Előző fejezet Következő fejezet

Az ár- és belvízvédelem 1879 után

 

I. AZ ÚJJÁÉPÍTETT VÁROS ÁRVÍZVÉDELME

{221} Az 1879. évi árvíznek már az első napjaiban nyilvánvalóvá vált, hogy a vizet mielőbb el kell vezetni a városból és a rombadőlt várost újjá kell építeni. Ebben most már a kormány, sőt az egész ország éppen úgy érdekelt volt, mint maguk a károsultak.

A kormány nehéz helyzetbe került. El kellett magáról hárítania a felelősséget a történtekért, a képviselőház bizalmát meg kellett tartania, de meg kellett szerveznie az újjáépítést és a lakosság visszatelepítését is. Voltak ugyan, akik a katasztrófa bekövetkeztekor is a városra akarták hárítani a felelősséget — mint pl. Herrich Károly mérnök, miniszteri tanácsos, aki a hazai vízügyeket szinte a teljes önkényuralmi korszakban irányította, és joggal tarthatott attól, hogy a közvélemény az ő mulasztásaiban találja meg a pusztulás okát1 —, de az újjáépítés országos segítséggel való mielőbbi megkezdését többé már nem lehetett elodázni.

Az újjáépítés során Szeged város új árvízvédelmi létesítményeket kapott. A tiszai védtöltéseket új szelvénnyel, most már kielégítő magassági biztonsággal építették meg, s ezeket az 1888., 1895., majd az 1919. évi, később az 1932. és az 1970. évi árvízvédekezések tapasztalatai nyomán lényegesen bővítették. (5. sz. grafikai melléklet) A mai töltésszelvények 2,5—3-szorosai a száz évvel ezelőtti töltésszelvények területének. A magassági biztonság a mai legnagyobb vízhez képest is mintegy 1,5 méteres (a belvárosi beton szögtámfalnál is 1,2 m). A városon belül különleges gonddal készült a belvárosi tégla mellvédfal és a vele kapcsolatos partfalrendszer. A város körül 12 km hosszúságú, a vasúti töltések rendszerével egybeépített árvízvédelmi körtöltés is létesült, amelyet a századforduló körüli években cementbe rakott téglaburkolattal erősítettek meg a külső oldalon. (43. sz. kép.) Mindezekhez tiszai folyószabályozási munkák járultak.

1881-ben újabb tiszai árhullám vonult le, amely Szegeden 845 cm-rel tetőzött április 15-én, tehát magasabb vízállással, mint a nagy árvíz idején. Az éppen elkészült védőművek azonban távoltartották a várostól az árvizet. Ez az árvíz azonban súlyos károkat okozott a védőművekben, amelyek több évtizedes gondok kezdetét is jelentették. Az építési nehézségeket a partfal alatti talaj minősége, az ottani iszapréteg káros mozgása, és az árvizek ideje alatti átnedvesedések hatása okozta.{222} 

5. grafikai melléklet. A tiszai töltés fejlesztése 1855—1970 között

 

{223} Hiába javították ki ugyanis 1881 után a partfal megrongálódott alapozását, az 1888. évi, illetőleg az 1889. évi árvizeket követően, az 1884-ben elkészült közúti hídtól délre mintegy 90 m hosszúságban a partfal alsó szakasza ismét süllyedni kezdett. A földművelésügyi minisztérium által kiküldött szakértő bizottság most már nemcsak a sérült szakaszt bonttatta le és építtette újjá, hanem fontos folyószabályozási intézkedéseket is tett a partrongálódások megelőzésére. 1889 és 1895 között ennek megfelelően osztóművet építettek a Maros torkolatánál, és a Maros torkolata alatt a Tisza medrét 160 m távolságú párhuzamművekkel összeszorították azért, hogy a Maros hordaléka ne rakódhasson le közvetlenül torkolata alatt. A vasúti híd és a Boszorkánysziget közötti Tisza-szakaszon pedig 180 m távolságú párhuzammű létesült, hogy a Maros hordaléka a város alatt is tovább haladhasson. A legfontosabb, de a szakemberek által akkor és a későbbiekben is a legvitatottabb folyami beavatkozás a közúti híd pilléreinek és a partfal előtti partrészek állékonysága érdekében létesített fenékgátak rendszere volt.

Az 1880-as években a szegedi Tisza meder állandóan változott. A folyó hol feltöltötte, hol meg kimosta ezt a mederszakaszát. A híd környékén veszélyes kimélyüléseket tapasztaltak. A kimélyülési folyamat megállítására a hídtól délre négy, attól északra két keresztgátat építettek kőből. A gátak, amelyeknek felső szintje a 0-víz alatt 10 m mélyen helyezkedett el, a hordalék egy részét voltak hivatva visszatartani. Kisvizek idején azonban ezek a gátak fenék-bukóként is működtek, úgyhogy közvetlen mögöttük inkább további kimélyülések keletkeztek. Az is igaz, hogy a gátak előoldalán a feliszapolódás kívánt folyamata időközben bekövetkezett. A keresztgátak — ha hatásuk nem is volt mindig az előre látott és nem is mindig a kívánt — végül is képesek voltak a medret állandósítani, ami megépítésüknek mégiscsak a legfontosabb célja volt.2

Az 1879-et követő években a már említett 1881. évi áprilisi árvíz után 1888 áprilisában volt az egész Tiszán érvényesülő nagy áradás, 1867-től a Tisza mentén néhány évtizedre megszokottá váltak az árvizek. Már a hetvenes években, de még a nyolcvanas években is a csapadékhullás, a csapadékokból a lefolyásra jutó vízhányad is magasabb volt az átlagosnál, s ennek hatását fokozta az, hogy a Tisza betöltésezésének következményei most érződtek valójában először. Minden riasztó {224} előzmény mellett is az 1888. évi nagy tiszavölgyi árvíz méreteivel sokakat megdöbbentett.

Az 1888. évi árvíz főként a Felső- és a Közép-Tiszán okozott nagy károkat. Ezeken a szakaszokon voltak az igen magas tetőző vízállások is. Így pl. Tokajnál az 1888-ban kialakult 872 cm-es legnagyobb vizet csak majdnem száz év múlva tudta a vízállás újra felülmúlni. Számos gátmeghágás és gátszakadás is volt, becslések szerint összesen 230 ezer hektár terület került elöntés alá hazánkban. Azért érdemes erről részletesebben is megemlékeznünk, mert ezt követően ugyan voltak még egyedi gátszakadások a Tiszán, de ilyen mértékű elöntés többé már nem.

1888-ban szerencsés helyzetet teremtett a Maros és a Körös árhullámának gyors megérkezése. Emiatt az Alsó-Tiszán az árhullám kettévált és két, valamivel mérsékeltebb tetőzés következett be Szegeden is. A csúcsérték itt április 18-án 847 cm volt, 2 cm-rel ismét magasabb, mint az 1881. évi maximum.

1889-ben ismét áprilisi árhullám vonult le a Tiszán, hasonló körülmények között, mint egy évvel azelőtt, csak valamivel alacsonyabb tetőzési vízszintekkel. Szegeden április 24-én alakult ki a 805 cm-es tetőzés, csaknem ugyanannyi, mint tíz évvel azt megelőzően. A biztonságos töltésrendszer védelmében a város nyugodtan élte munkás napjait, a lakosok akkorra lassan már meg is feledkezhettek arról, hogy nem sokkal azelőtt milyen katasztrofális helyzetet okozhatott ugyanaz a vízszint.

1895-ben ismét az április idézte fel az 1888. évi híressé vált árhullámot. Ezúttal a Felső- és Közép-Tiszán valamivel alacsonyabbak voltak a vízállások, az Alsó-Tiszán viszont magasabbak, mint 1888-ban. Ennél az árvíznél is két tetőzés volt az Alsó-Tiszán. A legmagasabb április 12-én volt a vízállás: 884 cm, ami ismét legnagyobb víznek bizonyult 1919-ig. Az 1895-ben zárult árvizes időszakról az akkori szakértők megállapították, hogy csak a vízrendszer mellékfolyói együtthatásának hiánya volt az oka annak, hogy akár 1888-ban, akár 1895-ben nem lépte túl a vízállás a 900 cm-es magasságot.

A Tisza vízjárásának eddigi története azt mutatta, hogy a folyónak három évtizedre terjedő árvizekben bővelkedő időszakai vannak, azután jönnek 15—20 éves, lényegében árvízmentes időszakok is. 1895 és 1912 között éppen árvizekben szegény időszak következett, amelyben a vízállás a 700 cm-t csak elvétve haladta meg, a 760 cm-t pedig egyáltalában nem. Ilyen időszakokban sokan megfeledkeznek a régmúlt idők árvizeiről, csökken az érdeklődés az árvízvédelmi művek fenntartása és általában az árvízvédelem ügyei iránt. Kétségtelen, hogy Szeged árvízvédelmi kérdéseit 1879 után alapjaiban rendezték és a város irigylésre méltó árvízi biztonsági körülmények közé jutott.3

1880-ban feloszlott a rosszemlékű Percsora-Szegedi Tiszaszabályozó Társulat.

{225} Helyette megalakult a SövényházaSzegedi Ármentesítő Társulat, amelynek területéhez már nem tartozott a sövényházi rét. Sorra alakultak meg ezután Szegedtől északra a Csongrád—Sövényházi, majd a HármasAlgyői ármentesítő társulatok, Szegedtől délre pedig a SzegedMartonosi és a Horgos—Martonosi ármentesítő társulatok, amelyek, amennyiben az 1919. évi országhatár-változás nem érintette őket, fennmaradtak 1948-ig, az árvízmentesítő társulatok államosításáig. (6. sz. grafikai melléklet.) Az említett társulatok anyagi lehetőségei is lényegesen megjavultak, így feladataikat maradéktalanul betölthették. Az első világháború és az utána következő időszak volt az, amikor az árvízmentesítő társulatok anyagi ellátottsága és munkalehetősége újra jelentékenyen romlott.4

1912-vel ismét árvizes esztendők következtek és az árvizek újabb időszaka rövidebb megszakításokkal egészen 1942-ig tartott. 1912-ben áprilisi és szeptemberi árhullám is volt, bár egyikük sem idézett elő különlegesen magas vízállást Szegeden: április 24-én 722 cm-rel, október 4-én pedig 753 cm-rel tetőzött a folyó, 1913-ban az volt a különleges, hogy nyári árvíz alakult ki július hónapban. A Felső-Tiszáról egymást utólérő két árhullám indult, amelyhez a Maros nagy árvize adódott hozzá, Szegeden július 20-án 802 cm-t mértek. A Maros további árhulláma nyomán Szegeden július 27-én még egy tetőzés volt, de ennek vízszintje már csak 761 cm lett. 1915-ben december folyamán alakult ki a hirtelen olvadásból és az esőzésekből árhullám. Szegeden ismét két tetőzés volt: december 26-án 782 cm, majd december 31-én 791 cm.

Az 1912-től bekövetkező újabb árvizek siettethették az 1879 és 1886 között megépült partfal további meghibásodásait. 1917-ben, kisvizek idején vették észre az akkori pénzügyi palota előtt a partfal alsó, sőt felső támfalának és a támfalak mögötti talajfeltöltéseknek a megroskadását. Mintegy 150 m hosszú szakaszon az alsó partfal nagyobb mértékben, a felső pedig kisebb mértékben megmozdult. A hiba okozójául a szivárgórendszer működésének hiányát jelölték meg, ezért a támfalak mögötti talajfeltöltésben elhelyezett szivárgóhálózatot felújították, új, keresztirányú szivárgókat is létesítettek, másokat meghosszabbítottak. A felső támfal 90 m-es szakaszát végül 1928-ban építették át. A pénzügyi palota előtti folyószakaszt ettől kezdve veszélyeztetett szakasznak tekintették, ahol a partfalak állékonyságát valamilyen, nem mindig előre látható körülmény könnyen fenyegetheti. Később még a közúti híd alatti partszakaszon is talajmozgásokat vettek észre. Mindazonáltal, ezek a meghibásodások a nagy tiszai árvizek időszakában nem okoztak a város biztonságára is kiható zavarokat.5{226} 

6. grafikai melléklet. A Szeged környéki vízügyi társulások 1879 után

 

A töltések közé fogott Tisza 1888 és 1895 után következő, ezeket az árvizeket azonban a legtöbb helyen felülmúló, a Tisza teljes hosszában érvényesülő, sőt, összes mellékfolyójára is kiterjedő első igen nagyméretű árvize 1919 májusában volt. Ehhez hasonló igen nagyméretű, a teljes folyórendszert érintő árvíz ezt követően csak 1932-ben és 1970-ben volt. Szeged szempontjából különösen helytálló az „igen nagyméretű" jelző, hiszen Szegeden 1919-ben haladta meg először a 900 cm-t a Tisza vízállása. A folyószabályozás és a megépült árvízvédelmi művek sikeres működését jelenti, hogy Szeged körzetében a Tiszán nem volt sem töltésszakadás, sem veszélythozó meghibásodás, és az áradás a Tisza teljes magyar szakaszán kiterjedtebb károkozás nélkül levonulhatott. Az árvízvédekezés munkálatait szinte lehetetlenné tette, hogy az 1919-i árvíz időszakában a Tisza frontvonal volt a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege és az intervenciós román királyi hadsereg között, főként középső szakaszán. Ez nemcsak azzal járt, hogy a töltésekbe harci árkokat, erődítéseket ástak, ezáltal rontották azok védképességét, hanem azzal is, hogy az árvízvédelmi szolgálatot ellátó vízügyi dolgozók közül néhánynak „tévedésből" ellenséges puskagolyó oltotta ki életét.

{227} Az 1919. év tavasza igen csapadékos és olvadásos tavasz volt. Egymás után érkeztek a kezdetben még kisebb árhullámok, amelyek azonban májusig maradandó mederteltséget okoztak. Május 5-én egyetlen hatalmas árhullám tetőzött Vásárosnaményban és indult meg lefelé. Útközben a Bodrog árhullámával találkozott, s ámbár a Körös és a Maros árhulláma valamivel hamarább megérkezett, mint mielőtt a Tisza árhullámával pontosan találkozhatott volna, az Alsó-Tiszán jelentékeny víztömegek folyhattak egybe. Súlyosbította a helyzetet a Duna egyidejűen magas vízállása és enyhe visszaduzzasztása is. A szegedi tetőzés május 12-i dátumát és rekord magasságát (916 cm) ismét elsősorban a Maros egyidejű tevékenysége magyarázhatja.

Az 1919. évi árvíz szakmai értékelése mutatott rá, hogy a Körös és a Maros esetleges pontosabb érkezése és egyidejűen nagyobb vízhozama az 1919. évi vízállásmagasságok túlhaladásának veszélyét idézi fel. Az akkori becslések a túlhaladás várható értékét 60 cm-nek adták meg, tehát már 1919 után valószínűsítették, hogy a szegedi vízmércén a 950—980 cm vízállás bekövetkezése valós lehetőség. Ezt figyelembe vették a védművek későbbi fejlesztése során, s mint ahogy azt az azóta bekövetkezett események igazolták is, az előrelátás indokoltnak bizonyult.6

Szeged város árvízvédelmét az 1879 után megépített védműrendszer több évszázadra megalapozta. A legszükségesebb feladat e védművek fenntartása, az esetleges meghibásodások azonnali kijavítása és szükség esetén az árvízvédekezési munkák megfelelő ellátása. 1970-ig a várost védő töltések fenntartását és a védekezés feladatait a város maga látta el, bár az állami vízügyi szolgálat több fontos feladatot magára vállalt.

Lábjegyzetek:

  1. Herrich Károly előadása a Magyar Mérnök és Építész Egyletben 1879. május 12-én A Tisza-szabályozás és a szegedi válság címmel hangzott el. Dóka Klára: Herrich Károly élete és működése (1818—1888.) I. m.
  2. Kardos Imre: Szeged árvízvédelmi rendszerének kialakulása. = Hidrológiai Közlöny, 1979. 6. 252—260.
  3. Vágás István: A Tisza árvizei. Budapest, 1982. 6. fejezet.
  4. Hatolykai Pap István: I. m. = Hidrológiai Közlöny, 1939. 19.
  5. Kardos Imre: I. m.
  6. Vágás István: I. m.

 

II. A BELVÍZVÉDELEM

{228} Az árvízveszély elhárítása, az árvizeket távoltartó töltésrendszerek hatékony működése létével idézi fel a belvízveszélyt, ami az okozott károkat tekintve gyakran nem marad el az árvizek következményeitől.

Belvíznek az árvízvédelmi töltések által védett területeken keletkező, vagy oda máshonnan lefolyó felszíni vizeket nevezik. Az árvízvédelmi töltés akadály a belvizek lefolyásának útjában. Lefolyónyílást (átereszt, csatornát stb.) ugyan nyitnak a belvizek számára a töltéseken, de ezek a belvíz számára csak akkor lehetnek nyitottak, ha a befogadó vízfolyás még a medrében van és még kicsiny a vízállása. Árvizek idején a folyók vize a terep szintje fölött jár — hiszen ellenkező esetben nem volna szükség árvízvédelmi töltésekre — s ha ilyenkor nyitnák meg a belvíz zsilipjeit, nem a belvíz jutna a folyókba, hanem a folyók áradnának ki a belvízzel amúgyis veszélyeztetett síkságokra.

A belvizeket a magas folyóvíz helyzeti energiájával szemben erőgépek energiájának felhasználásával „be kell emelni" a folyókba. A belvizet vezető csatornák rendszerének végén, általában a rendszer legmélyebb pontján, ahová a belvizek a gravitációs erő segítségével is jórészt lefolyhatnak (esetleg közbenső átemeléseket is igénybe véve), szivattyútelepet kell építeni és a belvizet szivattyús úton, ellennyomással szemben a folyóba juttatni.

Régebben a szivattyúk működéséhez széntüzelésű gőzgépek szolgáltatták az energiát, később elterjedt a folyékony szénhidrogének (benzin, olaj) alkalmazása, illetőleg az elektromos áram igénybevétele. A valóban korszerű elektromos áram kimaradásaira is számítva azonban tartalékként mindenkor megmaradt a hagyományosnak számító energiaforrások valamelyike is. A belvízrendszerek kiépítéséhez azonban nemcsak a szivattyútelepek létesítése tartozott, hanem a csatornahálózat kialakítása, megépítése és a gyakori feliszapolódások és növényi be-növések miatt annak rendszeres fenntartása is.

Az árvizek elleni védekezés eszközei hamarább rendelkezésre álltak, mint a belvízvédekezés eszközei. Töltést, ha nagy munkával is már nagyon régen tudtak emelni, de szivattyúkat a gőzgép feltalálása előtt, tehát gyakorlatilag: a XIX. századot megelőzően legfeljebb olyan helyeken tudtak alkalmazni, ahol a működtetéshez {229} szélenergia állott rendelkezésre. Szeged városában tehát a XIX. század első feléig az árvízvédekezés eredményessége még akkor is kétséges volt, ha a gát történetesen nem szakadt át. A mentett területen keletkező vizek — amelyek származhattak az időközben hullott esőkből, a hó olvadásából, vagy a Duna— Tisza köz nagy területeiről lehúzódó vizekből — a vályog épületek sorában az árvízihez hasonló pusztítást okozhattak. Szeged egyébként is kiterjedt síkvidék mélypontján feküdt.

Szeged körzetébe a belvízrendezést megelőző időkben 1337 km2 területről folyhatott felszíni víz, Kiskunmajsától, Kistelektől, vagy Pusztamérgestől kezdődően Szeged irányába lejt a vidék, ha alig 0,5—2 m/km eséssel is, és ha a terület jórészét jó beszivárgást biztosító homok fedi is. E vízgyűjtőnek nagy kiterjedése ellenére sem alakult ki állandó vízfolyása. Az időszakos vízmedrek jelölték ki a főcsatornák későbbi helyét. Természetesen, itt sem okozhatott minden nagyobb eső nagyobb belvizet. Az emlékezetes belvízi „megrohanás"-okhoz rendszerint több hatótényező együttes működése szükséges. Így a nagy csapadék- (eső, vagy hó-) mennyiségen kívül a belvízképződést fokozhatja a talajfagy vagy az előzetesen hullott eső(k) beszivárgáscsökkentő hatása, a talajvíz mennyisége, az esőhullás-, de főképp a hóolvadás sebessége (intenzitása), mely utóbbi a mindenkori időjárástól, a gyors felmelegedéstől, illetőleg a havat megsemmisítő meleg esőtől függhet. Belvizek tehát a keletkezésükre kedvező sok feltétel együtthatása esetén, meghatározott időszakokban alakulhattak ki.

A szó mai értelmében vett belvízi problémákról csak az árvízmentesítés előrehaladtával, tehát 1870 után beszélhetünk Szeged környékén. 1870 és 1919 között a következő éveket tartják nyilván Szeged körül belvizes évekként: 1873, 1876, 1879, 1886, 1891, 1896, 1902, 1910, 1912, 1915, mint enyhébb, de számbaveendő évek; 1871, 1895, 1916, 1917 és 1919, mint erős belvízjárású évek; végül 1881, mint igen súlyos belvízjárású év.1 Egyébként az 1870—1970 közötti évszázad legsúlyosabb három belvizes éveként 1881-et, 1942-t és 1966-ot tartják számon.

1880-tól kezdődően a szegedi körtöltés készen állott, így a városnak azóta idegen területről származó belvízzel nincs baja. A városon belül keletkezett belvizeket a csapadék- és szennyvizek elvezetésére létrehozott csatornahálózaton és az ezekhez tartozó szivattyútelepeken és -állásokon át juttatták a Tiszába. Nem jelenti ez természetesen azt, hogy belvizes években a városban ne lettek volna egyes mélyebb fekvésű külvárosi helyeken elöntések és károk, de ezek már csak helyi okokra vezethetők vissza, nem pedig a belvíz elvezetés megoldatlanságára.

Más volt a helyzet a körtöltésen kívüli mezőgazdasági területeken. A szegedi Fehértó természetes mélyedése mindig fontos gyűjtője volt a belvizeknek, de a {230} hozzávezetés szabályozása és az elvezetés megoldása nélkül a tó hasznosítása — és természetvédelmi értékeinek megtartása — is nehézségekbe ütközött.

Az 1870-es években keletkezett nagy belvízmennyiségek is a Fehértó környékét veszélyeztették. Minden víz ide húzódott ugyanis, és a tó medre így kicsinynek bizonyult. Hogy a kiterülő vizek ne folyhassanak Szegedre, amelyet akkor körtöltés még nem vett körül, megépítették a Fehértó—Matyéri-csatornát, amely gravitációsan torkollt a Tiszába. A torkolati zsilipet azonban sokszor zárva kellett tartani, így pl. 1881-ben is, ami az akkori belvízborítás időtartamát hónapokra meghosszabbította és a károkat fokozta. Az 1881. évi belvíz legnagyobb fajlagos vízhozamát, azaz a vízgyűjtőterület 1 km2-éről 1 s (1 másodperc) alatt elvezetett, literben kifejezett vízmennyiségét az akkori mérések alapján 20—24 liter/s ■ • km2-nek adták meg.

Nem sokban változott a belvízi helyzet a századfordulóig. A védekezés módját akkor — érdekesen — inkább a mezőgazdák találták meg azzal, hogy a rendszeresen elöntött laposokat nem művelték, vagy csak belvízen kívüli időszakban, a nedvességre érzékenyebb növénykultúrákkal hasznosították, a magasabb részeken keletkező belvizeket viszont apró, a tagosítás irányát követő árkocskákkal igyekeztek mélyebbre terelni. Mindazonáltal, a már akkor is a belvíz-társulatok kezelésében lévő közcélú csatornák befogadóképessége meglehetősen mérsékelt volt.

A századforduló táján létesült a Gyálai-Holt-Tisza medrének végén az Alsó-Lúdvári szivattyútelep, valamint a Fehértó szomszédságában az algyői szivattyútelep. Az algyői szivattyútelep építésekor fontos újítást alkalmaztak: Benedek Pál (1876—1941), aki mint vízépítőmérnök, hazánkban először ezzel nyert műszaki doktori oklevelet, a töltések alatt átvezetett vasbetoncsövek gyakori törésének elkerülésére csuklós csőzsilip-építményt tervezett. A csuklók beiktatásával elérte, hogy a töltés süllyedése ne a csövet törje el, hanem a csuklóknál idézzen elő kismérvű utánhajlást.

Az 1912 utáni nagyobb belvizek adataiból számszerűsíthető volt, hogy 1919 előtt a Szeged környéki belvízrendszerekből biztonságosan és tartósan nem lehetett többet elvezetni, mint 10 l/s • km2 fajlagos vízhozamot. Az 1940 és 1942 között elvezetett belvizek fajlagos vízhozama sem volt több 20 l/s • km2-nél, ámbár ez már duplája volt a tízes évek lehetőségeinek, mégis katasztrofálisan kevésnek bizonyult. Összehasonlításul: 1966-ban, amikor a Szeged környéki öblözetek a már övcsatornává kiépített Dongér vízgyűjtőjének lecsapolásával is tehermentesültek, sikerült a 30 l/s • km2-es érték elérése is, bár ennek jelentős túllépése is kívánatos. Ennek tudatában értékelhettük úttörő elődeink számos eredményes erőfeszítését a belvizek rendezéséért.2

Lábjegyzetek:

  1. Hatolykai Pap István: Szeged környéke városrendezésének megoldása és annak hatása a Fehértói tógazdaság létesítésére. = Vízügyi Közlemények, 1935. 4. 622. A Szeged környéki belvizekről részletesen: Uő: A vadvizek levezetésének kérdése. Szeged, 1927.
  2. Babos Zoltán : A mértékadó belvízi hozamok Szeged környékén. = Vízügyi Közlemények, 1957. 212—233.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet