Előző fejezet Következő fejezet

Szeged küzdelme az ár- és belvizek ellen 1879-ig

 

I. A TISZA SZABÁLYOZÁSA

 {133} Szeged története elválaszthatatlan a Tisza és a Maros árvizei ellen folytatott, mindig megújuló küzdelemtől. A város és környékének árvízvédelmi rendszerét azonban véglegesen csak az 1879. évi árvízkatasztrófa után építették ki.

A magyar nép történetében a vizek kártétele elleni állandó védekezésnek mindenkor kiemelkedő szerepe volt. A legnagyobb gondokat évszázadokon át éppen a Tisza és annak vízrendszere okozta. A Tisza árvizei hazánk mai területének kb. egyötödét fenyegették, lehetetlenné téve ott a mezőgazdaság és ipar biztonságos termelését, a közlekedési útvonalak kiépítését, sőt, a lakosság letelepedését is.

A Tisza 157 ezer km2 kiterjedésű vízgyűjtő területének 24%-a hegyvidék, amelyről a legnagyobb vízmennyiségek származnak, 34%-a dombvidék, amelyről mérsékeltebb vízmennyiségek gyűlnek össze, végül 42%-a síkság, ahonnan említésre méltó vízmennyiségek nem származnak. A folyó hosszát tekintve azonban ez az utóbbi, síksági jelleg az uralkodó és ez szabja meg alapvetően a Tisza hidrológiai arculatát.

A Tisza Európa, sőt a Föld legcsekélyebb esésű folyói közé tartozik. A rendkívül kis esés miatt a lefolyó víz sebessége is viszonylag csekély. A mellékfolyók árhullámai, olykor a befogadó Duna nagyobb árhullámai hosszú tiszai szakasz vizét visszaduzzaszthatják. Ennek hatása az árhullámok levonulásának erős késleltetésében is megmutatkozhat. Az akadálytalanul kiterült vizek igen nehezen és csak hosszú idő múlva lehettek képesek az árvíz elvonultával visszafolyni az anyamederbe, és gyakran csak a Nap és a szél voltak a kiszáradás hathatós segítői.

Szeged város arculatához talapzatának földtani felépítése, felszínének alakja, ezzel kapcsolatban hidrológiai jellege egyaránt hozzátartozik és annak fontos meghatározója. 1879 előtt a város területe igen mély fekvésű volt. Nem változtatott ezen az sem, hogy a lakosság házait a viszonylag magasabb pontokon, az ún. szigeteken építette fel. A mai Felsőváros, Belváros és Alsóváros helyén volt ilyen sziget, vagy inkább szigetcsoport. Ezek a szigetcsoportok csak a kisebb {134} árvizek esetén menekülhettek meg az elöntéstől.1 Minthogy kő építőanyag Szegeden nem található, a házakat rendszerint vályogból építették, ami viszont azonnal összeomlik, mihelyt vizet kap. Így bármely nagyobb elöntés katasztrófát hozott a városra. Érthető volt a lakosság törekvése az árvizek elleni védekezésre.

A Tisza vízállásaira vonatkozóan megbízható adatokat csak a ma is folytonosan észlelő szegedi állami vízmérce első felállítása és 0 pontjának 1832-ben történt rögzítése után megkezdett észlelések alapján lehet figyelembe venni. Egyes régebbi feljegyzésekből átszámítás útján valószínűsíteni lehet néhány jellegzetesebb régebbi árvízi adatot is. A vízmérce 0 pontjának magassága 74,37 m Af, amely rövidítés az Adriai tenger Magyarország szintezései számára alapul választott középtengerszintje feletti, méterben kifejezett magasságot jelent. Ez egyébként önkényesen megválasztott 0 ponti magasság. Az ezt elhatározó mérnököket az az elv vezette, hogy a lehetőség szerint a Tisza legkisebb vízszintjét vegyék alapul, hogy negatív előjelű leolvasások minél kevésbé keletkezzenek. A XIX. századot megelőző idők ismert tiszai szegedi maximális vízállása az 1772. évi árvíz során észlelt 630 cm volt a megadott 0 pont felett, vagyis 80,67 m Af tengerszint feletti magasság.2

Milyen magas volt ugyanakkor a város terepszintje? Erre 1879 óta nem könnyű válaszolni, mert a nagy árvíz után feltöltötték a várost. Annyi bizonyos, hogy a városon belül a 78 m Af magasságnál magasabb tereppont aligha lehetett, de nagy kiterjedésű területek voltak 76 m Af körüli magasságokon, vagy ennél is mélyebben. Akárhogyan is hasonlítunk, a Tisza lehetséges árvízszintje mindenképpen alaposan meg kellett, hogy haladja a város terepszintjeit. Hogy mégsem jöhetett be minden árvíz a városba, annak két fő oka volt. Az egyik az a Tisza-parti jellegzetesség, hogy a folyómedret határoló homokdombocskák vonulata rendszerint magasabb volt a folyótól távolabbi terepszakaszoknál. A másik ok az lehetett, hogy az árvizek betörésétől gyakran sújtott lakosság hamar észrevette, hogy a víz először nem is ezeken a parti magaslatokon ömlik keresztül, hanem megtalálja ezeknek a legalacsonyabb pontjait, vagy szakaszait, az ún. fokokat. Ha ezeket a fokokat sikerült eltorlaszolni hosszabb-rövidebb földgátakkal, akkor már az árvizek közül egyes kisebbeket ki is zárhattak a folyó mellékéről. A fokok elzárását követte a parti dombvonulatok magasítása is. Így a kezdetleges árvízmentesítés formái mellett talán az 500 cm körüli vízállás volt az, ami a XIX. századot megelőző árvízvédekezés módszereivel rendszeresen védhető volt, és a 600 cm körüli vízállást Szegeden, ha nagy védekező erőkkel is, de védeni még megkísérelni lehetett.

 {135} A kezdetlegesebb árvízmentesítési és árvízvédekezési lehetőségeknek határt szabott az, hogy a földmunka akkoriban nagyon nehéz volt és ezért drága. Takarékoskodni kellett a töltésméretekkel, ami az árvizek elleni védekezés biztonságát csökkentette. Hátrány volt az is, hogy minden város, falu, vagy nagybirtok csak saját védelmére gondolt és a sok kezdetleges, egymás érdekeit keresztező védekezési kísérlet nem járhatott különleges sikerrel.

Az ipari-műszaki forradalom nyomában kialakuló és győzedelmeskedő polgári forradalom korszakában, amikor a világ több jelentős országában létrejöttek a modern gyáripar és tömegtermelés alapjai, Magyarország sem maradhatott meg középkori állapotai között. Nálunk az ország árvízmentesítése volt az egyik igen lényeges feltétele a fejlődésnek. Széchenyi István reformprogramjának sarkalatos pontja volt a hazai vizek rendezése, és ebben elsőrangú helyet kapott a Tisza vízfolyásának átfogó szabályozása.

Történeti és gazdasági tényezők játszottak közre abban, hogy a Tisza-szabályozás munkálatai csak a XIX. század közepe felé indulhattak meg. Az ország gazdasági ereje korábban elégtelen volt ekkora méretű feladatok megoldására. A Tisza-völgy teljes rendezése annak idején nemcsak hazánkban, hanem egész Európában páratlan méretű vállalkozás volt. Eredményként az ország nagyobb területet nyert, mint amekkora Hollandia árvíztől visszanyert területe, vagy a Pó-síkság területe Olaszországban.3

Az 1772. évi árvizet több hasonló árvíz követte, majd az 1816. évi árvizet, amelynél Szegeden 623 cm-es tetőzés volt, az egész Tisza völgyben pusztító, nagy árvízként tartják nyilván. Ugyancsak nagy árvíznek tekintik az 1830. évit, amelynél Szegeden 614 cm-es tetőzést mértek. Ez: az árvíz adta meg az utolsó indítást a Tisza szabályozásának megkezdéséhez. Lányi Sámuel mérnök kapott megbízást a Tisza térképezésére. Ez a munka az árterületek feltérképezésére is kiterjedve 1833 és 1844 között elkészült. A felmérés szerint a folyó ősi árterülete kereken 20 ezer km2 volt, amelyből 5 ezer km2-nyi vízborította, mocsaras, lápos terület volt. A szabályozás tervezése még a térképezés időpontjában megkezdődött ugyan, de az egységes szabályozás elgondolásának és terveinek kidolgozására csak az 1840-es évek közepén került sor. Széchenyi István — elfogadva a császári kormányzattól kapott megbízást — mint a Helytartótanács közlekedési osztályának főnöke, Vásárhelyi Pál mérnököt (1795—1846) bízta meg a folyószabályozás egységes terveinek az elkészítésével.4

Vásárhelyi Pál tervei a teljes árvízmentesítést és az árvizek levonulásának meggyorsítását egyaránt célozták. Az árvízmentesítés céljából a folyó két partján {136} megszakításmentes töltésrendszert tervezett. A kétoldali töltések távolságát az árvízi sebesebb vízfolyás elősegítésére viszonylag szűkre szabta. A víz levonulásának gyorsítására összesen 102 átvágást tervezett. Ezzel a folyó alföldi, tehát a Tiszaújlak és a torkolat közötti szakaszát egyharmadával megrövidítette. A kivitel sorrendjére azt ajánlotta, hogy a töltések építését a vízfolyás irányában, az átvágásokat pedig azzal ellentétesen folytassák; a töltések építését a Felső-Tiszán, a kanyarulatok átvágását az Alsó-Tiszán kezdjék.

A Vásárhelyi Pál által megtervezett nagyszabású munkák kivitelezésére 1846-ban megalakult a Tiszavölgyi Társulat. Ugyanebben az évben, a kiviteli munkák megkezdése előtt Vásárhelyi Pál váratlanul meghalt. Az első átvágás munkálatait már az ő halála után kezdték meg Tiszadob és Tiszaszederkény közt.

Már Vásárhelyi Pál életében is akadtak kiegészítő javaslatok, ellenvélemények a kidolgozott tervekkel kapcsolatban. Egyeseket a közösség érdekével szemben álló egyéni érdek is vezethetett a véleményalkotásban, de leginkább a nagy ügy érdekeit szolgálni kívánó további, az eredeti tervvel nem mindenben megegyező, vagy attól lényegesebben eltérő vélemények csaptak össze. Széchenyi István, hogy a tisztánlátást elősegítse, maga hívta meg szakértőként Paleocapa Pietro (1789—1867) olasz mérnököt, aki, mint a Pó vidékének szakértője szintén az osztrák birodalom akkori területén tevékenykedett. Paleocapa tervezete alapjaiban különbözött Vásárhelyiétől. Ő mindent az árvízmentesítás elsődlegessége szempontjából tekintett, ezért elgondolásában minden mást megelőzött a töltések építése. Széles töltésezést, kevés, összesen csak 21 átvágást javasolt. Ezzel az árvízszintek korlátozását kívánta elérni s az árhullámok gyors levonulására nem fordított különösebb gondot.5

A közvéleményben később elterjedt hiedelmekkel szemben leszögezhetjük, hogy a Tisza szabályozását Vásárhelyi Pál elgondolásai és tervei szerint hajtották végre. Voltak ugyan az építés közben előre nem látott események, sőt egy időszakban az átvágások folyamszabályozási eszközökkel való kifejlesztéséért is kevesebbet tettek a kelleténél. A befejezésig azonban a közben keletkezett hibákat helyrehozták. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a tervek hibásak voltak, vagy, hogy helyrehozhatatlanul eltértek a Vásárhelyi Pál féle tervektől.6

A Tisza szabályozásának országos terve Szeged város árvízvédelmét is alapjaiban érintette. Kétoldalú volt az a hatás, ami a város árvízvédelmi biztonságával kapcsolatos lett. Egyrészről a töltések egységes vonalvezetése és javított mérete a biztonság növekedését ígérte. Másrészt azonban — ezt Vedres István (1765—1830) {137} évtizedekkel előre látta — az akkori műszaki adottságokhoz képest nagyon magas volt ennek az ára: magas vízállás-emelkedéseket kellett kivédeni, hogy a Tisza elöntéseitől nagy területeket hódíthassanak el. A város lakosságának gazdasági erejét hosszú évtizedeken át meghaladta, amit a töltésépítésre fordíthatott. Mégsem térhetett ki az építések elől, mert a rohamosan emelkedő árvízszintek nem hagytak pihenést. Mindig csak emelni kellett a töltések magasságát, de senki sem tudta, hogy meddig.7

A Tisza szabályozásának munkálatai ugyan 1846 végén megkezdődtek, de 1848-ban félbe is szakadtak. A szabadságharc küzdelmei nem adtak módot a további építkezésre. Az önkényuralom időszakában a bécsi kereskedelemügyi minisztérium szervei vették át az újra meginduló munkálatok irányítását. Végül három bécsi minisztérium osztozott a különválasztott folyószabályozási, töltésépítési és műszaki irányítási munkák igazgatásában.8 Az építések üteme jórészt az érdekeltek (nagybirtokosok, kisbirtokosi társulások, városok stb.) anyagi erejétől függött, márpedig a szabadságharc leverését követő önkényuralmi korszakban az ország gazdasági helyzete nem volt rózsás.

1855-ig Szeged városát csak azok a töltések védték az árvizektől, amelyet a helyi lakosság a saját védelmére emelt. A Tisza-parti apróbb homokvonulatokat fokozatosan magasították. Megépítették és többször magasították a várost északról védeni hivatott Szillér—baktói töltést, amely észak—déli irányban húzódott, és Algyő, valamint Tápé között elég széles területet engedett át az áradó Tiszának. 1836-ban, az 1830. évi nagy árvizet követően, a város és a tőle északra fekvő Pallavicini-uradalom közös védővonalat létesített: a Sövényháza—Algyő—Szomolya közötti töltés, továbbá a Tápé—Vesszős töltés megépítésével és egységes tiszai töltésrendszerré alakításával. Az új védővonal jelentős új területeket tett védhetővé. Ezzel az említett töltésrendszerrel kellő védelmet biztosítottak az 1845. évi, Szegeden 672 cm-rel tetőző árvíz, az 1853-ban 662 cm-rel tetőző árvíz és az 1855-ben 691 cm-rel, minden addigit meghaladó vízszinttel tetőző árvíz ellen.9

1855 után a szabályozási munkák hatására erőteljesen megkezdődött a Tisza árvízszintjeinek emelkedése, és megkezdődött Szeged város töltésmagasításainak versenyfutása a vízszintek emelkedésével. A város a közeli érdekeltekkel árvízmentesítő társulatba tömörült.

A Tisza árvízszintjeinek tendenciózus emelkedése természetesen csak a töltések végleges elkészültéig tartott, s ez a folyamat ma már véget ért. Alföldünk {138} árvízmentesítésének ára a Tisza árvízi szintjeinek csaknem 3 m-es megemelkedése volt. Ma is lehetséges, hogy valamelyik nagyobb áradás szintjei felülmúlják a régebbieket, de ez nem jelent mást, mint azt, hogy a Tisza a töltésezés utáni helyzet lehetséges vízállási értékkészletéből használ fel újabbakat. Nem jelenti azonban, hogy az emelkedés folyamatos és szükségszerű, mert a múlt század 80-as éveitől kezdve nincs olyan újabb ok, ami miatt a vízszinteknek ismét magasodniuk kellene. Az, hogy a vízgyűjtőn rendkívüli vízmennyiségek keletkezzenek, a töltésezés előtt is előfordulhatott, csakhogy ez a töltésezés miatt magasabb vízállásokkal jár.

Lábjegyzetek:

  1. Andó Mihály: Szeged város településszintje és változásai. = Hidrológiai Közlöny, 1979.
  2. Korbély József: A Tisza szabályozása. Debrecen, 1937. 126.
  3. Kvassay Jenő: A csekély esésű folyók szabályozásának alapelvei ... Budapest, 1889.
  4. KORBÉLY JÓZSEF I. m. 11.
  5. KORBÉLY JÓZSEF I. m. 11.
  6. Iványi Bertalan: A Tisza kisvízi szabályozása. = Vízügyi Közlemények, 1948. 418
  7. Reizner János 1899—1900. II. 29—30.
  8. Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége Magyarország gazdasági életében (1772—1918). Budapest, 1987. 120—129.
  9. Lázár György: A Sövényháza — Szegedi Ármentesítő Társulat monográfiája. Szeged, 1896.

 

II. A PERCSORA—SZEGEDI TISZASZABÁLYOZÓ TÁRSULAT

 {139} A Tiszának azon az ősi kiöntési területén, amely a csongrádi és magyarkanizsai magaspartok között átlag 8—10 km szélességben húzódott végig a folyó mentén és amelyen Szeged is fekszik, 1850/55-ben a vízszabályozást az 1850-ben létrehozott csongrádi vízügyi kerületi hivatal (az ekkor létrehozott 9 kerületi vízügyi hivatal egyike) irányította. A folyószabályozás e rendszere azonban az 1850-es évek első felében bomlásnak indult; 1855. november 10-én létrejött a „Csongrádi Alsó Tisza-szabályozási Társulat". Ebben Szeged, Tápé, Algyő, valamint a Pallavicini-uradalom tömörültek, ideiglenes jelleggel.1 Az érdekeltek a szegedi vár északi sarkától Sövényházáig terjedő tiszai töltésszakasz Tisza-szabályozási egységes tervek szerinti kiépítésében egyeztek meg. Szeged városa akkor hozzájárult ahhoz a megállapodáshoz is, hogy a társulati szavazatokat az árterületi arányok szerint számítsák, mert Szeged érdekeltsége 6,9 ezer, Tápéé 1,4 ezer, Algyőé 1,8 ezer, az uradalomé pedig 2,3 ezer hektár lett volna.2

A Pallavicini-uradalom igazgatója, Tóth István azonban — az 1855. november 10-i társulatalakítási jegyzőkönyv aláírása és a Tisza-szabályozási Központi Bizottsághoz történt felterjesztése után — 1856. január 22-én beterjesztette az általa fogalmazott új társulati szerződést, amely Szeged város szándékával ellentétesen az alakítandó társulat területének északi végpontjául nem Sövényházát, hanem a percsorai magaslatokat jelölte meg. Ezzel még 6,3 ezer hektár uradalmi területet csatolt a társulathoz, s így a szavazattöbbséget az uradalom számára szerezte meg. Szeged és Algyő az új társulati szerződést nem írta alá, de aláírta Tápé. Így az uradalom Tápéval együtt 10 ezer, Szeged Algyővel együtt csak 8,7 ezer hektár arányában részesedett a szavazatokból, ami elég volt ahhoz, hogy a bécsi belügyminisztérium az új társulat alakulását hagyja jóvá 1856. évi 7738/643. sz. rendeletével, Tóth István uradalmi igazgató elnöklete alatt.3

 {140} Szeged városa az érdekeivel ellentétesen megalakult társulatot kezdetben jóindulatúan igyekezett támogatni, bár az mindjárt igazságtalan beruházási kulcsot állapított meg számára. A megépítendő Percsora—Algyő töltés 500 ezer m3 földmunkája költségeinek felénél is több Szeged városát terhelte, pedig a régi töltésépítések költségét még a javára is írták. Emellett, ezt a töltésépítést Szeged városa a saját biztonsága szempontjából nem is tarthatta fontosnak. A város sérelmesnek ítélte, hogy a fehér-tói és fertői nagy kiterjedésű, terméketlen, szikes földjei után is ugyanannyi ártéri járulékot vetett ki rá a társulat, mint az uradalom sövényházi dús legelői után. Panasszal fordult tehát a Helytartótanácshoz, és kérte, hogy tegye lehetővé Szeged városának kilépését a társulatból, vagy adjon utasítást az igazságtalan kiróvási kulcs módosítására.4

Szeged város panaszát a Helytartótanács sem, a bécsi belügyminisztérium sem orvosolta. A várost mindkét szerv egyességre utasította a társulaton belül. A belügyminisztérium részéről olyan új társulatalakítás terve is felmerült, amely szerint Csongrádtól Röszkéig egyetlen társulatba: „építészeti kerületbe" fogtak volna össze minden itt működő árvízmentesítő társulatot. Végül 1859-ben „Percsora-Szegedi Tiszaszabályozó Társulat" néven adtak új nevet az uradalom érdekei szerint megalakított társulatnak, de a terület is, a szellem is változatlan maradt.5 A tásulat és a város viszonya így tartósan megromlott. A társulat állandó anyagi gondokkal küzdött, mert a védművek fenntartásához szükséges pénzt rendszerint csak végrehajtással tudta előteremteni. Az új beruházások viszont azért maradtak el, mert az érdekeltek a hozzájárulási kulcs igazságos megállapítását kívánták, ezt viszont a társulati vezetés minduntalan elodázta. A Percsora— Algyő közötti töltés megépítése így elmaradt ugyan, de ezt a társulat azzal akarta kierőszakolni, hogy a város számára fontos Sövényháza—Algyő töltésszakasz fenntartását elhanyagolta. A város a Szillér—Baktó töltésszakaszt saját erőivel bővítette, sőt meg is hosszabbította a macskási szőlőkig. Emiatt a társulat panaszolta be a várost a Helytartótanácsnál, bár ő sem ért el ezzel eredményt. A társulat végül rákényszerült a Sövényháza—Algyő szakasz jó karba helyezésére, és ugyanakkor (1863/64-ben) kiépítette a Percsora—Algyő töltésszakaszt is.6 (A töltésszelvény méreteit lásd a 222. old.-on levő, 5. sz. grafikai mellékleten).

Az 1855. évi 691 cm-es szegedi LNV után (LNV = a „legnagyobb víz" kifejezés egyezményes rövidítése) az 1860. évi árvíz ugyan ennél alacsonyabban, 670 cm-rel tetőzött, de 1867-ben ismét csúcsot javított a Tisza: először haladta meg 722 cm-ével a 7 m-es 0-pont feletti magasságot. A várost csak a szerencse {141} mentette meg az elárasztástól, mert a töltések ennek a megnövekedett víznek a visszatartására alig-alig voltak elégségesek. A város ismét megpróbált a társulat kötelékéből megszabadulni. A közgyűlés kimondta a kilépést. Ezt azonban a kormány nem hagyta jóvá. A város némi eredményt csak a képviselőházhoz az 1874. május 18-i közgyűlési határozat értelmében benyújtott panaszával ért el. A képviselőház a kormányt kérte fel intézkedésre, s a közmunka- és közlekedésügyi miniszter 1875-ben a társulat önkormányzatát felfüggesztve Marsovszky Gyula személyében kormánybiztost rendelt ki a társulat élére.7

A kirendelt kormánybiztos feladata az új hozzájárulási kulcs igazságos megállapítása, az árvízvédelmi töltések jó karba helyezése, és a pénzügyi rend helyreállítása volt. A kormánybiztos céltudatos intézkedéseivel megnyerte ugyan a város vezetőinek bizalmát, azonban az uradalom és az annak érdekeit támogató Tápé község már kevésbé értett egyet működésével. Az 1876. és 1877. évek nagy árvizei, amelyeknél az LNV előbb 786 cm-re, majd 795 cm-re nőtt, nagy védekezési költségeket emésztettek fel, amelyek a kormánybiztos által erélyesen és eredményesen végrehajtott árvízvédekezés ellenére is megrendítették a társulat anyagi helyzetét, de a jó viszonyt is Szeged város vezetői és a kormánybiztos között. 1878. február 21-én új kormánybiztost küldött ki a kormány Kende Kanut országgyűlési képviselő személyében.

Az új kormánybiztos siettette a már folyamatban lévő árfelmérési munkákat, amelyeknek eredménye a hozzájárulási kulcs igazságos kivetésének megalapozása lett volna. Amikorra ezek a munkálatok befejeződtek és a belügyminiszter határozatot hozhatott a már régóta szorgalmazott igazságosabb hozzájárulási kulcs elrendeléséről, 1879 következett, amikor a töltéseken már kétségbeesetten folyt a védekezés. A város már csak erkölcsi elégtételt kaphatott.

Kende Kanut kormánybiztos a töltésrendszer lényeges megerősítésére is elkészítette a terveket és a költségvetést. Belátta, hogy a szükséges összeg olyan magas, hogy azt az érdekeltek nem tudják előteremteni. Ezért nagyobb összegű kölcsön megszerzésén munkált. Így következett el 1879.8

1879 előtt tehát a város árvízvédelme gyökereiben megoldatlan maradt. A katasztrófa után, sőt, már azt megelőzően sokan és sokszor mutattak rá egészen különböző indokolásokkal, hogy mi vezetett 1879-ben végül is Szeged pusztulásához. Itt most — felülemelkedve a kortársak gyakran helyes, de a részleteket talán inkább hangsúlyozó, vagy a belpolitikai küzdelmek által is motivált véleményeinek következtetésein — megpróbáljuk a műszakilag és gazdaságilag értékelhető okokat felsorakoztatni.

A Tisza-szabályozás 1846. évi kezdetekor Szeged városának még csak a 700 {142} cm-nél alacsonyabb tiszai vízállások ellen kellett védekeznie. A töltésrendszer kiépülte után, 1875 körül már a 800 cm fogadása jelentkezett fenyegető szükségként. Ha a mai vízimérnöki gyakorlatban szokásos hidrológiai statisztikai vizsgálatok már akkor ismeretesek, úgy, a szabályozott Tisza még ki nem alakult arculata mellett is számolni lehetett volna a 900 cm-es vízállások közeli lehetőségével. De az erre való felkészülés sem lehetett végleges megoldás, mint ahogy ezt az azóta eltelt évszázad igazolta. A már bekövetkezett katasztrófa nyomán hitte el a kormányzat is, hogy csak az 1100 cm-es, vagy még az annál is magasabb vízállások biztonságos védelme lesz kielégítő. A mérnökök sem látták pontosan előre a várható vízszintemelkedést, de akik sejtették, és véleményüknek hangot is adtak, azoknak kevesen hittek, s különösen nem sokat adott a szavukra a pénzügyi kormányzat.

A szerencsétlen és uradalmi érdekeket szolgáló „kényszertársulás" anyagi ereje kevés volt a feladat nagyságához és szükségleteihez képest. Szeged város lakosságát évtizedeken át erején felül terhelték akár a hozzájárulás költségei, akár a sok közmunka. De, az uradalom sem volt anyagilag erős. Ha a társulati teherviselés mindvégig „igazságos" lett volna, az érdekelt helységek és az uradalom anyagi ereje külön-külön, vagy együttesen sem lett volna elegendő a kívánatos árvízvédelmi munkákhoz.

A kormány akkor még nem ismerte fel, hogy Magyarországon a Tisza-szabályozás nemcsak helyi, hanem országos érdek is. Abból, hogy szinte új honfoglalással az ország jelentős részét termővé tették, nemcsak azoknak volt haszna, akiket az árvízmentesítés közvetlenül érintett. Akkor viszont befektetés vagy kölcsön formájában meg kellett volna idejében nyitni az állami költségvetést is a nagy tiszai munkák támogatására. Vádolhatjuk-e az 1867-től belügyeit önállóan intéző magyar kormányzatot, hogy mulasztást követett el Szeged terhére? Lehetséges, sőt valószínű, hogy voltak a kormányban is, a képviselőházban is, akik késlekedtek, vagy mulasztottak, de egészében nem mondhatjuk, hogy lett volna olyan példa, amit akkor az állami támogatást illetően követni lehetett volna.

A nálunk 1867 után uralkodóvá vált polgári liberális szemlélet a magánvállalkozást és az érdekeltségi erőt tekintette a gazdasági élet, így a gazdasággal szorosan összefüggő vízügyi tevékenységek alapjának is. Az állam ezen a téren nem vállalt irányító szerepet. Külföldön sem tett ilyet akkor más kormányzat. Bár Széchenyi István és Vásárhelyi Pál egyaránt látta, hogy a Tisza-szabályozás itt nemzeti ügy kell, hogy legyen, a későbbi felelős vezetőket csak a tények ereje ébresztette rá, hogy ezen a téren nem célszerű a külföldi gyakorlatot mereven követnünk.

Minthogy pedig a közvetlen érdekeltségek gazdasági ereje volt kevés védelmük megszervezésére, hiába hangoztatta az érdekeltség egyik tagja, hogy a másiknak kellett volna több áldozatot hoznia, s hiába fáradoztak azon, hogy az {143} elégtelen anyagi erőt miként osszák fel egymás között igazságosabban, a legfontosabbat, azt, hogy kellő magasságú, anyagú és erősségű töltések létesüljenek, nem voltak képesek elérni.

Tény, hogy a Tisza-szabályozás során a vízszintek méterekkel emelkedtek. Az is tény, hogy Szeged városa hiába emelte állandóan a várost védő töltéseket: az építés akkori műszaki lehetőségei mellett nem tudott lépést tartani a vízszintek emelkedésével. Bizonyos az is, hogy az árvízmentesítésre alakult kényszertársulás rontotta Szeged helyzetét. Az egyszerű és rideg műszaki igazság azonban mindezektől függetlenül az, hogy az árvízzel szemben csak erős töltésrendszerrel lehet sikeresen védekezni. A töltésrendszer akkor lehetett volna igazán hatékony, ha kezdettől fogva illeszkedik a Vásárhelyi Pál-féle egységes védőrendszerbe, ami nem zárta ki, sőt indokolttá tette, hogy Szeged a város köré töltést emelhessen. Tudomásunk szerint az első szegedi körtöltéstervet Meiszner Ernő készítette 1861-ben (Szeged körül tervezett védtöltésvonal hossz- és keresztszelvénye. A tervrajz a CsmL Térképtárában található.) Az 1870-es évek elejétől mind magasabb tiszai árvízszintek hatására a városi tanács 1874-ben előterjesztést tett a közgyűléshez a körtöltés megépítéséről. Ámde 1878. február 1-jén a közgyűlés levette napirendről a kérdést, „tekintettel a vég nélkül nyomasztó pénzügyi helyzetre". A számítások szerint ugyanis az építési költség 532 537 Ft-ba került volna. A város ezt a hatalmas összeget — tekintettel a megelőző évtizedek igen nagy mérvű árvízvédelmi kiadásaira is — nem tudta már előteremteni. Az 1879. évi árvízkatasztrófa megelőzéséről folytatott utólagos vitának akkor lett volna igazán értelme, ha annak, amiről az árvíz előtt vitáztak: az erős és egységes fő védelmi vonalnak, vagy a városi körtöltésnek a kiépítéséből valamit is végrehajtottak volna. Végül, 1879 után nemcsak a fő védelmi vonalat erősítették meg, s nemcsak a körtöltést készítették el, hanem a Tisza szegedi folyószakaszát is szabályozták, sőt a város alacsony térszínét is megemelték. De, hogyan hajtották volna végre mindezt, ha a város épen marad és nem lehetett volna a romokon az újjáépítésnek teljesen szabad keze a várostervezésben?

Ma tehát inkább arra az álláspontra célszerű helyezkednünk, hogy a katasztrófa előbb-utóbb elkerülhetetlen lett volna, és — bár ez ellentmondásosan hangzik — Szeged későbbi hatékony védelmének lehetőségéhez a katasztrófa az összes következményével együtt közvetve maga is lényegesen, és most már előnyösen hozzájárult.

Lábjegyzetek:

  1. Dóka Klára I. m. 139.
  2. Hatolykai Pap István: Megemlékezés az 1879. évi szegedi árvízről. = Hidrológiai Közlöny, 1939. 6—20.
  3. Uo., 8.
  4. CsmL Polgm. Hiv. ir. Külön kezelt ir. 8. doboz.
  5. Uo. A társulat 36 pontból álló alapszabályát lásd CsmL Polgm. Hiv. ir. Külön kezelt ir. 8. doboz.
  6. Hatolykai Pap István I. .ti. 10.
  7. CsmL Polgm. Hiv. ir. Külön kezelt ir. 8. doboz.
  8. Reizner János 1899—1900. II. 309. s. köv. lapok.

 

III. AZ 1879. ÉVI ÁRVÍZKATASZTRÓFA

 {144} Az 1870-es évtized nagy árvizeinek következtében, amelyeket csak üggyelbajjal és a véletlenek kedvező összejátszása miatt lehetett Szeged városáról elhárítani, a városi tanács csak az aggasztó pénzügyi helyzetének rendezését tűzhette céljául. A szigorú takarékosság a Tisza-szabályozási és az árvízvédelmi terhek elviselését célozta, de további fejlesztésekre már kevés lehetőséget adott.1

A város vezetősége — érthetően — ellenzett minden olyan törekvést, amely az árvizek elleni védekezés terhét kizárólag a városra akarta hárítani. Az 1859-től megjelenő Szegedi Híradó c. lap rendszeresen beszámolt a városnak a kormánynyal, a Percsora-Szegedi Tiszaszabályozó Társulattal, az Osztrák Államvasút Társasággal, az Alföldi Vasúttal folytatott küzdelmeiről. Az 1878-tól megjelenő ellenzéki lap, a Szegedi Napló az árvíz időszakában szintén bírálta a kormánynak az alsó Tiszavidék árvízvédelmével kapcsolatos, nem kielégítő tevékenységét.

1879-ben a területileg illetékes vízügyi hatóság az 1873-tól működő szegedi folyammérnöki hivatal volt. Ennek élén akkor Szeghő Attila állott. A városi vezetőség az árvizet megelőzően újjászervezte a veszélyeztetések időszakában mindig felállított vízvédelmi bizottságot, amelynek élére Taschler József főkapitányt állították. Segítségére volt Boros Frigyes (1825—1892) főmérnök, aki az 1876. évi sikeres árvízvédelmet is irányította, és idős kora ellenére is részt vállalt a védekezés munkálataiban. A város közvetlen védelmének időszakában Novák József főügyész, Reizner János főjegyző, Várady Ignác társulati mérnök és Szekerke József tanácsnok is vezető szerepet vállalt a védekezés megszervezésében és végrehajtásában.2

A vízvédelmi bizottság megalakítására már 1878 decemberében sor kellett, hogy kerüljön, mert a Felső-Tiszáról és a vízgyűjtő további folyóiról az átmeneti téli felmelegedést követő hóolvadás és az azzal egyidejű esőzés együttes hatására árhullám indult el. Ez 1879. január 21-én 658 cm-rel hozott létre Szegeden tetőzést. {145} Ezt követően azonban a tél folyamán mindig volt annyi vízutánpótlása a tiszai vízrendszernek, hogy Szegeden a vízállás 540 cm-nél nem apadhatott mélyebbre. A februárban keletkezett új árhullám azután telt folyómederre futhatott rá.

1879 februárjában olvadás is volt, csapadék is hullott a Tisza vízrendszerében. Az az új árhullám, amely február 15-én tetőzött Vásárosnaményben, önmagában nem lett volna végzetes. Ez az árhullám igen lassan haladt, hiszen csak február 22-én tetőzött Tokajban. Tokaj és Szolnok között további 12 napot vesztegelt és csak március 6-án tetőzött Szolnokon, viszonylag nem is túl magas vízállással: 763 cm-rel. Ha csak a Tiszán lett volna áradás, ez Szegedet nem pusztíthatta volna el, hiszen a Körös és a Maros hatása nélkül ez az árhullám Szegedig még inkább ellapulhatott volna a mederben.

Szeged városa a Maros árvize miatt került végzetes veszélybe. A Maroson február 25—26. között jött létre nagy árhullám, amely március 3-án 420 cm-rel tetőzött Makón. A Maros kereken 800 m3/s, a szintén megáradt Körös 600 m3/s vizet szállított, míg a Körös feletti Tisza 1200 m3/s-ot. A két említett mellékfolyó tehát a Tisza vízhozamát több, mint kétszeresére növelte, már az előtt, hogy a Tisza árhulláma Szolnokot elérhette volna. A Maros természetesen visszaduzzasztotta a Tisza Szeged—Csongrád szakaszát is (sőt a Csongrád feletti Tiszaszakaszt is), és ez a visszaduzzasztó hatás okozta, hogy a Tisza árvízvédelmi töltése március 5-én 19 órakor a mai Dóc község határában, a petresi dűlőnél mintegy 25 m szélességben átszakadt. A szegedi vízmércén március 5-én reggel 7 órakor a hivatalos leolvasás szerint 806 cm volt a vízállás, olyan magasságú, amelyet a Tisza addig még nem ért el Szegeden.

A város vízvédelmi bizottsága 1878 decemberi megalakulásától a téli időszakban legelőször a vasúti hídnál keletkezett jégtorlasz eltávolításán munkálkodott. Ezt követően kiküldte Novák József főügyészt a Percsora—Szegedi Tiszaszabályozó Társulat árvízvédelmi bizottságába. Boros Frigyes kezdeményezésére megkezdték az Alföldi Vasút töltéseinek árvízvédelmi célú magasítását. A márciusban már fenyegetővé váló áradás miatt ezekkel a munkákkal be sem várták a miniszteri engedélyt, s 4000 m hosszúságban, 1 m szélességben és 1 m magasságban olyan nyúlgátat emeltek a töltés koronáján, amely a vasúti üzemet egyelőre nem akadályozta. A vízvédelmi bizottság intézkedett a Szillér—Baktói keresztgátnak, mint esetleges második védelmi vonalnak a megerősítéséről. A bizottság a mentésre is felkészült: a halászok, majd a torna- és a csónakázó egyesület mozgósított tagjai csónakokat és pontonokat helyeztek el a város egyes veszélyeztetettnek vélt helyein. A lakosságot közmunkára mozgósították. A gyakorlatlan és szervezetlen munkaerő azonban nem dolgozhatott kellő hatékonysággal, így a legeredményesebb a hivatásos földmunkások munkáján kívül a közös hadsereg temesvári alakulatainak műszaki segítsége volt. A hadsereg műszaki alakulatai építették meg — Pillich Kálmán (1840—1922) városi tanácsos kezdeményezésére — Szeged {146} és Újszeged között március 5-én azt a hajóhidat a Tiszán, amelyen nem sokkal később Szeged lakóinak tízezrei menekülhettek el.3

A magyar országgyűlés képviselőháza március 5-én kapta meg Szeged segélykérését. A város katonai erőket kért és a város körüli másodrendű töltések sürgős megerősítését. A képviselőház — bár az ügy sürgősségét elismerte — érdemi intézkedést már csak a bekövetkezett töltésszakadást követően, a katasztrófa bekövetkezése után tudott tenni.4

Kende Kanut, az árvízmentesítő társulat kormánybiztosa csak március 5-én érkezett Szegedre. Távollétében Novák József városi főügyész vezette a társulati árvízvédekezést. A társulatnak csak kevés pénze és kis mennyiségű védelmi anyaga volt. Március 5-én érkezett Szegedre Lukács György (1816—1892) belügyminisztériumi tanácsos is, akit szintén kormánybiztosként a város közvetlen védelmének vezetésével bíztak meg, és vele érkezett ugyancsak kormánybiztosként Boros Frigyes vízépítési felügyelő' is. A fővárosból érkező kormánybiztosi megbízású küldötteket a közvélemény bizalmatlanul fogadta.

A temesvári katonai erők parancsnoka, Pulz Lajos (1822—1881), altábornagy március 4-én érkezett a helyszínre. A katonaság szakértő és szervezett ténykedése reményt és bizalmat keltett. Pulz altábornagy távirati jelentéseit egyenesen a király katonai irodájához intézte.

Az árvízvédelmi fővonal március 5-én 19 órakor történt átszakadását az őrálló katona vészlövésének hallatára Várady Ignác mérnök, a töltésszakasz védelmének társulati vezetője azonnal maga is észlelte. A szegedi városházára éjféltájban érkezett meg Novák József távirata a töltésszakadásról.5

A március 5-én 19 órakor a petresi dűlőnél keletkezett töltésszakadáson bezúduló víz a nyílást rohamosan szélesítve és mélyítve megkezdte a Szeged városát is magában foglaló öblözet elárasztását. A töltésszakadás valószínű oka a gáttest elégtelen méreteiben, az akkor 2—2,5 m-es töltéskorona keskenységében, továbbá a töltés kellő tömörségének hiányában keresendő. A gátszakadás éppen az öblözetrendszer egyik legfelső pontján történt. A szakadási pont mindentől a legtávolabbi, legmegközelíthetetlenebb, így a legvédhetetlenebb részen volt. Magáról a szakadás tényéről is ellentmondó hírek kerültek kezdetben a köztudatba.

Az áradást késleltetni hivatott keresztgátakkal átszőtt árterület Szeged irányában lépcsőzetes medencerendszert alkotott. A legfelső, árvízzel elöntött öblözeti medencét délről a régi sövényházi töltés és a sövényházi tanyák magaslata zárta le. Ez a régi töltés azonban csak addig tarthatta vissza a vizet, amíg a medence fel nem telt. Ehhez néhány óra kellett csupán. A víz 6-án reggel már át is {147} bukott a sövényházi keresztgáton és a következő, a Korcsolyázó-töltés, a Szeged— Hódmezővásárhely vasúti töltés, illetőleg a Macskási- és a Szillér—Baktói töltés által elhatárolt medencét kezdte feltölteni. Március 7-én kora hajnalban átszakadt a Macskási töltés is, és a vasúti töltés is. A macskási szakadáson átömlő víz Kiskundorozsma és Rókus városrész között okozott elárasztást, míg a vasúti töltés Algyőhöz közeli átszakadásán át a víz Tápé irányába húzódott. A város belterületét nyugat felől az Alföldi Vasút töltése még védte, észak felől pedig a Szillér— Baktói töltés déli szárnya. Március 8-án a Kiskundorozsma és Rókus között kiterült vizek annyira megszaporodtak, hogy áradásuk meghágta a Budapest— Szeged vasúti fővonal töltését. A víz elérte az Alföldi Vasút töltésén a Szeged— Horgos szakaszon a Matyér hídját. A víz gyorsabb Tiszába vezetése érdekében 9-én és 10-én a híd közelében e töltésszakaszon két átvágást nyitottak. Ugyancsak átvágást nyitottak 8-án Boros Frigyes utasítására a Tisza fő védelmi vonalán Szeged Felsőváros és Tápé között, hogy a Szillér—Baktói töltés déli szárnyának feszülő víztömeget lebocsáthassák.

Ebben a helyzetben, 1879. március 9-én, még mutatkozott némi remény a város megmentésére. A tiszai vizek kiáradása, valamint a Maros beálló apadása következtében a vízállás Szegednél 9-éig 731 cm-re esett vissza és 12-éig is csak 759 cm-ig emelkedett. A petresi gátszakadás elzárására ugyan nem lehetett gondolni és a kint lévő vizek Szeged feletti és Szeged alatti visszavezetése is csak lassan haladhatott, de a várost még védő töltéseket nagy erők igénybevételével még megkísérelték erősíteni. Március 11-én este vihar tört ki. Az északnyugati szél egyenesen az Alföldi Vasút töltésének hajtotta a vizet. A szél által felkorbácsolt hullámok a vasúti töltést március 12-én hajnali 2 óra tájban mintegy 100 m hosszú szakaszon átszakították. Az árvíz akadálytalanul zúdulhatott a városra.6 (35. sz. kép.)

A Makkos erdőnél betört vízáradat először Rókust öntötte el. Ez után röviddel a Felsőváros, majd a budapesti országút meghágása után Alsóváros, illetve a Belváros került víz alá. Menekülésre Újszeged irányában a terepből némileg kiemelkedő országutak vonalán és a hajóhídon volt módja a lakosságnak. Többen már egy rémhír nyomán még a vízbetörés előtt elindultak, de nagyon sokan házaikban maradtak. A házakba szorult emberek csónakkal való mentését csak 12-én reggel, világosban lehetett megkezdeni. A kezdetben kevés vízijármű miatt a mentés még 19-én is tartott. A városban rekedt lakosság a magasabb téglaépületekben, a vár és a Belváros egyes szárazon maradt pontjain, a Tisza töltésén és a vasútállomás töltésen lévő területen húzódott meg a katonaság által átadott sátrakban vagy a katonaság által épített barakkokban. A városi közigazgatás {148} szervei egy percig sem hagyták el helyüket és erejük megfeszítésével igyekeztek gondoskodni a lakosság elszállításáról és a helyben maradt lakosok ellátásáról.7

Az árvízben 165 személy életét vesztette. A lakosságnak csak csekély hányada talált menedékre a szilárdabb és magasabb lakható állapotban maradt köz- és magánépületekben. A népesség legnagyobb része a vasút és a hajók segítségével s minden egyéb eszköz felhasználásával tömegesen menekült a városból. Alig néhány nap múltával, március 18-án a több mint hetvenezer főnyi lakosságból hozzávetőlegesen 12—15 000 személy maradt és tengődött Szegeden. Az élet rendkívül nyomorúságossá vált mind a közélelmezést, mind pedig a hevenyészve létesített pallóhidakon, csónakokon, tutajokon biztosított közlekedést illetően.8

A mintegy 33 millió m3 vízmennyiség körülbelül három hónapig 3—4 m magasan borította a várost és környékét, így elmosta még azoknak az épületeknek egy-részét is, amelyek a vízbetöréskor tomboló hullámoknak és a szélviharnak ellenálltak.

Az árvíz előtt Lechner Lajos közlése szerint 5723, Reizner szerint csak 5595 épület, — középület, egyházi épület és lakóház — volt Szegeden. Reizner a március 18-i vizsgálat alapján 414 épület fennmaradását említi, ebből lakható 358 {149} ház. Mikszáth Kálmán 334, Lechner Lajos későbbi állapotot tükröző beszámolója csak 265 épület fennmaradásáról tud.9

Az árvíz kiterjedéséről és a fennmaradt épületekről, azok városrészenkénti megoszlásáról pontos térképet közölt Lechner Lajos. A vízzel borított városrészekről, számos fennmaradt épületről tragikus és hiteles képet nyújtanak az árvíz idején készült fényképek. (3639. sz. képek.)

A legelső felmérések szerint a fennmaradt épületeknek csak egy igen csekély hányada állt száraz területen, nevezetesen a Sáncparton, a Palánknak a Sina-udvartől a Szent Demeter templom melletti iskoláig terjedő részén. Az Egyház teret, a Klauzál és Széchenyi tereket, a Halpiacot és a várat magasan borította víz. Rókus, Felsőváros és Alsóváros pedig olyanok voltak, mint a hajóroncsok borította tenger.

A víz apadása rendkívül lassú volt. A június 11-én felvett térkép szerint még csak a várterület, a Széchenyi tér, a Budai országút, a Felső- és Alsó- Tisza-part, s a vasúti állomáshoz vezető út, tehát a legmagasabban fekvő szintek, s a feltöltött utak váltak víztelenné. Miután július elejére megépítették a szádrendszerű körgátakat, amelyeken átszivattyúzták a vizet a külső árterekre, meggyorsult a városnak a víz alóli felszabadulása. Az augusztus 25-én készült térképen — amikor a szivattyúzás befejeződött — már csak a Pétervári országútnak a Palánk külső térségét átszelő oldalain, a Mars tér környékén és Felsővároson mutatkoznak nagyobb vízborította foltok.10 A Lechner által fennmaradottnak jelzett 265 épület legnagyobb része a Palánkban, Felsővároson és Rókuson maradt ránk. Ezeknek egy része még a XVIII. században épült újjá a középkori romokból, vagy keletkezett újonnan, mint a Szent Demeter és a szerb templom a Palánkban, a Szent György templom, majd iskola, a minorita és a nem egyesült görög templom Felsővároson, a ferencesek temploma és kolostora Alsóvároson. Az említett épületeken kívül a török utáni újjáépítés első, XVIII. századi korszakából elsősorban a katonai és kamarai létesítmények maradtak fenn, s néhány, főként már a század legvégén épült polgári lakóház.

Kivétel nélkül átélték az árvíz rombolását a századforduló idején emelt tanácsi épületek, a városháza, a palánki, az alsó- és felsővárosi elemi iskolák, s megrongálódott bár, de fennállott a rókusi templom és a kórház is. A reformkorban épült, nagyobb részt egy vagy kétemeletes lakóházak szinte kivétel nélkül fennmaradtak, akárcsak Szeged új városközpontjának, a Széchenyi és Klauzál térnek, s ezek környékének az 1850—1870-es években épült romantikus és koraeklektikus arculatát meghatározó paloták. (A Fekete ház, a Szeged-Csongrádi {150} Takarékpénztár, a Zsótér-ház, a városi Bérház, a Kiss Dávid-palota, a Kereskedelmi és Iparbank székháza, az új Zsótér-ház és az Aigner-ház, valamint a Búzapiacon felépített Főreáltanoda, s a mögötte új házakkal gazdagodott Mészáros, Kereszt és Könyök utcák egységes ízlésű, romantikus és koraeklektikus házsorai.) A vész kezdetén a hajléktalanná vált lakosság egy jelentős része éppen ezekben az épületekben talált életmentő otthonra. A Zsótér-házban például az első napokban közel kétezer ember zsúfolódott össze.11

Felsővároson is számos olyan épület maradt fenn, amely a reformkor lendületes kereskedelmi és ipari fejlődésének köszönhette létét, mint például a Maros utcai Felmayer-féle Tímárház, a Peternelly-ház vagy pedig az 1860/70-es években, a romantika és korai eklektika korában épült Zsótér kúria. Ennek a városrésznek a régebbi utcái, javarészt földszintes házsorai is majdnem olyan nagy mértékben leomlottak és elenyésztek, mint Rókus kezdeti korszakának időt nem álló anyagokból épült házai, valamint és különösen Alsóváros földből döngölt, vagy vályogból rakott parasztházai. Az árvíz idején számba vett kisszámú alsóvárosi ház java része az abban az időben Alsóvároshoz sorolt Szentháromság utcán maradt meg, jóllehet a korabeli fényképeken ez a tájék is siralmas képet mutat.

Az elpusztult és fennmaradt épületekről közölt adataink nem veszik számba a várat, s az ennek falain belül megmaradt épületeket. Az árvíz idején, majd pedig a bontás alatt felvett fényképek, valamint V. Polla és Pauli Hugó vízfestményei azonban bizonyítják, hogy a vár falai, a korábban már lerombolt déli oldal egy részének kivételével, szilárdan, mintegy 4—5 méter magasra emelkedtek. A várparancsnok palotája, a térparancsnok háza, a tűzérszertár épülete és a laktanyák többsége, valamint a Mária Terézia korában épített várkápolna és a tiszai oldalon ugyanebben az időben létesített, önálló erődítménynek is beillő, hatalmas termek hosszú sorát magába foglaló courtina-falazat oly keményen megmaradtak, hogy egyik-másik részükön még a díszítő részletformák, ajtó- és ablakkeretek is jól megfigyelhetők voltak.12 Az árvíz okozta jelentéktelen károsodások nem tették szükségessé a még mindig impozáns erődítményfalak, kapuk és tornyok, valamint a belső épületek lerombolását. A király 1857. évi látogatása alkalmával adott engedélye alapján a vár megváltására vonatkozó tárgyalások még az 1870-es évek közepén is csak részleges eredményeket hoztak. 1876-ban a tanács több ízben is foglalkozott a várfalazat Tisza felőli részének lebontásával, a Felsővárostól az {151} Alsóvárosig húzódó új Tisza-parti közút építésének kérdésével, s az e célból szükséges összeget a közgyűlés megszavazta.13

A vár tragikus végsorsáról Lechner Lajos beszámolójából így tájékozódunk: „Alig pár nappal a katasztrófa után ... a király ... nagylelkűleg odaadományozta a város közönségének a város kellős közepén feküdt váracsot, mely a város fejlődésében már régen akadályul szolgált; ezért annak eltávolításával míg egyrészt a város egyik régi vágya teljesedett be, másrészt azzal a legszebb és legértékesebb telkek jutottak a város birtokába."14 Láttuk az előzőekben, hogy a korai kapitalista gondolkodás már évtizedekkel korábban ráirányította a város vezetőinek a figyelmét az új telkek nyerésének gazdasági előnyeire. Bizonyos, hogy az új telkek értéke jóval fölülmúlta a vár területének és falai, valamint épületei bontási anyagának értékét. A vár átvételét és a helyette adandó laktanyák helyét tárgyaló minisztériumi és városi vegyesbizottság a vár falazati építményeinek, a házak tetőzetének, valamint a várterület telkének értékét 611 872 Frt-ban állapította meg. Az ún. „rekonstrukció" előkészítésének kiviteli sorozatban 1880-ban „A vár lerombolása megkezdendő",, 188l-ben pedig a vár lerombolása befejezendő és a terület rendezendő".15

Így is történt: a régi Magyarország egyik legnagyobb, legerősebb, s csekély töredékeinek tanúsága szerint is egyik pompás műemlékegyüttese megsemmisült. A sors különös fintora, hogy a szegedi várat éppen akkor bontatta el a társadalmi közakarat, amikor az első magyar műemlékvédelmi törvény megszületett.16

35. sz. kép. A tiszai kiöntés területe Szeged környékén 1879. március 12-én
 
36. sz. kép. Szeged víz alatt. A vár
 
37. sz. kép. Szeged víz alatt. A Széchenyi tér, 1879
 
38. sz. kép. Szeged víz alatt. Templom tér
 
39. sz. kép. Szeged víz alatt. A Dugonics tér környéke

 

Lábjegyzetek:

  1. Reizner János 1899—1900. II. 275.
  2. Szabó László: Szeged halála és feltámadása. Szeged, 1929. II. 139. és III. 10. Idézi: Dóka Klára: Szegedi királyi biztosság. Dokumentumgyűjtemény. Kézirat, 1976.
  3. Reizner János 1899—1900. II. 320.
  4. Tóth Ede 1986. 407—418.
  5. Reizner János 1899—1900. II. 320—321.
  6. Minderről részletesen uo. 325—335.
  7. Pálfy Ferenc szab. kir. Szeged v. polgármesterének évi jelentése (1879), Szeged, 1880. 37 — A város végsőkig kitartó védekezésének, az egyes töltések március első harmadában, különböző időpontokban történt átszakadásának, Algyő, Tápé és Dorozsma pusztulásának, végül a víz Szegedre betörésének és következményeinek részletes leírása a már többször hivatkozott Reizner János 1899—1900. II. vonatkozó fejezetében, Kulinyi Zsigmond 1901. 1—30., Szabó László I. m. I—III. köteteiben; A szegedi árvíz 1879. Vízügyi Történeti Füzetek 1. Budapest, 1969. Tápé története és néprajza. Szerk.: Juhász Antal, Ilia Mihály. Tápé, 1977. Algyő és népe. Szerk.: Hegyi András. Szeged, 1978. (A vonatkozó rész Sebesi Judit munkája.) Kiskun-dorozsma története. Szerk.: Hegyi András, Kövér Lajos, Tóth Sándor. (Kézirat. A vonat-kozó rész Sebesi Judit munkája.) Az árvíznek a régi Szegedet elpusztító borzalmairól, a mentésről a kevésbé közkézen forgó nyomtatott anyagból megemlítjük: Kákai Aranyos Nr. 3. (Mikszáth Kálmán): Szeged pusztulása. Szeged, 1879. Újabban megjelent: Mikszáth Kálmán Összes Művei. 56. köt. Budapest, 1967. Rókusra: Jászai Géza 1905. Felsővárosra: Lugosi Döme: A szegedi nagy árvíz P. Máté Jób minorita atya naplójában. Szeged, 1939. A vízbetörést követő legelső napokról: A szegedi állami főreáltanoda értesítvénye az 1878—79. tanévről. Közzéteszi: Hof-fer Endre. Szeged, 1879. A CsmL-ben őrzött gazdag anyagból Alsóvárosra: Ferences rend ir. Hist. Dom. 1879. márciusi bejegyzések. Az árvíz okozta pusztításról sok fényképet közöl: Tóth Béla: A szegedi nagyárvíz képeskönyve. Szeged, 1979. A korabeli fővárosi lapok 1879. márciusi beszámolóiból említést érdemelnek a Vasárnapi Újság rajzokkal illusztrált színvonlas írásai. A kormány felelősségéről szóló tétel már a katasztrófa előtt a fenyegetett Alsó- és Közép-Tisza-vidék több országgyűlési képviselőjének (pl. Rohonczy Gedeon) parlamenti felszólalásából kiszűrhető. (Az adatokat dr. Gaál Endre bocsátotta rendelkezésünkre). E fejezet további részét Nagy Zoltán írta.
  8. Reizner János 1899—1900. II. 337—358. Kulinyi Zsigmond 26—27.
  9. Lechner Lajos 1891.1—2. és Atlasz 1. rajzlap (térkép, a fennmaradt épületek jelölésével), Reizner János 1899—1900. II. 337—358.
  10. Kulinyi Zsigmond 1901. 58—59. közötti térképek.
  11. Kákay Aranyos Nr. 3.I. m. 91.
  12. Lauscher Lipót és Plohn Illés fényképei. SK., MFM., Lauscher Lipót: A szegedi vár elbontása fényképei 1—9., SK., MFM., OMF., Reizner János: A vár bontásáról készült fényképek magyarázata. Kézirat, OMF Irattár (Könyvtár), 1885. 58. sz. irat. V. Polla: (A vár tiszaparti nézete) 1880. Vízfestmény, MFM., Pauli Hugó: (A vár nyugati és déli nézete.) Vízfestmény, MFM.
  13. CsmL Közgy. jkv. 1876—504., 528., 615.
  14. Lechner Lajos 1891. 1—2.
  15. Kulinyi Zsigmond 1901. 108. Lechner Lajos 1879. 4.
  16. Az 1881. évi XXXIX. tc. alapján alakult meg ugyanebben az esztendőben a Műemlékek Országos Bizottsága.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet