Előző fejezet Következő fejezet

A mezőgazdaság

 

I. HATÁRHASZNÁLAT ÉS BIRTOKVISZONYOK A XIX. SZÁZAD KÖZEPÉN

{233} Szeged városának — sok más településhez hasonlóan — övezetes beosztású határa alakult ki a XVIII. században. A város településmagjai körül, több feketeföldön telepített szőlő mellett a belső legelő, más néven nyomás terült el, azon kívül következett a feketeföldi szántók, a homokos talajú kaszálók, majd a belterülettől legtávolabb a külső legelők övezete. Ez a határhasználat a török hódoltság utáni birtokperek lezárultával, a XVIII. század közepe felé formálódott ki.1 Az 1760—70-es években a kaszáló-övezetben megindult a homoki szőlők telepítése. Szeged határa még az 1740-es években két elkülönülő, alsóvárosi és felsővárosi részre tagolódott. Mindkét határrészen voltak feketeföldi szántók, kaszálók — kisebb-nagyobb szőlőhegyekkel — és külső, homokbuckás legelők.

Korszakunk kezdetén a városhatár különböző rendeltetésű területeit és azok birtokjogát Maróthy Mátyás főmérnök kimutatásából ismerjük. (1. táblázat).

A város körüli kertek, a határbeli szántóföldek, a kaszálók és szőlők magántulajdonban voltak — kivéve a város által használt, közel ezer hold kiterjedésű ásotthalmi kaszálót —, míg a legelőkkel, az erdőkkel, az áradmányos, vízállásos rétekkel, szikesekkel a város rendelkezett. A város birtokában lévő bellegelőt és a külső legelőt vagy pusztát valójában közösen használták azok az állattartó gazdák, akik kiváltották jószágaikat a legelőre.{234} 

 

1. táblázat

Jegyzéke Sz. kir. Szeged város határa egész kiterjedésének

  Polgár és lakosság adó  alatti földbirtokaik A város által használt adómentes földek A város által bírt évenként  áradásnak kitett földek Közös joggal adófizetés alá vont, marhák legeltetésére szolgáló föld
Városi belső telkek 1 151 hold 261 □-öl      
Feketeföldi szántók 13 737 hold 241 □-öl      
Homoki kaszálók 75 186 hold 606 □-öl      
Feketeföldi szőlők és kertek 2 328 hold 966 □-öl      
Homoki szőlők 7 244 hold 19 □-öl      
Szabad földek:        
vízfakadásos földek   2577 hold 768 □-öl    
szikesek, vizenyősök   1066 hold 1012 □-öl    
erdők, epreskertek   4086 hold 508 □-öl    
Bodonyi kakás, nádas     1545 hold 814 □-öl  
Ásotthalmi kaszáló,        
Vágó marhajárás   1802 hold 238 □-öl    
Boszorkány porond     209 hold 72 □-öl  
Tisza folyó vize     991 hold 493 □-öl  
Város körüli legelő       7 164 hold 1129 □-öl
Külső Homokbuckás legelő       62 905 hold 31 □-öl

Szegeden, Február 24-kén 850

Maróthy Mátyás főmérnök

A növekvő népesség ellátása már a XVIII. század vége felé újabb földek művelésbe vételét tette szükségessé, de a feketeföldi szántók övezetét a város a szomszédos nyomási földek, illetőleg a puszták rovására nem növelhette. Így a szegediek — saját határukban — egyedül kaszálóikon találtak feltörni való földeket. Már a XVIII. század végétől a szegedi szállási gazdák kaszálóföldjük egy-egy darabját szántás-vetésre használták.2 A kaszálók feltörése fokozatosan terjedt, s 1849-ben Maróthy főmérnök már azt jelentette: „Ezen kaszálók 1/5 része {235} szántás alá használtatik, így a kaszálókoni vetés 15 037 hold."3 A kaszáló-övezetben több földet szántottak, mint a nemzedékek óta megmerevedett területű, város körüli feketeföldeken. Ugyancsak Maróthy 1850. évi kimutatása szerint a kaszálókon 18 796 hold — az egész övezet 1/4 része — volt a feltört, művelt föld.4 A kaszálók és az ármentesített földek (Baktó, Ingyenes) felszántását figyelembe véve a szegedi határ 1850. évi használata a következő:

  A művelési ág
A földhasználat módja területe (1 hold = 1200□-öl) aránya
Belső telek 1 151 hold 261 □-öl 0,62%
Szántó (feketeföldi, feltört kaszáló és ármentesített föld) 35 110 hold 1009 □-öl 18,96%
Szőlő és kert 9 572 hold 985 □-öl 5,17%
Homoki kaszáló 56 390 hold 606 □-öl 30,44%
Legelő (belső és külső közlegelő, Vágójárás) 71 872 hold 198 □-öl 38,80%
Erdő és epreskert 4 086 hold 508 □-öl 2,20%
Szikes, vizenyős, nádas terület 3 716 hold 890 □-öl 2,00%
Egyéb (utak, Tisza-folyó stb.) 3 327 hold 56 □-öl 1,80%
Összesen 185 227 hold 913□-öl 100,00%

Legterjedelmesebb a város tulajdonában lévő, közös használatú legelőterület ami az egykorú külterjes állattartás jelentőségét mutatja. Utána a kaszálók következnek, ahol az igás állatok és a tavasztól késő őszig a közlegelőn tartott jószágok téli takarmánybázisát termelték meg. A kaszálók is az állattenyésztés, de már az istállózó, belterjes tartásmód igényeit szolgálták. A XVIII. század közepén e két művelési ág területe hasonló volt az alföldi városokban: pl. Debrecenben a közlegelő a városhatár 41,3%-ára, a kaszálókkal vegyes erdő 20,8%-ára terjedt ki. Szeged határában — a debreceni 35,4%-os aránnyal szemben — kevesebb volt a szántó, viszont igen számottevő a szőlővel beültetett terület (5,17%), amiben a homoki szőlőtelepítéseknek volt elsőrendű szerepük. (A Duna—Tisza közén 1855-ben a szőlőterület aránya 2,3% volt.)5 (7. sz. grafikai melléklet.){236} 

A birtokmegoszlásról a korszak kezdetéről nincs áttekintő adatsorunk, ezért az 1828. évi összeírás alapján közöljük a szállástulajdonosok birtokviszonyainak kimutatását.6

A birtokolt kaszáló A birtokosok
területe száma aránya
1—25 hold 647 45,9%
26—50 hold 347 24,6%
51—75 hold 184 13,0%
76—100 hold 97 6,9%
101—200 hold 89 6,3%
201— hold 47 3,3%
Összesen 1411 100,0%

Ha tekintetbe vesszük az 1830/40-es évek földbirtoklási tendenciáit, pl. azt, hogy a szállásföldek az örökösödés folytán egyre aprózódtak, arra következtethetünk, hogy a város földtulajdonos rétegében már a XIX. század közepén a 10—20 holdas kisgazda- és a 20—50 holdas gazdaréteg volt túlsúlyban.

Szeged határában egyetlen nagybirtokos volt: maga a város. 85 580 holdat, területének 46,2%-át bírta, de ezek a földek kevés jövedelmet hoztak, mivel pl. a legelőn tartott jószágok után a tanács igen alacsony összegű fűbért szedett. A kapitalista korban a körülmények is kényszerítették a városvezetést, hogy földbirtokát jövedelmezőbben hasznosítsa, mint korábban.

Az 1850-es években kb. 90—100 főre tehető cívis birtokos, illetve nagygazdaréteg vagyona részint állattenyésztésből származott, részint dohánytermesztésből és kereskedelemből. E tőkeerős réteg vállalkozó elemei közül kerültek ki a haszonbérbe adott városi földek nagybérlői.

Lábjegyzetek:

  1. Szeged övezetes határát először Balla Antal 1778. évi térképe ábrázolja (MFM), de a határ övezetei már korábban állandósultak. Vö.: Juhász Antal 1975. 277—282., Szeged története 2. 186.
  2. CsmL Tan. ir. számozott ir. 25. d. 1789. 680. Vö.: Juhász Antal 1975. 285.
  3. CsmL Tan. Ír. számozott ir. 252. d. 1843., 5110.
  4. CsmL Tan.ir. 1850. Jegyzéke Sz. kir. Szeged város határa egész kiterjedésének. Szegeden, április 5-én 850.
  5. RÁcz István : A debreceni tanya a XVIII. század végén és a XIX. század első felében. = Ethnographia, 1982. 1. 3. Für Lajos 1983. 136.
  6. CsmL Az 1828. évi országos összeírás. A kimutatást Rákos István készítette.

 

II. A VÁROS FÖLDJEINEK HASZONBÉRBE ADÁSA

{237} Földbirtokaiból kisebb területeket már 1848 előtt haszonbérbe adott a város. Az 1850-es évek közepén a város körüli nyomási földekből (vagyis a bellegelőkből) és az ármentesített földekből már 5073 holdat adott bérbe szántónak, illetve kerti földnek. Egyedül Baktón 2039 hold volt bérbeadva, 12 esztendőre (1852. szeptember 1-től 1864 októberéig), holdanként átlag 6 Ft évi haszonbérért. Bérbeadással hasznosított más földeket is, összesen 8869 holdat.1

A bérbeadott, jó minőségű szántókból évente 29 465 Ft bevétele származott a városnak. A kaszálókból és a rétekből jövedelme lényegesen kisebb volt, ám ezek a haszonbérletek a bérbevevők fűtőanyaggal, tetőfedő náddal való ellátásában és állataik réti széna-takarmányozásában játszottak jelentős szerepet. A városi földeket néhány módos nagybérlő mellett zömmel törekvő kisparasztok vették bérbe.

A határ használatában 1852-ben és 1854-ben a városi közlegelők bérbeadása hozott újabb jelentős változást.

1. A KÖZLEGELŐK BÉRBEADÁSÁNAK KEZDETEI

A szegedi közlegelő hasznosítására 1846-ban Petrovits István szenátor készített az okszerű gazdálkodás bevezetését célzó tervet, amelyet azonban a hagyományos állattartáshoz ragaszkodó módos cívisek hangadói megbuktattak.2

1852 tavaszán a városi pénztár szűkös helyzete arra késztette a községválasztmányt, majd a tanácsot, hogy elhatározza 10 ezer hold közlegelő tíz {238} esztendőre történő haszonbérbe adását.3 A legelőparcellákat részint a kaszálók közelében, részint a szegedi határ szélén jelölték ki, hogy ezáltal megakadályozzák a szomszéd települések (Kistelek, Dorozsma, Szabadka) pásztorainak a szegedi közlegelőre történő állatlegeltetéseit. (8. sz. grafikai melléklet.) A bérbeadás nyilvános árverésen történt, ahol a legtöbbet ígérő kapta meg a bérföldet. Úgy tervezték, hogy 5 holdanként árvereznek és ezen felül minden bérlő még 20 holdat az eredeti áron megtarthat.

A haszonbérleti szerződés fontosabb feltételei a következők voltak:

A bérbevett földet a haszonbérlő „egyedül s kizárólag szántóföldnek vagy kaszálónak használhatja." Ha földjén bucka, siványhomok volna, azt köteles fákkal beültetni és tíz év múltán minden négyszögöl siványon egy élő fát nevelni. Elemi csapás vagy más ürügy miatt a haszonbérletet felmondani, vagy a bér mérséklését kérni nem szabad. Ha a bérlő a szerződést megszegné, a város a haszonvételt új árverésen bérbeadhatja.

Mivel a városi tanács megengedte a bérföldnek akár szántóként, akár kaszálóként történő hasznosítását, ezzel engedményt tett a jószágtartást a szántásvetéssel szemben előnyben részesítő gazdák javára. Meghatározó az a feltétel is, hogy a bérlők építkezhettek, de számolhattak azzal, hogy épületeiket a haszonbéri idő lejárta után le kell bontaniuk.

A város 1852-ben és 1853 tavaszán 10 247 hold közlegelőt adott haszonbérbe 9—10 esztendőre.

A bérbeadott földek területe és évi haszonbére

10 évre bérbeadva 7 117 hold 600 □-öl 19 488 Ft 46 kr
9 évre bérbeadva 3 130 hold 900 □-öl 9 015 Ft 13 kr
  10 247 hold 1500 □-öl 28 503 Ft 59 kr

A haszonbérekből származó egész jövedelmet „a város tartozásai lerovására" fordították.4

A fennmaradt szerződésekből 9212 hold, vagyis a bérbeadott legelők több mint 90%-ának bérlőit ismerjük.5 Eszerint 79 személy (az ismert bérlők 24,68 %-a) {239} öt holdat árendált. Kis pénzű, kevés örökföldön gazdálkodó kisparasztok vagy más házában élő szegény parasztok, lakók, tanyások lehettek, akik bizonyára szántónak, a család megélhetésének biztosítására béreltek járásföldet. Legtöbben éltek azzal a lehetőséggel, hogy 5 holdon felül lehetett bérelni: különösen számottevő a 10—25 holdas bérlők száma (183 fő = 57,19%). A vállalkozó kedv, a tehetős gazdák, úri birtokosok tőkeereje lényegesen módosította a parcellázás tervezett felső határát: az ismert bérlők közül 58-an jutottak 25 holdnál nagyobb földhöz, s közülük 16 száz holdat vagy többet árendált.

Az ún. „tízesztendős földek" legnagyobb bérlője Tápé község elöljárósága volt, amely 750 holdat bérelt, holdját 2 forint 54 krajcár évi haszonbérért. A tá-péiak igen szűkölködtek legelőben, így a községtől kb. 40 km-re fekvő járást elsősorban legelőül, és csak kis mértékben szántóföldként használták.6 A többi nagybérlő módos szegedi polgár — Rieger János 745 holdat, Pálfy István 275, Kőnig József 241, Tari József 150 holdat bérelt —, vagy hivatalviselő értelmiségi volt, mint Farkas János tanácsos, vagy Rengey Ferdinánd ügyvéd. Ha a tápéiak által bérbevett 750 holdat számításon kívül hagyjuk, azt látjuk, hogy 15 nagybérlő használatába 2778 hold került, a kiosztott járásföldeknek közel 30%-a. Hatalmas, addig közlegelőként élt homokföldön kevés gazda és úri birtokos osztozott. Itt számításba vehetjük még az 50—90 holdas bérlőket is — 23 fő 1395 holdon —, s úgy az összegezhető, hogy az 50 holdas és ennél nagyobb területet bérlők — mindössze 38-an — a kiosztott járásoknak több mint 40%-át használták. Bizonyosra vehető, hogy ekkora földterületet ilyen kevés gazdaság igaerejével képtelenség volt néhány év alatt feltörni. Az érdekeltek nem is azért fektették pénzüket földbérletbe, hogy a földet maradéktalanul fölszántsák, hanem elsősorban jószágaik számára igyekeztek viszonylag olcsó szénatermő rétet és legelőt biztosítani.

A haszonbérleteknek közel fele 10—25 hold terjedelmű volt, amelyeket hasonló, vagy valamivel nagyobb tanyaföldön gazdálkodó parasztok fogtak művelésbe.

75 földbérlő — az ismert bérlők 23,4%-a — lakott szomszédos településeken: 24—24 dorozsmai, illetve kisteleki, 16 majsai, 4 szabadkai, 4 ludasi, 2 félegyházi és 1 horgosi bérlője volt a kiosztott legelőknek. Sajátos, hogy 21 dorozsmai gazda közösen vett bérbe 325 holdat a szeged-dorozsmai határ mentén, holdanként mindössze 2 forint évi haszonbérért. Dorozsma — akkor még szabadalmas kiskun mezőváros — pusztáit a közbirtokosság használatában tartotta, ezért nagyobb földterülethez a helybeli gazdák saját határukban nem juthattak.

{240} 1854-ben Szeged városa újabb közföldeket adott haszonbérbe. Az ún. „önkéntes államkölcsön"-re a város 600 000 forintot jegyzett, aminek a fedezetére Wőber György polgármester a július 23-i községválasztmányi ülésen 12—15 ezer hold közlegelő 30 évre történő bérbeadását indítványozta. Javaslatát azzal indokolta, hogy ilyen módon „a város birtokát örökösen el nem idegeníti, mivel a bérbeadandó föld 30 év után a város birtokába vissza esend, ar Jig pedig az ajánlott 600 000 forintnyi államkölcsön fedezése biztosítva leendvén, ezen tőke ... évenként pengői 30 000 forintot kamatozand".7 A községválasztmány elfogadta az indítványt, és 1854. augusztus 29-én a polgármester Szeged sz. kir. város közönsége nevében szerződést kötött 262 bérlővel 12 000 hold közlegelő 30 évi haszonbérletéről. A szerződés megkötését valószínűleg siettette, hogy a bérbeadás hírére két kecskeméti lakos érdeklődött 1000 hold haszonbérlete iránt.8 A bérbeadás tényét Reizner nyomán ismerjük, aki a közléshez hozzáfűzte: „A tanyákra ismét nagy néptömegek vándoroltak ki, ismét újabb tanyák keletkeztek."9 E sommás megállapításnál azóta is alig jutott tovább a Szeged-kutatás. A mindeddig lappangó haszonbérleti szerződés és a bérlők névjegyzéke lehetővé teszi a bérbeadás körülményeinek és következményeinek elemzését.10

A bérlőknek a haszonbérlet 30 évi időtartamára (1854. október 1.—1884. október 1) minden hold föld után 50 Ft bért kellett fizetniük, így 1 holdra 1 Ft 66 krajcár évi haszonbér esett. Miután az 1852. évi földárveréseken l-l hold legelő évi haszonbérét ennek többszörösére — némelykor 10—12 forintra — licitálták, a községválasztmány és a városi tanács haszonbér-megállapítását igen méltányosnak kell tartanunk. A 12 ezer hold után járó 600 000 Ft haszonbért a szerződés szerint négy év alatt nyolc, vagy — ha az államkölcsön részletfizetési határideje megengedi — öt év alatt, tíz részletben kellett megfizetni. A bérfizetés elmulasztása esetén a szerződés a haszonbéri földek, az ottlévő vetések és a már befizetett részletek elvesztését helyezi kilátásba.

A bérföldek hasznosításáról a szerződés megállapítja: „A Bérnökök a bérleményt földet valamint kaszálónak, úgy szántóföldnek jó, s rendes gazdához illetőleg használhatják, s azon gazdasági épületeket is tehetnek..." (J. A. kiemelése) — de kötelesek az építkezést a házak számozása végett a városi tanácsnak bejelenteni és épületeiket a bérlet megszűnésével saját költségükön lebontani.

7. grafikai melléklet. Művelési ágak és határhasználat az 1850-es évek eleje
 
8. grafikai melléklet. A városi bérföldek kiosztása és fekvése 1852-1911 között

 

A városi tanács a bérlőket kötelezte a kijelölt 12 000 hold bérföld határainak {241} megjelölésére. Bérelengedésre rendkívüli balesetek után sem tarthattak igényt. Végül a bérlők kötelezettséget vállaltak arra: a haszonbérlet lejártakor a városnak vagy az újabb bérlőnek megengedik, hogy a földet már 1884. október 1. előtt egy hónappal szánthassa-vethesse. Egyedül ez a megfogalmazás utal a földek 30 évvel későbbi, újabb bérbeadásának lehetőségére, egyébként a szerződésből kiderül, hogy a városvezetésnek az 1850-es évek első felében még nem volt elképzelése a városi közlegelők hosszabb távú, tartós bérbeadásáról. Mind az 1852., mind az 1854. évi haszon bérbeadást kényszerhelyzet szülte.

A szerződést 262 bérlő látta el kézjegyével. Nagy részük tehetős örökföldes gazda — a felsővárosi részről a Bárkányi, Kondász, Kordás, Lippai, Sávai, Ve-szelka, Vetró család, az alsóvárosi határból a Dobó, Oltványi, Szécsi, Szűcs, Tanács, Volford család tagjai —, de voltak közöttük kisparasztok és kis számban úri birtokosok is (pl. Freyburger János, a kisteleki Ausländer Rozália). Névazonosság alapján 32 személyről valószínűsíthető, hogy tízéves földet is béreltek. Vállalkozókedvüket bizonyára növelte az 1850-es években kezdődő gabonakonjunktúra.

A 30 éves bérföldek eléggé szétszórtan, a felsővárosi pusztán 10, az alsóvárosin 16 kisebb-nagyobb darabban területek el, részben a törzsökös tanyaövezet örökföldjeinek szomszédságában, részben Szeged és szomszédjai (Kistelek, Majsa, Dorozsma, Mérges és Ötömös puszta) határa mentén. Sok helyen a 10 éves földekkel szomszédos legelőket hasították ki a pusztából, és szembetűnő, hogy a 10 éves és a 30 éves bérföldek néhol egybefüggő sávot képeznek a szegedi határszélen, ami a talaj minőségétől független, irányított kiosztásra vall. (7. sz. grafikai melléklet.)

Egyidejűleg a gazdák bérbe vették a város megmaradt, több mint 40 ezer holdnyi közlegelőjén a legeltetés és fűbérszedés jogát évi 20 ezer forintért, szintén 30 esztendőre. Ezt a szerződést azonban nem csupán a harmincéves földek 262 bérlője, hanem rajtuk kívül még 896 gazda, összesen 1158 bérlő látta el kézjegyével.11 Ebben a szerződésben a város kikötötte, hogy a bérbevett közlegelőt kizárólag legeltetésre használhatják. Sajátos — ugyan az alföldi mezővárosok legelőhasználatában gyakori — az a megszorítás, amely tiltja vidéki gazdák jószágainak a közlegelőkre történő kihajtását.

1859-ben lejárt a 30 éves földek haszonbér-törlesztésének határideje, és mivel a bérlőknek jelentős összegű bér- és adóhátralékaik halmozódtak fel, a tanács pert indított ellenük. A hosszan elhúzódó per ismertetése önálló témakört alkot,12 {242} itt arról kell szólnunk, mit jelentett a 30 éves bérlőgazdaság Szeged mezőgazdaságában.

A 12 000 hold bérbevétele tőkés jellegű vállalkozása volt a szegedi gazdák egy rétegének. A családnevekből arra lehet következtetni, hogy nagyobb részük a tősgyökeres tanyai gazdák módos rétegéhez tartozott. Többen úgy jutottak jövedelemhez, hogy a földek egy részét alhaszonbérlőknek adtak tovább.

A bérbevétel a gabonakonjunktúrát, a jószágtartás és a szőlőtelepítés jó lehetőségeit tekintve ésszerűnek, a haszonbér elfogadhatónak látszott, a gondot, a bérlők eladósodását az okozta, hogy rövid, 5 éves határidőre vállaltak nagy összegű fizetési kötelezettséget.

A 30 éves földek művelési ágak szerinti megoszlását csak 1879-től ismerjük, ám bizonyosra vehető, hogy ezeket gyorsabb ütemben törték fel, mint a 10 éves földeket, és — ezzel összefüggésben — itt hamarabb bontakozott ki a tanyás gazdálkodás. Mindezt nemcsak a haszonbérlet hosszabb időtartama segítette elő, hanem az is, hogy a 30 éves bérlőgazdaságban zömmel örökfölddel és jelentős igaerővel rendelkező gazdák láttak munkához.

A Tisza—Maros szögben elterülő tápéi rétet az 1840-es években ármente-sítették, a Maros kanyarulatainak átvágásával és védőtöltések építésével. Korábban a tápéi jobbágyokat a réten nádlási és gyékényvágási jog illette meg, ettől fogva Szeged városa a földesúr jogán és az ármentesítési költségek fizetése jogcímén magáénak tekintette a rétet és azt bérbeadással kezdte hasznosítani. A község megpróbálta perelni a réthasználat jogát, de végül is a 109 holdas Lebő halom (a község kaszálója) és a Pajornak nevezett jobbágyi cserekaszálók (kb. 300 hold) kivételével az egész rétség — több mint négyezer kat. hold — a város birtokába került.13

A város a rétet is 10 holdas parcellákban adta bérbe, az 1850-es években 2—3 esztendőre. Az 1859. március 20-tól 1861. december végéig érvényes haszonbérleti szerződés szerint a tápéi rét a városnak évente 12 949 forintot jövedelmezett.14 1 holdra átlag 2 Ft 50 kr haszonbér esett, így törvényszerű, hogy tehetős, vállalkozó szellemű birtokosok nagy területet béreltek: 1865—71 között Ördögh János palánki lakos 290, Csermák Antal 166, Politzer Mór 100 holdat. A lecsapolt rétet a bérlők kezdetben kaszálóként hasznosították, de a partos fekvésű földeket szántották-vetették is.

Az 1860-as évek elején még viszonylag olcsó volt a réti bérlet, de az 1860-as

 {243} évek végére az évi bérösszeg kétszeresére (27 ezer Ft-ra) emelkedett, ami mutatja a szegedi, hódmezővásárhelyi gazdák, de egyre inkább a helybeli parasztok vállalkozókedvét és a földek kelendőségét is. 1871-től a város a tápéi rét haszonbérlőivel is tíz éves haszonbéri szerződést kötött.

A réti földeken 1882-ig csupán 13 módosabb haszonbérlő épített tanyát, tehát lassabban bontakozott ki a tanyafejlődés, mint a felosztott közlegelőkön. Ebben három tényezőnek tulajdonítunk fontos szerepet: 1. a tápéi parasztok nagy része 10 holdat bérelt, amit a faluból kijárva is meg lehetett művelni, 2. a mély fekvésű földek még hosszú ideig gyakran víz alá kerültek és 3. a rövid, három-hat, majd tíz évi bérleti idő nem serkentette a tanyaépítést.

A tápéi rét bérbeadása — miként a kisteleki legelőelkülönítési per is — jó példa arra, hogy Szeged város következetesen érvényesítette földesúri jogait volt jobbágyközségeivel szemben.

 

2. VÁROSI FÖLDBÉRLETEK 1861—1914 KÖZÖTT. SZEGED VÁROS FÖLDBÉRLETI RENDSZERE

Az 1861. augusztus 26-i közgyűlés elhatározta a 9 és 10 esztendőre bérbe adott járásföldek újabb 10 évre történő elárverezését. A haszonbéri szerződés szerint a földeket „szántás, legeltetés, avagy kaszáitatás alá tetszés szerint leendő használatra" adták bérbe. Úgy véljük, amikor a tanács írásba foglalta a volt járásföldek tetszés szerinti, akár legeltetésre való használatát, a szerződést az élő gyakorlathoz igazította, ami figyelmet érdemlő változás. A tapasztalat volt a mércéje a Bérczy Antal főkapitány elnökletével működő bizottságnak akkor is, amikor a legkisebb bérbe adandó területet 10 holdban, a legnagyobbat pedig 50 holdban ajánlotta megállapítani. Számolt a bizottság azzal is, hogy a tanyaföldektől távoleső s gyenge talajú alsó-átokházi és ötömösi dűlők elárverezését nem érdemes szorgalmazni, ezért a korábbinál kevesebb földet — 8969 holdat — adtak haszonbérbe.

Az árverésen a bérlőknek biztosítékul fél évi bért kellett fizetniük, az évi haszonbért pedig két részletben, május 1-jéig, illetve október 1-jéig tartoztak leróni {244} 

Az 1861-ben a bérleti szerződéseken föltüntették a haszonbérlők lakcímét, így alkalmunk van összevetni az alsójárási és a felsőjárási földbérletek megoszlását.15

 

  A bérlők száma
A haszonbérlet területe      
Alsójárás Felsőjárás Összesen
5 holdas 5 44 49
10 holdas 108 24 132
15 holdas 1 17 18
20 holdas 36 12 48
25 holdas 2 10 12
30 holdas 10 8 18
35 holdas 6 3 9
40 holdas 5 5 10
45 holdas 3 3 6
50 holdas 10 10 20
55 holdas 4 4 8
60 holdas 1 2 3
65 holdas 1 1
70 holdas 3 3
75 holdas 2 2
80 holdas 2 2
90 holdas 1 1
95 holdas 1 1
100 holdas 1 1 2
100 hold felett 3 3
Összesen 196 152 348

Bár a tanács 10 holdban jelölte meg a legkisebb bérbeadandó területet, mégis sokan béreltek 10 holdnál kisebb földet, különösen a Felsőjáráson. Ám az 5 holdas földbérlők száma és aránya a 10 évvel korábbihoz képest kétségtelenül csökkent. 50 holdnál nagyobb területet Alsójáráson 10, Felsőjáráson 16 személy vett bérbe. Felsőjáráson 1861-ben is nagy vállalkozó kedvvel béreltek földet a kistelekiek (33 fő), akiknek többsége tanyán gazdálkodó módos középparaszt vagy nagygazda volt. Rajtuk kívül 7 majsai, 3-3 jászszentlászlói és puszta-péteri és 1 félegyházi bérlő tűnt föl a felsővárosi bérföldeken. Alsójáráson 18 szabadkai és ludaspusztai és 4 dorozsmai lakos bérelt földet.

Szembetűnő, hogy a tíz évvel korábbi nagybérlők közül csak a szegedi Freyburger család és két kisteleki nagygazda (Tóth Tamás és Sisak János) tartotta meg bérföldjét, ám ők is kisebb területen. 1861 és 1871 között a kiosztott legelőföldeken mindössze 5 nagybérlője volt a városnak: Kordás Pál tanyai kapitány (251 holdon), Back Emánuel kisteleki kereskedő (172 holdon), Víg János kisteleki nagygazda (145 holdon), Freyburger Ferdinánd, Szeged, Palánk 2639. alatti lakos (110 holdon) és Reichlinger Zsigmond kisteleki kereskedő (100 holdon).

{245} A földbérlet folytonossága nem csupán módos családok kezén szakadt meg. Az 1852/53-ból ismert 320 járási haszonbérlő közül — a nevek azonosításában követett kellő gondosság alapján — csak 81 személynek, a bérlők egynegyedének volt külső határbeli bérföldje az 1861. évi árverés után is. Bizonyos, hogy főleg azok tartották meg haszonbérletüket, akik a földet feltörték és tanyát építettek. A bérletüket megújító gazdák 80%-a az 5—25 holdas kategóriába tartozik. Közülük a 25 holdas bérlők egyharmada, a 20 holdasoknak fele, a 10 holdasok egynegyede, az 5 holdasoknak alig egyhatoda tartotta meg bérletét. Úgy látszik tehát, hogy az 1850-es években 25—30 hold homokföld volt az a terület, amelyen a tanyai gazdaság létesítése és működése leginkább megalapozottnak bizonyult. Ennél kisebb homokföldön a legelőosztás utáni első évtizedben viszonylag kevés bérlő eresztett gyökeret.

Az első bérlők háromnegyedének kicserélődésében bizonyosan szerepe voit annak, hogy mások rájuk ígértek, s hiába törekedtek, nem tudták megtartani a bérletet. Tudunk arról, hogy több haszonbérlő már az 50-es években eladósodott. Becsei Nándor 10 gyermekes szegedi lakos, 70 hold járási föld haszonbérlője 1862. január 30-án kérelemmel fordult a városi tanácshoz, hogy az ellene indított végrehajtási eljárást szüntessék meg, mivel az árendát nem képes kifizetni. Indoklásul megírta, hogy 1857-ben az asztagba rakott gabonáját felgyújtották, 1858-ban haszonbéres földjén jég verte el a termést, 1859-ben pedig a földek soványsága miatt a vetőmagja sem termett meg. Mindezek következtében 594 forint 61 krajcár haszonbérrel adós a városnak. A tanács a kérelmet elutasította.16

Az 1860-as évek első felében több mint ezer hold felosztott járásföld vált elhagyottá. A „gazdátlanul hagyott szántóföldek"-et — az alsóvárosi részen 519 holdat, felsőrészen 492 holdat — 1866 márciusában a város újra árvereztette.

Ezek a körülmények játszottak szerepet a felosztott szegedi közlegelőkön zajló települési folyamatokban. Most nézzünk olyan egyéni sorsot, amelyben a szegedi közlegelők parcellázása nyomán kibontakozó gazdasági, társadalmi folyamatok tükröződnek. A sok felsorolható példa közül egyet említünk: Jójárt Gábor, aki az Imre-kapitányságban, Csányi Mátyás tízéves földjén lakott, 1866-ban egy elbukott bérlőtől 5 holdat, egy másiktól társasbérletben 10 holdat vett át. Csányi 1852-ben 15 holdat, 1861-től már 39 holdat bérelt a felsővárosi járáson és 30 éves bérföldje is volt. Úgy látszik, hogy nagy vállalkozókedvvel gyarapított bérföldje egy részét alhaszonbérbe kiadta Jójárt Gábornak, aki 1866-ban, az elhagyott földek árverésen már önálló bérlőként jelentkezett, és bérletét később is megtartotta.

1861-ben az Alsójáráson 17 városi lakos bérelt földet: közülük 8 módos palánki polgár, 4 gazdálkodó, l-l orvos, illetve malomtulajdonos. Bérleményük {246} összesen 616 holdra rúgott. Aligha tévedünk, ha föltételezzük, hogy bérföldjeiket alhaszonbérlőknek adták tovább, erre a későbbi szerződések tilalmaiból is következtethetünk.

Írott forrásaink egyértelműen tükrözik azt az igyekezetet, amellyel a szegedi és környékbeli parasztok nekifeszültek a legelők feltörésének: megtakarított pénzükön földet béreltek, feltörték az ősgyepet és szántóföldi műveléssel, vagy kaszálóra és legelőre alapozott jószágtartással próbáltak az árutermelésbe bekapcsolódni, önálló létalapot teremteni. A haszonbérlőknek a más házában lakó szegényparaszttól a tőkéjét befektető úri birtokosig több válfaja volt. A legelőföldek tartós, ismétlődő bérbevétele — különböző okok miatt — nem mindannyiuknak sikerült, de jellemző, hogy az elhagyott földekre mindig akadt újabb bérbe vevő.

1871-ben a város tanácsa újból tíz esztendőre árvereztette el a már két ízben bérbe adott járásföldeket. Alsójáráson 4504 hold 1094 négyszögölet, Felsőjáráson 4573 hold 240 négyszögöl földet adtak bérbe. A járási földeken megszűnt az 5 holdas kisbérlet, ami elsősorban annak tulajdonítható, hogy ekkora homokföld termése, haszonvétele az egykorú földhasznosítás és termelési technika mellett kevésnek bizonyult egy család megélhetéséhez. Ez egybevág Tömörkény István valamivel későbbi megállapításával, mely szerint hat hold az a legkisebb föld, amelyen Szeged határában egy család megélhet.17

Tizennégyen béreltek 100 holdas vagy nagyobb járásföldet: László Mihály pusztai kapitány, Steingassner József szegedi vendéglős (Tömörkény István apja), Ausländer Jakab, Deutsch Antal és Ausländer Adolf kisteleki kereskedők, Kordás Antal felsőrészi tanyai kapitány, Tanács Pál és Tóth István alsórészi gazdák, Leffter Mihály és Csillag József szegedi ügyvéd, Víg János, Kopasz József és Szálai János kisteleki gazdák és Zsemberi István. Ez arra vall, hogy újból nőtt a tőkeerős réteg vállalkozókedve. A 10 felsőjárási nagybérlő közül 6 kisteleki illetőségű volt.

1871-ben Alsójáráson 44, Felsőjáráson 25 korábbi bérlő — az ismert bérlők 27,4%-a — tartotta meg vagy növelte tízéves bérföldjét. Ez kb. a tíz évvel korábbi bérbeadásnál tapasztalt települési folytonosságról, illetőleg népmozgásról tanúskodik.

1879 októberében Tisza Lajos, az újjáépítés királyi biztosa tett javaslatot újabb városi közlegelők kiszakítására. Az indíték ezúttal is a városi háztartás bevételeinek növelése volt. Kimutatták, hogy a jószáglétszámhoz mért legelőszükséglet 24 122 hold, „amihez mérten 4230 hold legelőfelesleg mutatkozott".18 Az árveréseket a felsővárosi pusztán 1880. február 26—28-án, az alsóvárosi pusztán {247} márciusban tartották. A csengelei birkajárásból 1039 kat. holdat, valamint a kömpöci és a csólyosi határ menti dűlőben 305 kat. holdat 25 évre, a félegyházi határ közelében és Bogárzó mellett 165 holdat 5 évre, az alsóvárosi pusztán pedig 1844 kat. holdat 25 évre és 530 holdat „5 évi termésre" árvereztek el.19 A város 1854 óta — a tízéves bérföldek ismétlődő árverései mellett — közlegelőiből ekkor adott bérbe újabb területeket, és erre ismét pénzügyi nehézségei szolgáltattak indokot.

Csengelén a 25 esztendőre bérbe adott 1344 kat. holdon mindössze 33 haszonbérlő osztozott. Közülük 23-an 20 vagy ennél több holdat (hatan 50 hold felett) béreltek. E tehetős gazdáknak a bérlet lehetőséget nyújtott jószágállományuk növelésére, több rozs, szőlő stb. termesztésére. A bérföldön rövidesen tanyát is építettek. Akadt köztük olyan, aki több tanyával is bírt. Pl. a 93 holdat bérlő ifj. Kordás Mihálynak 1887-ben már 3 régi és 2 új tanyája volt.20

1881 áprilisában a városi Gazdaszék javasolta, hogy a 10 éves járásföldek szeptember végén lejáró bérletét hozzák kapcsolatba a 30 éves földek 1884 szeptember végéig tartó haszonbérletével. Ezt azzal indokolta, hogy a 10 éves bérföldek nagyrészt a 30 éves földek szomszédságában terülnek el. A tanács elfogadta a javaslatot és úgy határozott, hogy a 10 éves földeket 1884 szeptember végéig, tehát három évre adja bérbe. Az árverési jegyzőkönyvek és a térképek alapján tudjuk, hogy 1852 óta, kis változtatásokkal, ugyanazokat a földeket árverezték — ezúttal Alsójáráson 3516, Felsőjáráson 3443 kat holdat.21 (A városi bérföldeket 1881-ben, miként már 1880-ban is, kat. holdban számolták, ezért — hogy a tízéves bérföldek korábbi területével összevethessük — 1200 négyszögöles holdba kell átszámítanunk. Az átszámítás szerint 1881-ben Alsójáráson 4395, Felsőjáráson 4305 holdat adtak bérbe.)

Az 1881-ben bérbeadott földeken Alsójáráson 183, Felsőjáráson 121, összesen 304 haszonbérlő osztozott. 10 holdat 116 személy (a bérlők 38%-a), 11—20 holdat 81 (27%) árendált. 1 hold évi haszonbérének átlaga Alsójáráson 6,71 forint, míg Felsőjáráson „csak" 4,61 forint. Ezt annak tulajdonítjuk, hogy az alsóvárosi határrészen több volt a földéhes szegény- és kisparaszt, s ők jobban egymásra licitáltak, magasabbra felverték a haszonbért — éppen mert mindenképpen földhöz akartak jutni —, mint a különben tehetősebb felsőjárási, kisteleki birtokosok.22

A 30 éves és a 10 éves földek további bérbeadásáról a törvényhatósági bizottság 1884. február 10-i ülésén úgy határozott, hogy a szőlővel beültetett földeket 30 évre, a többi külsőjárási földet 25 évre, a tanyák közötti földeket 15 évre, a {248} nyomási földeket pedig 10 évre adják bérbe.23 A feltételeket azért szabták meg így, hogy a földek bérleti ideje ne egyszerre járjon le.

Először ebben a közgyűlési határozatban rajzolódott ki a város vezető testületének határozott elképzelése a városi földek hosszabb távú hasznosításáról, ezért Szegeden átgondolt földbérleti politikáról tulajdonképpen ettől fogva beszélhetünk. A bérföldeket ezúttal is 10 kat. holdas parcellákra osztották és a legtöbbet ígérőnek lehetővé tették, hogy egyenlő minőségű talaj esetén, 50 holdig terjedő területet a leütött áron, további árverés nélkül megtartson.

Új az 1884. évi bérbeadás következő feltétele: „A tanyaépülettel bíró jelenlegi bérlőknek azon kedvezmény biztosíttatik, hogy azon 10 holdas parcellát, esetleg parcellákat, melyeken tanyai épületeik s azoknak tartozékai feküsznek, abban az árban, melyben ezek mellett fekvő parcellák leüttetnek, árverés nélkül megtarthatják." A tanyát építő haszonbérlőknek ezt a kedvezményezettségét a városvezetés ekkor fogalmazta meg először. Ebből két fontos következtetés adódik: 1. Az immár három évtizede bérbe adott földeken számos tanyás gazda lakott, akiknek az érdekeit nem lehetett figyelmen kívül hagyni; 2. Mivel ez a kedvezmény először fogalmazódott meg, a tanyák zömmel a 30 éves földeken lehettek, amelyeket 1854. évi bérbeadásuk óta ekkor árverezték újra.

1884-ben 25 esztendőre több mint 9 ezer kat. hold külsőjárási földet, 15 évre pedig 6620 kat. holdat adott haszonbérbe a város.24

Újabb közlegelő bérbeadásával 1892-ben foglalkozott a városi tanács. Zom-bory Antal tanácsnok megállapította, hogy a közlegelőkből származó jövedelem nincs arányban a legelők minőségével és kiterjedésével, mivel a legelőre hajtott jószágállomány évről évre apad. Ezért a legeltetéshez nélkülözhető területek szántás-vetésre történő bérbeadását javasolta. A Gazdaszék javaslatot készített a felsővárosi közlegelőből 2000 hold kihasítására. Új eleme az előterjesztésnek, hogy a legelőt ,,az okszerű és belterjesebb gazdálkodás" érdekében 50 holdas részletekben ajánlja kimérni. Igényes követelményeket támasztanak a bérleti feltételek: a bérlők kötelesek váltógazdaságot folytatni, vagyis a bérlendő föld egyharmadán felváltva kapás veteményt termelni, minden 5 évben trágyázni, a földet körülfá-sítani, örökösödés esetén a haszonbérlet legfeljebb két felé osztható, de úgy, hogy a gazdálkodás csak egy tanyából űzhető. A törvényhatósági bizottság a csengelei közlegelőből a kistelek—majsai országúttól a csengelei erdő sarkáig nyúló 1200 holdas terület bérbeadását határozta el. Az 1892. november 5-i árverésen a város-gazdász a kimért közlegelőt 1893. április 1-jétől 24 és fél évre árverezte el. Nyolc {249} felsőtanyai 400 holdat, tizenhárom kisteleki 550 holdat, két szegedi lakos 200 holdat és egy kömpöci bérlő 50 holdat vett bérbe. Az 50 holdas parcellák bérbeadása a tehetős, részben a korábbi legelőárverésekről már ismert gazdáknak és úri birtokosoknak kedvezett. Kétségtelen, hogy tőkéjük révén ők hamarabb voltak képesek belterjes gazdálkodásra, mint a gyakran bérhátralékkal küszködő kis-bérlők. Az 1200 kat. holdas közlegelő évi haszonbére 16 500 Ft-ra rúgott.25

E legelőosztás után Szeged városának 22 870 kat. hold homoki földje volt bérbeadva, 1581 haszonbérlő számára. Ezenkívül több ezer holdat adott bérbe a város a feketeföldeken, Újszegeden és a tápéi réten, e földek bérleti viszonyait azonban külön ismertetjük.

1899-ben a korábbi 15 évre — 1884-től 1899 őszéig — bérbe adott földeket a város 25 esztendőre adta haszonbérbe — azzal a megokolással, hogy „a hosszabb bérlet több biztosítékot nyújt a bérleti föld okszerű művelésére." A 7026 kat. hold 1065 négyszögöl bérföld évi haszonbére 48 058 forintra rúgott.26 A bérlők többsége haszonbérletén lakott, de voltak közöttük örökföldes tanyájukon élő gazdák is, 44 bérletet két vagy több haszonbérlő arendált ún. társasbérletben. 1899-ben az alsópusztai közlegelőből 1075 kat. holdat — 23 esztendőre — először adott haszonbérbe a város. A felparcellázott pusztát kereken 100 bérlő vette bérbe.27

A törvényhatósági bizottság 1900. május 9-i ülésén kimondotta a Fogadalmi templom építési költségeinek biztosítása céljából 3500 hold alsótanyai közlegelő 25 évre történő haszonbérbe adását.28 A városgazdász az 1900. október 1-jétől 1925. szeptember 30-ig terjedő 25 évre az alsóvárosi pusztából 3516 kat. holdat parcellázott fel. A kiosztott dűlőket a tanyák népe napjainkig Fogadalmi dűlő, Templomföld néven emlegeti, ami annak az emlékét őrzi, hogy a homokos legelőkön megtelepedő bérlő-parasztok forintjai is hozzájárultak a Fogadalmi templom építéséhez.

A csaknem hiánytalanul fennmaradt haszonbéri szerződések szerint a 310 haszonbérlő közül 204, azaz a bérlők 65,8%-a 10 holdas parcellákat árendált.29 Már az 1899. évi földárverés eredményei mutatták, hogy a bérlőknek a korábbinál jelentősebb hányada állapodott meg 10 holdnál, mert az árverésen a földéhes parasztok igen magasra felverték a haszonbért, s végül 10 holdnál nagyobb földterület bérlésére kevésnek futotta a pénze. 1 hold átlagos évi haszonbére 15 korona körül mozgott, de a jobbnak vélt földek évi árendája elérte a 20—22 koronát is.

{250} A bérelt föld utáni félévi haszonbért pedig óvadékkal az árverésen le kellett fizetniük.

A bérlők lakóhelyéből arra következtethetünk, hogy kb. kétharmad részük a korábban kiosztott városi bérföldeken élt, vagyis a haszonbérlők második-harmadik nemzedékéhez tartozott. Már pedig akik városi kisbérletről mentek — a többre törekvés vágyával, vagy éppen fiatal házasként — az 1900-ban kiosztott legelőkre, azok kevés induló tőkével rendelkeztek. Ez a másik összetevője annak, hogy igen megszaporodott a társasbérletek száma. 81 tizedei, vagyis 10 holdas legelőt ketten, 15-öt hárman, 2-t négyen, egy 15 holdas bérföldet öten vettek bérbe. Társasbérletek korábban is voltak, de csekély számban. A szegény- és kisparasztokat a szükség kényszerítette összefogásra. Gyakran tanyaszomszédok társultak a parcellák bérlésére.

Az örökföldes tanyaövezetből a királyhalmiak és mórahalmiak mellett 14 zákányi, 10 feketeszéli, 7 domaszéki, 2 nagyszéksósi tanyai parasztember fogott bérföldet 1900-ban. Szeged városában 11, dorozsmai tanyán 9, Szabadkán és közvetlen környékén 8, Ötömösön 4, Horgoson és Sándorfalván 2-2, Halason, Majsán, Mérges pusztán és Tázláron l-l bérlő lakott. Legtöbbjük hamarosan megtelepült a bérleten.

1904 őszén közgyűlési határozat alapján újból bérbe adták a lejáró 25 éves alsó- és felsőtanyai haszonbérleteket, előnyben részesítve a földek addigi bérlőit. 1904. október 1-jétől 1929. szeptember 30-ig 3282 holdat adott bérbe a város.30 Ezen kívül 1904-ben Felsőpusztán 443, Alsópusztán 912 hold legelőt adtak bérbe 24 és fél esztendőre. A felsőpusztai, Csengele kapitányságban lévő 443 holdas dűlőt 25 holdas parcellákban mérték ki. Ez a parcellázás — akárcsak az 1892. évi — a módos embereknek kedvezett. Seiler Henrik kisteleki kereskedő pl. 87 holdat bérelt, és másoktól utóbb 132 holdat vett át, úgyhogy 1916-tól összesen 219 holdat árendált, holdanként 30—38 koronáért. A bérlet a tetemes díj mellett is jövedelmező volt, inert az úri bérlő a homokon szőlőt telepített, a bérföld más részét parasztoknak alhaszonbérbe adta.31

Ugyancsak 1904-ben hozott határozatot a közgyűlés arról, hogy 1906 őszén Rúzsajáráson 538 holdat, 1907 őszén az átokházi birkajárásból kb. 500 holdat fog kihasítani.32 A rúzsajárási 538 holdon 53 bérlő, a birkajárásból elárverezett 444 holdon 56 haszonbérlő osztozott, tehát századunk elején általánossá vált a 10 kat. holdas kisbérlet. Ezek után 1910-ben Szeged város pusztájából az alábbi terület volt bérlők használatában :33 {251} 

 

Felsőtanya 9 795 kat. hold 562 bérlet
Alsótanya 20 743 kat. hold 2566 bérlet
összesen: 30 538 kat. hold 3128 bérlet

Hogy a városi bérföldeken kibontakozó tanyásodásra és a homoki bérletek átlagára valósan következtetni tudjunk, le kell vonnunk 718 hold alsótanyai szőlőföldet, amit többnyire 1 holdas parcellákban adtak bérbe. Ezeken tanyák nem épültek. A szőlőföldek 408 kisbérletre tagolódtak, így 20 ezer holdnyi alsótanyai bérföldön 2158 haszonbérlő osztozott. A közel 30 ezer hold, szántónak és kaszálónak bérbe adott külső legelő tehát 2720 bérletre tagolódott. Felsőtanyán egy bérlőre átlag 17,4, Alsótanyán 9,2 kat. hold jutott, ami a két határrész között a korábbi arányokat mutatja, azzal az eltéréssel, hogy a kisbérletek szaporodtával és a 10 hold alatti társasbérletek miatt a bérföldek átlagterülete jelentősen csökkent.

A Tisza és Maros melléki ármentesített földeket {Baktót, Hattyast stb.) Szeged városa — mint említettük — már 1848 előtt bérbeadással hasznosította, ami a város számára tárgyalt korunkban is jövedelmező és lakói részére vonzó hasznosítási módnak bizonyult. E jó minőségű, folyó menti öntéstalajok parcellázása révén a város tekintélyes jövedelemhez, a bérlők pedig kiváló szántó-, illetve kerti földekhez jutottak, amelyek a belterjes növénykultúrák: az újszegedi virágkertészet és a faiskolák, valamint az alsóvárosi paprikatermesztés melegágyaivá váltak.

Ezeket a földeket a város rendszerint 6, 10, 12 évre és a járásföldeknél kisebb, 1—5 holdas darabokban, az újszegedi felső Tisza-parti és a nagymarostői földeket pedig 1899. október 1-jétől még rövidebb időre, csak 4 esztendőre adta bérbe. Az újszegedi kertbérleteket 600 négyszögöles parcellákban osztották ki. 1899-ben a közgyűlésen egy felszólaló kifejtette, hogy „Újszeged nyaraló telepnek alkalmas, de szinte egészében a város tulajdona, s a haszonbérleteken a lakosság nagyobb beruházásokat tenni nem mer." A közgyűlés utasította a tanácsot, dolgozza ki Újszeged területeinek eladási tervét. Erre nem került sor, hanem 1899. január 1-jétől a városi tanács az újszegedi főfasor menti kerti földeket is hosszú lejáratra, 25 évre adta bérbe.34

A bérlet fontosabb feltételei: a bérlő köteles volt a haszonbérelt területet kerti művelésre használni és annak érdekében egy éven belül bekeríteni; a bérbeadó hozzájárult a „nyári lak" építéséhez; „Bérlő a kertet szabad tetszése szerint {252} használhatja; abban fát, szőlőt, virágot, zöldséget, termelhet; meleg s hideg üvegházakat építhet."

A tápéi uradalmi földeket a század végén 10 évre adta haszonbérbe a város. 1895-ben a gazdaszék javasolta a tanácsnak, a tápéi földeket 5-5 holdas, maximum 25 holdas parcellákban értékesítse, hogy ily módon kisparasztoknak is alkalma nyíljon földet bérelni. 1893-ban a városnak — a Szegedi Híradó 1893. augusztus 20-i kimutatása szerint — 32 910 kat. hold 1340 négyszögöl földje volt bérbe adva; ezt 4347 bérlő használta, akik évente összesen 348 405 Ft 47 kr bérleti díjat fizettek. A bérbe adott területből 22 870 hold 806 négyszögöl homokos külső legelő 1581 bérlő használatában volt.

A felparcellázott homokpuszták a városi bérföldek 69,5%-át, ugyanakkor bérlői a város összes haszonbérlőinek csak 36,4%-át jelentették. A város körüli feketeföldeken 1893-ban közel annyi törpebérlet volt, (1458) mint ahány bérlő a külső járás földeken megtelepedett. Legértékesebbek az újszegedi szántók és kert-földek voltak.

1910-ben a városi földbérletek nagysága, bérösszege és a bérlők száma:35

A terület megnevezése Bérbe adott terület Évi haszonbér A bérlők száma
Felsőtanya 9 795 k. h. 926 □-öl 220 197 K. 562
Alsótanya 20 743 k. h. 1486 □-öl 451 155 K. 2566
Felsőrészí feketék 2 277 k. h. 1578 □-öl 116 008 K. 617
Alsórészi feketék 2 288 k. h. 180 □-öl 152 505 K. 747
Újszegedi földek 2 305 k. h. 688 □-öl 204 586 K. 682
Tápéi földek 4 403 k. h. 708 □-öl 194 115 K. 367
Összesen: 41 814 k. h. 766 □-öl 1 338 566 K. 5541

Tizenhét év alatt legnagyobb mértékben az alsó- és felsőtanyai haszonbérletek területe nőtt és 1910-ben ott bérelt földet a városi bérlők 56,5%-a. A feketeföldeken kb. ugyanannyi haszonbérlő osztozott, mint 1893-ban, Újszegeden — alig változó területen — lényegesen csökkent, a tápéi bérföldeken viszont nőtt a bérlők száma.

A városi haszonbérletek nagyságrendjét, átlagos nagyságát és átlagos évi haszonbérét fölösleges kimutatnunk, mivel a talaj minősége folytán a kerti, a feketeföldi és a homoki földbérletek között oly nagy az eltérés, hogy az átlagszámítás, illetőleg az azonos területű bérletek összevonása félrevezető lenne, egybemosná {253} a különbségeket. Ezért ismertettük a városi bérletek alakulását a forráslehetőségek alapján — határrészek szerint. A földbérleti rendszer 1870—1910 közötti fontosabb mutatói :36

Év Bérbe adott terület Évi bérösszeg Bérlők száma
1870 18 654 k. hold 279 983 K. 1672
1880 23 358 k. hold 431 979 K. 2258
1890 31 662 k. hold 768 184 K. 4025
1900 37 848 k. hold 953 590 K. 4446
1910 41 814 k. hold 1 338 566 K. 5541

A városnak az első világháború előtt annyi bérbe adott földje volt, mint egy átlagos nagyságú alföldi mezőváros — Csongrád vagy Makó — egész határterülete (pl. Csongrád határa 40 574 kat. holdra terjedt ki). E hatalmas terület haszonbérbe adása jelentékeny, egyre növekvő jövedelmet hozott, de a bérek behajtása a városvezetésnek sok gondot is okozott.

Említettük, hogy már az 1860-as évek első felében több mint ezer hold külsőjárási bérföld vált elhagyottá. A „gazdátlan" szántóföldeket a város 1866-ban újra árverezte; a vállalkozók átvették a tönkrement bérlők fizetési hátralékait. Ám erejükön felüli kötelezettségeiket sokan nem tudták teljesíteni, és a bérhátralék egyre halmozódott. A város törvényhatósági bizottsága 1871-ben felülvizsgálta a városi földek bérbeadásának feltételeit és szükségesnek tartotta a bérleti rendszer megreformálását. Erre nem került sor, pedig látták, hogy az új bérlőktől átvállalt hátralékok gyakorlatilag behajthatatlanná váltak. A közgyűlés 1874-ben Kelemen István ügyvédet bízta meg az 1861—1871 közötti időre bérbe adott járási földek bérhátralékainak perlésével.37

A tanácshoz érkezett beadványok és a kortársak véleménye szerint a bérhátralékok és a földek emiatt bekövetkező elhagyásának egyik fő oka az volt, hogy az árveréseken a haszonbért igen magasra licitálták. A pénzügyi szakbizottság 1890-ben figyelmeztette a város vezető testületét, hogy „a bérföldek elhagyása évről évre nagyobb mérvet ölt, s ezzel együtt szaporodik a földhaszonbérek leírása", ami veszélyes a város háztartására nézve, s szükségessé teszi a szigorú ellenőrzést és a bérleti rendszer megváltoztatását.38

 {254} 1891-ben a Szegedi Híradóban cikksorozat jelent meg a városi bérföldekről, amelynek szerzője így látta a bérföldesek helyzetét: „...Szegeden (...) egy olyan néposztály képződött, kiknek megélhetési forrását a haszonbérlés képezi, kik tehát utalva, mondhatni kényszerítve vannak esetleg megfelelő haszonnal nem járó bérlésre is ..." Akiknek nem volt örökföldjük, azok számára két lehetőség kínálkozott: vagy földet béreltek, vagy cselédnek szegődtek. „A két rossz közül" sokan az előbbit választották, de a magas, a feketeföldeken holdanként 40—50 forint, a homokon 8—20 forint haszonbér számos bérlőt koldussá tett. A cikkíró következtetése: a városi haszonbéres földek bérlési viszonyain valamelyes változtatás szükséges.39

A Szegedi Híradó 1894. szeptember 8-i vezércikke már tükrözi a bérföldek hasznosításáról kialakult két ellentétes véleményt. Egyesek azt tartották, hogy a földbérleti rendszer maradjon a régiben, mások azért harcoltak, hogy a város — „ha nem is egyszerre, de lassankint, 15—20 év alatt" — adja el földbirtokait. Ha megtenné, egy életképes kisbirtokos osztály képződne. Ez pedig szükséges, mert „a mai bérlők legnagyobb része proletár elem. Igen sokan 5—10 holdat bérelnek és ennek jövedelméből akarnak megélni családostul. Jó termés idejében nincs is baj. De egy-két évi rossz termés koldusokká teszi őket és így esik meg, hogy száz meg száz bérlő soha nem látszik ki az adósságból, és mindig adósa a városnak legalább egy félévi bérleti összeggel". Súlyos, de tényeken alapuló megállapítás.

A tanács és a törvényhatósági bizottság azonban a bérbeadás módján nem változtatott, sőt éppen ezután, 1899-ben és 1900-ban szaporodtak meg a társasbérletek, amelyek révén egy-egy szegényparaszt 3—4 hold homoki törpebérlethez jutott. A városvezetés számára az volt a fontos, hogy a földbérekből minél több bevételre tegyen szert. Hogy a haszonbért ki fizeti meg és a bérbe vett földön a bérlő családja hogyan él, azzal a város nem törődött. A tanács, illetőleg a közgyűlés figyelme akkor terelődött erre, amikor egyes haszonbérlők bérelengedést kértek, vagy a bérhátralékok miatt tömegessé vált a földek elhagyása és újbóli árverése. A haszonbérekből a város tanácsa, szigorúan ragaszkodva a bérleti szerződés szövegéhez, nem engedett, legfeljebb a fizetési határidő meghosszabbításához járult hozzá.

Közben a bérösszegek egyre emelkedtek. 1908 őszén és 1909-ben árverezték újra a felsőtanyai 4217 holdas dűlőt, amelyet a város korábban 25 évre adott haszonbérbe. E földek régi bérösszege évente 54 603 korona volt, az új árverésen pedig évi 101 912 korona haszonbért értek el, tehát a béremelkedés 86,6%-ra rúgott.40

 {255} A századforduló után is jelentek meg cikkek a helyi sajtóban a városi földbérleti rendszerről, annak előnyös vagy éppen tarthatatlan voltáról, a városi földek eladásának vagy a kisbérleti rendszer fejlesztésének szükségességéről. Kecskemét példája viszont további lehetőséget világított meg.

Amikor Szeged városa túlnyomórészt kishaszonbérleteket parcellázott, Kecskemét a szegedi határral (Csengelével) szomszédos felső-pusztaszeri közlegelőjéből az 1850-es évektől kezdve rendre 50-50 holdas földrészleteket adott bérbe. Felső-Pusztaszer 7500 holdas területe a szegedi határhoz hasonló, füves semlyékek-kel váltakozó homokos puszta volt, ahol az 50 holdas földbérletek lehetővé tették, hogy a bérlők — kezdetben szinte kizárólag kecskeméti lakosok — a kor gazdálkodási szintjén rentábilis tanyai üzemeket létesítsenek. A századfordulón Kecskeméten is felvetődött a bérföldek örökáron történő eladásának terve; a kecskeméti városi tanács — eltérően Szegedtől — meg is valósította. 1900-ban előbb szőlőültetésre való homokföldeket adott el, 1904-ben megkezdte haszonbérbe adott felső-pusztaszeri földjeinek eladását, és ezzel egy időben saját közigazgatási területén is jelentős földbirtokokat értékesített.41 A sokban hasonló természetföldrajzi adottságokkal rendelkező két Duna—Tisza közi thj. város tehát a tárgyalt korszakban a városi földek bérbeadását illetően hasonló agrárpolitikát folytatott, de földbérleti rendszerük és Kecskeméten a földek eladása lényeges különbségeket is mutat. Az eltérő mezőgazdasági politika következményei a tanyás gazdálkodásban is megmutatkoztak.

Szeged város földbérleti politikájának átfogó értékelése nem lehet a feladatunk, hiszen a városi földek haszonbérbe adása korszakunk után folytatódott, és a kisbérlők két világháború közötti helyzetének bemutatása nélkül a kép nem lehetne teljes. De megkíséreljük mérlegre tenni a város dualizmus kori mezőgazdasági politikáját és annak következményeit.

Mit jelentett a földbérleti rendszer a bérbe adó város szemszögéből?

  1. A földhaszonbérek a város jelentős jövedelmi forrásai voltak. A neoabszolutizmus időszakában e bevételek a kényszerű államadósság fedezetét képezték, az 1879. évi árvíz után pedig a városi pénztár helyzetét stabilizálták, illetőleg jelentős városi építkezésekhez járultak hozzá.
  2. A földek bérbeadása a város közigazgatási határán belül — valamelyest közvetlen környékén is — levezette a különböző paraszti rétegek földéhségét, és ezáltal a XIX. század végén és a századfordulón ellensúlyozta a kibontakozó {256} agrárszocialista mozgalom hatását.42 A bérbeadásnak ezt a következményét erősítette, hogy a város 1880—1910 között minden évtizedben legalább két-három alkalommal parcellázott újabb közlegelőket, a város környéki feketeföldeken és a tápéi rétföldeken pedig szintén voltak földárverések. A város egyes vezetői a századfordulón szándékoltan parcelláztak kisbérleteket, hogy ily módon a nincstelen és törpebirtokos szegényparasztokat juttassák földhöz. A városi földbérletek ilyen hatására már a kortárs Szüts Mihály rámutatott.43
  3. A földbérletekkel a város magához kötötte haszonbérlőit. Árenda- és adófizetés végett a bérlőnek Szegedre kellett jönnie, akkor is, ha más, tanyájához közelebbi településen — Félegyházán, Kisteleken vagy Szabadkán — értékesítette terményfölöslegét.

A haszonbérlők szemszögéből színezi a képet a bérlők társadalmi-gazdasági tagozottsága:

1. A kis földű törpebirtokosok és a nincstelen agrárproletárok a városi bérföldön önálló létalaphoz juthattak.

Kisparasztoknak, elaprózódott örökföldön gazdálkodó gazdafiaknak és családoknak a városi földbérlet lehetőséget adott arra, hogy nagyobb földterületen, megalapozottabb körülmények között fogjanak gazdálkodáshoz.

Gazdák, nagygazdák a bérföldek révén gyarapítani tudták vagyonukat, bővítették gazdaságukat — főleg jószágállományukat, szőlőültetvényeiket —, s végül több földet hagytak gyermekeikre. Hasonló szerepe volt az úri birtokosok — főleg kereskedők, hivatalviselő városi polgárok — haszonbérleteinek is. E két réteghez tartozók gyakran adták alhaszonbérletbe bérföldjüket, vagy annak egy részét.

2. A földárverések kibontakoztatták a különböző néprétegekben a vállalkozó készséget, amely korszakunkban egyre inkább polgárjogot nyert, de parasztok között a XIX. században és a századelőn kevés helyen vált annyira sajáttá, mint Szegeden. Hasonló jelenség figyelhető meg Makón a hagymatermesztés föllendülése idején és a Duna—Tisza közi homokpuszták parcellázása során, ugyancsak a XIX. század második felében.44 Ennek voltak előzményei, hiszen a XVIII. század közepétől a szomszédos Erdődy (majd Pallavicini) uradalomban létesült dohány kertészetek népessége jórészt szegedi zsellérek közül verbuválódott, és a meghonosodó kultúrnövény belterjes termesztése is vállalkozó készséget — és sok munka befektetést — igényelt. {257}

3. A haszonbért évente két alkalommal — áprilisban és októberben — pénzben kellett fizetni, ami árutermelésre késztette a bérlőket. Aki csak önellátásra termelt, vagy valamilyen természeti csapás (belvíz, jégkár stb.) miatt csak arra futotta neki, az nehéz helyzetbe került. A belterjes művelést a város is szorgalmazta. A homoki bérlők rendszeresen vittek tejet, tejterméket, baromfit, tojást, gyümölcsfélét — a feketeföldiek búzát, kukoricát is — Szeged, Félegyháza, Kistelek, 1918 előtt Szabadka hetipiacaira.

4. Egyfelől a család megélhetéséhez elégséges feltételeket nem nyújtó pár holdas homoki társasbérletek engedélyezése, másfelől a túlzottan magasra licitált haszonbérek és a bérhátralékok kíméletlen behajtása miatt számos kisbérlő földönfutó lett — ez is a város sajátos földbirtokpolitikájának következménye. Az elbukott bérlőkről eddig kevés adat került elő — csak az 1860-as évekből ismert pontos kimutatás —, ezért a kisbérlők eladósodásának-elszegényedésének és a bérföldek emiatti újraárverezésének mértéke még kutatásokat tesz szükségessé.

Korunkban az eladósodott bérlő földjére tüstént akadt árverező. „Csak rebbenése legyen annak a hírnek, hogy valamely föld alighanem eladódik, már végigszárnyal az izgalom a határon s az emberek gyanakodva kémlelik egymáson, hogy ugyan hányójukkal kell majd harcba szállni annak a kis földnek a megragasztásáért" — írta a század elején Tömörkény.45

Szeged mezőgazdasága szempontjából a földbérleti rendszer fon tos következménye, hogy a XIX. század közepétől 1910-ig több mint 40 ezer kat. hold legelőt és ár-mentesített földet vontak be a mezőgazdasági művelésbe, ezáltal a város határában megváltozott az állattenyésztés és növénytermesztés egymáshoz viszonyított aránya.

A bérföldek túlnyomó többségén — a kerti földeket, az apró feketeföldi bérleteket és az 1 holdas homoki szőlőföldeket kivéve — tanyai gazdaságok létesültek. Az első világháborúig a homoki bérföldeken kb. 2700, a város körül bérbe adott feketeföldeken 343 lakóház épült, így a városi haszonbérleten települt külterületi házakban 14—15 ezer ember élt. A XIX. század közepéig kizárólag magánbirtokon meggyökerezett szegedi tanyarendszer ilyen nagy mértékű gyarapodása is a bérleti rendszer következménye és velejárója.

Mérlegelve a város földbérleti politikájának következményeit, úgy látjuk, hogy Szeged mezőgazdaságában, a népesség megélhetésében és megtartásában több volt a kedvező, mint a visszahúzó hatása. Az 1890-es évektől a kortársak gyakran figyelmeztettek a bérleti rendszer hibáira, ami jelezhette, hogy megérett a helyzet a változtatásra. A városi vezető réteg álláspontját és annak hátterét talán Szüts Mihály megfogalmazása adja vissza leghívebben 1914-ben: „... bűn volna {258} a város részéről a földek eladása, mint ahogy ezt némely körök óhajtanák; mert egy folyton fokozódó jövedelmi ágtól válna meg, melyet az a fix jövedelem helyettesítene, amit az eladás idejében érte kapna. Ez pedig nem egyenértéke annak a folyton szaporodó jövedelemnek, amit a mezőgazdaság fejlődése során szolgáltatni képes. Szociálpolitikai missziójától meg egyszerűen elesne..."46 Ez volt az akadémiát végzett gazdász, a debreceni gazdasági tanintézet nyugalmazott igazgatójának a véleménye. Más kortársak érvei, Kecskemét és más városok példái arra mutatnak, hogy a városnak meg kellett volna kezdeni földjei eladását. Ha hosszú lejáratú törlesztést engedélyez a vevőknek — mint Kecskemét tette Felső-Pusztaszeren —, megkönnyítette volna a kisbérlők földvásárlását, ugyanakkor hosszú időtartamra bevételt biztosít magának. Ha földbirtokának csak egy részétől megválik, a befolyt összegből jobban támogathatta volna a város mezőgazdaságát, pl. tenyészállatok vásárlásával, mintagazdaság, gazdasági iskola létesítésével, tanyai utak, vasút építésével stb. A városvezetés azonban úgy ítélte meg a helyzetet, ahogyan a polgárváros hivatalnokaitól elvárható volt: ragaszkodott földjéhez, a város pénzügyi érdekeire ügyelt és nem a gazdálkodó parasztokra, akiknek az érdeke — a földek eladása — hosszú távon pedig a város érdekeivel is egybeesett volna.47

A városi földbérleti rendszerrel összefüggésben alakult a szegedi városkép egyik sajátos vonása, a szérűskertek jelenléte. A külvárosban élő, bérfölddel rendelkező, de a bérletre tanyát nem építő gazdáknak szükségük volt szérűskertekre a gabona cséplése, nyomtatása, a takarmány raktározása céljából. A kis mennyiségű gabonák összehordása, a nyomtatás, majd a századforduló táján mindinkább elterjedt gőzcséplés, a takarmány és a tüzelőanyag tárolása, a gazda házán kívüli elhelyezése megkívánta kialakításukat. Így a szegedi bérlőgazdaság részeként, annak következményeként a város szélének több pontján fokozatosan alakultak ki a szérűskertek, amelyeket már az 1855. évi községválasztmányi jegyzőkönyv is így nevez. A szérűskertek már ekkor Felső-, Alsóvároson és Rókuson léteztek, és a községválasztmány a városi leltárba beiktatni rendelte azokat. A századfordulót megelőzően az alsóvárosiak számára a Cserepes soron, a felsővárosiak számára a Csongrádi út és az Öthalmi út között, a rókusiaknak közelebbről meg nem határozott helyen voltak szérűskertek. Az 1904. szeptember 17-i közgyűlés az igényeknek megfelelően növelte számukat, területüket: Alsóvároson 3 szérűskertről rendelkezett. Ezeket a Szabadkai országút bal oldalán a körtöltés és a régi Hattyas—Ballagi-tói alsógát között 20 kat. holdon, a Vajacsek-féle telek melletti, a régi Makkos erdei dűlőben levő 15 holdas területen kellett létesíteni. A Cserepes sori szérűskertet pedig 25 holdasra bővítették. Felsővároson a {259} meglévő szérűskertet 25 holdasra rendelték kiegészíteni, újabb szérűskertet pedig a körtöltés és a vasúti töltés között, a régi szérűskert melletti bérföldekből kimetszett 25 holdas területen létesítettek. Rókuson a meglévőt megszüntették, és helyette 5 holdas területet jelöltek ki. Helyét azonban nem rögzítették.

A kijelölt területeket 400 □-öles tükrökre osztották, ezeket bérbe adták. A parcellákon legfeljebb 4-4 gazda tárolhatta a terményeket. Egy-egy 400 □-öles parcella évi bére 25 K, ölenként tehát 5 fillér. A bérleti idő 10 évre szólt, ennek elteltével megújítható. Az első bérleti évtized: 1904. október 1.—1914. szeptember 30.48 A városi bérföldek 1926-ban készült kimutatása szerint öt szérűskert létezett, ezek együttesen 83 kat. hold 298 □-öl területűek. A legnagyobb a két felsővárosi (együttesen 22. kat. hold 1120 □-öl), majd a Cserepes sori következik 17 hold 1386 □-öllel. A Szabadkai országút mellett levő alsóvárosi 15 hold 1546 □-öles volt. Szérűskertek Szeged környéki településeken csak Szentmihály-telken és Tápén ismertek.

A szérűskertek kialakítása a főképpen mezőgazdasági termeléssel foglalkozók városrészei mellett sajátos színfolttal gazdagította a modern város külső peremét, különösen Alsóváros és Felsőváros fejlődését.

Lábjegyzetek:

  1. CsmL Régi nyomtatványok, Szeged város ingatlanokbóli jövedelemforrása II. (1854 tájáról.)
  2. Bálint Sándor: Régi tervek a szegedi közlegelő hasznosítására. Népünk és Nyelvünk, 1934. 218—221.
  3. Reizner János 1899—1900. Hl. 433. A bérlés feltételeiről, körülményeiről: Juhász Antal 1980. 20—26.
  4. CsmL Régi nyomtatványok. Szeged városának ingatlanokbóli jövedelemforrása II. (1854 tájáról).
  5. CsmL Járási 10 éves szerződések (167 db) és Külső járási földekre vonatkozó szerződések 1852—1862 jelzetű iratcsomó (157 db).
  6. CsmL Tan. jkv. 1861—4884.
  7. Közli Oltvai Ferenc 1968. 150—151.
  8. CsmL Közs. vál. jkv. 1854—129.
  9. Reizner János 1899—1900. III. 434.
  10. Az 1854. augusztus 29-én kötött haszonbéri szerződés: CsmL Szeged város titkos levéltára 1748—1900.
  11. CsmL Tan. ir. Régi szerződések I. 92.
  12. A város és a bérlő gazdaság közötti per részleteit a haszonbérlők ügyvéde, Benke József írta meg: A szegedi bérlő gazdaság bérleti ügyének fölvilágosításául. Szeged, 1888. 9.
  13. Tápé története és néprajza. I. m. 75., 198—199., 331—332.
  14. CsmL Tan. ir. Régi szerződések I. 30.
  15. CsmL Közgy. jkv. 1861—658. Tan. ir. Alsójárási 10 éves szerződések, 1861. október 1.— 18.71. szeptember 30. és Felsőjárási 10 éves szerződések, 1861—1871.
  16. CsmL Gazd. szék ir. 1862. 209.
  17. CsmL Tan. jkv. 1871—7005., 7166. Tömörkény István: Földragasztás irányában. = Barlanglakók. Budapest, 1959. 330.
  18. CsmL Közgy. jkv. 1879—396.
  19. CsmL Tan. ir. 1880—3566.
  20. CsmL Tan. ir. 1887—7655.
  21. CsmL Közgy. jkv. 1881—205. Tan. ir. 1881—9210.
  22. Juhász Antal 1980. 33—37.
  23. CsmL Közgy. jkv. 1884—43.
  24. A 25 éves bérföldek területére: CsmL Tan. ir. 1908—22 428., a 15 éves bérletekre: Uo. 1899—2497.
  25. CsmL Közgy. jkv. 1892—216.
  26. CsmL Tan. ir. 1899—2497. Az 1899—1924 közötti évekre bérbeadott földek szerződései: CsmL Tisztifőugy. ir. B. 18. doboz.
  27. CsmL Tisztifőugy. ir. B. 19. doboz.
  28. CsmL Közgy. jkv. 1900—228.
  29. CsmL Tisztifőugy. ir. B. 21. doboz.
  30. CsmL Közgy. jkv. 1904—381., 458.
  31. CsmL Tiszti főügy. ir. B. 21. doboz.
  32. CsmL Közgy. jkv. 1904—115.
  33. Szüts Mihály 1914. 422—423.
  34. CsmL Közgy. jkv. 1899—164. Az adatot Tóth Edének köszönjük. A szerződések: CsmL Tisztifőügy. ir. B. 19. doboz.
  35. Szüts Mihály 1914. 422—423. A könnyebb áttekintés végett Szüts adatait a szegedi határ nagyobb jellegük és fekvésük szerint elkülönülő egységeibe vontuk össze.
  36. Szüts Mihály 1914. 425.
  37. A bérbeadás feltételeinek felülvizsgálatát és Kelemen István megbízását Tóth Ede kutatásai nyomán említjük. Utóbbira: CsmL Közgy. jkv. 1874—160.
  38. CsmL Közgy. jkv. 1890—258.
  39. Szegedi Híradó, 1891. február 10., 13., 15.
  40. CsmL Közgy. jkv. 1909—353.
  41. Bács-Kiskun Megyei Levéltár, Kecskemét v. levéltára IV. 1619/e. Felső Pusztaszer haszonbérbe kiosztása, másolta július 16/881. László Károly \t. mérnök, uo. Kecskemét, Polgm. ir. 476. d. 1944—29 036. Erről részletesebben Juhász Antal: Felső-Pusztaszer benépesedése. Cumania 10. Kecskemét, 1987. 285—321.
  42. Gaál Endre 1978. 23—24.
  43. Szüts Mihály 1914. 419.
  44. Balogh István: Egy tőkés tanyás gazdaság a 19. század második felében. = A magyar tanyarendszer múltja. Szerk.: Pölöskei Ferenc—Szabad György. Budapest, 1980. 272—312. (A Jászszentlászlón megtelepült Tápai család szegedi származású.)
  45. Tömörkény István: Földragasztás irányában. = Barlanglakók. Budapest, 1959. 330.
  46. Szüts Mihály 1914. 428.
  47. Vö. Domokos László: Szeged a háború után. Szeged, 1919.
  48. CsmL Közs. vál. jkv. 1855—96., Közgy. jkv. 1904—491. 1905-ben a szabadkai vámház előtti szérűskertet megszüntették, és a közlegelőhöz csatolták. (Uo. 1905—147.) Bálint Sándor 1976—1980. I. 549—553. Itt elsősorban néprajzi szempontú leírás olvasható, levéltári adatok nélkül. Az utóbbiakat Dr. Gaál Endrének köszönjük.

 

III. A HATÁRHASZNÁLAT VÁLTOZÁSAI ÉS A FÖLDBIRTOKVISZONYOK

 {260} Az 1850-es évek első felétől Magyarországon is érezhető gabonakonjunktúra a birtokosokat, mezei gazdákat a szántóföldek kiterjesztésére ösztönözte. 1851 és 1867 között az ország szántóterülete (Horvátországot nem számítva) 14 millió kat. holdról 16 253 000 kat. holdra, 16%-kal növekedett.1 Szeged határában a szántók növekedése az országos arányt magasan felülmúlta.

1850-ben, a feketeföldi szántókon kívül a feltört kaszálókat és a megművelt ármentes földeket is figyelembe véve, a város határában 35 110 magyar holdnyi szántóföld volt, ami 26 332 kat. holdnak felel meg. 1865. évi adatforrásunk viszont Szeged területén 50 506 kat. hold szántóföldet vett számba,2 így 24 174 kat. holdnyi, 91%-os növekedés mutatkozik 1850 és 1865 között. Lehetséges, hogy Maróthy mérnök adata, miszerint a homoki kaszálókon 18 796 hold, vagyis a XVIII. század közepe óta változatlan kaszálóövezetnek 1/4 része volt művelt föld, becslésen alapul, és a kaszálóikon lakó tanyásgazdák akkorára valamivel több földet feltörtek — de az 1865. évi forrás bizonyosan pontos és összevetésük a tendenciát: a művelt föld nagy arányú kiterjedését jól mutatja.

Téved, aki úgy vélné, hogy a szegedi szántóterület ilyen mérvű növekedése pusztán a kiosztott közlegelők feltörésének tulajdonítható. A 10 és 30 évre bérbe adott közlegelők területe 22 ezer holdra, átszámítva 16 500 kat. holdra rúgott. Kimutattuk, hogy a haszonbéres földek egészét az első évtizedben nem szántották — valamennyi legelő nem is volt szántónak alkalmas — így az 1860-as évek elejére becslésünk szerint legfeljebb 3/4 részüket, kb. 12 ezer kat. holdat vettek rendszeresen művelés alá. Ez a szántóterület 1850—1865 közötti növekményének éppen a fele. Másik fele a tanyákhoz tartozó kaszálók feltöréséből származott. A magasra szökő gabonaárak legelőször az alsó- és felsővárosi szállásföldeken megtelepült tanyásgazdákat serkentették újabb és újabb „kaszálóföldek" feltörésére. Ennek következménye, hogy egyes gazdák birtokában lévő, 1850. évi kaszálóterület rövid idő alatt alig több, mint harmadára szűkült. (2. táblázat.)

2. táblázat A művelési ágak változása Szeged határában (18551913) {261}

Művelési ág 1855 1870 1895* 1913
k. hold % k. hold % k. hold % k. hold %
Szántó 49 230 35,4 51 443 37,0 68 308 48,4 72 904 51,4
Kert Rét  15 491 11,2 | 14 789 10,6 646 15 811 0,5 11,2 986 17 198 0,7 12,1
Szőlő 8 531 6,1 8 676 6,2 8 407 6,0 12 540 8,8
Legelő 34 683 25,0 33 258 23,9 31 483 22,3 20 343 14,3
Erdő 1 184 0,9 7 500 5,4 7 664 5,4 7 620 5,4
Nádas 540 0,4 590 0,4 900 0,6 503 0,4
Terméketlen 29 261 21,0 22 840 16,4 7 989 5,6 9 682 6,8
Összesen: 138 920 100,0 138 946 100,0 141 208 100,0 141 776 100,0

* Újszegednek 1880. évi Szegedhez csatolásával a város közigazgatási határterülete 141 ezer hold fölé nőtt. Palugyai Imre 1855. 458.

Szeged sz. kir. város határának térképe. Készítette Gerle Antal 1873. évben.

Mezőgazd. Stat. Adatgy. 1870—1970. Földterület III. KSH. Budapest, É. n. 121.

 

 {262} Vegyük sorra az egyes művelési ágak változását.

A szántóterület az 1850. évi 26 332 kat. holdról 1913-ig 72 904 kat. holdra, 177%-kal nőtt, aminek az aránya különösen akkor szembetűnő, ha figyelembe vesz-szük, hogy Szeged népessége 1850 és 1910 között 126%-kal, tehát kisebb arányban gyarapodott. A kiugró arányban növekvő szántóterületen a ténylegesnél nagyobb népesség szükségleteit lehetett megtermelni, amire alább még visszatérünk. A szántóföldek kiterjedése különösen az 1850-es évek első felében és 1870—1895 között volt dinamikus. Ebben a vasútvonalak kiépülésének és ezzel összefüggésben a gabonafélék felértékelődésének volt szerepe.

A kertek és a rétek területét 1855-ben és 1870-ben külön nem mutatták ki, de úgy látszik, hogy a homoki kaszálók területe 1870 után már nem csökkent — ami azt jelentheti, hogy a régi szállás- vagy tanyaövezetben addigra minden művelésre alkalmas földet feltörtek. A tanyai jószágállomány tartásához szükséges szénát a kaszálók biztosították, ez a szükséglet magyarázza a kaszálórétek 1895— 1919 között kimutatott növekedését is. A kerti földek Újszeged bekebelezése (1880) után váltak kimutathatóvá. Területük a korszak végére megközelítően ezer hold, ám értékük az intenzív kertkultúra, főleg a virágkertészet révén sokszorta nagyobb volt.

A táblázatból úgy tűnhet, hogy a legelőterület 1855 és 1895 között csak pár ezer holddal csökkent, ami a nagy legelőparcellázások ismeretében megtévesztő. Valójában az újabb határfelmérések alkalmával korábban hasznavehetetlen, terméketlenként számon tartott homokbuckás területeket legelőnek „minősítettek", ami valamelyest „pótolta" a parcellázás okozta legelő-veszteséget. A sívóhomokon korszakunkban folytatódott az erdősávok telepítése.

Érdekes, hogv a szőlővel beültetett terület 1855 és 1895 között szinte változatlan, a századfordulón és a századelőn viszont egyszeriben 50%-kal nőtt. Okait a megfelelő helyen taglaljuk.

A bérbe adott közlegelők hasznosítására jó példa a 30 éves bérlőgazdaság használatában lévő földek művelési ágak szerint megoszlása 1879-ből:3

Szántó 7084 kat. hold 1512 □-öl
Rét 1101 kat. hold 1036 □-öl
Szőlő 291 kat. hold 982 □-öl
Legelő 335 kat. hold 1402 □-öl
Erdő 4 kat. hold 1550 □-öl
Nádas 9 kat. hold
Földadó alá nem eső 107 kat. hold 620 □-öl
Összesen: 8935 kat. hold 702 □-öl

 

 {263} Két és fél évtized alatt a 30 éves bérföldek 79%-át szántották fel. Valamennyit nem is szánthatták volna, részint a határ változatos talaj- és domborzati viszonyai miatt, részint azért, mivel tanyai jószágtartás a kaszálókon termett széna és a tanya körüli füves legelők nélkül nem létezhetett. Föltűnő, hogy a bérlők viszonylag kevés szőlőt telepítettek, hiszen a szőlővel beültetett terület mindössze 3,2%. Magyarázata az lehet, hogy a 30 éves földek bérlői örökföldes gazdák, akik a korábbi telepítésű szőlőhögyekben bírtak kisebb-nagyobb parcellákat.

Tanulságos a szegedi határhasznosítást a hasonló természetföldrajzi adottságú nagytáj, a Duna—Tisza köze és két, a tájon fekvő város: Kecskemét és Szabadka határának művelési ágaival egybevetnünk.

Főbb művelési ágak aránya a Duna—Tisza közén4

Művelési ág 1855 1895
Szántó 37,9% 53,6%
Szőlő 2,3% 2,8%
Rét 12,9% 10,3%
Legelő 26,5% 18,7%
Terméketlen 14,0% 5,4%

Szegeden a szántóterület aránya — a dinamikus növekedési ütem mellett is 2%-kal alacsonyabb, mint a Duna—Tisza közén, ami elsősorban a határ talajviszonyaival magyarázható. Jellemző, hogy 1895-ben a 8 ezer kat. holddal nagyobb határú Kecskeméten 12 ezer kat. holddal több szántóföld volt, mint Szegeden. Kecskemét határában több volt a kor gazdálkodási szintjén művelésre érdemes barna homokföld és folyami öntéstalaj, mint városunk határában.

Az állattenyésztést szolgáló rét- és legelőterület aránya Szegeden a korszak kezdetén valamivel alacsonyabb, a XIX. század végén viszont magasabb, mint a nagytájon. Különösen a legelők aránya mutat 1895-ben nagy eltérést: a Duna— Tisza közén 18,7, Szegeden 22,3%. A szőlővel beültetett terület Szegeden nagytáji összevetésben, valamint Kecskeméttel és Szabadkával összehasonlítva is kiugróan magas.5

Az összevetés a történész számára is meglepően aláhúzza az egykorú szegedi határhasználat kétarcúságát: egyfelől a külterjes, legeltető állattartáshoz való ragaszkodást, ami a kortársak, kivált a külföldi példákat ismerő közgazdászok szerint már meghaladottá vált, másfelől a belterjes homoki szőlőtermesztés jelentős térhódítását. {264} E két üzemág: a közös legelőhasználaton alapuló külterjes állaltartás és a belterjes művelést kívánó szőlőtermesztés egyszerre van jelen a korszak szegedi gazdálkodásában. E sajátos kettősség összetevőire a részfejezetekben térünk vissza.

A dualizmus kori Szeged birtokviszonyairól az 1895. évi üzemgazdasági statisztika és a Szüts Mihály 1914-ben készített kimutatása tájékoztat. Sajnos, a korábbi időből nem sikerült olyan forrást feltárnunk, amely a földtulajdonnal rendelkező lakosságról áttekintő képet adna. A legtöbb adót fizető (virilista) 140 törvényhatósági bizottsági tag között 1879-ben mindössze hat tanyai illetőségű szerepelt, akik földvagyonuk szerint adóztak.6 1885-ben a 142 virilista között 12 olyan személyt találtunk, aki biztosan földbirtoka után fizetett adót. Közülük a legvagyonosabbnak Pálfy Ferenc polgármester számított, akinek Alsótanyán volt 240 hold örökföldje.

Szegeden a földtulajdon-viszonyokat lényegesen módosította a város földjeinek bérbeadása. A hosszú lejáratú földbérlet azt jelentette, hogy a városi földek tényleges használói a bérbevevők lettek, akiknek nagy része — a jelzett migráció mellett — a bérföld tartós használatára és megtelepedésre rendezkedett be. Láttuk, hogy számos birtokos és paraszt a várostól bérelt földdel tulajdonképp kiegészítette tanyai gazdaságát. Mindezt figyelembe véve szerencsésnek mondható, hogy az 1895. évi statisztika birtokkategóriák szerint megkülönbözteti a tulajdon, a haszonélvezeti, a haszonbéres és a vegyes gazdaságokat. (3. táblázat.)

Az üzemstatisztikának a gazdaságokra vonatkozó kimutatását a helytörténeti kutatás eddig nem elemezte, pedig Szeged XIX. század végi mezőgazdaságáról fontos információkat nyújt. Mindenekelőtt tisztáznunk kell, teljesnek tekinthető-e a fenti kimutatás. A táblázat szerint a különböző jellegű gazdaságok összes területé 100 251 kat. hold volt, Szeged közigazgatási területe viszont ugyanakkor 141 208 kat. hold. Miután az üzemstatisztika az egyes gazdaság-kategóriák művelési ágak szerinti területét is föltünteti, módunk van megállapítani, hogy a gazdaságok összterületében nem szerepel 25 951 kat. hold legelő, 7423 kat. hold erdő, 5423 kat. hold terméketlen föld és 2000 kat. hold szántó. Ezek összege megközelíti a 41 ezer holdat! A legelők, az erdők és a nem termő földek a város birtokát képezték, és mint osztatlan földek nem tagolódtak sem önálló, sem bérlő gazdaságokba. Mit tartsunk viszont a 2000 kat. hold szántóról? A haszonbéres gazdaságok számoszlopa az 1 hold alatti kategóriában mindössze 101, az 1—5 holdas kategóriában 205 gazdaságot tüntet fel. Ugyanakkor tudjuk, hogy csak Újszegeden száznál több 600 □-öles kertbérletet parcelláztak. Valószínű, hogy épp ezek hiányoznak a kimutatásból, hiszen az újszegedi bérföldek területe 1893-ban nem sokkal haladta meg a kétezer holdat (2469 kat. hold volt). Az is föltehető, hogy a kis kertbérleteket nem tekintették önálló gazdaság alapjának — egyébként joggal, mivel a 600 □-öles kerti földeket többnyire városi iparos, kereskedő, tisztviselő családok bérelték, akik ott kertészkedtek és nyaralót építettek. Végül is a város mezőgazdaságát, s főként paraszt-gazdaságait tekintve az üzemstatisztika teljesnek tekinthető, mivel a városi haszonbérleteken létrejött, önálló üzemnek felfogható gazdaságokat mindenképp magábafoglalja. {265}

3. táblázat A szegedi gazdaságok száma jellegük és nagyságuk szerint 1895-ben

A gazdaság területe Tulajdon Haszonélvezeti Haszonbéres Vegyes Összesen
1 holdon alul szántó nélkül 2068 24 34 47 2 173
8 holdon alul szántófölddel 781 26 67 67 941
1—5 hold 2117 49 205 516 2 887
5—10 hold 1114 18 153 329 1 614
10—20 hold 907 14 302 324 1 547
20—50 hold 621 15 166 233 1 035
50—100 hold 119 3 26 67 215
100—200 hold 36 1 8 21 66
200—500 hold 5 1 9 15
500—1000 hold 2 2
1000 holdon felül _
A gazdaságok összterülete 7768 150 962 1615 10 495
60 059 k. h. 1272 k. h. 12 093 k. h. 26 827 k. h. 100 251 k. h.

Mezőgazd. Stat. 1895. 4. 39.

 

 {266} 10 495 gazdaság közül 7768, a gazdaságok 74%-a kizárólag saját tulajdonú földdel rendelkezett. Több mint egynegyedük (az örökföldes gazdaságok 26,6 %-a) 1 holdon aluli, szántóföld nélküli gazdaság. Ezek nagyobbrészt pár száz négyszögöltől egy holdig terjedő szőlők voltak az alsó- és felsővárosi határban elterülő szőlőhegyekben, amelyeket városi iparosok, kereskedők és tisztviselők birtokoltak. A városi lakosok szőlőbirtoklása más alföldi településeken is gyakori, de Szegeden különösen jelentős. A szintén sok homoki szőlővel rendelkező Szabadkán a gazdaságok 15,5%-a, Kecskeméten 11 %-a tartozott ebbe a kategóriába. A XIX. század végén a szántó nélküli, város körüli szőlővel bíró törpebirtokok aránya Debrecenben volt a szegedihez hasonló: ott 790 ilyen gazdaságot vettek számba, az összes gazdaság 26,3 %-át.7

A többi tulajdonföldi gazdaság kisebb részben városban lakó, nagyobbrészt a Röszkétől Asotthalomig és Csorváig, Szatymaztól a felsővárosi puszta széléig terjedő tanyaövezetben élő családoké volt. A fenti szőlőbirtokoktól ezúttal eltekintve, 5700 örökföldet birtokló gazdaság volt a XIX. század végén Szeged határában. Az 1828. évi kimutatással egybevetve a földelaprózódás igen jelentős mértékű.

A 962 haszonbéres gazdaság 12 093 kat. holdon gazdálkodott. A statisztika nem ad támpontot a várostól és a magánosoktól bérelt területen lévő gazdaságok megkülönböztetésére, de tudjuk, hogy a földbirtok teljes bérbeadása Szegeden nem volt gyakori, mivel a szegedi módos gazda és birtokos földjét inkább részesekkel, napszámosokkal műveltette, minthogy — kényelmes polgár módra — bérbe adta volna, mint sok debreceni cívis. Így a haszonbéres gazdaságok számsora becslésünk szerint kis eltéréssel — a városi haszonbérletek megoszlását tükrözi. Az 1 holdon aluli és 1—5 hold közötti bérletek a város körüli feketeföldeken voltak. Az 1895. évi adatfelvétel igazolja a legelőparcellázásoknak azt a fejleményét, hogy a homoki haszonbérletek nagy része 10 hold körüli, illetve 10—20 holdas területű. Homokon a 20—30 holdas haszonbéres gazdaságok (összesen 166 db) és a nagyobb területűek (mindössze 35 gazdaság) lehettek képesek fejlődésre, beruházásra.8

 {267} Vegyes gazdaságként azokat vették számba, amelyek tulajdon- és bérfölddel is rendelkeztek. Arányuk (az összes gazdaság 15,4%-a) és az általuk használt földterület (26 827 kat. hold) mutatja, milyen jelentős szerepe volt a bérföldnek sok örökföldes gazdaság működésében. 1895-ben Szeged határában 2577 gazdaság — a gazdaságok közel egynegyede — művelt kisebb-nagyobb haszonbéres földet.

A szegedi birtokstruktúrát a hasonlóan nagy határú alföldi városok közül Szabadka, Kecskemét és Hódmezővásárhely üzemstatisztikájával érdemes összevetnünk. (4. táblázat.)

Szegeden volt a legtöbb gazdaság és különös figyelmet érdemel, hogy a városunkhoz hasonló ökológiai adottságú Kecskeméten — a szegedinél nagyobb területen! — feleannyi gazdaságot sem mutattak ki.

Mind a négy településen a 0—5 hold közötti törpegazdaságok aránya a legnagyobb, ami jellemző az egész ország egykorú, egészségtelen földbirtokviszonyaira. E gazdaságok aránya Szegeden 57,2%, Szabadkán 56,8, Vásárhelyen 51,1, Kecskeméten 48,4%. A törpegazdaságok száma ott haladta meg a gazdaságok felét, ahol sok volt az 1 hold alatti szőlő és kert. Az 5—20 holdas kisgazdaságok aránya is Szegeden a legmagasabb (30,1%) a négy város közül, de itt birtokszerkezeti összehasonlításunkban határvonal húzható: 20 hold felett ugyanis a többi város gazdaságai a szegedinél magasabb arányt képviselnek. Különösen szembeszökő az arányeltolódás 50 hold felett: az 50—100 hold közötti gazdabirtok aránya Szegeden mindössze 2%, ám Vásárhelyen 4,5, Szabadkán 4,7, Kecskeméten 8,6%. A 100 hold feletti gazdaságok aránya pedig Szegeden nem érte el az 1%-ot, amíg Vásárhelyen 1,9, Szabadkán 3,16, Kecskeméten 4,5%. Ennek okai korábbi időbe nyúlnak vissza, ezért itt nem részletezhetők.

Valós a szakirodalomnak az a megállapítása, hogy a századfordulón Szeged agrártársadalmára a törpe- és a kisbirtok túlsúlya jellemző. Emellett a XIX. század végén ezret meghaladó középparaszti (20—50 holdas) gazdaság jelentős gazdasági erőt képviselt, de Szeged földtulajdonos és bérlő rétegének csak egytizedét jelentette.

A különböző városok birtokviszonyainak összehasonlításához szükséges lenne a földek értékét és a gazdaságok fölszereltségét is figyelembe venni.9 Ismert, hogy a föld értékét a XIX. század közepétől a kataszteri tiszta jövedelemmel fejezték ki. A 138 ezer kat. hold kiterjedésű szegedi határ tiszta jövedelmét 1865-ben 391 989 forintban állapították meg, míg a Gorzsa és Kenyere nélkül 105 ezer holdas Hódmezővásárhely területének tiszta jövedelme 530 321 forintra rúgott.10 A különbség kifejezi, hogy a tiszántúli földek értékesebbek voltak a szegedi határ túlnyomó részét borító homokföldeknél, tehát azonos nagyságú vásárhelyi és szegedi földbirtok közül — átlagot tekintve — a vásárhelyi ért többet. {268}

 

4. táblázat

A gazdaságok területe Szege d Szabadka Kecskemét Hódmezővásárhely
a gazdaságok
száma % száma % száma % száma %
1 holdon alul szántó nélkül 2 173 20,7 1100 15,5 495 11,0 1631 20,7
1 holdon aluli szántófölddel 941 9,0 498 7,0 113 2,5 361 4,6
1—5 hold 2 887 27,5 2438 34,3 1576 34,9 2060 26,2
5—10 hold 1 614 15,4 875 12,3 546 12,0 972 12,4
10—20 hold 1 547 14,7 817 11,5 516 11,4 1125 14,3
20—50 hold 1 035 9,9 826 11,6 679 15,0 1209 15,4
50—100 hold 215 2,0 333 4,7 388 8,6 352 4,5
100—200 hold 66 0,6 143 2,0 140 3,0 101 1,3
200—500 hold 15 0,14 63 0,9 44 1,0 41 0,5
500—1000 hold 2 0,02 12 0,16 13 0,3 8 0,1
1000 holdon felül 8 0,1 8 0,2 1 0,01
Összesen: 10 495 100,0 7113 100,0 4518 100,0 7861 100,0

Mezőgazd. Stat. 1895. 4. 34., 38—39., 44.

 

 {269} 1895-ben a legvagyonosabb birtokosok rendszerint nagybérlők is voltak. Példaként említjük Pálfy Ferenc polgármestert, aki 240 holdas csorvai birtokát megnégyszerezte a Pallavicini uradalomtól és Szeged városától bérelt földekkel, így összesen 985 kat. hold volt a kezén, vagy a felsőtanyai Kordás Mihály nagygazdát, aki tulajdonföldjét meghaladó városi bérfölddel bírt, és így 571 kat. hold földet használt. E két személy volt ekkor Szeged legnagyobb földbirtoklója.11 1895-ben Szegeden 81 cívis birtokost (100 holdas, illetve azon felüli gazdaságot) vettek számba, de Halas, Szabadka, Kecskemét, Debrecen, Hódmezővásárhely, Szentes, Nagykőrös városának ennél népesebb cívis-rétege volt. Csak a tulajdonföldeket figyelembe véve Szegeden 1895-ben 54, 1903-ban 47, 1914-ben 38 cívis élt.12 Ez pusztán a „jéghegy csúcsa", ám a legvagyonosabbak száma, gazdálkodásának jellege, üzemszervezete a határbeli szegényparasztok kereseti viszonyait is számottevően meghatározta.

Szüts Mihály az 1914. évi telekkönyvi birtokívek alapján a szegedi birtokviszonyokról az alábbi kimutatást közölte:13

A gazdaság területe A birtokosok száma
Feketeföldek Alsótanya Felsőtanya Összesen
0—1 hold 2932 1280 310 4 522
1—5 hold 903 1560 751 3 214
5—10 hold 330 826 385 1 541
10—20 hold 167 760 396 1 323
20—30 hold 58 286 181 525
30—50 hold 38 199 122 359
50—100 hold 21 78 56 155
100— hold 7 15 17 39
Összesen 4456 5004 2218 11 678

Az 1895. évi mezőgazdasági összeírás a termelés egységeit, a gazdaságokat vette figyelembe, Szüts Mihály viszont a birtokosok számát, megoszlását kívánta megállapítani. Mivel a két statisztika más szempontok szerint készült, adatai nem hasonlíthatók össze. Annyi megállapítható, hogy az eltelt két évtizedben a földterület, az 5—10 holdas birtokkategória kivételével, tovább aprózódott. (9. sz. grafikai melléklet.) (75., 76., 77. sz. képek.)

Lábjegyzetek:

  1. Vörös Antal 1976. 75.
  2. Maróthy Mátyás mérnök idézett 1850. április 5-i kimutatása. Továbbá: Magyarország művelési ágak szerinti terjedelme és földjövedelme. Budán, 1865. 112—113.
  3. CsmL Tan. ir. 1880—10 540. Szeged v. kataszteri birtokíve.
  4. Für Lajos 1983. 136.
  5. Mezőgazd. stat. 1895. 1. 282—283., 286—287., 310—311. Kecskemét szőlőterülete 6569, Szabadkáé 3800, Szegedé 8407 kat. hold volt.
  6. CsmL Közgy. jkv. 1879—572.
  7. Mezőgazd. stat. 1895. 4. 34., 44., 58.
  8. 1914 előtt a városnak — Szüts Mihály szerint — nyolc 100 holdon felüli nagybérlője volt, közülük hat úri birtokos, ill. kereskedő.
  9. Vö. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. = Magyarország története. 7/1. Budapest, 1978. 481—483.
  10. Magyarország művelési ágak szerinti terjedelme és földjövedelme. I. m. 112—113.
  11. Mezőgazd. stat. 1895. 2. Gazdacímtár. 188—191.
  12. Szegedi Híradó, 1893. április 15., 1906. szeptember 5., Szüts Mihály 1914. 113.
  13. Szüts Mihály 1914. 99.

 

IV. ÁLLATTENYÉSZTÉS

 {270} A XIX. század közepén Szeged határában az állattenyésztés tartotta korábbi gazdasági jelentőségét, de a szántóföldi növénytermelés és a belterjes szőlő- és gyümölcstermesztés volt a fejlődésben levő mezőgazdasági ágazat.1 A két fő ágazat aránya az Alföldön éppen korszakunk elején módosult, amikor hatalmas közlegelőket és ármentesített területeket fogtak szántóföldi művelésbe. Így történt — amint láttuk — Szeged határában is. Mégis előbb az egykorú állattenyésztést ismertetjük — részint korábbi gazdasági jelentősége miatt, részint azért, mivel a tartásmód jellege, az igásállatok száma, milyensége — más körülmények mellett — meghatározta a korabeli földművelés színvonalát.

„Főfoglalkozása a szegedi népnek a földművelés és az ezzel járó szarvasmarhatenyésztés — írta Palugyay Imre a század derekán. — ...Címeres marhák nevelődnek Szeged tág pusztáin; a szarvasmarha-tenyésztés a szegedi nép kedves foglalkozása, inkább szánt ezzel, mint lóval... A juhtartás is kedvelt gazdálkodási ág. 2

1. AZ ÁLLATÁLLOMÁNY NAGYSÁGA ÉS A KÖZLEGELŐ HASZNÁLATA

A tenyésztés jelentőségére előbb az állatállomány számából és a legelők kiterjedéséből következtetünk. Sajnos, az egykorú állatszámlálások nem mindig megbízhatók, mert a gazdák a jószágok egy részét eltagadták, másfelől mivel különböző évszakban rögzítették az állatok számát, az adatok egymással nem vethetők össze.3 Az állatösszeírások — tudva, hogy adataik nem mindig pontosak — mégis nélkülözhetetlen forrásaink, és a települések közötti összehasonlításhoz jó támpontot adnak. {271}

 

Az állatállomány Szeged város területén4

Év Szarvasmarha Juh Sertés
1850 13 606 7715 58 747 ?
1857 13 903 7 738 67 425 26 970
1870 9 008 7 047 92 173 15 649
1880 10 027 10 030 55 634 17 570
1895 14 940 11 073 24 521 50 092
1900 15 257 10 463 24 750 40 633
1911 16113 12 151 26 436 34 691

Látható, hogy a 22 ezer holdnyi közlegelő kiosztása után a szarvasmarha- és a lóállomány nem csökkent. Az 1860-as években mutatkozó visszaesés nagyrészt az 1863. évi aszály okozta jószágpusztulás következménye, amit az állatállomány országszerte nehezen hevert ki. Az átmeneti visszaesés után a 70-es években a szarvasmarhák és a lovak száma emelkedett, és további gyarapodás mutatkozik az 1880/90-es években, amikor pedig a város újabb közlegelőket parcellázott. 1911-ben a szarvasmarha-állomány 18,4%-kal múlta felül az 1850. évit, s ez ugyan nem érte el a város népessége — ezen belül a mezőgazdasági népesség — gyarapodásának arányát, de a közélelmezésben nagy fontosságú tehénállomány növekedése jelentősebb: 51,8%-os volt.

A Szegeden nevelt lóállomány — az összeírások adatai szerint — hat évtized alatt 57,5%-kal nőtt. Egyedül a juhok száma csökkent nagy mértékben, ami megfelel az országos helyzetképnek. Ám az állomány apadása nem közvetlenül a legelőparcellázások után, hanem az 1870-es évektől tapasztalható, amikor a magyar gyapjú értékesítési lehetőségei az olcsó ausztráliai gyapjú versenye miatt megnehezültek.

Ha tekintetbe vesszük, hogy a jószágeltitkolás a század közepén, harmadik negyedében lehetett nagyobb mérvű és föltételezzük, hogy az 1895. évi országos állatösszeírás a korábbiaknál teljesebben rögzítette az állatlétszámot, akkor is kiviláglik: nem helytálló a jószágtartó gazdáknak az a vissza-visszatérő panasza, hogy a közlegelők kiosztása visszavetette a szegedi állattenyésztést. E panaszok hátterére alább visszatérünk.

A szegediek állatállományát a hasonlóan nagy határú, hasonló gazdálkodású {272} és népességű alföldi városok (Debrecen, Szabadka, Kecskemét és Hódmezővásárhely) lakosságának jószágállományával érdemes összevetnünk, amire az egységes szempontok szerint végrehajtott 1895. évi állatösszeírás kínál a legalkalmasabb támpontot. A szegedi népesség szarvasmarha- és juhállománya (14 940, ill. 24 521) közvetlenül a debrecenieké után következett, lovainak száma (11073) a vásárhelyiekét követte, sertésállománya (50 092) pedig meghaladta mind a négy városét. A számosállatra átszámított állományt tekintve a szegedi állattenyésztés a XIX. század végén alig maradt el a hagyományos állattartásáról közismert és híressé vált debreceni mögött: a számosállatok száma Debrecenben 41 611, Szegeden 40 988 db volt.5

A XIX. század közepén az alföldi állattartásnak még fontos meghatározója a pusztákon folyó legeltetés. Szegednek 1850-ben 71 872 hold, Debrecennek 80 000 hold közlegelője volt, városunk külső legelőjének területe azonban meghaladta a debreceniekét: több mint 68 ezer holdra rúgott, míg a Hortobágy puszta ugyanakkor 55 ezer holdra terjedt ki.6 Csakhogy a Hortobágy egy tömbben terült el, a szegedi puszta pedig birtoklástörténeti és ökológiai tényezők miatt két részre: az alsóvárosi és a felsővárosi pusztára tagolódott. E puszták jellegéről egy 1853. évi kimutatás tájékoztat.7 Eszerint a 68 615 magyar hold kiterjedésű pusztából a futóhomok megkötése végett telepített erdőket és a legelőnek alkalmatlan zsombékos vízállásos területet — összesen 5002 holdat — le kell számítanunk, így 63 613 hold ténylegesen legelőül szolgáló puszta marad. Ám ezt is buckák, homoksiványok tarkították, ahol a legelő jószág nyáron alig talált táplálékot. Az állattartás helyi feltételeit mérlegelve tehát figyelembe kell vennünk, hogy a város nagy kiterjedésű pusztáinak csak kb. 60%-a adott a jószágoknak megfelelő, jó füvű legelőt.

Az 1852. és 1854. évi legelőosztás után a város határában 34 683 kat. hold legelőterületet vettek számba, ami 1200 négyszögöles holdba átszámítva több mint 46 ezer holdnak felel meg. A századfordulón 19 124 kat. hold, az első világháború előtt még mindig 12 696 kat. hold közlegelője volt a városnak.8 Így tehát korszakunkon át egyre szűkülő területen, de mindvégig lehetőség volt a jószágok pusztai legeltetésére. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert a legtöbb alföldi mezőváros, így a szomszédos Halas, Hódmezővásárhely, a közeli Makó és Szentes — az 1850—60-as években, a legelőelkülönítés alkalmával, egyszerre felosztotta közlegelőit birtoklásra jogosult lakosai között, ezáltal megszüntetve a külterjesállattartás {273} alapfeltételét. Szegedhez hasonlóan csak Debrecen, Kecskemét és néhány hajdúváros határában élte meg a puszta kisebb-nagyobb darabja a XX. századot.

A pusztai legeltetésen alapuló külterjes állattartásnak a néprajzkutatás két módját különbözteti meg: a rideg vagy szilaj és a félszilaj tartásmódot. A ridegvagy szilajtartásva a korábbi kutatók szerint az volt a jellemző, hogy az állatokat a rideg- vagy szilajpásztorok felügyelete alatt egész évben a legelőn tartották. Az újabb kutatások arra vallanak, hogy télire rendszerint gondoskodtak az állatok természetes enyhelyekben vagy födél nélküli építményekben — akolban, karámban — történő elhelyezéséről, ahol takarmányozták őket. Félszilajnak a tavasztól késő őszig legeltetett, télen istállózott jószág tartásmódját nevezzük.9 Az igás- és fejősállatokat a várost körülvevő belső legelőre hajtották ki, amely három részre tagolódott: a felsővárosi nyomás a várostól északra Baktó szomszédságában, a rókusi nyomás Rókus városrésztől Öthalom felé, az alsóvárosi nyomás a volt szabadkai országúttól északra — a vágóhíd, mai Ságváritelep táján — terült el. A bellegelő 1850-ben 7164 hold, a nyomási földek többszöri parcellázása után, az első világháború előtt 1750 kat. hold kiterjedésű volt.

Korszakunkban a közlegelőkre kiváltott jószágok számát először 1864-ből ismerjük. Akkor az előző évi aszály miatt „a lábas jószágoknak száma (...) az előbbeni évihez képest tetemesen, illetőleg majd felére csökkent".10 (5. táblázat.)

5. táblázat A közlegelökre kiváltott, illetve ott legeltetett állatok száma11

Év Szarvasmarha Rúgott borjú Ló és csikó Juh Sertés Kecske Szamár
1864 5411 ? 488 45 805 838 1 133
1867 4549 ? 1341 75 444 1059 10 178
1878 7098 2340 1653 56 570 2758 49 142
1883 8699 2241 2815 41 982 2103 21 117
1895 7270 1412 1114 16 567 ? ? ?
1905 7164 2082 883 11 842 7 ? ?
1910 5590 1100 643 7 248 ? ? ?

9. grafikai melléklet. Magánbirtokok, városi bérföldek, közlegelók és erdők a város határában 1914 előtt

 {274} A legelő állatok összeszámlálását, a jószágok fölolvasását tanácsi kiküldöttek tartották, ilyenkor győződtek meg róla, nem legel-e a pusztán hajtócédula nélkül kihajtott jószág, amely után a tulajdonos fűbért nem fizetett a városnak. 1882 júniusában, a pótolvasáskor a felsővárosi pusztán két pásztor 72 marhát, 6 lovat, 17 sertést, az alsóvárosi pusztán egy pásztor 71 marhát, 4 lovat és 20 sertést jegy nélkül legeltetett, ami miatt a számlálók eljárást indítottak két számadógulyás és egy csikós ellen.12

Az 1863. évi rendkívüli aszály miatt főleg a nagyjószágok — ló és szarvasmarha — állománya csökkent. Erre abból következtethetünk, hogy 1847-ben 717 méneses lovat írtak össze Szegeden, 1864-ben pedig csak 488 lovat találtak a külső legelőn. A szarvasmarha-állomány 1857 és 1870 között egyharmadával csökkent. Az állatszámlálásokból következtetve, az aszály és a homokfúvás okozta „elsiványosodás" miatt kisebb mértékben apadt a juhállomány — feltehetően azért, mert a juh a lónál és a szarvasmarhánál igénytelenebb és az apró füvű legelőn is megél.

Egy kortársi feljegyzés arról tájékoztat, hogy 1867 után 3—4 évig szaporodott a jószágállomány, majd 1872-ben, amikor a város a legelődíjat kétszeresére emelte, a gazdák állattenyésztési kedve ismét hanyatlott.13

A táblázatból látható, hogy a XIX. század végén valamennyi állatfajtánál lényegesen csökkent a közlegelőre kihajtott jószágok aránya, de más alföldi településekhez viszonyítva így is jelentős maradt: 1895-ben a szarvasmarháknak 58%-át, a juhoknak 68%-át tartották a külső legelőn, a lovaknak és csikóknak viszont már csak 10%-át váltották ki a pusztára. Az állatállomány 1911. évi és a közlegelőn tartott állatok 1910. évi mutatóit összevetve úgy találjuk, hogy a szarvasmarhák külterjes tartásmódja volt a legszámottevőbb: 1910 körül az állomány 40—41 %-a még tavasztól őszig a pusztán legelt.14 Ebben a legeltetés lehetőségén kívül két tényezőnek tulajdonítunk szerepet: 1. Szegeden az állomány nagyobb része a századelőn is magyar fajta szürke marha volt, amelyet a szaporulatáért és húsáért neveltek, 2. 191 l-ben a szarvasmarhák 85,5 %-a tanyai gazdaságokhoz tartozott, amelyekben — különösen a várostól távol — a tejhaszonra törekvés még nem volt meghatározó.15

A közlegelő hasznosítása és a városi pénztár ebből származó bevétele gyakran foglalkoztatta a vezető testületeket és a helyi újságok tollforgatóit. Több alkalommal kiszámították a legelőre hajtott állatlétszámhoz mért legelő-szükségletet. 1874-ben a Szegedi Hírlap cikkírója 1 lóra 1 hold, a szarvasmarhák háromnegyedére {275} 2 hold, egynegyedének (a növendék állatoknak) 1 hold, 6-6 juhnak és sertésnek 1 hold legelőt figyelembe véve, az előző évben legeltetett jószágállomány alapján 30 906 hold legelő-szükséglettel számolt, és így tízezer hold legelőfelesleget mutatott ki.

1900-ban a város állattenyésztési felügyelője egy lónak és szarvasmarhának 1 hold, rúgott borjúnak és csikónak fél hold, 3-3 juhnak és sertésnek 1 hold legelő-szükséglettel számolva megállapította, hogy az alsótanyai részen a közlegelő kb. 6500 holddal nagyobb, mint amennyit a legeltetett állatok száma megkövetelt.16 E számítások ismeretében tanulságos az a vita, amely 1884-ben a városi tanács és a törvényhatósági bizottság ülésén, az alsótanyai közlegelő megnagyobbításáról kibontakozott.

László Mihály pusztai alkapitány, a gazdák megbízásából az alsóvárosi közlegelőkbe beszögellő 758 holdnyi szántó- és kaszálóterület legelőhöz történő visszacsatolásáért folyamodott.17 Kérelmét azzal indokolta, hogy a jószágállomány az utóbbi években igen megszaporodott, de az állatok a szűk legelőterületen nem tudnak gyarapodni. A gazdaszék a kérelem egy részének helyt adott, és javasolta az ásotthalmi csordajárásban beszögellő 300 holdnak a közlegelőhöz csatolását. A városi tanács ezt határozatra emelte, ami a folyamodót — főleg gazdatársait — nem elégítette ki, ezért föllebbezett a határozat ellen.

Időközben Pap István virilis törvényhatósági bizottsági tag azért folyamodott, hogy ,,a marhatenyésztés elhanyagolt állapotának felélesztésére" a baromjárást ezer holddal növeljék meg. Hasonló szándékú kérelmet nyújtott be Pálfy Antal tanyai kapitány a kereseti járási gazdaság nevében. A tanács mindkét gazda kérelmét elutasította, amire föllebbezést adtak be. A törvényhatósági bizottság Pálfy föllebbezését ismét elutasította, Pap István előterjesztésére pedig hozzájárult az alsótanyai közlegelőnek mindössze 420 holddal történő kiegészítéséhez. Meghatározta ugyanakkor, hogy a „gazdaközönség" e terület holdanként 4 Ft tiszta jövedelmét 25 évre biztosítani tartozik. Ez is mutatja, hogy a testület mindenekelőtt a város pénzügyi érdekeire ügyelt.

Ekkor a közgyűlés határozata ellen Lévay Ferenc föllebbezett. Azzal érvelt, hogy miközben valamennyi nagyobb város fölosztotta legelőjét, egyedül Szeged városa biztosít jószágtartó gazdáinak tekintélyes, 24 ezer holdnyi közlegelőt, ami ellentmond az „okszerű gazdálkodás", az istállózás elveinek.

Pálfy Ferenc polgármester a föllebbezést azzal a véleménnyel {276} terjesztette a belügyminiszterhez, hogy a városi legelőterület elégtelen volta nem igazolódott, és a kérelmezők nem a közérdeket, hanem a vitatott terület szomszédságában lakó gazdák érdekeit képviselik. A gazdák érdekeit a végletekig védelmező Pálfy Antal a belügyminiszterhez is folyamodványt ír. Érvelése ezúttal különösen hangsúlyos : úgy vélték —, fejti ki — a közgyűlés határozata annak „elismerése felé haladt, hogy hazánkban, s különösen az Alföldön többé nem a magtermelés képezi a mezőgazdálkodás alapját, hanem a marhatenyésztés, melynek fejlesztése érdekében kell a községnek és az álladalomnak mindent elkövetni..." A megállapítást annak ismeretében kell mérlegelnünk, hogy az 1880-as évekre az olcsó tengerentúli búza Európába áramlása miatt a magyar mezőgazdaság elveszítette nyugati piacait, így törvényszerű volt, hogy a gazdálkodók a marhatenyésztésben kerestek olyan árutermelő ágazatot, amely kárpótolhatja őket a kieső jövedelemért. Csakhogy a külterjes tartásmódra alapozott marhatenyésztés ideje már lejárt.

A belügyminisztérium az érvényes törvénycikkek meg nem tartása miatt megsemmisítette a törvényhatósági bizottság 1884. évi 356. sz. határozatát, így a szegedi közlegelő egyetlen négyszögöllel sem gyarapodott és a vitatott földeket a város 1884 októberében haszonbérbe adta.

1904-ben, amikor a gazdászati szakbizottság újabb legelők bérbeadását javasolta, a közlegelő csökkenése ellen — többek között — ismét Pálfy Antal és Pap István szólalt föl. A szakbizottság akkor úgy fogalmazott: fontos közgazdasági érdek, hogy a város területén gazdálkodó kisebb birtokosok az előnyösnek ismert istállós állattartásra térjenek át.18  A városi tanács eléggé megkésve szorgalmazta a belterjes állattenyésztés terjesztését.

A puszták évszázadokon át alapját képezték a szegedi, s egyáltalán az alföldi állattartásnak. A jó füvű pusztákon híztak meg a szegedi cívisek göbölymarhái, amelyeket a tőzsérek már a XVI. században ezerszám értékesítettek az osztrák, bajorországi stb. vásárokon. A cívisek a XIX. század végén a város törvényhatósági bizottságában megpróbálták védeni — sőt nagyobbítani — az egyre fogyatkozó pusztákat, de igyekezetük nem járt, nem is járhatott tartós eredménnyel. A jelen már az istállózó állattenyésztésé volt, s az áttérést sürgette a közlegelők feltörésével kiterjedt szántóföldek talajerőutánpótlása, vagyis trágyaszükséglete.

1900 júniusában a városban fél éve működő állattenyésztési felügyelő Alsótanyán tenyészállat-vizsgálatot tartott. A számadók elmondták neki, hogy a szarvasmarha egész télen szalmán vagy polyván telel, szénának színét sem látja és a jobb gazdák közé tartozik, aki kukoricaszárat is takarmányoz. Előfordult, hogy tavasszal szekéren vitték ki a rúgott borjút a legelőre... Megállapította, hogy a tanyaiak kevés takarmánynövényt termesztenek és a közlegelő elhanyagolt.

 {277} Tapasztalatait így összegezte: ,,A szegedi tanyai állattenyésztés gyatra és hitvány."19

Kemény bírálat ez, de nem kételkedhetünk igazában, mert szakembertől való, akinek — mivel nem sokkal azelőtt került Szegedre — összehasonlítási alapja is volt. Mindezek ismeretében az a következtetésünk: a szegedi szarvasmarhatenyésztést nem újabb és újabb legelőterületek feltörése veszélyeztette, hanem a meglévő legelők elhanyagolt állapota, a kielégítő takarmánytermelés hiánya és emiatt a tanyák nagy részén a jószág téli tartásának elégtelen volta. Tegyük hozzá, aszályos évszak után a homokos talajú közlegelők nagy része használhatatlanná vált. Rendszerint csak a tavaszi és őszi időszakban nyújtottak a jószágoknak elegendő táplálékot. A szegedi állattenyésztés jellemzett állapota tehát az adott természeti feltételekkel — talaj- és csapadékviszonyokkal — is összefüggött. A törvényhatósági bizottság 1909-ben, a közlegelő javítását és karbantartását „elsőrendű közgazdasági feladatnak"' ismerve el, államsegélyt kért a földművelésügyi minisztériumtól.

A közlegelők használatát a város már a XVIII. században szabályozta: kijelölte a különböző állatfajták legelőit, s eszerint megkülönböztettek baromjárást, csordajárást, ménösjárást, csikójárást, birkajárást, csürhejárást. A birkajárást a közlegelő szélén vagy más járásoktól jobban elkülönítve jelölték ki, mivel a többi jószág, különösen a szarvasmarha nem tűri a birkaszagot. Megállapította a városi tanács a legeltetés idejét és a pásztorok kötelességeit is.

1881-ben a tanács elkészítette a város tulajdonát képező közlegelők használatának szabályzatát, amelyet a királyi biztosság 1882-ben hagyott jóvá. „Szeged város közlegelőjét képezik — állapítja meg a szabályzat — a felső és alsótanyán azon külterületi puszták, melyek bérbe adva nincsenek, vagy melyek erdőként ... nem kezeltetnek." Közlegelőnek tekintették — mint említettük — a város körüli nyomásföldet és a szántás-vetésre nem alkalmas nagyobb szikeseket, pl. a Fehértót, Fertőt.20

A közlegelőt mindazok használhatták, akik a kihajtott jószágokra kivetett legelődíjat, ún. fűbért megfizették. 1863-ban a fűbér összege állatfajonként a következő volt: 1 ló vagy 1 szarvasmarha (1 számosállat) után 1 forint, 1 juh után 20 krajcár, 1 sertés után 50 krajcár, 1 szamár után 30 krajcár. Hogy a nagy arányú elhullás következtében a város bevételei lényegesen ne csökkenjenek, 1864-ben a számvevőség a legelődíjakat közel kétszeresére emelte. A szegedi pusztára vidéki {278} lakosok is kiválthatták állataikat, mérsékelten magasabb fűbérért. 1882-ben 1 db szarvasmarha vagy ló után a szegediek 4 Ft, a vidékiek 5 Ft fűbért fizettek.

A XX. század elején a külső legelőre kiváltott számosállat után 10 korona, növendékjószág után 5 K, sertés v. szamár után 2 K 50 fillér, kecske után 1 K 25 fillér, juh v. birka után 1 K volt a fűbér. Vidékiek ennek másfélszeresét fizették.21

Az 1882. évi legeltetési szabályrendelet Felsőtanyán 3, Alsótanyán 7 járásra osztotta a közlegelőt. A felsőtanyai birkajárás Csöngöle pusztán volt, s ott jelölték ki a ménesjárást is. A baromjárás ettől délre, a kisteleki határon fekvő Pántlika-földek szomszédságában terült el, a csordajárás pedig a mai Balástya határában. A külső legelőn az egy falkába vert ökröket nevezték csordának vagy ökörcsordának.

Az alsótanyai járások: kereseti ökörcsordajárás, Lapos-, illetve baromjárás, ménesjárás Vágó határrészen, a csorvai és a zákányi örökföldek között, ásotthalmi baromjárás, ásotthalmi ökörcsordajárás, ásotthalmi borjúcsordajárás és átokházi birkajárás illetve vegyesjárás (9. sz. grafikai melléklet). Az első világháború előtt a közlegelő Felsőtanyán 6, Alsótanyán 11 járásra oszlott.

A szarvasmarha legeltetési ideje április 15-től november végéig, a többi állaté március 1-jétől a következő esztendő február végéig tarthatott. A marhák április közepe előtt kihajtását a tanács még takarmányhiány miatti jószághullás esetén sem engedélyezte, mert ugyanakkor az előző évi esőtlen időjárás következtében a tavaszi legelő is silány volt. Minden jószág csak a maga járásában legelhetett, de a birka, a ló, a sertés és kecske részére december 1-jétől február végéig felszabadították a barom-, ökör- és borjújárást. A marha- és ménesjárásban a jószágokat csak a gazdaságok által felfogadott közös pásztorok keze alatt legeltethették. A városi tanács tiltotta, hogy a járásszéli gazdák a tanyájuk előtti közlegelőre jószágaikat kiverjék vagy kipányvázzák. (E tilalmat gyakran megszegték.) Tilalmas volt a ludakat a marha- és a ménesjárásba hajtani. A tanács kötelezővé tette a jószágok kihajtás előtti állatorvosi vizsgálatát és a legelődíjon felül, a kutak létesítésére és karbantartására, a jószág neme és száma szerint, hozzájárulást állapított meg.

A közlegelő ellenőrzése, a korábbi gyakorlat szerint, az alsó- és felsőtanyai pusztai kapitány feladata volt. A puszták nagy terjedelme miatt a szabályzat egy-egy pusztagazdát rendelt melléjük, akiknek kötelességévé tette: felügyelni a legeltetési határidők megtartására, az állategészségügyre, hetenként legalább egyszer ellenőrizni a legeltetést és naplót vezetni tapasztalataikról.

Előfordult, hogy tanyai gazdák pásztor felfogadása nélkül legeltették jószágaikat a közlegelőn. Ez a ,,kurtapásztorkodás" azzal az előnnyel járt, hogy a tanyáikhoz legközelebb eső közlegelőre hajthatták állataikat. A város ily módon {279} bevételhez jutott, mivel a gazdák kifizették a fűbért, de a pásztorok elestek a pásztorbértől.

A városi tanács 1861-ben biztosított anyagi alapot „baromorvos" alkalmazására. 1886-ban a közgyűlés megállapította, hogy egy „állatorvos" kevés a teendők ellátására és a következő esztendőtől új állást létesített. 1891-ben — Alsó- és Felsőközpont létrehozásával egy időben — a város a külterületen két állatorvosi körzetet szervezett, s a két állatorvost kötelezte a közlegelőn tartott állatállomány hetenkénti vizsgálatára és a ragályos, fertőzött jószágok ingyen gyógykezelésére. Korábban — nem ritkán a század elején is — a legelő jószágot maguk a pásztorok gyógyították. 1892-ben a határt 7 állategészségügyi kerületre osztották.22

A városi tanács irányító szerepe a közlegelők szabályozásában, a jobb legeltetési és állategészségügyi körülmények megteremtésére irányuló törekvésben jutott kifejezésre. Magát a legeltetést az ún. legeltető gazdaságok szervezték, amelyekbe az állattartó gazdák belterületen városrészenként tömörültek, külterületen pedig a jószágaikat egy járáson, egy falkában (gulyában, ménesben) legeltető gazdák alkottak egy gazdaságot. A gazdaság élén választott öreggazda állott. A szegediek Gyertyaszentelő napján (február 2-án) tartották a pásztorfogadó gyűlést, amire a kapitányi hivatal képviselőjét is meghívták. Ilyenkor fogadták fel a számadó pásztorokat, és megállapodtak abban, hogy a tagok mennyivel járulnak hozzá a gazdaság évi kiadásaihoz. Az öreggazda gondoskodott a gazdaság pénzéből a legelői kutak, vályúk karbantartásáról, a marhák számára a kősóról és a cserény-nél használt gyékényponyváról. (72. sz. kép.) A felfogadott számadókat jóváhagyás végett a polgármesteri hivatalnak kellett bejelenteni.

 

2. AZ ÁLLATTENYÉSZTÉS MÓDJA FAJTÁK SZERINT

A XIX. század második felében a paraszti állattartásban országszerte a szarvasmarhának volt legnagyobb jelentősége. A század közepén az ország nagy részében magyar fajta szürke marhát tenyésztettek. Ez a szarvasmarha — századok során kialakult fajtatulajdonságai révén — kitartó, hízékony volt, ridegtartás mellett is jól bírta a kemény teleket, és jobban átvészelte a keleti marhavészt, mint a nyugati fajták. A marhavész jelentős elhullásokat okozott, és az ellene való védekezés az 1860-as évek végén a magyarországi marhatenyésztés alapkérdése lett. Míg a keleti marhavészből az edzett magyar fajta marhák 70—75%-a kigyógyult, {280} addig a nyugati fajtáknak alig 5%-a vészelte át a járványt.23 Feltehetően ez is közrejátszott abban, hogy az Alföldön a magyar szürke marha tenyésztése szívósan tartotta magát.

A szarvasmarha-állomány fajta szerinti megoszlásának aránya 1870—1911 között24

  Magyar fajta Nem magyar fajták
  Magyarország Szeged Magyarország Szeged
1870 81,02% 96,7% 18,57% 3,3%
1895 51,6% 92,1% 48,4% 4,8%
1911 27,8% 40,9 % 72,2% 50,0%

Szegeden a fajtaváltás csak a századfordulón, az országos arányszámokat tekintve jó két évtizedes késéssel kezdődött és 1911-ig sem fejeződött be, hiszen az állománynak még több mint 40%-a magyar fajta volt. Szüts Mihály 1911-ből kimutatta az egyes fajták területi eloszlását. Innen tudjuk, hogy a magyar szarvasmarha a külső tanyarészeken: Csorván, Zákányban, Királyhalmon, Átokházán, illetőleg Őszeszéken, Gajgonya, Balástya, Csöngöle határrészen maradt meg nagyobb számban, míg a város belterületén, a feketeföldeken, Domaszéken, Feketeszélen, Röszke-Szentmihályteleken, Nagyszéksóson, Alsóközponton a pirostarka fajta már nagyrészt kiszorította. Mivel a pirostarka fajták jobb tejhozamúak voltak a magyar fajtánál, ezért honosodott meg a tenyésztésük előbb a városi és városhoz közeli parasztgazdaságokban.

A korabeli szakemberek többször megállapították, hogy Szegeden kevés és részben rossz fajtatulajdonságú tenyészállatot tartottak. 1899-ben a gazdasági egyesület javasolta a városnak, hogy 60 tenyészbikát szerezzen be, s kérje az államtól a költségek három évi visszafizetésre történő előlegezését. Különösnek találjuk, hogy a gazdasági egyesület — amelynek vezetőségében tekintélyes, földbirtokkal is rendelkező polgárok foglaltak helyet (elnöke Zsótér Andor, a Szeged-Csongrádi Takarékpénztárnak is elnöke, gabonakereskedő, alelnöke Lichtenberg Mór nagytőkés és nagybérlő) — és a városvezetés az államtól várta a segítséget. A városi bérföldek több százezer forintos évi jövedelméből a tanács idejében fordíthatott volna erre a célra is. Nem tette. 1906-ban Bokor Pál gazdasági tanácsnok megállapította, hogy a külterületi gazdaságok a városi szabályrendeletben {281} előírt apaállatokat nem bírják beszerezni, és ha beszerzik is, nem a kellő fajt veszik meg. Javasolta, hogy a város saját költségén vásároljon 25 tenyészállatot. Ezután a város végre megtette a szükséges lépést: Mezőhegyesről 16, különböző uradalmaktól 15 magyar bikát és összesen 9 szimmentáli és svájci bikát vásárolt, a marhatenyésztés javítása érdekében. A szegedi gazdasági egyesület pedig 1911-ben 50 szimmentáli és berni pirostarka tehenet hozatott a kisgazdák részére.25

A közlegelőre kivert állatokat nemcsak fajtájuk, hanem nemük és koruk szerint is külön tartották. Alsóváros határában, Laposjáráson és az átokházi járáson a XIX. század végén 4-4 falka legelt: öreg ökörcsorda, tinócsorda, anyafalka (más néven anyabarom) és szűzfalka (szűzbarom). A szegedi pásztorok és parasztok a pusztán legelő szarvasmarha együttesét nem gulyának, hanem baromnak vagy falkának, az együtt legelő ökröket és tinókat pedig csordának nevezték.26 A kiherélt bikaborjúnak hároméves koráig tinó, utána míg betanítják az igavonásra, ökörtinó, négyévesen, miután rendszeresen jármozzák, ökör, igásökör a neve. Az anyafalkában a teheneket és a bikákat, a szűzfalkában a rúgott borjúkat (három-négy hónaposan elválasztott borjakat) és a hasas teheneket legeltették.

Egy-egy falkában változó számú jószág legelt. Láttuk, hogy 1895-ben 7270 szarvasmarhát és 1412 rúgott borjút váltottak ki a pusztára. A felsővárosi pusztán 4 falka barom: ökörcsorda, tinócsorda, anyafalka, szűzfalka, az alsóvárosin összesen 8 falka — mindegyik falkából 2-2 — legelt. Az átokházi és a laposjárási ökörcsordákba a század elején 800—1000 ökröt vertek össze, bár a legeltetési szabályzat egy csordára csak 600, kivételesen 700 szarvasmarhát engedélyezett. Az igásökröket a gabona behordása és az ugarolás idejére a gazdák elvitték és utána visszaadták a legelőre. Az anyafalkákba ugyanakkor 5—600, a szűzfalkákba 4—500 barom verődött össze.

járást kellett kialakítani. Ezután a felsővárosi pusztán 5 barom- illetve csordajárás: 2 ökörcsordajárás, 1 magyar tehénjárás, 1 tarka tehénjárás, 1 szűzfalkajárás, az alsóvárosi 10 barom-, illetve csordajárás (mindegyikből 2-2) különült el (9.sz.grafikai melléklet).27Miután a ménesjárást feltörték, a lovakat a baromhoz csapták: egy-egy falka mellett 100—150 ló, csikó is legelt. A cséplőgépes gazdák bivalyait az ökörcsordánál legeltették.

A járásokat nem határolták körül, nem készítettek mesterséges határjeleket, hanem az öreggazdák és a pásztorok természetes jeleket — bokrokat, facsoportokat — {282} választva jelölték ki, melyik falka meddig legelhet. Egy-egy marhafalkánál rendszerint öt pásztor szolgált: a számadó, a számadóbojtár vagy öregbojtár, a második bojtár, a kisbojtár és a lakos. Utóbbi állandó tennivalója a főzés és a falka éjszakai felügyelete volt. Századunk első évtizedeiben előfordult, hogy a nagyszámú átokházi öreg ökörcsordára hat pásztor ügyelt. A bojtárokat a számadó fogadta fel és a bérüket, természetbeni juttatásukat az állattartó gazdáktól nyújtott pásztorbérből adta ki. „Ma már vagy búzában vagy pénzben jár ki a gulyásnak, csikósnak a pásztorbér — írta Tömörkény István 1903-ban — de még a hetvenes években is kész kenyérben járt ki, amit a gazda tartozott a pásztor élelmére kivitetni hozzájuk."28 Azt a homokdombot, amire az alsóközponti (ma mórahalmi) templom épült, Kenyérváró halomnak nevezték, mert onnan lestek a pásztorok, hozzák-e már nekik a kenyérjárandóságot. A századfordulón a gazdák minden barom után 2 forintot és 1 cserpák (kb. 7 kilónyi) rozsot vagy búzát adtak a gulyásszámadónak. Jól kerestek a számadók, némelyük 20—30 hold örökföldet, szép tanyát vásárolt, mikorra abbahagyta a pásztorkodást. Neves gulyásszámadók voltak az alsóvárosi pusztán a Fődi, Sója, Táncos nemzetség tagjai.29

A dualizmus korában a kormányzat egyoldalúan a lótenyésztést támogatta, mivel a hadsereg lószükségletét az uradalmi és paraszti tenyésztők állományából válogatták. A katonaság jó árat fizetett a huszárlónak alkalmas, hátalásra betört remonda csikóért, de katonai célra az 1870-es évek elején Szegeden kevés csikó bizonyult alkalmasnak. 1874-ben lóállítási és tenyésztési bizottságot hoztak létre, amely a bajai méntelepről 6 tenyészmént szerzett be. 1883-ban a törvényhatósági bizottság a földművelésügyi minisztertől támogatást kért két külterületi fedező méntelep létesítéséhez. El is készült az állami méntelep terve, de mivel a városi közgyűlés a költségekből nem volt hajlandó semmit magára vállalni, a minisztérium halogatta a kivitelezést.30 Szembetűnő, hogy az állattenyésztés javítását célzó beruházás ismét a városi vezetőtestület szűkkeblűsége miatt késett. Szüts Mihálytól tudjuk, hogy a két külterületi közigazgatási központ létesítése (1892) után a központokban megépült a két fedeztetési állomás, 8—10 mén számára. A felsőközpontit azonban be kellett szüntetni, mert a gazdák inkább magánménekhez vagy a közeli kisteleki fedeztetési állomásra vitték kancáikat. 1909-ben a városi tanács a városban 9, Alsóközponton 6 fedező ménnel tájfajta-tenyésztést kezdeményezett, amely a munkabíró és katonai célra is alkalmas Nóniusz tájfajtájának kitenyésztésre irányult.31

 {283} A XIX. század közepén Szegeden közel egyenlő számú igáslovat és jármos ökröt írtak össze. Míg azonban a jármos ökrök nagy része — a hordás és az ugarszántás idejét kivéve — április közepétől november végéig a pusztán legelt, addig a hámba fogott lovakat a XIX. század második felében már csak kis számban váltották ki a pusztára, inkább istállóban tartották és csak a tanya körüli gyepen legeltették. A tanyai gazdáknak voltak viszont „méneses" lovaik, csikaik, amelyek a pusztán legeltek (5. táblázat).

Az írott források és a pásztorok visszaemlékezései arról tanúskodnak, hogy az 1880/90-es években az alsóvárosi pusztán még szilajménest is tartottak. Pálfy Antal tanyai kapitány írta 1884-ben, hogy a kereseti csordajárást és Laposjárást „a 300—400 darabból álló szilajménes is járja".32 ,,Apám két télön kinn telelt a ménössel Bilisicsben — mondta Molnár József (szül. 1880). — A szilajménösben két-három-négyéves csikók voltak. Télön lesoványodtak, hosszú szőrük nőtt, de tavasszal, a jó mezőn hamar följavultak." A szilajménesétől különbözött a kezesménes tartásmódja. Ezt március eleje és József-nap (március 19) között hajtották ki a pusztára, és november végén, András-nap táján verték szét. Az alsóvárosi kezesménes járása 1000 "hold területű volt. Korszakunkban 1883-ban legelt legtöbb ló és csikó a szegedi pusztákon (2115 db), ezután számuk egyre csökkent. Bizonyára ezért történt, hogy 1892-ben, amikor a városi tanács a felsőtanyai közjegelőből 1200 kat. holdat bérbe adott, kárpótlásul Vágójárást, az alsóvárosi kezesménes legelőjét adta marhalegelőül a felsőtanyaiaknak.33 A kezesménest ezután a Mérgesi és Honvéderdő közötti Kisjárásra. hajtották.

Az 1880/90-es években az alsóvárosi pusztán tehát két ménes legelt: Bilisicsben a sziíajménes, Vágó-, majd Kisjáráson a kezesménes. A ménesben 500—600 lovat, csikót tartottak a számadó, az öregbojtár, a második bojtár és a kisbojtár felügyelete alatt. A két ménesjárást 1900-ban adta árendába a város. A még igázatlan csikókat ezután a barommal legeltették, a csikósok pedig gulyásnak szegődtek el.

A határban számos kiváló lónevelő parasztember élt, főleg a 30—50 holdas gazdák között. Ismertünk több olyan gazdát, akit környezete elismerően a „Jó-lovú" ragadványnévvel illetett. A csődörös gazdák a fedeztetéssel jó jövedelemre tettek szert.

A tenyésztésre serkentően hatottak a lefuttatások és a lóversenyek. Először 1854-ben tartottak lófuttatást Szegeden, az első lóversenyt pedig 1883-ban rendezte a gazdasági egyesület. Több módos gazda tenyésztett kiváló futólovakat, {284} közülük is kitűnt az alsótanyai Dobó István, akinek a versenylovai a század elején számos lóversenyen győztek. Innen kapta a Futó Dobó ragadványnevet.34

1870-ben vették számba Magyarországon minden idők legnagyobb juhállományéit (14 289 130 db-ot), s ugyanekkor írták össze Szegeden is a legtöbb juhot. Ezután negyedszázad alatt az ország juhállománya csaknem a felére, a szegedieké 36,6%-ára csökkent. A juhtenyésztés hanyatlását a szakirodalom a gyapjú árának esésével és a legelők felszántásával magyarázza. A század végén a hanyatlás megállt, s a szegedi juhállomány 24—26 ezer db között állapodott meg, miközben egyre kevesebb juhot legeltettek a közlegelőn (5. táblázat). Arra következtetünk, hogy a juhtartás a tanyai gazdaságokban továbbra is jövedelmező volt, főleg a tejhaszon, kisebb mértékben a bárányszaporulat értékesítése révén. A szakirodalom szerint a juhtenyésztés fő célja a gyapjúnyerés volt, de a paraszti juhászatokban fontos szerepet játszott a tejtermelés is. A szegedi szállásföldeket bérlő juhászok már a XIX. század első évtizedeiben nagy mennyiségű gomolyát és juhtúrót vittek piacra.35

1870-ben a szegedi juhállományt kizárólag magyar juhok alkották — mindössze 8 db (!) nemesített juhot írtak össze —, 1911-re viszont teljesen tért hódított a merinó birka, és a racka, cigája és más fajta juhok száma csak az állomány 3%-át érte el.36 Legtöbb birkát Csöngőién, Őszeszéken, Fehértón, valamint Átokházán és Királyhalmon tartottak. 1895-ben Kordás Mihálynak, Pálfy Ferenc polgármesternek, Erdélyi Jánosnak, Veszelka Antalnak, özv. Vetró Mártonné-nak, Volford Józsefnek és Istvánnak 200—400 darabból álló juhfalkája volt, melyet szegődményes juhászok legeltettek. Szikes tavak (Fehér-tó, Ősze Széke stb.) szélén kisebb gazdák is neveltek 20—30 anyajuhot a szaporulatával. 1910 körül az összeírt juhállománynak alig több mint negyedét (27%-át) váltották ki a pusztára, amiben a járáson történő legeltetések eltitkolását is figyelembe véve, annak a jelét látjuk, hogy a juhtenyésztés nagyobb része az összeszűkült közlegelőről a tanya körüli gyepre, a dűlőutak mellékére, a várostól bérbe vett, szikes legelőkre (pl. Nagy- és Kisszéksós melléke), aratás után a tarlólegelőkre helyeződött át.

A sertéstenyésztés Szegeden a dualizmus korában vált fejlett és jövedelmező ágazattá. Házi szükségletre valamennyi parasztcsalád és a városi munkások, iparosok alkalmazottak jelentős része hizlalt sertést. Sok parasztember tartott kocát és nevelt malacokat, a városban pedig — különösen Rókuson — a sertéshizlalás {285} hasznot hozó foglalkozássá izmosodott. 1896-ban 23 sertéshizlalót tartottak számon. Híres hizlalók voltak a Répás és a Szemmári család tagjai, akik a rókusi aklokban nagyrészt vidéken vásárolt sovány sertéseket hizlaltak föl. 1908 októberében egy rókusi sertéshizlalónál 178 db sovány és hízásban lévő sertést vettek számba.37 A parasztgazdaságokban folyó és a rókusi iparszerű sertéshizlalást a kukoricatermelés fejlődése alapozta meg.

A XIX. század közepére Szegeden teljesen meghonosodott a balkáni eredetű mangalica zsírsertés. Századunk elejére ugyan tért hódítottak az angol eredetű hússertések: országos arányuk 1911-ben elérte a 20%-ot, de Szegeden az összeírt sertésállománynak csupán 4,3 %-a volt hússertés. A szegedi parasztgazdaságok és a városi hizlalók ragaszkodtak a bevált, a fogyasztók által is kedvelt mangalica fajtához. Hússertéseket a század elején csak a városban, Domaszéken és Szatymazon tartottak. Az 1895. évi sertésvész nagy károkat okozott Szegeden is. Az állomány regenerálódásáról megbízható adataink nincsenek, de annyi bizonyos, hogy a szegedi sertéshizlalók többsége az ismétlődő sertésvészek után nem állt talpra: 1907-ben már csak 5 rókusi hizlalót vettek jegyzékbe.

A hatóság 1827 óta többször elhatározta a sertéshizlalásnak a város belterületéről való kitiltását, de határozatát korszakunkban sem vitte keresztül. Az első világháború előtt a két körút között is tartottak sertést, a nagykörúton kívül pedig legtöbb háznál foglalkoztak hizlalással.38

Korunkban a külső legelőn csürhét már nem tartottak, a város körüli legelőre viszont az 1870/80-as években több mint kétezer sertés járt ki (5. táblázat). Az 1890-es években a városi testületekben vita támadt a csorda- és csürhejárás bérbeadásáról. A tanács 1895-ben 1291 kat. hold bellegelőt javasolt bérbe adni, mert a legeltetés a városnak kevés jövedelmet hozott és az állattartó gazdák szerinte különben is áttértek a takarmányozásra épülő jószágtartásra. A gazdászati szakbizottság véleménye alapján a közgyűlés elhatározta, hogy a csorda- és csürhejárást 1896 őszétől megszünteti, a föllebbezések után azonban a felszámolására haladékot adott. 1897-ben végül is az a határozat született, hogy a csorda-és csürhejárás megmarad — azzal a megszorítással, hogy a lakosoknak kötélen kell kivezetni állataikat a legelőre. Az árvíz után modern várossá fejlődött Szeged vezető testülete gazdasági ügyekben inkább a régi rendet, szokásokat fenntartani igyekvők véleményére hallgatott.

A XIX. század derekán „lúd, pulyka, csirke a városban, főképp a tanyákon {286} nagy mennyiségben, kácsa kevesebb neveltetik, gyöngytyúk s páva ritkák". Balogh István arra a következtetésre jutott, hogy a tyúk-, liba- és pulykatenyésztés nagyarányú kibontakozása az alföldi tanyás gazdálkodás területén az 1850-es évekre esik.39 Megállapítása minden bizonnyal a szegedi tanyai baromfitenyésztésre is érvényes, ezt idézett, 1853. évi forrásunk is alátámasztja. A helyi baromfiértékesítést nagy mértékben növelte a Budapest—Szeged vasútvonal megnyitása és Szeged városi népességének dinamikus gyarapodása.

Az első baromfiszámlálást Magyarországon 1884-ben tartották, de ennek a helyi adatai nem ismeretesek. 1895-ben Szegeden 228 912 baromfit írtak össze. Hódmezővásárhelyen és Szabadkán ennél nagyobb, Kecskeméten és Debrecenben kisebb volt az aprójószág-állomány.40 Tyúkot minden tanyán, libát és kacsát elsősorban a szikes tavak, különösen a Fehér-tó mellékén tenyésztettek. A pulykanevelést az ösztönözte, hogy a szabadkai Hartmann-cég — az alsótanyaiak nyelvén az angol asszony — és a szegedi Hűtőház Részvénytársaság karácsonyra nagy mennyiségű hízott pulykát szállított Angliába. Az aprójószágtartás valamennyi tanyai gazdaság, különösen a kisparasztok számára számottevő bevételi forrást jelentett.

A szegedi állattenyésztésnek fontos tényezője volt a tanyai parasztgazdaságok saját legelője. A művelési ágak változását vizsgálva említettük, hogy 1910-ben a város határában több mint 20 ezer kat. hold legelő terült el: 10 946 kat. hold kiterjedésű volt az alsóvárosi és a felsővárosi puszta, 1750 kat. holdnyi a belső legelő (Baktóban, Fertőben, Székháton, Alsónyomás, Felsőnyomás, Rókusi nyomás, bánomkerti libalegelő és az újszegedi legelő), a magánbirtokban lévő, tanyák körüli legelő pedig 7757 holdra rúgott. Ugyanakkor Szeged határában 8210 tanyai házat vettek számba (Felsőtanyán 2536, Alsótanyán 5674 házat),41 így egy-egy tanyára közel 1 kat. hold legelő esett. Valójában módos gazdák a tanya közelében 4—5 hold gyepet is meghagytak jószáglegelőnek. A tanya melletti gyepet a XIX. század végén a szegedi gazdák túlnyomó része már bekerítette, így őrizet nélkül kicsaphatták oda a legelésző állatokat. 10—15 holdas homoki kisparaszt kb. 1 holdnyi területet, pár holdas törpebirtokos 200—300 négyszögölet kerített be tanyája körül.42

Az 1895. évi mezőgazdasági statisztika az állatállományt a gazdaságok nagysága szerint is kimutatta.43 Az 1 holdon alóli és 1—5 holdas törpegazdaságokban a sertés- és baromfitartás volt számottevő. Für Lajos az országos összesítés alapján {287} kimutatta, hogy legtöbb állatot — a juhokat kivéve — az 5—20 holdas kisparaszti üzemek tartottak. Éz Szegeden is így volt. De ha azt vizsgáljuk, hogy az egyes birtokkategóriákban egy-egy gazdaságra hány állat jutott, azt találjuk, hogy az 50 hold feletti gazdaságok több állatot tartottak, mint a kisebbek. 50—100 hold birtokhatár között egy gazdaságra 9,5 szarvasmarha, 4 ló, 12 sertés, 20 juh, 83 baromfi jutott, míg 20—50 hold között 4,1 szarvasmarha, 2,5 ló, 9 sertés, 7 juh és 44 baromfi. Ám az átlagok kiszámításánál érdemesebb figyelmünket arra irányítani, mennyi volt egy-egy XIX. századi parasztgazdaság jószágállománya. Ehhez az egykorú hagyatéki leltárak, a paraszti visszaemlékezések és az 1895. évi gazdacímtár nyújtanak gazdag forrásanyagot.44

Visszaemlékezés nyomán három tanyai gazdaság földingatlanát és állatállományát ismertetjük.

A felsőtanyai Imre Ferenc a századfordulón apjától 144 holdat örökölt, felesége pedig 104 hold örökséggel járult hozzá a vagyonhoz. Az 1910-es években az őszeszéki nagygazda-tanya állatállománya: 20 jármos ökör, 40 szarvasmarha — közülük 9—10 tehén, 18—20 ló és csikó, 100 birka, 70—80 disznó (felhizlaltak 20—25 disznót, a gazdaság részére évente 6 hízót vágtak), 150—200 liba, 100 kacsa, 100—150 pulyka, több száz tyúk és csirke.

Az alsótanyai Katona Mihály 54 lánc (1 lánc=1200 négyszögöl) csorvai örökföldön és 20 kat. hold városi bérföldön gazdálkodott. Jószágállománya a századfordulón: 8 ökör, 8—10 tehén a borjával, 2 ló 1—2 csikóval (a hadsereg részére remondacsikókat nevelt), 70—80 birka, 2 fiaskoca a szaporulatával (télen 3 hízót vágott), 100 tyúk és csirke, 80—100 pulyka, 50—60 liba.

Az alsótanyai Dobó Ferenc (1863—1928) apjától 34 lánc földet örökölt, amit 7 kat. hold bérfölddel gyarapított. Jószágállománya az 1900-as években: 4 ökör, 4—5 tehén, 2—3 borjú, 2 tinóborjú, 3 ló, 1—2 csikó, 30—40 anyabirka, 2 fiaskoca a szaporulatával, 50—60 pulyka, 25—30 tyúk, 30 liba.45

A paraszti állatállomány többnyire egyenes arányban volt a birtokolt vagy bérelt földdel. Bizonyos birtokhatáron felül a nagygazda halmozottan több jószágot tartott, amit egyfelől földbirtoka művelése, a kommenciós és bennkosztos cselédek ellátása szükségessé is tett, másfelől a növendék állatok, a birkagyapjú, a baromfi értékesítése újabb tőke felhalmozását, tehát az ingó vagy ingatlan vagyon gyarapodását segítette elő. A századfordulón a 40—50 holdasok és a nagygazdák még legalább 4 igásökröt tartottak, a 20—30 holdas gazdáknak azonban {288} már nem voltak ökreik, legfeljebb tinóborjak betörésével, jármozásával foglalkoztak és lovakkal szántottak.

Úgy látszik, a 10 holdas kisparasztok, kisbérlők és a kevesebb földű törpebirtokosok is igyekeztek két lovat tartani, akárcsak a 20—25 holdas gazdák. Szántásnál, teherhordásnál két ló adott teljes értékű igát, különben az egy lovas kisparasztnak más egy lovas paraszttal kellett társulnia.

Ismerve a XIX. századi állatösszeírások és a hagyatéki leltárak jellegét, hiányait (utóbbiak pl. a baromfiállományt legtöbbször nem tartalmazzák), úgy véljük, hogy az egykorú gazdaságok állattartásáról a megbízható visszaemlékezések valósabb képet adnak, mint írott forrásaink. Hiteles helyzetképet a három forrás-bázis kritikai elemzésével, összevetésével adhat majd az agrártörténeti kutatás.

Lábjegyzetek:

  1. Vö. Szeged története 2. 278.
  2. Palugyay Imre 1853. 251—252.
  3. Vörös Antal 1976. 116.
  4. 1850: Palugyay Imre 1853.253.* Itt helyesbítenünk kellett a lóállomány Reizner közölte adatát (1899—1900. III. 432.), mivel ő a 2 és 3 éves csikókat kihagyta az összegezésből. 1857: Reizner János 1899—1900. III. 432., 1870: Uo. 435., 1880: Kulinyi Zsigmond 1901. 602., Mezőgazd. stat. 1895.1. 286—287., 1900: Kulinyi Zsigmond 1901. 602. 1911: Mezőgazd. Stat. Adatgy. 1870—1970. I. m. Állattenyésztés III. Községsoros adatok 1—4. 132.
  5. Mezőgazd. stat. 1895. 1. 284—285., 288—289., 312—313., 464—465. A szakirodalom egy számosállatra 1 szarvasmarhát, 1 lovat, 4 sertést és 10 juhot számol.
  6. Palugyay Imre 1853. 396.
  7. CsmL Tan. ir. Nyomtatványok 1. Szabad kir. Szeged városának ingatlanairól szóló leltár, 1853.
  8. Palugyay Imre 1855. 468. CsmL Közgy. jkv. 1900—228. Szüts Mihály 1914. 268.
  9. Györffy István: Állattartás. = A magyarság néprajza II. Budapest, É.n. 86—87., Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon. = Műveltség és Hagyomány XII. 1970., Paládi-Kovács Attila: Állattenyésztés. = Magyar Néprajzi Lexikon. Első kötet. Bp., 1977. 85—88.
  10. CsmL Tan. ir. 1864—5392.
  11. 1864: CsmL Tan. ir. 1864—4779., 1867: Szegedi Híradó, 1867. szeptember 26., 1878:
    Uo. 1879. szeptember 23., 1883: CsmL Tan. ir. 1884—1447. 1895., 1905., és 1910: Szüts Mihály 1914. 282.
  12. CsmL Közgy. jkv. 1882—209., 260. Az adatot Tóth Edének köszönjük.
  13. Szegedi Híradó, 1875. január 10.
  14. Forrásaink az idézett állatösszeírások. 1910-ben a juhállománynak kb. egynegyede, a lovaknak csak 5 %-a legelt a közlegelőn.
  15. Az 1911. évi állatállomány területi megoszlását közli Szüts Mihály 1914. 232.
  16. Szegedi Híradó, 1874. szeptember 27. Uo. 1900. június 13.
  17. Az összes iratok: CsmL Tan. ir. 1884—1447. 1. sz.
  18. CsmL Közgy. jkv. 1904—115.
  19. Békési Jenő: 3500 hold föld. A közös legelőből. Szegedi Híradó, 1900. június 13. Ugyanő mutatta ki Alsótanyán a 6500 hold legelőfölösleget.
  20. Szabályzat Szeged királyi város tulajdonát képező közlegelők használatáról. Nyolc oldalas nyomtatott szöveg, amely legelőbérkönyvül is szolgált.
  21. Szüts Mihály 1914. 273.
  22. CsmL Közgy. jkv. 1886—13., uo. 1891—45. Tóth Ede kutatása nyomán. Szüts Mihály 1914. 285—288. A szegedi pásztorok állatgyógyító eljárásairól Bálint Sándor 1976—1980. I. 486—487. Juhász Antal: Állattartás a közlegelőkön, pásztorkodás. = Átokházától Ásotthalomig. Ásotthalom, 1970. 40.
  23. Vörös Antal 1976. 112.
  24. Az országos adatok: Vörös Antal 1976. 117. és Für Lajos 1976. 236. A szegedi szarvasmarha-állomány fajta szerinti megoszlására: Mezőgazd. Stat. Adatgy. 1870—1970. I. m. Állattenyésztés III. Községsoros adatok 1. Szarvasmarha-állomány. 132.
  25. Szegedi Híradó, 1906. március 27. A szabályrendelet szerint 60 anyaállathoz 1 apaállat szükséges. Szüts Mihály 1914. 248.
  26. Bálint Sándor 1976—1980. I. 468.
  27. Szüts Mihály 1914. 271.
  28. Tömörkény István: Kint. = Új bor idején. Budapest, 1958. 379.
  29. Bálint Sándor 1976—1980. I. 460—474., Juhász Antal: Marhatartás, gulyásélet. = Átokházától Ásotthalomig. I. m. 35—40.
  30. Tóth Ede kutatásai nyomán.
  31. Szüts Mihály 1914. 238., 241.
  32. CsmL Tan. ir. 1884—8385.
  33. CsmL Tan. jkv. 1852—6245., Szegedi Híradó, 1894. február 11. Az idézett szóbeli visszaemlékezés Juhász Antal gyűjtése.
  34. A lófuttatásokra: Szüts Mihály 1914. 243.
  35. Für Lajos 1970. 280. A bérlő juhászok tejfeldolgozására eszközállományukból és a tanyák épületeiből (tejház, füstölő) következtetünk.
  36. Mezőgazd. Stat. Adatgy. 1870—1970.1. m. más adatot közöl. Szüts Mihály művének kimutatását fogadjuk el (259.).
  37. Útmutató (Millenniumi Évkönyv). Hivatalos adatok alapján összeállította Weinmann Antal. Szeged, 1896.143., Szabó József sertéshizlaló felesége (szül. Fekete Etel) hagyatéka, CsmL Szeged v. Árvaszéke ir. 1928—1520.
  38. Szegedi út- és névmutató. Szerkeszti és kiadja Vogel Antal. Szeged, 1907. 95. Szegedi Híradó, 1870. március 2. Szüts Mihály 1914. 257.
  39. Palugyay Imre 1853. 252. Balogh István 1965/b. 375.
  40.  Mezőgazd. stat. 1895. I. 284—285., 288—289., 312—313., 464—465.
  41. Szüts Mihály 1914. 268., 120.
  42. Juhász Antal: Telekelrendezés a szegedi tanyákon. Ethnographia, 1974. 305—307.
  43. Mezőgazd. stat. 1895. IV. 39.
  44. A Szeged város Árvaszéke iratanyagából hagyatéki leltárak adalékainak közlésétől terjedelmi okokból el kell tekintenünk. Ezeket Komoly Pál levéltáros tárta fel.
  45. Adatközlők: Imre Antal (sz. 1908), Balástya-Őszeszék 285, Katona József (sz. 1878), Rúzsa 487, Dobó Sándor (sz. 1899), Mórahalom III. ker. 21. Juhász Antal gyűjtése.

 

V. SZÁNTÓFÖLDI MŰVELÉS

 {289} A szántóföldi gazdálkodás korszakunkban terjedt ki az azóta is művelt földek nagyobbik részére. 1850 és 1913 között a szántóterület 177%-kal nőtt. 1913-ban Szegeden 72 904 kat. hold szántóföldet regisztráltak, ami a városhatár 51,4%-át jelentette. Sem a korábbi évszázadokban, sem 1918 óta nem fogtak szántóföldi művelésbe Szegeden akkora területet, mint a szabadságharc és az első világháború közötti hat és fél évtizedben. A szántóföldi művelés hasonló mértékben hódított teret az egész Alföldön, és e folyamat gazdaságtörténeti, piaci háttere a szakirodalomból kellőképp ismert.1 Itt a növekvő termelés helyi feltételeit, munkaeszközeit, ágazatait és terméseredményeit ismertetjük.

1. A TERMELÉS FELTÉTELEI

A termőföld minőségét a határ változatos talajviszonyai határozták meg. A Tisza mentét (Hattyas, Bodon, Újszeged) iszapolt televényes agyagtalaj borítja, amely az ármentesítés után kiváló feltételeket nyújtott a növénytermesztéshez, különösen a kertgazdálkodáshoz. Ennek a talajnak a kiterjedését 4590 kat. holdra becsülték. A város körüli bellegelőn kívül, Baktótól, Székhalomtól Röszkéig félkaréjban jóminőségű feketeföldek területek el, amelyeknek egy részét — a rókusi nyomásszélen és Öthalom tájékán — szikes foltok borították. Ez a feketeföldi övezet 16 200 holdra rúgott, amiből kb. 2000 hold szikes, művelésre alkalmatlan legelő volt. A városhatárnak a feketeföldeken kívüli részét homoktalaj födte: a felsővárosi határrészen Fehér-tó és a Szatymazi halom környékén, az alsóvárosi részen a feketeföldekkel érintkező domaszéki, feketeszéli, kancsalszéli dűlőkben barnás átmeneti homok, a várostól távolabb szelíd szőke homok — kisebb-nagyobb területeken futóhomokkal, buckákkal tarkítva. A határban homoktalaj borított 119 ezer kat. holdat.2

 {290} A földek értékének fokmérője korszakunkban a holdankénti kataszteri tiszta jövedelem összege, amelyet művelési ágak szerint, a talaj termőképességét figyelembe véve állapítottak meg. A szántóföldeket nyolc osztályba sorolták, s a legjobb minőségűeknek holdanként 27 koronára, a leggyengébbeknek 1 korona 40 fillérre taksálták a kataszteri tiszta jövedelmét. Szegeden az első világháború előtt a I—IV. osztályba 17 919 kat. holdat, az összes szántóföldnek éppen egynegyedét sorolták. Ez a terület kb. megegyezik a város körüli feketeföldek és az ármentesített, s szántóművelésre használt tiszai öntéstalajok összegével.

A szegedi szántóföldek háromnegyede tehát átlagos vagy gyenge minőségű homoktalajon feküdt. 23 406 kat. holdat, a szántóknak közel egyharmadát sorolták a VI. osztályba, ahol 4 korona 60 fillér kataszteri tiszta jövedelmet állapítottak meg. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy számos városi bérlő nagyrészt „négy aranykoronás" homokföldön gazdálkodott. Szüts Mihály kimutatásából kiderül, hogy a szántóföldek 61,8%-a tartozott a négy aranykoronás és annál is kisebb jövedelmi fokozatú kategóriába.3

".4 Idős tanyaiak a közelmúltban is emlegették az 1864. évi „Luca szelét" (Luca napi szélvihart), amely sok tanyaházat a szél-fúvásos oldalon — észak-északnyugat felől — homokkal egészen betemetett. A homoki szélviharok okozta pusztítás elhárítása céljából kezdeményezte Vedres István már 1795-ben erdősávok telepítését.

Hirtelen hóolvadás, tartós tavaszi esőzés után a fakadó víznek, föld árjának nevezett vadvizek borítottak el a határban sok szántóföldet. Ez egyrészt azzal függ össze, hogy Szegeden a talajvíz szintje a térszinthez közel található, másrészt azzal, hogy Szeged és környéke — alacsony térszintjénél fogva — egy nagyobb Duna—Tisza közi táj természetes vízgyűjtő medencéje, így a Halas, Majsa, Kistelek határában felgyülemlett vadvizek a szegedi határon át találtak lefolyást a Tiszába, a Fehér-tóba és a környező, mély fekvésű területekre. 1872 tavaszán a belvizek olyan nagy területet öntöttek el, hogy a kormány a természeti csapás elhárítására {291} tejhatalmú királyi biztost küldött ki. Még abban az évben elkészült a kisszéksóstó-paphalmi, a fertő-baktói és a fehértó-matyéri levezető csatorna,5 de csapadékos esztendőkben az északnyugat felől leözönlő vadvizek levezetésére ezek nem voltak elegendők. A tanyai gazdák mindegyre sürgették újabb csatornák kiépítését. 1906-ban a Szegedi Híradó cikkírója fontos közgazdasági érdeknek nevezte a vadvizek levezetését, és a város külterületi mérnöke a királyhalmi kapitányságból Nagyszéksóson át a Madarásztóig vezető 11 km hosszú csatorna terveit készítette el.6 A belvizek szabályozása a város és a tanyai gazdák jelentős ráfordításai mellett is továbbélő gondja maradt a városvezetésnek és a tanyák népének.

Reizner tévedését helyesbítve Rákos István kimutatta, hogy a szegedi szántóföldek a XVIII. század elején nem voltak nyomásokra osztva, s nem volt újra-osztásos földközösség, mint pl. Debrecenben. Szegeden a szántók örökölhető, eladható magántulajdonnak számítottak, akár a kaszálótelkek.7 A XIX. század első felében az a gazda, aki szántóföldjét pihentetni akarta, aratás, betakarítás után ugarnak hagyta, és csak a következő esztendőben szántotta-vetette. Az ugaron jószágot legeltetett, amelynek az elhullajtott trágyája javította a pihentetett föld termőerejét. A század második felében az ugarhagyás egyre inkább visszaszorult, Szüts Mihály a szegedi gazdákról 1914-ben azt írta: „Ugart nem tartanak, minden talpalatnyi földet hasznosítanak."8 Ebben a szántóterület jobb kihasználása mellett bizonyára a szabad gazdálkodás hagyománya is közrejátszott, az, hogy a nyomásos gazdálkodás művelési kényszere korábban nem kötötte a szabad királyi város parasztjait. A tarlót jobbára a birkatartó gazdák hagyták meg legelőnek, de csak a szeptemberi ugarszántásig.

A földbirtok széttagoltságára vonatkozóan a XIX. század végéről van tájékozódásunk, amikor a határban 92 ezer parcellát tartottak nyilván: magánbirtokban 85 720, a város tulajdonában lévő területen 6280 parcellát. A magántulajdonú parcellákat 12 ezer gazda birtokolta,9 így az átlagos szegedi földbirtok hét tagban, vagyis parcellában feküdt. Hagyatéki leltárakból tudjuk, hogy némely gazda földjét ennél is több részletben (helyrajzi számon) telekkönyvezték. Ezt a feketeföldi szántók és tanyaföldek (XVIII. századi megnevezéssel kaszálók) örökösödés folytán, nemzedékek óta tartó felaprózódása idézte elő. A tanyán gazdálkodó, örökföldes parasztembernek több kilométert kellett kocsiznia szántóföldjei között — de előnyösebb volt a helyzete, mintha városi házából művelte volna határbeli {292} földjeit. A XIX. század végén csak olyan parasztok laktak a városban, akiknek a közeli feketéken, a kiosztott nyomáson, Baktóban, Bodonban voltak földjeik.

A mezőgazdaság fejlődését az 1848 utáni évtizedekben jelentős mértékben hátráltatta a tőkehiány. A kiegyezés előtt a városban egyetlen hitelintézet működött: az 1845-ben alapított Szeged-Csongrádi Takarékpénztár. 1867 után sorra létesültek hitelintézetek. 1910-ben a magánbirtokosok jelzálogkölcsönei 14 489 271 koronára, a város mint erkölcsi testület terhei 16 324 650 koronára rúgtak. Ez jelentős összegű adósság, de ha figyelembe vesszük, hogy egy hold földre 217 korona kölcsön jutott, így a birtokok értékük 27%-áig voltak leterhelve — a kortárs gazdasági szakember szerint az adósság nem mondható soknak. 1912-ben a Duna—Tisza közén az egy kat. hold mezőgazdasági területre eső jelzálogteher ezt meghaladta, ezért írhatta joggal Szüts Mihály, hogy Szeged és birtokos parasztsága a jelzálogterheket tekintve „nincs kedvezőtlen viszonyok között".10 Más kérdés, hogy a gazdák a hiteleket nem a termelés fejlesztésére, hanem nagyobb részben föld- és tanyavásárlásra, az örököstársak kifizetésére fordították. 1906 és 1910 között 10 239 esetben 33 628 hold cserélt gazdát. A század elején a földárak rohamosan emelkedtek, s ez az áremelkedés nem volt arányban sem az elérhető tiszta jövedelemmel, sem a bérleti összegekkel. Ez a tőkés viszonyoknak, a vállalkozói szellemnek a mezőgazdaságba való behatolását jelzi, amit a bérleti rendszernél említettünk.

Szegeden a szántóföldi termelés fejlődésének számottevő húzóereje volt az értékesítési lehetőségek bővülése. A tárgyalt korszakban a város népessége mintegy 50 ezer főről 120 ezer fölé emelkedett, és ezen belül nőtt a nem „őstermelés"-ből élő, ezért a mezőgazdasági termékeket piacon beszerzők aránya, tehát kiugró mértékben bővült a termékek belső piaca.

A városból korábban is jelentős mennyiségű mezőgazdasági terméket (dohányt, gabonát stb.) szállítottak vízi úton és tengelyen más vidékekre. A pest— szegedi, majd a nagyvárad—fiumei vasútvonal megépülése több termék gyorsabb szállítását tette lehetővé, miközben a mezőgazdasági áruk fahajókon történő szállítása is folytatódott. Ezenkívül több ezer tanyai gazda rendszeresen vitte termékeit a hozzá közeleső környékbeli települések — Félegyháza, Kistelek, Dorozsma, Szabadka — piacaira és vásáraira. A Szegeden eladott és innen elszállított mezőgazdasági áruk mennyiségét más részfejezetben mutatjuk be.

Összegezve megállapítható, hogy a szántóföldi termelés helyi feltételei korunkban többségükben kedvezően alakultak. A termelés növekedését segítette elő {293} hogy nagymértékben nőtt a szántóterület, folytatódott a tanyás gazdálkodás kiterjesztése, javultak a hitelviszonyok, megfelelő volt a munkaerő-ellátottság, bővült a termékek belső és külső piaca. A Tiszántúllal vagy a Bácskával összehasonlítva kedvezőtlennek mondható, hogy a művelésbe bevont terület túlnyomó része gyenge minőségű homokföld, amelynek terméshozama és jövedelmezősége — a földhasználat, a gazdálkodás és a birtokszerkezet alig változó keretei között — általában nem érte el az alföldi átlagot. A külső határrészeken számos kisparaszt évi szemtermését tették tönkre a gyakori homokfúvások, a határ mély fekvésű területein pedig a fakadó vizek.

 

2. A PARASZTGAZDASÁGOK MUNKAESZKÖZEI

A gazdaságok eszközellátottságát két ismert, országos jellegű adatfelvétel, Szüts Mihály munkája és újabban föltárt források alapján tudjuk bemutatni.

A Csongrád Megyei Gazdasági Egyesület 1860-ban, a tavaszi vásár alkalmával Szegeden mezőgazdasági gép- és eszközkiállítást rendezett, amelyen 9 pesti, 1 aradi gépgyár és 2 makói kovácsmester mellett Pálfy Sándor helybeli kovács is részt vett öntöttvas és vertvas ekéivel s eketaligájával. Az ekeversenyről és a kiállításon bemutatott munkaeszközökről a helyi sajtó részletes tudósítást közölt.11 A gazdasági egyesület később is szorgalmazta a korszerű eszközök elterjesztését: 1866-ban pl. kikötötte, hogy a szántóversenyen csak vasekével lehet részt venni. Az 1866. évi szántóversenyen Szél Antal tápéi gazda és Lichtenberger Mór nagybérlő egyik bérese ért el első helyezést.12

1872-ben Szeged határában a következő gazdasági eszközöket és gépeket vették számba:13

Faeke 538 Szelelőrosta 122
Vaseke 1954 Szecskavágó 87
Tüsökborona 2477 Kukoricamorzsoló 57
Faborona 49 Répavágó 23
Vasborona 220 Gőzcséplőgép 9
Fahenger (görgő) 47 Lójárgányos cséplő 2
Vashenger 5    

Ekkorra a nyugat-dunántúli Moson megyében a vaseke már csaknem teljesen kiszorította a faekét, az ország ekeállományának 48%-a viszont még faeke volt.

 {294} Szegeden az eke-eszközváltás viszonylag előrehaladt, hiszen az ekéknek közel 4/5 része (78,4%-a), ám Csongrád megyében ugyanekkor már 90%-a vaseke volt.14 A megye korszerűbb ellátottságát egyrészt az itteni uradalmak jobb felszereltsége magyarázza, másrészt az a tapasztalat, hogy olyan laza homoktalajon, mint a szegedi — főleg törpe- és kisgazdaságokban —, a faeke tovább használatban maradt, mint kötött talajú feketeföldeken. 1907-ben a zákányi kapitányságból jó állapotú vaspapucsos faeke került a múzeumba.15 A XIX. század második felében a Vidacseke — fagerendelyes vaseke — használata terjedt el Szegeden is, a század végén pedig megjelentek az ennél fejlettebb, Sack-rendszerű vasgerendelyes ekék, módos feketeföldi gazdaságokban a kettősekék.16 Az 1895. évi mezőgazdasági adatfelvétel az ekeváltásról nem ad pontos képet, mivel a régi faekéket nem tünteti fel. Szegeden 3247 egyes fagerendelyes ekét (zömük bizonyosan Vidacseke), 605 egyes vasgerendelyes, 181 kettős- és 14 hármasekét vettek leltárba.17

A tüsökborona két hosszú fához hurkolt tüskés kökény- vagy galagonyavesz-szőből készült munkaeszköz, amelyet vásározó háziiparosoktól szereztek be, de sok szegényparaszt maga is elkészített. Magtakarásra, súlyos tárggyal, vagy hanttal nehezítve a megszántott föld egyengetésére is használták, ez magyarázza széles körű elterjedését és azt, hogy faboronát (fakeretes vasboronát) a szegedi határban keveset találtak.

A homokbuckák elegyengetésére több ásotthalmi gazda högyhúzót, más néven parthúzót használt, ami a Duna—Tisza köze újabban feltört homokpusztáin sokfelé ismert, barkácsolók készítette talajszintező eszköz.18 Jobbára módos, 4 ökrös vagy 4 lovas gazdák alkalmazták. Kisparasztok lovaskocsin, az alsótanyaiak bakityon hordták el a homokdombot a laposokba., nagygazdák és úri birtokosok pedig kubikosokat fogadtak a talajegyengetésre.

A vetés és az aratás gépesítése az 1870-es évek elején Szegeden meg sem kezdődött — igaz, főleg aratógépeket, az 1860-as években csak nagybirtokosok vásároltak. A takarmány feldolgozását szolgáló munkaeszközök: szecskavágó, kukoricamorzsoló, répavágó 1872-ben még igen szűk körben használatosak.

 {295} Magyarországon, éppen a közeli Bánátban, 1852-ben jelent meg az első gőzcséplőgép, s 1860-ban már több száz dolgozott az országban. A szegedi birtokosok legalább másfél évtizeddel később kezdték alkalmazni, hiszen a helyi lap tudósítása szerint 1865 tavaszán Szegeden „gőzerejű cséplőgép egy sincs",19 s az 1872. évi statisztika 2 lójárgányos cséplőt és 9 gőzcséplőgépet tüntet fel. Eleinte öt-hat gazda társult egy cséplőgép vételére. „Ez olyan kis részvényes üzlet — írja 1900-ban Tömörkény — A gép aztán sorra járja a tulajdonosokat, s mindenütt elcsépel. Mikor mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért csépelni, vagy pedig részt kap a csépelt búzából."20

Feltűnő, hogy 1895-ig Szegeden nem emelkedett a cséplőgépek száma: a hivatkozott adatfelvétel 3 gőzerővel működő és 3 járgányos cséplőszekrényt talált. Ugyanakkor a megyében 121 gőzcséplőgép és 21 cséplőgép működött, 4301 hold szántóföldre jutott egy cséplőgép, s e mutatószám alapján Csongrád a megyék sorrendjében a 28. volt.21 A szemnyerés gépesítése tehát az egész környező tájon — főként a Duna—Tisza közén —jelentős fáziskéséssel ment végbe. A gőzcséplő térhódítása a századforduló után következett be. Több határrészen — pl. a domaszéki Tari dűlőben — 1907/08 táján kezdtek géppel csépelni, akkor is csak a tehetősebb gazdák, és a kisparasztok többsége még lovakkal nyomtatta el gabonáját. A nyomtatás úgy történt, hogy a simára nyesett szérűn a kibontott kévéket kör alakú ágyasba rakták, és azon 2—4 vagy több lovat körben jártattak, amíg a kalászból a szemet kitaposták. A nyomtatásról a gépi cséplésre való áttérés a város határában az első világháborúig befejeződött. A gépi cséplésre való áttéréssel lerövidült a szemnyerés ideje, ugyanakkor a cséplőgép a munkásoktól feszített munkatempót követelt. Új munkaszervezeti forma alakult ki: 18—20—22 fős cséplő-banda, amelyben minden részesnek megvolt a maga feladata. A cséplés, az aratás mellett, a legfárasztóbb és a folyton szállongó porban a legegészségtelenebb mezőgazdasági munkává vált. (73. sz. kép.)

Az első világháború előtt a város területén 46 géptulajdonosnak, illetőleg társaságnak 61 cséplőgarnitúrája volt. 15 cséplőgépet két vagy több összetársult gazda tartott fenn.22 1915-ben már 87 cséplőgépet írtak össze, amelyek közül a cséplési idényben ténylegesen 73 működött: 71 gőz- és 2 motoros cséplőgép. A gőz-cséplők átlag 3429 q, a motoros cséplők 1342 q gabonát csépeltek el. 19 cséplőgép 8 hétig, 10-10 gép 7, illetve 9 hétig, 3 gép 10—15 hétig csépelte a határban termett gabonát.23 A korai cséplőgépeket ökrökkel vagy bivalyokkal vontatták, s az 1900-as évektől terjedtek el a magánjáró gépek.

 {296} A földtulajdonnal rendelkező parasztgazdaság elsődleges munkaeszköze az igavonó állat volt. Az élő igaerő milyensége és mennyisége természetesen függött a birtokolt (bérelt) földterülettől. Az igásfogatok jellegét legpontosabban az 1895. évi statisztika tükrözi:24

Az igásfogat jellege Szeged Szabadka Hódmezővásárhely
Egyes lófogat 1 608 806 272
Kettős lófogat 3 007 2952 4165
Hármas lófogat 42 119 349
Négyes lófogat 7 57 121
Lófogat összesen 4 664 3934 4907
Kettős ökörfogat 231 126 254
Négyes ökörfogat 189 821 245
Hatos ökörfogat 14 133 102
Ökörfogat összesen 434 1080 601
Bivalyfogat _ 2 _
Öszvér-, szamárfogat 5 40 3
Tehénfogat 20 2
A gazdaságok száma 11 250 7185 7908

A XIX. század végén e dél-magyarországi nagy thj. városokban a ló volt a meghatározó igásállat, de nem egyenlő arányban. Említettük, hogy Szegeden ekkor már csak a módosabb gazdák és a nagygazdák tartottak igásökröket, ezért volt az összes igásfogatnak mindössze 8,5 %-a ökörfogat. Szabadkán és Vásárhelyen, ahol több nagygazda és módos paraszt élt, az ökörfogatok aránya ennél nagyobb: 21,5, illetve 10,9%. Jellemző, hogy míg Szegeden mindössze 14 „hatökrös" gazdát találtak, számuk Szabadkán 133, Vásárhelyen 102 volt.

Öt évtizeddel azelőtt Szegeden 4626 jármosökröt és 4866 hámos lovat vettek számba.25 Ahhoz viszonyítva különösen megnőtt a ló igázásban betöltött szerepe. Az ökör kitartó, munkabíró igavonó volt, de a ló mind a szántásnál, mind a teherhordásnál gyorsabbnak bizonyult. A század végi statisztikák egybevetéséből úgy látszik, hogy az ökröknek több mint egyharmadát a szegediek már nem igázták (legalább rendszeresen nem), hanem mint heverő marhát a pusztán legeltették és felhizlalva értékesítették.

 {297} Mindhárom településen a kettes lófogat volt túlsúlyban, de Szegeden jelentős az egyes fogatok száma, amit a törpebirtokosok és -bérlők tartottak.

Az egyes parasztgazdaságok termelőeszközeiről hagyatéki leltárakból kapunk jó forrásanyagot. A korszakunkból feltárt leltárak közül 35 db tartalmaz számbavételre érdemes paraszti munkaeszközt. Valamennyi leltár tanyai gazdaságról készült, s két korai, 1852. és 1885. évi kivételével az 1899—1918 közötti évekből való. Megjegyezzük, hogy a leltározó biztosok a kisebb munkaeszközöket — kaszát, kapát, vasvillát stb. — nem vették jegyzékbe csak olyan szegényparasztoknál, akinek kocsija, lova, ekéje sem volt. Így hagyatéki leltáraink többsége a parasztgazdaságok munkaeszközeiről nem ad teljes képet, de jobb forrás híján mégis tájékoztat a fontos, értékesebb termelőeszközök meglétéről.26

A század eleji gazdaságok legszükségesebb munkaeszközei: az eke a taligával, a kocsi és a lószerszám. A 35 tanyai gazdaság közül 32-nek volt ekéje és eketaligája, 31-nek kocsija, s többségének (21-nek) két lóra való szerszáma. Ezek után leggyakoribb termelőeszköz a vasborona, más néven vasfogas, amivel 17 gazdaság rendelkezett. 6 gazdaságban találtak szekeret, ami Szegeden kizárólag az ökör (ritkán bivaly) vonta teherhordó jármű megnevezése, 4 esetben rajta kívül kocsit is. 10 gazdának volt szelelőrostája, nem csupán gazdáknak, hanem 3—4 holdas nagyszéksósi törpebirtokosoknak is. Vetőgépet 7 gazdaság bírt, megint nemcsak jómódú, hanem 11 kat. holdas nagyszéksósi kisparaszt (Csányi Péter, 1909) és 4 kat. holdas szentmihálytelki gazdaság is (Szűcs Istvánná, 1910). Pedig a vetőgépeket 100—200 korona közötti értékre becsülték. Mindez arra mutat, hogy a korszerű munkaeszközökkel való felszereltség nem mindig vagy nem csupán a vagyon függvénye, hanem az igényesség: az igényes és jövedelmező gazdálkodás jele is. Ekekapára egy 1916-ban felvett baktói hagyatéki leltárba bukkantunk, amiből arra lehet következtetni, hogy a század elején még kevesen használták. Szecskavágó 2, kukoricamorzsoló és répavágó l-l, tizedes mérleg 3 gazdaságban került jegyzékbe. Cséplőgépe az 1909-ben elhunyt Kordás Mihály felsőtanyai nagygazdának volt.

Három különböző vagyoni helyzetű parasztgazdaságnak teljes termelőeszköz-készletét felsoroljuk.

A legteljesebb özv. Csányi Péterné Börcsök Anna, 49 évesen 1911. augusztus 1-jén elhunyt, Nagyszéksós kapitányság 51. szám alatti lakos hagyatéki leltára. 3 kat. hold 1214 négyszögöl szántót és fél hold szőlőt hagyott hátra. Férje 1909-ben halt meg, s utána 2 kocsi, 2 lószerszám, 1 eke taiga, 1 vasborona, 1 vetőgép, {298} 2 ócska permetező, 1 szőlőőrlő malom és 1 pálinkafőző kazán maradt az örökösökre. Ezek — a szőlőőrlő és a pálinkafőző híján — fele értékkel szerepelnek az özvegy hagyatékában is. További eszközök: 1 rossz taiga, 1 szánkó, 1 kordé, 2 lóra szerszám, 1 rossz fanyereg, 1 kasza, 2 kapa, 2 vasvilla, 1 vaslapát, 3 favilla, 1 szántó gyeplő, 1 nagygereblye, 1 szénavágó, 1 fúró, 1 nagy csákány, 1 faragószék, 1 keresztülvágó-fűrész, 1 sutú (szőlőprés).

Vetró Mihály fehértói gazda 51 éves korában, 1910-ben halt meg. 88 és fél kat. hold földet, négy tanyát hagyott örököseire, s utána az alábbi munkaeszközök kerültek leltárba:

2 kocsi 215 kor. 1 szelelőrosta 25 kor
2 szekér járommal 180 kor. 3 lóra szerszám 72 kor
3 eke taiga 63 kor. 1 borprés 65 kor
1 vasborona 18 kor. 1 tizedes mérleg 20 kor
1 vetőgép 205 kor.    

Kordás Mihály nagygazda 1909-ben 37 kat. hold örökföldet és 205 kat. hold városi bérföldet hagyott utódaira. Gajgonya 328. számú tanyájának eszközállománya :27

 

1 ócska cséplőgép 1200 kor. 1 kocsihoz való kész fa 30 kor.
1 ócska 19 soros vetőgép 100 kor. 1 ócska kukoricamorzsoló 10 kor.
3 eke és 2 taiga 20 kor. 1 szőlőőrlő malom, 1 borprés 40 kor.
4 kocsi és 1 szekér 210 kor. 6 lóra szerszám 60 kor.
2 szánkó 5 kor. 2 ócska szelelőrosta 15 kor.
1 ócska nagy hídmérleg 60 kor. kovácsszerszámok, vasak
1 tizedes mérleg súlyokkal 10 kor. fúróval 60 kor.

 

Csengelei bérföldön épült tanyáján kevesebb eszközt vettek leltárba: 3 szekér járommal (80 korona), 6 eke és 7 taiga (60 korona), 1 vasfogas (8 korona). Nyilvánvaló, hogy Vetró Mihály és Kordás Mihály tanyáján is voltak favillák, nagygereblyék, kaszák, kapák stb., de a hagyatékot leltározók ezeket a filléres, vagy 1—2 korona értékű munkaeszközöket a nagyobb értékű szerszámok, gépek mellett fel sem jegyezték.

Egy 96 holdas alsótanyai homoki {299} gazdaság eszközállománya a század elején: 1 vetőgép, 3 kocsi, 2 szekér, 3 Sack-eke, 1 vasborona, 2 tövisborona, 1 lógereblye, 1 lókapa (ekekapa), 1 töltögető, 1 szecskavágó járgánnyal, 1 kis-óriás daráló, mindennemű házi eszközök.

Székhalom mellett 18 hold örökföldes és 25 hold birkalegelőt bérlő tanyai gazdaság eszközei: 1 vetőgép, 2 Sack-eke, 2 kettes eke, 1 vasborona, 1 tövisborona, 1 egytagú henger, 1 lókapa, 1 extirpátor, 3 igáskocsi.28

A szegedi tanyák XIX. század végi felszereltségére jellemző adalék, hogy 81 száz holdon felüli gazdaság közül mindössze 13-nak volt vetőgépe és 23-nak takarmányfeldolgozást szolgáló szecskavágója. Láttuk ugyan, hogy korszerű mezőgazdasági eszközöket, az első között, nem mindig nagygazdák szereztek be. Több feketeföldön gazdálkodó, paprikatermelő kisgazda hamarabb vásárolt vetőgépet, mint külső határrészeken külterjesen gazdálkodó nagygazdák, akiknek a szántóföldjein a béresek továbbra is nyakukba akasztott zsákból, kézzel szórták el a magot. A határbeli gazdaságok eszközellátottságát mérlegelve Szüts Mihály úgy látta: „Talán sehol a birtok területéhez viszonyítva a Nagy-Alföldön nincs kevesebb gép és eszköz, mint a szegedi gazdák kezén."29 Ennek egyik okát a birtok-felaprózottságban véli megtalálni. Városunkra a törpe- és a kisbirtok túlsúlya jellemző, s ezeknek a gazdaságoknak a többsége a századfordulón képtelen volt mezőgazdasági kisgépek beszerzésére. Másik oka az volt, hogy módos gazdák a vetőgépet használati díjért kölcsönadták tanyaszomszédaiknak. Ám a kortárs szakíró azt is megállapította, hogy a szegedi gazda a gépek használata tekintetében maradi, nehezen szánta rá magát, hogy önmagát kímélő gépeket vásároljon. Legfontosabb tényezőnek a szegedi birtokstruktúrát tekinthetjük. Erre jól rávilágít, ha a mezőgazdasági eszközök, gépek szegedi és hódmezővásárhelyi mutatóit összevetjük.30

  A gazdaságban használt gépek és eszközök száma
Szeged Hódmezővásárhely
Gőzerőre lokomobil 5 35
Gőzerőre cséplőszekrény 3 33
Vetőgép: szórvavető 6 28
Vetőgép: sorbavető 21 446
Lógereblye 16 70
Rosta 622 729
Egyes fagerendelyes eke 3247 4212
Egyes vasgerendelyes eke 605 269
Kettős eke 181 564
Töltögetős eke 8 1053
Szecskavágó 143 794
Kukoricamorzsoló 47 512
Fakeretes borona 1326 1022
Vaskeretes borona 677 2533
Simahenger 49 1109

 

3. VETÉSSZERKEZET

 {300} Magyarországon a XIX. század közepétől négy évtizeden át a szántóföldeknek kb. kétharmadán gabonaféléket termesztettek. Közben a szántóterület nagy mértékben nőtt, de a gabonafélék vetésterületének aránya az 1880-as évekig tartotta korábbi szintjét.

Szeged nem tartozott a nagy gabonatermelő alföldi mezővárosok közé, elsősorban azért, mivel kevés volt a búzatermelésre alkalmas feketeföldje. 1848-ban — a tavasziak vetésterületével számolva — a szántóföldek 60%-át szánták gabonafélék, 40%-át kapás és ipari növények termesztésére.31 A búzavetés a szántók 12,5%-ára terjedt ki, ezt meghaladta a rozs és kétszeres, valamint a kukorica vetésterülete is (37,5, illetve 25%).

Az 1860/70-es évekből nem maradtak ránk valamennyi termesztett növény vetésterületét tartalmazó kimutatások, néhány adat pedig érezhetően becslésen alapszik. A korai adatfelvételek közül az 1872. évi viszonylag részletes, de nem teljes, így csupán tájékoztató jellegű, az 1895. és 1913. évi viszont minden termesztett növényre kiterjed. (6. táblázat.)

Kiugró a kukorica vetésterülete, mely némely esztendőben a homokföldek kenyérgabonája, a rozs vetésterületét is meghaladta. Az 1895. évi statisztika kiválóan tükrözi, hogy a kukoricán kívül a szegediek más kapásnövényeket is nagy területen termesztettek. Érdemes a szegedi termelési szerkezetet a nagytájéval összevetnünk:32

 

A vetésterület aránya 1895-ben

  Szegeden % Alföldön %
Gabonafélék 56,5 55,0
Kapás növények 39,97 28,2
Ipari növények 0,57 2,3
Szálastakarmány 1,7 6,0
Fekete ugar 8,5
  100,0% 100,0%

 

A vetésterület megoszlása Szegeden {301}

6. táblázat

 

A termény neve 1872 területe (k. hold) 1895 1913
területe (k. hold) aránya (%) területe (k. hold) aránya (%)
Gabonafélék          
Búza 6 586 7 775 11,6 15 348 21,0
Rozs és kétszeres 21000 26 340 39,4 19 605 26,9
Árpa 8000 2 920 4,4 2 200 3,0
Zab ? 200 0,3 1 350 1,8
Köles 1 500 509 0,8 120 0,2
Együttesen 30 086 37 744 56,5 38 623 52,9
Kapás és ipari növények          
Kukorica 23 000 17 740 26,5 18 100 24,8
Burgonya ? 5 800 8,7 3 500 4,8
Paprika ? 1 900 2,8 3 450 4,7
Bab, borsó, lencse 800 50 0,07 240 0,3
Őszi káposzta ? 140 0,2 850 1,2
Dinnye ? 550 0,8 395 0,5
Zöldségfélék ? 590 0,9 775 1,0
Dohány ? 293 0,4
Kender, len 200 25 0,04
Repce 100 60 0,09
Seprűcirok 25 0,04 60 0,08
Együttesen 24 100 27 173 40,54 27 370 37,38
Takarmányfélék          
Lucerna 1 200 780 1,2 3 520 4,82
Takarmányrépa 400 900 1,3 1 500 2,0
Bükköny, muhar (és mag) 60 0,09 8 020 1,44
Csalamádé, egyéb 257 0,4 860 1,14
Együttesen 1 600 1 997 2,89 6900 9,40

1872: Reizner János 1899—1900. III. 436.; 1985: Kulinyi Zsigmond 1901. 592—593.; 1913: Szüts Mihály 1914. 145—146., 307.

 

A szegediek gabonaféléket a Nagy-Alföld átlagához hasonló területen, más növénykultúrákat viszont eltérő arányban termesztettek. Kiugró a kapások vetésterülete, amihez a burgonyatermelés, a fűszerpaprika és egyes zöldségfélék növekvő {302} vetései is hozzájárultak. Az ipari növények — dohány, kender, len, repce — vetésterülete a korábbihoz viszonyítva lényegesen csökkent. Takarmánynövények termesztésében kb. a század végéig lényegesen elmaradtak a hasonló állattenyésztésű településektől és az Alföld átlagától. Ezt a lemaradást bizonyos mértékig magyarázza, illetőleg pótolta az állatok pusztai legeltetése és a természetes kaszálókon nyert széna. (1901/05. évek átlagában a szegediek 20 710 kat. hold természetes kaszálón 306 977 q szénát nyertek: jóval többet, mint más alföldi városok gazdái.)33

Az első világháborúig a gabonafélék vetésterülete kevéssé nőtt, ám a szántóterület dinamikus növekedése folytán aránya 52,9 %-ra csökkent, a kapásnövények együttes vetésterülete lényegében nem változott, a takarmánynövényeké viszont több mint háromszorosára emelkedett, s aránya (9,4%) megközelítette az országos átlagot. Az agrártörténeti szakirodalom szerint a kor mezőgazdasági termelésének kulcskérdése a takarmánytermelés volt. A világháború előtt a szegedi gazdák 3520 holdon termeltek lucernát, 920 holdon zabosbükkönyt és muhart, 560 holdon csalamádét és 1500 holdon takarmányrépát, ún. céklát. Nem jártak az élen, de behozták legeltetéshez ragaszkodó, kukoricaszárral meg árpával, zabbal takarmányozó elődeik lemaradását. Ebben a felismert kényszerűségen kívül szerepe volt a sorra létesülő gazdasági egyesületek tevékenységének. A takarmánytermesztésben a módos gazdák mutattak példát.

A termesztett növények feketeföldi és homoki vetésterületét — az 1895. évi mezőgazdasági statisztika alapján — Kulinyi Zsigmond mutatta ki. A búzát, a paprikát és a zöldségféléket kivéve a növények termőterülete nagyrészt homokföldre esett.

A feketeföldeken a búza egy részét kukorica után vetették; így a mag jól megmunkált földbe került. Gyakran előfordult, hogy az aratás és tarlószántás után ismét búzát vetettek. Ez hozzájárult a gabonakártevők (gabonafutrinka, drótféreg) meghonosodásához, és kiélte a földeket — különösen, ha közben nem trágyázták. A búzát árpa-, majd ismét kukoricavetés követte. Az alsóvárosi feketéken és barnás homokföldeken a paprika is bekerült a vetésforgóba, ami igen előnyösnek bizonyult, mivel a paprika után a jól művelt föld jő búzatermést hozott. A feketeföldeken a vetésforgó leggyakrabban így alakult; búza—búza—árpa — kukorica vagy paprika, ismét búza. Takarmánynövények csak az 1900-as évektől kerültek a vetésforgóba. Homokon a búza helyett rozsot vetettek, gyakran két-háromszor egymás után, és csak utána került sor tavaszi árpára, majd a kukoricára.34 {303}

 

GABONATERMESZTÉS

A szegediek a város körüli feketeföldeknek 45—50%-án és a külső, homokos talajú határrészek mélyebb fekvésű földjein termesztettek túlnyomórészben őszi búzát — egészen az 1900-as évek elejéig. 1901/05-ben az őszi és tavaszi búza vetésterülete a szántóföldek 12%-ára terjedt ki. Kecskeméten a búza vetésterülete ezt megközelítette, Szabadkán viszont ugyanakkor a szántóföldek 29,6 %-a, Hódmezővásárhelyen 52,3 %-a volt búzával bevetve. Ugyanezekben az években a hódmezővásárhelyi határ átlagos búzatermése hat és félszerese volt a szegedi határ búzatermésének.35

A város népe búzából korábban is behozatalra szorult, s szükségleteit a Bácskából és a Bánátból szerezte be. Pedig az átlagtermés holdanként 7—8 mázsa között váltakozott, nem sokkal maradt el a nagy búzatermelő Vásárhely termésátlaga mögött.

1906 tájától — a mezőgazdasági statisztika szerint — Szegeden az őszi búza vetésterülete ugrásszerűen növekedett. Az 1906/10 közötti esztendőkben az átlagos vetésterület közel háromszorosa volt a megelőző öt év búzavetésének. A különböző kimutatások között nagy eltérések vannak, ezért adataikat nem idézzük. Elegendő a mértékadó országos statisztikából azt kiemelnünk, hogy az 1911/15 közötti évek átlagos szegedi búzatermése két és félszerese volt az egy évtizeddel korábbi esztendők szemtermésének. (1901/05=60 466 q, 1911/15 = 149 225 q).36 Ugyanebben az időben a rozs helyi vetésterülete, következésképp szemtermése számottevően csökkent. A búza vetésterületének növekményét csak kis részben magyarázza újabb nyomásföldek kiosztása. A rozs rovására azért is terjedhetett, mert korszerű talajműveléssel, gyakoribb trágyázással egyes homokföldek a búzatermelésre alkalmassá váltak. Minderre a további agrártörténeti kutatásoknak kell választ adniuk.

Szegeden a szakállas magyar búzát termesztették. A csávázott vetőmag a századfordulótól terjedt el.

Törpebirtokosok, -bérlők és kisparasztok maguk vágták le gabonájukat, a gazdák aratórészeseket fogadtak. Egy kaszára 8—10—12 hold gabona aratása jutott. A részesarató mellett legtöbbször felesége, fia, vagy ismerős nagylány dolgozott mint marokszedő. A XIX. század utolsó évtizedeiben a külső határrészeken tizenkettedik részért arattak: régebben minden 12. kereszt, utóbb a szemtermés 12. része és egy kocsi szalma volt az aratók részesedése. Az első világháború előtt a részesek a termés tizedik, vagy tizenegyedik részéért arattak. Előfordult, hogy {304} előre kialkudott terményben — holdanként 60—70 kg gabonában —, vagy pénzbérben egyeztek meg a gazdával. Voltak bennkosztos és kommenciós aratórészesek. Előbbieknek a gazda felesége főzött ebédet, vacsorát, az utóbbiak egyezség szerint „konvenciót": terményt, szalonnát, tarhonyát, sót, pálinkát kaptak a gazdától. A részesmunkások aratás és cséplés idején igyekeztek megkeresni a családnak az egész évi kenyérre valót.

A szegedi határ nagyobbik, homokos részén az őszi rozs volt a kenyérgabona, amit lehetőleg a búzánál korábban vetettek, hogy Kisasszony-napra (szeptember 12) már bokrosodjon. A siványhomokos földeken a rozsvetést kora tavasszal szalmával leszórták, majd a vastag fatörzsből készült fogashengörrel vagy szalmahengörrel a szalmát belenyomtatták a homokba. Ezzel védték a vetést a szélfúvás okozta kártól.37

Barna homokföldön kat. holdanként 12—14 mázsa rozstermést is elértek. A felsőtanyai Imre család Balástya határrészen fekvő földjéről, amelyet három évenként trágyázott, holdanként 9—10 mázsa rozsot takarított be, ami környezetében a legjobb termésátlagnak számított. A futóhomokos járásföldeken azonban holdanként csak 4—4,5 mázsa rozs termett. A XX. század elején a rozs szegedi termésátlaga kat. holdanként 6—7 mázsa között ingadozott, a jó termésű 1911. évben pedig 7,84 mázsára rúgott.38

tavaszi árpát vetettek, bár az őszi árpa megfelelő időjárás esetén jobb termést hozott. Vetésterülete az 1910-es évek első felében lényegesen emelkedett, holdankénti termésátlaga — a korábbi 7—8 mázsa után — elérte a 8,3 mázsát. Zabot a századforduló tájáig a szegediek csak pár száz holdon termeltek. Termesztése 1905-től 1915-ig öt-hatszorosára nőtt, s ezzel egyidőben emelkedett a termésátlag is: 6,41-ről 8,28 mázsára. A termelés fejlődése bizonyára összefügg a belterjesedő helyi lótenyésztés, nem utolsósorban a hadseregbeli lótenyésztés igényeivel. 1913/15 között az őszi árpavetés 22,9%-a, a zabvetés 11,5%-a a 100 kat. holdon felüli szegedi gazdaságoké volt, amelyek az összes szántóföldnek mindössze 4%-át birtokolták.39 Az arányszámok tükrözik, hogy a takarmánygabona termesztése a nagy gazdaságokban volt jelentős.

Kölest a XIX. század utolsó harmada óta egyre kisebb területen termesztettek. Vetésterülete az 1872. évi 1500 holdról az első világháború éveire alig több mint 100 holdra csökkent. Szerepe a népélelmezésben — a köleskásás hurka, a tejbekása mint lakodalmi étel — visszaszorult, ahol vetettek belőle, ott is másodvetés {305} volt búza vagy rozs után. Holdankénti termésátlaga 4—5 mázsa között váltakozott.

Tanyai parasztember minden terménynek a számára a legalkalmasabb talajt választotta. A partos, magas fekvésű földben — ahová nem telepített szőlőt — rozsot termelt. A vízigényes zabot mély fekvésű földbe vetette. Külsőrészi gazdák, nagygazdák igyekeztek a város körül néhány hold feketeföldet szerezni, hogy legyen jó búzatermő földjük. Akinek feketeföldje nem volt, az birtokának se nem partos, se nem lapályos szántóföldjén gyakrabban trágyázott földben termelt búzát. Akik rendszeresen rozskenyeret ettek, azok is termeltek — vagy vásároltak — valamennyi búzát, mert ünnepre, fehérkenyeret csak búzalisztből lehetett sütni.

A szántóföldi trágyázásról alig van írott forrásunk. A visszaemlékezések arról tanúskodnak, hogy az 1890-es években a homokföldeket 4—5 évenként trágyázták. Ismerték a taposott tőzeket (vetőformába taposott, napon szárított trágyát), amivel tüzeltek, de használata nem volt általános. A homoki paraszt trágyázta földjét, amikor volt mivel. Épp azoknak volt kevés trágyájuk — mert kevés jószágot tartottak —, akiknek a legtöbbre lett volna szükségük: a külsőjárási kis-bérlőknek.

Szüts Mihály kiszámította a szegedi mezőgazdaság évi trágyaszükségletét, az 1913-ban összeírt állatállomány után képződött trágya mennyiségét, és évi 970 180 mázsa hiányt állapított meg. Hozzátette, hogy a tényleges hiány nagyobb, mert nincs szakszerű trágyakezelés, és a jószág nyári legeltetése meg a szőlőművelés a szántóföldek talajerő-utánpótlására szükséges trágyából sokat elvon. Tapasztalatai szerint „az egész határban alig van két-három rendszeresen megépített trágyatelep..." (1914-ben!) A paraszti visszaemlékezések alátámasztják megállapítását.40

Említettük, búzából a lakosság szükséglete a határban nem termett meg, de voltak olyan „őstermelők", akik a feketeföldeken jelentős mennyiségű fölösleget termeltek. A tanyai törpebirtokos, bérlő és kisparaszt gabonából önellátásra törekedett és ha földjén családja szükségletét nem tudta megtermelni, elszegődött arató- vagy cséplőrészesnek. Jelentős gabonafölöslege — főként rozsból — a 30 holdnál nagyobb területet művelő és birtokukat bérfölddel kiegészítő gazdáknak termett. Egy példa: a csorvai kapitányságban lakó Katona József (szül. 1878) apja halála után, de az örökség elosztása előtt 72 lánc (magyar hold) örökföldön és 20 kat. hold városi bérföldön gazdálkodott. 1906-ban termett a gazdaságban 208 q rozs, 25 q tisztabúza, 35 q árpa és 16 q zab. A szemtermést alig tudta tárolni. Ősszel 80 q-t adott el egy gabonakereskedőnek. 1910-ben a 72 lánc örökföld nyolc testvér között osztódott szét, és a tekintélyes rozsfölösleget termelő tanyai gazdabirtok gabonából éppen hogy önellátó kisparaszt gazdaságokra tagolódott. {306}

 

A gabonafélék szegedi terméseredményei41

A gabonaféle 1847 1864 1899 1901—1905 évek átlaga 1911—1915 évek átlaga
  pozsonyi mérőben* mázsában
Búza 13 377 11 790 101 796 60 466 149 225
Rozs és kétszeres 41 237 206 800 75 420 194 474 108 760
Árpa 7 863 30 720 16 600 18 995 33 118
Zab 6 357 32 000 26 470 1795 12 718
Köles 3 823 ? 7 600 1 506 845

* 1 pozsonyi mérő = 62,5 liter, 1 hl búza = 76—80 kg, tehát 1 p mérő búza átlag 48,75 kg.

 

Aszályos évben a földek a vetőmagot sem termettek meg. Az 1863. és 1864. évi ínség után 1866-ban a májusi fagy tette tönkre a termést. A tárnokmester a szegedieknek 15 ezer forintot utalványozott vetőmag-beszerzésre. A város e célra 4000 forintot adott, magánadakozásból pedig 2500 forint folyt be.42 1867 februárjában a helyi újság arról tudósított, hogy „a tanyákon... még nagyobb ínség mutatkozik mint 1863-ban." A város területén és a tanyákon 2702 élelmiszer-segélyre szoruló ínségest írtak össze. Közülük 1011 a tanyákon, 793 Alsóvároson, 392 Rókuson, 322 a Palánkban, 180 Felsővároson élt. A tanyai ínségeseknek naponta fél font (28 dkg) kenyeret osztottak.43

1915 áprilisában a hadvezetőség 14 nap szabadságot adott a földműves családból való katonáknak, hogy a tavaszi mezőgazdasági munkákban részt vehessenek. Mivel az esőzés akadályozta a mezei munkavégzést, a helyi lap tudósítója szükségesnek vélte a szabadság meghosszabítását. Abban az évben — a szem kipergése és a jégeső ellenére — jó termést takarítottak be Szegeden. A holdankénti átlagtermés búzából 8, árpából 9, zabból 9,5 q volt.44

1916-ban a város hadifoglyokkal pótolta a hiányzó férfi munkaerőt. Munka-és hadifogoly-bizottság alakult, amely a katonai hatóságtól kétezer hadifoglyot kért. {307} A nyári mezőgazdasági munkákban 1130 állandó hadifogoly, 50 újabban érkezett fogoly és 220 katona vett részt, 87 foglyot pedig a kendergyár engedett át a mezei munkákra. A gabonahordásra, cséplésre 895 szegedi illetőségű katonát szabadságoltak.45 A kormány és a városvezetés tehát a háborús években igyekezett a feltételeket biztosítani a hadsereg és a lakosság élelmezéséhez nélkülözhetetlen gabonafélék betakarításához.

Szeged gabonatermelése a termés mennyiségét tekintve — a rozstermelés kivételével — elmaradt hasonló nagyságrendű városainké mögött, ami főleg két körülménnyel magyarázható. Városunk szántóterülete, közlegelőinek rendszeres bérbeadása és feltörése mellett is, egész korszakunkon át kisebb volt, mint a többi nagy határú alföldi városé.

Legnagyobb alföldi városaink szántóterülete 1915-ben46

Szabadka 117 557 kat. hold
Hódmezővásárhely 105 839 kat. hold
Kecskemét 84 032 kat. hold
Debrecen 82 558 kat. hold
Szeged 72 999 kat. hold

Másfelől Szegeden — mint hangsúlyoztuk — kevés a jó minőségű televény föld; a szántók nagyobb része kis aranykorona értékű homoktalaj, amelyen gabonafélékből a talajművelés és a trágyázás hiányosságai miatt nem tudhattak jó termésátlagokat elérni. A rozstermelésben viszont Szegedet a századfordulón csak Kecskemét előzte meg.47

 

KAPÁSNÖVÉNYEK ÉS BELTERJES NÖVÉNYKULTÚRÁK TERMELÉSE

A kapásnövények közül Szegeden a kukorica termelése volt legjelentősebb már a XIX. század derekán. A kukorica vetésterülete korszakunkban szinte mindig elérte a bevetett szántóföldek egynegyedét, gyakran meghaladta azt (6. sz. táblázat), és az 1906/10-es évek átlagában a szántók 35,2%-ára rúgott. Szeged mezőgazdaságában a kukoricatermelés nagyobb részarányt képviselt, mint az ország és a többször hivatkozott alföldi városok mezőgazdasági termelésében. Szüts Mihály a kukoricatermelés helyi jelentőségét annak tulajdonította, hogy a termesztett növények közül Szegeden a kukorica termése volt a legbiztosabb, és a {308} széleskörű, fejlett disznóhizlalás, a baromfitenyésztés és a lótenyésztés nagy használati értéket adott a termésnek.48

Holdankénti termésátlaga a századfordulón 5 mázsa körüli volt, 1911/15 közötti évekre viszont több mint kétszeresére: 11,14 mázsára nőtt, és ezzel meghaladta az országos termésátlagot.49 Ez feltehetően annak köszönhető, hogy gyakrabban trágyázták és a ló húzta ekekapával sok gazda többször gyomtalanította a földet mint korábban.

Kisparasztok a kukoricaföldet maguk munkálták, a jógazdák és a nagygazdák pedig kiadták harmados művelésre, vagy napszámosokat fogadtak. Harmados művelés esetén a gazda szántotta, trágyázta a földet és vetőmagot adott, a többi munkát: a vetést, töltögetést, kukoricatörést, szárvágást a részes végezte a termés egyharmadáért. A harmadolás úgy történt, hogy a részes a megfosztott csöveskukoricát három, szemmértékre egyenlő csomóba hordta, amelyek közül a gazda választotta ki a maga részét. Ha a gazda csak a kukoricaszedésre fogadott részeseket, akkor ők a termés 12. részét kapták. Amikor egy átokházi szegényparaszttól megkérdeztük, miből élt, azt válaszolta: a tizenkettedikből... Mint részesmunkás, a gabonából, a kukoricából is a 12. részért dolgozott.

Szegeden magyar fajta kukoricát, a lófogút és a Vásárhelyről meghonosodó putyi kukoricát termelték. Utóbbi bő termő és jó hizlaló tápláléknak bizonyult.

dohánytermesztés folyt. Szegeden a termelők szállásföldeket bérlő zsellérek voltak, a környékbeli uradalmak pedig szerződéses kertészeket is alkalmaztak. 1858-ban a város határában a reszkei (Röszke), szentmihálytelki, Csavoiszky, Bauernfeind és Hódi Krisztina kerteszseget vették számba, ahol 220 házban összesen 1064 lakos élt. Az önkényuralom 1851-ben bevezette a dohány állami monopóliumát, ami nagy károkat okozott a dohánytermesztésnek. Ahol szétszórt területen voltak a dohányültetvények, az osztrák hatóságok nem engedélyezték a további termelést. 1853-ban a császári királyi kerületi Pénzügyigazgatóság Szegeden 78 dohánytermesztési engedélyt adott ki, ami mutatja a termelés mértékének csökkenését. 1895-ben 293, 1896-ban 287 holdon termeltek dohányt.50

A XX. század elején Szeged határában a dohánytermelés csaknem teljesen elsorvadt: 1901—1905 között 26 holdon. 1911—1915 között, éves átlagban már csak 16 holdon termeltek dohányt. 1906/07-ben a szegedi dohánybeváltóban átvett {309} termést szinte teljesen a sövényházi, a deszki és a kiszombori uradalomban termelték.51

A belterjes növénytermesztés kapitalizmus kori térhódításának egyik jellemző példája a szegedi paprika útja a családi önellátástól a világhírig. A paprika a XVI. század második felében, balkáni közvetítéssel, dísznövényként tűnt fel Magyarországon, majd váltóláz elleni orvosságul használták. Fűszerként először a XVIII. század végén említik a források. A XIX. század első felében vásározó kofaasszonyok jó minőségű szegedi csörmő paprikát már szállítottak a Dunántúlra, Horvátországba, Debrecenbe és Nagyváradra, úgyhogy a század derekán híre volt a szegedi paprikának.52 Termesztésének és kereskedelmének nagy arányú kibontakozása azonban tárgyalt korszakunkban zajlott le.

Termőterületét először 1865-ből ismerjük, amikor 500 holdon 3000 véka paprika termett. Ebből 1825 vékát helyben fogyasztottak el, 1175 vékát kereskedők értékesítettek.53 1895-ig vetésterülete 1900 kat. holdra emelkedett, 1899-ben pedig 3761, 1906-ban 2630, 1913-ban 3450 hold volt (6. sz. táblázat). Termelése az alsóvárosi feketeföldeken kívül fokozatosan terjedt ki az ármentesített Bodon, Hattyas dűlőre, Alsónyomásra és a feketefölddel határos Feketeszél, Domaszék, Nagy széksós határrészekre. A szakirodalom szerint a szegedi paprikatermesztés felvirágzásában szerepe volt annak, hogv az alsóvárosi, röszkei, szentmihálytelki parasztok a paprikához hasonló dohánytermesztésben kiváló tapasztalatokat és jártasságot szereztek.

paprikaültetés vagy rakodás közös munkával, ahol szükséges, rokon vagy szomszéd családok összefogásával történt. Háromszor kapálták a paprikaföldet: a múlt században kizárólag kézikapával, majd a század elejétől egyre többen lókapát, ekekapát használtak, de a közöket kézzel kellett kikapálni. A paprikaszödés (Kisasszony-nap, szeptember 8.) után kezdődött. A leszedett paprikát az ereszét alá vagy az udvarra terítették szikkadni, majd/üzerbe fűzték. A fűszerpaprika ,,a házak falaira függesztetik oly sűrűn: hogy csupán a ház ajtaja és ablakai mentek; itt megérik s megpirul" — írja a múlt század közepén Palugyay.54 Sok termelő a szabad ég alatt, szérgyiának nevezett állványon szárította meg a paprikafüzéreket.

A termesztéssel zömmel törpebirtokos, törpebérlő és kisparaszt családok foglalkoztak, {310} átlagban l-l hold területen. Egy holdon 250 füzér jó, 180—200 füzér közepes termésnek számított. Egy hold paprika évi jövedelme az első világháború előtt 200—800 korona között mozgott. Az a szorgalmas család, amelyik 4—5 munkabíró taggal több hold paprika művelésére vállalkozott, jelentős jövedelemre tett szert, amiből gyarapodni is tudott. Ilyen termelési érték mellett érthető, hogy a kiváló paprikatermő földekért 120—180 korona évi bért is megfizettek.55 A konjunktúra éveiben számos gazda kiadta a földjét szegényparasztnak részes paprikatermelésre. A gazda megszántotta és trágyázta a földet, de a részesnek segítenie kellett a trágyahordásban és ő terítette el azt a földön. A részes nevelte és ültette el a paprikapalántákat, a gazda mindössze fogatot adott a palánta- és a vízhordáshoz. A többi munkát mind a részes végezte a termés kétötödéért — úgy mondták : ötből kettőér. Voltak gazdák, akik a fogat használatáért három nap ingyenmunkára, rabotra tartottak számot. A paprikatermelők és paprikakikészítők a szegedi paraszttársadalom egyik legszorgalmasabb, korán polgárosodó rétegét alkották. (78. sz. kép.)

A burgonya vetésterületét és terméseredményét alábbi táblázatunk mutatja :56

Év Vetésterület Termés
1864 3072 kat. hold 92 160 p. mérő
1891 3760 kat. hold 112 800 q
1895 5800 kat. hold ?
1899 3970 kat. hold 47 640 q
1901—1905 7560 kat. hold 204 600 q
1911—1915 1324 kat. hold 50 083 q

Az 1860-as években már jelentékeny területen termelték, s 1864-ben fölösleg is termett belőle. Termelése az 1890-es években és századunk elején volt legmagasabb szinten. A századfordulón a törvényhatósági jogú alföldi városok közül Szegeden termett legtöbb burgonya.57

Legjobban a szegedi rózsa fajtát kedvelték. Holdankénti átlagtermése a század első két évtizedében 27—38 mázsa között volt, amihez képest Szüts Mihály közlése a 60—100 mázsás termésátlagokról túlbecsültnek tűnik.58 Széles körű helyi termelését az magyarázza, hogy a burgonya a homokon aránylag jól terem, s a népélelmezésben és a disznóhizlalásban fontos szerepet töltött be.

 {311} Sokan termeltek pár száz négyszögöl földön fejes káposztát. Termesztése különösen Felsőtanyán terjedt el, ahol a fűszerpaprika termelésével nem foglalkoztak. 1895-ben 140, 1913-ban már 850 holdon folyt a termelése. Egy holdon 110— 130 mázsa, Szüts Mihály szerint 160—250 mázsa káposzta termett, aminek az értéke a század elején 583 koronára, az első világháború előtt 1117 koronára rúgott. Az országos mezőgazdasági statisztika szerint egy hold káposzta termése volt a legértékesebb a Szegeden termesztett szántóföldi növények közül. Mivel az országos kimutatásban a paprika nem szerepel, tegyük hozzá; egy hold káposzta értéke hasonló volt, mint az ugyanakkora területen termett fűszerpaprikáé, sőt az 1910-es években meghaladta azt. A termést Szegeden és a környező települések — főleg Félegyháza, Csongrád, Mindszent — piacain értékesítették. Télen sokan készítettek savanyított káposztát.

A kukoricaföldben köztes növényként babot, tököt, a kapás vetemények szegélynövényeként napraforgót termesztettek. A napraforgó olajos magvából sutult ricaolaj, tányéricaolaj a lakosság élelmezési szükségleteit fedezte. A frissen feltört legelőföldeken kiváló minőségű görögdinnyét termesztettek. Zöldségféléket a XIX. század közepén az alsóvárosi, röszkei, szentmihályteleki kertekben termeltek, de a kertgazdálkodás a század vége felé tért hódított a hajdani tiszai árterületeken, amelyeket törekvő, szorgalmas, törpebirtokosok, kisparasztok béreltek a várostól. Bodon, Hattyas, Ballagitó áradmányos talaja kiváló termőföld lett. Tömörkény írja a századfordulón, hogyan tud egy család egy kishold (1200 négyszögöl) bérelt földből megélni: „Ez a föld kora tavasztól késő őszig dolgozik, minden előterem, ha megnövelte az első retket, utána finom saláta következik vagy karfiolféle, aztán dinnye, zöldség, s végül előhozza azt a fajú paprikát, amit egész télen át el lehet száraz homokban tartani.. ."59 A város gyorsan növekvő belterületi lakossága jó felvevő piacot nyújtott a városi kerteken kívül a feketeföldi kisbérleteken és a tanya körüli kertekben megtermett termékeknek.

 

Lábjegyzetek:

  1. Balogh István 1965/a, 385—393. Vörös Antal 1976. 90—98., Orosz István 1979. 1072—1084.
  2. Szegedi Híradó, 1896. január 22.
  3. Szüts Mihály 1914. 110—111.
  4. Tömörkény István: Vándorló földek. = A Szent Mihály a jégben. Budapest, 1957. 56.
  5. CsmL Közgy. jkv. 1872—148., 154., 253., 511.
  6. Szegedi Híradó, 1906. június 10. A vadvizek pusztításáról tájékoztat még pl.: Szegedi Híradó, 1898. április 6., 1900. május 5., 1904. február 18.
  7. Szeged története 2. 218—219.
  8. Szüts Mihály 1914. 138.
  9. Szegedi útmutató. Szeged, 1898. 59—60. Az 1895. évi mezőgazdasági statisztika 10 495 gazdaságot tüntet fel, a bérlőkével együtt.
  10. Az országos helyzetképről: Orosz István 1979. 1050—1052., Vörös Antal: A mezőgazdaság. = Magyarország története 1890—1918. 7/1. 305. Szegedről: Reizner János 1899— 1900. III. 517. és Szüts Mihály 1914. 119—120.
  11. Szegedi Híradó, 1860. április 29., 1860. május 3.
  12. Uo. 1866. március 15., április 12.
  13. Reizner János 1899—1900. III. 436.
  14. Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei. = A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848—1914. I. m. I. 322—323.
  15. Az egyfából készült, ún. szarvtalpas zákányi eke fényképét közli Balassa Iván : Az eke és a szántás története Magyarországon. Bp., 1973. 362.
  16. Vidacseke: a kalocsai származású, Szegeden inaskodó Vidats István (1802—1883) nevéhez fűződik, aki Pesten létesített mezőgazdasági gépgyárat. Vö.: Bálint Sándor 1976—1980. I. 528.
  17. Mezőgazd. stat. 1895. IV. 186.
  18. Leírása: Nagy Dezső: A „hegyhúzó". MFMÉ. 1956. Szeged, 1956. 91—101. A buckás homoktalaj szintezésének más módjairól Juhász Antal: A bakity. MFMÉ., 1968. Szeged, 1968. 99—108.
  19. Szegedi Híradó, 1865. április 21.
  20. Tömörkény István: Etel a dobban. = A Szent Mihály a jégben. I. m. 422.
  21. Varga Gyula: I. m. 330—332.
  22. Szüts Mihály 1914. 329.
  23. M. Stat. Közl. Új sor. 66. Budapest, 1924., 422., 424.
  24. Mezőgazd. stat. 1895. 1. 282—283., 286—287.
  25. Reizner János 1899—1900. III. 432.
  26. A hagyatéki leltárak forrásértékéről, jellegéről mások is hasonló megállapításra jutottak. Vö.: Varga Gyula: Egy falu az országban (Kismarja életrajza). Debrecen, 1978. 283—289. Bárth János: Kecel története és történeti néprajza a kései feudalizmus idején (1734—1848). = Kecel története és néprajza. Szerk.: Bárth János. Kecel, 1984. 231—232. — A szegedi hagyatéki leltárak forráshelye: CsmL Szeged v. Árvaszéke ir.
  27. Özv. Csányi Peterné hagyatéki leltára: CsmL Szeged v. Árvaszéke ir. 1935-Vetró Mihályé: Uo. Kordás Mihályé: Uo. -3060.,
  28. Szüts Mihály 1914. 154—155., 160.
  29. Uo. 325.
  30. Mezőgazd. stat. 1895. IV. 184—187. Helyszűkében minden munkaeszközt nem jegyeztünk ki, ezért a kimutatás nem teljes.
  31. Vörös Antal 1976. 90—91., Orosz István 1979. 1079. Szeged története 2. 227—228.
  32. Az Alföldre vonatkozó adatok: Für Lajos 1976. 199.
  33. M. Stat. Közi. Új sor. 66. I. m. 383.
  34. Szüts Mihály 1914. 126., 151. és paraszti visszaemlékezések.
  35. A magyar szent korona országainak 1901—1915. évi mezőgazdasági termelése. M. Stat. Közi. Új sor. 66. I. m. 30—33., 66.
  36. Uo.
  37. Az eszköz használatát bemutatják: Szüts Mihály 1914. 128. Török Gyula: A szalmahengerlő. = Népünk és Nyelvünk, 1937. 76. Korek József : Szalmahengerlő. = A futóhomok meghódításának néprajzi emléke. Tiszatáj. 1947. 43—45.
  38. Szeged monográfiája 1927. 176., Imre Ferenc (szül. 1908.) és Imre József, (szül. 1916.) adatközlése, Balástya, M. Stat. Közi. Új sor. 66. I. m. 98.
  39. M. Stat. Közi. Új sor. 66. I. m. 22—23.
  40. Szüts Mihály 1914. 306. 140. Újvári Lajos (sz. 1879) felsőtanyai adatszolgáltatónk két tanyán látott gondozott, kővel és téglával körülrakott, vízzel locsolt trágyatelepet.
  41. 1847: Reizner János 1899—1900. III. 431., 1864: Benda Gyula 1973.284., 1899: Kulinyi Zsigmond 1901. 593., 1901—1905. és 1911—1915: M. Stat. Közi. Új sor. 66.1. m.
  42. Reizner János 1899—1900. in. 437—438.
  43. Szegedi Híradó, 1867. február 7., február 28.
  44. Délmagyarország, 1915. augusztus 15.
  45. Uo. 1916. augusztus 17.
  46. M. Stat. Közi. Új sor. 66.1. m. 6—10.
  47. Szegedi Híradó, 1900. február 11.
  48. A kukorica vetésterületének részarányai: Für Lajos 1976. 215. M. Stat. Közi. Új sor. 66.1. m. 30—33., Szüts Mihály 1914. 130.
  49. M. Stat. Közi. Új sor. 66.1. m. 162—163. Az egyidejű országos termésátlagra: Für Lajos 1976. 218.
  50. CsmL Tan. jkv. 1853—2694., 2698. A dohánymonopólium következményeiről: Vörös Antal 1976. 96. Szegedi Híradó, 1897. március 23.
  51. M. Stat. Közi. Űj sor. 66. I. m. 225., Szegedi Híradó, 1907. március 1.
  52. Bálint Sándor 1962., Szüts Mihály 1914. 337.
  53. Bálint Sándor 1962. 100.
  54. Palugyay Imre 1853. 250. A paprikatermesztés munkáját részletesen ismerteti Bálint Sándor 1962. 42—61.
  55. Szüts Mihály 1914. 133—134.
  56. 1864: Reizner János 1899—1900. m. 437., 1891 és 1899: Kulinyi Zsigmond 190L 593., 1895: Mezőgazd. Stat. 1895., 1901—1915: M. Stat. Közi. Új sor. 66.1. m.
  57. Szegedi Híradó, 1900. február 11.
  58. M. Stat. Közi. Űj sor. 66.1. m. 163., Szüts Mihály 1914. 135.
  59. Tömörkény István: Tavaszi napok. = Munkák és napok a Tisza partján. Budapest, 1963. 154.

 

VI. SZŐLŐ- ÉS GYÜMÖLCSTERMESZTÉS

 {312} A XIX. század közepén a város határában több mint 7 ezer kat. hold szőlő virult. Közel egynegyede (1746 kat. hold) régebbi telepítésű, feketeföldi szőlőskert volt (Franciahegy, Romahegy, Kálváriahegy stb.), az 1760-as évektől gyarapodó homoki szőlők kiterjedése pedig ekkorra messze meghaladta a feketeföldi szőlőkét, s 5433 kat. holdra rúgott. Az Alföldön már korszakunk kezdetén Szegednek volt legtöbb homoki szőleje. A másik, szőlőtermesztéséről nevezetes Duna—Tisza közi nagy mezőváros, Kecskemét homoki szőlőterülete majd három-három és fél évtized múlva érte el ezt a nagyságrendet.1

A homoki szőlők túlnyomó része ún. szőlőhögyekben terült el, amelyek magas fekvésű, szántóföldnek alkalmatlan buckákon, síványhomokon a szállásföldet birtokló családok kezdeményezésére bontakoztak ki. 1840 táján Alsóváros határában 56, Felsőváros határában 44 kisebb-nagyobb kiterjedésű szőlőhegyet vettek számba. Az 1840-es években a városi tanács, a futóhomok megkötése céljából, 407 hold síványt adott el szőlőtelepítésre.2

1855-ig a szőlővel beültetett terület 8531 kat. holdra növekedett, ám ezután a telepítés megtorpant, és az egykorú statisztikák tükrében négy évtizeden át nem tapasztalható fejlődés (2. táblázat). Mi volt az oka annak, hogy ebben az időben nem fejlődött a homoki szőlőtermesztés? A kortársak ugyanazt rögzítették a Duna—Tisza közi homokvidékről és okát a gabonakonjunktúrában látták.3 A gabonaárak magasra szöktek, a lebecsült, kocsisbornak emlegetett homoki borok ára pedig tartósan alacsony volt. Tömörkény jellemző esetet örökített meg: miután apja 1877-ben balástyai birtokát eladta, a vevő — Reichlinger Zsigmond kisteleki kereskedő — a birtokhoz tartozó 60 magyar holdnyi szőlőből a tőkéket {313} kidobatta és a helyén gabonát termelt. Tudjuk, mások is cselekedtek így.4 Hozzá kell tennünk, hogy 1855 és 1895 között Felsőváros, Rókus és Móraváros fejlődése miatt a korábbi városmagot körülvevő feketeföldi szőlők egyre kisebb területre szorultak vissza. Amikor tehát a szegedi szőlőterület négy évtizeden át — kisebb hullámzások közepette — alig csökkent, az azt jelenti, hogy amennyi feketeföldi szőlőt kivágtak, csaknem annyival nőtt a homoki szőlőtelepítés. A neves statisztikus, Keleti Károly 1873-ból 9640 kat. holdnak tünteti fel Szeged szőlőterületét, ám újabb forrásaink alapján úgy látjuk, hogy adaléka téves tájékoztatáson vagy becslésen alapul. 1870-ben a város határában 8676, 1882-ben 7974 kat. hold szőlőt találtak.5 Nem tudjuk okát adni, miért lett volna a két időpont között — s éppen 1873-ban — ezer holddal több szőlő a határban.

Az Amerikából behurcolt filoxéra szőlővész 1875-ben ütötte fel a fejét a pancsovai szőlőkben és rövid idő alatt nagy pusztítást végzett az ország szőlőterületein. A szakemberek azonban rövidesen rájöttek, hogy a kártevő a Duna—Tisza közi homoki szőlőkre nem ártalmas. A homokon élő parasztember így fejezte ki a felismerést: „a homok kiszúrja a szömit" a filoxérának.6 A kipusztult hegyvidéki szőlők termésének pótlására nagy lendületet kapott ismét a homoki szőlőtelepítés. A kormányzat 6 évi adómentességet adott az immúnis homoktalajon telepítőknek. Mindennek a hatása Szegeden 1890 tájától érződött. 1890-ben a helyi lapban Bitó Pál alsótanyai tanító szorgalmazta a homokbuckák szőlővel történő betelepítését. „Homoki szőlőinket a közelmúlt időkben harmadrendű gazdasági ágnak tekintették a tulajdonosok (...) Alapjában megváltozott a helyzet egy pár év óta és ma (...) a bortermelés elsőrendű kérdés lett" — írja a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara 1891. évi jelentése. 1899-ben Békefi Antal újságíró emelte ki a korábban lebecsült homok filoxéra utáni felértékelődését: 1 hold szatymazi homok ára a 80-as évek közepén 60—70 Ft volt, 1899-ben pedig 200—300 Ft-ot, szőlővel beültetve 700—800 Ft-ot ért.7 A városvezetés belátta, milyen kincset érő a futóhomok és 1891-ben elhatározta a városi minta szőlőtelep létesítését. Helyét a Felsőközpont és Kapitányság vasúti megálló közötti 40 holdon jelölték ki, amelyet {314} a város korábban birkalegelőnek adott bérbe, holdanként 50 krajcárért. A telepítés 1892-ben kezdődött és 44 holdon 1895-ben fejeződött be. A borszőlőfajták közül (olaszrizling, nagyburgundi, szentlőrinc, piros veltelini, lagerin, hárslevelű, kékfrankos, kövidinka, zöld veltelini, szerémi zöld, szlankamenka, kadarka) a homoktalajnak legjobban megfelelő és helyes művelés mellett jó termést adó fajtának az olaszrizling bizonyult. Csemegeszőlők közül saszlát, muscat lunelt és muscat eroguant-t telepítettek. A város Bokor Pál gazdasági tanácsnok és Kriszt Sándor városgazda felügyeletével házi kezelésben tartotta a telepet. Termését árverésen értékesítették, és 1898-ban 3500 Ft kiadás mellett — 8000 Ft bevételt értek el, ami holdanként 102 Ft — átlagos szintű — tiszta jövedelmet jelent.8

A városvezetés a szőlőtelep mellé vincellér-iskolát kívánt építeni, ám ehhez nem sikerült megnyernie a földművelésügyi minisztérium támogatását, saját erőforrásaiból pedig nem vállalkozott a beruházásra. Miután a felsőtanyai szőlőtelep kedvező befektetésnek bizonyult és példát adott a környékbeli tanyai parasztembereknek, 1899-ben Bokor Pál javasolta a tanácsnak, hogy létesítsen Alsótanyán is hasonló telepet. Harminc holdat a mórahalmi Belsőjáráson fenn is tartottak szőlőtelepnek, de mivel létesítése elhúzódott, 1900 őszén a városi tanács 10 holdas részletekben, 24 évre bérbeadta a területet.9

A városi közgyűlés 1902 tavaszán úgy határozott, hogy a felsőtanyai szőlőtelepet 2 holdas parcellákban áruba bocsátja. Az árverésen városi hivatalnokok iparosok, kereskedők, felsőközponti gazdák és kistelekiek licitáltak a parcellákra. Néhányan 2—3 parcellát is megvettek. A szőlőföldek holdja átlag 1647 koronáért, a teleppel szomszédos pusztaföldek holdanként átlag 867 koronáért keltek el. A város csaknem százezer korona bevételre tett szert. Az egykorú értékelés szerint a városi mintatelep egy évtizedes fennállása sikeresnek bizonyult: sikere az volt, hogy „példaadással szolgált a birtokosoknak, a másik siker, hogy a kis értékű földek a betelepítés által négyszeres értékre emelkedtek, s a szomszédos pusztaföldek értékét is megkétszerezték."10 Kár volt a városi „minta" szőlőtelepet eladni, mert hozzájárult a korszerű szőlőművelési eljárások, új szőlőfajták terjesztéséhez. Ezért továbbra is szükség lett volna rá, mint ahogy az alsótanyai szőlőtelep létesítésére is. A példát valószínűleg Kecskemétről vették, ahol 1884-ben létesült 200 holdon a Miklós-féle szőlőtelep, de az évtizedekig úttörő szerepet töltött be az egész Duna—Tisza köze szőlőkultúrájának megteremtésében. Csakhogy Szegeden a homok intenzív hasznosításának nem voltak olyan ügyszerető és nagy tekintélyű hívei, mint Kecskeméten Kada Elek polgármester, olyan neves szakemberei, mint Mathiász János és Kocsis Pál. A századfordulón a szegedi városvezetés {315}pillanatnyi anyagi érdeke szerint, s nem távolra tekintve, nem polgárai igazi érdekében döntött.

1913-ban Szegeden 12 540 kat. holdon, a városhatár 8,8%-án volt szőlő. A XIX. század végén, s főleg e század elején új szőlőtelepítések kétféle módon keletkeztek a határban: egyrészt az örökföldes övezetben, szántóművelésre kevéssé alkalmas homokföldeken újabb szőlőhegyek telepítésével, másrészt a tanyák mellett telepített szőlők révén. Új högyek kizárólag Alsóváros határában bontakoztak ki, ahol az északnyugat-délkeleti irányú homokdomb-vonulatok nagy részét szőlő alá fordították. Az első világháború idején itt már 108 kisebb-nagyobb szőlőhegyet rögzített a térképész. Aki nem szerzett vagy jussolt hegybeli szőlőt, az mindenképpen a tanyája körül telepített legalább pár száz négyszögölet. „Alig van tanya, amelyben egy-egy szőlőültetvény ne volna. Még a kisbérlő népek is az ő 5—10—15 holdas tanyájukon telepítenek szőlőt és abba gyümölcsfát."11

A városközeli homokos talajú határrészeken — Domaszéken, Szatymazon, Nagyszéksóson —, ahol a szőlő a XVIII. század óta honos, a földek egynegyedén szőlőt termeltek, ami az adott területek belterjes hasznosítását tekintve országos viszonylatban is kiemelkedő arány. Nagy szőlőterületek voltak Királyhalmán, Mórahalmán, Átokházán is, csak ott a földeknek kisebb hányadára terjedtek ki. Alsótanyán összesen 9172, Felsőtanyán 2842 kat. hold szőlő virult. Ismerve, hogy Alsótanya területe (81 239 kat. hold) közel kétszerese Felsőtanyáénak (41 ezer kat. hold), szembetűnő, hogy utóbbin a szőlőterület és az aránya jóval kisebb. Mi ennek a magyarázata?

Az alsóvárosi határban a XVIII. századi kezdetektől fogva lényegesen több szőlőt telepítettek mint a felsővárosin. Ezt csak kevéssé vagy alig indokolja a határrész talajának minősége, sokkal inkább az, hogy Felsőváros határában több volt a nagy birtoktest és a gazdák, nagygazdák — földterületükhöz képest — aránylag kisebb területen telepítettek szőlőt mint a kisparasztok. Számos nagygazdának „csak" 1—2—3 hold szőleje volt, míg ugyanakkora földön 8—10 kisparaszt két-háromszor annyit telepített. A nagygazdák nem voltak úgy ráutalva a munkaigényes szőlőművelésre, mint a törpebirtokosok és a kisparasztok, az ő jövedelmük zömmel más üzemágakból származott.

A két határrész gazdálkodásában különben is tapasztalható eltérés: Alsótanyáé belterjesebb volt — itt foglalkoztak dohány-, majd paprikatermesztéssel —, míg Felsőtanyán a kisebb területű és jelentőségű káposztatermelés mellett a szemtermelés (rozs, kukorica) és állattartás töltött be inkább meghatározó szerepet. Ez is összefügg a birtokszerkezet különbözőségével. Felsőtanyán is voltak {316} földjüket igen intenzíven hasznosító birtokosok és kisparasztok — különösen Szatymazon —, de most a termelők átlagáról szólunk.

A szőlőbirtokosok számát az egykorú statisztikák nem mutatják ki. Tömörkény kb. 12 ezer szőlőparcellát említ, de tudjuk, hogy egy-egy családnak — az örökösödés révén — több helyen is volt szőleje. 1895-ben Szegeden 10 495 gazdaságot számláltak össze, amelyek közül 941 egy holdon alóli szántófölddel rendelkezett, tehát nem volt szőleje. Ebből arra következtetünk, hogy egyidejűleg 9000— 9500 szőlő birtokló gazdaság létezett a városban és határában.

Városi hivatalnokok, iparosok és kereskedők már a XIX. század első felében szívesen telepítettek, illetve vásároltak homoki szőlőt. Érdeklődésük az 1880-as évektől fokozódott, amikor a filoxéra után a homoki szőlő és a bor felértékelődött. Különösen Szatymazon, a vasúthoz közeli Alpár- és Neszürjhegyben bírt sok városi lakos szőlőparcellát. A budapesti vasútvonal melletti Jánosszállás — az 1884. évi MÁV menetrendben még Alpár-Neszűrj — megállóhelyet Nyári János ügyvéd, alpárhegyi szőlőtulajdonos kezdeményezte. A század végi városismertető Szatymazt már a városiak kiránduló helyeként jellemzi: „A nagyobbára tisztviselőkből, kereskedőkből és birtokosokból álló szegedi közönség a szatymazi homokon nyaral."12 Itt kell szólnunk a szőlőhegyi gazdaságokról és az úri birtokosok szőleinek műveléséről.

A hegyközségeket vagy hegygazdaságokat a szőlő őrzése és a gazdák érdekképviselete hívta életre. A szegedi szőlőhegyi gazdaságok múltja még kevéssé feltárt. Futó tájékozódásunk szerint legrégibbnek az alsótanyai Kászonyihegy gazdasága látszik, amelynek a keresztjén ez olvasható: „Emeltette a Kászonyi Gazdaság 1769—1939."13

A neszürjhegyi gazdaságnak 1851-ben 37 gazda volt a tagja, akik összesen 8185 út, kb. 41 kat. hold szőlőt birtokoltak. Legtöbb — 1100 út, vagyis 35 hold — szőlője Lantos József városi birtokosnak, legkevesebb — 26 út, azaz 200 négyszögölnyi szőleje Fogas Györgynek volt. A hegygazdaság ügyeit évente választott öreggazda intézte, aki feljegyezte a bevételeket, kiadásokat, vitás ügyekben igazságot tett, s esztendő végén összehívta a gazdákat csőszfogadásra. A csősz Józsefnaptól (március 19) következő József-napig szolgált, s kötelességeit és járandóságát legtöbbször írásba foglalták.14

 {317} Aki bírta a „becsületös gazdaság" bizalmát és megelégedett helyzetével, annak a szerződését több éven át meghosszabbították. A csőszbérből egy család nem tudott megélni, ezért a gazdaságok megengedték, hogy nyáron a csősz 2—3 hétre részesaratást vállaljon, amivel megkereshette családja évi gabonaszükségletét. Több gazdaság hozzájárult, hogy a csősz néhány tyúkot és — kötélen legeltetve — egy disznót tartson.

A csőszház közelében harangot és akáctörzsekből 5—6 m magas állványt, ún. górét állítottak. Vihar, jégeső közeledtére, a csősznek harangoznia kellett, a górén pedig szőlőérés idején kereplővel zajt csapott a kártevő madarak elriasztására. A szatymazi szőlőhegyekben viharágyút is tartottak.

A neszűrjhegyi gazdaságban 1886-ban 16 városi és 11 tanyai gazdának, Alpárhegyben 1891-ben 11 városi és 16 tanyai gazdának, Ádokhegyben 1866-ban 17 városi és 6 külterületi gazdának volt szőleje. A szatymazi szőlőhegyekben tehát már az 1860/80-as években a birtokosok fele, néhol nagyobb hányada városi lakos volt. A vagyonos polgárok és tisztviselők birtokukon nem dolgoztak, hanem napszámosokkal vagy szerződéses kapással műveltették szőleiket. Akinek 2—3 hold egybefüggő szőleje volt, az már éves kapást fogadott.

Kapásnak földnélküli, házatlan szegényparaszt szegődött el, aki a szőlőművelésben jártasságra, szakértelemre tett szert. Szőlőnyitástól takarásig végezte a szőlő és a gyümölcsös gondozásának minden munkáját, szüretre és nagyobb szőlőkben metszésre, kapálásra napszámosokat fogadott. A szőlőben az ültetésről, fiatalításról, a szüret előkészületeiről is a kapásnak kellett gondoskodnia. Mindezért lakást, tűzrevalót, évi 5—8 q gabonát, 3—4 q kukoricát, ugyanannyi burgonyát, havonta meghatározott összegű pénzbért kapott. A három osztatú: szoba — konyha — kamrás kapásházban lakott családjával. Ha a gazda baromfit, sertést tartott, azokat a kapás etette-hizlalta. Az aprójószágot tízen felül felezték.15

A szőlőkapás családjával megélt a keresetéből, de függő, kiszolgáltatott helyzetben : másutt nem vállalhatott munkát és a tulajdonos bármilyen okkal felmondhatott neki. Számos tanyai szegényparaszt mégis kapásként öregedett meg.

Módos gazdák és kisebb szőlővel rendelkező úri birtokosok a szőlőmunkákra napszámosokat fogadtak. Rendszerint tanyai korcsmáknál, Szatymazon 1890 tájától Báló István helybeli szőlőbirtokos korcsmája előtt történt a napszámosfogadás.

A szőlőművelés módjában korszakunkban jelentős újítások terjedtek el. Az 1900-as években egymás mellett élt a karó nélküli, kopasz vagy csapos fejmetszéssel kezelt gyalogszőlő a sorba ültetett, szálvesszőre metszett, karós szőlővel. Az új művelési módokat a homoki parasztok úri birtokosoktól, Felsőközponton a városi szőlőtelepen lesték-tanulták el. Szorgalmazták ezeket az eljárásokat a 80-as {318} évektől alakuló tanyai gazdakörök is — 1884-ben létesült az Alsótanyai Mezőgazdasági Egyesület, a Szentmihálytelki Gazdakör és a Szeged-Szatymazi Gazdakör —, amelyek „a mezei gazdasági szakértelem" terjesztését tartották feladatuknak. A század vége felé lépett fel a peronoszpóra és a lisztharmat, ami szükségessé tette a szőlők permetezését. Idős tanyaiak emlékezése szerint 1891-ben, amikor Felsőközponton közigazgatási kirendeltség létesült, lovasrendőr járt tanyáról tanyára: ,,Mond mög apádnak, jövő hétön mögpermetözzék a szőlőt, mert jövünk ellenőrizni!" Kezdetben a bordói lét rossz seprűvel csapkodták a szőlőlevelekre.

1873-ban a városi közgyűlés úgy döntött, hogy a szüret idejét hatóságilag határozzák meg, mivel sokan idő előtt szüretelnek, s emiatt csökken a bor minősége.16 Az országos növénytermelési, kísérleti állomás 1896-ban 1230 kísérletet végzett a gazdák közreműködésével, ám Szegeden csak 2 gazdálkodó vállalkozott együttműködésre. Fráter Gyula ügyvéd szatymazi szőlejében hétéves olaszrizling ültetvényen folytatott műtrágyázást. A műtrágyázott parcellán a szőlő 204 literrel több mustot adott és minősége 0,5%-kal javult.17

A szőlőművelés és borkészítés eszközanyaga igen lassan változott. Az 1900/10-es években 30 szőlőtulajdonos tanyai gazdaság közül ötnek volt permetezője, kettőnek szőlőőrlő malomja, vagyis szőlődarálója és hatnak sutúja, borprése. 1895-ben a szegedi gazdaságokban mindössze 194 fa és 75 vas borsajtót regisztráltak.18 (79. sz. kép.) Ha a „fa borsutút", borprést rokonnak, jószomszédnak kölcsönadták, a századfordulón akkor is csak a szőlőtermelők töredéke, kb. kilenced-tizedrésze préselte sajtón a mustot. A többiek a leszüretelt szőlőt zsákba rakták és nagy kádban, gázoló kádban taposták ki a szőlő levét.

Szüret előtt a borkereskedők megbízásából szödők járták a határt. Az olyan kisparasztok, akik csak a maguk szükségletére szűrtek néhány akó bort, mert nem volt elegendő hordójuk vagy megfelelő tárolóhelyük, a szőlőt még a tőkén eladták. A szödő szüretelt le, hogy a különböző szőlőfajták ne keveredjenek össze és egynemű, jó bort nyerjenek.19

A múlt században Szegeden a magyarka és a kadarka volt a legelterjedtebb szőlőfajta, és az előbbiből fehér bort, az utóbbiból sillert szűrtek. „Az előtt a nép a vörös bort kedvelte — írja Palugyay a század derekán —, most leginkább az úgynevezett Schillert, melly vagy világos vagy sötét... minőségre nézve különbözők a szegedi borok, a fekete a piros sárga homokban több terem, mint a sivány fehér homokban,... a fehér homoki később, de jobban érik meg, bora édes italú."20

 {319} A XVIII—XIX. században gyakran érte elmarasztalás a szegedi homoki vinkót amiatt, hogy nehezen eltartható, fél év múltán megsavanyodik. Ezt rendszerint a helytelen tárolás, kisebb részben a korai szüretelés okozta. A tanyaiak többnyire kamrában tárolták a bort, csak a városi háznál, több úri birtokosnak szőlőbeli házában volt pincéje. Nem fordítottak kellő gondot a hordók tisztántartására, kezelésére. Domaszéken, Szatymazon a századfordulón kezdtek a módos gazdák pincét építeni oly módon, hogy az új vagy újított lakóház végén kb. másfél méter mélyen leástak borospincének, és fölé, a földszinttől kiemelve került a termény és élelmiszer tárolására szolgáló hambár vagy pincepadlás. Néhány tehetősebb gazda a tanya mellett épített földbeásott, nádtetős pincét, de az itteni igényesebb borkezelés korszakunkban szűk körre korlátozódott.

Az évi bortermésről számos följegyzés maradt ránk. 1864-ben pl. Szeged bortermése 12855 akó, ami a szabad királyi városok között — Buda, Pécs, Versec, Sáros és Szabadka után — a 6. terméseredmény volt. Az a különös, hogy a statisztika a szomszédos Szabadkán több bortermést regisztrált, pedig határában akkortájt feleannyi szőlő sem virult, mint városunkban. Keleti Károly az 1870-es évek elejéről a szintén kisebb szőlőterülettel rendelkező Kecskemét bortermését is jóval többnek jelzi mint Szegedét.21 Magyarázatot csak további forrásfeltárás után lehet majd adni. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a szegedi szőlő- és bortermesztés szintjét csak az évente regisztrált bortermés alapján nem lehet megítélni. Említettük, hogy a termés egy részét már a tőkén eladták borkereskedők ügynökeinek. Valószínű, hogy az ebből szűrt must (és bor) nem szerepel a helyi kimutatásokban. Másrészt a filoxéra után telepített nemesített szőlőfajták, főleg a csemegeszőlők termését, az 1890-es évektől nagy mennyiségben szállították külföldre, úgyszintén a városi piacokra. A bortermés évi szegedi mutatói tehát csalóka képet adnak, ezért csupán két adatot használunk fel, ezeket is összehasonlító célzattal.

1878-ban Magyarországon a század második felének legkiemelkedőbb bortermését szűrték: az átlagtermés hektáronként 22,37 hl-re rúgott. A bortermés Szegeden is csúcsot ét el: 111 257 akó termett, az előző évinek közel háromszorosa.22 Ha 8 ezer kat. hold termő szőlővel számolunk, kiderül, hogy Szegeden holdanként átlag 13,8 akó bor termett (1 akó = 56 1). Az országos átlagtermést akóra és kat. holdra vetítve pedig azt kapjuk, hogy holdanként kb. 21 akó volt a termés. Szeged szőlei tehát az országszerte legkedvezőbb időjárású esztendőben is az országos átlag alatti termést hoztak.

 {320} Az 1873—1882 közötti évtized átlagos bortermése Csongrád megyében holdanként 4,23 hl volt (a legmagasabb átlagtermés ennek több mint négyszerese: 18 hl). Szeged terméseredménye a megye átlagánál nem sokkal lehetett jobb, ez pedig a piacra vitt és a szödőknek eladott termést hozzáadva is alacsony hozamra vall. Bizony, az 1880-as évek közepéig a homoki szőlők — a fent említettek következtében — gyengén teremtek. Sok termelőnek az elszűrt bor csak saját szükségletére futotta, eladni jó termésű esztendőben tudott belőle, akkor is olcsón. A terméseredmények az 1890-es években a homoki borok árának emelkedése után, s ezzel összefüggésben a korszerű művelési módok terjedésével, a rendszeres trágyázás, az elöregedett szőlők újítása révén kezdtek javulni.

1890-ben Bitó Pál számítást végzett egy alsótanyai birtokossal 5 hold szőleje és ugyanakkora területű szántóföldje jövedelmezőségére nézve. Az öt hold szőlő évi bortermése, 10 évi átlagban, 70 akó volt (1 hold átlagtermése tehát 14 akó = = 7,84 hl, ami a megyei átlagnál lényegesen jobb). Akóját 45 Ft-tal számolva a bor értéke 315 Ft, a szőlőbeli gyümölcsös évi terméséé 200 Ft, a fanyesedékből való tűzifáé 25 Ft, így az évi bruttó termelési érték 540 Ft volt. A kapás járandóságára és a kapásház gondozására a birtokos 140 Ft-ot költött, tehát az 5 hold szőlő évi tiszta jövedelme 400 Ft-ra tehető. Ugyanakkor legjobb minőségű szántóföldjeiből 5 hold évi rozstermését és a kiadásokat alapul véve, ugyanakkora szántó évi 170 Ft tiszta jövedelmet hozott.23 A példa mutatja, hogy 1 hold jól kezelt homoki szőlő — a munkabéreket levonva — több mint kétszeres hasznot eredményezett, mint ugyanannyi homokföld gabonatermése. Szüts Mihály az első világháború előtti években a homoki szőlőkben 15 hl holdankénti átlagterméssel számol, ami az országos átlagokat (1901—1913 között 7,2—13,99 hl között változott) és a szőlőtermelők visszaemlékezéseit figyelembe véve erősen túlzó.24 A szegedi szőlők átlagtermése — a kiugróan jó termésű 1908. esztendőt kivéve — becslésünk szerint holdanként 6—10 hl között mozgott.

A homoki szőlőkben már a XVIII. század végén ültettek gyümölcsfákat. „Gyümölcsben a határ mind mennyiség-, mind nemességre nézve igen gazdag — állapította meg Palugyay korszakunk elején. — Cseresznye, sárgabarack, de kivált az őszibarackok kitűnőek, alma tömérdek s igen szép, ez mind a homokon terem; köztve a fekete földön; spanyol meggy kevés, szilva, dió, naspolya s birsalma elegendő." Az 1850-es években a város Hattyason faiskolát létesített, ahol a futóhomok erdősítésére szánt facsemetéken kívül gyümölcsfa-csemetéket is neveltek. 1872-ben a hattyasi faiskola 2300 db almafa- és 2800 körtefaoltványt értékesített. A törvényhatósági bizottság szorgalmazta a gyümölcsfák gondozását:

 {321} 1872-ben kötelezővé tette a hernyók és rovarok rendszeres tavaszi irtását a szőlőkben és gyümölcsösökben.25

1876-ban a helyi lap cikkírója dicséri a szegedi gyümölcstermelést és összehasonlítja a kecskemétivel: ..Kecskemét üzérszelleme nagy zajt csinál gyümölcsproduktumaival, pedig ha tudjuk, hogy Kecskemét korántsem tud oly nemesített finom fajú gyümölcsöt előállítani, mint Szeged, ha tudjuk, hogy Kecskemét gyümölcsei legnagyobbrészt — a finomabb fajokat értve — Szegedről kerülnek ki: csak magunkat okolhatjuk, ha nemesebb gyümölcseink fölött Kecskemét kofálkodása győzedelmeskedni képes." A cikk éles hangvétele, de különösen a két város gyümölcstermesztéséről tett megállapítása indokolja, hogy megvizsgáljuk a hitelét.

Alig egy évtizeddel később Kada Elek, Kecskemét város polgármestere terjedelmes tanulmányt írt az Alföld gyümölcskereskedelméről.26 Megállapítja: „Az országos kiállítás alkalmával Magyarország első gyümölcstermelő és kereskedő városának Kecskemét ismertetett el", ezért e város, a „hasonrangú" Nagykőrös és a hasonló talajon termelő Halas „gyümölcsészeti" viszonyait tekinti példának. Kijelenti: ..A Duna—Tisza között Kőrös, Kecskemét és Halasnak volt és van legnagyobb területe gyümölccsel beültetve". Szegedet nem is említi. A továbbiakban a kecskeméti gyümölcs fő piachelyeit, a jövedelem és a ráfordítások arányát, a külföldi szállításokat ismerteti. Ha valós képet akarunk kapni, külön kell választanunk a gyümölcstermesztés és a -kereskedelem megítélését. A gyümölcskereskedelemben nem vitatható Kecskemét elsősége, ezt az idézett szegedi cikkíró, mások is elismerték. De milyen szintű volt említett városaink gyümölcstermesztése?

Ismert, hogy a múlt században főleg a szőlőkben ültettek gyümölcsfákat. Szegeden is, Kecskeméten is voltak kis területű városszéli gyümölcsöskertek, ám a gyümölcs túlnyomó többsége szőlőbeli gyümölcsfákon termett. Keleti Károly 1875. évi szőlészeti statisztikája szerint Kecskemét szőlőterülete 3969, Nagykőrösé 2520, Halasé 1939 kat hold volt, együttvéve 8429 kat. hold — közel annyi, mint Szeged 1870. évi szőlőterülete. Tehát az 1870-es évek első felében az említett három város egyikének sem lehetett nagyobb területe gyümölccsel beültetve, mint Szegednek.

Ezután 1895-ig Kecskeméten a szőlőtelepítés és a gyümölcsfaültetés —jelentős vállami támogatással — intenzíven fejlődött, míg Szegeden a szőlőterület — a {322} parlag és irtott szőlőket nem számolva — lényegében alig változott. A század végi gyümölcstermesztésről legjobban az 1895. évi országos adatfelvétel tájékoztat:27

Gyümölcsfa neme Kecskemét Nagykőrös Szeged
Almafa 77117 29 337 111 032
Körtefa 24 331 11974 34 388
Cseresznyefa 8 674 7 641 33 898
Meggyfa 106 228 77 174 89 462
Őszibarackfa 36 285 11 964 63 398
Kajs7ibarackfa 158 462 29 294 37 903
Szilvafa 119 595 176 645 48 706
Diófa 5 128 5 232 9 421
Mandula 4 448 273 1036
Gesztenye 200 102 738
Eper (szeder) 21 740 10 147 55 685
Összesen: 562 208 359 783 485 667

Az adatokból következtethető, hogy kajszibarack- és meggytermesztésben Kecskemét, szilvátermesztésben Kőrös, alma-, körte-, cseresznye- és őszibaracktermesztésben Szeged volt az első. Szegeden főként három almafajtát, az ún. sikolai, törökbálint és szercsika almát termelték. Egész gyümölcsállományát tekintve 1895-re Kecskemét megelőzte Szegedet, a kőrösi gyümölcstermelés mennyisége viszont — a szilvatermést kivéve — minden bizonnyal a szegedié mögött maradt. Hogy miért nem fejlődött a szegedi gyümölcskereskedelem a termeléshez hasonló színvonalra, annak kifejtésére itt nincs helyünk. Tudjuk, hogy a szeged-felsőtanyai termés egy részét a kecskemétiek vásárolták fel. Erre Kada Elek is utal; ám a szegedi termelőket itt sem említi. Az alsótanyaiak pedig a bácskai, bánáti feketeföldi településekre szállítottak gyümölcsöt, ahol gabonáért cserélték el. A szegedi gyümölcstermés egyrésze tehát nem helyben, illetve a helyi kereskedők révén, hanem közvetlenül a termelőktől, más piacokon értékesült.

A gyümölcstermesztés múlt század végi fejlődését jelentős részben a helyi faiskolák alapozták meg, melyek többsége az ármentesített újszegedi öntéstalajon keletkezett. Ez kiváló táptalaj a virágkertészet mellett facsemetéknek is.28 Mivel Szegeden a faiskola rendszerint virágkertészettel társult, ezeket együtt ismertetjük. Korszakunkban — korábbi előzmények {323}Pillich Kálmán volt. Ügyvéd, sokáig városi ügyész, virilis „városatya29, a század végén 332 hold birtokosa, illetve haszonbérlője. Újszegedi virágkertészetét 1871-ben alapította.

Az első gyümölcsfaiskola — Rácz Ferencé — a 80-as évek közepén jelent meg Újszegeden. Nem sokáig létezett. Utána Váhli József főreálgimnáziumi tanár és Szögi József létesített kertészetet és faiskolát. Utóbbi nevéhez fűződik a Szögiduránci őszibarackfajta. 1889-ben Horváth István fél holdon rózsacsemete-nevelésbe kezdett. A virágkertészkedés jövedelméből alapozta meg gyümölcsfaiskoláját, amely a világháború előtt már 25—30 hold kiterjedésű. Ő az első szegedi, aki külföldre is szállított facsemetéket.

Az első világháború előtt még 15—20 virágkertészet és faiskola létesült Újszegeden. A 90-es évektől a vállalkozók már tanult kertészek, rózsaneveléssel kezdik és a vágott virág bevételeiből fejlődik ki 5—8 holdas területen virágzó kertészetük és gyümölcsfaiskolájuk. Valamennyien dolgos, törekvő emberek, kiváló szakértelemmel és vállalkozókészséggel. Az ő érdemük, hogy a XX. század elején országszerte és Ausztriában, Dél-Németországban, Lengyelországban is kedveltté váltak a szegedi facsemeték. Több családban — Balogh, Horváth, Hoffmann család — a kertészet apáról fiúra szállt.

1900 tavaszán Kiss Ferenc erdőmester javasolta, hogy a város alsótanyai földjéből hasítson ki tíz holdat, ahol az állam támogatásával gyümölcsfaiskolát létesítene. A telepítés Átokházán, a Bilisics tó mellett még abban az évben megkezdődött és húsz évig szolgálta a homoki gyümölcstermesztés érdekeit.30

A Szegedi Gazdasági Egyesület évente bor-, szőlő- és gyümölcs-kiállítás rendezésével serkentette a minőségi termesztést. A díjazottak között volt 1894-ben Barcsay Károly gyógyszerész, a Szatymazi Gazdakör későbbi elnöke, aki szőlejében nemesített gyümölcsfák telepítésével ért el eredményeket, Szögi József őszibarack-nemesítő, 1901-ben Ormódi Béla, a horgos-királyhalmi és a pusztamérgesi szőlőtelep létrehozója. Kiváló szőlőtermelő volt Fráter Gyula ügyvéd, aki szatymazi szőlejében új permetezőgépekkel kísérletezett és tapasztalatait szívesen ismertette; Fajka János főszámvevő (Felsőközponton volt minta szőlőtelepe) és Fráter Alajos tanító. Utóbbi a filoxéra ellen a szénkénegezést először alkalmazta eredményesen a városban és elsőként használt műtrágyát.31 Említést érdemel még Frank István szatymazi kisparaszt, aki a párizsi világkiállításról (1900) őszibarackcsemetével tért haza. Szárazságtűrő, homoktalajon jól termő őszibarackfajtát honosított és azzal négy holdnyi szőlőt telepített be. A példáját követő tanyaiak „Minta Frank"-nak emlegették.

 {324} A világháború előtt a határban ritka volt a szőlőtől független, különálló gyümölcsöskert. Az első telepítők egyike az alsótanyai Dobó Ferenc, aki Királyhalom 301. sz. tanyája mellett 1911-ben telepített 1000 négyszögölnyi gyümölcsöst, a következő fafajtákkal: szercsika alma, bismark-alma, masánszki alma, batul alma, sarlamovszki alma, tombác alma (a kereskedők igen szívesen vásárolták), simonfí pirosalma, besztercei szilva, kajszibarack. Nagygazda családból származott, de ő már gazdabirtokon: 34 hold örökföldön és 7 hold városi bérleten folytatta a gazdálkodást.

A Szegedi Gazdasági Egyesület kezdeményezésére 1910. szeptember 24—26-án Szegeden rendezték meg a homoki szőlősgazdák első országos kongresszusát, melyen megalakították a „Homoki Szőlősgazdák Országos Egyesületét".

Lábjegyzetek:

  1. A város 1850. évi szőlőterülete: Juhász Antal 1975. 307. A szőlők korszakunkig terjedő múltját összefoglalja Szeged története 2. 249—259. Kecskemétnek 1873-ban 3969 kat. hold, 1895-ben 5909 kat. hold „beültetett" szőleje volt.
  2. CsmL. Tan. ir. Szeged Város homokos és szikes földek árverésére kiküldött bizottságának iratai 1843—1845.
  3. Für Lajos 1983.
  4. T. I. (= Tömörkény István): A szőlőtermelő Szeged. = Borászati Lapok, 1899. szeptember 3.
  5. Keleti Károly: Magyarország szőlészeti statisztikája 1860—1873. Budapest, 1875. 305., az 1870. évi adat: Szeged sz. kir. város határának térképe. Készítette Gerle Antal 1873. évben. 1882-re: Szegedi Kalauz 1883. Szerk.: Farkas Antal. Szeged, 1883.
  6. Tömörkény István: Bagolyvár. = A kraszniki csata. Budapest, 1960. 192., Pintér János: A kecskeméti „Miklós" szőlőtelep létrejötte és első évtizede. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1975—1977. Bp. 1978. 191—192.
  7. Bitó Pál: A szőlőmívelés és gyümölcsfatenyésztés kérdése a szegedi külterületen. = Szegedi Híradó, 1890. március 19. Szegedi kamarai jel. 1891-ről. 58. Békefi Antal: A szatymazi homokdombok. = Borászati Lapok, 1899. szeptember 3.
  8. Szeged város szőlőtelepe. = Borászati Lapok, 1899. szeptember 3.
  9. Szegedi Híradó, 1899. szeptember 14. CsmL Tan. ir. 1899—47 218. sz. határozat.
  10. Szegedi Híradó, 1902. március 20., április 8.
  11. Szüts Mihály 1914. 177. A szőlőhegyek gyarapodását mutatja Jakabffy Lajos mérnök 1919-ben megjelent határtérképe, amelynek minden részletre kiterjedő feldolgozása a további kutatás egyik feladata.
  12. Jánosszálásról Huszka Lajos: Szatymazi kapások és úri birtokosok. SkM. 1973. 1—4. 41—42., Szatymazról: Szegedi útmutató. Szeged, 1899. 61.
  13. A vésett feliratú keresztet 1973-ban a Domaszék 796. sz. tanya udvarán láttuk. Juhász Antal 1975. 282.
  14. Huszka Lajos : Szatymazi szőlőhegyek. Csongrád megyei könyvtári füzetek. Szeged, 1975. Adatait alsótanyai gyűjtéssel kiegészítettük. Az út a szőlőterület egykorú mértékegysége. 200 út szőlő általában 1 kat. holdnak felelt meg.
  15. Huszka Lajos: Szatymazi kapások és úri birtokosok. I. m. 44—45.
  16. CsmL Közgy. jkv. 1873—496.
  17. Szegedi Híradó, 1897. augusztus 26.
  18. Mezőgazd. stat. 1895. IV. 186—187.
  19. Tömörkény István: Borszedés. = Barlanglakók. Budapest, 1959.
  20. Palugyay Imre 1853. 251.
  21. Benda Gyula 1973. 302., Keleti Károly: Magyarország szőlészeti statisztikája I. m. 305.
  22. Borovszky Károly: Magyarország szőlőművelése és bortermelése. = Nemzetgazdasági Szemle. Új folyam. 1887. 8—9. 605., a szegedi terméseredményre: Reizner János 1899—1900. III. 444.
  23. Szegedi Híradó, 1890. március 19.
  24. Szüts Mihály 1914. 183. Für Lajos 1976. 253.
  25. Palugyay Imre 1853. 250. Reizner János 1899—1900. III. 445. CsmL Közgy. jkv. 1872—392.
  26. Az idézet: Szegedi Híradó. 1876. február 9.. Kada Elek: Gyümölcskereskedelmünk jövője, különös tekintettel az Alföld viszonyaira. = Nemzetgazdasági Szemle. Új folyam. 1885. X. 764—794.
  27. Mezőgazd. stat. 1895. 1. 287., 311.
  28. Szalóky István: A szegedi faiskolák története. Budapest, 1955. A faiskolákra és a virágkertészetre vonatkozóan elsősorban tőle merítettünk.
  29. Bálint Sándor 1976—1980.I. 589., Szeged története 2. 261.
  30. Kiss Ferenc 1939. 63—64.
  31. CsmL Polgm. eln. ir. 1930—3814.

 

VII. ERDŐGAZDÁLKODÁS

 {325} A homoki erdőtelepítést a város határában elterülő hatalmas síványok, buckák megkötésére Vedres ľstván kezdeményezte. Az erdősítés 1805-ben kezdődött a csengelei sívány beültetésével és a század közepére kiváló eredményeket hozott.

A kutatók eddig nem ügyeltek fel arra, hogy a XIX. század közepe táján készült kimutatások a város erdeit különböző területűnek tüntetik föl. Maróthy Mátyás mérnök 1850. évi jegyzéke szerint az erdők és epres kertek területe 4086 hold 508 négyszögöl volt (1200 négyszögöles holdban, ami átszámítva 3064 kat. hold). Palugyay Imre művelési ágakat részletező kimutatása az erdőt 1183 kat. hold 1259 négyszögölnek jelölte, s ezt megközelítő adat (1435 kat. hold) szerepel az 1865-ben megjelent országos statisztikában. A város ingatlanairól készült 1855/56. évi leltár viszont — Tápé és Kistelek, a két volt jobbágyközség erdeit kivéve — 7341 hold 934 négyszögöl, vagyis 5506 kat. hold erdőt mutatott ki.1 Három kimutatás között igen nagy az eltérés. Hogy melyiknek higyjünk, ma már roppant aprólékos adatfeltárással lehetne eldönteni, amire nem volt módunk. Viszont megkíséreljük az adatok közötti ellentmondást áthidalni.

Az 1850. évi és az 1855/56. évi kimutatást helyi földmérők adatfelvétele alapján készítették, ami feltehetően lelkiismeretes, pontos volt. Palugyay statisztikai művében — ahol jóval kevesebb erdőt tüntet fel — megjegyzi, hogy a „legújabban nyert adósorozati adatokat" használta. Az adóalapnak készült kimutatás pedig — számos példából tudjuk —gyakran torzított: maga a város jelölhette kevesebbnek erdőterületét, hogy kevesebb adót kelljen fizetnie. Feltűnő, hogy Palugyay statisztikája terméketlennek 29 621 kat. holdat jelölt, míg a vele csaknem egyidejű városi ingatlanleltár a pusztákon 15 894 kat. holdnyi buckát, síványt, vízállást, széket — vagyis hasznavehetetlen területet tüntet fel. Más volt a földmérői és más az adóalapul szolgáló kimutatás.

 {326} Az erdők 1850. és 1855 közötti közel 2500 kat. holdnyi növekményét sem könnyű értelmeznünk. Kiss Ferenc szerint ugyanis az erdősítések 1854 végéig teljesen szüneteltek.2 Kérdés: valóban így volt-e? Másfelől éppen az ő kimutatásaiból tudjuk, hogy a XIX. század első felében telepített erdőkben nagy üres foltok, tisztások keletkeztek, amelyeket ültetéssel pótolni kellett. Lehetséges, hogy az 1855. évi ingatlanleltár készítésekor a kipusztult erdőrészeket nem vették figyelembe, hanem az erdők teljes területét számolták — nem úgy, mint 1850-ben — ami a túlzottnak tűnő területi növekedési részben magyarázhatja. Annyi bizonyosnak látszik, hogy 1855 októberéig Szeged határában 7341 holdon, azaz 5506 kat. holdon telepítettek erdőt.

1851-ben Radisics János alkamarást bízták meg a városi erdők kezelésével, aki ezt a feladatkörét 1854 végéig látta el. Ekkor Fendt Antalt nevezték ki erdőmesternek. Szegeden ő az első szakképzett erdész, ám munkáját nehezítette, hogy nem tudott magyarul. Csemetekerteket létesített a Tisza—Maros szögi Nyargalin, Hattyason és három homoki erdőben: Alsó-Ásotthalmán, Átokházán és Csengelén. A Tisza és a Maros mentén 100 hold, Ásotthalmán és Csengelén 200 hold erdősítést tervezett. Mindezekre jelentős összegű, 1886 Ft-os költséget kért, amit a városi tanács megszavazott és bizottságot küldött ki a munkálatok ellenőrzésére. 1853 tavaszán Dobó János tanyai kapitány több gazdatársával az Ásotthalomnál lévő síványhomok megkötése végett fák kiültetésére kért engedélyt.3 1861-ben Pillich Imre városi földmérő vette át az erdőmesteri munkakört.

Az 1863. évi Luca-szél a pusztákon újabb területek elsíványosodását idézte elő, ami szükségessé tette, hogy a város nagyobb összegeket fordítson a terjedő futóhomok erdősítésére. A tanács Tóth János, az elemi iskolák felügyelője elnökletével 1868-ban bizottmányt küldött ki a homoki erdők felülvizsgálatára. A bizottság három napos helyszíni szemlén tanulmányozta az alsóvárosi határban telepített erdők, csemetekertek állapotát és a homokbuckák terjedésének mértékét. A csemetekerteket általában megfelelőnek találta, de a régi erdőkben sok begyepesedett ligetet észlelt, amit az okozott, hogy a dugványozott csemeték ápolására és pótlására nem fordítottak gondot. Megfontolásra ajánlotta az erdei legeltetés szigorú eltiltását. Átokházán, a Rózsa Jakab-féle járásban (később Rúzsajárás) abban az évben telepített 500 holdnyi ültetvényről megjegyezte: „... az általunk legdúsabbnak ismert tiszai iszaptalaj sem képes szebb és gazdagabb eredményt előmutatni, mint a síványok". A bizottság újabb csemetekertek telepítését és a felsőtanyai erdők megtekintése után a síványoknak — csomoros nyárfa helyett — akáccsemetékkel való beültetését javasolta.

 {327} Az erdősítés különösen 1868 és 1872 közötti években volt igen jó ütemű. 1868—1871 között 2100 holdon 678 900 csemetét és 3 335 490 dugványt ültettek el, 7915 Ft költséggel, így egy hold erdő telepítésére 3 Ft 69 kr. jutott. 1872 tavaszán 590 hold síványon 135 200 akác- és 858 000 nyárfacsemetét ültettek, ami 2005 Ft-ba került a városnak.4

1873-ban a felsővárosi határrészen 654 hold, alsórészen 5644 hold, összesen 6298 kat. hold erdeje volt a városnak. A síványok megkötésére különösen az alsóvárosi pusztán telepítettek több 200—500 holdas erdősávot. Legnagyobb kiterjedésű — 1907 holdas — az ásotthalmi erdő volt.5

Az emlékezetes Luca-szél pusztítása után magánbirtokon is több telepítés történt. Átokházán, Süvegbokor dűlőben az ötömösi földbirtokos Magyar család 209 kat. hold síványt ültetett be csomoros nyárfával, kisebb részben akáccal. Rókabögyösön Krisztin Pál 97 kat. holdon telepített csomorosnyár dugványokat, a telepítés azonban nem jól sikerült és az erdő nagy részét 1885-ben kiirtották. Az irtáson az új tulajdonosok szőlőt telepítettek.

1872-ben a város háztartási szakosztálya a felső részen az 57 holdas Müller erdőt és a 21 holdas Száraz erdőt kivágatni, a Tabán, a Sutka, a Cédulás, a Rocska és a Bagyur erdőt egészen, a 379 holdas Csengelei erdőből 60—70 holdat legeltetésre felszabadítani javasolta. Alsórészen a Karahomoki, a Gerencsér, a Ruki, a Mérges, a Pálfy, a Kazi és az Ásotthalmi erdőben a legeltetési tilalom fenntartását ajánlotta, viszont az Ötömösi és Köröséri erdőt egészen, a Csorvai és a Rívó erdőt részben a legeltetésre felszabadítani kérte. Ennyi erdőterület legeltetésre történő szabaddá tételét a homokos legelők rossz állapotával, illetve az állattenyésztés érdekeivel indokolták. A tanács és a közgyűlés csak a kivágásra javasolt Müller erdő és a Szárazerdő legeltetését engedélyezte, tehát ezúttal az erdők védelme vezette elhatározását.6

A vágásra kiszemelt erdőket részes munkások termelték ki. A favágók az öl-fának harmadát, a rőzsének felét kapták. 1878-ban 1771 öl fát és 157 056 kéve rőzsét, 1881-ben 1714 öl fát, 193 528 kéve rőzsét, 4336 db oszlopot és 2250 db karót vágtak ki.

1879-ben tanácsi határozat nyomán Pillich Imre erdőmester javasolta, hogy a homoki erdők kopár ligeteit adják ki 3—4 évi ingyenes használatra, kapás növények termesztésére azzal a feltétellel, hogy a vállalkozók a második év tavaszán kötelesek a megmunkált területet akácfa-csemetékkel beültetni, a harmadiknegyedik esztendőben pedig a földet felásni, kapálni és a kiveszett csemetéket pótolni. A vállalkozó parasztoktól holdanként 6 Ft biztosíték letételét javasolta, {328} hogy ha kötelességeiket elmulasztanák, a város ebből fizethesse a munkák elvégzését. Az illetékesek egyetértése után az 1880. március 4-i tanácsülés a javaslatot határozattá emelte, s intézkedett a tanyai kocsmákban és a tanyai kapitányok révén történő meghirdetéséről. Visszaemlékezések szerint a vállalkozó szegényparasztnak az első évben a vadon nőtt ligeterdőt kellett kiirtania, s azután foghatott a veteményezéshez. Az irtáson a facsemeték közé burgonyát, dinnyét, a föld szélére kukoricát vethetett és a földet öt évig ingyen használhatta. Az ilyen feltételekkel erdőirtásra és -ültetésre vállalkozó munkást „ingyenös embör"-nek nevezték. Lakása az erdőföldön földbeásott putriszerü kunyhó, fődgunyhó volt.7 Hasonló mostoha körülmények között élt, dolgozott, mint a nyírségi és a debreceni homokvidék vákáncsosai.

Új korszak kezdődött a szegedi erdőgazdálkodásban, amikor 1886. január 1-jétől a város erdői állami kezelésbe kerültek. A szerződés szerint az állam 20 évre vette át a városi erdők kezelését, évi 6500 Ft átalány fizetéséért. Ezért köteles volt megfelelő számú erdőtisztet alkalmazni és évente legalább 100 holdat erdősíteni. 6538 kat. hold városi erdő került az állam, 669 kat. hold pedig az 1883-ban megnyílt ásotthalmi erdőőri szakiskola kezelésébe. Az erdőgondnokság vezetésével Kiss Ferenc erdészt (1860—1952) bízták meg, aki 38 esztendeig (1886—1923) nagy szakértelemmel, szeretettel irányította a szegedi erdők gondozását és fejlesztését. (80. sz. kép.) Kemény meggyőző munkát végzett azért, hogy az erdei legeltetést — ami a homoki erdőnek sok kárt okozott — szűk keretek közé szorítsa. Csak az olyan öreg erdőkben engedélyezte a legeltetést, amelyek felújítása mezőgazdasági hasznosítással történt, s ott is azzal a feltétellel, hogy a marhafalkát 4—6 hétig az erdőben kellett deleltetni, a talaj javítása céljából. Érdeme, hogy tovább növelte az akácosok arányát a régi, ritkuló csomorosnyár erdők rovására és a homokon fekete fenyőt telepített.

Az erdőterület az első világháború előtti két évtizedben 7600—7780 kat. hold között váltakozott, amiből 1892-ben 560 hold volt magánerdő.8 Az erdőtelepítésnek és -gondozásnak — a tanyás gazdálkodás és a szőlőtelepítések mellett — jelentős része volt abban a természetátalakító munkában, amely a homokbuckás szegedi pusztából, megfékezve a természet erőit, néhány emberöltő alatt kul-túrtájat teremtett.

Lábjegyzetek:

  1. Maróthy Mátyás kimutatása: az 1. táblázat, Palugyay Imre 1855. 458., Magyarország művelési ágak szerinti terjedelme és földjövedelme. I. m. 112—113., CsmL Tan. ir. Nyomtatványok, Szab. kir. Szeged városának ingatlanairól szóló leltára az 1855/56-ik évre. Közli Kiss Ferenc 1939. 30—31.
  2. Kiss Ferenc 1939. 24—25. Áttekintésünk elsősorban erre a tanulmányra épül, a továbbiakban már nem utalunk rá.
  3. CsmLTan. jkv. 1853—1389.
  4. Szürs Mihály 1914. 201—202., CsmL Közgy. jkv. 1872—257.
  5. Szüts Mihály 1914. 198—201.
  6. CsmL Közgy. jkv. 1872—477.
  7. CsmL Tan. ir. 1879—7491., Tömörkény István: A házasság első éve. = A Szent Mihály a jégben. I. m. 374—376.
  8. Kulinyi Zsigmond 1901. 591.

 

VIII. A TANYÁSGAZDÁLKODÁS

 {329} ,,E roppant határnak a városbóli rendes mívelése önként lehetetlennek tűnik fel, — írta Palugyay a XIX. század közepén — miért is a határbeli földek között szerte szét számos tanyákat láthatni; melyekben —főleg az alsóvárosi részen tavaszi és nyári időben az alsóvárosi nép nagy része kint lakik; (kiemelés /. A.) a tanyák azonban csak a homokon vannak, a város körüli fekete földön a tanyaépítés nem igen engedtetvén."1 Hozzá kell tennünk: a város 1834-ben 25 holdon alóli birtokterületen megtiltotta a tanyaépítést, s a feketeföldeken elsősorban azért nem voltak tanyák, mivel ott a földek elaprózódása miatt ekkora birtoktest alig akadt. Ezt a tilalmat ugyan a kaszálókon sokan áthágták,2 a városhoz közeli feketéket azonban könnyebb volt a parasztembereknek városi házukból művelni, mint a távolabbi földeket.

Az abszolutisztikus rendszer 1853-ban kísérletet tett az alföldi tanyarendszer megszüntetésére. Minden érdekelt vármegyének jelentést kellett készítenie arról, hogyan tervezi a tanyavilág felszámolását. Bonyhády (Perczel) István megyefőnök a jelentéshez Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Szentesen és Csongrádon előmunkálatokat végeztetett. A kiküldött bizottság Szeged határában 1838 tanyán 2982 tanyai, illetve városon kívüleső házat talált. Térképet készített, amelyen a tanyákat húsz szervezendő faluba osztotta be. A város polgármestere kiemelte, hogy a szegedi földet nem lehet a bácskaihoz és a bánságihoz hasonlítani, mert míg ott a jó feketeföld kevés erőkifejtéssel is kiadósan terem, addig a szegedi homok sok fáradságos munkát kíván. Jelentése szerint a tanyák falukba történő összevonása korlátozná az állattenyésztést és megakadna a futóhomok megkötésének a folyamata.

A szegedi tanyás gazdák, a városi hatóság jelentését megelőzve, 1853. június 1-jén {330} folyamodványt nyújtottak be a helytartósághoz, amely jól megvilágítja az egykorú gazdálkodás jellemzőit:3

..Városunk határában nincsenek nyomásokra felosztott, hanem tagosított birtokok, melyek általában sívó vagy éppen repülő homokból állván, a gazdának örök éber figyelmét, gondoskodását és így jelenlétét igénylik, ha hálátlan homokját gyümölcsözővé tenni akarja.

(...) kivált homok földeken a gazdának épületekkel kell bírnia, mellyekből vagy önmaga személyesen, vagy ott lakó cselédjei által vihesse gazdasági teendőit.

E szükség első pillanatra bebizonyul, ha szemügyre veszünk bármely közönséges tanyát, úgy mint az leginkább és leggyakrabban előfordul.

Itt vannak a birtokosnak minden épületei, itt tartja jószágát, itt tenyészt és termeszt, és homokjának egy részét még kertileg is műveli: itt van továbbá szőlő és gyümölcsös kertje, s maga a lehető legnagyobb kényelem, költség és idő kíméléssel végezheti minden munkáját, könnyen felhasználhat minden állat hulladékot, és egyéb faj trágyákat és segíthet annak idejében a széltől felkapott homok borította, vagy földjétől megfosztott szőlőkön és vetéseken (...)"

Miután az osztrák hatóságok a megromlott közbiztonságra hivatkozva tervezték a tanyák felszámolását, a szegediek azt állítják, hogy a rablók fészkei „a magános csárdák, csőszházak, pásztorgunyhók és cserények" szoktak lenni, nem pedig a tanyák. A tanyák a földek adásvétele és az örökösödés révén inkább „úgy elsűrűsödtek és szaporodtak, hogy a legkisebb birtokosoknak nem harminc, negyven, hanem sokkal több tanyája is áll oly közel egymáshoz, mint csak a legsűrűbb községben lehetne (...)"

Úgy vélekednek, hogy a tervezett községeket „csak a birtokosok cselédjei laknák, mert maguk a gazdák jó részben a városban nevelkednek és tartózkodnak, és csak a munka idejében, midőn gazdálkodásuk körülményei kívánnyák, töltenek több napokat, sőt heteket folytonosan tanyáikon."

Az a kép tárul elénk, amit az egykorú leírások és a szakkutatók révén eddig inkább a kecskeméti tanyás gazdálkodásról ismerhettünk:4 a homoki tanyákon munkaigényes gazdálkodás folyik, gazdáik időszakos, a cselédek állandó kinn-tartózkodásával. A gazdálkodás hasonlósága a két város mezőgazdasága ökológiai és történeti-társadalmi feltételeinek azonosságából, illetve hasonló sajátságaiból következett.

 {331} A folyamodvány a módosabb gazdák szemléletét és érvelését tükrözi. A „nevezetesebb és költségesebb tanyai épületek" tulajdonosai az alsóvárosi részen: Radoszláv Balázs (délszláv birtokos Röszkén), Baurnfeind Mihály (csorvai földbirtokos és nagybérlő, később nemesi címet kapott), Hentz János, Freyburger János (városi lakos, nagybérlő), Fodor Ferenc, a felsővárosi határrészen Sávay József, Imre Antal, Rónay János, Blázs Kováts József, Kertész Antal, Vetró János, Ábrahám Pálné, Öreg Bába Ferenc, Zseravitz örökösök, Kőrösy János, Vedres János (városi nagybérlő). Valamennyien több száz hold tanyafölddel, kiépült, cselédeket tartó majorral rendelkeztek. Örökföldes gazdaságukat többen kisebb-nagyobb városi haszonbérlettel bővítették.

Amit 1853-ban a tanyák fenntartásáért érvelve a szegediek megfogalmaztak, az évtizedekkel később még több tanyára volt jellemző. Hogy a századforduló tanyáinak gazdálkodásában milyen volt az állattartásnak, a szántóföldi művelésnek és a szőlő- és gyümölcstermesztésnek a szerepe, több körülménytől függött. A szegedi Fehér-tó körül pl. nagy szikes legelők terültek el, amelyek birkalegeltetésre és széksósöprésre voltak alkalmasak. A század elején egy Kettőshatárnál lévő 82 és fél holdas gazdaság 48,7 holdat szántóföldnek, 33,8 holdat birkalegelőnek használt. Más Fehértó-széli gazdák földjüknek nagyobb hányadát, 50—60%-át is csak legelőként hasznosíthatták. E tanyák gazdálkodásában a juhtenyésztésnek, s mellette a baromfitartásnak volt meghatározó szerepe.5

A visszaemlékezések is alátámasztják az adatfelvételekről kirajzolódó képet: legtöbb szegedi gazdaság nem szakosodott egy-egy termelési ágra, hanem mindennel foglalkozott, amire önellátása érdekében szüksége volt. Amihez a feltételei — akár a talaj minőségénél, akár a birtok nagyságánál fogva — kedvezőek voltak, arra az ágazatra pedig többet fordított. A család évi gabonaszükségletét az az átokházi és csengelei kisparaszt is igyekezett megtermelni, akinek 1 kat. holdon csak 4—5 q rozsa termett, ő is termelt kukoricát, hogy legyen mit adnia a disznónak, baromfinak és telepített néhány mérés szőlőt a tanya körül (1 mérés=100 négyszögöl). Pedig a gyenge termőképességű futóhomokon célszerűbb lett volna csak szőlőt, gyümölcsöt, burgonyát, a friss törésű földben dinnyét termesztenie, az igénytelen baromfi tenyésztése mellett.

Húsz-harminc kat. hold fölötti gazdaságok, de különösen nagygazdák a földterület nagyobb hányadát hagyták rétnek és legelőnek, mint a kisparaszt gazdaságok. Úgy látjuk, hogy az állattenyésztést szolgáló kaszáló- és legelőterület korszakunkban a módos felsőtanyai gazdaságokban volt nagyobb, mint Alsótanyán — ami összefügg a felsőtanyai gazdálkodás külterjesebb jellegével. Tehetős gajgonyai, {332} őszeszéki gazdák akkor is meghagytak 5—8 holdas kerítést (vagyis kerített legelőt) és külső karámot a tanya körül, amikor a rozsnak jó ára volt és mások feltörték a gyepet, mert a birtokhoz arányított jószágállománynak a legelőre szüksége volt. (74. sz. kép). Módos gazdák a század elején már ügyeltek arra, hogy földjüket rendszeresen trágyázzák, amit csak megfelelő jószágtartással tudtak biztosítani. Sok homoki gazda a feketeföldi parasztoktól vásárolt trágyát borért.

Voltak tehát a szikes legelőkön kisebb falkányi juhot és módos gazdabirtokon évente 15—20 növendékmarhát, 20—30 sertést, számos bárányt felnevelő gazdaságok, de ezek földet is műveltek, kisebb-nagyobb szőlejük is volt, így nem tekinthetők kifejezetten állattartó jellegűnek. A szegedi tanyai gazdaságok túlnyomó többsége komplex termelést folytatott.

Jellegadó termelési szakodást a paprikatermelő övezetben lehet fölfedezni. Egy röszkei, 15 hold örökföldet és 30 hold bérletet művelő gazdaság a világháború előtt 22 holdon termelt gabonát, 19 holdon paprikát, 2,75 holdon kukoricát és répát, 400 négyszögölön pedig palántáskertje volt.6 Mindössze 2 lovat, és 1 tehenet tartott. Ez földművelő, hangsúlyosan paprikatermelő, de még nem monokultúrás gazdaság volt. Röszkén, Alsóvároson és Szentmihálytelken — zömmel kisebb földterületen, 5—10 holdon — kb. ezer hasonló parasztgazdaság működött.

Kifejezetten szőlő- és gyümölcstermelő parasztgazdaságok Szegeden nem alakultak ki. Ez a monokultúra az úri birtokosok pár holdas szatymazi, domaszéki szőleire jellemző, amelyek nem tekinthetők sem parasztgazdaságnak — egy városi birtokos, mint munkaadó és a kapás mint munkavállaló szerződéses viszonyán alapultak —, sem tanyának.

A gazdák általában szántóföldjük kétharmadán termeltek kalászos és egyharmadán kapás növényeket. Az egész határban a kapás (és ipari) növények vetésterülete ennél nagyobb hányadot mutat — 1895-ben 40,54% —. ami főleg két tényezőre vezethető vissza: 1. A belterjes kapás kultúrák (fűszerpaprika, dohány) termesztése csak egyes határrészeken folyt; 2. A nagy számú törpebirtokos és a kisparasztok egy része tulajdonföldje és bérlete több mint egyharmadán termelt kapás növényeket. Kissé módosítja az arányokat, hogy a századforduló tájától az állattartó gazdák növekvő területet szakítottak ki a szántóból lucerna, zabosbükköny termelésére.

Minden szegedi tanyához tartozott kisebb-nagyobb szőlő és köztes gyümölcsös. A XIX. század derekán a tanyás gazdák többsége högyben birtokolt szőlőt, és tagja volt egy vagy több hegygazdaságnak. Korszakunk végéig Alsótanyán újabb szőlőhegyek sora keletkezett, de emellett egyre terjedt a tanya melletti {333} szőlőtelepítés. Városi bérföldön szőlőhegy nem jött létre, így a kisbérlők szőlei a tanya körüli, telepítésre alkalmas homokra kerültek.

Ilyen sajátosságok alapján állapította meg Balogh István, hogy korszakunkban az alföldi tanyás gazdálkodásnak egyik típusa a szegedi-kecskeméti, amelyet nagyarányú külterjes állattartás mellett a belterjes haszonállat-tartás és a munkaigényes szőlő- és gyümölcstermelés jellemez.7

Für Lajos meglepőnek találja, hogy az első világháború előtt a szegedi szántóterület 4,8%-án (3450 kat. hold) termesztettek fűszerpaprikát, 2,8%-án (2135 kat. hold) zöldségféléket, és ehhez a 12 540 kat. holdnyi szőlőt és gyümölcsöst hozzászámítva a művelt földterületnek közel egynegyedén folyt belterjes növénytermelés.8 Ám ha figyelembe vesszük, hogy Szegeden már a XIX. század derekán több mint hétezer kat. holdnyi területen virultak szőlőskertek és a kertészkedésnek a dohánykertészségek révén „hagyományai" voltak, ez az arány korántsem tűnik meglepőnek. Másfelől ezekben az ágazatokban az árutermelés igazán a tőkés korszakban vált jelentőssé. A szegediek nagy mennyiségben dohányt, kisebb, mennyiségben fűszerpaprikát már a XIX. század első felében termeltek piacra, de a fűszerpaprika tömegtermelése, a homoki szőlő, bor és gyümölcs kivitele a századfordulón ért el jelentékeny szintet. Pl. a szőlőkivitel 1894/99-ben nem érte el az évi 35 ezer q-t, 1901-ben már 83 707 q-t vittek külföldre.9 Az Alföld legnépesebb városi lakossága (1910-ben 77 363 fő) magában véve is nagy felvevő piacot jelentett. Szerdai és szombati hetipiacos napokon a hajnali órákban termékekkel megrakott lovaskocsik beláthatatlan sora vonult a tanyákról a város felé. 1909. május 15-én, szombaton — az esztendő legforgalmasabb piaci napján — a Szabadkai, a Kálvária és a Budai úti vámhivatalok kimutatása szerint csak az alsótanyákról 1851 fogat érkezett a városba, 1930 mázsa portékával.10 A királyhalmi, az átokházi és a csorvai kapitányságból sokan Szabadkára, Felsőtanyáról Félegyházára, Kistelekre, Sándorfalvára, némelyek Mindszentre, Csongrádra is jártak piacozni. A belterjes növénytermesztés magas területi arányát — és belterjes haszonállat-tartás fejlettségét — tehát az értékesítés és a vasúti szállítás kedvező lehetőségei is magyarázzák.

Tömörkény és írókortársai olykor különbséget tesznek örökföldesek és bérföldesek között.11 Ez az elhatárolás vagyoni, társadalmi helyzetük alapján történt. Gazdálkodási rendszerük alapjában nem különbözött: a városi bérlők úgy igyekeztek termelni, jószágot tartani, ahogyan az örökföldes gazdáktól látták, hiszen {334} sokan közülük tősgyökeres tanyai kisparaszt, kisgazda családból származtak. Lehetőségeiket a bérlet nagysága és a föld minősége határolta be: 5-10 holdon kevés jószágot tudtak tartani, és ha a homokföldet nem trágyázták, kevés termést adott. A kisbérlők inkább az igénytelen állatok: birka és aprójószág tartásából számíthattak jövedelemre. Sokan az első félévi árendát májusi nyírás után, a birkagyapjú árából, a második félévit a liba, pulyka és más baromfi eladásából fizették ki. Akiknek a juh- és a baromfitenyésztés nem hozott hasznot, gyakran bérhátralékkal küszködtek. Közöttük az a szólásmondás járta: ,,Nem tartozok senkinek, csak a városnak."

A külső határrészi bérlőknek friss törésű gyepföldeken dinnye- és burgonyatermelésre, a legelők közelsége miatt állattartásra jó adottságaik voltak. Akik élni tudtak ezzel és jelentős mennyiségű árut vittek piacra, azok egy idő múlva megközelítették vagy elérték az örökföldes kisparaszt gazdaságok szintjét. A városi bérföldön gazdálkodó parasztokat — mint láttuk — az adókon kívül a gyakran magasra felvert haszonbér is nyomta, de éppen ez a többlet-teher késztette őket piaci gazdálkodásra. Így a város jellemzett földbérleti politikája a mezőgazdasági árutermelés szemszögéből felhajtó erőnek is bizonyult.

*

A szegedi agrárviszonyokban 1850 és 1918 között történt változásokat és a város XX. század eleji mezőgazdaságának fő jellemzőit az alábbiakban foglaljuk össze:

1. A város a birtokában lévő legelők nagyobb részét felparcellázta, de birtoklásukról nem mondott le, hanem a földeket hosszú lejáratú haszonbérletbe adta. A nagy határú alföldi városok közlegelőiket általában másként osztották fel, s — ami lényeges eltérés — a legelőrészesedést örök tulajdonba adták. Tudunk arról, hogy Kecskemét több pusztáján haszonbérleteket parcellázott, ám a XIX. század végén már áttért a legelők örökáron történő eladására. A közlegelők 10, majd 25 évi haszonbérbe adása tehát a szegedi földbirtok-politika egyedi sajátosságának látszik. Sajátos vonás az is, hogy a városvezetés időről időre részletekben parcellázta fel legelőit és kb. 13 ezer holdat még az első világháború előtt is osztatlanul használt.

2. Fontos változások következtek be 1850 és 1913 között a határ használatában : igen nagy mértékben — két és háromnegyed-szeresére — nőtt a szántóföldek területe — részint a kiosztott legelők feltörése, részint a XVIII. század eleje óta magánbirtoklású szállás- vagy tanyaföldek egyre nagyobb mértékű felszántása következtében.

Másik fontos fejlemény a szőlőtelepítés további terjeszkedése a homokföldeken, ami a filoxéra behurcolása után kapott lendületet. A városhatár 8,8%-ára {335} kiterjedő 12 540 kat. hold szőlőterülettel a századelőn Szeged az első helyen állott a hasonló nagyságú és adottságú alföldi települések között. Ha ehhez hozzáadjuk a fűszerpaprika és a zöldségfélék termőterületét, kiderül, hogy a művelt földeknek közel egynegyedén folyt belterjes növénytermesztés. Az akkori Nagy Magyar Alföldön ez is magas arány.

A nagy területen folytatott intenzív szántóművelés és kertkultúrák mellett ellentmondásnak tűnhet, hogy a legeltető állattartást korszakunk végén is jelentékeny területen űzték. Ám figyelembe kell vennünk, hogy a külterjes szarvasmarha- és birkatartás a közlegelő olyan területein folyt, amelyek fenntartásához a városvezetés — és a módos gazdaréteg — akkor még ragaszkodott. Emiatt ezeket a homokos legelőket másra nem hasznosíthatták, és a külső határrészek tanyai gazdái — ha csökkenő mértékben is — tavasztól őszig kiváltották állataik egy részét a közlegelőre. Aláhúzzuk, hogy a legeltető állattartás a szálastakarmányban általában szűkölködő szegedi tanyás gazdaságok számára célszerű tartásmódot jelentett.

3. Szeged külterületi népessége 1850 és 1910 között több mint háromszorosára — 13 508 főről 42 419 főre — gyarapodott. A külterületen élőknek túlnyomó többsége (több mint 90%-a) a mezőgazdaságból élt, így az 1910. évi agrárnépesség számának ismeretében (45 700 fő) megállapíthatjuk, hogy a XX. század elején Szeged mezőgazdasági népességének 8590%-a a város határában, túlnyomórészt tanyákon élt. Ha fölidézzük, hogy a földdel rendelkezők 72,8%-a már 1870-ben tanyai lakos volt, ez az arány nem is olyan meglepő.

4. A századfordulón az agrárnépesség 71,1 %-a (több mint 30 ezer ember) élt földdel rendelkező illetve bérlő családban. A földnélküli mezőgazdasági munkások és cselédek aránya ugyan a XX. század első évtizedében nőtt, de az agrárnépesség egyharmada alatt maradt (1910: 31,3%). Ezt az alföldi összehasonlításban kedvező arányt főleg a városi bérföldek parcellázása, s részben a belterjes művelés térhódítása magyarázza.

A birtokszerkezetet tekintve döntő a kis- és törpebirtok túlsúlya. Ennek — számos előnye mellett — hátrányos következménye, hogy több ezer törpebirtokos nem (vagy alig) képes beruházásra, bővített újratermelésre, sőt egy részük családja megélhetését csak úgy tudja biztosítani, ha maga és családtagjai részes munkát vállalnak, napszámba is járnak. Ebből a birtokszerkezetből ered, hogy a szegedi parasztság eszközellátottsága 1895-ben rosszabb mint a hódmezővásárhelyieké.

5. A mezőgazdasági termelés mérlegének megvonásakor nem elhanyagolható körülmény, hogy a városvezetés kevéssé és megkésve támogatta az állattenyésztés és a növénytermesztés korszerűsítését. Fontos döntések meghozatalánál a „hatalmi elit" nem a termelő parasztság, hanem a polgárváros érdekei szerint határozott (1. a felső- és alsótanyai szőlőtelepek ügyét, a tenyészállatok kései beszerzését, {336} a méntelepek létesítését). Pedig a felparcellázott közföldek haszonbéréből a városnak 1870-ben 280 ezer korona, 1900-ban 953 ezer korona bevétele származott. Ebből keveset juttatott a mezőgazdasági termelők támogatására, egyértelműen csupán a tanyai iskolák építéséért dicsérhető a városvezetés. A korszerű mezőgazdasági ismeretek terjesztésében a gazdaköröknek, néhány tucat úri birtokosnak és vállalkozó gazdának volt szerepe.

72. sz. kép. Pásztorok a cserénynél az átokházi baromjáráson. 1910-es évek
 
73. sz. kép. Gabonanyomtatás a szérűn. 1908
 
74. sz. kép. Pálfy Antal zákányi gazda tanyája a XIX. sz. végén
 
75. sz. kép. Kisparaszti tanya. Szeged-Felsőtanya
 
76. sz. kép. Örökföldes gazdatanya lakóháza
 
77. sz. kép. Kisparaszt tanyájának melléképületei. Felsőtanya
 
78. sz. kép. Paprikahasítók Alsóvároson Csonka Ferenc udvarán az 1910-es években
 
79. sz. kép. Szüret Szeged határában 1910
 
80. sz. kép. Kiss Ferenc emlékoszlopa az Alsó-ásotthalmi erdőben

 

6. A szegedi tanyás gazdálkodásban fokozatosan csökkent, de nem szűnt meg a külterjes állattartás szerepe, s emellett nőtt a belterjes haszonállat-tartás és a munkaigényes növénytermesztés (szőlő-, gyümölcs-, paprika-, káposztatermelés) aránya. Monokultúrás gazdaságok nem alakultak ki, ám igen jelentős volt az árutermelés. A szegedi parasztgazdaságok termékfölöslege Szegeden kívül több környező város és falu — Szabadka, Félegyháza, Halas, Kistelek, Csongrád — piacain, vásárain értékesült, a szőlő, gyümölcs, paprika és baromfi a felvásárló kereskedők révén távolabbi, külföldi piacokra is eljutott.

Lábjegyzetek:

  1. Palugyay Imre 1953. 221.
  2. Szabad György: A tanyára telepedés feudalizmus kori korlátai és felszámolásuk. = A magyar tanyarendszer múltja. I. m. 161. Juhász Antal 1975. 291—296.
  3. Az abszolutista rendszer akcióját ismerteti Szabó István : Kísérletek az alföldi tanyarendszer megszüntetésére az 1780-as és 1850-es években. = Agrártörténeti tanulmányok. Bp., 1960. 139—207. A gazdák kérvényét Rengey Ferdinánd ügyvéd fogalmazta. OL D 122. Statthalt. Ofen Pol. 1854. 19 130. F III. E 41.
  4. KuBiNYi Ferenc—Vahot Imre: Kecskemét és a kecskeméti puszták. Magyarország és Erdély képekben 1. Pest, 1853. Balogh István 1965/b 444—445.
  5. A kettőshatári gazdaság adatait 1. Szüts Mihály 1914. 153—156., a többi forráshelye: CsmL Szeged v. Árvaszéke ir.
  6. Szüts Mihály 1914. 160—161.
  7. Balogh István 1965/b. 444—446.
  8. Für Lajos 1980.90—91.
  9. Szegedi Híradó, 1902. január 26.
  10. Szesztay László: A szeged-alsótanyai gazdasági kisvasút. Budapest, 1910. 26.
  11. Tömörkény István: Öreg regruták. Budapest, 1959. 155., Kutasi Ödön: Bérföldes magyarok. Szeged, 1913.

 

   
Előző fejezet Következő fejezet