredményeiről. (Részletesebben lásd a kötet e korszakbeli munkásmozgalom történetének fejezetét.)

1877-től Szeged közvéleményét többször is immár igen élénken foglalkoztatta az ún. „keleti kérdés", azaz a török birodalom várható felbomlásának következményei. Az orosz—török háború idején országszerte kifejezésre jutott a törökbarátság. Herczeg Ferenc, aki akkoriban Szegeden diákoskodott, emlékezéseiben leírja, hogy még a piarista diákok egy része is törökös fejfedőt viselt. Más forrásból pedig ismert, hogy 12 tagú küldöttség utazott Báziásra a hazánkba {073} érkező török ifjak fogadására.47 A török küldöttséget Szeged pályaudvaron Csillag Mihály egyetemi tanár törökül üdvözölte. A várakozást felfokozta a hír, hogy Temesvárott a vendégek fogadását a rendőrség meggátolta. Szegeden húszezer ember tüntetett. Augusztus 6-án egy népgyűlésen Klapka György a török integritást védelmező beszédet tartott. Szeptember 20-án az oroszok plevnai vereségének hírére harmincezren tüntettek Szegeden.48 Több ezer aláírással a szegediek is kérték a kormány felelősségre vonását a magyar csapatok törökök elleni bevetése miatt.49

Bosznia-Hercegovina 1878-ban kezdődött katonai megszállása ellen a Budapestről kiinduló tüntetések részeként október 14-én Szegeden a Pálfy-vendéglő udvarán mintegy hatszázan vettek részt a háború elleni tiltakozó népgyűlésen. Szónokai Csikós Ignác lakatosmester és Bakay Nándor voltak. Mindketten a Szeged Felsővárosi Népkör vezetői. A közgyűlés is felemelte szavát az okkupá-ció ellen.50

Szeged politikai életében 1878 a kormányzópárt elleni erők gyarapodásának éve. Ennek egyik szerényebb tünete volt, hogy május 30-án a 48-as szegedi ül. honvédzászlóalj még élő tisztjei megünnepelték a nagyhírű zászlóalj megalakulásának harmincadik évfordulóját. Emlékünnepségükön a város vezető tisztviselői, sok polgár és egykori honvéd jelent meg. A tisztek lefényképeztették magukat, és a fényképekből összeállított díszes arcképfűzért (4. sz. kép) megküldték Kossuthnak, aki Jankó Mihály 1848/49-es honvédszázadosnak címzett, október 2-i levelében köszönte meg, viszonzásul adva saját fényképét. Leszögezte, hogy „Szentebb ügy soha sem volt mint az, amelynek védelmében Önök annyi babért arattak."51 Fontosabb mozzanat azonban az összes helyi ellenzéki erők összefogására kiadott Szegedi Néplap, amely hetente háromszor jelent meg, és 1878. január 1.—március 31. között élt. A laptulajdonos az Endrényi Lajos és társa nyomdacég, szerkesztő Gelléri Mór, aki „az önálló magyar nemzeti politika és a polgári szabadság közlönye"-ként jellemezte az újságot az előfizetési felhívásban. Az osztrák tőkeérdekeltséggel kapcsolatban nem álló, ezért a szabad gazdasági és politikai kibontakozásban gátolt, a városfejlődést és az ország városiasodását, polgárosodását elősegíteni akaró szegedi kereskedő- és ipari tőkések érdekeit hordozva 1878. július 28-án megjelent, ugyancsak Endrényi Lajos és társa kiadásában a Szegedi Napló c. politikai, közgazdasági és irodalmi napilap. Felelős {074} szerkesztő Eisenstädter Lukács. A lap mintegy folytatása a városban a kiegyezés időszakától kezdve újból és újból jelentkező ellenzéki lapoknak. Az előbbiektől eltérően azonban tartós életűnek bizonyult: 1922-ben szűnt meg. Programadó cikke szerint a nemzeti követelésekben a kiegyezés alapján álló ún. közjogi ellenzéket képviseli, legfőbb célja azonban a hazai ipar, kereskedelem fejlesztése, az államháztartás rendezése, a közterhek könnyítése, ennek érdekében az 1878. évi közgazdasági kiegyezés Magyarországra előnytelen részeinek megváltoztatása.52

Az 1878-ban esedékes országgyűlési képviselőválasztás is az ellenzéki, főleg a Függetlenségi Párt nagy sikerét hozta Szegeden: mindkét választókerületben győzött. A választási felkészülés keretében a Szabadelvű Párt választmányi ülésének határozata alapján a jelölőgyűléseken az I. kerületben gr. Károlyi Sándort jelölték. A szabadelvűek a hetvenhatezer holdas nagybirtokossal a korszerű mezőgazdasági termelés, a vízszabályozás és a városi szociálpolitika támogatása terén hosszú évek óta együttműködtek. 1878. július 21-én Károlyi Szegeden programbeszédet mondott, amelynek szövegét több ezer példányban röpiratként is terjesztették. A II. kerületben Dobó Miklós volt rókusi plébánost kívánták jelölni, akit még 1877 májusában Csanád egyházmegyei kanonokká nevezett ki a püspök. Minthogy 1877 októberében Temesvárra költözött, a jelölést nem fogadta el. Július 28-án a kerületi szavazatszedő bizottság elnökét, Meák Gyula rókusi gyógyszerészt jelölték.53

A Függetlenségi Párt 1878. január 6-án Szegeden a Jandó-vendéglőben regionális konferenciát szervezett a környező városok és községek pártvezetőségei száztagú képviseletének közreműködésével. Kállay Ödön és Madarász József ismertette a párt tervét. Vidéki központokat létesítettek, hogy a népkörök által előkészített talajon, a pártot szervezetileg kiépítsék. A függetlenségiek választási előkészületéhez tartozott az is, hogy Mocsáry Lajos és Verhovay Gyula a Felsővárosi Népkörben tárgyalásokat folytattak a szegedi vezetőkkel. Ennek alapján 1878. július 14-én az I. kerületben Simonyi Ernőt, a II. kerületben Kállay Ödönt jelölték képviselőnek. Simonyi Ernő július 21-én mintegy hatszáz érdeklődő előtt fejtette ki programját. Július 31-én másodszor is programbeszédet mondott. A II. kerületben Kállay Ödönt nagy ünnepélyességgel fogadták. Programbeszédét a városháza előtt sokan meghallgatták.54

A Függetlenségi Párt 1874. májusi megalakulása után nem tudta megvalósítani a Kossuth Lajos által ismételten szorgalmazott feladatát, a helyi erőkre támaszkodó országos szervezetének kiépítését. Nem sikerült a régi 48-as frakció {075} felszámolása sem. Irányi elhatárolta magát a Kossuth-féle programtól. 1874-től továbbra is, hol szervezeti egységben, hol önálló politikai pártként fenntartotta 48-as perszonáluniós programja alapján az általa vezetett csoportosulást. Szegeden a függetlenségi pártiak 1878-ban is a Kossuth Lajos által fogalmazott függetlenségi programot fogadták el. Irányinak a Habsburg hatalmat elismerő, azt a parlamentáris küzdelem eszközeivel perszonálunióvá fejleszteni kívánó programja nem talált bizalomra. Kossuth a polgári társadalom fejlődési tendenciáiból elkerülhetetlennek vélt egy európai háborút, amely újjárendezi a hatalmi viszonyokat a nemzeti igények szerint, és megsemmisíti a Habsburg-dinasztikus hatalmat. Szerinte a Függetlenségi Párt feladata nem a dualizmus keretei közötti kormányképesség elérése, hanem a nagy háború utáni nemzeti újjárendeződés pillanatáig a magyar nemzeti állami függetlenség ügyének ébrentartása az országon belül és a világpolitikában is.55 Szeged kispolgársága: iparosai, kereskedői, kisüzemi gazdálkodói, kertészei, bérlői körében valóban megalapozottan, számos csalódás árán erősödött meg az az érzés, hogy a dualizmus keretei között, az osztrák—magyar bankkonzorciumok beruházási politikája és az annak eredményeként fejlődő tőkés gazdaság, megőrizve a nagybirtokot, nem oldja meg alapvető problémáikat. Érdekeiknek az osztrákokkal szemben szabadabb világpiaci kapcsolatokat ígérő, az angol és francia tőkés csoportok támogatásával is kecsegtető Simonyi—Kállay—Madarász képviselte függetlenségi program felelt meg inkább. Ez is tükröződött az 1878. augusztus 8-án tartott választás eredményében: mindkét kerületben a Függetlenségi Párt jelöltje kapott mandátumot A II. kerületben a Szabadelvű Párt jelöltje, Meák Gyula csak 96 szavazatot nyert. Kállay ezzel szemben 473-at. Az I. kerületben Simonyi 824-et, Károlyi 438-at. A Simonyi-párt az egyéni szavazókat is beszállította a szavazás színhelyére. A bejegyzett választók egy részének távolmaradása Szegeden is állandósult: 1878-ban a 3890 bejegyzettből 2474-en szavaztak, azaz 63%-uk.

Simonyi Debrecenben is győzött, méghozzá Tisza Kálmán miniszterelnökkel szemben. Ez volt Simonyi legnagyobb politikai sikere, amelynek alapján az országgyűlésben Tisza lemondását követelte. Simonyi a debreceni mandátumot fogadta el.56

Simonyi lemondását az országgyűlés képviselőházának október 28-i határozata tudomásul vette. Báró Wenckheim Béla megbízott belügyminiszter november 5-i leiratában pótválasztást rendelt el. Ez technikai nehézséget okozott, tekintettel arra, hogy a kiadott választói igazolványokat elhasználták, így az idő rövidsége miatt újabbakat kiadni nem tudtak, a pótválasztásra a jogosultságot a névjegyzék {076} újbóli nyilvános kifüggesztésével tették közzé. A választást november 26-ára tűzték ki. Simonyi pártjának szegedi jelölőbizottsága a Függetlenségi Párt központi vezetőségétől kért tanácsot. A megbeszélésen Zsembery Imrét ajánlották, de Bakay Nándor neve is szóba jött. A szegediek viszont a pártértekezleteken Polczner felkérését javasolták. Bakayt a függetlenségi párti értelmiség nem tartotta alkalmasnak, Kossuth viszont támogatta. Meglepő, hogy a függetlenségiek körében is ingadozónak tartott Bakayhoz Kossuth milyen őszinte volt, a hozzá legközelebb álló Függetlenségi Párt belügyeinek kérdéseiben is. Kossuth 1878. augusztus 21-i keltezésű, Bakayhoz írott levelében közölte azt a nézetét, hogy ha Simonyi a debreceni mandátumot fogadja el, helyette Szegeden csak a produktív munka kiváló képviselője, Bakay jöhet. Még a Kossuthoz közelebb álló Mezei Ernővel szemben is Bakayt támogatta Szegeden. Kossuth kitűnő politikai érzékére vall, hogy Bakay jelölését a párt végrehajtó bizottságával szemben is támogatta, kijelentve, hogy a párt végrehajtó bizottsága egyetlen kerületben sem oktrojálhat jelöltet.57 Kossuth álláspontjának lényege azonban nem a formai jellegű megállapítás volt, hanem az, hogy felismerte: a párt országos vezetői már elindultak azon az úton, amely őket az egyre meddőbb parlamenti politizálás zsákutcájába vezette. Ennek folytán Bakay programját és törekvéseinek társadalmi bázisát reálisabbnak ítélte.

1878. november 10-én a függetlenségi párti országos vezetőség tagjai, Simonyi, Kállay, Törs Kálmán, Orbán Balázs, Szalay Imre, Mednyánszky Árpád érkeztek Budapestről, de a pártgyűlésen nem jutottak eredményre a Polcznert és Bakayt javaslók vitájában. Az értelmiség Törs Kálmánt javasolta. Bakay ezek után Kossuth erkölcsi támogatásának eredeti dokumentuma birtokában önálló vállalkozásba kezdett. A Függetlenségi Párt programjával fellépő jelölését falragaszokon hirdette, hívei bankettet szerveztek, az Iparos Körben jelölését támogató aláírásokat gyűjtöttek. 1878. november 24-én Bakay a városháza közgyűlési termében tartott programbeszédet. Támogatására felszólalt Ugron Gábor képviselő. Ezután újabb bankettet szerveztek a Belvárosi Népkörben. Bakay programja a függetlenség, az iparfejlesztését segítő törvények és kormányintézkedések sürgetése, a közoktatás fejlesztése, a főrendiház eltörlése és a nemzeti véderő követelése volt. Tehát továbbra is a dualizmus valóságával számoló felfogását vallotta. Határozott fellépése, ügyes szervező munkája eredményesnek bizonyult, elnyerte a mandátumot a Függetlenségi Párt országos végrehajtó bizottságának és a szegedi függetlenségiek egy részének bizalmatlansága ellenére. Nem bíztak benne 1875. évi ellentmondásos magatartása miatt. Rebesgették utólag, hogy Bakaytól a párt írásos „reverzálist" vett a Függetlenségi Párt iránti hűségéről, sőt az őt nyíltan {077} támogató Ugron meg is fenyegette. Bakay választását a tanyaiak segítették, kifejezésre juttatva, hogy a jövőben viszont elvárják, hogy az iparosok a tanyai képviselőjelölt megválasztását fogják támogatni. Polczner és hívei, mint a Függetlenségi Párt helyi irányítói, fenntartással fogadták Bakayt, mert velük szemben a „tömeg" is őt támogatta. Bakayban demagóg vonásokat véltek felismerni, amelyek Klauzál és Horváth Mihály képviselői székének betöltésére méltatlanná tennék. Attól féltek, hogy a hozzá hasonló képviselők számának megsokasodásával a túllicitálás veszélye jelentkezne. Szerintük a politikai áradat egy napon az országgyűlésben „széttöri a virilis intézmény gátját is, amely ma még megvédi az értelmiség befolyását községi ügyeikre..."

De Bakay ez alkalommal győzött a kormánypárt és a közjogi ellenzék erőinek egyesítésével manipuláló ellenpárt felett is. Dáni Ferenc azonban nem fogadta el a jelölést. A Budapestre utazott küldöttség Pulszky Ferencet, a Nemzeti Múzeum igazgatóját nyerte meg. (Ő volt a magyarországi szabadkőműves nagypáholy nagymestere.) A Szabadelvű Párt, az Egyesült Ellenzék és a Bakayt nem támogató függetlenségiek ez után Fodor István és Rosenberg Izsó dr. elnökletével tanácskoztak. (Rosenberg szilárd kormánypárti, de 1874-től a szegedi Árpád szabadkőműves páholy főmestere.) Pulszkyt az akcióegységre lépett pártok „elveik fenntartásával" támogatták. 110 tagú végrehajtó bizottságot szerveztek, amelyet Rosenberg a Hungária Szállóból irányított. Mikszáth Kálmán a Szegedi Naplóban több, Pulszkyt támogató cikket közölt. Pulszky, szintén elfogadta a jelölést, politikai nézeteiről a Közvélemény c. lapban Szeged 1878. november 20. keltezésű nyílt levelet közölt, mint pártonkívüli. 1878. november 23-án Szegeden Balogh János királyi közjegyző mutatta be a választóknak. Pulszky a városháza előtt tartotta meg programbeszédét. Politikai ellenfelei őt az Egyesült Ellenzékhez tartozónak mondták. Kifogásolták, hogy írott és szóban elmondott programja nem azonos. Tény, hogy Pulszky liberális, sőt nem egy vonatkozásban radikális programmal lépett fel. Tiltakozott az okkupáció ellen, amely annexiós törekvéseket válthat ki. Az ún. keleti kérdés megoldására a dunai államok konföderációját vélte optimális megoldásnak, az orosz terjeszkedéssel szemben szövetséget ajánlott Romániával. Törökország jövőjét a birodalom nemzeti államokká szervezése útján látta biztosítottnak. A Belvárosi Kaszinóban szervezett banketten sokan felköszöntötték Pulszkyt: Pálfy polgármester, Günther Antal, a Pesti Napló munkatársa, Löw Immánuel főrabbi, Gál Ferenc bankelnök, dr. Rosenberg Izsó ügyvéd, Eisenstädter Lukács lapszerkesztő, Lévay Ferenc reáliskolai tanár, Szobotka Vilmos, Pick Mór szesz- és ecetgyáros, dr. Szivessy László ügyvéd.

1878. november 26-án a pótválasztáson 1005 szavazatból Pulszky 365, Bakay 640 szavazatot nyert. 20 szavazót visszautasítottak. Távolmaradt a szavazástól 1176 bejegyzett választó. Pulszky vereségét az akcióegységre lépett pártok {078} egymásnak tulajdonították. A szabadelvűek szerint a bajt az augusztusban a pártból Szegeden kivált, „habarék pártcsoport" idézte elő passzivitásával. Mások szerint Pulszky eredménytelenségét az idézte elő, hogy nem az egész Szabadelvű Párttal, hanem annak csak egyes tagjaival szövetkeztek, pl. a Károlyi-pártiak megnyerését elmulasztották. Ezenkívül nem sikerült eltéríteni Bakaytól a Függetlenségi Párt szavazóinak zömét. Pulszkyval szembeni bizalmatlanságra adott okot szabadkőműves volta is: úgy vélték nem kívánatos, hogy egy szabadkőműves Szegeden mandátumot szerezzen. Másokban az keltett bizalmatlanságot, hogy Pulszky, politikai pályáját meghazudtolva, Kossuth palástját felöltve igyekezett túllicitálni a baloldalt, hiszen emlékezetes volt Kossuth elleni 1867-es fellépése.58

Az 1878. évi választási vereség után a Szabadelvű Párt hosszú időre harcképtelenné vált. A Szegedi Híradó megszűnt pártközlöny lenni. A régi Deák-pártiak egyre fogyatkoztak (meghaltak, visszavonultak), az aktívan politizáló meg-maradottak zöme pedig neheztelt Tisza Kálmánra Bosznia-Hercegovina okkupációja miatt. Dáni főispánt a lemondás gondolata foglalkoztatta, amitől az árvízveszély térítette el.59

Lábjegyzetek:

  1. E rész is az 1984-ben megjelent előtanulmányomon alapszik. (R. J.) Vö. a 30. lap 1. sz. jegyzetével.
  2. Szegedi Híradó, 1868. október 18.
  3. [Nagy Sándor] NS: A szegedi királyi biztosság. Szegedi Híradó, 1872. január 24., 26.
  4. Muskó Sándor élete. Szegedi Napló, 1897. március 31.; (Kormos Béla) : Muskó Sándor és a szegedi királyi biztosság. = Szegedi Híradó, 1897. április 4.; Novák József: A szegedi vár történetéből. Válasz Kormos Béla nyilatkozatára. = Szegedi Híradó, 1897. április 6. E témát legalaposabban Sándor István tárgyalta Jókai Mór: A lélekidomár c. regénye kritikai kiadásának (Budapest, 1967) jegyzeteiben (562—82.).
  5. Szegedi Híradó, 1867. május 5.
  6. Uo. 1867. május 9.
  7. Uo. 1867. május 19., 23. Adalbert Tóth : Partéién und Reichstagswahlen in Ungarn 1848—1892. München, 1973. 68.
  8. Szegedi Híradó, 1867. július 18., augusztus 1.
  9. Uo. 1867. augusztus 15., november 7.
  10. Uo. 1867. május 12., augusztus 24.
  11. Uo. 1868. március 19. Czímer Károly 1929. 144. szerint a kör taglétszáma 459.
  12. Uo. 1868. június 1. — A dualizmus kori parlamenti csoportosulások országos programjait közli Mérei Gyula: A magyar polgári pártok programjai 1867—1918. Budapest, 1971. A továbbiakban csak a szegedi vonatkozásoknál hivatkozunk a műre. A pártviszonyokra 1891-ig lásd még Adalbert Tóth: Id. művét is.
  13. Alakuló jegyzőkönyv: Szegedi Néplap, 1867. szeptember 25. Alapszabály és tisztikar: Uo. 1867. október 19. Reizner János 1899—1900. III. 162. szerint a Polgári Társalgó Kör 1867. december 1-én kezdte meg működését.
  14. Szekfü Gyula: Az öreg Kossuth 1867—1894. = Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. II. Budapest, 1952. 262.
  15. Szegedi Hiradó, 1868. április 9., 12.
  16. Kossuth a számos olvasó-, demokrata-, nép- és egyéb kör tiszteletbeli elnökévé választását 1868. december 24-i keltezésű levelében köszönte meg. Vö. Kossuth Lajos iratai. VIII. kötet. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferenc. Budapest, 1900. 192—204.
  17. CsmL Közgy. jkv. 1868—235. Szegedi Néplap, 1868. április 19., Szegedi Hiradó, 1868. április 19., Uo. 1868. június 11. Madarász József: Emlékirataim 1831—1881. Budapest, 1883. 142.
  18. Szegedi Hiradó, 1869. február 18.
  19. Uo., 1869. február 11.
  20. A levélről és az azt követő hírlapi polémiáról részletesen: Ács Tivadar: A genovai lázadás. Budapest, 1958. 622—626. Horváth képviselői programja: Szegedi Híradó, 1869, február 4.
  21. Uo., 1869. február 9.
  22. Uo., 1869. június 10.
  23. Uo., 1870. január 12.
  24. Uo., 1871. február 17., július 14., augusztus 2.
  25. Uo., 1871. augusztus 2.
  26. Uo., 1871. október 27., december 8., CsmL Közgy. jkv. 1871—236., 289.
  27. Szegedi Híradó, 1871. december 13., december 29.
  28. A 48-asok visszalépése: Uo., 1872. január 3., 5., a tisztikar névsora: Uo. 1872. január 5. A választójog érvényesülését, a szegedi országgyűlési képviselők törvényhozó és közéleti tevékenységét részletesen ismerteti Tóth Ede: Szeged város népképviselete az országgyűlésben 1860—1918. = TCSMT VIII. 161—252.
  29. Nagy Sándor: A választókhoz I—III. = Szegedi Híradó, 1872. június 2., 7., 16.
  30. CsmL Közgy. jkv. 1872—284.
  31. Szegedi Híradó, 1873. április 20., június 13., Szegedi Lapok, 1873. május 24., június 14.
  32. Uo., 1873. május 28.
  33. Szegedi Híradó, 1874. december 9.
  34. Egyetértés, 1874. december 22. Erdődy Gábor: Herman Ottó és a társadalmi-nemzeti felemelkedés ügye. Budapest, 1984. 49—53.
  35. Szegedi Híradó, 1875. március 5., 26.
  36. A Magyarország Polgáraihoz! c. nyilatkozatról és a Központi Ellenzéki Kör alakulásáról: Tóth Ede: Mocsáry Lajos élete és politikai pályakezdete 1826—1874. Budapest, 1967. 299—300.
  37. Bakay Nándor: A Magyar Nemzetgazdasági Párt keletkezése, indoka és végcélja. = Szegedi Híradó, 1875. március 19. Papp János: Bakay Nándor indulása és politikai pályája — a végső kudarcig. TCSMT 1978. 284. A Nemzetgazdasági Párt 1860-as évekre visszanyúló előzményeiről: Ács Tivadar: Kossuth Lajos, Herman Ottó és a szegedi iparospárt megalakításának kísérlete. = Párttörténeti Közlemények, 1962. 3. 119. Kossuth álláspontja: Kossuth Lajos iratai. IX. kötet. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferenc. Budapest, 1902. 9—35. 122.
  38. Gelléri Mór: A közgazdasági kongresszus napján. = Szeged, 1875. május 9. Szegedi Híradó, 1875. július 10., 18.
  39. Tisza Kálmán igen részletező leirattal készítette elő a választást: CsmL Közp. Vál. jkv. 1875—31—76. Eredménye: Uo. 1875—98—99. Polgm. jel. 1875-ről. A szavazás elemzése: Szegedi Híradó, 1875. július 9., CsmL Közgy. jkv. 1875—295.
  40. CsmL Tan. ir. 1938—5441. 1. sz. Szegedi Napló, 1899. augusztus 22.
  41. CsmL Egyesületi alapszabályok gyűjteménye 1874-től. Tan. ir. 1878—2541., 1880—1675., 1904—11 475., 1938—5441. 1. sz.
  42. Dr. Vargha Gyula: Magyarország egyletei és társulatai 1878-ban. Budapest, 1880. 468—471., 490—491. Az idézet a Belvárosi Népkör alapszabályából való.
  43. CsmL Közgy. jkv. 1876—42.
  44. Szegedi Híradó, 1876. május 26. Századok, 1876. 53.
  45. CsmL Közgy. jkv. 1876—560. Szegedi Híradó, 1876. szeptember 27.
  46. Szegedi Híradó, 1877. március 21., június 27.
  47. Herczeg Ferenc emlékezései. A bevezetőt írta és a szöveget gondozta Németh G. Béla. Budapest, 1985. 115. Szegedi Híradó, 1877. április 25.
  48. Uo., 1877. augusztus 5., 8., szeptember 21., 23.
  49. CsmL Közgy. jkv. 1877—358., 1878—470. OKN 1878. I. 41.
  50. Szegedi Híradó, 1878. október 16. CsmL Közgy. jkv. 1878—201., 325.
  51. Részletes leírás: Czímer Károly 1929. 157—158. A Kossuthnak küldött ajándékot és a választ nem említi. Utóbbi: Kossuth Lajos iratai I. m. IX. 297—300.
  52. Dr. Gaál Endre : Szeged nyomdaipara, az 1850-es évektől 1891-ig. Békéscsaba—Gyo-ma, 1987. 25—27.
  53. Jászai Géza 1905. 348—349. Szegedi Híradó, 1878. május 23. Károlyi programja: Uo. 1878. július 24.
  54. Uo., 1878. július 14., 17., 24., augusztus 2.
  55. Kossuth Lajos iratai. I. m. VIII. 266., 512—514., IX. 262—294. Szekfű Gyula I. m. 367., 379—381., 292.
  56. Szegedi Híradó, 1878. augusztus 9., 11.
  57. Kossuth levelét közli: Papp János: .Kossuth levelei Bakay Nándorhoz. = Tiszatáj, 1966. március 227—230. Vö. még Uő. Bakay Nándor ...I.m. 289—290.
  58. A pótválasztás kiírása: CsmL Közp. Vál. jkv. 1878—56. Az eredmény: Uo. 1878—61. A szabadkőművesekről: Arató Frigyes: Az „Árpáď'-páholy története 1870—1895. Szeged, 1895. 74., 91. Pulszky programja: Szegedi Híradó, 1878 november 17. A választás statisztikai elemzése: Uo., 1878. november 28.
  59. Szegedi Napló, 1878. augusztus 21. Szegedi Híradó, 1878. október 25., december 4.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet