Előző fejezet Következő fejezet

A városkép és az urbanizáció

1879-ig

 

I. A VÁROSKÉP ÉS VÁROSFEJLŐDÉS AZ 1850— 1860-AS ÉVEKBEN

 {081} A város 1848-ig kialakult területét átfogóan szemlélteti Maróthy Mátyás ez évben készült „Tájrajza", s csaknem tökéletes részletességgel tárja elénk Bainville József 1850-ben készített „Helyzetterve". A város barokk és klasszicizáló épületekben gazdag, a templomok és az új városháza tornyaival tagolt képét pedig az ismeretlen szerző által 1851-ben megrajzolt Tisza-parti látképén tanulmányozhatjuk. (5. sz. kép)1

Az említett látkép és térképek, s egyes, a város belső részeit is bemutató helyszínrajzok, utcaképek olyan nagyszabású városias fejlődésről tanúskodnak, amelynek során Szeged az ország egyik legnagyobb kiterjedésű és legszebb városának rangjára emelkedett (1. sz. grafikai melléklet). A korszerű városrendezési és városesztétikai elveket már Vedres István a XIX. század elején — különböző írásaiban, hivatali felterjesztéseiben és javaslataiban elszórtan — világosan megfogalmazta. Az 1830/40-es években nemcsak a városi tanácsnak, de a lakosság jelentős részének is céltudatos programjává lett a város közlekedési, egészségügyi, építészeti és esztétikai szempontokat követő fejlesztése.

Az 1848 májusában megválasztott képviselőtestület több olyan bizottságot létesített, amelyeknek elsőrendű feladata a városfejlődés különböző ágazatainak a szolgálata lett volna. Közülük témánkat tekintve a legfontosabb a Szépítő Bizottmány létrehozása volt. (Ennek mintegy előzményeként és esetenként, így például 1837-ben is működött a Szépítő Küldöttség.)

A városrendezésnek, az utcák szabályozásának, kiegyenesítésének, a mocsaras területek, az ún. „csöpörkék" kiszárításának, helyük feltöltésének, sőt az {082} árvízvédelmi munkálatok megtervezésének és megvalósításának az alapjait, korábbi kezdeményezéseket is követve, a Szépítő Bizottmány 1848/49-ben készült javaslata, valamint a városi közgyűlések határozatai vetették meg.2

Az 1848-as forradalom során választották főmérnökké Maróthy Mátyást, aki Vedres István mellett az 1810-es években kezdte meg mérnöki szolgálatát. Maróthy a Szépítő Bizottmány 1848. szeptember 11-én tartott ülésén bejelentette, hogy az „átalyános vonalak" kijelöléséhez szolgáló térképeket az irattárból beszerezte. Tanulmányozásukat ekkor a „mozgalmak" megszűnte utánra halasztották. Ennek ellenére az ilyen munkálatok mégsem szűntek meg teljesen, amire bizonyság, hogy Maróthy városrendezésre vonatkozó tervét a Szépítő Bizottmány útján 1849. május 26-án a közgyűlés elé terjesztette.3

Városrendezési tervet Maróthy Mátyás mellett Halácsy Miklós városi mérnök is készített. A Szépítő Bizottmány azonban ezt nem találta megfelelőnek. Javaslatára a város az olasz származású Bainville József (1806—1896) mérnököt bízta meg a szabályozási és szintezési terv elkészítésével, majd Újszeged csatornázási tervének elkészítésére kötött vele szerződést.4 A „lejtmérési" munkálatok elvégzésére pedig az 1849. június 4-i közgyűlés Bainvillet rendelte ki, aki ekkor már a város „egyenesítő mérnöke"-ként szerepel a jegyzőkönyvben. Azzal is megbízzák, hogy vizsgálja meg, miként lehetne a Tisza mellékágát — a városi erődítményrendszer bővülése és az árvízvédelem érdekében — a Matyérbe bevezetni.5 A munkálatok komolyabb megindítását azonban késleltette a szabadságharc helyi eseményeinek felgyorsulása és az is, hogy a rendezési, egyenesítési, lejtmérési tervek kidolgozásához és jóváhagyásához több időre volt szükség.

A szegedi utcák szabályozására irányuló törekvés valójában jóval korábbi időkbe nyúlik vissza, határozott célkitűzéssé, programmá és tervszerűvé azonban csak a forradalom és szabadságharc lázasan felfokozott lendületű hónapjaiban vált. Az új házak építési kérelméhez az 1840-es évek második felében általában nagyobb térségre kiterjedő, a szándékolt kiegyenesítést jelölő helyszínrajzokat mellékeltek, amelyeknek készítői ebben az időben többnyire Maróthy Mátyás és Halácsy Miklós voltak. A helyszínrajzok tanúsága szerint az utcák szabályozása az egész városra, a Palánk mellett Alsóvárosra és Felsővárosra is kiterjedt.

Az ismert helyszínrajzok között a legfigyelemreméltóbb az, amely a Palánk belső részének 1856. évi szabályozási tervét szemlélteti. (6. sz. kép). E helyszínrajz a belvárosi utcáknak egyébként meglehetősen egyenes vonalain is javasolt módosításokat, {083} így az „Iskola, jelenleg Kossuth utza" esetében is. A tervezet nagyobb változásokat csak a Tisza-parton és a Segítő Boldog Asszony útjánál jelöl. Ennek a tervrajznak a jelentőségét fokozza az a körülmény, hogy a járószint magasságokra vonatkozó adatokat is tartalmaz.6

1. grafikai melléklet. Palugyay Ignácz és Lukács Ignácz 1853. évi várostérképe

 

A szabadságharc bukása után a Szépítő Bizottmány a megyefőnökség rendelkezése következtében csak 1853-ban kezdhette meg újra működését. Hatásköre ettől kezdve fokozatosan bővült. Időnként különleges feladatokat is el kellett látnia. Így például 1854-ben a Községválasztmány elrendelte, hogy a Félegyháza— Szeged vasútvonal megnyitásakor rendezendő ünnepségek sikere érdekében a Szépítő Bizottmány tegye meg a szükséges indézkedéseket. Hatás- és jogkörét azonban az első időkben nem határozták meg pontosan. Erre vall Kolb Antal elnöknek az 1861. február 21-i bizottmányi ülésen elhangzott javaslata: "... a bizottmány szépészeti hivatásának, mely nemcsak a város szépítése, hanem annak úgy egyes polgárai különösen egészségi és közbiztonsági érdekeinek szem előtti tartásában áll, megfelelhessen, nélkülözhetetlen ... egy alapszabály kidolgozása, mely jövőben az építkezések utcaszabályozásoknál zsinórmértékül szolgáland, azért annak létesítésére az állandó bizottmányból egy albizottmány kirendelését" javasolja. Az ülés jegyzőkönyvéből kiderül, hogy Kolb Antal a levéltárban megtalálta az utcaszabályozásra vonatkozó 1847. és 1856. évi előírásokat. Az ülésen az indítványt elfogadták, s az albizottmányt kinevezték. Feladata, hogy ezeket a régebbi szabályokat véleményezze.7

Maróthy Mátyás főmérnök halála után helyére 1850-ben az ekkor már nagy gyakorlattal rendelkező Bainville József építészmérnök került. Sokoldalú tevékenységéről részletesen tájékozódhatunk a Községválasztmány és a Szépítő Bizottmány levéltári anyagában. Figyelemre méltó, hogy Bainville a város területén lévő mocsaras részek kiszárításával és feltöltésével párhuzamosan, s nyilvánvalóan azzal szoros összefüggésben előtérbe helyezte a várost körülvevő csatornahálózat létesítését. A mocsaras területek ügyében már 1852-ben jelentést nyújtott be a Községválasztmányhoz, s ugyanakkor tervet készített a 6000 ölnyi hosszú, öt ölnyi mélységű, 525 ölnyi átlagos szélességű csatornahálózat megépítésére is. A Tisza és a Maros átvágására 1853-ban készített jelentése és térképe is szorosan ebbe a feladatkörbe kapcsolódik, noha ezzel elsősorban árvédelmi célokat kívánt megvalósítani.8

Az; urbanisztikai helyzetkép és fejlődés szempontjából rendkívül fontos és értékes {084} Bainvillenek a Belváros egy részéről 1856-ban készített helyszínelési tervrajza, amely a telkek helyrajzi számát is megadja.9 (6. sz. kép.) E néhány példa alapján is megállapítható, hogy Bainville a nyugat-európai városfejlődés korszerű urbanisztikai elveit igyekezett érvényesíteni. Sajnálatos dolog, hogy a tervek a korszak politikai és gazdasági körülményei következtében évekig elhúzdóva is csak elenyésző mértékben valósulhattak meg.

A város fejlődése tekintetében legfontosabb létesítmény, a vasút építésének a munkálatai 1848 előtt szintén megkezdődtek, de határozottabb lendületet csak az 1850-es évek elején vettek. A Magyar Hírlap 1852. szeptember 21-i számában olvasható szegedi tudósítás szerint a vasútvonal földmunkálatát még az év októberében, a felépítményi munkát pedig 1853 júniusában befejezik. Ugyanez a közlemény megdöbbentő képet tár elénk a városi utak és terek állapotáról: „Óhajtandó lenne, hogy valaki már egyszer olyatén felfedezést is tenne, melynek segélyével az utcákoni közlekedés eszközöltetnék, mert utcáink, ... olyannyira elhanyagolvák, hogy a bekövetkezendő őszi esőzések alkalmával alkalmasint szobába maradásra leszünk kényszerítve, mindaddig, amíg a szügyig érő sarak fölé vagy a fagylaló hideg vagy a szárító böjti szelek járdát vonva, azt járhatóvá nem teszik."

A Palánk és az Alsóváros közé ékelődő Búzapiac, s a vele egybenőtt Fapiac, illetve Sina-telek alkotta — a XVIII. században még a katonai mérnökök által megtervezett Mars teret nem számítva — a Főpiac mellett a város legnagyobb, s egyben ugyancsak gyakran vizenyős, mocsaras térségét. A Szépítő Bizottmány 1853-ban már tervet készíttetett, és annak megfelelő javaslatot tett a Búzapiac, a későbbi Dugonics tér és környéke rendezésére.10

A vasút Pest—Kecskemét—Szeged vonala 1853-ban valóban elkészült, s a vonalnak Temesvárig való folytatása érdekében szükségessé vált a Tiszán átvezető vasúti híd helyének kijelölése, majd megépítése. A Magyar Sajtó szegedi levelezője már 1855-ben is a híd helyének kijelölése körüli bizonytalanságról ír. Ebből a tudósításból ismét fontos utca- s térrendezési problémákról értesülünk: „Ugyanezen telken (ti. a Sina-telken) alul, a volt távirati épülettől kezdve a vasúti udvar kapujáig vivő sárutat városunk kőúttal váltja föl. Vajha ily szerencsében részesülnének mielőbb egyéb főjáratú utcáink is, és főpiacunk, e roppant terjedelmű sármedence!"11

Az 1850-es évek közepétől fokozatosan enyhülni kezdett a Bach-rendszer. Ebben az időszakban már több olyan intézkedéssel találkozunk, amelyek a gazdasági haladást, s különösen a város urbanisztikai fejlődését előbbre vitték. Az utóbbi sürgető feladatokkal — mint föntebb már láttuk — a Községválasztmány és a {085} Szépítő Bizottmány állandóan foglalkozott. Az ekkori állapotokat jól jellemző helyzetképet tár elénk a Pesti Napló 1856. június 2-i számában közölt május 26-i keltezésű, K. I. betűkkel ellátott szegedi levelében: „A virágzás hónapjának kezdete óta már többször kijárt a kegyes égtől az üdítő és termékenyítő áldás, ellenkezőleg az esőtlen áprilissal; de meg is látszik ez nemcsak határunkon, hanem utcáinkon is, hol annyi tó s annyi zöld gyep oázzal váltakozik a majd sár, majd por síkság, ... sőt e lagunaszerű víztartókban lázelemek is vannak; legalább a melegebb időszakban oly gyakori és hosszas hidegláznak nálunk uralkodását nagyrészben ezek ártalmas kigőzölgésének tulajdonítják a természetvizsgálók, ... Az utcák tisztaságának nagy hiányát bizony méltán szemünkre veti minden ide vetődő utas, és nem egy kemény megszólást kell ezért hallanunk vendégeinktől ..."

A város ideiglenes polgármesterévé az 1856 elején kinevezett Gamperl Alajos pestvárosi tanácsnok nagy eréllyel látott hozzá ezeknek a közlekedési és közegészségügyi szempontból egyaránt káros állapotoknak a megszüntetéséhez. Kinevezését a szegediek általában ellenszenvvel fogadták, mégis akadtak néhányan, akik felismerték és üdvözölték gyors és hatásos tevékenységét.12 A kormány ez év májusában tényleges polgármesterré nevezte ki Gamperl Alajost, aki 1860 végéig töltötte be ezt a tisztséget; akkor visszatért Pestre tanácsnoknak (1867-ben alpolgármesterré választják). E rövid idő alatt számos utat és teret hozatott rendbe. A legjelentősebb eredménye kétségtelenül a Főpiac rendezése volt. Polgármestersége első esztendejében — Bainville 1850. évi Helyzettervén már megjelölt vonalak mentén — gyalogsétautakat készíttetett, amihez igénybe vette a lakosság önkéntes adományait is. A sétautak mellett pedig a városi közpénztár terhére vadgesztenyesorokat ültettetett. Hasonlóképpen az ő tevékenységének köszönhető, hogy rendezték a Búzapiac terepét, s azon 1859-ben ugyancsak fasorokat ültettek. Ebben az időszakban alakult ki az újszegedi Népkert is, amit 1858-ban br. Reitzenstein Vilmos várparancsnok kezdeményezett, végleges kialakítását azonban az 1860-as években a városi tanács hajtotta végre.13

Az 1850-es évek közepétől erőteljesebbé vált urbanisztikai haladásról a Magyar Néplap 1857. június 10-i számában közölt szegedi beszámolóból kapunk ízelítőt: „Ha az ember évek óta a várostól távol volt, valódi meglepetéssel jöhet ide, miután rajta a haladásnak legfelötlőbb jelei minden tekintetben észrevehetők. Igaz, kevés magyar városunk van, melynek helyzete oly szerencsés lenne, mint Szegedé, miután ez az alföldi és bánáti kereskedésnek mintegy középpontjául tekinthető ... nemcsak az ipar és kereskedés ötlenek itt első pillanatra az utazónak szemébe, hanem a főterek csinos elrendezése s azon helyek, melyek nemrég csak {086} posványság fészkei valának s jelenleg szépen beültetett fasorok s kerítések által díszítvék."

A város urbanisztikai fejlődését, elsősorban az utcák kövezettel való burkolását és a közvilágítás létesítését, valamint a kereskedelem, a kézmű-, majd fokozatosan a gyáripar fellendülését a már az 1840-es években megindult gőzhajózás mellett, s annál még fokozottabb mértékben a vasút vitte előre.14

Félegyháza és Szeged közötti vonalon 1854-ben megindult a közlekedés. Szeged vasútállomása ekkor még csak ideiglenes lehetett; a Hoffer Károly és Heszlényi József által tervezett és emelt állomás megépítése csak 1856-ban fejeződött be. De az állomás nagyon távol esett a város központjától, s a hozzá vezető út szinte járhatatlan volt. Ez a körülmény, s még nagyobb mértékben a temesvári és zombori szakaszok megnyitása szükségessé tették a személypályaudvarnak a jelenlegi Szeged állomás helyén 1859-re történő megépítését. A Szeged—Hódmezővásárhely vasútvonal pályaudvara 1870-re nyílt meg. A Pest—szegedi vonal s annak Tiszán túli, a Bánát, majd pedig a Balkán felé való folytatása nemcsak a tiszai vasúti összekötő híd megépítését állította az igen fontos helyi teendők közé, hanem a jelentősebb közlekedési és szállítási utak szilárd burkolattal való ellátását is.

Az utak és járdák kövezése a lakosság igényeinek, s általában az urbanisztikai fejlődésének megfelelően Szegeden is már 1848 előtt megindult. Ez a kezdeményezés azonban igen szűk területre, így a Főpiac és a sópajták közötti útszakaszra, a Budai országútnak a Budai kapuig, a későbbi gázgyári telephelyig terjedő részére, az Iskola utcára és a Szentháromság utca belső részére korlátozódott. A város vezetőségének e törekvését nagy mértékben gátolta az a körülmény, hogy a kőanyagnak a távoli bányákból való szállítása lassú, nehézkes és rendkívül költséges volt. A vasutak megépítése ebből a szempontból is igen előnyösnek és hasznosnak bizonyult, mert lehetővé tette az utak burkolásához szükséges mennyiségű és minőségű köveknek a korábbiaknál lényegesen olcsóbb Szegedre való szállítását.

A Szépítő Bizottmány működésének újbóli megindulásakor, 1853-ban behatóan foglalkozott a városfejlesztés problémáival és lehetőségeivel. Már áprilisi, majd szeptemberi ülésein megvitatta Bainville főmérnök városrendezési és építési szabályzat tervezetét. A városrendezési terv végrehajtását több éves részletekre bontották, s egyik első teendőként az utcakövezésre vonatkozó tervet fogadták el.

 {087} Az első jelentékenyebb közútépítés természetszerűleg éppen a vasút, pontosabban a vasúton való szállítások érdekében történt: 1855-ben a vasútállomás és a távíróhivatal közötti utat, majd pedig 1855/56-ban a Vasút utcát burkolták kövezettel. Ennek a folyamatnak további lendületet adott a nagy készülődés az 1857. évi királylátogatásra. A főbb vonalakon ekkor a járdák korábbi pallóburkolatát téglával helyettesítették. 1856-ban kezdték meg és folytatták 1859-ig a Főtér, a Búzapiac egyes részei és az újszegedi Népkert sor kikövezését.

A Magyar Sajtó c. újság szegedi tudósítója, Csekei 1857. december 6-án kelt tudósításában nagy örömmel számol be az út- és járdakövezésekről: „Széttekintvén kissé városunk küllemén, habár tengernyi teendőt, javítani s csinosítani valót találunk is: mindazáltal e téren néhány lépéssel ismét előbbre hatoltunk. A főpiaci országút kirakását négyszegkövekkel a napokban végezték be, s a régi burkolatot a gyevi országút kövezésére fordították. A Tisza-partot a kompok kiszállási helyén könnyebb járatú lejtővé idomítván, a téli közlekedés nagy előnyére szintén kikövezték. A vasúttól vezető kövezet folytatását is elhatározták, s egyelőre a partvonal töltését s egyengetését több ponton már be is végezték. A hidakat, valamint a magasabban álló pallókat karfákkal látták el; a városház előtti járdát négyszögekkel rakták ki, ... továbbá elhatározták némely lapályosabb helyek feltöltését is, mihez mintegy 15 000 köbölnyi föld szükséges...".

A kövezési munkálatok jelentékenyebb folytatását megnehezítette a budai helytartósági osztálynak az útvám, illetve kövezetvámszedés megszüntetésére vonatkozó rendelkezése. A kövezetvám-jövedelem volt az útkövezés fontos fedezete, s ennek hiányában a tanács pótadó kivetésére kényszerült. Mivel azonban ez a bevétel kevésnek bizonyult, a tanács 1857/58-ban — a tiltó rendelkezés ellenére — újból haszonbérbe adta az útvám szedését. A budai helytartósági osztály rendeletének megfelelően az útépítkezés fedezetére csak az 1860/61. évi költségvetésben biztosítottak városi kiadás címén 48 230 Ft keretet. Említésre méltó, hogy a felsővárosi Rác piac lakói önként vállalták utcájuk kövezésének közel 18 000 Ft-os költségét.

Az első kövezések azonban nem voltak kellő módon megalapozva, a felhasznált kövek minősége sem volt kielégítő, s amellett a szállító vállalkozók kocsijai sem voltak az utak kímélésére alkalmasak. A Szépítő Bizottmány már 1855-ben kifogásolta, hogy az Ellenberger Henrik és Herzog M. L. fuvarozók a szállításra célszerűtlen, keskeny kerekű kocsijaikon 30—40 mázsás terhet szállítanak, s így az utakon tetemes károkat okoznak. Ezért javasolta, hogy a tanács, más városok példáját követve, kötelezze a vállalkozókat széleskerekű kocsik készítésére.

Az utak kövezése az 1860-as évek első felében lelassult, s csak az évtized végén indult meg újra erőteljesebb ütemben. A közgyűlés 1867-ben behatóbban foglalkozott az utak burkolására jobb minőségű kockakő beszerzésének lehetőségével. Ugyanekkor elrendelték a Kálvária utca kövezését, s megbízták a {088} Gazdakört a felsővárosi Tisza-part kövezésének az ellenőrzésével. A közgyűlés 1868-ban fogadta el a Szépítő Bizottmány javaslatára az Élésház utca kövezésének tervét. A Gyártelep Rt. pedig 1869-ben 15 kh területet kapott a kistiszai út kikövezése fejében.

A kövezésekkel kapcsolatban már az 1840-es években elkezdődtek, majd az 1850-es évektől gyarapodtak az első fedett, illetve boltozott csatornák is.15

Az urbanisztikai fejlődés 1850-es évek második felében már számottevő kibontakozásának a 60-as évek elején történt megtorpanását elsősorban az ekkor bekövetkezett aszályos évek, természeti csapások, — elsősorban az árvizek — okozták. A gazdasági helyzet fokozatosan megindult javulása következtében jelentős fejlődést idézhettek volna elő — már a provizórium idején — a városnak a vízvezetékkel való ellátására 1862-ben, majd pedig a légszeszvilágításnak a bevezetésére vonatkozóan kötött szerződései. Azonban, miként erre már Reizner János is hangsúlyosan rámutatott, a szerződések hiányosságai mind a városfejlődésre, mind pedig a lakosság szükségleteinek a kielégítésére nézve meglehetősen hátrányosak voltak.16

A fent idézett korabeli újsághírekből is látható, hogy a városrendezés egyik legégetőbb feladata a vizes, mocsaras területek, a „csöpörkék" kiszárítása és feltöltése volt. Bainville József már 1852-ben, majd 1855-ben ismételten szorgalmazta a város feltöltésének komolyabb méretű, rendszeres végrehajtását.17 Gamperl Alajos polgármestersége idején e téren elért eredmények azonban kevésnek bizonyultak. Aggályait fejezte ki Bakay Nándor Az ún. csöpörkék és kácsafészkek Szegeden c, 1860-ban közölt írásában. Eszerint: kétségkívül sokat emelkedett ugyan a város ősi alapszintje, sőt a folytonos töltéssel Szegedet még magasabbra tervezik emelni. Ezzel egyetért ugyan, de az egyesek által gyakorolt olyan eljárással már nem, hogy fél telküket felhordják telkük másik felére, így emelve meg azt. A kiemelt föld helyén ugyanis tócsa támad, akárcsak a téglaégetésre kiásott föld helyén. Márpedig nem lehet „üdvös" új tócsák létesítése.18

Az útkövezési munkálatok megtorpanásához hasonlóan 1862 után a csöpörkék feltöltése, egészen a kiegyezést követő évekig, csaknem teljesen szünetelt. Úgy tűnik, hogy ezek a munkálatok elsősorban a magánépítkezők révén indultak meg újra. Igen tanulságos ebből a szempontból Ausländer Lajos 1870. január 5-én iktatott kérelme, amelyben a Mars téri telkének szomszédságában levő 261 □ {089} ölnyi telket szeretné megvásárolni, hogy „a város szépülése szempontjából feltölthesse" és arra „csinos épületet emelhessen". Tudomása van arról, hogy a tanácsnak „régi szándéka és határozata ezen vízállásos telkeknek eladása". Mivel a területen jelenleg is több lábnyi mélységű víz áll, s ezért értéktelen, kéri, hogy azt 25 forintos négyszögölenkénti áron megvehesse, vagy, ha a város ezt nem teljesítené, akkor javasolja nyilvános árverés rendezését, hogy ez esetben ily módon juthasson annak birtokába. Nováky főmérnök javaslata: jóllehet a városnak célja, hogy az ilyen telkeket és így a kérelmezett telekkel szomszédos Mérei utcát is feltöltse, szükséges, hogy ez haszonnal is járjon. Ezért a telkek árát a tanácsnak előzetesen meg kell állapítania, s így, amíg ez nem történt meg, addig a kérelem teljesítését nem javasolja.19

A Szépítő Bizottmány 1869—1871. évi irataiból, a benyújtott kérelmekből, s az azokhoz mellékelt helyszín-, alap- és homlokzati tervrajzokból egyértelműen megállapítható egyrészt, hogy a Belváros nagyszabású — az alábbiakban tárgyalandó — bér- és lakóház építkezéseihez hasonlóan a külső városrészekben, így Alsó- és Felsővároson, valamint Rókuson is valóságos házépítési láz hajtotta a lakosságot. Látható másrészt, hogy ennek — a gazdasági fellendülést is jelző — törekvésnek a következtében meggyorsult az utcaszabályozás mérnöki munkája. Az utcák kiegyenesítése következtében természetesen nem kis gondot jelentett a város által a kérelmezőknek átengedett, illetve a kérelmezőkkel szemben a város részéről foganatosított kisajátítások pénzügyi feltételeinek rendezése.

Az utcavonal megállapítása céljából a tanácshoz, illetőleg a Szépítő Bizottmányhoz benyújtott sok kérelem közül megemlítjük Rozsi Pál 1869. szeptember 21-i beadványát, amelyben „házi telke szabályozási vonalának kitűzését" kéri. A beadványhoz mellékelt helyszínrajz kitűnően szemlélteti a város egyik, a távolsági közlekedés tekintetében elsőrendű fontosságú útjának, a Szabadkai országútnak forgalmi és esztétikai szempontból is hátrányos egyenetlenségét, rendezetlenségét. A városfejlődést befolyásoló közlekedési és vagyonbiztonsági tényezőkre jellemző Nyári János, Kiss Péter és más telek-, illetve háztulajdonosok 1870-ben írt beadványa, amelyben arra kérik a tanácsot, hogy az Alsóvárost a Palánktól elzáró Kürt közt nyissa meg, mert, miként hangsúlyozták, a „városunkban gyakori tűzeseteket számba véve" a közlekedés elzárása miatt vagyonuk nincsen biztonságban, tűz esetén menthető helyzetben. A kivizsgálásra kiküldött Szilágyi Gábor javasolta a Szépítő Bizottmánynak a kérés teljesítését, annál is inkább, mert a kérelmező lakosok vállalják a szabályozással rájuk háruló anyagi terheket.20

A közlekedési, szállítási lehetőségek megnövekedése következtében Szegeden {090} is — amint kötetünk más fejezete részletesebben tárgyalja — már az 1850-es években erősödtek a társadalomnak a kapitalista fejlődéshez kapcsolódó elemei. Az aránylag gyorsan fejlődő tőkésosztály fontos szerepet játszott különösen a Palánknak és a Főpiac környékének építészeti fejlődésében. Az 1850/60-as években gyors ütemben épültek ebben a belső városrészben a szebbnél-szebb, romantikus, majd pedig koraeklektikus stílusú, emeletes polgári paloták, sőt elvétve már bérházak is.

A lakosság számbeli növekedése, a kereskedelmi és iparosodási fejlődés vonzásában a városba valósággal beözönlő szegényebb rétegek elsősorban a Főpiactól északra, a Mars tér környékén, egyszóval Rókuson juthattak olcsóbb telkekhez. Ennek következtében a város lakott területének terjeszkedése ezeken a részeken indult meg a legszembeötlőbben. Alsó- és Felsővároson jobbára csak az 1860-as évek második felében figyelhetjük meg a lakosság építkezéseinek fellendülését. Jól szemléltetik e fejlődési folyamatot az esetenkénti utcaszabályozásokkal kapcsolatos lakossági kérelmek és a Szépítő Bizottmány által foganatosított műszaki eljárások és intézkedések.

A városigazgatás, s különösen a Szépítő Bizottmány működésének a provizórium idején bekövetkezett szűkülése miatt az utcaszabályozásokra vonatkozó tevékenység is számbavehető mértékben csak az 1860-as évtized legvégén indult meg újra. Az 1869—1871 közötti években viszont megsokasodtak ezek az eljárások. A legtöbb utcaszabályozási kérelmet ebben az időben rókusi lakosok nyújtották be. Számos ilyen kérelemmel fordultak a Szépítő Bizottmányhoz az alsóvárosi lakosok is. E városrészben már a régebbi időkben kialakult girbe-görbe utcák kiegyenesítésére valóban nagy szükség volt. Aránylag kevesebb ilyen eljárásról tanúskodnak a Szépítő Bizottmány iratai a felsővárosi utcák és terek állapotát és házépítő tevékenységét illetően.21

A lakott területek kiterjedése, általában a társadalmi élet kereteinek bővülése következtében az úttestek és járdák kövezése, a csatornázások rendszeresítése mellett, a közbiztonsági követelményeknek is megfelelően halaszthatatlanná vált a közvilágítás lehető mértékű, korszerű megvalósítása.

Az ideiglenes városi hatóság által kirendelt 11 tagú bizottság 1863. március 25-én légszeszvilágítási szerződést kötött L. A. Riedinger augsburgi gyárossal, akinek üzeme 1865-ben kezdett működni. A szerződés értelmében a cég 1865-ben a belváros területén 360 függő és 40 oszlopon álló lámpát állított fel, a szerződéshez mellékelt térkép szerint. (2.sz. grafikai melléklet). A közvilágítás ezekkel a {091} lámpákkal a Belvárosban 1865. október 25-én, illetőleg november 20-án indult meg a korabeli panaszok és kifogások tanúságai szerint nem kevés hibával és fogyatékossággal. A külvárosokban továbbra is (az 1827-ben rendszeresített) olajlámpák látták el az utcák éjszakai világítását.22 A város az éjszakai világítás kivitelezését árverésen annak a vállalkozónak adta, aki lámpaként a legalacsonyabb költségért kötelezte magát a világításra. Az 1850-es években a tanács havonként utalványozta a vállalkozó számláit.

 

Az urbanisztikai fejlődés 1871—1879 között még nagyobb lendületet nyert azáltal is, hogy ebben az időszakban bontakozott ki a város, különösen a Széchenyi tér, valamint a Dugonics tér és környékük rendezése, a nagyobbszabású házak és paloták építése. Mielőtt az urbanisztikai fejlődésnek ezt az újabb, pontosabban 1872-ben megindult szakaszát bemutatnánk, szükséges megismernünk az 1850-es és 1860-as évek romantikus és koraeklektikus helyi építőművészeti alkotásait.

Lábjegyzetek:

  1. A városképpel, városfejlődéssel foglalkozó fejezetek adatkiegészítésében nyújtott segítségéért köszönetet mondunk. T. Knotik Márta muzeológusnak, a MFM munkatársának. Szeged Városának védelmi állapotra tervezett Tájrajza. Készítette Maróthy Mátyás Szeged városa főmérnöke 1848. Kéziratos, 126x95 cm. OSZK Térképtár 1543., Sz. Kir. Szeged Városának Helyzetterve — Situations-Plan der Königlichen Freistadt Szegedin. Josef Bainville. Pesth, 1852. (Színezett példánya CsmL Térképgyűjtemény 29. Hasonmás kiadása: Péter László 1974. Melléklet.) — Ismeretlen rajzoló: (Szeged Tisza-parti látképe.) 1851. Ceruzarajz. MFM.
  2. Reizner János 1899—1900. II. 42., 80. A Szépítő Bizottmány 1871 végéig tartó működésére: Oltvai Ferenc: Szeged városépítésének levéltári forrásai 1800—1954. = Levéltári Híradó, 1960. 3—4., 7.
  3. CsmL Szép. Biz. jkv. 1848—36., 1849—38.
  4. CsmL Szép. Biz. ir. 1849—1. és 2.
  5. Reizner János 1899—1900. II. 165., 1849. június 6.
  6. CsmL. Tan. ir. 1848—1216. A kötetünkben előforduló régi utcanevek későbbi elnevezését 1974-ig lásd: Péter László 1974.
  7. Tóth Ede 1986.
  8. CsmL Községvál. ir. 1853—135. Reizner János 1899—1900. II. 210., CsmL Megyehat. eln. ir. mutató 1850—7610.
  9. CsmL Községvál. ir. 1856—57.
  10. CsmL Szép. Biz. ir. 1853. sz. n.
  11. Magyar Sajtó, 1855. november 29.
  12. Hölgyfutár, 1856. február 14.
  13. Reizner János 1899—1900. II. 202—206., III. 216—217.
  14. A vasútépítés, a közlekedés forradalmasodásának városfejlesztő hatására: Vörös Károly: Városépítés Győrben a dualizmus korában. = Arrabona, 1971. A Győri Múzeum Évkönyve 13. 349—391., Towns in Societies. Ed. Ph. Abrams and E. A. Wrigley. Cambridge University Press, 1979. 281—284., Perényi Imre: A városépítés története. Budapest, 1961.
  15. Reizner János 1899—1900. II. 52; (1840, 1841, 1845, 1845—1847); 205. (1856, 1859); III. 117 (csatornázás). Magyar Sajtó, 1859. december 15. Az utcakövezések több adata dr. Gaál Endre közlése és Tóth Ede 1986.
  16. Reizner János 1899—1900. II. 250.
  17. CsmL Szép. Biz. ir. 1855—199., 855.
  18. Szegedi Híradó, 1860. május 10.
  19. CsmL Szép. Biz. ir. 1869—45., 1870—6. (Az adatokat dr. Gaál Endrének köszönjük.)
  20. CsmL Szép. Biz. ir. 1870—81. (Dr. Gaál Endre közlése.)
  21. Palánk: CsmL Szép. Biz. ir. 1869—37. (A Bába, Nádor, Iskola utcák); 1870—6. (Aus-länder); 1870—81. (Kürt köz); Alsóváros: 1869—2., 53., 96.1870—8., 95.; Rókus: 1870—8., 15., 36., 66., 72. 1871—44. és Közgy. jkv. 1890—1322, (A Rókus kórház melletti sétány.); Felsőváros: 1869—22., 26. (Dr. Gaál Endre közlése.)
  22. Reizner János 1899—1900. III. 218. 1827-ben 125 éjjeli világításra szolgáló lámpást állítottak fel Szegeden. Az 1863. évi szerződés, a gázvilágítás hiányosságai: CsmL Tan. ir. 1941—1000. 1. sz. (Dr. Gaál Endre szíves közlése.)

 

II. A ROMANTIKA ÉS A KORAEKLEKTIKA ÉPÍTÉSZETI EMLÉKEI

 {092} Szegeden már a XVIII—XIX. század fordulóján, az európai felvilágosodás meggyökeresedése és a nemzeti reformeszmék kibontakozásának első évtizedeiben főképpen Vedres István alapvető urbanisztikai tevékenységének, példamutató építészeti alkotásainak (a városházának, saját házának, a Schäffer-háznak, a Dáni-palotának) hatása alatt kialakult, s az 1830/40-es években országos viszonylatban is jelentőssé vált a város építészeti és művészeti fejlesztése. Különösen jelentősek e tekintetben a Kárász-ház megépítése és a Zsótér-háznak ugyancsak 1840-ben megindult tervezése és építése, az ezzel kapcsolatos viták és tanácsi intézkedések.1

Az 1848-ban megalakított Szépítő Bizottmánynak a városrendezési elvek és tervek kidolgozása mellett elsőrendű feladata volt az egyes közületi és magánépítkezéseknél az esztétikai szempontok érvényesítése. A Szépítő Bizottmány működésének 1853-ban újbóli megindításakor ezt a feladatot ismét megállapították. A Községválasztmány 1855-ben minden magánépítkezés esetében építészeti terv készíttetésére és a Szépítő Bizottmány jóváhagyása szerinti kivitelezésére kötelezte a Belváros lakóit.2 A közgyűlés 1867-ben megerősítette az 1861-ben hozott építkezési szabályzatnak azt az előírását, hogy a Belvárosban csak emeletes házat szabad építeni.3 Ezek a rendelkezések, miként a felépült polgári házak tanúsítják, hathatósan járultak hozzá a Belváros építőművészeti és városképi szempontból is korszerű arculatának kialakulásához.

Az 1850-es évek első nagyobbszabású, építőművészeti szempontból is számításba {093} veendő építkezését, miként a városrendezési fejlődést is, a vasúti közlekedés hozta magával: Hoffer Károly és Heszlényi József vállalkozásában 1856-ban megépült az első vasúti pályaudvar az Alsóváros nyugati peremén, mely később rendezőpályaudvar lett.

Ez az állomás, amely feltehetően az Osztrák Államvasút Társaság típusterve alapján épült, eredeti formájában nem maradt fenn. A Szeged állomás, az ún. „nagyállomás" helyén 1859 májusára megépített személypályaudvar is kétségtelenül a társaság típusterveit követte. Ez utóbbinak az alaprajzát a tiszai vízvezető átépítésének 1871. évi tervrajza őrizte meg. Az épületek nyilvánvalóan klasszicista stílusú külső alakjára az Osztrák Államvasút Társaság kecskeméti és szatymazi egykori épületeiről fennmaradt képek alapján következtethetünk.4

Hoffer Károly és Heszlényi József az állomás építésének megmaradt anyagát is felhasználva, a Nőegylet támogatásával, a Kisdedóvó telkén saját költségükön, ugyancsak 1856-ban megépítették a lakosság körében Színkör néven népszerűvé vált, s a Vedres István által a városháza épületében kialakított színház-szálát nem számítva, az első önálló szegedi színházépületet. Az egészében fából épült Színkör eleinte fedetlen volt, de 1858-ban befödték, s így őszi-téli időben való használatra is alkalmassá tették. (7. sz. kép.) Az épület a Könyök utcának azon a részén állt, ahonnan az árvíz után a Könyök utca „alsó karjának" folytatásaként a Széchenyi térig vezető új utcát nyitottak. Ezt eleinte Színház, majd a XIX. század végétől Kelemen utcának nevezték el.5

A két építőmester áldozatkész vállalkozása és nem különben a Nőegylet lelkes támogatása már magában véve is azt jelenti, hogy a nemzeti romantika, egyben az elnyomással szembeni ellenállás eszméje, az 1850-es évek közepén már Szeged társadalmában is jelentkezett.

A színház épülete minden egyszerűsége s a klasszicizáló formák tartóssága ellenére is magán hordozza a romantikus építészet szerényebb díszítő jegyeit. A színkör homlokzatának szélesre húzott, ötablakos falazata, háromszögű oromfala részben még a közép- és barokk kori polgári házak, mint pl. az egykori ún. „Törökbazár" hagyományaiból fejlődött ki. Különös figyelmet érdemel tetőszerkezete is. Világító síkjai a tímárházak szellőző, zsalus szerkezetének a továbbfejlődései, a sajátos színházi padlásterek igényeinek megfelelően.

A gazdasági és kereskedelmi élet mellett a romantikus építészet szegedi kibontakozása tekintetében is igen hatékonynak bizonyult a vasúti híd megépítése. {094} (Erről részletesebben esik szó kötetünk közlekedéstörténeti fejezetében.) A híd 1858. évi forgalomba helyezése után kőnyomatos sokszorosításban megjelent L. Rohbock pompás rajza. Valamivel később készült H. Gradmann litográfiája, amely a hidat oldalnézetben ábrázolja, s nemcsak a várost, de az újszegedi oldalt is bemutatja.6 (8. sz. kép.)

Összesen nyolc, részben félköríves, részben szegmentíves nyílásban hidalta át a Tiszát. Az oszlopos rácsozású ívek a Glasgowban készült öntöttvas csövekből való pillérekre támaszkodtak. Az alul hengeralakú pillérek felső része négyszögletes volt. Ez volt Magyarországon az első caisson-rendszerben megépített, pneumatikus alapozású híd. Tartó nyílásai, vasszerkezetű korlátjának geometrikusán egyszerű kialakítása még a klasszicizmus elveit követik, a híd azonban a maga egészében már a romantika ízlésvilágát érzékelteti. Noha a híd nem helyi és nem is magyar alkotás, a hazai romantikus műszaki építészet egyik első mintaképe.7

A város urbanisztikai fejlődése, az utak és járdák, valamint a terek por- és sártalanítása, parkosítása, továbbá a gazdasági, ipari és kereskedelmi élet fellendülését szolgáló létesítmények, mint a vasút és az állomás, s főképpen a tiszai vasúti híd felépítése, nemkülönben pedig a romantika nemzeti eszmévé színeződött térhódítása az egyre gazdagodó polgárságot is nagy és szép lakóházak és paloták építésére buzdította. Ezek közül első helyen említendő Mayer Ferdinánd vaskereskedő háza, a sötét vakolatáról „Fekete ház"-nak nevezett palota. (9. sz. kép.) A három homlokzatú egyemeletes ház az akkori Könyök (Színház u., Kelemen u.), Mészáros (Somogyi u.) és a Rozmaring (Palatínus, Nádor) utca sarkán épült 1856/57-ben. A korábbi város- és művészettörténeti írásokban Feszi Frigyes alkotásának vélték. Az építkezés vállalkozója Kováts István szegedi építőmester volt, aki önéletrajzában elmondja, hogy Mayer házához Gerster Károly pesti műépítész készítette a tervet.8

Gerster Károly (1819—1867) az 1850-es években Pesten működött, többnyire más építészekkel és vállalkozókkal közösen. Feszi Frigyessel együtt tervezte a Kochmeister-villát (Budakeszi út) és a fegyverneki r. k. templomot, valamint a {095} pécsi zsinagógát. Önálló műve valójában csak a Fekete ház és a hajdúböszörményi ref. templom átépítése.9

A Fekete ház a hazánkban Hild József és Feszi Frigyes által, leginkább az angol gótika hagyományait felelevenítő, The Gothic Revival alapján kialakított gótizáló romantika stíluskörébe illeszkedik. Egészében és részleteiben egyaránt önálló alkotás, s ennek a stílusirányzatnak egyik legszebb magyarországi emléke. Változatos és fegyelmezett, geometriai alakzatokban, téglalap alakú és négyszögű síkokban szerkesztett homlokzatain éles profilú vízszintes párkányok és mintegy a klasszicizmus lizéniáit helyettesítő hatszög metszetű oszlopocskák tagolják, illetőleg keretezik. A hatszögmetszetű oszlopok a tetőzet szélei fölé emelkednek, s pártázatos koronázatokban végződnek. A Mészáros utcai főhomlokzat oromfala monumentális, lépcsőzetesen felfelé növekvő, téglalap alakú tükrökből áll össze, mintegy hatalmas pártázatot alkotva. A főhomlokzat bal oldali emeletsíkjában egy ablaknyílás, a középső mezőben hármas tagolású, a jobb oldali síkban pedig kétosztású ablakok foglalnak helyet. A Mészáros és Könyök utcai sarkon nyolcszög alaprajzú és hengermetszetű oszlopra támaszkodó, gazdagon tagolt, zárterkély ugrik a falsíkok elé. A Könyök és a Rozmaring utcai oldalhomlokzatokon csak téglány alakú ablakok nyílnak, míg a főhomlokzat földszintjén a—b—a—b—a ritmusban váltakoznak a téglány keretezésű és vízszintes, valamint csúcsíves záródású ajtó- és ablaknyílások. A -főhomlokzat és az erkély ablakait, továbbá a földszint bal oldali kiskapuját, valamint jobb oldali ablakát mérműves felső szakaszok és parapetek díszítik. A Könyök utcai homlokzat főpárkánya alatt gótizáló vakárkádsor fut végig, rásimulva az erkély felső síkjára is. Főkapuja feletti felirata szerint „Építtetett 1857 évben". A telek hátsó, Oroszlán utca felé eső szélén az 1920-as évekig fakerítés állt, amelyet kivágott, gótikus motívumok díszítettek.10

A Fekete házéval rokon, de annál gazdagabb ajtó- és ablakkeretek és csúcsívek tagolták a Letzter fényképész által 1870-ben felvett fénykép11 tanúsága szerint a Mészáros utcai (ma Somogyi utca 17.), jelenleg teljesen simára vakolt homlokzatú házat, amelyben 1872-ben megnyílt a Szegedi Hitel- és Zálogintézet. (10. sz. kép.) A geometrikus szerkesztési elv ezen az épületen is ugyanúgy meghatározó jellegű, mint a Fekete házon. A szintén téglalap alakú falsíkokat a Fekete házéval teljesen megegyező, ötszögmetszetű, a tetőzet felett pártázatos koronázatokban {096} végződő oszlopok keretezik. A fényképen csak részben meglévő oromfal is feltehetően a Fekete ház rendszerét követte. Csúcsíveinek erőteljesebb profilozása, mérműveinek részletdúsabb kialakítása s általában mozgalmasabb homlokzati hangulata feltehetően annak a következménye, hogy minden bizonnyal egy évtizednyivel későbben, az 1860-as évek végén épült. Tervezője és építőmestere egyelőre nem ismeretes, de nem tartható kizártnak, hogy ezt az épületet is Gerster Károly tervezte, s ugyancsak Kováts István építette fel. A homlokzat tervezőjeként esetleg Bainville József is számításba vehető. Az ő lehetséges szerzőségére enged következtetni az a rokonság, amely a Hitel- és Zálogintézet székháza és az általa az alsóvárosi ferences templom homlokzatának átépítésére 1864-ben készített tervrajz között megfigyelhető.12 Nyugtalanabb, dinamikusabb tagoltság jellemzi Bainville tervét is. Alig egy évtizeddel később, 1876-ban Steindl Imre is két újabb, szintén neogótikus tervet készített a templom „restaurálására". Bainville és Steindl tervei a maguk nemében kitűnő építőművészeti elgondolások, mégis szerencse, hogy nem valósultak meg, s így az alsóvárosi templom megőrizhette a maga monumentális egyszerűségét.

Az 1850-es évek végén és az 1860-as években egymás után emelték, mégpedig a gótizáló emlékeknél jóval nagyobb számban azokat az épületeket, amelyek a klasszicizáló romantikának, s a belőle kibontakozó korai, romantizáló eklektikának az irányzatát képviselték. Ezek az épületek alaprajzi és felépítményi szerkezetükben többnyire megőrizték a klasszicizmus építészetében kialakult elveket, homlokzati díszítésükben is továbbéltek egyes klasszicizáló motívumok, azok mellett azonban továbbra is fontos szerepet játszottak a gótizáló, sőt olykor románkori stíluselemek, valamint a keleti építészetből átvett, ún. móreszk hatások.

A klasszicizáló épületszerkesztés és a Fekete ház gótizálásának harmónikus összeötvöződésével találkozunk a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár Rt. 1864-ben a Széchenyi téren épített épületén, amelynek egykori külső megjelenéséről az árvíz idején készült fényképekről tájékozódhatunk.13 A főhomlokzatot a Fekete házon megismert hatszögmetszetű oszlopok bontják három, két keskenyebb szélső, s egy amazok kétszeres szélességét kiadó középső mezőre. A felmenők arányai a klasszicizmus gyakorlatát követik, az elválasztó oszlopok a gótizáló romantika jellemzői. A középső mezőben levő főkapu és két mellékajtaja, valamint az emelet öt ablaka félköríves záródású, de a díszítő elemeket már a gótika kelléktárából kölcsönözték. A két szélső síkban egyenes záródású, gótizáló elemekkel tagolt és díszített ablakok foglalnak helyet. Az egyik fényképen legalább {097} részben megjelenő Takaréktár utcai oldalhomlokzat ablakai ugyancsak egyenes záródásúak, miként azt a Fekete házon is tapasztaltuk. Ez utóbbinak, valamint a Hitel- és Zálogintézet épületének jellemző, pártázatos oromfala azonban itt alacsony, a középső mező szélességében húzott, vakárkádos balusztrád-szerű attika figyelhető meg. A választó oszlopoknak a tető fölé emelkedő részei nem pártázatos koronázatokban, hanem egyszerűbben, karos süvegekben végződnek. Tervezőjét és építőmesterét — úgy tűnik — Gerster Károly és Kováts István körében kereshetjük.

A gótizáló csoportnak minden bizonnyal még számos, kisebb-nagyobb, részben téglából, részben fából épült emléke volt Szegeden, amire több levéltári adalékból is következtethetünk. Az 1879. évi árvíz, majd a város újraépítése, továbbá az 1920/30-as évek egyetemi és klinikai építkezései, valamint az 1960/80-as évekbeli nagyszabású városfejlesztés ezeket az épületeket szinte nyomtalanul eltüntették. Fennmaradt azonban egy olyan épület, amely e stílustörekvéseknek rendkívül becses emléke. A város gazdasági fejlődésében fontos szerepet játszó Kiss Dávid első építkezése ez a Rozmaring (ma Nádor) utcában.

Kiss Dávid, miután 1868-ban megvásárolta az Oroszlán utca 11. sz. alatti, jelenleg is fennálló, 1846-ban épült földszintes házat, építési engedélyt kért a tanácstól. Kérvényében az alábbi, rendkívül jelentős sorokat olvassuk: ,,... noha ezen telek a' város azon részében fekszik, hol a' hatályban lévő építkezési rendszabályok szerint kizárólag emeletes házak építendők, tekintve mindazon által, hogy tervezett építkezésem a' már meglévő sarok épületnek csak folytatását, 's kiegészítését képezi, ez pedig akképp építve nincs, hogy arra emeletet rakatni lehessen, a' tervszerinti építkezést, már csak az ott létező zug eltávolítása szempontjából is megengedni, 's ... a' három király vendéglő felőli határvonalát kijelöltetni ... méltóztassék...".14

A Szépítő Bizottmány javaslata alapján Kiss Dávid az építési engedélyt megkapta. A vonatkozó ügyirat mellett csak az Arleth Ferenc által készített és aláírt helyszínrajz maradt fenn, amelyben a szóban forgó Rozmaring utcai ház alapterülete még üresen áll. Valószínű, hogy ezt a házrészt egészében Arleth tervezte, s bizonyára ő volt annak építőmestere is.

Az idézett levéltári iratból meggyőződhetünk arról is, hogy Szeged város vezetősége, már a század elején kialakult hagyományokhoz híven, rendkívül nagy gondot fordított az urbanisztikai és város esztétikai követelményekre.

Az Oroszlán és Rozmaring utca sarkán álló épület külső homlokzatát ekkor a korai, de klasszicizáló romantika követelményei szerint újították fel, a Rozmaring utcai új szárnyépületen azonban a gótizáló romantika formavilága uralkodik. Különös nevezetessége ennek az új épületnek, hogy utcai ablakait a Dávid-csillag {098} szerint szerkesztett mérművek díszítik. (11. sz. kép.) Ez a sajátosság beleillik a gótizálás kelléktárába, itt azonban nyilvánvalóan az építtető Kiss Dávid nevére való utalással van dolgunk. Az utcai és udvari homlokzatok kiképzése, az ablak-mérművektől eltekintve tartózkodónak tűnik. A fából épített, rendkívül gazdagon faragott és fűrészelt udvari bejárat szegedi „faragók" kezére vall.

A korszaknak Kováts István (1822—1902) volt egyik legtevékenyebb építési nagyvállalkozója Szegeden. Tervező és építő munkásságáról ennek ellenére egyelőre meglehetősen gyérek az ismereteink. Idősebb korában megírt önéletírásában maga is csak néhány munkájáról emlékezik meg, saját terveire pedig csak elvétve hivatkozik.

A Fekete házzal egy időben Kováts István más megbízásoknak is eleget tett. Ő építette Lemle Miklós házát az Iskola utcában, valamint a maga részére a Bain-ville Józseftől vásárolt, a jelenlegi Kossuth Lajos sugárút 17. sz. alatti telken az ún. Törökfej-házat.15 Ez onnan kapta nevét, hogy a régebbi Törökfő utca vonalában épült, s éppen annak a háznak a helyén, amelynek homlokzatát két török fejet ábrázoló szobor díszítette. Kováts István a fejeket visszahelyezte újonnan épült házára, az 1950-es években végzett helyreállítás során azonban a fejek eltűntek.

A Somogyi utca 11. sz. alatti „Mészáros-házat" Czímer Károly közlése szerint Kováts István tervezte és építette Pacher W. Rudolf vaskereskedő számára.16 Főhomlokzatának igen gazdag, gótizáló, konzolos, háromtagú főpárkánya, s ablakai parapetjeinek díszítése a Fekete házéhoz hasonlóan az angol gótika követésére vall. A Kelemen utca 2. sz. ház és a „Mészáros-ház" között, különösen a párkányok és az ablakok képzésében és díszítésében oly közeli rokonság mutatkozik, hogy Török László feltevésével egyetértően a Kelemen utcai „Scheinberger-házat" is neki tulajdoníthatjuk.17 E két épület homlokzati rendszere a Fekete házétól eltérően a klasszicizmus elveire támaszkodik, s ugyanez a felfogás jellemző a Tisza Lajos körút 7. sz. alatti — 1977-ben lebontott — ún. Zsótér-kúriára is, amelynek díszítő elemei, főképpen konzolos főpárkánya, s ablakainak para-petjei révén a klasszicizáló-gótizáló romantika jegyeit viseli magán. Török László feltételezi, hogy a Zsótér-kúriát is Kováts István tervezte és építette, bár nem tartja kizártnak jelesebb pesti mester közreműködését sem.18

Kováts István a magyar romantika korának egyik legérdekesebb, valóságos „self made man" egyénisége. Kőműveslegény korában több alkalommal dolgozott Pesten, többek között a Hild József által tervezett építkezéseken. Elvándorolt {099} Erdélybe, járt Galíciában, s huzamosabb időket töltött Bécsben, Münchenben és Berlinben. Vándorlásai és önálló vállalkozásai során azt tapasztalta, hogy a magyar építőmesterség igen elmaradott a külföldihez képest. Fellendítése érdekében 1859-ben az Akadémia útján pályázatot hirdetett „a gyakorlati építéstudományt" magyar nyelven tárgyaló szakkönyv írására. Pályadíjként 120 cs. kir. aranyat ajánlott fel. A pályázatra csak Fest Vilmos műve érkezett be, azonban a bíráló bizottság nem fogadta el, noha Kováts István azt igen megfelelőnek minősítette. Önéletrajzában részletesen ismerteti a művet, s annak elfogadása és kiadása érdekében levelezett Toldy Ferenccel és Henszlmann Imrével is. A mű azonban nem jelent meg, noha szerzője hivatásos vízmérnök és hídmérnök volt, ilyenként az MTA tagja.19

A klasszicizmus alaprajzi, homlokzati és udvari rendszerére épülő romantika legkiegyensúlyozottabb, s talán legszebb emléke Szegeden az 1860 körüli években emelt Vajda-ház az egykori Búzapiac (Dugonics tér 3.) keleti oldalán. (12. sz. kép.) Középrizalitos homlokzata a Kárász-ház Klauzál téri főhomlokzatát idézi elénk. Kilenctengelyes homlokzatának középrizalitján félkörívben záródó főkapuja, s félkörös záródású földszinti ablakai a klasszicizmus tiszta formáit és szellemét őrzik. Öntöttvas rácsozata, konzolokra támaszkodó erkélye viszont már a romantika nyugtalanabb világában fogant, ugyanúgy, mint erősen kiugró, konzolos ablakpárkányai s főképpen erőteljesen profilált, gótikus ízű, állókonzolos főpárkánya. Oromzatán, miként a Kárász-házon is, attikafal húzódik a közép-rizalit szélességében. Udvara szabályos négyszöget alkot, s teljes egészében, földszintjén és emeletén, valamint finom ritmikájú kovácsoltvas folyosó korlátjában, maradéktalanul klasszicista.20

Szembetűnő az a formai és szellemi rokonság, amely a Vajda-ház és a Kárász utca 5. sz. alatti Eisenstädter-ház (13. sz. kép), továbbá a Kárász utca 9. sz. alatti Várnai-ház emeleti homlokzatai között mutatkozik. Az Eisenstädter-ház főpárkánya és tetőeresze között köríves, rozettás sík húzódik, míg a Várnai-házon ez a falsík némileg még tagoltabban, a főpárkány alatt helyezkedik el. Mindkét ház homlokzati középtengelyében öntöttvas rácsozatú erkély ugrik erőteljesen a falsík elé. A konzolos párkányok nagyobb kiugrásúak, mint a Vajda-házon, s díszesebbek is. Ez a két pompás palota már az 1870 körüli években épült, amikor nemcsak Pest-Budán, de Szegeden is nagy teret hódított az eklektika. Különösen a Várnai-házon mutatkozik meg ez a térhódítás. Az épületre a mély tükrökben fekvő {100} ablakok fölött rendkívül gazdag, konzolokból, kagylókból és oroszlánfejekből képezett, reneszánszos ízű szemöldökök hívják fel magukra a figyelmet. A vonatkozó szakirodalom szinte egyöntetűen Hoffer Károlyt tartja mindhárom épület tervezőjének és építőmesterének.

A Felsővárosi Kaszinó Kistisza és a Kisséta utcák sarkán az 1860-as években emelt épületét — Bálint Sándor kivételével — nem sorolták Hoffer Károly művei közé.21 Noha Bálint Sándor nem közölte forrását, az újabb levéltári kutatások során előkerült a Kaszinó épületének Hoffer Károly által aláírt, 1871-ben készített homlokzati tervrajza és alaprajza.22 (14. sz. kép.) A tervrajzon valamivel gazdagabb elgondolást látunk, mint amennyi az épületen megvalósult. A tizenegy tengelyes főhomlokzatot széles, mélyített tükörrel hangsúlyozott lizénák három mezőre osztják. A két szélsőben három-három, a középsőben a főkapu mellett két-két ablak helyezkedik el. A középső falmező két oldalán a lizénák párosak. Az ajtó és az ablak keretezése hangsúlyozott. Az oldalakon körmetszetű oszlopocskák s azokon belül kettős vágású mélyítések láthatók. Az erőteljesen kiugró szemöldökpárkányok, alul pedig a függőleges és vízszintes, tükrös parapetek kellemes ritmust képeznek. Mind a főkapu, mind az ablakok felül félkört alkotnak. A főkapu geometrikusán beosztott felső záródását stilizált napsugárdísz tölti ki.

A Kiskaszinó homlokzata azonban már nélkülözi a Hoffernek tulajdonított Dugonics téri és Kárász utcai pompás paloták romantikájának gazdagságát, díszítéseiben feszülő hevességét. Nyugalma inkább a klasszicista reneszánszos ízlésű eklektika felé mutat.

A kórház Szent Rókus téri homlokzatának Hoffer által készített felújítása pontosan azokat a díszítő elemeket és stílusjellegzetességet mutatja, mint amilyeneket a Kiskaszinó épületén megismertünk. (15. sz. kép.) Különösen figyelemre méltó a stílusazonosság szempontjából a kórház említett oldalának kapuja, a szegedi kora eklektikának egyik legszebb, 1875/77-ből ránkmaradt emléke. Hoffer Károly a kora eklektikának ehhez a nemesen egyszerű, maga kialakította stílusához hű maradt az árvíz után Szegeden meghonosított eklektika rendkívül gazdag formavilágú, reneszánsz és barokk ötvözetű, érett korszakában is. Kitűnő példa erre a Gutemberg utca 8. sz. alatti, 1885-ben épített Czinner-ház.23

Az 1860-as évek végén és az 1870-es évek elején, bizonyára nem kis mértékben a kiegyezés nyugodtabb kort hozó hatására is, egyre inkább megfogyatkozott az építészetben s a képzőművészetekben is uralkodó romantika ereje. A lehiggadt klasszikus formákat felhasználó eklektika vette át a fejlődés irányítását, anélkül azonban, hogy egyszeriben magába fogadta volna az erősen hangsúlyozott {101} reneszánsz s főképpen barokk formák hatását. Egyébként nemcsak a külföldi, de a pest-budai építészet fejlődésében is ebben az időben már az eklektika vált uralkodó jellegűvé.

Az eklektika első, klasszicizáló szakaszának a képviselője Arleth Ferenc, aki Ausztriából származott Szegedre,24 s otthonról hozhatta magával ezt a beállítottságát. Szegeden a piaristák vezette rajziskola tanára volt, emellett tevékeny építőmesterként is működött. Ő építette fel pl. az Iskola és Kereszt utca sarkán a Régi Hungária Szálló (1868), továbbá a Skalniczky Antal pesti építész által a mai Dugonics térre tervezett Főreáltanoda (1873) épületét.25

Az 1860/70-es évek szegedi építőművészeti fejlődésének eddig kellő figyelemre nem méltatott egyik számottevő képviselője volt Vitkovszky Lőrinc, aki a piaristák rajziskolájában, majd a Főreáltanodában rajztanárként működött. Tervező tevékenységét bizonyítják a rókusi plébániaházhoz és iskolához Arleth Ferencet megelőzően, 1857/58-ban készített tervei,26 valamint a Zsótér-ház külső alakjának végső megfogalmazásában való közreműködése.

A Dercsényi testvérek által az 1840-es évek első felében emelt Széchenyi téri épület befejezetlen maradt, teljesen csak az ötvenes-hatvanas években készült el. Az új tulajdonos, Zsótér János által hozzáragasztott toldalékok lebontása, illetve a Dercsényi-féle épület stílusához való alakítása érdekében a városi tanács közel két évtizeden át hozott újabb és újabb határozatokat. Az épület befejezése során három tervező is közreműködött. A Választott Község által a Zsótér-ház állapotának megvizsgálására kiküldött bizottság azt javasolta, hogy „Az egész épület külnézete Vitkovszky Lőrinc rajztanár terve szerint idomíttassák". Közel három évig azonban mi sem történt, de ekkor Bainville főmérnök megismételte és megerősítette az 1856-ban megszabott feltételeket. Zsótér János a határozatot nem teljesítette. Ezt követően Bainville is készített egy fél homlokzati és egy oldal-, homlokzati tervet, valamint földszinti és emeleti alaprajzokat a kiegészítő szakaszhoz. Végül pedig 1863-ból fennmaradt Hoffer Károly romantikus és eklektikus elemeket tartalmazó két homlokzati terve.27 Hoffer főhomlokzati terve nem valósult meg, de a Ferenc-piacra néző (Feketesas utca, által határolt) hátsó homlokzat két törpe saroktornyának kialakítása kétségtelenül azt a tervet követte, sőt valószínű, hogy ez a megoldás Bainville ötletére vezethető vissza.

A főispáni helytartó ekkor arra utasította a tanácsot, hogy kerestesse elő azokat a terveket, amelyeket 1860-ban jóváhagyás végett már felterjesztettek a Helytartótanácshoz. A tervek előkerültek, s azokat a tanács 1863. július 14-i határozatával {102} jóváhagyta. Az építkezést e tervek alapján fejezte be Zsótér János fia, Zsótér Andor 1863-ban és a következő esztendőkben. (16. sz. kép.)

Az épület „külnézeté"-nek Vitkovszky által feltehetően 1856-ban rajzolt tervei ez ideig ugyan nem kerültek elő, de valószínű, hogy az 1860-ban a Helytartótanácshoz felterjesztett tervek Vitkovszkytól származtak. A terv érintetlenül meghagyta az épület földszinti klasszicizáló formáját, az emelet kiképzésében azonban már a klasszicizáló stílushoz még illeszkedő eklektika formavilága érvényesült, ugyanúgy, mint Vitkovszkynak a rókusi paplakhoz és iskolához készített tervein is.

A kereskedelmi forgalom növekedésével együtt járt a régi szállodák, vendégfogadók felújítása, bővítése és újabbak építése is. A felsővárosi Széna—Sóház— Kazinczy utcák által befogott telektömbre emelendő szálloda és vendéglő terve fennmaradt a Csongrád Megyei Levéltárban. A tervrajzot 1861-ben készítette Bainville József, amelynek érdekessége, hogy azt nem Ingenieur-ként, hanem Baumeister, azaz vállalkozó minőségében írta alá.28 A homlokzati tervet a még klasszicizáló elemeket alkalmazó, koraeklektika stílusa jellemzi.

A régi Hungária Szálló (17. sz. kép.) 1867/68-ban épült fel, de keletkezése valamivel korábbi időre nyúlik vissza. Építtetője Csiszár János, a jómódú városi hídbérlő és fakereskedő 1860-ban kötött szerződést a városi tanáccsal a telek megvásárlásáról.29 A kétemeletes épület érett klasszicista stílusa is arra enged következtetni, hogy tervének készítése is erre az időre nyúlik vissza. Építőmestere, mint említettük Arleth Ferenc volt, akinek ismert műveivel a régi Hungária Szálló semmiféle stílusbeli rokonságot nem mutat. Sem a korábbi időszakban, sem építésének idejében hozzá hasonló másik építészeti alkotás Szegeden nem található. Bizonyos, hogy tervezője nem kereshető azok között az építészek között, akik ebben az időben a nagyobb tervezési és építési feladatokat ellátták. Szembetűnő viszont az a rokonság, amely a régi Hungária Szálló Dóm téri főnézete és a pesti, egykori Európa Szálló Zrínyi utcai oldalhomlokzata között megfigyelhető. De ha az Európa Szálló monumentálisabb, az I. és II. emeletet a középső szakaszban összekapcsoló, díszesebb oszlopsorától eltekintünk, nem nehéz a két főhomlokzat közötti szerkezeti, formai és ritmikai azonosságot is felismerni. A szegedi Hungária Szálló egyébként is jól beleillik Hild József, az Európa Szálló alkotójának, idősebb kori műveinek a sorába.30

 {103} A klasszicizmus építészetének a régi Hungária Szállóhoz hasonlóan ugyancsak kései, figyelemre méltó alkotása az Alföldi Vasút Szeged-rókusi állomásának épülettömbje, (18. sz. kép), amelyet minden bizonnyal az 1860-as évek második felében emeltek. Ennek ellenére a klasszicizmus korai, még az 1830/40-es évekre jellemző fejlődési szakaszához igazodik. A hármas tagozódású főépület középső, kétemeletes szakaszát felül háromszögű timpanonnal koronázott, háromtengelyes rizalit hangsúlyozza. Ez a homlokzati szerkezet nyilvánvalóan a klasszicista kastélyépítészet közvetlen hatására vezethető vissza. Tervezőjét és építőmesterét nem ismerjük. Bizonyos, hogy nem szegedi építész alkotása, bár nem kizárt, hogy kivitelezőjét a szegedi vállalkozók között is kereshetjük. Ez esetben elsősorban Hoffer Károlyra gondolhatunk, aki egy évtizednyivel korábban az Osztrák Államvasút Társaság első szegedi pályaudvarát építette Heszlényi Józseffel együtt. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy Jászai Géza a Szeged-rókusi plébánia történetéről szóló könyvében a pályaudvar építésének éveként 1863-at jelöli meg. Valójában ekkor a vasúttársaság alakult meg.)

Lábjegyzetek:

  1. Nagy Zoltán: Vedres István művészi munkássága. Budapest, 1956. Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 79—96. Nagy Zoltán: Vedres István szerepe a városkép kialakításában. = Szeged története 2. 661—664. A későbarokk és klasszicizmus kora az építészetben. Az új városháza. Uo. 669—675.
  2. CsmL Közs. Vál. jkv. 1855—187.
  3. Oltvai Ferenc—Vinczi Károlyné : A szegedi Zsótér-ház építése. MFM Évkönyve 1966—1967. Szeged, 1967. Klny is. Török László: A szegedi eklektika. Uo. Tóth Ede 1986. CsmL Közgy. jkv. 1867—81., 156., 244. Intézkedés az építészeti szabályzat 300 példányban való kiadásáról. Szép. Biz ir. 1867—10.
  4. Reizner János 1899—1900. III. 514. Kubinszky Mihály: Régi magyar vasútállomások. Budapest, 1983. 8, 9. sz. képek. — A személypályaudvar alaprajza: CsmL Szép. Biz. ir. 1871— 42. mellékletén.
  5. Reizner János 1899—1900. II. 336—337., Kulinyi Zsigmond 1901. 58—59. Lechner Lajos 1891. II. 3. sz. térkép. Az önálló színházépület megnyitásának jelentőségéről: Magyar Sajtó, 1856. június 4.
  6. L. Rohbock eredeti rajza MNM Történelmi Képcsarnok, litográfiája: Szegedin — Szeged, L. Rohbock del. J. Riegel sculp. Druck u. Verlag G. Lange in Darmstadt, Laufifer és Stolp bizományában Pesten. MNM Tört. Képcsarnok, T. 3220. (Neg. 1116). — Közölve még Allgemeine Illustrierte Zeitung. Oct. 1878—1879. 42. Zweiter Bd. és Vasárnapi Újság, 1879. március 23. —H. Gradmann: (Szeged látképe a vasúti híddal.) Litográfia. Kiadja Burger Zsigmond özvegye. Mindkettőt közli: Bálint Sándor: Szeged városa. Budapest. 1959. 100. 103.
  7. Kossai.ka J.: A szegedi vasúti híd. = Magyar Mérnök- és Építészegylet Közlönye, 1904. Dr. H. C. Gállik István : Történelmi visszapillantás régebbi Dunahídjaink építésére. = Technika, 1941. 14. Dr. Mihailich Győző: A XIX. és XX. századbeli magyar hídépítés története Budapest, 1960. 33.
  8. Kováts István: Egy szegény pórfiú önéletrajza. Budapest, 1981. 358.
  9. Művészeti Lexikon. (Főszerkesztők Zádor Anna és Genthon István) I—IV. Budapest, 1965—1968. II. 203—204.
  10. Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 99, 257. A fakerítésről: Vámos Ferenc: Adalékok Feszi Frigyes életéhez és munkásságához. II. rész. Építés—Építészettudomány, 1984. 131., 134.
  11. Hitel- és Zálogintézet. Letzter fényképe. 1870. MFM Negatív (6X9) (T. 12 919). T. Knotik Márta: A Csongrád megyei fényképezés kezdetei (1859—1879). MFM Évkönyve 1978/79-1. 144.
  12. Ausbau der unterstädtischen Franciskaner Kirche. Szegedin 19-ten September 1864. Projectirt Josef Bainville Ing. Tus és vizfestmény. MFM.
  13. A Széchenyi tér az Árvíz alatt. Plohn Illés és Klősz György fényképe. Somogyi-könyvtár.
  14. CsmL Szép. Biz. ir. 1868—1.
  15. Kováts István: I. m. 358—559. Török László: I. m. 242.
  16. Czímer Károly 1929. 203—204.
  17. Török László: A szegedi eklektika. MFM Évkönyve 1965. 227—264.
  18. Uo. 236., 237., 238. Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 239. (164. kép.)
  19. Kováts István: I. m. 367—372., — Kováts István levelei. MTA Kézirattára 4. 1859. Az MTA pályázati hirdetményének szövege: MTA Kézirattára 119. 1959. A Fest Vilmos által írt pályamű három kéziratos kötetben, mintegy 1200 német és magyar építészeti műszóval ugyanott található. Szinnyei József III. 441—442.
  20. Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 224—225. (148. kép), Uo. 234., (160. kép), 235. (161.kép).
  21. BÁLINT Sándor 1959. 105.
  22. CsmL Szép. Biz. ir. 1871—82.
  23. Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 228—229. (153. kép), Török László I. m. 243.
  24. Dr. Szendrei János—Szentiványi Gyula: Magyar Képzőművészek Lexikona. I. Budapest, 1915. 47.
  25. Reizner János 1899—1900. III. 201.
  26. CsmL Szép. Biz. ir. 1859—1861. Rókusi paplak és iskola építésére vonatkozó iratcsomó.
  27. Oltvai Ferenc—Vinczi Károlyné I. m. Hoffer Károly tervrajzai uo. 93.
  28. CsmL Szép. Biz. ir. 1861—1. „Keller Geschosz", „Gassen Facade", „Quer Profil". Szegedin am 21 ten Február 1861., 2. „Erdgeschoss".
  29. CsmL Tan. ir. 1860—9753.
  30. Czímer Károly 1929. 269. sz. jegyzete szerint először (1868-ban) Wagner György nyitott benne vendéglőt és szállodát, ezért kezdetben Wagner Szállónak nevezték. 1878-ban Ferencsevics és Sonleitner vállalkozók vették át, tőlük származik a Hungária Szálloda elnevezés. Megnyitása idején ebben az épületben bérelt helyiséget a Szabadelvű Kör.

 

III. VÁROSRENDEZÉS ÉS VÁROSFEJLŐDÉS AZ 1860—1870-ES ÉVEK FORDULÓJÁN

 {104} Az utak és a járdák jobb minőségű kőburkolattal való ellátásának a kiegyezés utáni években tapasztalt felgyorsulása, a Hungária Szálló és a Rókusi pályaudvar felépítése, számos egyéb vendéglő és a közfürdő létesítése, a kisebb igényű bel- és külvárosi lakóházak alább tárgyalandó építkezéseinek sokasodása, főképpen pedig a részben idegen, részben helyi tőkével létesített gyáralapítások egyértelműen azt bizonyítják, hogy — az országos fejlődéshez hasonlóan — Szeged városának és lakosságának gazdasági helyzete a korábbiakhoz képest lényegesen megerősödött. A külföldi, elsősorban osztrák tőkének Szegedre történő áramlása, továbbá a helyi iparos és kereskedő társadalom számottevő gazdagodása magával hozta Szeged kapitalista szellemű és jellegű fejlődésének gyorsulását. (Részletesen lásd e kötetnek a kereskedelmi, a hitelélet és az ipar fejlődését bemutató fejezeteit.)

A város vezetősége a gazdasági helyzet javulásával párhuzamosan mind nagyobb erőfeszítéseket tett, hogy az urbanizációs fejlődést meggyorsítsa. Ennek érdekében létrehozta az állandó reformbizottságot, amelynek elsőrendű feladata volt, hogy a város jövedelmeinek gyarapítására javaslatokat tegyen. A bizottság 1872-ben nagyszabású tervet dolgozott ki a városiasodás mindennemű igényeinek teljesítésére és a szükséges alkotások létrehozására. A költségek fedezésére a bizottság javaslata szerint kétmillió forintos kölcsönt kellene felvenni. Az 1873. évi általános pénz- és hitelválság azonban meggátolta a kölcsön felvételét.

A tervek megvalósítását az 1872. évi ár- és belvizek okozta károk is késleltették. Mindezek ellenére a tanács a lehetőségekhez képest mégis hozzáfogott a reformbizottság javaslatainak teljesítéséhez, bár a nagyobb költségigényű létesítmények, mint a vármegváltással kapcsolatos új laktanyák, az állandó tiszai híd, a parterődítés, a csatornahálózat kiépítése, a körtöltés megépítése, s több tervbevett épület, mint pl. az állandó színház emelése, függőben maradt.1

A város vezetősége a közúti és személyi közlekedés javítása érdekében már a {105} programot közvetlenül megelőzően is végeztetett néhány jelentős útkövezést, sőt új utakat is megnyittatott. Így 1870-ben kikövezték a Sina-telken át a Tisza-parthoz vezető utat, s megnyitották a városból Baja felé vezető útvonalat is. 1871-ben külön kövező bizottságot alakítottak; a bizottság által kidolgozott terveket a közgyűlés ugyanezen esztendőben jóváhagyta. Ennek megfelelően még ebben az évben, miután az Alföldi Vasúttársaság nem vállalta, a város a maga költségén kikövezte az egykori Budai Kapu és a Rókusi állomás közötti útszakaszt.2

A közutak védelmére, a város és a magánosok által épített utak és járdák csatlakozásának ellenőrzésére a tanács útbiztosi állásokat szervezett. A Taschler főkapitány által 1873-ban megerősített 1871. évi szabályzat előírta, hogy ahol az úttest kockakőből épült, ott a járda is abból készüljön, ahol pedig nincsen szilárd járdaburkolat, ott a háztulajdonosok téglajárdát kötelesek építeni.3

A Palánknak a középkortól fogva a Szent Demeter templom és az iskolák előtti Templom tér volt a központja. Ennek karbantartásáról, járdáinak szilárd burkolattal, nevezetesen fapallókkal való megépítéséről a város már korábban, főképpen Vedres István működése idején gondoskodott. Bizonyára ez a legalább is tűrhető állapot a magyarázata annak, hogy a most tárgyalt időszakban a Templom tér kövezésére vonatkozó intézkedésekkel nem találkozunk.

A városfejlődés tágulásával egyre fontosabb szerep hárult a Búzapiac nagykiterjedésű, mocsaras mélyülésekben bővelkedő térségére. A tér rendezése egyre sürgetőbbé vált, annál is inkább, mert annak magasabban fekvő szélein már a XVIII. században és a XIX. század első felében számos építészettörténeti jelentőségű ház és palota épült fel, így többek között a Vedres István tervezte Dáni-ház is.

A Búzapiac kövezésére ekkor még gondolni sem lehetett, mert előbb ki kellett szántani a vizes-mocsaras területeket. Ezt követően 1872/73-ban a tér laposabb részeit feltöltötték, s 1874-ben kezdték kialakítani a Dugonics sétányt. Ugyanekkor a búzapiacot itteni, 1723 □-ölnyi területéről a vasútállomáshoz közelebb eső Kápolna utcai, előzetesen ugyancsak feltöltött, 3182 □-öl területre telepítették át.4

A Széchenyi tértől nyugatra, a Mars térig és azon túl már évtizedekkel korábban kialakult rókusi városrész urbanisztikai tekintetben nagyon kezdetleges állapotban volt. Ennek megszüntetése érdekében, első feladatként halaszthatatlanná vált a csöpörkés területeknek részben már korábban is megkezdett kiszárítása és feltöltése. Szintén 1872/73-ban töltötték fel a Széchenyi tértől a Mars térhez vezető mellékutcákat.

A várnak a Széchenyi tér felé eső, nyugati területén is szükségessé vált egyes {106} mélyedések felmagasítása, amit ekkor teljesítettek, s egyúttal a vár déli oldalán, a Halpiachoz csatlakozó részén korábban létesített séta- és üdülő területet felújították, s a fokozódó igényeknek megfelelően ki is bővítették.5

Reizner János megállapítása szerint 1872/73-ban Szegeden már 27 utca és egy tér volt 6915 folyóölnyi hosszúságban kikövezve. Az egy teret illetően Reizner nyilvánvalóan a Széchenyi térre gondolt, mert úgy vélekedett, hogy az ekkor már teljes egészében el volt látva kövezettel. Ez azonban túlzás. A valóság csak annyi, hogy egyes részleteket már a század első felében is burkoltak kővel és téglával, s bizonyos, hogy a tér korszerűbb kövezése ekkor már tervszerűen folyamatban volt, de ez a munkálat a következő években is folytatódott, s valójában az 1879. évi árvíz előtt be sem fejeződött.

A közgyűlési jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a tér várfelőli oldalának a kövezését 1874-ben fejezték be, amikor a piachelyeket is üzletágak szerint újra kiosztották. A következő esztendőben közadakozásból és hitelből építették meg az Élésház (mai Takaréktár) utcától a Széchenyi téren, s az ekkor már meglévő Klauzál téren át a Dugonics téren felépített Főreáltanodáig vezető utat. Ugyanekkor tervbe vették a Dugonics tér kikövezését is.6 Ez évben felmerült a városháza előtti tér parkosításának a terve, s ekkor a fent említett főutat övező fák védelmére festett vasabroncsok elhelyezésére egyenként hat forintnyi költségvetési keretet állapítottak meg.

A tér Zsótér-ház előtti részének kikövezésére a tanács 1877-ben tett előterjesztést, a közgyűlés azonban a városi pénztár csaknem fizetésképtelen volta miatt a Mérei utcába vezető útszakasz kikövezésével együtt 1878-ra halasztotta.7

A Budai kapu és az Alföldi Vasút rókusi állomása közötti, 1871-ben kiépített út nem bizonyult eléggé tartósnak, ezért a közgyűlés 1877-ben 7900 forintot szavazott meg a „legjobb minőségű, hasított szobi kövek" beszerzésére, hogy a makadámirozás évi fenntartásának a költségeit enyhítsék. Ennek az útszakasznak a felújítására vonatkozó korábbi tárgyalásokból kiderül, hogy az út közepét két öl szélességben jó minőségű sebesi gránit kővel rakták ki, mellette pedig szobi hasított gránit kőből végezték el a szélesítést.8

A Felsőváros egyik fontos útvonala a Felmayer-féle gyártól a Tápéi kapuig vezetett. Ennek kikövezését 35 201 forint ellenében a Gyártelep Rt. vállalta el, a már 1870-ben felvett 5133 Ft előleg betudásával.9

A városháznak a vár nyugati főkapujával szemben, a XVIII—XIX. század {107} fordulóján történt felépítésével, miként a Szeged története 2. kötetének vonatkozó fejezetében részletesen kifejtettük, a város akkori, felvilágosult és korszerűen gondolkodó, messzire előre tekintő vezetői egyértelműen meghatározták Szeged topográfiai fejlődésének főbb irányait. A század elején ugyan még a Templom tér és környéke, elsősorban is az újonnan épített, s az akkori viszonyok között monumentálisnak tekinthető iskoláival központi szerepet játszott Szeged szellemi életében, de a város urbanisztikai és építészeti fejlődése egyre inkább a városháza előtti, hatalmas kiterjedésű térség, a Főpiac felé tolódott el. Jól ismert az is, hogy e fejlődésnek topográfiai és városszerkezeti terveit, szabályait már Vedres István megalapozta. Az ő nyomdokain haladó mérnökök, Buday Mihály és Maróthy Mátyás ezeket fokozatosan és eredményesen tovább fejlesztették. A reformkor végére, a szabadságharc előtti évekre már a Főpiac és környéke vette át Szeged közigazgatási, gazdasági, urbanisztikai és építészeti fejlődésének irányító szerepét, s lett a tér — mai meghatározással — az új, korszerű városközpont.

Az önkényuralom korában ez az új városközpont — elsősorban a kereskedelem gyors növekedésével összefüggésben — mind urbanisztikai, mind pedig építészeti és városesztétikai szempontból egyre erőteljesebb fejlődésnek indult.

A tanácsi iratokban, a közgyűlés, de legfőképpen a Szépítő Bizottmány jegyzőkönyveiben már 1853/55-től lépten nyomon találkozunk a köz- és magánépítkezések városesztétikai szempontjaira vonatkozó utalásokkal, rendelkezésekkel. Az esztétikai követelmények a leghangsúlyosabban a Zsótér-ház építésével kapcsolatban domborodtak ki. Ennek az építkezésnek sok vitát kiváltó, s a város részéről több ízben is kinyilvánított, határozottan építőművészeti és városesztétikai igényű álláspontja és rendelkezései rávilágítanak egy fontos tényre: a tanács nagy gondot fordított arra, hogy az új városközpont megfeleljen az országoshoz közelítő, a Szegeden elérhető fejlődés legmagasabb szintjének.

A város vezetőinek, de a műveltebb polgári társadalomnak, az általános közvéleménynek, és még a jól képzett mérnököknek a tudatában is az a felfogás uralkodott, hogy a város belső része fejlődésének főképpen a vár áll az útjában. A nagykiterjedésű Főpiac — sok egyéb akadályba is ütköző — rendezéséhez a döntő lehetőséget az uralkodó 1857. évi szegedi látogatása adta meg. Az uralkodó ugyanis ekkor járult hozzá, hogy a vár, megfelelő laktanyák építése ellenében, lebontás céljából a város tulajdonába kerüljön.

A Széchenyi tér 1861. évi állapotáról, kiterjedéséről, a teret határoló épületekről hiteles képet nyújt Csató F. 1861-ből származó vízfestménye (19. sz. kép) Nyugati oldalán a Vedres-féle városháza tornya emelkedik a magasba. Mellette még befejezetlenül áll a Zsótér-ház. Északi oldalán, az egykori Élésház helyén látható a Takarékpénztár romantikus stílusú székháza, amelyhez ugyanilyen szintmagasságú épület csatlakozik. A városházától balra földszintes és egyemeletes, klasszicizáló épületek sorakoznak, köztük Grünn Orbán háza. A déli oldalon a {108} Kárász-ház mellett még felismerjük Vedres István földszintes házának timpanonos tetőzetét. A Kárász utcától balra egyemeletes, klasszicizáló házak állnak, köztük a ma is meglévő ún. Wagner-ház. A keleti oldalon pedig még a koronázó csipkézetét is őrző, monumentális várfal zárja a teret. A várfalról ekkor még csak az egykor oly pompás, a barokk korban átépített, de középkori eredetű torony hiányzik.

A Szépítő Bizottmány 1861-ben foglalkozott a Széchenyi tér rendezésének a kérdésével, és állást foglalt a vár lebontása mellett. Javasolta, hogy a hatalmas térséget új épületekkel nyugat—keleti irányban két egységre tagolják, a vár helyén pedig új utcákat létesítsenek. Ezt az elgondolást a közgyűlés jóváhagyta, s kialakította a vár helyén nyitandó új utcák házhelyeinek a kijelölésére vonatkozó első elképzelését.10 Ezt a térrendezési tervet szemlélteti Lázár János és Szilágyi Gusztáv 1861-ben készített, a Móra Ferenc Múzeumban őrzött kéziratos helyszínrajza.

Az ekkor még egymástól el nem választott Széchenyi és Klauzál tér, majd pedig a Búzapiac építészeti szempontból való fejlesztése érdekében a tanács már 1865-ben pályázatot hirdetett. A „felsőbb hatóságok" ezzel kapcsolatban elrendelték, hogy a tervek „közszemlére kitétetvén, a városi lakosság f. évi október 9-én tartandó tanácskozmányba felhívassék".11 E pályázattal állhat összefüggésben Bainville József ez évben készült „helyzetterve" is, amely az egész térre új utcákat javasol.12 A beérkezett tervek nem bizonyulhattak kielégítőnek, mert a tanács és a Szépítő Bizottmány a következő években is foglalkozott a legjobb megoldás lehetőségeivel. A tanács a Széchenyi tér rendezésének és az itteni házhelyek kiosztásának a tervét 1870-ben hagyta jóvá.13 A városfejlesztés átfogóbb, az egész városra kiterjedő, az útkövezéseket, a csatornázást, a közvilágítást is magába foglaló terveket az előbbiekben már említett reformbizottság dolgozta ki.

A tervek elfogadásával párhuzamosan a tanács maga építette fel a városháza szomszédságában a Bérházat. Ugyanebben az időben épült a Széchenyi tér 5. sz. alatti egyemeletes palota. A Széchenyi teret és a Klauzál teret elválasztandó telektömbön a város eredetileg a főreáliskola épületét akarta felemeltetni. Ezt az elgondolást mégis elvetették, s a főreáliskolát a Búzapiacon építették fel.14 A szóban {109} forgó telektömbökön először a Kiss Dávid-ház, majd ezt követően, 1872/73-ban az Új Zsótér-ház, az Aigner-ház, s végül a Kereskedelmi és Iparbank palotája épült fel.

A Bérház (20. sz. kép) a még klasszicizáló és romantikus ízeket is őrző, de már a reneszánsz ízlés- és formavilág hatását is befogadó, Pesten már kialakult eklektikus áramlat képviselője, Wégman Gyula és Scherrer József tervei szerint épült 1870/72-ben.15 Homlokzatán erőteljesen uralkodik öt tengelyes, felül attikával koronázott rizalitja. Középső tengelyében a földszinten félköríves záródású főkapu, s efölött bábos korlátú kőerkély foglal helyet. Az emeleteken a középső tengelyben kettős, az oldalsó síkokban egynyílású ablakok vannak. A homlokzat rendszerének a kiindulópontja tehát még a klasszicista paloták homlokzati, rizalitos rendszere, de az emeletek rusztikus keretezése már a korai reneszánsz formaképzésből eredő eklektikát jelenti.

Kiss Dávid kereskedő, a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank elnöke 1871. március 9-én a városi tanácshoz benyújtott kérvényében építési engedélyért folyamodott, amelyhez mellékelte építtetni szándékolt házának pince, földszinti, első és második emeleti alaprajzait, szelvényeit szemléltető és homlokrajzát tartalmazó terveket. Nováky György főmérnök már március 15-én megírta javaslatát: a „szándékolt építkezés vonalának kitűzését, aszerint, miként az a Piarc rendezéséből kifolyó telek eladatása alkalmával megállapíttatott, eszközölvén, egyúttal a járda magassága olykép állapíttatik meg, hogy az az 1867-i legmagasabb víz szint felett 1 1/2 lábbal felül emelkedjék, magában értetődvén, hogy ... szabadságában álland Kiss Dávid úrnak még két lépcsőt alkalmazni...". Nováky a továbbiakban előírja a különböző vízelvezető csatornák létesítését is.16 A beadványból és a véleményező mérnöki iratból nyilvánvaló, hogy a tanács ebben az időben már erőteljesen szorgalmazta a város szintjének a feltöltését.

A Széchenyi tér, a Kiss utca, a Klauzál tér és a Kárász utca határolta telektömbön gyorsan felépült Kiss Dávid palotája, amiről Bietler Ferenc 1872-ben felvett fényképe is tanúskodik.

A palotának két fő homlokzata (21. sz. kép) a Széchenyi térre és a Klauzál térre tekint. Ezek a homlokzatok valamivel hosszabbak, mint a Kiss és Kárász utcai oldalhomlokzatok. Mind a négy oldal tizenöt-tizenöt tengelyű, azzal a különbséggel, hogy a Kárász utcai és a Kiss utcai rövidebb homlokzatok egyszerűbb, kevésbé tagolt felületével szemben a hosszabb főhomlokzatokat hármas nyílású rizalitok hangsúlyozzák, amelyeken az első emeletekhez tartozó erkélyek is helyet foglalnak. A rizalitok középső ablakai kettős nyílásúak, ugyanúgy, mint {110} a sarokablakok. Utóbbiakat az első emeleteken rusztikázott kváderek választják el a hozzájuk sorakozó, egynyílású ablakoktól. Az ablakközökben toszkán fejezetes pilaszterek foglalnak helyet, s ezekre támaszkodik a konzolos főpárkány. A palota sarkai és rizalitjai fölött toronyemeletek foglalnak helyet, amelyek az épületnek a korabeli magyarországi építészetben különleges, egyedülálló egyéni jelleget nyújtanak.

Török László, aki ez ideig a legalaposabban foglalkozott a Kiss Dávid-ház építészettörténeti kérdésével, hangsúlyozta, hogy sem a szegedi, sem általában a hazai korabeli építészetben nincs másik, hozzá hasonló építmény.17

Gondolhatunk a négy saroktornyos magyar reneszánsz kastélyok eklektikussá alakult hatására is, ez azonban nem tűnik valószínűnek. Viszont számos, stílusához és szerkezetéhez közel álló építészeti alkotást találhatunk az északolasz, lombardiai, venetói klasszicizáló és koraeklektikus kastély-, palota-, polgáriház építészetben. Az aglié-i Palazzo Ducale, a torinói Palazzo Reale mellett elsősorban a monzai Villa Reale hármas tagozódású homlokzatára hivatkozhatunk. Ez utóbbinak a főhomlokzatán is mind a sarkok, mind pedig a rizalit fölött emelkednek a törpe torony-emeletek, az ablakok szemöldökpárkányainak a rendszere és ritmikája is a Kiss Dávid-ház előképének tekinthetők.18

Az északolasz, már határozottan klasszicizáló stílusú, későbarokk palotákat az innen származó, s hazánkba jövetele előtt ezen a területen működő Bainville József közvetlenül és jól ismerhette. A homlokzatok középtengelye és sarkai felett jellegzetesen alkalmazott, törpe toronyszerű emeleteknek a Kiss Dávid-házon való megjelenése egyértelműen arra a következtetésre vezet, hogy a ház tervezőjét Bainville Józsefben ismerjük fel. 1875-ben készült lánchíd tervének19 Tiszaparti palotasora, bár ezekről a törpetoronyszerű kiképzés hiányzik, klasszicizáló kiegyensúlyozottságát tekintve a Kiss Dávid-ház stílusához igazodik.

A Széchenyi tér és az ekkoriban kialakuló Klauzál tér arculatát az 1872/73-ban felépített Kiss Dávid-ház, az új Zsótér-ház, az Aigner-ház és a Kereskedelmi és Iparbank palotája határozták meg. Mind a három épület azonos járdaszinten és egymás folytatásának tűnő párkány- és tetőmagasságban épült, ami bizonysága annak, hogy a város vezetősége szigorúan ragaszkodott urbanisztikai és esztétikai tekintetben kialakított városfejlesztési rendelkezéseinek a betartásához.

 {111} A Szegedi Kereskedelmi és Iparbank épületét (22. sz. kép) a pesti Weber Antal és Ney Béla tervezték, kivitelező mestere pedig a szegedi Hoffer Károly. A tervrajzon fennmaradt Bainville József sajátkezű megjegyzése, amely szerint az ablakok magassága Zsótér Andor és Aigner József épülő félben lévő házaival egybehangzó, tehát a terv megfelel az előírásoknak.

A Széchenyi tér három oldala ezekkel az építkezésekkel — az Éléstár helyén az árvíz után 1882-ben emelt Jerney-ház kivételével — lényegében kialakult. A keleti oldalon a vár nyugati fala zárta a teret. A tervek félig-meddig már ekkor készen voltak, hogy a lerombolandó vár helyén felépítsék az emezekhez hasonló épületeket. Erre azonban csak az 1879-es árvíz után került sor. A Klauzál térnek a korai eklektika ízlésében való kialakítása, az északi oldalon emelt Kiss Dávidház, a Kereskedelmi és Iparbank, valamint az új Zsótér-ház felépítésével meghatározta annak árvíz utáni, keleti és déli oldali befejezését is.

A városfejlesztés következő színtere a Búza tér lett. Ennek a rendezésnek nagyszabású nyitánya volt a Főreáltanoda (23. sz. kép) megépítése. Tervezője Skalniczky Antal, vállalkozó építőmestere Arleth Ferenc.20 Tervei hozzávetőlegesen a Kiss Dávid-ház építésével egy időben készültek, felépítésére pedig szorosan a következő években, tehát a Széchenyi teret és a Klauzál teret elválasztó új palotákkal párhuzamosan 1872/73-ban került sor. Jóllehet monumentális, hármas tagolású homlokzatának uralkodó hatását ötablaknyílású rizalitja, s az e fölé emelt, vakhomlokzatú toronyemelet határozza meg, amiben a Kiss Dávid-ház rendszerére is emlékeztet, mégsem annak a stíluskörébe illeszkedik, hanem ahhoz az áramlathoz igazodik, amelynek kiindulópontja a Stüler Frigyes által tervezett pesti Tudományos Akadémia, majd pedig a szintén Skalniczky által tervezett pesti Egyetemi Könyvtár épületei voltak.

A Főreáltanoda megépítésével a korábban rendkívül szélesen és hosszan elnyúló ún. Búza tér két részre választódott. Alsó, a Tisza felé a Sáncpart utcáig lenyúló részéből alakult ki az Árpád tér, a Főreáltanoda új épületétől a Dáni-házig és Kálvária utcáig nyúló terület pedig a Dugonics tér nevet kapta.

A Dugonics tér további fejlődésének nagy lendületet adott az 1876-ban Szegeden, a Főreáltanoda összes helyiségeiben és a mögötte elterülő téren emelt pavilonokban megrendezett Országos Ipar-, Termény- és Állatkiállítás. A tér nevezetessége, a korabeli magyar szobrászat egyik legszebb alkotása, Izsó Miklósnak Huszár Adolf által befejezett, szintén a kiállítás évében, 1876-ban az iskola épülete előtt felállított — Letzter ugyanezen évben készült fényképén már látható — Dugonics András emlékműve. A szobor eredeti helyét műszaki pontossággal {112} adja meg Lechner Lajosnak a rekonstrukció idején kidolgozott, a Dugonics tér rendezését és parkosítását ábrázoló helyszínrajza.

A kiállítás alkalmával Csík József beocsini (Szerém vármegye) cementgyáros ajánlatot tett a városi tanácsnak egy szökőkút felállítására. A tanács az ajánlatot szívesen vette, s annak helyéül először a Klauzál teret, majd pedig a Dugonics teret jelölte ki.21 A szökőkút és a körülötte kialakított négyszögű térség sarkain felállított négy, műkőből való allegorikus szobor a Főreáltanoda és a Dugonics szobor előtt foglalt helyet. (24. sz. kép.) A szökőkutat és a négy szobrot eredeti állapotában Letzter 1876. évi, a kiállítás idején készült felvétele, árvíz alatti állapotában pedig Plohn Illés 1879. évi fényképe mutatja be.

Lábjegyzetek:

  1. Reizner János 1899—1900. II. 268—269. 271. — CsmL Közgy. jkv. 1872—130. 227. (Tóth Ede 1986.)
  2. CsmL Közgy. jkv. 1870—66. 79., 258., 1871—3. 42., 92., 116., 162. Tóth Ede 1986.
  3. CsmL Közgy. jkv. 1871—92., 112., 174., 241. Tóth Ede 1986.
  4. Reizner János 1899—1900. II. 269. CsmL Közgy. jkv. 1874—558. Tóth Ede 1986.
  5. Reizner János 1899—1900. II. 269.
  6. CsmL Közgy. jkv. 1874—299. Tóth Ede 1986.
  7. Dr. Gaál Endre adatközlése.
  8. CsmL Közgy. jkv. 1877—177., 237., 355., 429., 455., 464. (Dr. Gaál Endre adatközlése.)
  9. CsmL Közgy. jkv. 1877—128. (Tóth Ede 1986.)
  10. CsmL Szép. Biz. ir. 1861—49. Közgy. jkv. 1861—187., 276.
  11. CsmL Közgy. jkv. 1865—4227. sz.
  12. Bainville József: Sz. Kir. Szeged Városának Helyzetterve. 1865. Litográfia 44X36cm: OMF Tervtár.
  13. Szeged város Széchenyi terének rendezési terve. Szilágyi Gusztáv Szegeden 1870. Kőrajz 55X65 cm, továbbá: Szeged város Széchenyi terének kiosztási terve. Kőrajz. 45X55 cm. (Mindkettő a Somogyi-könyvtárban.)
  14. Reizner János 1899—1900. III. 329.
  15. Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 102—103., 261—262. Török László I. m. 244—245.
  16. CsmL Szép. Biz. ir. 1871—15.
  17. Török László I. m. 249—256.
  18. Pier Fausto Bagatti Valsecchi: Ville d'Italia. Milano, 1972. 26—27., Franco Mancuso: Piazze d'Italia. Milano, 1971. 170—171., Paolo Portoghesi: Le corti italiane. Milano, 1977. 186—187.
  19. Bainville József: Tiszai lánchíd és a Tisza-part beépítési terve. Tus és vízf. „Szeged 1875. júlis 15. Bainville József—" Közli Szegedi Képes Naptár 1876. Nagy Sándor: Szeged jövője c. cikke mellékleteként, 29.: Az új Tisza-part a Lánchíddal Bainville József terve szerint.
  20. Építéstörténetének részletes ismertetése: Reizner János 1899—1900. III. 325—334.
  21. Az adatokat dr. Gaál Endrének köszönjük.

 

IV. AZ 1870-ES ÉVEK VÁROSFEJLŐDÉSE

1. A TŐKÉS GAZDASÁG FEJLŐDÉSÉNEK ÉPÍTÉSZETI EREDMÉNYEI

 {113} A romantika és a korai eklektika stílusában emelt, az előzőkben ismertetett épületek nagyobb részét a jómódú, kereskedő és iparos polgárság olykor már palotajellegű lakóházai alkották. Igen fontosak az üzleti élet fókuszait alkotó banképületek, így a Széchenyi téri Takarékpénztár, a Hitel- és Zálogintézet, valamint a Kárász utca és a Klauzál tér sarkán emelt Kereskedelmi és Iparbank. A város és a polgárság gazdagodásának gyümölcsei a pompás, részben még romantikus, de részben már eklektikus stílusú, egyre nagyobb méretű, bérlakásokban bővelkedő épületek. Ilyen a Fekete ház, főképpen pedig a város által emelt Bérház. Az eredetileg gabonakereskedelmi, raktározási célra tervezett Zsótér-ház is bérlakásokat magába foglaló épületként fejeződött be. A legjelentősebb, jövedelmezőséget szolgáló épület a két utcára és két térre néző, négy homlokzatú, kétemeletes Kiss Dávid-ház. Hasonló jellegűek az új Zsótér-ház és az Aigner-ház pompás, a városképben ma is rendkívül jelentős palotaépületek. A városi tanács 1869-ben elhatározta az Éléstár lebontását, hogy helyén újabb bérházat építtessen.1 Erre azonban az 1873-ban kezdődő pénzügyi hanyatlás miatt mégsem kerülhetett sor. A város ebben az időben a Főreáltanodán kívül jelentősebb középületet nem emeltetett, csupán régebbi épületeinek felújítására, illetőleg bővítésére fordított nagyobb gondot és jelentékenyebb költségeket. A Kórház épületének felújítása és a Szent György templom épületének iskolává való átalakítása tekinthető még építőművészeti szempontból is számottevő vállalkozásnak.

A korakapitalista gazdasági fejlődés felhívta a külföldi tőkések figyelmét a szegedi befektetés gyümölcsöző lehetőségeire. Közülük az egyik első Jordán tescheni gyáros, aki 1857-ben alapított gőzmalmot. A malomépület fő és melléképületét a vasúti hídfő közelében, attól délre Alsóváros felé a Tisza-parton emelte a Jordán és fiai cég. A malomról az 1858-ban készült Rohbock-féle rajz és metszet ad hiteles képet. A kétemeletes főhomlokzatán háromtengelyű nyeregtetős főépület a XVIII. század folyamán hazánkban általánosan elterjedt magtárépületek {114} típusát követi. Az első épülethez mindkét oldalon félhengeralakú tetőzettel fedett kettős keresztszárnyat építettek. Ezt az állapotot mutatja Letzter 1872. évi fényképe.2 Bainville 1865. évi Szeged térképe a hídfő másik oldalán, a Sina-telek mellett is gőzmalom helyét jelzi. Ez azt tanúsítja, hogy a hídfő és a Sina-telek közötti térségen egy másik malomépületet is emeltek. Ez a korábbiak során márbemutatott Gradmann-féle litográfia tanúsága szerint az első, még nem bővített épület stílusát követi. Bietler Ferenc 1872. évi fényképén, valamint Plohn Illés árvíz alatti felvételén a túloldali, már bővített malomépület jellegzetes, hangárszerű stílusjegyeket visel. A második épület az előbbinél lényegesen nagyobb méretű volt. A két malomépület eredeti és bővített állapota közötti lényeges stílusbeli különbségek jól szemléltetik a szegedi ipari építészet korszerű fejlődését. (2526. sz. képek.)

A város gazdasági, urbanisztikai és építészeti fejlődésében elsőrendű szerepe volt a mezőgazdasági termelésnek és állattenyésztésnek is. A termékek raktározása, feldolgozása, kereskedelmi értékesítése jelentősen fellendítette a gazdasági és ipari építészet helyi fejlődését. A gabonafélék mellett Szeged környékén számottevő dohánytermelés ugyancsak több, kisebb-nagyobb dohányraktár építését tette szükségessé. A legnagyobb ilyen célú épület az újszegedi Dohánybeváltó volt, amelynek a Jordán- (utóbb) Back-féle malmok stílusára emlékeztető, nagyterjedelmű, háromszintes épületegyüttesét Gradmann litográfiája szemlélteti. Mellette épült fel valamivel később az e képen még nem látható, Zsótér-féle nagy raktárépület is. A Dohánybeváltó közelében ismerhető fel a Löwy-féle fűrészgyár épülete.

A környék bőséges gabonatermése kellő „nyersanyagot" szolgáltatott a XVIII. században már számottevő sörgyártáshoz, majd pedig a korszakunk elején fellendült szesz-, keményítő- és élesztőgyártáshoz is. A Dercsényi testvérek a Zsótér-ház néven közismertté vált hatalmas épülettömböt 1840/41-ben, nagyobb részben bérlakások, legfelső félemeletét pedig gabonatárolás céljára kezdték építtetni. Ugyanebben az időben ugyancsak ők vetették meg a felsővárosi ún. „ingyenes" területen a későbben megnagyobbodott Szeszgyár alapjait. A Szeszgyár első, a Dercsényiék által megkezdett épületét a város teljes Tisza-parti képét szemléltető, 1851-ben készített rajzon tanulmányozhatjuk. (27. sz. kép.)

Az ipari építészet szempontjából figyelemre méltó Arleth Ferencnek a „Palánk város ács utcában" építeni szándékolt keményítőgyár 1867-ben készült tervrajza.3

A nagyobb méretű, emeletes épületek, a bérházak, a különböző raktárak, a malmok és gyárak építésének fellendülése természetszerűleg hozta magával a nagykapacitású {115} téglagyárak létesítését. (Részletesen lásd kötetünknek a nagyipari fejlődést bemutató fejezetét.) Korszakunkban egyre fontosabbak lettek a különféle kőanyagok. A követ azonban — a szállítási nehézségek és a tetemes költségek következtében — nem az építészetben használták, hanem jobbára csak az úttestek és gyalogjárdák burkolására. Az építészet elsőrendű anyaga továbbra is a tégla maradt, s — bár a régebbi múlt gyakorlatához képest mindinkább csökkenő mértékben — nélkülözhetetlen volt a fa. A hajó- és vízimalomépítésben játszott elsőrendű szerepe mellett nagymennyiségű faanyagra volt szükség a tetőszerkezetekhez, valamint főképpen Alsóvároson s kisebb részben Felsővároson többnyire csak vályogból épített lakóházak oromfalainak szerkezetéhez és díszítéséhez. A romantika korában a polgári építkezésekben, főképpen a díszítő elemekben alkalmazták a faanyagot.

A Szegedre úsztatott szálfák, gerendák valósággal ellepték a városi és újszegedi partok beépítetlen térségeit. Jellemző, hogy a Palánk és az Alsóváros közötti, később Sina-telek néven ismert területet korábban Fapiacnak nevezték. A fának az építészetben, az ács- és asztalosmesterségben való könnyebb felhasználhatása, valamint a tengelyen való továbbszállítása érdekében korszakunkban számos fűrészgyár keletkezett. A felsővárosi Szeszgyár már bemutatott épületét az 1869-ben alakult Gyártelep Rt. a részvényjegyeken fennmaradt ábrázolások tanúsága szerint újabb épületekkel bővítette, amelyekben a társaság az ország egyik legnagyobb és legkorszerűbb fűrészgyárát rendezte be. (28. sz. kép.)4 Az újszegedi Dohánybeváltóról és a Löwy-féle fűrészgyárról fametszetes ábrázolást közöl a Vasárnapi Újság 1879. március 13-i száma.

Szeged újabbkori gyáripari termelésének hírnevét többek között világhírű szalámija alapozta meg. Az 1879 előtt keletkezett kisebb-nagyobb szalámigyárak épületei, miként a fentebb tárgyalt nagyipari üzemek nagyobb része is, az árvízben megsemmisültek.

A korábbi évtizedek palota- és lakóház építkezéseihez képest lényegesen nagyobb alapterületű, általában kétemeletes bérlakásokat is tartalmazó épületek, továbbá a malmok és gyárak arról tanúskodnak, hogy a kapitalista vállalkozókedv, nem egy esetben külföldi és pest-budai, valamint helyi tőke befektetésével Szegeden is egyre nagyobb teret hódított magának. Ezek az építkezések elsősorban az egykori Főpiacból keletkezett Széchenyi és Klauzál tereken, valamint a Búzapiacból korszerűsödött Dugonics téren foglaltak el előbb még rendezetlen térségeket. Ugyanakkor azonban azt tapasztaljuk, hogy nemcsak a régebbi városrészekben, mint a Palánkban, a szintén városiasabb jellegű Felsővároson és Alsóvároson, de a néhány évtizeddel korábban még lakatlan, mocsaras térségeken felnőtt Rókuson és Móravárosban is meglepően gyors ütemben és nagy számban {116} épültek nagyobb méretű, emeletes, gyakorta kisebb ipari üzemek, illetőleg kereskedéseket is magukba foglaló polgári házak, valamint társadalmi igényeket szolgáló épületek, továbbá iskolák, nevelőintézetek, kórházak, kaszinók, olvasókörök.

Néhány külterületi népiskola létesítése mellett, csak két jelentősebb iskolaépítkezésről van tudomásunk. Az izraelita leányiskoláról fennmaradt Heszlényi József 1871-ben készített tervrajza.5 Az Oltványi István nagyprépost alapítványából Oltványi Pál által 1870/73-ban felépített alsóvárosi ún. „Apácaiskola" épületegyüttese ellenállt az árvíznek, s egy része némi módosításokkal jelenleg is fennáll az egykori Vaspálya és az Apácza utcák saroktelkén.6

A Templom téren állt 1926-ig a „Szegedi Ipartestület Háza", a szegedi koraeklektika egyik jellegzetes építészeti alkotása. (29. sz. kép.) Az 1860/70-es évekre jellemző főkapujának és ablakainak csapottívű szemöldökpárkányai szinte pontosan megegyeztek a Hajnóczy utca 1/B alatti, ún. „Balassa-ház" stílusával és rendszerével.

 

2. POLGÁRI LAKÓHÁZAK. A „NAPSUGARAS" ÉPÍTKEZÉS

Az 1870-es évek elejéig épült polgári házak többnyire egyemeletesek voltak, és csaknem kivétel nélkül az egykori Palánkban s a csatlakozó tereken és utcákban épültek.7 Ezen a területen csak emeletes házak építéséhez adtak engedélyt. Az egyemeletes polgári házak sorában kiemelkedik a Zrínyi utca 3. sz. alatti, még tartózkodóan klasszicizáló homlokzatú ház, amely a maga monumentális egyszerűségével mintha a Vedres István tervezte Dáni—Korda-palota hagyományait őrizné. Kapuzatának leszelt ívű felső záródása és a felette lévő két sima tükröcske viszont a felsővárosi Kiskaszinó és a Rókus-kórház kapuival mutat közeli rokonságot, ezért igen valószínű, hogy ennek a tervezője is Hoffer Károly volt. Ő tervezte Egressy Péter Iskola utca 1. sz. alatti 1861-ben épült házát, és feltehetően a Zrínyi utca 1. alatti Bagáry-házat, valamint a Kelemen utca 2. alatti Scheinberger-házat. Különösen az utóbbinak a homlokzati rendszerében, az egyszerűségre törekvő, klasszicizáló kiképzés miatt gondolhatunk a tervező és kivitelező vonatkozásában Hoffer Károly személyére.8

Kováts István már ismertetett építkezésének a terveit részben más mesterek {117} készítették. Nyilvánvaló azonban, hogy a nagyobb szabású építkezések mellett Kováts István számos szerényebb igényű polgári házat is épített, s több jel arra vall, hogy azoknak a terveit maga készítette. Török László feltételezése szerint Kováts István tervezte és építette — többek között — a Kálvária utca 8. és 12. sz. házakat, s neki tulajdonítja a Tükör utca 15. sz. ház tervrajzát is.9

A romantika és a koraeklektika korának egyébként számos olyan polgári épülete létezik ma is Szegeden, illetve azok egykori voltát hiteles fényképek vagy rajzok dokumentálják, amelyeknek sem a tervezőjét, sem kivitelező mesterét nem ismerjük. Közöttük figyelemre méltó pl. a Petőfi Sándor sugárút 19. sz. alatti kispolgári, szerény méretű, klasszicizálóan egyszerű, de rendkívül finom arányú és tagoltságú lakóház homlokzata, továbbá a Kálvária utcai Szemenszky—Lichten-berger-ház 1875. évi, illetve a Szentháromság utca 39. sz. alatti Bozsó-ház 1874. évi igen jól szerkesztett, de a szerzők nevét nélkülöző tervrajza.10 Jól képzett tervezőre vallanak a Kálvária utca (Palánk 520. sz. alatti) és a Völgy utcai Vindisch-féle ház 1870-ben készült, a homlokzatokat, alaprajzokat és keresztmetszeteket is bemutató, színezett tervrajzok. Mindkettő jellemző adalék a kereskedő és iparos, kispolgári társadalom lakásigényeinek a vizsgálatához.11

A korszakunk építészeti fejlődése során tárgyalt neves helyi tervező-és építőmesterek mellett egyes épületeket pesti, budai vagy más városbeli építészek tervezték, illetve építették. Az újabb kutatások számos helybeli építőmester nevét is felszínre hozták. Az ő munkásságukról egyelőre csak néhány tervrajz alapján van tudomásunk. Tevékenységük részletesebb feltárása még megoldandó feladat.

A külvárosi építkezésekben fontos szerepük volt az ún. faragóknak, akik Szegeden már a középkorban is, majd a következő évszázadok folyamán, egészen korszakunkig sajátos, a kőfaragóktól és kőművesektől elkülöníthető, de az ácsoktól, a szekercésektől, az asztalosoktól, a faépítészetben ugyancsak járatos vízi molnároktól s egyéb faépítkezésben tevékenykedőktől teljességgel el nem választható, tervező és kivitelező mesterséget folytattak. Tevékenységük területe és sajátossága egyelőre pontosan nem fogalmazható meg, de kétségtelen, hogy szerepük a rokonszakmák, különösen a kőművesek gyakori tiltakozása ellenére sem szorítkozott a faépületek készítésére vagy azok díszítésére.12 Tanulságos pl. Gombkötő {118} István faragónak Mészáros Ferenc alsóvárosi, Kápolna utcai házához készített tervrajza. A terv a kémények és a tetőzeten lévő szellőző nyílások formálásában a barokk ízlésvilág hagyományait követi, az utcai kiskapu és az ablakok keretezésében és párkányaiban viszont a klasszicizmus immár szokványos stílusa érvényesül.13 Viszont a romantizáló eklektika stílusjegyeit viselik Móra János „építő" 1867. és 1874. évi tervei. A Molnár J. részére a Szentháromság utcában építendő házhoz készült tervrajzon „Mint Szak Értő Móra János Építész általi" aláírással szerepel.14

A korábban ismeretlen tervező és vállalkozó építőmesterek közül kiemelkedik Kovács József. Felszínre került tervrajzai kitűnő iskolázottságról, kifinomult művészi képességről tanúskodnak. Első ismert műve a Bietler Ferenc Könyök utcai, üvegtetős műteremházához 1860-ban készült tervrajza (30. sz. kép). A földszintes homlokzatot dór oszlopok, jellegzetes klasszicista keretezésű ajtó és ablakok tagolják.15 Meglepőnek tűnik ezzel szemben a kapuzat fölé helyezett, későbarokk-copf ízlésű, fából faragott díszítés, amely Feszi Frigyes korábban tárgyalt díszkapuinak a hatását idézi. Ez a barokkos-copfos fafaragás jellemzője volt az 1850/60-as évek romantikus építészetének. Egyéb szegedi emlékek pedig azt bizonyítják, hogy az építészethez kapcsolódó fafaragó és ácsmesterség ilyen jellegű begyakorlottsággal rendelkezett.

A jelenleg ismert, az említett építőmesterektől származó, a fentiekben vázlatosan bemutatott tervrajzok nagyon szórványosan kerültek elő. Ebből arra következtethetünk, hogy a levéltári és egyéb helytörténeti gyűjteményi anyagban még számos, részben az említett mesterektől származó, részben más építészek által készített tervrajz lappanghat. Ezek rendszeres feltárása és szakszerű feldolgozása annál is inkább célszerű lenne, mert úgy tűnik, hogy ezek a mesterek a helyi Rajzoló Iskolában részesültek alapos, szakszerű és művészi kiképzésben.

Az ismertetett és a meg nem említett építkezési tervekből is kiderül, hogy a Belvárosban, de főképpen az újabb városrészekben (Rókuson, Móravárosban), továbbá Felső- és Alsóvároson a kiskereskedők és kisiparosok lakóházaikban igyekeztek bolthelyiséget, illetőleg műhelyeket is létesíteni. Ezeknek az egyemeletes vagy földszintes lakóházaknak a java része négy-hattengelyes utcai homlokzatú, tehát a városias jelleghez igazodó épület volt. Emellett gyakoriak, Alsóvároson pedig uralkodó jellegűek a telkekbe mélyebben benyúló, általában kétablakos utcai homlokzatú, háromszögű oromfalas, paraszti, falusias lakóházak. Építő anyagukról a tervrajzok általában nem tájékoztatnak, bár nem egy esetben elárulják, hogy gyakori a téglaalapozás, amelyre vályogból felhúzott falak {119} épültek. Nem ritkán találkozunk a külterületekre tervezett vagy felújított épületeknél a nádtetőzettel, illetőleg olyan esetekkel, amelyekben a tulajdonos a nádtetőnek zsindelytetőre való felújítását kérte. Olyan eset is előfordul, amikor a tulajdonos a nádtetőnek náddal való kijavítására kér engedélyt.16

A hasonló szerkezetű, általában egy-két szobás, népi-paraszti jellegű lakóházak csak annyiban különböznek a környékbeli falvak, tanyaközpontok és tanyák építkezéseitől, hogy ez utóbbiaknál döntően fontos melléképületeket emeltek az állatok tartására, illetve a takarmányféleségek tárolására. Ez az építészeti kategória minden városias jelleget nélkülöz.17

Az alsóvárosi lakóházépítés ősi hagyományokhoz, a földművelő, állattenyésztő életmód igényeihez igazodott, ennek ellenére szorosan kapcsolódik Szeged építőművészeti fejlődéséhez. Amíg ugyanis a szegedi külvárosi vagy tanyai parasztházak nélkülözik a városi építészet homlokzati kialakításának, kapuzatainak és ablakainak egyes stíluskorszakokra jellemző szerkezeti vagy díszítő elemeit, az alsóvárosi házaknál ez a jelenség korszakunkban már általános, mert építőik gyakran képzett szakemberek, építő- és kőművesmesterek, faragók, valamint asztalos- és ácsmesterek voltak. Ez az építészet tehát nem sorolható a népi építészet körébe, s különösen nem a tetőzet utcai, háromszöget alkotó oromfalának napsugaras szerkezetekkel való díszítése.

E háztípusnak rendszerint egyenlőszárú háromszöget alkotó oromfalában ékeskedő napsugaras díszítést sajátosan és jellegzetesen szegedi kultusz- és művészettörténeti jelenségnek tekinthetjük. Erre a sajátosságra Kovács János Szeged c. tájékoztató könyvében már 1889-ben felhívta a figyelmet, megállapítva, hogy „a szegedi népnek egyszerűbb lakóházai ... elején — mint hajdanta — még a jelenben is ott látjuk a napnak fejét díszleni". Eredetét a pogány magyar hitvilágnak a népi hagyományokban való továbbélésében és hatásában vélte felismerni. A napsugárdíszítés nem szorítkozott a házvégekre, Kovács János arra is felhívta a figyelmet, hogy a Szeles János által 1842-ben épített vízimalom belső „ékesítései" között a napfej többször is előfordul: „A faragók által «napsugár» dísznek nevezett ékesítés, — mely soha el nem maradna a hajók, vagy akármely faragói készitményről {120} — egy körből áll, melyben szétlövellő sugárkévék vannak vésve, a kör széle csipkézve van, azaz háromszöget képező csúcsocskákkal láttatik el."18

A napsugár mint épületeket díszítő motívum azonban — amint a Szeged története 2. kötetének szerző által írt fejezetében olvasható — ennél jóval korábban is meglehetősen elterjedt volt. Találkozunk vele kapudíszítésekben is. A napsugaras kapudíszítés azonban nem tekinthető sajátos szegedi jelenségnek. Szép, monumentális napsugaras kapubejáratok díszítik a budai várterület, Sopron, Győr, Esztergom, Eger, s több más magyar város belvárosainak a palotáit is.19 Ismeretes, hogy napsugaras oromdíszű parasztházak az ország egyéb vidékein is előfordulnak, bár a szegediekhez képest elenyésző mennyiségben.20 Gyakori a napsugaras oromfal előfordulása a közvetlen Szeged környéki falvakban és tanyavilágban. A távolabbi községek közül elsősorban a szegedi elvándorlók alapította településeken való gyakoriságára nézve jól tájékoztat Bálint Sándor: A szögedi nemzet c. munkája. Erdélyben és a Dunántúlon — Malonyai Dezső és Ortutay Gyula művei szerint —gyakoriak a napsugárdíszes kapuk, azonban a napsugaras oromdíszű házhomlokzatra rendkívül ritkán akad példa.

Bálint Sándor az 1940-es évek elején tanítványaival Alsóvároson és Móravároson 311 napsugaras oromvégű házvéget számlált össze. Korkes Zsuzsa 1975-ben készített leltára szerint Alsóvároson 152, Felsővároson 50, Móravároson 43, Szeged városában tehát ekkor 245 napsugaras házorom létezett. Juhász Antal feltételezése szerint az 1940-es években, akkor még Felsővároson is nagyon gyakori előfordulásukat tekintve, Szegeden mintegy 400 napsugaras házorom létével számolhatunk.21 Ezek — csaknem kivétel nélkül — már az árvíz után épültek, ezért építészet- és ipartörténetükről, stíluskérdéseiről a város újjáépítésével foglakozó fejezetben szólunk.

Az eddig ismert építési tervrajzok, illetőleg műszaki felvételek alapján is feltételezhetjük, hogy a napsugaras oromfaltípus az árvíz előtt általánosan elterjedt, talán éppenséggel uralkodó jellegű volt főképpen az alsóvárosi, a felsővárosi, valamint a móravárosi paraszt jellegű lakóházak homlokzatain. Bizonyító erejű az a homlokzati rajz, amelyet Nováky Józsefvárosi főmérnök készített 1867-ben Dobó Antal Kápolna utca 712. sz. — tehát alsóvárosi — házáról. (31. sz. kép.)22 Jelentőségét fokozza, hogy ez nem új építkezés tervrajza, hanem egy régebbi ház {121} homlokzatának műszaki ábrázolása. A homlokfal két szélét keretező pillérek és a klasszicizáló elemekkel keretezett ablakok alapján valószínű, hogy ez a ház még a XIX. század első felében épült. Az oromzaton a legegyszerűbb, a köralakú napkorongból kiágazó sugaras típust látjuk. Az 1869, illetve 1872-ből való rókusi és felsővárosi napsugaras házak tervrajzain a köralakú, a napot jelképező deszkatest helyére nyitott vagy zsaluzott, téglányalakú, szellőzést szolgáló nyílások kerültek. A Dobó utcai ház napsugaras oromfala tehát, éppenúgy egy korábbi típust képvisel, mint a Szeles János-féle vízimalom több épületrészén is előforduló, részben faragott napfejjel díszített napkorong.

A napsugaras oromdíszek nem a népművészet körébe tartoznak, mivel azokat a korabeli polgári építészetben is tevékenykedő, szakképzett mesterek készítették. Az Európa-szerte ismert példák kizárják Kovács János feltevésének a helytállóságát, hogy e jelenség eredetét a pogány magyar hitvilágban keressük. Közvetlenebb szellemi és formai előzmény a XV—XVI. századi humanista és reneszánsz asztrológia és asztronómiai érdeklődés, különösen a kopernikuszi heliocentrikus világfelfogás. Hatása a képzőművészetek számos területén érvényesült, s többek között a csillagjóslás szellemében készített, ún. népnaptárak közvetítésével a társadalom minden rétegéhez eljutott. A napos kapuk tipológiájának kialakulásában és fejlődésében, valamint terjedésében alapvető szerepet játszottak a reneszánsz és barokk korabeli építészeti mintakönyvek is. Emellett figyelembe vehetjük azt is, hogy a keresztény teológia a napot az Atyaistennel és főképpen Jézus Krisztussal azonosította. Ebben az eszmevilágban rendkívül fontos szerepe van a Szegeden oly jelentős mértékben tisztelt Napbaöltözött Asszonynak, akinek kultusza a ferences mozgalmon belül vált erőteljes hatótényezővé.23

A szegedi napsugaras, oromdíszes oromfalak rendkívüli mértékben való, a kétségtelenül csak Szegeden uralkodó jellegű jelenségét Ortutay Gyula és Bálint Sándor a barokk főoltárokon háromszög-keretbe foglalt „istenszem", valójában a Szentháromság dogmájának a hatására vezetik vissza. Ez a magyarázat kézenfekvő, hiszen az oromfalak, a tetőzet szerkezetéből következően ugyanilyen háromszög-keretet alkottak. Tekintettel arra, hogy a legrégibb és legtöbb napsugaras oromfal az alsóvárosi és felsővárosi házvégeken vált jellegzetessé, abban nyilvánvalóan a két szegedi ferences rend, az alsóvárosi obszervánsok és a felsővárosi minoriták játszották az irányító szerepet és befolyást. Korábbi — feltételezhető — példák ismeretének a hiányában, egyedül a Kápolna utcai, Dobó Antal-féle {122} ház homlokzatára hivatkozva is arra a következtetésre juthatunk, hogy a kerek napszimbólum magát a teremtő Atyaistent, illetve Jézus Krisztust jelképezhette. Az érintett napsugaras tervrajzokon ez a feltételezett jelentéstartalom háttérbe szorult, illetve egyszerű, szellőző ablakokként megjelenő szerkezeti elemmé változott, a napsugarak azonban továbbra is megmaradtak.

 

3. SZEGED VÁROSKÉPE AZ 1879. ÉVI ÁRVÍZ ELŐTT

A lakóházépítkezés fellendülése, a kisebb-nagyobb kereskedelmi bolthelyiségek és iparos műhelyek sora, a malmok és gyárak nemcsak a város urbanisztikai és építészeti fejlődéséről, a polgárság gazdagodásáról, a népesség számának fokozódó növekedéséről, hanem a jelentkező urbanisztikai, városrendezési problémák súlyosbodásáról is tanúskodnak. A város belső területein felépült nagyhelyigényű, s a városkép torzulásait, közegészségügyi állapotának romlását is elodázó gyáripari, műszaki létesítmények szükségessé tették ezek építésének mielőbbi szabályozását.

A Bainville József és mérnöktársai által újonnan, 1874-ben kidolgozott, a Középítkezések vezetésének szabályai c. szabályrendelet is kimondja, hogy gyárat építeni csak a tanács által kijelölt, illetve engedélyezett területen szabad.24

A tanács utasítására Nováky György mérnök 1875. február 7-én nyújtotta be a gyárak elhelyezésére vonatkozó javaslatát és helyszínrajzát, amely a város belterületének nagy részét, az Alsó-Tisza-partot, a Hattyast, a Boszorkányszigetet és a Szentmihálytelekig elnyúló térséget ábrázolja. Az alkalmas helyek megállapítására bizottságot állítottak fel, amelynek Bainville is tagja volt. A bizottság 1878-ban benyújtott javaslata három területet talált megfelelőnek: 1. A vasúti hídon alul eső újszegedi partot; 2. A Tiszán inneni, Hattyas felé elnyúló partot; 3. Szentmihálytelket.

A Nováky-féle elgondolás szerint az újszegedi Tisza-part csak akkor lenne előnyös és elfogadható a város számára, ha Újszegedet sikerülne bekebelezni. Mellőzendő a szentmihálytelki magaslat is, mert az 1876. évi árvíz ellepte ezt a területet, a vállalkozóknak tehát rendkívül költséges védő töltéseket kellene létesíteniük. A várostól messze is esik a terület. Emiatt nehéz lenne a munkások ellátása. Ugyanakkor a városnak kellene gondoskodnia közlekedésre és szállításokra alkalmas szilárd út megépítéséről. Nováky jóformán csak a Hattyas felé elnyúló parti sávot tartotta megfelelőnek. E területnek a kijelölése a város szempontjából szerinte azért is lenne előnyös — s ez meglepően újszerű szempont — {123} mert a várost uraló északi és északnyugati szelek a gyárak füstjét a várostól elterelnék.25

Nagy gondot fordított a tanács a belső területi utcáknak, tereknek a „ki-egyenesítésére" és a város szintjének több helyen feltétlenül szükséges töltésére, különösen pedig a Tisza-parti sávok műszaki, úthálózati-, közlekedési és árvízvédelmi szempontú rendezésére. A városnak ez utóbbi törekvésében magánszemélyek is közreműködtek. A Budapesti Hírlap 1857-ben beszámolt pl. arról is, hogy a Sina báró-féle nagy telken, a vízparti oldalon egy nagyszerű épületet és ettől nem messze hamarosan kövezett utat fognak építeni.26

A tanács, a város műszaki vezetősége és a sajtó már korszakunk kezdetétől fogva, de különösen az 1857-es királylátogatást követően napirenden tartotta a Tisza-part árvédelmi, építészeti és műszaki rendezésének, a három városrészt összekötő, szilárd burkolatú út kiépítésének és főképpen a belvárosi parti sáv esztétikai rendezésének az ügyét. Ebbe a feladatkörbe illesztették az akkori Magyarország egyik legnagyobb, ekkor már elhanyagolt állapotú, de így is monumentális erődítményének, a várnak a lebontását. Ehhez 1857-es látogatásakor a király is „kegyesen" hozzájárult.

Az 1876. évi Szegedi Képes Naptár közölte Bainville Józsefnek A szegedi új Tisza-part a lánchíddal c. terve kőnyomatát. Ennek kapcsán jelent meg a naptárban Nagy Sándornak, a Szegedi Híradó főszerkesztőjének Szeged jövőjéről szóló írása, amelyből tájékozódhatunk a városrendezésre, s egyben a Tisza-part árvédelmére is vonatkozó ekkori tervekről. Első feladatnak tartja a Dugonics emlékmű felállítását, majd az új városháza létesítését, amely a szinte elsüllyedt széképület felemelésével és átalakításával jönne létre. A városképet meghatározná a karcsú lánchíd a kőparttal, amelynek aszfaltburkolatú széles útvonala mentén fasor és impozáns palotasor lenne. (32. sz. kép.)27

Bainville vízfestmény látképe28 mindenekelőtt arról tanúskodik, hogy alkotója egyik kiváló képviselője a sajátosan helyi gyökerű és jellegű, klasszicizáló építészeti eklektikának. Bizonyság arra is, hogy ennek a keretein belül határozottan egyéni ízlés- és stílusvilág kifejezője. A Híd utcába is benyúló, a Tisza-parton Felsőváros felé sorakozó öt kétemeletes palotája előtti fasorral díszített sétány foglal helyet. Folytatólag szorosabban a Tisza-parthoz illeszkedik két egyemeletes gyárépület. Ezek az épületek szoros rokonságot mutatnak a Széchenyi és Klauzál terek között 1872-ben megépített Kiss Dávid-palotával. A víz fölé emelkedő folyópartot kőfal védelmezi. Az egykori Latrán tér, a későbbi Híd utca irányából {124} elegáns, egynyílású lánchíd íveli át a Tiszát. Mind a szegedi, mind az új-szegedi hídfőknél két-két őrfülke foglal helyet. Egyik-másik épület sarkai fölött, valamint a hídpillérek tetején barokkos ízlésű szobrok hívják fel magukra a figyelmet. Az egykori várból Bainville terve is megőrzésre javasolta a vár tiszai, nagy kerek rondelláját.

A vár falaiból nyerendő köveknek a városi Tisza-parti árvédelmi töltésben való felhasználását Bainville már 1867-ben készült, Szeged védelmi eszközeiről az árvíz ellen c. emlékiratában is szükségesnek tartotta. Ezt az emlékiratot a Szegedi Híradó 1877. június 3-i számában kiegészítette. Megállapította, hogy Szegedet az elöntés ellen csak az egész Tisza-part kellő fölmagasítása és a város északi részén furkózott körtöltés haladéktalan készítése biztosíthatja. Bainville-nek a várost körülfogó új töltések építésére, valamint a vasúti töltések emelésére vonatkozó javaslatai helyesek voltak. Célszerű voltukat az árvíz után, Lechner Lajos és műszaki osztálya által kidolgozott tervek megvalósításával elért árvízvédelmi biztonság igazolta.

A partvédelmi teendőkkel 1877-ben a tanács is több ízben foglalkozott. Valószínű, hogy ezekből a tervekből a nagy árvíznek Szegedre zúdulása előtt már vajmi kevés műszaki létesítmény készülhetett el.

A város belső körzeteiben, amint már láttuk, egyre-másra épültek az egy- és kétemeletes, bérlakásokat magukba foglaló lakóházak, ami összefüggésben volt a népesség jelentős — kötetünk más fejezetében részletesen ismertetett — nagyarányú növekedésével. A lakosság számának gyarapodása szükségszerűen hozta magával a város igen jelentős térbeli kitágulását is. Maróthy Mátyás 1849. évi térképéhez és Bainville 1850-ben készített Helyzettervéhez képest az 1878/79-es helyzetrajzok szerint Alsóváros területe nem változott. Jelentősen kitágult viszont Móravárosé és Rókusé. Maróthy térképén és Bainville Helyzettervén Móravárosban, a Móra utcától kifelé még csak két utcányi beépített részt találunk. Az árvíz előtti és alatti térképeken ez a városrész már egészen a Kálvária térig beépült. Rókus beépített területe 1850-ben valójában csak a Mars térig terjedt, azon kívül csak néhány háztömb helyszínrajza figyelhető meg. A térbeli növekedés a következő három évtized folyamán ebben a városrészben volt a legnagyobb mérvű. A Rókus-kórháztól kifelé haladva a Budai országút mindkét oldalán számos új utca keletkezett. Külön részt alkotott már ebben az időben is az Alföldi Vasút mentéig és Felsővárosig, a Francia-hegyi szőlőkig elterjedő Juhász-város. Felsőváros térsége Alsóvároshoz hasonlóan nem változott.29

 {125} Szeged városi jellegű fejlődéséről fontos következtetéseket vonhatunk le a középületek, a katonai, az ipari-kereskedelmi épületek, mint a malmok, gyárak, raktárak és a lakóházak milyenségére, számbeli növekedésére és térbeli elosztódására vonatkozó, olykor bizonytalan adatok tanulmányozása, elemzése alapján. A XIX. század első felében három kétemeletes polgárházról van tudomásunk: az Iskola utca 13. sz. alatti Béró-ház, a felsővárosi Peternelly-ház és a Zsótér-ház. E korszak egyemeletes épületei, mint pl. a Kárász-ház, a Schäffer-ház, a Dáni-ház, a rókusi népiskola és a kórház, valamint a Tisza-parti Felmayer-féle tímárház, jelentős gyarapodásról tanúskodnak.

A szabadságharc és az árvíz közötti időszakban épült, a romantika és a koraeklektika stílusjegyeit viselő városi épületek, takaréktárak, iskolák nagyobb része egyemeletes volt, de az 1870-es évek elején, a Széchenyi és Klauzál téren, valamint a Dugonics téren csaknem kivétel nélkül kétemeletes házak épültek.

Az épületek számáról és városrészenkénti megoszlásáról korszakunk kezdetére vonatkozóan megbízható forrás Bainville 1850. évbeli Helyzetterve. Ez a Térkép ugyanis nemcsak a nagyobb háztömböket jelöli, hanem — bár sematikusan — ábrázolja az egyes épületek alaprajzát is. Eszerint Alsóvároson, a Ferences templomot és rendházat nem számítva 1699 épület, a Palánkban a templomok és rendházak, a városháza és az iskolák nélkül 530 ház, Rókuson és Móravároson a templomon, a kórházon és a népiskolán kívül 794, míg Felsővároson a templomok, rendházak és iskolák mellett 1254 ház alaprajza számolható meg. Ezekhez járulnak a vár belső épületei és a várhoz közeli sópajták. A felsővárosi gyártelepen ebben az időben 10 épület állt. Ezeket az adatokat összegezve arra az eredményre jutunk, hogy Szegeden 1850-ben közel 4300 épület emelkedett.30

Az 1870. évi országos statisztika szerint Szegeden 43 — egyházi, iskolai, községi, katonai és egyéb — középület, magában a városban 8917, a tanyákon 4327 magánépület volt. Ezek megoszlása: a Belvárosban 2927, Rókuson 1706, Felsővároson 2206 és Alsóvároson 2078 épület helyezkedett el. Felsőtanyán 1528, Alsótanyán 2799 épületet számoltak össze.

A városi és külterületi épületek közül 19 kétemeletes, 211 egyemeletes és 13 019 földszintes, összesen tehát 13 244 épület volt.31

A királyi biztosság műszaki osztályának 1879. évi számbavétele szerint Szeged belterületén csak 5723 épület volt, s ezekből mindössze 253 építmény nem pusztult el az árvízben.32 Az eltérés leginkább abból származhat, hogy a korábbi {126} statisztikában nemcsak a középületek és lakóházak, hanem a melléképületek, mint istállók, ólak, csűrök stb. is szerepelnek.

Az előzőekben többször említettük már a város kommunális fejlődését, az utak és járdák, az úttestek és terek szilárd kőburkolattal való ellátását, a csatorna-és vízvezetéki hálózat, valamint a közvilágítás megteremtését szolgáló tanácsi terveket és határozatokat. Behatóan foglalkozott a tanács a szilárd utcaburkolatok minél jobb minőségű, s minél nagyobb terjedelmű megépítésével. E feladat teljesítése Szegeden, mint általában az alföldi városokban nagy nehézségekbe ütközött, mert a szükséges kőanyagot távoli kőbányákból kellett beszerezni, ami a szállítási költségek következtében sokkal több befektetést igényelt, mint a kőbányákhoz közelebb eső dunántúli, felvidéki és erdélyi városokban. Az 1860/70-es években, nem kis mértékben az áradások okozta károk felszámolása és az árvédelmi műszaki létesítmények munkálatai miatt Szeged állandó költségvetési hiányokkal küszködött. Mindezek együttvéve magyarázzák, hogy Szeged az úttestek, a terek és járdák szilárd burkolattal való ellátása terén nem tudott annyi eredményt elérni, mint pl. Pozsony, Győr, Kassa, Kolozsvár, Brassó. Bár az összehasonlításhoz szükséges adatok e városok esetében is hiányosak, úgy tűnik, hogy Szegeden ebben a vonatkozásban sem kell lényeges lemaradással számolni. A város vezetősége, s egyes ipari és kereskedelmi vállalatok minden tőlük telhetőt megtettek a vízvezetéki és csatornahálózatok kiépítése, valamint a köz- és magánépületek belső, valamint az utcák és terek éjszakai, gázlámpákkal való ellátása érdekében is.

Szeged urbanisztikai fejlődésében ebben az időszakban is — miként a reformkorban — az építészet játszott főszerepet, ez határozta meg a város országos viszonylatban is szinte egyedülállóan egyéni, sajátos arculatát. Az 1879-es nagy árvízben és az azt követő városrendezés után megmaradt épületek, mind a régebbiek, barokk és reformkoriak, mind pedig az ebben az időszakban épült Széchenyi és Klauzál, valamint Dugonics téri épületek meghatározó vonásokkal vesznek részt Szeged jelenlegi városképében is. Az is említést érdemel azonban, hogy a modern palota- és egyéb épületek mellett nagy túlsúlyban voltak a földszintes, részben 1848 előtt készült épületek a Palánkban is, (33. sz. kép) valamint éltek a kereskedelmi élet pezsgését mutató Tisza-parti farakodó telepek. (34. sz. kép.)

Jellemző felismerés nyilvánul meg abban, hogy a mérnökök, festő- és grafikus művészek Balla Antaltól kezdve, a XVIII—XIX. század fordulóján készült céhlevelek rézmetszőin, Bentze József és az 185l-es névtelen rajzolón keresztül Pauli Hugóig Szegedet leginkább és legszívesebben a Tisza, illetve Újszeged felől ábrázolták. A nem egy esetben kitűnő ízléssel és művészi készséggel rendelkező eme művészek egyöntetűen és egyértelműen a Tisza-parti látványt tartották Szeged legjellemzőbb arculatának. Korszakunk legrészletesebb Tisza-parti városképét az 1851-es névtelen művész a város teljes Tisza-parti szélességében elnyúló, az egyes épületeket is aprólékos pontossággal szemléltető ceruzarajza mutatja be. {127} (5. sz. kép). Az időközben bekövetkezett változásokat a Rohbock-féle rajzon, illetve metszeten, a Gradmann-féle litográfián, az 1870-es években és az árvíz idején felvett fényképeken tanulmányozhatjuk.

Az 1851-es rajz jól érzékelteti Szeged városrészenkénti tagozódását. Megfigyelhetők rajta azok a kiemelkedő épületek, amelyek Alsóváros, a Palánk és Felsőváros látképében uralkodó jellegűek.

A legkevésbé részletes Alsóváros ábrázolása, de így is hű képet ad a legjellemzőbb épületekről. A hangsúlyt ennek a városrésznek a Ferences-templom adta. Tanulságos a rajznak ez a részlete azért is, mert a templom tőszomszédságában igen magas tetejű házakat látunk, amelyek a középkori építészet eme sajátosságát őrzik. A rajz szerint ebben az időben Alsóvároson is jónéhány, régebbi eredetű ház állott. A templomtól kifelé haladva tűnik fel egy klasszicizáló stílusú egyemeletes ház, feltehetően a Vedres idejében emelt népiskola épülete. Ettől az épülettől befelé a Tisza-parton magas, középen kapuval ellátott kerítés látható, amely egy négyszögletes toronyszerű épülethez csatlakozik. Ez a toronyszerű épület valamely, bizonyára már korábban tervbe vett állandó híd pillérének készült, amelyből befelé magas lábazatra épített feljáró figyelhető meg. Ettől balra feltűnik egy szárazmalom formájú kerek épület.

A Palánk alatti folyószakaszon két bőgős hajó között látható az Argo nevű gőzhajó. A Palánkban a tornyával magasba emelkedő Szent Demeter-templom barokk tömege uralkodik, s mellette hiteles képet kapunk az Iskolák klasszicizáló stílusú udvari homlokzatáról. A Palánk másik kiemelkedő, hangsúlyos épülete a görögkeleti szerb templom kissé már klasszicista ízű, későbarokk tornya. Közvetlenül a Tisza-parton egy klasszicizáló épület áll, amelynek jellemzője, hogy homlokzatán a főkapu mellett egy másik, bizonyára üzlethelyiséghez szolgáló ajtó nyílik. Ennek a háznak a szomszédságában húzódik meg néhány kisebb, a középkori sajátosságokat felidéző, magas, nyeregtetős épület. A Demeter-templomtól Alsóváros felé fordulva látjuk a katonai nevelőintézet és a Tímárház némileg még copfos, de lényegében már klasszcizáló homlokfalú épületét. Ha pedig a vár és Felsőváros felé fordítjuk tekintetünket, elénk tárul a Vedres István tervezte, a századfordulón épült, későbarokk és klasszicizáló stíluselemeket ötvöző városháza. Mellette pedig, jóval magasabbra emelkedik az ekkor tömegében már felépült, de a későbbiek folyamán némileg módosított, két és félemeletes Zsótér-ház.

Meglehetősen hűséges képet kapunk ezen a rajzon a vár akkori állapotáról. A vár déli oldalán a volt hajdani Latrán tértől, illetve a későbbi Halpiactól kiindulva húzódik át a Tiszán a hajóhíd. A víz szélén emelkedik a hatalmas rondella, a parttól jóval beljebb pedig a Mária Terézia korában épült kazamatasor húzódik. Ez a részlet meglehetősen sematikus, de köztudott, hogy a várnak ez a része a barokk korszaknak egyik legmonumentálisabb szegedi, olasz, francia és német hadmérnökök által tervezett épülettömege volt. Ugyancsak sommásan leegyszerűsített {128} ábrázolását figyelhetjük meg a vár déli oldalának, amely pedig még ebben az időben is középkori, hódoltság előtti alakjában élt. Az ekkori valóságnak megfelelően már hiányoznak a hatalmas bástyák, bár tudomásunk van arról, hogy déli főkapuját és középkori palatiumát még láthatta az errefelé járó-kelő ember. Belső épületei közül csak a középkori épületmaradványból a XVIII. században barokk stílusban felújított Tűzérszertárt ábrázolja a rajz. A művész nézőpontjából feltehetően nem lehetett észlelni a várnak ugyancsak középkori eredetű, a barokk korban átalakított Széchenyi téri tornyát. Igaz ugyan, hogy ez a torony 1850-ben már meglehetősen csonka volt, de jónéhány méterrel még mindig a várfal fölé emelkedett.

5. sz. kép. Az 1851. évi városkép (részletek)
 
6: sz. kép. Bainville József: A Belváros egy részletének 1856. évi helyszínelési és rendezési tervrajza
 
7. sz. kép. Az 1858-ban befödött színházépüle
 
8. sz. kép. A vasúti híd, Belváros, Újszeged
 

9. sz. kép. A Fekete ház
 
10. sz. kép. A Szegedi Hitel és Zálogintézet székháza. 1872
 
11. sz. kép. A Dávid-csillagos ház és ablaka
 
12. sz. kép. A Vajda-ház a Búzapiacon
 
13. sz. kép. Az Eisenstädter-ház
 
14. sz. kép. A Felsővárosi Kaszinó
 
15. sz. kép. A kórház főhomlokzata és Rókus téri bejárata
 
16. sz. kép. A Zsótér-ház az emeletráépítés előt
 
17. sz. kép. A régi Hungária-szálló 1868
 
18. sz. kép. A Rókusi vasútállomás
 
19. sz. kép. A Széchenyi tér 1861-ben
 
20. sz. kép. A városi bérház homlokzata
 
21. sz. kép. A Kiss Dávid-palota Széchenyi téri homlokzata
 
22. sz. kép. A Szegedi Kereskedelmi és Iparbank palotája 1872—73
 
23. sz. kép. A Főreáliskola Dugonics téri épülete
 
24. sz. kép. Szökőkút a Főreáliskola előtt
 
25. sz. kép. A Kiviteli Gőzmalom korai épülete
 
26. sz. kép. A Kiviteli Gőzmalom bővített épülete 1879
 
27. sz. kép. A Szeszgyár épülete és alaprajza 1851
 
28. sz. kép. A Gyártelep Rt. üzemi épületcsoportja 1869
 
29. sz. kép. Az Ipartestület székháza
 
31. sz. kép. Dobó Antal Kápolna utcai házának terve
 
32. sz. kép. Bainville József 1876. évi városképtervezete a lánchíddal
 
33. sz. kép. Az Oroszlán utca és Iskola utca sarka
 
34. sz. kép. A Tisza-part a Palánkkal és a farakodó a századfordulón

 

A vár bontása 1876-ban, a Tisza-parti összekötő út megépítése és csatornázási munkálatok érdekében kezdődött meg, és 1877-ben is folytatódott. A bontásról, a megmentett maradványokról Kováts István leírásai és műszaki felmérési rajzai alapján vannak értékes ismereteink. Szegedi régiségek c. kéziratának bevezetőjében olvassuk: „Az utóbbi időben Szeged-város és a katonai parancsnokság között egyezség jött létre, mely szerint: a várat a Tiszában álló körbástyával összekötő fal kisajátítását Szeged sz. k. városnak 1876. február 24-én kelt végzés értelmében átaladják. A fal átvétetvén, a városi hatóság elrendelé annak lebontását, s a foganatosítás rögtön megkezdetett." A vár bontásában Kováts István nem vett részt, hanem annak csak saját jószántából megfigyelője, s értékes kövei egy részének megmentője volt. Elsőként a vízibástya és a déli kapu közötti várfalat bontották le, majd pedig 1877-ben azokat a belső épületeket, közöttük a XIV—XV. században épült Szent Erzsébet templom gótikus romjait, amelyek a várudvaron keresztül létesített csatorna útjában álltak. Az 1876/77. évi bontás mértékét a kéziratához csatolt váralaprajz szemlélteti.33

A vár szomszédságában húzódnak a faszerkezetű, zsindelytetős sópajták, amelyek — ekkorra már megújított formában — 1879 előtt Szeged városképének mindenkori jellemzői közé tartoztak.

Felsőváros képében ugyancsak két egyházi épület, nevezetesen a Minoritatemplom és a görög szertartású ortodox templom uralkodik. Ez utóbbi képe mögött feltűnik még egy karcsú tornyocska, amely kétségtelenül a Szent Györgytemplom barokk korabeli átépítésének, felújításának az emléke. Felsőváros határain kívül jelenik meg előttünk az első nagy gyárépület, a Zsótér-ház stílusával hiánytalanul megegyező, a klasszicizmust képviselő Szeszgyár.

A korabeli térképekhez igazodva, a város belseje felé haladva még hatalmas, rendezetlen térségek, árkokkal, vizenyős, mocsaras utcasorokkal találkozunk. A alsóvárosi Barátok terén, a palánkbeli Egyház téren és a felsővárosi Minoriták terén emelkednek a Tisza-parti látképben is uralkodó tömegű egyházi épületek, {129} templomok, rendházak és iskolák. A hatalmas kiterjedésű Főpiac képét azonban már a Vedres-féle városháza határozta meg.

A tiszai látképnek még ebben az időben is jellemzői a pompás bőgős hajók, amelyek nagyságukat tekintve nem szorulnak háttérbe a folyó közepén haladó gőzhajóval szemben. Ezen az ábrázoláson jól látható az alacsonyabb épületek fölé emelkedő, a felsővárosi látkép egyik fontos hangsúlyát alkotó, ekkorra már csonkatornyú, iskolává átalakított Szent György-templom barokk és klasszicista elemeket egyesítő épülete.

Az 1879 előtti városkép átalakulásában a legdöntőbb létesítményekkel az !870-es évek elejétől fogva találkozunk. A Főpiacból kialakított Széchenyi és Klauzál tereket elválasztó kétemeletes, azonos homlokfal és tetőzet magasságú épületek, a Kiss Dávid-palota, a Kereskedelmi és Iparbank épülete, az új Zsótér-és az Aigner-paloták, amelyek a szegedi koraeklektika legszebb, építészettörténeti és városképi szempontból egyaránt jelentős alkotásai. Hasonlóan kiemelkedő építészeti alkotás a Főreáliskola épülete, amely egyben új lendületet adott a Dugonics tér rendezésének.

Rókus jellegzetes városképi hangsúlyát a Vedres-korszakban épült Szent Rókus-templom, a kórház és az iskola klasszicizáló jellege határozta meg, s ez korszakunkban is vonzó benyomást keltett.

Több, e korszakban épült romantikus és eklektikus épület alakította át, tette változatosabbá és gazdagabbá a Palánk számos régi utcáját. A város legősibb utcájában, az Iskola utcában még hangsúlyos szerepe volt a Demján-háznak, az Egyház térhez csatlakozó végében emelt Hungária Szálló Hild József által tervezett épülete adott az utca képének újszerű hangulatot, és még fokozottabb jelentőségűvé avatta a közelségében ekkor már fennálló iskolák nagyméretű s a szegedi klasszicizmus nyitányát jelentő nagyszabású épületegyüttesét.

Szeged e korszakbeli városképében egyre hivalkodóbb hangsúlyokkal jelentek meg a városszerte épült malmok és gyárak.

Alsóváros városképében ekkor már fontos esztétikai szerepet játszottak a napsugaras oromfalú házak.

Nagy vonásokkal így vázolható fel Szeged árvíz előtti, rendkívül változatos, a város szinte minden történeti korszakát olykor csak nagyon szórványos, máskor igen gazdag épületekkel és épületcsoportokkal képviselő, Pest-Budától, s számos, főképpen dunántúli, felvidéki és erdélyi várostól eltérő képe. A történelmi körülmények folytán amazokban jóval több középkori, és reneszánsz, valamint barokk kori műemlék maradt fenn. Ilyenekkel hajdan Szeged is rendelkezett, ezek azonban a török hódoltság és az azt követő újjáépítések, valamint az árvizek során eltűntek a városképből. Emiatt Szeged a régebbi korszakok műemlékeit tekintve városképében amazoknál szegényesebbnek mutatkozik.

Lábjegyzetek:

  1. CsmL Szép. Biz. ir. 1869—108., Közgy. jkv. 1869—147., 166., 167., 172., Tóth Ede 1986.
  2. MFM, 82. 168. 2.
  3. CsmL Szép. Biz. ir. 1867—42. Tan. jkv. 1867—6204.
  4. CsmL Szegedi Gyártelep Rt.
  5. CsmL Szép. Biz. ir. 1871—31.
  6. Reizner János 1899—1900. III. 302—303., Kulinyi Zsigmond 1901. 358—359.
  7. CsmL Szép. Biz. ir. 1869—47., 1870—71. (Dr. Gaál Endre adatai.)
  8. A Bagáry-ház: Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 265—266. 190. kép. A Scheinberger-ház:Uo. 235.
  9. Török László. I. m. 259. 16. kép.
  10. CsmL 1875—7355. és az 1874—3439. sz. tervek.
  11. CsmL Szép. Biz. ir. 1870—57., 1870—98. A tervekre és társadalmi összefüggésükre dr. Gaál Endre hívta fel a figyelmünket.
  12. Az előadottakra: Vedres István: Nemes Szabad Királyi Szeged városa megnagyobbítandó tanácsháza talpkövének letétele alkalmatosságára írt versek. Pest, 1799. 127 asztalost, 78 molnárt, 512 faragót és 52 kőművest említ. Reizner János 1899—1900 III. 147., 457., 484—486., továbbá: Magyar Sajtó, 1857. május 22. Csekei szegedi tudósításának vonatkozó adatai.
  13. CsmL Szép. Biz. ir. 1861—126.
  14. CsmL Szép. Biz. ir. 1874—486.
  15. CsmL Szép. Biz. ir. 1860—3700.
  16. CsmL Szép. Biz. ir. 1870—24., 54. stb.
  17. A szegedi városi, a környékbeli falusi és a tanyai parasztházra vonatkozó bőséges szakirodalomból megemlítjük. Kovács János: Szeged és népe. Szeged, 1900. 146., 185—197. Tömörkény István: A tanyai világból. = Néprajzi Értesítő, 1904., Cs. Sebestyén Károly: As zegedvidéki parasztház és az alföldi magyar háztípus. = Népünk és nyelvünk, 1933., Tóth János: Néhány adat a Szeged környéki magyar házról. = Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve. I. Szeged, 1946. Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 103—105., Bálint Sándor és Juhász Antal számos tanulmányban foglalkoznak a városi és tanyai paraszti építkezések eredetével, történeti fejlődésével, társadalmi-gazdasági hátterével és sajátosságaival.
  18. Kovács János: Szegedi emlékek. Szeged, 1895. Vízimalmok meg a molnárok c. fejezetben.
  19. Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 90—91. 46. kép és 218—219. 143. kép.
  20. Juhász Antal: A napsugaras oromdíszítés és megőrzésének lehetőségei. = Műemlékvédelem, 1980. 3. szám. 165—171.
  21. Uo.
  22. Nagy Zoltán—Papp Imre 1960. 164—165. 56. kép. CsmL Szép. Biz. ir. 1867—38.
  23. Nagy Zoltán: Sol Justitiae — Sol Salutie. Az Esztergomi Keresztény Múzeumban 1982-ben tartott előadás kézirata. Uő.: Sol Justitiae Johannis Rimay. Előadás a MTA Irodalomtudományi Intézetben. 1986. (Kézirat.), Uő.: A Napbaöltözött Asszony. Előadások az Esztergomi Keresztény Múzeumban, 1988. és a Római Magyar Pápai Intézetben, 1989. (Kézirat.)
  24. CsmL Közgy. jkv. 1874—114. Tóth Ede 1986.
  25. CsmL Tan. ir. 1875—105/8. 1. sz.
  26. Budapesti Hírlap, 1857. február 26.
  27. Szegedi Képes Naptár 1876-iki szökő évre. I. m. Nagy Sándor: Szeged jövője c. cikke. Uo. 17—20., Bainville vízfestmény vedutájáról készült kőnyomatos másolat uo. 29.
  28. SK. Helyismereti gyűjtemény.
  29. Maróthy Mátyás és Bainville említett térképei mellett lásd még: Szeged szab. kir. város belterületének Helyzetrajza 1878-ban. Közli: Reizner János 1899—1900. II. 336—337. között, és Szeged Szab. kir. város Helyzetterve. Az árvíz kiterjedése 1879. június 11-én. A Kir. biztosság műszaki osztálya által: Kulinyi Zsigmond 1901. 58—59. között.
  30. Szerző számítása Bainville Helyzetterve alapján.
  31. A magyar korona országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. Pest. 1871. 595.
  32. Kulinyi Zsigmond 1901. 25.
  33. A kéziratot a MFM őrzi.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet