|
|
{379} A XIX. században néhány évtizedes késéssel Magyarországon is kibontakozó ipari forradalom nálunk nem eredményezett olyan gyökeres gazdasági és társadalmi változásokat, mint a nyugat-európai országokban, ahol az ipar vezető gazdasági ággá vált és a társadalom polgárosodott. A gazdaságban és társadalomban végbement változás számszerűen, összefoglaló módon a népesség foglalkozási megoszlásán mérhető le: az 1870-es népszámláláskor a lakosság több, mint 3/4 része — korszakunk elején tehát minden bizonnyal 80% körüli hányada, — dolgozott a mezőgazdaságban, és az agrárnépesség aránya még 1910-ben is 64% volt.
Városokban ezek az arányszámok természetesen alacsonyabbak, még olyan hatalmas külterületi (tanyai) népességgel rendelkező alföldi városban is, mint Szeged, ahol a kereső népességnek 1850-ben — becslések szerint — több, mint a felét foglalkoztatta a mezőgazdaság, 1910-ben pedig jó harmadát. Az össznépességben azonban még közel 40% volt az arány.
Szembeszökőbbek a változások, ha magának az ipari és kereskedelmi népességnek a számszerű növekedését vizsgáljuk. Kiinduló pontunk — népszámlálási adat híján — az 1849/50. évi adóösszeírás, amely 3400 ipari és kereskedelmi foglakozást űző személyt mutat ki; ezt összevetve az 1910. évi népszámláláskor 17 400-at meghaladó ipari és kereskedelmi foglalkozású kereső népességgel, ötszörösnél is nagyobb arányú növekedés mutatkozik, miközben az össznépesség csak jó kétszeresére — kb. 50 ezerről 118 ezerre — emelkedett. A két gazdasági ág — ide értve a hitelügyet is — 1910-ben az összes keresőknek közei harmadát adta, a múlt század derekán legfeljebb 15—16%,-át.
Ezekkel az arányokkal Szeged eléggé elmaradt a jelentősebb hazai városok mögött. 1890-ben a 31 thj. város közül csak Kecskeméten és Hódmezővásárhelyen alacsonyabb az ipar-kereskedelmi népesség aránya a szegedi 20%-nál.
A további két évtizedben, 1910-ig az ipari-kereskedelmi népesség abszolút számban megkétszereződött, miközben az összlakosság csak kb. 1/3-ával növekedett, {380} a mezőgazdasági népesség pedig alig 7%-kal. A századunkban meggyorsult gazdasági fejlődés eredményeképpen Szeged 30% körüli ipari-kereskedelmi népességi arányával valamivel közelebb került ugyan az iparosodásban előtte járó városi településekhez, de ez az arány a thj. városok többségében már meghaladta a 40%-ot, Győr, Pécs, Miskolc stb. városokban az 50%-ot, Budapesten a 60%-ot is.1
Lábjegyzetek:
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
{381} Szegeden már az 1830/40-es években jónéhány igen gazdag kereskedő élt,1 és a neoabszolutizmus, majd a dualizmus kora is kedvezett a kereskedelem megélénkülésének. Az 1851. február 6-i császári pátens új szabályozást adott a kereskedelem és az ipar gyakorlásának, szabadabbá tette a kereskedő személyén túl az árucsoportok széles körét, ezzel fellendítette a gabona és legkülönbözőbb nyerstermékek, élőállatok, fa, só, bor és pálinka stb. kereskedelmét. 1859-től pedig bárminő kereskedés megkezdését egyszerűen csak be kellett jelenteni a közigazgatási hatóságnál.
A kereskedeleműzés e nagymérvű jogi szabadságához a tevékenység földrajzi kereteinek a tágulása is járult, mert a közbenső vámhatárok megszüntetésével lehetővé vált a kereskedelem a birodalom egészének határai között. Az infrastruktúra viszonylag gyors ütemű kiépülése, elsősorban a vasúthálózat és gőzhajózás nagyarányú bővülése pedig technikailag, a szállítási lehetőségek oldaláról mozdította elő a kereskedelem fejlődését. A korábban is jelentős szegedi kereskedőházak anyagilag tovább erősödtek, nagy pénzvagyonok halmozódtak fel az 1849 utáni években működni kezdő egyes szegedi kereskedők kezén is. Eme új gazdagok tipikus példája Gál Ferenc, (1824—1898), aki 1850-ben tűnt fel Szegeden, és közvetlenül ausztriai gyáraktól vásárolt iparcikkekkel, főleg kelmékkel, vásznakkal kereskedett.2 A polgármester 1852. évi jelentése szerint több ilyen kereskedő is működött a városban. Egyes osztrák gyárak gyorsan vagyonosodó helyi képviselőiként tekinthetők, akik vezető, sőt kezdeményező szerepet vittek bank- és ipari részvénytársaságok vagy más gazdasági célú intézmények megalapításánál.
Élénkítő hatású volt Szeged kereskedelmére a pest—szegedi vasútvonal megnyitása is 1854. március 4-én. A gazdaságföldrajzi adottságok miatt Szeged kereskedelmének legfontosabb ága a terménykereskedelem. Forgalma az 1860-as évek elején — a helyi kereskedelmi testület becslése szerint — kb. 1 200 000 pozsonyi {382} mérő, azaz kb. 1/2 millió q-ra rúgott.3 A város összes kereskedelmi forgalmának kb. felét tette ki a gabonafélék aránya. Az 1860-as évektől 1893-ig mintegy 10 millió q-ra növekedett az évi összes kiviteli és behozatali forgalom, de e mennyiségnek már csak kb. 1/3-át adták a különböző terményféleségek. (Mindkét esetben hozzászámítva a nagymalomipar által feldolgozott mennyiséget is.)
Szeged kereskedelmi életében a XVIII. században a szerb, a XIX. század elejétől pedig a német és a zsidó kereskedők játszottak jelentős szerepet. A zsidóság köréből viszonylag nagy számban kerültek ki — még a század első felében — a házaló kereskedők: 1850/5l-ben főkapitányi rendelkezések tiltották nekik a tanyákon a bőrvásárlást. Még az 1850-es években is korlátozták a hetivásári és piaci árusításuk jogát.
A dohányegyedáruság behozataláig egyik fő területük a dohánykereskedés volt, majd a gyapjúkereskedéssel foglalkoztak, és ők adták a gabonakereskedők túlnyomó többségét is. Ezeknek az ágazatoknak hanyatlásakor főleg a fakeresdelemre tértek át, de a kereskedelem számos más ágában is jelentős helyet foglaltak el.4
Az 1849/50. évi városi adóösszeírás 1403 kereskedőt és 38 ,,kalmár"-t mutat ki, a Pest-Budai Kereskedelmi és Iparkamara 1852. évi jelentése viszont — 864 „iparűző" mellett — mindössze 22 kereskedőt tüntet fel (ugyanakkor Budán 80-at, Pesten 405-öt). Palugyay Imre 1853-ban megjelent könyve szerint a helybeli kereskedelmi testületnek 27 tagja volt.
Az 1857. évi népszámláláskor Szegeden 191 önálló kereskedőt és 135 segédszemélyzetet — összesen tehát 326 kereskedelmi foglalkozású lakost — írtak össze. (Győrben 388, Debrecenben 366, Budán 916 volt a számuk, Pesten pedig több, mint 5300.)
Az 1870. év elején végrehajtott magyarországi népszámlálás 1103 lakost (690 önállót és 413 segédszemélyzetet) talált Szegeden a kereskedelmi ágazatban, meghaladva ezzel Debrecen, Buda és Győr kereskedelmi népességét; Pesten viszont ekkor már közel 10 000 személy dolgozott a kereskedelemben.
Az 1872. évről készített szegedi polgármesteri jelentés több, mint 350 üzlet „gyakorlás"-áról tájékoztat. Ehhez még közel 300 bor- és sörmérés, pálinkakereskedés és vendéglő csatlakozott. A jelentésben szakmánkénti részletezésben kimutatott kereskedők harmadrésze terménnyel és élőállattal, másik harmada élelmiszerekkel, a többi pedig egyéb árukkal kereskedett.
Az 1872: VIII. tc. a korlátlan iparszabadság mellett a kereskedeleműzés {383} szabadságát is rögzítette: a kereskedelmi foglalkozás megkezdése és gyakorlása — miként már 1859-től — egyszerű bejelentési kötelezettséghez volt kötve. A közigazgatási szerv, mint elsőfokú iparhatóság néhány napon belül kiadta a kereskedésre jogosító igazolványt. A kereskedelmi törvény (1875: XXXVII. tc.) széleskörűen és hosszú évtizedekre szólóan tovább szabályozta a kereskedelmi életet.
Az 1879. évi árvíz hatalmas anyagi pusztításai ellenére mindössze 5 kereskedő jutott csődbe Szegeden. Az 1880-as évtizedben évenként átlagosan mintegy 100 kereskedői igazolványt adtak ki: csaknem minden harmadikat szatócsüzletre és kb. fele annyit fűszer-, csemege-, gyümölcs- és vegyeskereskedésre. Csupán néhány iparigazolványt váltottak ki állat-, viszonylag keveset gabonakereskedésre, annál többet a terménykereskedelem különböző egyéb ágaira. Az évtized során kiadott iparigazolványoknak kb. 1 /5-e szólt ruházati és divatáru-kereskedésekre. Viszonylag sokan folyamodtak építőanyag-kereskedői iparigazolványért is. Fakereskedés több, mint 30, vas-, edény- és üvegáru-kereskedés mintegy 20 nyílt az 1880-as évtizedben, bőr- és cipőkereskedés 10, gép- és varrógép-, kép és tükör-, könyv, papír- és írószerkereskedés 8-8 stb. Illatszer-, gyógyáru-, festék-, virág-, ékszer-, bútor-, tajtpipa stb. kereskedésre is adtak ki 1 —2 iparigazolványt, és aránylag nagy számút zsibárusságra. A kereskedelemmel kapcsolatos bizományosi és alkuszi tevékenység gyakorlására mintegy 20-20 személy kapott jogosítványt.
Az 1860/80-as években —a reformkori szegedi kereskedőházak leszármazottai mellé — újabb kereskedő családok sorakoztak fel. Az Eisenstädter-, a Kiss Dávid-, a Wagner és más családok felvirágzása azt is kifejezte, hogy Szeged tőkés gazdasági életében ekkor még a kereskedelem volt a vezető ágazat. Ennek megfelelően — amint a polgári társadalom fejlődéséről szóló fejezetben olvasható — a virilisek jegyzékének élén álló személyek még az 1880-as években is kereskedők voltak. De a későbbi évek hasonló jegyzékeiben is előkelő helyen állnak.
Az 1890. évi népszámlálás adatai szerint az önálló kereskedők száma Szegeden — a piaci árusok és házalók, valamint a különböző egyéb kereskedelmi jellegű foglalkozások nélkül — 437 volt. Az 1872. évi állapothoz viszonyítva mutatkozó számbeli növekedés elsősorban az élelmezési és élvezeti cikkeket árusító kereskedések nagyobb mérvű elszaporodásából származott.
Ezzel ellentétes irányú változás, hogy a korábbi 70 állatkereskedőből — az országos vásárok kereskedelmi jelentőségének csökkenésével párhuzamosan — alig több, mint tíz maradt. Megcsappant a gabona- és lisztkereskedők száma is, eltűntek a gyapjúkereskedők. Ezt a visszafejlődést némileg ellensúlyozta a fakereskedelem erőteljes fellendülése. Ez valószínűleg az építkezések megsokasodásával függ össze. A ruházati (textil) kereskedelemben működő kereskedők száma alig változott, nagymértékben megszaporodtak azonban a különböző egyéb szakkereskedések, ami a polgárosodás előrehaladását, s ezzel a kereskedelem fokozatos szakosodását is jelzi.
{384} Az 1890-es években még több kereskedési iparengedélyt adtak ki, mint az előző évtizedben, közben azonban kb. ugyanannyi régebbi cég megszűnt, így az üzletek száma összességében alig változott. Az élelmiszer-ágazatban némileg még csökkent is a számuk, de a többi szakkereskedésé tovább szaporodott. Ezenkívül erőteljesen megnövekedett a századfordulóra a fogyasztók közelébe települő vegyeskereskedéseké is, csakúgy mint a zsibárusoké. Bár az üzletek száma kevéssé növekedett (437-ről 470-re), de a cégek a századfordulón több, mint 50%-kal nagyobb segédszemélyzettel (577 helyett 913) dolgoztak, mint tíz évvel korábban.
A növekedés üteme a XX. sz. első évtizedében fokozódott, a cégek száma pl. közel 50%-kal szaporodott. 1910-ben Szegeden a nagyobbrészt nyílt árusítású üzletek több, mint kétszer annyi személyt foglalkoztattak, mint két évtizeddel előtte.
Az élelmiszer- és kapcsolódó kereskedések 1910-ben már csaknem felét adják az összes cégeknek. Ugyanakkor azonban az összes létszámnak csak kb. 30%-át teszik. Ezek ugyanis viszonylag kis üzletek: átlagosan mindössze egy segédszemélyzetet tartottak. Ezzel szemben a ruházati kereskedelemben az alkalmazottak átlagos száma 5—6, de voltak még magasabb segédszemélyzettel működő üzletágak is. Több nagykereskedelmi céget is találunk közöttük. Számos kereskedő szerepel a törvényhatósági bizottság tagjai között. Az 1889-re kimutatott 142 virilist felsoroló listában 42, azaz 29,6% volt kereskedő; az egyéb gazdasági ágak gyors fejlődése miatt 1908-ra már csökkent ugyan a számuk, de még ekkor is az alföldi thj. városok sorában Szegeden volt a virilisek között a legtöbb kereskedő: az összes virilis 9,8%-a. (Debrecenben ugyanekkor csak 7,7%-a, a fővárosban azonban 11 %.)5
Tőkeerőben korántsem mérhetők az említett nagy- és kiskereskedelmi — rendszerint állandó telephelyű — cégekhez az utcai, piaci, vásári árusok és vándor-kereskedők, akik Szeged kereskedelmi kereső népességének 1890-ben 20%-át, 1910-ben 15%-át képviselték. A piaci árusok legnagyobb része élelmiszerkofa. Ezek 1890-ben még többen voltak, mint a fűszer- és csemegekereskedők. Számuk azonban csak mérsékelten emelkedett. Inkább a nem élelmiszerrel foglalkozó árusoké nőtt erőteljesebben. A házaló (részben csere-) kereskedők stagnáló száma 1890-ben csupán kb. harmada a piaci árusokénak, két évtized múlva pedig még kisebb hányada.
A kereskedelemhez kapcsolódó különböző egyéb foglalkozások és kisegítő tevékenységek viszont inkább növekvő arányúak: 1890-ben még alig 6%-át, két évtized múlva már közel 10%-át jelentik az összes kereskedelmi kereső népességnek. Elszaporodtak egyebek közt az ügynökök és alkuszok, a századfordulón {385} 100 körül mozgó számuk kétszerese a tíz évvel korábbinak, az 1870-es évek elején pedig még alig 20-ról van adatunk. A dinamikusan fejlődő szállító és bizományosi tevékenység ugyanakkor néhány jelentősebb vállalkozó kezében koncentrálódott.
A kereskedelmi foglalkozású kereső népesség 1890—1910 közötti alakulása az 1. sz. táblán tanulmányozható. (481. oldal.)
2. KERESKEDELMI ÁGAZATOK ÉS FOGLALKOZÁSOK A MEZŐGAZDASÁGRA ÉPÜLŐ KERESKEDELEM
A vasúthálózat fokozatos kiépülésével a terménykereskedelem veszített korábbi jelentőségéből, de továbbra is hosszú ideig vezető ága Szeged kereskedelmi életének. Az 1867. év őszén megalakult Szegedi Lloyd Társulat elsősorban a gabona- és terménykereskedelem érdekeit igyekezett szolgálni. 1872-ben 44 terménykereskedő működött a városban, akik jelentős külkereskedelmi forgalmat is bonyolítottak. A gabonakereskedelem fejlesztését szolgálta az a nagy tárház, melyet fővárosi mintára a vasútállomás közelében 1881-ben állítottak fel két nagy szegedi pénzintézet támogatásával. Ennek is szerepe volt abban, hogy az 1880-as évtized derekától a szegedi gabonakereskedelem ismét felélénkült.6 1890-ben 38 önálló gabonakereskedőt számláltak a városban, akik mintegy 20 alkalmazottat foglalkoztattak, s ezekhez még 27 ügynök csatlakozott.
Az 1890-es évtized második felétől kezdődő újabb általános világpiaci fellendülés éveiben a nagyobb fővárosi gabona- és terménykereskedő cégek kirendeltségeket, fiókokat kezdenek felállítani Szegeden, és egyidejűleg több raktárház létesült a városban. A termény- és lisztkereskedő cégek száma (összesen csaknem 50) nem növekedett, de segédszemélyzetük több, mint két és félszeresére emelkedett. Ezenkívül a század utolsó évtizedében 38-ra nőtt a gabona- és terményügynökök száma.
Az 1910. évi népszámláláskor is csak 49 gabona-, termény- és lisztkereskedő céget írtak össze, de míg korábban a kifejezetten gabonával kereskedők voltak többségben, századunkban inkább az egyéb mezőgazdasági termelvényekkel (is) foglalkozók. Több volt a lisztkereskedő is, mint két évtizeddel korábban.
A mezőgazdasági termeléshez kapcsolódott a paprika- és a tarhonyakereskedelem is. Szeged piacközpont jellege az 1918 előtti évtizedekben — szinte monopolisztikus módon — a paprikakereskedelemben nyilvánult meg, amennyiben {386} az egész ország paprikakereskedelme majdnem kizárólag a szegedi piacon összpontosult. Ez a belkereskedelem mellett már ekkor számottevő exporttevékenységet is magában foglalt. A szegedi paprikatermelés, -feldolgozás és -kereskedelem nemzetgazdasági jelentőségű eredménye, hogy a paprikafogyasztás a bors rovására a múlt század vége felé mind jobban elterjedt külföldön: 1895-ben a Szegedről forgalomba hozott paprikából mintegy 35% Ausztriába és egyéb osztrák tartományokba került, további 15% pedig Német- és Franciaországba, sőt tengeren túlra, pl. az USA-ba is.
A századforduló körüli években 4—5 ezer q volt az export — az akkori összforgalomnak kb. a negyede. A következő néhány rossztermésű évben azonban csökkent a kivitel, s ugyanakkor a behozatal a korábbi 100—200 q-ról 10 ezer q fölé ugrott, 1904-ben az exportot is töbszörösen meghaladva. A spanyol pimenton paprika jelentős tételekben való behozatala erősen lenyomta a szegedi paprika árát, a különböző keverékek pedig úgy aláásták jóhírnevét, hogy átmenetileg válságba került Szegeden az egész üzletág. Behozatali többlet volt 1907-ben és még inkább 1909-ben; a paprikaimport 1911/13-ban kulminált, 6—7 ezer q-val is túlszárnyalva az exportot. 1913-ban 10 ezer q kivitellel 16,6 ezer q behozatal állt szemben.
A paprikakereskedelem érdekeit — azon belül az áru iránti bizalom visszaszerzését — szolgálta az őrölt fűszerpaprika forgalomba kerülése előtti kötelező minősítés. Ezzel egyidejűleg bevezették a paprikafajták korábban sokszor egyéni — pl. király, bíbor, hunnia, csörmő — elnevezésével szemben a ma is használatos csemege, édesnemes, félédes, rózsapaprika stb. minősítéseket.
A világháború alatt — a borskészletek kimerülésének következtében — újból kedvező konjunktúra következett, bár a készleteket zárolták és jelentős részüket igénybe vették a hadsereg számára. 1914-től ismét kiviteli többlettel zárult a paprika külkereskedelmi mérlege, 1916-ban pedig az export 12,6 ezer q-val rekordmagasságot ért el. A termelőktől és a feldolgozóktól a Paprika Készáru Bizományosok Részvénytársasága vette át az árut, mely azután a Haditermény Rt.-hoz került, hatalmas nyereséggel.7 A szegedi paprikakereskedelem fontosságát jelzi, hogy a szakma helybeli szokványai irányadóvá váltak az egész országban.
Szeged híres központja volt az Alföldön általában elterjedt, háziiparszerű tarhonyakészítésnek és az ebből kifejlődő kereskedelmi tevékenységnek. A századforduló körüli években általában évi ezer q-t jóval meghaladó mennyiségű — 1896/97. években 1600—1800 q — tarhonya készült Szegeden. Ezt jórészt lakossági fogyasztásra értékesítették, ezenkívül a hadsereg élelmezésére, kórházi, börtön-, gyári konyhák stb. részére.
{387} A tarhonyakészítés fontos alapanyaga, a tojás ugyancsak messze vidékekre kiterjedő gyűjtőkereskedés tárgya volt Szegeden az 1880-as évekig. Később azonban a tojáskereskedés összezsugorodott, központjai mindinkább Szabadka, Hódmezővásárhely, Orosháza lettek.
Szeged kereskedelmének fontos ága volt az élőállat-kereskedelem is, különösen a sertés- és marhakereskedés. Az 1850-es évek elején sertésből 40 ezer, marhából 20 ezer db-ra teszik a helyi kereskedelmi forgalmat. Lóból viszont mindössze 3—4 ezret hajtottak fel egy-egy vásárra.
A nagy sertésvásárok összefüggésben voltak a mindjobban szaporodó sertéshizlaló telepekkel, a szalámigyártással, a nagymérvű szalonna- és zsírkereskedéssel, továbbá a helybeli szappangyártással. Az 1860-as évek elején a szalonnatermelés mennyiségét 10 ezer q-ra becsülték Szegeden és vidékén, és kb. hasonló mennyiséget vásároltak még fel a kereskedők Csongrád és Csanád megyében. Az állatkereskedelem belső arányait jelzi, hogy 1872-ben a polgármesteri jelentés 63 sertéskereskedőt mutat ki, míg lókereskedőt csak 7-et.8
A század vége felé azonban megélénkültek a lóvásárok: az 1890-es évtized elején évente 13—15 ezer lovat is fölhajtottak a szegedi vásárokra, többet, mint a később forgalmasabbá vált bajaira vagy hódmezővásárhelyiekre. Az 1908. évi adatok szerint lóból a szegedi felhajtás 15—16 ezer db volt — kb. annyi, mint szarvasmarhából. Míg azonban a felhajtott lovakból öt közül legfeljebb egy cserélt gazdát, a marháknak jó harmada, közel fele. Sertésből 1908-ban csupán 6—7 ezer db-ot hajtottak a szegedi vásárra, ennek azonban több, mint fele el is kelt.
A szegedi állatvásárok forgalmának szerkezetében bekövetkezett változások éreztették hatásukat az állatkereskedők számának alakulásában is. A századforduló körül már csak 4 önálló sertéskereskedő volt, és a sertéskereskedelemben dolgozók összes száma a tucatnyi ügynökkel és segédszemélyzettel együtt is csak töredéke a néhány évtizeddel korábbinak. A lókereskedők száma viszont 1910-ben 11-re emelkedett, és 8 segédszemélyzet, továbbá néhány „kupec" is tevékenykedett a szakmában.
Legkevesebb volt a marhakereskedő, de akadt még élőbaromfi-, egy-két egyéb állatkereskedő, továbbá toll-, nyersbőr-, illetve gyapjúkereskedő is.
ERDÉSZETI ÉS BÁNYÁSZATI TERMÉKEK KERESKEDELME
Az 1860-as évek elején már mintegy 15—20 ezer öl fa került a hegyvidék erdőségeiből Szegedre; e mennyiségnek még kb. 2/3-át tüzelésre használták fel, a többit pedig tégla-, cserép- és mészégetésre. A gőzfűrészipar 1870/80-as évtizedbeli {388} erőteljesebb fejlődésével párhuzamosan a fakereskedők száma az 1872. évi 25-ről 1890-ig 42-rc emelkedett, sőt alkalmazottaikkal együtt összesen 115 személy - köztük 13 tisztviselő - dolgozott a fa kereskedelemben: több, mint a mezőgazdaságra épülő kereskedelmi ágazatokban együttvéve. A zsidók részaránya a gabona-és terménykereskedelem mellett a fa kereskedelemben a legnagyobb.9 A eégek száma nagyobb változást nem mutat, az alkalmazottaké viszont az 1890. évi 73-mal szemben 1910-ben 164-re ugrott. Ez azt jelenti, hogy a fakereskedelmi telepek is átlagosan közel olyan nagy létszámmal dolgoztak, mint a gabona- és termény-kereskedelmi cégek.
Az 1890-es években Szeged város súlyban mért összes kereskedelmi forgalmában is nagyobb hányaddal szerepel a fa- és a faáru, mint a különböző termények és őrlemények. A szállítási forgalom 1893. évi adatai szerint a Szegedre szállított 7,7 millió q összes árumennyiségnek közel fele fa.
A tölgyfakereskedő és a hajóépítő telepek az 1870-es évek közepéig az újszegedi alsó Tisza parti ártéren voltak; a város árverés útján adta bérbe a területeket a fakereskedőknek. 1875-ben azonban — az újszegedi töltés építése miatt — áttelepítették őket az alsó Tisza part szegedi oldalára, ahol szintén a város biztosított bérelhető telephelyet számukra.10
A fakereskedők közül több — különösen 1879 után — gőzfűrész- és gőzmalomtelepet alapított, mint pl. a Winkler testvérek, Milkó Vilmos és fiai. Az 1870-ben gőzfűrészüzemet alapító Lőwy és Lőwinger család az 1890. évi összeíráskor hat taggal szerepelt a fakereskedők között.
Az épület- és tűzifakereskedők 1911 novemberében érdekeik védelmére egyesületet alakítottak. Az egyesületben helye volt a szénkereskedelenmek is, amelyet akkoriban mindössze egy jelentős cég képviselt Szegeden. A szén már a bányászatnak a terméke, csakúgy, mint az agyag, homok és mész, amelyek kereskedelmével 1890-ben még csak egy, 1910-ben már öt cég foglalkozott. A bányászat egyik fontos terméke, az ősidők óta állami monopóliumot képező só kereskedelméről kell még néhány szót ejtenünk.
Szeged régtől fogva az egyik legnagyobb sóraktározó és -értékesítő állomás volt. Az 1867. év végi adatok szerint közel 250 ezer q sót tároltak Szegeden. Az ún. „hitelintézeti sórakhelyek" közül csak Szolnokon volt ennél nagyobb sókészlet. Az „állami sórakhelyek" közül Marosújvár állt az első helyen, utána Máramaros-sziget következett a szegedit alig valamivel meghaladó sókészlettel. Szegeden tárolták az ország sórakhelyein található összes kősómennyiségnek több, mint 10%-át.
{389} 1883-ban a korábbi sóraktárak helyett új sóház is épült a városban. Az 1888. évi eladási forgalom adatai szerint Szeged a három legnagyobb sóbányaközpont (Máramarossziget, Marosújvár, Désakna) és Budapest után következett közel 10 ezer q-val, megelőzve Szlatinát és Sóvárt.11
ÉLELMISZER, ITALOK ÉS ÉLVEZETI CIKKEK KERESKEDELME
Az élőállat-, a gabona- és terménykereskedők számának megfogyatkozásával elleniében elszaporodtak a növekvő városi lakosság élelmiszerszükségletének közvetlen kielégítését szolgáló kereskedelmi üzletek.
Az 1870-es évek elején még csak mintegy 100 szatócs, fűszer- és déligyümölcskereskedő működött Szegeden, 1890 végén már 170 önálló kereskedőt írtak össze ezekben az üzletekben, majd újabb két évtized múlva több, mint 100-zal növekedett a számuk. Míg azonban korábban a régi típusú — még elnevezésében is a török eredetet (,,szatidzsi" = árus) viselő — szatócskereskedés volt a jellemző üzlettípus, a városiasodás előrehaladásával egyre több fűszer- és csemege-szaküzlet keletkezett. Századunkban már ezek kerültek többségbe: a szatócsüzletek száma az 1872. évi 74-gyel szemben 1910-ben is csupán 112. Ezek nagy többsége segéderő nélkül dolgozott; ugyanakkor a fűszer-, csemege- és gyarmatáru-kereskedések száma 20-ról 162-re emelkedett és 1910-ben átlagosan több, mint 2 személyt foglalkoztattak.
A legrégibb fűszer- és csemegekereskedések egyike az 1788-ban alapított Aigner-cégé. A számottevő földbirtokkal is rendelkező család tagjai közül egyidejűleg több volt bejegyzett cégtulajdonos. Jelentős cég volt a szerb eredetű Lausevits és Stojkovits, a Benisch-féle stb. Századunk elején a legnagyobb forgalma Tóth Péter cégének volt.
VENDÉGLÁTÁS
A vendéglátóipar „nagyüzemei" a leginkább német földről elterjedt vendégfogadók, melyek nagy udvaraikkal egyben forgalmas kereskedelmi árusítási (sőt hírszerzési) központok is voltak.
Az 1879-es árvíz előtti Szegeden három nagyobb — kávéházzal és étteremmel egybekapcsolt — szálloda működött, mintegy 70 szobával. A század végén 5 szállodában több, mint 200 szoba állt a vendégek rendelkezésére.
{390} A török uralom maradványaként tekinthető kávéházak közül korszakunkban legismertebb volt a Ströbl-féle Arany Oroszlán. A szállók kávéházain kívül továbbiak sorakoztak nemcsak a Belvárosban, hanem a külső városrészekben is. 1872-ben Szegeden — 7 kávémérő mellett — 5 sörmérőt mutattak mutattak ki. Több száz főt fogadott be a Kárász utcai Próféta sörcsarnok. A törökös kávézóval és a németes sörcsarnokkal szemben magyaros jellegű volt a bormérés, a korcsma.12 A bormérő saját termésű borát is mérhette meghatározott összeg lefizetése ellenében. Számuk 1872-ben 256, 1875-ben 298; ekkor már 478 pálinkamérés létezett a városban. Utóbbiak legnagyobb része hamisított, az egészségre rendkívül káros, maró anyagokból előállított, olcsó pálinkát árult. Az 1875. október 17-i közgyűlésen Lévay Ferenc főreáliskolai tanár indítványozta a hamisított pálinkaárusítás tilalmának kimondását. 1876-ban a közgyűlés italmérési szabályrendelettel és végrehajtásának szigorú ellenőrzésével igyekezett csökkenteni az alkoholárusítást, illetve az alkoholfogyasztás egészséget károsító hatását.13 A rendelkezés eredménye, hogy a főfoglalkozású korcsmárosok száma 1890-ben nem érte el, s a későbbiekben sem sokkal haladta meg a 200-at. A vendéglősök s szállodások száma 1890-ben 31, átlagosan 7 alkalmazottal; a kisebb korcsmák és egyéb „vendéglátóipari üzemek" legnagyobb része azonban alkalmazott nélkül működött még a XX. században is. A vendéglátó iparban dolgozók összlétszáma az 1890. évi 608-ról 1910 végéig 952-re növekedett.
RUHÁZATI CIKKEK KERESKEDELME
Már az 1870-es évek elején Szegeden több mint 60 kereskedő árusított ruházati cikkeket, de számuk a századfordulón sem érte el a 70-et. Csupán az árusított termékekben és a kereskedések elnevezésében mutatkozott változás, továbbá abban, hogy a cégek jelentősen megnagyobbodtak. 1872-ben a szakmában e kereskedők mintegy fele kendőt árult; volt ezenkívül 12 rőfös-, 7 vászon-, 4-4 pokróc -és „véges" kereskedő, valamint 5 divatárus.
Két évtized múlva elsősorban a ,,kézmű és rövidáru-kereskedés" megjelölésű üzletek árulták a fonó- és szövőipar ruházati rendeltetésű termékeit. A fűszer- és csemegekereskedések mellett a kereskedelemnek ez a legnépesebb ágazata, több, mint félszáz céggel. Egy üzletre 1910-ben átlagosan több, mint 4 alkalmazott jutott (1890-ben még csak 2—3).
Gyorsan megszaporodtak a divatáru-kereskedések (1910-ben ugyancsak {391} átlagosan 4 fő körüli segédszemélyzettel). A dinamikusan fejlődő készruha-kereskedelemben a cégek száma 1890 és 1910 között kétszeresére, az alkalmazottaké pedig több, mint háromszorosára emelkedett. A lábbeli szükségletet azonban még túlnyomórészt a cipész- és csizmadia kisiparosok közvetlenül elégítették ki; készcipőt árusító üzlet 1910-ben mindössze egy akadt Szegeden.
A textilkereskedelmi szakmában a XIX. század első évtizedei óta fennálló Eisenstädter cég említhető meg. A kiterjedt család tagjait Bécsben csakúgy megtaláljuk, mint Temesvárt vagy Nagybecskereken, és üzleteik, fióktelepeik az alföldi városokon kívül (Hódmezővásárhely, Makó stb.) Erdélyben is voltak (Gyulafehérvár, Karánsebes). Ez a cég volt a Felmayer-féle nagy bécsi textilgyár egyik fontos magyarországi elosztó helye. (Felmayeréknak különben Székesfehérvárott is volt nagy kékfestődéje.) Eisenstädter Nándor és Róbert Klauzál téri kézműkereskedők az 1910-es években a virilistáknak is az élvonalában szerepeltek.
Az 1848-ban alapított Holtzer-féle nagy textiles cég szövetáru és főleg készruhakereskedéssel foglalkozott. 1880-ban három bejegyzett Holtzer cégtulajdonos volt a városban, három évtized múlva is a család két tagja, Dániel és Kálmán szerepel a virilisták között. Említést érdemel, hogy a hasonló nevű Holczer Simon cég a századfordulón a legjelentősebb budapesti női divatüzletek egyike volt.
1911-ben a város 16 legnagyobb virilise közül 6 a ruházati kereskedők közül került ki. Köztük Wagner Gusztáv Klauzál téri rőföskereskedő a legtöbb állami adót fizetők listáján közvetlenül Back Bernát malomtulajdonos után a második helyen állt.14
EGYÉB ÁRUCIKKEK KERESKEDELME
Az előzőekben kiemelt kereskedelmi ágazatokon kívül a vas- és fémárukereskedelem foglalkoztatott a legtöbb személyt: a 7—8 vaskereskedés mellett a múlt század vége felé és századunk elején 3—4 varrógép- és kerékpár-kereskedés is létesült, melyek eléggé nagylétszámú cégekké fejlődtek. Néhány nagyobb, ismertebb név a szakmában: Grassely László és Ottovay Imre társascég, Kátay László Tisza Lajos körúti, Mayer Jenő valamint Schlauch Károly Híd utcai, Varga Dezső Deák Ferenc utcai üzlete. A Kiss utcában volt Déry Tibor író nagybátyjának, Déry Edének varrógép-, gramofon- és kerékpár-kereskedése, amely 1916 novemberben részvénytársasággá alakult át.
Bőrkereskedés szintén 7—8, norinbergi áru- és díszműkereskedés 5—6 működött Szegeden a századforduló körüli időszakban. A bőrkereskedők közül a bőrgyáráról is ismert Scheinberger Antal és Popper L. Mór Kelemen utcai cége, a {392} virilisek közt szereplő Tränka Béla Kárász utcai üzlete, továbbá a két Kátay említhetők meg. A norinbergi áruhoz gyakran kapcsolódott díszmü- és rövidárukereskedés is (Bárd Adolf, Grossmann Babett, Hirsch József, Stern Róza, Kiss Mór). Könyv- és műkereskedést jelentős segédszemélyzettel — gyakran papírkereskedéssel és/vagy nyomdával, könyvkötészettel összekötve — 9—10-et írtak össze a századforduló körül. 1915-ben már 17 bejegyzett könyvkereskedő, vagy könyvkereskedéssel is foglalkozó szegedi cégről van adatunk.15
Agyag és üvegáru-kereskedés 1910-ben 10 volt. Közülük a legismertebb Ivánkovits Károly üveg- és porcelán-kereskedése, melyhez lámpaüzlet is kapcsolódott.
A legkisebb szakmai csoport a gyógy- és vegyészetiáru-kereskedés, dinamikusan növekvő segédszemélyzettel.
A városi kereskedelemre jellemző, viszonylag nagylétszámú, szakosított cégek mellett megmaradtak, sőt a múlt század végén meg is szaporodtak az inkább falusias jellegű kis vegyeskereskedések. A zsibárusság azonban századunkban kezd visszaszorulni, vagy legalábbis kevesebb kézben koncentrálódni.
NEM ÁLLANDÓ TELEPHELYŰ KERESKEDŐK
A kereskedelmi tevékenység külön ágát képviselik a piaci árusok, az élelmiszerkofák, az egyéb piaci, vásári és utcai árusokkal együtt. Számuk 1890-ben meghaladta a 200-at, 1910-ben már 350 körül mozgott. A legritkább esetben tartottak segédszemélyzetet, így az adatok csaknem teljes egészükben önálló keresőket jelölnek.
Nagy többségük élelmiszerkofa, de mind több egyéb árust, pl. gyógyfüveket árulókat is találunk közöttük. E korábban csaknem kizárólagosan női foglalkozási ágban fokozatosan növekedett a férfiárusok aránya.
A Széchenyi téri piacközpont (85. sz. kép) 1893-ben a tér nagyobb mérvű parkosítása következtében decentralizálódott. (86. sz. kép.) A Széchenyi téren csak az iparossátrak és a gyümölcspiac maradt meg; a tej- és kenyérpiac a Klauzál téren (87. sz. kép), a gyümölcspiac a Kiss utcán volt a századfordulón.
A többi piacot a Tisza Lajos körútnak a főtérhez legközelebb eső vonalaira, valamint a Valéria térre helyezték át. A kiskörútnak a Dugonics tértől az evangélikus templomig érő szakaszán általános piac volt. A Kálvin téri református templom előtt tartották pl. a gyékény-, északi oldalán pedig a borpiacot. A piacok rendjét {393} a közgyűlés 1904-ben szabályrendeletben rögzítette, amely 1906-ban nyert miniszteri jóváhagyást.16
A nyílt árusítási üzletek területi elhelyezkedésében is érvényesült bizonyos rendszer: a szorosan vett városi lakosság igényeit kielégítő, kimondottan városi üzletek leginkább a Tisza Lajos körúton belül helyezkedtek el, a tanyai és környékbeli falusi vevőközönségre alapozó üzletek a Tisza Lajos körúton — ahol a heti piaeokat is tartották — és a város belseje felé vezető átlós utakon.
A házaló kereskedők leggyakrabban ócskaruhával és ronggyal üzleteltek, de voltak kézmű-, rövid- és divatáruval, szatócscikkekkel, déligyümölccsel és cukorkával, baromfival, könyvekkel és képekkel stb. házalók is. Számuk 60—70 körül mozgott. Csak 1/3-uk foglalkozott eladással. 2/3 részük felvásárlással. 1890-ben még csupán 4 nő volt a házalók között, 1910-ben már minden negyedik (a felvásárlók között nagyobb arányban).
EGYÉB KERESKEDELMI JELLEGŰ FOGLALKOZÁSOK
Az árunak a termelő és fogyasztó közötti útját egyengető kereskedelmi tevékenységhez szorosan kapcsolódtak az ügynökök és alkuszok, akik iparszerűen foglalkoztak kereskedelmi ügyletek közvetítésével: ajánlatokat vagy megrendeléseket vettek át, de magának az ügyletnek a megkötésére nem voltak jogosultak.
Szegeden 1872-ben a polgármesteri jelentés 18 alkuszt tüntet fel, 1890-ben már mintegy félszáz ügynök és alkusz működött: a legtöbb a gabona-, termény-és lisztkereskedelem terén, utánuk az állatok adásvételét közvetítő alkuszok — népies nevükön: ,,kupecek" — következtek. A századfordulón, mikor a gazdasági pangás idején a kereskedelmi élet lelassult, számuk a tíz évvel korábbihoz képest megkétszereződött. Volt közöttük hat tisztviselő is, de túlnyomó részük önállóan, segédszemélyzet nélkül űzte tevékenységét. Századunk első évtizedében, az általános gazdasági fellendülés időszakában viszont, mikor a kereskedelem számos ágának föllendülésével az adásvételi lehetőségek megnövekedtek, az ügynökök és alkuszok száma alig emelkedett.
Az ügynök és az alkusz csak közvetítő szerepet játszik a kereskedelmi ügyletek kötésénél, a bizományos meg is köti az ügyletet, saját nevében, megbízója részére. Leggyakoribb esete a szállítás, fuvarozás. Ez a tevékenység Szegeden 1890-ben még csak 13 személynek, 1910-ben már 42-nek volt kereső foglalkozása, korábban öt-hat, később mindössze három vállalat keretében összpontosulva.
3. KERESKEDELMI INTÉZMÉNYEK
VÁSÁROK ÉS KIÁLLÍTÁSOK
{394} A XVII. század vége felé és a XVIII. század első felében engedélyezett privilégiumok alapján Szegeden több, mint egy évszázadon át évente 4 alkalommal volt országos kirak(od)ó és állatvásár.
A XIX. század második felében már 5 alkalommal: február 17., május 5., július 31., október 10. és november 30. napját közrefogó vasárnaptól vasárnapig tartották meg a vásárokat és a megelőző pénteken a külön sertésvásárt. Mindezeken kívül 1884-ben még további vásár tartását engedélyezték a város részére, mely első ízben 1885. februárban zajlott le.
A szegedi vásárok régebben — különösen az iparcikkek tekintetében — vetekedtek a debreceniekkel. Még a szerdai és szombati — ünnep esetén a megelőző napon tartott — heti vásárok is, sőt a napi piacok is jelentős helyi és vidéki közönséget vonzottak.
A vásárok színtere a város különböző részei között oszlott meg. Az állat-és kocsivásár általában Rókuson volt, a búzapiac 1872-ig a Búza téren, a későbbi Dugonics téren. 1879 előtt, a MÁV üzletvezetőség épületének helyén zajlott le a szénapiac (melyet — Ferenc császárról elnevezve — Ferenc piacnak hívtak). Az árvíz után a búzapiac a Szent István tér lett (egészen 1950-ig).
Korszakunkban Szeged többször volt — az árumintavásárok előfutáraiként tekinthető — országos szakmai kiállítások, kereskedelmi kongresszusok színtere. A Franciaországból kiinduló és terjedő iparkiállítások előmozdították a kereskedelem (és egyben a rendező város) fejlődését. Az 1873. évi bécsi világkiállítás sikere nyomán már 1874 februárjában felvetették a Szegedi Iparoskörben a városban rendezendő országos ipar-, termény- és állatkiállítás illetőleg vásár ügyét. Különösen szorgalmazták a szervezést Bakay Nándor „kötélgyáros" és Gelléri Mór, az Alföldi Iparlap szerkesztője, aki a későbbiekben országos súlyú gazdasági szakemberré küzdötte fel magát, és 1879-ben végleg Budapestre költözött. Ők képviselték Szegedet a bécsi világkiállításon. A kiállítást és vásárt 1876. augusztus 20.—szeptember 12. között tartották 2227 (köztük 484 szegedi) kiállító részvételével a főreáltanoda palotájában és környékén. Augusztus 19-én leleplezték a Dugonics szobrot, országos dalárversenyt rendeztek, és a Budapesten ülésező nemzetközi statisztikai kongresszus 170 résztvevője is ellátogatott Szegedre. A kiállítás és kapcsolatos rendezvényei jelentős jövedelmet hoztak, az ipar számára új piacok nyíltak, a város nagy anyagi és erkölcsi sikert ért el.17 Sikerekben gazdag {395} volt az 1885. évi budapesti országos kiállítás is, melyen 96 szegedi iparos vett részt.
1891-ben fa-(bútor)ipari szakkiállítást rendeztek Szegeden 124 — köztük 103 szegedi — iparos részvételével. Ugyanabban az évben a Budapesten rendezett agyagipari szakkiállításon Szegedről 17 iparos vett részt szép sikerrel. Az ezredéves nagy budapesti tárlaton pedig 139 kiállító képviselte Szegedet, és több, mint 100 oklevéllel és éremmel tértek haza.
Szokássá vált 1899 óta évenként kétszer — karácsony és húsvét előtt — bazárszerű iparvásár szervezése a helybeli kereskedők árúiból.
Megemlítjük még, hogy Szegeden tartották — a Szegedi Lloyd Társulat előző évi kérésére — a kereskedelmi ifjak 1886. évi országos kongresszusát. Ugyancsak a Lloyd-társaság vetette fel az 1896. évi első budapesti kereskedelmi kongresszuson, hogy a másodikat Szegeden szervezzék. Erre 1896. október 17—18-án került sor. Az első lépések voltak ezek a kereskedők országos szervezkedéséhez, amelyek végül is 1904-ben — alig két évvel a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) megalakulása után — az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesület (OMKE) létrejöttéhez vezettek.18
KERESKEDELMI SZERVEZETEK ÉS MÁS INTÉZMÉNYEK
A szegedi kereskedők 1822-ben alakult testülete 1862 után megszűnt. Helyébe egy jóval jelentősebb, a szakma szűk helyi érdekeit túllépő hatású tömörülés, a Szegedi Lloyd Társulat lépett.
A Pesti Lloyd-társulat és Kereskedelmi Csarnok 1853. évi megalakulása után a vezető szegedi kereskedők (és iparosok) id. Felmayer Antal elnökségével Kereskedelmi és Iparcsarnokot hoztak létre az évtized vége felé. Ennek működését azonban a Helytartótanács csak feltételesen engedélyezte. Végül sok huzavona után —"főleg Burger Zsigmond könyvnyomda-tulajdonos, a Szegedi Kereskedelmi Grémium I. elöljárója, a Szegedi Híradó kiadójának buzgólkodása folytán — 1867. október 19-én megalakult a Szegedi Lloyd Társulat. Igazgatója Burger Zsigmond és Lillin Károly kékfestőmester lett. A tagok száma az év végén 168. A kereskedőkön kívül képviselve voltak más érdekelt gazdasági ágazatok is. A Társulat a pesti és a legfontosabb külföldi tőzsdék árfolyam- és értékadatait kifüggesztés útján a tagok rendelkezésére bocsátotta. 1869. január 1-jétől heti két alkalommal a helybeli sajtóban közzétette a tőzsdei és helyi piaci adatokat, elsősorban {396} a korabeli helyi kereskedelem legfontosabb ága, a gabona- és terménykereskedelem igényeinek kielégítésére. A Társulat az 1870-es években főleg a közlekedési viszonyok javítását szorgalmazta, felterjesztéseket intézett pl. a közutak, a pályaudvarok, a tiszai hajóforgalom stb. érdekében. 1876-ban vegyes bizottságot létesített a helybeli iparos- és gazdakörök bevonásával kereskedelmi és iparkamara felállításának előkészítésére.
A nagyipar fejlesztése érdekében tett javaslatok közül siker koronázta — többek között — a dohánygyár létesítése ügyében a pénzügyminiszterhez küldött felterjesztést.
Az 1890-es évektől kezdve olykor a Kereskedelmi és Iparkamarával, majd 1904 után az OMKE-vel is karöltve, de olykor nélkülük is születtek a Társulat újabb akciói egyrészt közvetlen, helyi érdekű, gyakorlati kérdésekben, másrészt országos jellegű elvi ügyekben.
A Szegedi Lloyd Társulat azon túlmenően, hogy jól betöltötte a társadalmi érintkezési hely és kaszinó funkcióját, fontos központjává vált Szeged kereskedelmi, sőt szinte egész gazdasági életének egészen a világháború végéig.
A szabadságharc leverése után 1850-ben az ország területén — Pest, Debrecen és Sopron, továbbá Pozsony és Kassa, valamint Kolozsvár. Brassó és Temesvár székhellyel — felállított és a kiegyezés után is (az 1868: VI. tc.-kel) fenntartott kereskedelmi és iparkamarák, mint érdekképviseleti szervek tevékenyen közreműködtek a két ágazat fejlődésének útjában álló akadályok elhárításában.19 Csongrád megye, s benne Szeged a (buda)pesti kamarai kerülethez tartozott. A későbbiekben 1872-ben Aradon, 1880-ban Miskolcon, 1881-ben pedig Pécsett létesültek kamarák. Szeged város érdekelt körei már az 1870-es évek közepétől követelték - a Lloyd-társulat memorandumai és gyakorlati akciói, közgyűlési határozatok, a polgármesteri jelentések továbbá a szegedi sajtóban megjelent igen sok cikk - önálló kamara felállítását a városban.20
Szegeden végül — Besztercebánya, Győr, Marosvásárhely, és Nagyvárad városokkal egyidejűleg — 1890-ben létesült kereskedelmi és iparkamara. Ezzel Csongrád és Bács-Bodrog vármegyék, valamint Szeged, Hódmezővásárhely, Baja, Szabadka, Újvidék és Zombor thj. városok kiváltak a budapesti kamarai kerületből. (14. sz. grafikai melléklet.) A szegedi kamara első elnökévé Lillin Károly kékfestőmestert, alelnökké a kereskedelmi osztályban Weiner Miksa gabonakereskedőt, az ipari osztályban pedig Rainer Ferenc asztalosmestert választották.
A kamara további elnökei korszakunkban: 1902-től 1908-ig Gál Ferenc bankelnök, majd közel két évtizeden át Szarvady Lajos nagykereskedő és bankelnök. Az ipari osztály első elnökét, mint alelnököt 1901-től fia Rainer Károly követte, majd a háború végén Pálfy Dániel vasöntöde és gépgyár tulajdonos. A kereskedelmi osztály elnökségében csak az 1920-as években történt változás. {397}
 |
| 14. grafikai melléklet. A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara területe 1890 |
{398} A kamara a kerület kereskedelmi és ipari viszonyairól korszakunkban 1892—1915. években tett közzé jelentést. E nyomtatott kötetekből áttekintést kapunk — részletes statisztikai táblázatokkal — az elmúlt év gazdasági életének alakulásáról: az ipar és kereskedelem mellett nem feledkezve meg az őstermelés ágazatairól, a közlekedésről és hitelügyről, a posta- és távirdaügyről, a szakoktatásról stb. sem. A titkári tisztet Kulinyi Zsigmond után 1905-től 1913-ig Perjéssy László, a város bankéletével szoros kapcsolatban álló, volt felsőkereskedelmi iskolai igazgató, majd Tonelli Sándor (1882—1950) a jeles közgazdasági és művelődéstörténeti szakíró töltötte be. (95. sz. kép.)
A millenniumi nagyszabású építkezések során a kamarának is elkészült a saját székháza a Vörösmarty és Deák Ferenc utca sarkán, ahová — a Kereskedelmi és Iparbank által induláskor átmenetileg rendelkezésre bocsátott székházból — 1897-ben költözött át. Itt kapott helyet rövid ideig az „iparmúzeum"-nak nevezett árumintatár is. Ez hamarosan a városi múzeumba került, ahol 1910 táján — szinte észrevétlenül — megszűnt.21
A helyi kereskedelmi életet, hatókörének bővülését egyéb intézmények is segítették. A Szegedi Lloyd Társulatnak már Fekete sas utcai első központjában megalakulásakor fenntartottak Gabonacsarnok címmel egy helyiséget üzletek lebonyolításának céljaira. Négy évtized múlva, 1908. szeptember 5-én Áru- és Értékcsarnok nyílt Szegeden, melynek egyik első teendője volt a helybeli kereskedelmi szokványok összegyűjtése és kinyomtatása. Ezek közül némelyek, pl. a paprika- és tarhonyakereskedelemre vonatkozók más piacokon, országos viszonylatban is irányadóvá váltak. Magának a csarnoknak a tevékenysége azonban nagyobbrészt csak a hagyományos gabonaüzlet-kötésekre szorítkozott.
Ugyancsak a Szegedi Lloyd Társulat hozta létre mindjárt megalakulásakor a választott bíróságot, amely kereskedelmi jogvitás ügyekben a bírósági peres eljárás mellőzésével, kötött formák nélkül, évtizedeken át gyorsan és szakszerűen dolgozott. A választott bíróság mintegy előzménye volt a szegedi tözsdebíróság-nak, amely 1913. április 21-én kezdte meg munkáját. Az ország gazdasági életének túlzottan Budapestre centralizáltsága ellenére végül is a Tisza-parti metropolisban átmenetileg megteremtették az áru- és értékárfolyamok rendszeres jegyzésével és közzétételével a tőzsdei élet alapjait. Ez egyben jelzi Szeged város jelentős gazdaságközponti funkcióját is.22
Lábjegyzetek:
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
{399} A XIX. század második felében a patriarchális-feudális gazdasági viszonyokból a modern gazdasági életbe való átmenet fejlődési szakaszát a hitelnyújtást és igénybe vételét lehetővé tevő jogi és intézményes keretek megteremtése is jellemezte.1
A hitelrendszer kiépítésében általában a jómódú kereskedőréteg járt az élen. Szegeden az első nagyszabású vállalkozásuk a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár 1845. évi megalapítása volt. Eltekintve az Osztrák Nemzeti Bank által 1857-ben felállított, de hamarosan meg is szűnt fiókjától, Szegeden több, mint két évtizeden át nem létesült új intézet. Nemcsak fontosságban, hanem időrendben is a második pénz- és hitelintézet: a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank 1867-ben alakult meg, majd 1869-ben és 1870-ben újabb kettő: a Szegedi Forgalmi Bank és a Szegedi Hitel- és Zálogintézet. Ezeket azonban az 1873. évi pénzügyi válság elsöpörte. A Dél magyarországi Földhitelintézet, valamint a Szegedi Leszámítoló és Takarékintézet — bár alapszabályukat 1873. év első hónapjaiban jóváhagyták — már nem is tudta működését megkezdeni.
Az 1869-ben létrejött Szegedi Általános Takarékpénztár több, mint két évtizeden át (1891-ig) működött, az 1872-ben alapított Szegedi Kézműves Bank azonban egész korszakunkban a város vezető pénzintézetei közé tartozott. Mindezen kívül 1871-ben még egy szerény hitelszövetkezet is létesült Szegeden.
A takarékpénztárak és bankok között a különbség talán csak az volt, hogy a bankok többnyire nagyobb részvénytőkével indultak, mint a takarékpénztárak. Az utóbbiakénál is lényegesen kisebb összeggel kezdték működésüket a — nevükben gyakran csak „egylet", esetleg „népbank" stb. megjelölést viselő — szövetkezetek, melyek jóval korlátozottabb tevékenységükkel, a részvénytársaságokétól erősen eltérő szervezeti felépítésükkel, felelősségrendszerükkel stb. a pénz- és hitelintézetek {400} külön típusát alkotják. 1868-ban 85 szövetkezet működött az országban, 1872-ig további mintegy másfélszáz keletkezett, köztük az Első Általános Osztrák—Magyar Birodalmi Tisztviselő-Egylet Szegedi Takarék és Előlegezési Társulat. Eléggé körülményesen megfogalmazott hosszú címéből kitűnően azonban ez utóbbi az állami tisztviselőket tömörítette. Ily módon 1873 tavaszán Szegeden két takarékpénztár, 6 bank és egy meglehetősen zártkörű hitelszövetkezet állt fenn.2
Az 1873 májusi bécsi tőzsdekrachot követő és évekig elhúzódó gazdasági válságot az 1867 után létesült öt fővárosi nagybank közül csupán egy élte túl, a szegedi bankok közül is csak kettő. A takarékpénztárakat általában kevéssé érintette a válság, Szegeden is fennmaradt mindkettő. Így a kis ,,Előlegtársulat"-tal együtt az 1870-es évek derekától öt pénz- és hitelügyi szervezet működik tovább.
Mintegy másfél évtizeden át nem létesült Szegeden sem bank, sem takarékpénztár. Csak az Osztrák—Magyar Bank állított fel a városban fiókot az 1870-es évek végén.
Az 1880-as évek elejétől lassan kibontakozó újabb konjunktúrahullám keretében országszerte fokozódó ütemben szaporodtak a szövetkezetek. Szegeden is alakult több: 1883-ban a Szegedi Önsegélyező Egylet 17 ezer Ft és a Szegedi Takarék- és Hitelszövetkezet 1885-ben 70 ezer Ft induló tőkével, ami az évtized végére mindkét szövetkezetnél 200 ezer Ft fölé szökött. Szerényebb keretek között működött a Szegedi Tisztviselők „Összetartás" Önsegélyező Egylete, valamint a Vasúti Központi Leszámítoló Hivatal Alkalmazottainak Takarék- és Előlegezési Egylete, melyek 1884. évi 6, illetve 1888. évi 2 ezer Ft körüli induló rész- és törzsbetét tőkéje 1889-ben is csak 13, illetve 3 ezer Ft körül mozgott. Tudunk ezenkívül egy (1888-ben alakult) Önsegélyző Hajósegyletről is. Mindezeken kívül működött a már említett Előlegtársulat. Ezek együttes rész- és törzsbetét-tőkéje 1889-ben nem sokkal kevesebb, mint az egyidejűleg Szegeden működő három régebbi pénz- és hitelintézet részvénytőkéje együttvéve.
1890/1891-től a két legnagyobb szövetkezet átalakult bankintézetté, és részvénytársasági keretek között folytatta működését. Így a múlt század utolsó évtizedében négy bank, három kis szövetkezet és egy takarékpénztár működött a városban. Az 1900. évben megalakították a negyedik szövetkezetet, 1901-ben újabb három jött létre, 1904-től pedig számuk már 8-ra emelkedett. Saját tőkéjük összege 1906-ban meghaladta a 600 ezer K-t, az 1890-es évtized 40 ezer K körüli értékével szemben. Viszont az öt bank és takarékpénztár részvénytőkéje 1904-ben ugyanúgy 1,8—1,9 millió K körül mozgott, mint 1890/189l-ben. Számuk és tőkeerejük — miként országszerte — az évtized második felében növekedett meg ugrásszerűen. {401} Újabb szövetkezetek alakultak át részvénytársasággá, 1906-ban létrejött egy takarékpénztár és egy népbank, 1908-ban egy további bank.
Századunk első évtizedének végén 9 bank és 2 takarékpénztár működött Szegeden. Összes befizetett részvénytőkéjük 1909-ben 6,8 millió K, némileg még meg is haladva az alapszabályilag megállapított 6,5 millió K-t. Ehhez járult még 3,2 millió K rendes és rendkívüli tartalékalap.
A szövetkezetek száma viszont az 1906. évi 8-ról 7-re, majd 1909-ben 6-ra csökkent. Ebből ténylegesen már csak 5 működött, mert az 1902-ben alakult Szegedi Agyagiparosok Hitelszövetkezete 1909-től felszámolás alá került. Volt egy hitelszövetkezete a bőriparosoknak, szakmai megjelölés nélkül működött a Szegedi Iparosok Hitelszövetkezete, és ezekhez járult még az inkább paraszti igényeket kielégítő Szeged-Felsőtanyai Hitelszövetkezet — valamennyi az 1898-ban életre hívott átfogó szervezet, az Országos Központi Hitelszövetkezet (OKH) kötelékében. Századunk első évtizedének végén a szegedi szövetkezetek 0,6 millió K-t meghaladó saját tőkéje azonban már alig néhány százalékát tette ki a bankok és takarékpénztárak 10 millió K körüli értékű tőkeerejének. Még kisebb ez a részarány, ha az 1910/11. évi nagyarányú alaptőke- és tartalékalap-emelések eredményeképpen 17,4 millió K-ra nőtt saját tőkéhez viszonyítunk.
1911. december 3-án mint korlátolt felelősségű szövetkezet létrejött a Szegedi Leszámítoló Bank, egy héttel később pedig a Szegedi Általános Bank, 1917/18-ban azonban kimondták mindkét bankszövetkezet felszámolását. 1912-ben újabb szövetkezet alakult át részvénytársasággá, és megszületett a Szegedi Polgári Takarékpénztár 100 ezer K alaptőkével.
Az 1908-ban alapított Délmagyarországi Közgazdasági Bank azonban 1913-ban csőd alá került, akárcsak a Gazdasági Iparbank Rt.
Az 1913/14-ben Szeged székhellyel működő bankok és takarékpénztárak a következők:
| Alapítási év | Részvénytőke (ezer K) | Tartaléktőke (ezer K) | |
| Szeged-Csongrádi Takarékpénztár | 1845 | 3000 | 2730 |
| Szegedi Kereskedelmi és Iparbank | 1867 | 2000 | 1745 |
| Szegedi Kézműves Bank | 1872 | 600 | 290 |
| Szegedi Hitelbank | 1890 | 1200 | 280 |
| Szegedi Takarék és Hitel Rt. | 1891 | 1000 | 125 |
| Szegedi Bankegyesület | 1905 | 1050 | 137 |
| Szeged-Alföldi Takarékpénztár | 1906 | 600 | — |
| Szeged Alsótanyai Népbank | 1906 | 200 | 7 |
| Szegedi Központi Bank | 1908 | 200 | 25 |
| Szegedi Polgári Takarékpénztár | 1912 | 100 | — |
{402} Ha ehhez hozzávesszük a 8 szövetkezetet, akkor az összes szegedi pénz- és hitelügyi szervezetek száma az 1910-es évek derekán 18-ra tehető.
A részvénytársasági vagy szövetkezeti formában működő pénz- és hitelintézetek mellett akadtak Szegeden is magánbankok. A legjelentősebb volt közöttük May R. Miksának — egy évtizeden át a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank igazgatójának, az 1890-es évektől a Szegedi Kenderfonógyár részvényesének és felügyelőbizottsági tagjának — 1887-ben alapított, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal szoros kapcsolatban álló, „komanditált" bank- és váltóüzlete.
A pénz- és hitelügyhöz kapcsolódva szólunk a biztosításügyről, melynek magyarországi születését többnyire az Első Magyar Általános Biztosító Társaság 1857. évi alapításától számítják, míg Ausztria területén a Trieszti Általános Biztosító Társulat már 1831-ben létesült. A biztosítási tevékenység Magyarországon valójában csak az 1860-as évek közepétől élénkült meg, de Szegeden az 1860-as évtized vége felé már 13 magyar, osztrák és olasz biztosítási ügynökség működött. Létrehozásuk és meghonosításuk a zsidósághoz kapcsolódik, a későbbiekben is majdnem kizárólag ők tevékenykednek a biztosításügyben. A század végén már mintegy félszáz hazai és külföldi érdekeltségű biztosítási társaság működött az országban. Szegeden 1918/19-ben 19—20 intézetnek volt képviselete (fő- illetve vezérügynöksége) — többnyire a Tisza Lajos körúton és általában a belvárosi üzletnegyedben.3
A pénz- és hitelügyi szervezet — valamint a biztosításügy — fejlődését lemérhetjük azzal is, hogy míg 1869-ben Szegeden mindössze 39 személy dolgozott ezen a területen, 1890-ben már 118, majd 1910-ben 318-ra emelkedett a számuk. A kereskedelemben és az iparban a kereső népesség 1910-ben nem érte el a négy évtizeddel korábbinak a háromszorosát, a pénz-, hitel- és biztosításügyben pedig két évtized alatt nőtt háromszorosára a keresők száma, vagyis a növekedés üteme kétszer gyorsabb, mint pl. az iparban.
2. FONTOSABB ÜZLETÁGAK
TAKARÉKBETÉTEK
A pénz- és hitelintézetek kezdetben legfontosabb üzletága: takarékbetétek elfogadása kamatozásra. A betétállomány az intézetek mérlegelszámolásaiban a teher („tartozik") oldalon összegszerűleg általában a legnagyobb tétel, meghaladva {403} rendszerint mind a váltótárca-, mind a jelzálogkölcsön-állományt, a mérlegek „követel" oldalának két legfontosabb tételét.4
Az országos adatok szerint az 1848/49. évi visszaesés után a betétállomány 1851-ben már túlszárnyalta a korábbi legmagasabb szintet. A Szeged-Csongrádi Takarékpénztár betétjeinek összege az 1851. évi 127 ezer Ft-ról 1866-ig 960 ezer Ft-ra, vagyis évente átlagosan 15%-kal emelkedett. A betétek ilyen dinamikus növekedésével az első világháborúig terjedő időszakban nem találkozunk Szegeden. (Ugyanebben a másfél évtizedben országos átlagban évi kb. 10% volt a növekedés üteme.)
Az 1870-es években bekövetkezett újabb visszaesés után az évtized végén 2 millió, az 1880-as évek elején 3 millió Ft fölé ugrik a betétek összege Szeged első pénzintézetében, s ez — bár 1867 óta több pénzintézet is működik a városban — az összes szegedi betétek túlnyomó részét jelenti. Még az 1880-as évtized vége felé is a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár mintegy 4 millió Ft betétösszegével a többi pénzintézeteknek együttvéve mindössze 0,7 millió Ft betétállománya áll szemben.
A századforduló előtti és utáni évtizedben megszaporodott új pénzintézetek kezdik majd nagyobb mértékben magukhoz vonzani a betéteket. A betétforgalom intenzitása — vagyis az évközi új betétek értékének viszonya az év elejei betétállományhoz — a bankoknál lényegesen nagyobb, mint a Szeged-Csongrádi Takarékpénztárnál: az utóbbinál 100 egységnyi év eleji betétállományra csak 60—70, a bankoknál pedig több, mint 200 K összegű új betét esik, sőt 1897-től a bankokba betett összegek abszolút értékben is éveken át meghaladják vagy legalábbis megközelítik a takarékpénztári új betétek összegét. Századunk első évtizedének derekától kezdik meg újból felülmúlni a takarékpénztári betétek a többi pénzintézetét.
A forgalmat betétkönyvekre vetítve: egy takarékpénztári könyvecske átlagos évi új betétösszege az 1890-es évek első felében általában 400—500 Ft körül mozog, a bankbélieké ennek több, mint háromszorosa. Az utóbbiak nagy mozgékonysága azt is jelenti, hogy a betétek jelentős részének nem is könyvecskében, hanem inkább csekkszámlán lett volna a helye. Említést érdemel az is, hogy a csekkfizetési eljárás — a pénzbetétek sajátos formája — tekintetében Szeged a vidéki városok között a második helyen állt: 1894-ben a csekkszámla-tulajdonosok száma itt 49, Pozsonyban pedig 52.
A betétkönyvek átlagos összege a Szeged-Csongrádi Takarékpénztárnál az 1890-es években 1200 K körül mozgott, a bankbelieké pedig olykor meghaladta az 1600 K-t is. Ez ugyan némileg az országos átlag alatt van, de Magyarországon az 1890-es évtized eleji összehasonlító adatok szerint az egy betétkönyvre eső átlagos összeg magasabb volt, mint a gazdaságilag fejlettebb országokban — annak {404} is a jeleként, hogy országunkban a betétek forrása nem annyira a kisemberek megtakarítása, hanem a termeléstől, vagy egyéb vállalkozástól, illetve annak bővítésétől elvont forgótőke volt.
A takarékbetétkönyvek nagyságcsoportok szerinti megoszlása azt mutatja, hogy a múlt század vége felé a Szeged-Csongrádi Takarékpénztárban a betétkönyvek negyedrésze több, mint 20C0 K-t tartalmazott, a bankoknál viszont ez a kategória csak 14—15% volt, és a 200 K-nál kisebb betétkönyvek domináltak. Aránylag nagy számban voltak viszont 10 ezer K-t is meghaladó betétkönyveik.
A szegedi pénzintézetek 1908-ban 34 millió K-t közelítő takarékbetét-állománya kb. Debrecenével és Miskolcéval állt azonos szinten, miközben Budapesten közelíti a 600 millió K-t.
A szegedi betétállománynak nagyobb számú intézet közötti megoszlása ellenére a Szeged-Csongrádi Takarékpénztárnál koncentrálódik századunk első évtizedében is az összes betétnek általában kétharmada, de legalábbis több, mint fele. Betétjeinek összege a századfordulókori 14 millió K-val szemben 1913—14-ben 31 millió K. Utána a Kereskedelmi és Iparbank 9 millió körüli, a Kézművesbank pedig 3 millió K-t meghaladó összeggel következik. Az összes többi pénzintézet között mintegy 7 millió K oszlik meg.5
VÁLTÓLESZÁMÍTOLÁS
A pénz- és hitelintézetekben összegyűlt pénzmennyiség viszonylag biztonságos, rövid lejáratú, tehát likviditás szempontjából is előnyös elhelyezését teszi lehetővé a váltóra nyújtott hitel, ami váltóleszámítolás útján valósul meg. A váltóügyeket Pest bankárainak, nagykereskedőinek sürgető igényére és Széchenyi István szorgalmazására az 1840: XV. tc. szabályozta. Gyorsan elterjedt ez a fizetési forma, illetve tőkeelhelyezési üzletág. Csaknem minden bank és takarékpénztár kezdettől fogva foglalkozott vele, a szövetkezeteknek is általában a fele. Leginkább csak bankszerű — 3 vagy kivételesen 2 fizetőképes személy aláírásával ellátott — nagyobb pénzintézeteknek is továbbadható, forgatható, ún. „idegen" váltót számítoltak le, szemben a nem eléggé likvid, forgatásra nem alkalmas „saját" váltóval. Váltók viszont-leszámítolásával (visszleszámítolással) az 1860-as évek második felétől kezdtek foglalkozni — főleg a vidéki — pénzintézetek.6
A Szeged-Csongrádi Takarékpénztár mérlegeiben a váltótárca a betétállománnyal vetekedő, kiemelkedő tétel. Néhány év átmeneti megtorpanásától eltekintve {405} 1872-ig általában emelkedő tendenciát mutat. Az 1873. évi válság és az utána következő hosszabb pangás után azonban csak az 1880-as évtized második felében haladja meg a váltótárca a válság előtti szintet. A váltóleszámítolás ugyanis fontos üzletága a többi helybeli pénzintézetnek is. A pálmát az 1880-as évek nagyrészében az Osztrák—Magyar Bank szegedi fiókja viszi 2 millió Ft-ot meghaladó váltótárcájával. Az 1890-es években a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár a teljes szegedi váltótárca jó harmadát mondhatja magáénak. Századunk első évtizede közel kétszeresére emelte a szegedi bankok és takarékpénztárak váltótárca állományát az 1890-es évek 10 millió K körüli értékéről. A váltók száma viszont az 1894. évi 11 ezer db-ról 28 ezer db-ra emelkedett. Ebből a visszleszámítolt váltók aránya közel 30%, értékben pedig csaknem 40%, a korábbi 15—20, illetve 25— 30%-kal szemben. Vagyis a visszleszámítolt váltók átlagosan másfél-kétszer nagyobb értékűek, mint az először leszámítolt váltók. A váltók átlagos értékösszege egyébként az 1890-es évek 800—900 K-járól ugyanezen idő alatt mintegy 1400 K-ra emelkedett. Másik tendenciaszerű vonása a váltó le- és visszleszámítolásnak, hogy az évi váltóforgalom — a leszámítolt és visszleszámítolt váltók értéke — 1909-ben kb. hatszorosa volt az év eleji állománynak, 10—15 évvel korábban pedig csak 4—5-szöröse. Vagyis mind nagyobb értékű váltókat mind inkább rövidebb határidőre számítoltak le. A legnagyobb értékű váltókat pedig igyekeztek jelzálogilag biztosítani. Az 1890-es években ez még szinte ritkaságszámba ment, 1909-ben pedig a tárcában és visszleszámítolásban maradt váltók közül minden hatodik ily módon volt biztosítva, és ez az év végi állomány értékének több, mint harmadát képviselte.
A szegedi pénz- és hitelintézetek váltótárcája (a visszleszámítolt váltókkal együtt) 1908-ban 19 millió K volt, jóval több, mint Pozsonyban és Miskolcon, de kevesebb mint a forgalmas alföldi városokban.
A Szeged-Csongrádi Takarékpénztár év végi váltótárca-állománya az 1904/6. évi 5—6 millió és az 1910. évi 10—11 millió K-val szemben 1913/14-ben 18 millióra emelkedett, az összes többi szegedi pénz- és hitelintézet pedig ekkor 25— 26 milliót mutatott ki (nem számítva az Osztrák—Magyar bankfiókot).
JELZÁLOGKÖLCSÖNÖK
Bár banklikviditás szempontjából a váltóleszámítolásnál kevésbé előnyös, de összegszerűleg jelentős üzletág a jelzálogkölcsön-folyósítás. A földhitelintézetek és az Osztrák—Magyar Bank mellett inkább a takarékpénztárak foglalkoztak vele, a bankok kevésbé. Kb. 2/3—3/4 részben földbirtokokra, a mezőgazdaság modernizálására folyósították, a többit házingatlanra. A legtöbb jelzáloghitelt Bács-Bodrog, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, valamint Torontál megyében adták, és {406} az egységnyi földterületre jutó kölcsönösszeg a Duna—Tisza közén volt a legnagyobb.7 A jelzálogkölcsönök állománya országos összesítésben egyes években még a betétállomány összegét is meghaladta.
A Szeged-Csongrádi Takarékpénztár tevékenységében jelzálogkölcsönök folyósítása csak viszonylag későn indult meg, és mindig kisebb volt a betétállománynál, sőt az 1890-es évek elejéig a váltótárcánál is. Az 1849. évi 57 ezer Ft ugyan némileg még meghaladta a váltótárca összegét, majd másfél évtizedes csaknem teljes szünetelés után az 1860-as évek derekától jelentkezett újból a mérleg aktívái között számottevő, 100—150 ezer Ft közötti tételekkel. Ekkor a betétállomány és a váltótárca értéke már 1 millió Ft körül mozog. 1868/78 között 200—300 ezer Ft az állománya, majd az árvíz után nagyobb mértékben kezdenek jelzálogkölcsönöket — leszállított kamatlábba] — az építkezők rendelkezésére bocsátani (még az építési államkölcsönök folyósítása előtt). 1887-ben az év végi állomány túllépi az 1 millió Ft-ot, öt év múlva pedig 2 millió Ft fölé kerül, maga mögött hagyva a váltótárcát.
Ebben az évben létesült — azzal a céllal, hogy magához váltsa és folyósítsa a vidéki jelzálogos kölcsönköveteléseket, s így elősegítse azok bármikori mozgósítását — a Magyar Takarékpánztárak Központi jelzálogbankja 2 millió Ft ténylegesen befizetett részvénytőkével. Ennek felét az alapító Magyar Ipar és Kereskedelmi Bank tartotta meg, másik fele pedig 30 vidéki takarékpénztár — a pozsonyi, soproni, kassai stb. mellett a Szeged-Csongrádi — között oszlott meg.
Az 1890-es években Szegeden a jelzálogkölcsön-nyújtás csaknem kizárólag a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár kezében összpontosult. A Kereskedelmi és Iparbank mérlegében mindössze 30—40 ezer K értékkel szerepel, amikor a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár kölcsönállománya 1897-ben már meghaladta a 3 millió K-t, az akkori betétállománynak kb. a. felét.
Századunk első évtizedében felgyorsult a jelzálogügyletek forgalma: 1913/14-ben a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár kölcsönállománya csaknem 30 millió K-ra rúg, megközelítve a 31 milliós betétállományt. Közben azonban a jelzálogüzlet más szegedi intézetek tevékenységében is helyet kapott. A Szeged-Csongrádi Takarékpénztárnál az összes jelzálogkölcsönöknek már „csak" jó 70%-a koncentrálódik, 7—8 millió K kölcsönállomány a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank aktívái között szerepel, 3—4 millió K pedig további 4 szegedi pénzintézet között oszlott meg.
A világháború éveiben csak kb. harmadával növekedett a jelzálogkölcsönök összege, miközben a háborús infláció, az 1918. évi nyilvános mérlegek adatai szerint, közel háromszorosára emelte a betétállományt.
3. JELENTŐSEBB SZEGEDI BANKOK ÉS TAKARÉKPÉNZTÁRAK SZEGED-CSONGRÁDI TAKARÉKPÉNZTÁR
{407} Korszakunk mindvégig legjelentősebb szegedi pénzintézete, amelyet még 1845-ben Klauzál Gábor (1804—1866) országgyűlési követ, Kárász Benő (1792— 1874) alispán, valamint az 1840-es évekre meggazdagodott kereskedő és iparos polgárság legtehetősebbjei pl. a hajósgazda Zsótér János és a nagyiparos Felmayer Antal alapítottak. A veszteséges 1849/52. években az intézet nem fizetett osztalékot, de 1853. év után már közel 10%-ot, 1858-tól az osztalék minden évben meghaladta a 20%-ot, sőt az 1860-as évek elején elérte a 40—50%-ot is. A kimutatott haszon 1871—72-ben már évi 40—60 ezer Ft, ami lehetővé tette 80—100% osztalék fizetését, és 1873-ban az eredetileg 25 ezer Ft-os részvénytőke 130 ezer Ft-ra emelését. Az 1873. évi tőzsdeválság után átmenetileg visszaesett üzleti forgalom fellendítésére az intézet kezdte jobban felkarolni a korábban kevésbé műveit üzletágakat, pl. a visszleszámítolást, a jel- és kézizálogüzleteket stb.
1881. év végén a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank érdekkörébe került azzal összefüggésben, hogy Szeged és vidéke terménykereskedelmének előmozdítása céljából közraktár létesítését határozta el. A részvénytőke és tartalékalapok — a takarékpénztár saját tőkéje — 1896-tól már összesen 400 ezer Ft (=800 ezer K) fölé emelkedett. A saját tőkéhez viszonyított évi üzleti nyereség általában meghaladta a 20%-ot. Az összes többi szegedi pénzintézet nyeresége együttvéve sem érte el a Szeged-Csongrádiét, pedig saját tőkéjük összege mintegy kétszer nagyobb.
Az 1890-es években székházát kibővítette, majd az 1900-as években új palotát építtetett.8 (83. sz. kép.) Klauzál Gábor születésének centenáriuma és az intézet 60 éves fennállásának alkalmából 10 ezer K-s alapítványt létesített „helybeli illetőségű, szegedi felsőkereskedelmi iskolát végző, jó előmenetelű szegény tanulók segélyezésére felekezetre való tekintet nélkül".9 A részvénytőkét is felemelik a kétszeresére, 1 millió K-ra, 1910-ben pedig már 3 millió K-ra. Újabb részvénytőke-emelés — 4,5 és 6 millió K-ra — 1917/18-ban történt.
A takarékpénztár első elnöke Klauzál Gábor volt, akit Wőber György, majd 1872—1904 között Zsótér Andor (1824—1906), a hajótulajdonosból lett szatymazi földbirtokos, később Fluck Ferenc követett.
SZEGEDI KERESKEDELMI ÉS IPARBANK
{408} Kiss Dávid (1803—1886) helybeli nagykereskedő és Gál Ferenc kereskedő kezdeményezésére 1867-ben alakult 100 ezer Ft befizetett alaptőkével, amelyet 1877-ben 200 ezer Ft-ra emeltek fel. A bank 1873-ban a Klauzál tér 2. sz. alatti új, immár saját palotájába költözött. (22. sz. kép.) Az alapításában és üzletfeleiben egyaránt elsősorban a helybeli kereskedelmi körökre támaszkodó bankháznak az Osztrák Nemzeti Bankkal, majd az 1880-as évek elejétől az egyik legjelentősebb hazai pénzintézettel, a Magyar Általános Hitelbakkal volt szoros üzleti kapcsolata. 1888-ban 3000 db teljesen befizetett 100 Ft-os részvénnyel az alaptőkét 300 ezer Ft-ra emelik.
Az 1890-es években váltótárca-állománya nagyobb, mint a többi szegedi banké együttvéve és kb. fele a Szeged-Csongrádi Takarékpénztárénak. Hasonló összegű — az évtized derekán 2 millió K-t meghaladó — a betétállománya is, amely ugyan az 1890-es években csak hatoda-hetede, az 1910-es évek első felében is harmada-fele a Szeged-Csongrádi Takarékpénztárénak, de mindig megelőzte a többi szegedi pénzintézetét. Tehát nemcsak alapítási idejét, de gazdasági-pénzügyi jelentőségét tekintve is korszakunkban mindig második pénzintézete Szegednek.
Jelzálogkölcsön nyújtásával üzletszerűleg csak 1902-től — a pénzviszonyok pangása idején — kezdett foglalkozni és az évtized derekán kölcsöneinek összege már 3 millió K fölé emelkedett. 1903-ban a Magyar Általános Hitelbankkal együttműködve, 100 ezer K alaptőkével megalapította a Szegedi Baromfihizlalási és Kiviteli Rt.-ot, amely Aradon kezdte meg működését. A bank 1904-ben fiókot nyitott Baján és Nagykikindán, majd 1909. második felében Pancsován, az 1910-es évek derekán pedig megalapította a Kiskundorozsmai Takarékpénztárat.
A Magyar Általános Hitelbankkal fennálló kapcsolatát 1905-ben kartell-szerződéssel még szorosabbra fűzte. A bankcsoport érdekeltségi körében — 1913. évi adatok szerint — a Hermes Magyar Általános Váltóüzlet Rt. után a második legnagyobb tőkeerejű intézet.10 1905-ben a szegedi bank az alaptőkéjét 900 ezer K-ra emelte, ezt 1909-ben 1,5 millió K-ra. Ezzel átmenetileg meghaladta a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár részvénytőkéjét is. 1911 májusától a részvénytőke 2 millió, 1918-tól pedig 3 millió K. Az 1907. évben a Hitelbankkal közösen áruosztályt szervezett és fölvette üzletkörébe az áruelőlegnyújtást. A helybeli társintézetekkel közösen létrehozta a Szegedi Hús- és Vásárpénztár Rt.-ot, amely 1908-ban kezdte meg működését. Érdekeltségébe tartozott még a Szegedi Téglagyár Rt. és az Országos Raktárházak Rt. öt telepe az ország különböző részein.
{409} Kimutatott évi tiszta nyeresége a századforduló táján 100 000 K, az 1910-es években már meghaladta a 300 000 K-t is. Általában 10—14% osztalékot fizetett.11
A bank vezetői a város leggazdagabb, több üzletággal foglalkozó kereskedői voltak, akik Szeged gazdasági-társadalmi életének legkülönbözőbb fórumain is élénken tevékenykednek: az első elnököt, Kiss Dávidot id. Gál Ferenc követte, őt 1898 után Vajda (Weisz) Jakab Fülöp, (?—1901), az intézmény egyik alapítója, majd alelnöke. Az 1910-es években Szarvady Lajos az elnök, több szegedi bank és egyéb részvénytársaság irányításában vállalt szerepe mellett.
SZEGEDI KÉZMŰVESBANK
A „gründolási láz" időszakában, 1872-ben jött létre 2000 db — hetenként 25 krajcáros befizetésekkel gyarapodó — 50 Ft-os törzsbetét, illetve ugyanannyi értékű részjegy kibocsátásával. Az indulás szerény kereteit, alapítóinak és ügyfeleinek többségét, valamint üzletpolitikáját tekintve is inkább a takarékpénztár — eredeti értelemben vett — funkcióját töltötte be. Alapításakor megfogalmazott célja: saját tőkeképzés útján a takarékosságot ébreszteni, és olcsó kölcsönökkel a kézművességet és ipart emelni. Üzletkörébe is eredetileg csak „pénzbetétek kamatoztatás melletti elfogadása, váltók leszámítolása és előlegezés" tartozott. Az 1876. évi alapszabályában jelzálogkölcsönök nyújtása is szerepelt ugyan, de azzal valójában később sem foglalkozott.
Az alapítók és a vezető részvényesek között is számos kézműiparos volt: Pálfy Sándor kovácsmester, Nigrényi Pál és Csikós Ignác lakatosok, Glosszauer János puskaműves, Mozgay Károly szabó. Ott találjuk még az iskolaszék elnökét, a belvárosi plébánost, és elnökként a város egyik vezető tisztviselőjét is.12
A bank 1873-ban kezdte meg tevékenységét 23 ezer Ft befizetett alaptőkével, amely csak 1875-ben érte el az alapszabály szerinti 100 ezer Ft-ot. Az árvízkatasztrófát — eltérően az előbbi két pénzintézettől — erősen megérezte: elvesztett 40 ezer Ft-ot, amit úgy sikerült pótolni, hogy a bank nem fizetett osztalékot, az igazgatóság és felügyelőbizottság lemondott jutalékáról.
Az elsődlegesen a kézművesség érdekeit szolgáló bank szoros kapcsolatban állt a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetével is. Általában magasabb kamatokkal dolgozott, mint a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár vagy a Kereskedelmi és Iparbank: az utóbbi az 1880-as években leszámítolás után rendszerint 4,5— 7,5%-ot szedett, a Kézművesbank pedig leggyakrabban 8,5—10%-ot, sőt előlegek után magasabbat is; ugyanakkor takarékbetétek után rövidebb felmondás esetén {410} 4—5%-ot, hosszabb felmondás esetén általában 5—6%-ot fizetett, a Kereskedelmi és Iparbank 3—4, illetve 4—5%-ával szemben.
1896-tól a részvénytőkét 150 ezer Ft (=300 ezer K)-ra emelték, 1906-ban 400 ezer K-ra, majd 1911-ben 600 ezer K-ra. A tartaléktőke pedig fokozatos emeléssel megközelítette ennek felét.
A részvénytőke összegében a Kézművesbankot több szegedi pénzintézet is megelőzte, betétállománya azonban általában a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár és a Kereskedelmi és Iparbank után következett.
A háború alatt, 1915-ben az alaptőkét 1 millió K-ra emelték, a betétkamatlábakat 1916-ban leszállították, de a betétállomány ennek ellenére megemelkedett, és ismét meghaladta a csökkenő irányzatú váltótárcát. Bár ezekben az években más pénzkihelyezésre alig volt lehetőség, a háborús üzletektől a Kézművesbank általában tartózkodott.
A Kézművesbank osztalékainak mértéke általában alatta maradt a két vezető szegedi bankénak: ritkán haladta meg a 10%-ot.
A bank székháza a Kárász u. 11. sz. alatt volt; első elnöke Csermelényi Iván városi tanácsnok, akit 1888-ban Kéry János, majd Bodnár Imre követett, 1892-től pedig a bank alapításában is részt vett Pálfy Sándor fia, és századunkban 1917-ig dr. Ivánkovits Sándor tiszti főügyész, majd Telbisz György.
AZ OSZTRÁK—MAGYAR BANK SZEGEDI FIÓKJA
Miután az Osztrák Nemzeti Bank Osztrák—Magyar Bankká alakult át, az 1878. évi egyezmény értelmében új fiókot állított fel Szegeden és még további négy városban: Pozsonyban, Kolozsvárt, Győrött és Nagykanizsán. A szegedi fiók 1879. novemberben kezdte meg működését Kőszeghváry Lajos vezetésével a városi bérház első emeletén. Hatásköre Szegeden kívül Csongrád és 1891-ig, a szabadkai fiók létesítéséig Bács-Bodrog vármegyékre is kiterjedt. A kezdeti 1 millió Ft, majd 1881-től 2 millió Ft-ot meghaladó és az évtized folyamán 3 millió Ft-ot is megközelítő dotáció évi összege az 1890-es években csökkenő tendenciájú.
A fiók legjelentősebb üzletága a váltóleszámítolás: váltótárcája már az 1880. év végén meghaladta az 1,5 millió Ft-ot, 1883-tól pedig általában a 2 millió Ft-ot; 1883-ban az egész országban a vidéki fiókok között Szegeden volt a legmagasabb a váltótárca.
Századunk első évtizedében a leszámítolás még nagyobb — 90%-ot is meghaladó — hányadát adja a bankfiók tevékenységének. A század eleji válság ugyan mintegy harmadával visszavetette az összforgalmat — a váltótárca értéke 7 millió K, a váltók száma pedig 1000 alá zuhant — az évtized végén azonban a bankfiók évi pénzműveleteinek összege már 33 millió K-ra emelkedett. A leszámítoláson {411} kívüli egyéb műveletek közül 1905-ig a külföldi váltók vétele a jelentősebb összegű, 1906-tól pedig a kézizálogra nyújtott kölcsönök.
A bankfiók tiszta „nyeremény"-e az 1890-es évek csökkenő tendenciája és a század válságos első éveinek minimálisra zsugorodása után a forgalom élénkülésével párhuzamosan 1907-ben 100 ezer korona fölé emelkedett, 1911-ben pedig meghaladta a 200 ezer koronát.
A szegedi bankfióknak Csongrádon, Hódmezővásárhelyen, Szentesen és Makón ,,mellékhely"-ei is működtek.13
Az 1873. évi válság következtében megszűnt — vagy ténylegesen létre sem jött, csak felállítani szándékolt — pénzintézeteket a bevezető áttekintésben érintőleg említettük. További részletesebb adatok a Reizner- és Kulinyi-féle Szeged-monográfiákban találhatók róluk, akárcsak az 1869—1891 években fennállott Szegedi Általános Takarékpénztárról.
1890 UTÁN LÉTESÜLT BANKOK ÉS TAKARÉKPÉNZTÁRAK
A szövetkezetből alakult bankok között első helyen a Szegedi Hitelbank Rt.-oX említjük. Az 1883-ban létesült Szegedi Önsegélyező Egylet, mint szövetkezet 1890-ben alakult részvénytársasággá. Alapszabálya szerint részvénytőkéje 150 ezer Ft, de a valóságban csak 1285 db 100 Ft névértékű részvényt bocsátottak ki. 1905-ben a részvénytőkét 300 ezer — majd 1906-ban 450 ezer — K-ra emelték. További erőteljes növekedéssel 1911-ben 1,2 millió K az összes befizetett részvénytőke, melyhez 1913/14-ben még 300 ezer K tartaléktőke járul. Ezzel a harmadik helyen állt a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár, valamint a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank után. 1918-ban a részvénytőke már 2,2 millió K.
A betétek összege még látványosabb növekedést mutat az 1890-es évek 160— 180 ezer K szintjéről a századunk első évtizedének derekán elért 1 millió koronáig; ez 1910-ig megkétszereződött, az 1911. évi betétállomány pedig már 2,7 millió K. E csúcs után — az 1913. évi pénzügyi válság miatt — visszaesés következett (1914: 1,8 millió K), majd a háborús inflációval is összefüggésben nagymérvű emelkedés (1917: 4,8 millió K). Fontos üzletága a Szegedi Hitelbanknak a váltóleszámítolás: a váltótárca a mérlegbeli főösszegnek 70% körüli hányadát tette ki (1913/14-ben 3 millió korona fölötti értékkel), s ezzel az ötödik helyen állt a szegedi pénzintézetek sorában.
Az évi tiszta nyereség az 1890-es évek 15—16 ezer K-jával szemben az 1910-es évtized elején meghaladta a 100 ezer K-t is. A század elejéig általában 4%, később 5—6,5%, majd a háború alatt 4,5—5% osztalékot fizetett. 1918 márciusában fuzionált {412} a Szegedi Takarék és Hitel Rt.-gal. Ez után Szegedi Általános Hitelbank néven működött.
Az 1885-ben alapított Szegedi Takarék és Hitelszövetkezet — a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank csoportjába tartozó Magyar Általános Takarékpénztár leányintézeteként — 1891-ben részvénytársasággá alakult 150 ezer Ft ténylegesen befizetett alaptőkével 1905-ben 400 ezer K-ra emelkedett a részvénytőke 800 db 200 K névértékű (de 205 K árfolyamú) részvény kibocsátásával, amelyből 500 db-ot az anyaintézet vett át. A Vár u. 7. sz. székhellyel affiliált bank, a Trieszti Általános Biztosító társulat szegedi főügynöksége is volt. A részvénytőkét 1912-ben 1 millió K-ra emelték. Ezzel az alaptőkével — melyhez mintegy 130 ezer K tartalékalap járult — a szegedi pénzintézetek élvonalába kerül.
A részvénytőkéhez viszonyítva sokáig eléggé alacsony a betétállomány: csak az 1910-es évtized elején haladta meg az 1 millió K-t. A jelzálogüzlet terén 2 millió K-t közelítő értékkel a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár és a Kereskedelmi és Iparbank után a legjelentősebb szegedi intézet. Az 1890-es évek derekától általában 5—6%-os osztalékot fizetett. A Szegedi Hitelbankkal 1918 márciusában végrehajtott fúziója után törölték a pénzintézetek jegyzékéből.
Az a szövetkezet, amelyből a Szegedi Bankegyesület Rt. kifejlődött, 1901. márciusában alakult meg 295 üzletrésszel. Ez 45 személy között oszlott meg, a nagy többségnek tehát 10-nél kevesebb üzletrésze volt; egyedül az igazgató, Straubert Izidor nyug. honvédezredes bírt 35 részt. Az igazgatósági tagok között kereskedők mellett városi és vasúti főtisztviselőket, mérnököket, gyógyszerészt találunk. Az 1905. december 21-i közgyűlés kimondta a szövetkezet felszámolását, miután egy szindikátus már létrehozta a részvénytársaságot, melynek részvényesei zömmel a szövetkezet üzletrészesei lettek. (Székhelye: Bástya u. 9.)
A részvénytársasággá alakulás a Budapest Lipótvárosi Takarékpénztár közreműködésével történt, majd a Bankegyesület érdekközösségbe került az Aradi Első Takarékpénztárral is. Az intézet 1906. január 1-én kezdte meg működését 1500 db 300 K névértékű részvényből előállt alaptőkével, amely 1906. októberében 750 db további részvénykibocsátásával 675 ezer K-ra emelkedett, 1911-ben pedig 1,2 millió K-ra. A Bankegyesület megszerezte a sonkolyosi mészműveket, egy zálogházat és egy építési anyagraktárát. Emellett főügynöksége volt a Hollandiai Életbiztosító Társaságnak is. 1913-ban egy tranzakció során a részvénytőkét 1 millió koronára csökkentik. A betétállomány is megérezte az 1913-as válságot: az 1911. évi 1,6 millió K-ról 1914-ben 0,3 millió K-ra esett vissza. Az intézet főtevékenysége a váltóleszámítolás lett: a váltótárca az 1913. évi mérlegbeli főösszegnek a 70%-át, 1914-ben több, mint 80%-át tette ki; 3—4 millió K közötti váltótárcájával Szeged három legrégibb és legnagyobb pénzintézete mögött következett. A vezető pénzintézetekkel ellentétben azonban nem foglalkozott jelzálogüzletekkel.
{413} Az évi tiszta nyereség összege 1911-ben volt a legnagyobb: mintegy 170 ezer K-val a 3. helyen állt a szegedi pénzintézetek sorában. Ekkor 7%-os osztalékot fizetett, az 1916/17. évi osztalék azonban csak 4%.14
A Szegedi Bank mint szövetkezet Szegedi Központi Bank Rt.-gá 1908-ban alakult át. A Kiss Dávid-féle palotában működött. 200 ezer K részvénytőkéjével szemben betétállománya 1911-ben meghaladta a 1/2 millió K-t, de a világháború kitörésének évében 300 ezer K-ra apadt. Jelentősebb a váltótárcája: 500—600 ezer K értékben az 1913/14. évi mérlegbeli főösszeg több, mint 70%-át teszi ki. 1910/1 l-ben 20 ezer K körüli évi nyeresége a későbbiekben a minimálisra csökkent, és az első évek 5—5,5%-ával szemben 1912-től nem is fizetett osztalékot, bár a háború éveiben is működött.
Ugyancsak mint szövetkezet kezdte meg működését az 1900-as évek elején a Gazdasági és Iparbank Rt. Törzsbetétjeinek összege 1906-ban mintegy 80 ezer K, betétállománya pedig ennél kb. 50%-kal magasabb. 1907 végén alakult át részvénytársasággá 300 ezer K alaptőkével, amelyet 1909-ben 500 ezer, 1911-ben 1 millió koronára emeltek. Még erőteljesebben növekedett a betétállománya: 1911-ben már 2,4 millió K-ra. Ezzel tőkeerő és betétállomány tekintetében a 11 szegedi bank és takarékintézet sorában az 5—6. helyet foglalta el. 12—13%-os osztaléka is a legmagasabbak közé tartozott, 1912-ben azonban osztalékot fizetni már nem tudott, 1913-ban csődbe jutott.
A Magyar Leszámítoló és Pénzváltó bank szegedi terjeszkedése nyomán 1906 augusztusban 2000 db 500 K névértékű részvény kibocsátása útján létesült a Széchenyi téren működő pénzintézet, a Szeged-Alföldi Takarékpénztár Rt. Ténylegesen befizetett alaptőkéjével a város legerősebb pénzintézetei sorába lépett a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár és a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank után.
Előkelő helyet foglalt el a betétállomány nagysága alapján is: igaz, hogy az alapítás évében még csak 420 ezer K a betétösszeg, de 1909-ben 2,4 millió, 1911-ben pedig már 5,1 millió K. Ez több, mint háromszorosa a közben 1,5 millió K-ra emelt részvénytőkének, melyhez még 140 ezer K tartalékalap is járult. Tiszta nyeresége után 1912-ig 5—6%-os osztalékot fizetett. A takarékpénztár — amely egyben kirendeltsége a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének is — fiókot nyitott Szeged-Felsőközponton, és megalakította a Szeged-Alföldi Kereskedelmi Rt.-ot.
Az 1913. évi gazdasági válság következményeként az alaptőkét 600 ezer K-ra szállították le, és a 900 ezer K különbözetet a veszteségek kiegyenlítésére, illetve egy külön veszteségi tartalékalap létesítésére fordították. Az 1913—1914. évi mérlegek továbbra is 2 millió K körüli betétállományt, 1 millió K-t meghaladó jelzálogkölcsönt és 1,5—2,0 millió K váltótárcát mutatnak ki, de a 150 ezer K {414} körüli veszteség miatt megkezdődött az intézet szanálása, amelynek során a Mercur Váltóüzleti Rt. érdekeltségébe került.
Részvénytársasági formában létesült 1906-ban a Hazai Általános Biztosító Rt. főügynökségeként a Szegedi Alsótanyai Népbank Rt. 200 ezer K alaptőkével. A viszonylag alacsony részvénytőkéhez képest jelentős a betétállománya: az 1910-es években meghaladta a 600 ezer K-t, s ennél valamivel nagyobb a váltótárca. Jelzálogkölcsöneinek összege mintegy 350 ezer K, a visszleszámítolás pedig 400 ezer K körül mozgott. 1913-ig 5—6% osztalékot fizetett a részvényeseknek, utána 3—4%-ot. Székhelye Szeged-Alsóközpont volt.
Szövetkezetből alakult ki 1912-ben a Szegedi Polgári Takarékpénztár Rt. 100 ezer K — a részvénytársasági formában működő szegedi pénz- és hitelintézetek között a legalacsonyabb — alaptőkével. Forgalma is a legjelentéktelenebb: 80 ezer K körüli váltótárcával és mindössze 3—4 ezer K betétállománnyal. 1917. májusában megkezdődött a felszámolása.
Lábjegyzetek:
1. AZ IPAROSOK ÉS A KISIPARBÓL ÉLŐ NÉPESSÉG SZÁMA
{415} A szegedi kézművesség a helyi gyáripar kibontakozása és fölfejlődése idején sem veszített jelentőségéből, sőt a kézműipart űzők száma és termelésének mennyisége, értéke összességében növekedett.1 A mennyiségi növekedést és a szerkezeti, minőségi továbbfejlődést döntően a város demográfiai viszonyai és a kézműipari termékek helyi és táji értékesítési lehetőségei határozták meg.
A kézművesség fejlődésének elsőrendű lendítőeleme Szeged igen dinamikusan növekvő népessége volt. Nem kevésbé fontos, hogy a létesülő nagyüzemek — a gőzmalmokat kivéve — az első évtizedekben még nem jelentettek versenytársat a kézműipar számára. Az 1850-es években ugyan megépült a Pest—Szeged vasútvonal és terjedt a gőzhajók alkalmazása, de a folyami és a szárazföldi szállítás, közlekedés ezután is jelentős szükségleteket támasztott a hagyományos szállítóeszközöket — fahajókat, kocsikat és ezekhez való felszerelést — készítő iparágak iránt, melyek Szegeden már korábban fejlettek voltak. A vasúton Szegedre szállított, és kereskedésekben olcsón kapható gyári termékek az első időkben a takácsok, a tímárok és a fazekasok piacát rontották. A szegedi kézművesek egy része vidéki megrendelések és a vásározás révén sok környékbeli településen jó piachoz jutott, ami jelentősen megnövelte értékesítési lehetőségeit. Korunkban a városnak számottevő ipari vonzáskörzete alakult ki.
A céhes ipar és a céhen kívüli mesterségek mellett figyelembe vesszük a képesítés nélküli parasztiparosokat is, akik szintén kézműves munkát végeztek, és az adott korban, elsősorban a város külterületén, jelentős paraszti szükségleteket elégítettek ki. A kisipari keretek közül kinövő, közép- és nagyipari üzemekbe szerveződő kézműipari tevékenységet más fejezet ismerteti, itt a hagyományos keretek között, egyedül vagy 1—5 főnyi segédszemélyzettel dolgozó kézművesek szerepét tárgyaljuk. Mivel a kisipar, valamint a közép- és nagyipari vállalatok megkülönböztetéséhez {416} csak az 1900. és 1910. évi népszámlálás nyújt támpontot, így ezeknek és a magyarországi kézműipar XIX. századi szerkezetének ismeretében igyekszünk határt húzni a helybeli kisipar, valamint a közép- és nagyipari jellegű üzemek között. A gépek kisipari alkalmazására még kevésbé ismerünk fogódzókat, de általában elmondható, hogy a kor szegedi kisiparosai kézi erővel dolgoztak, igen kevesen — és csak korszakunk vége felé — végezték gépekkel munkájukat.
Az 1850. évi összeírás alapján Palugyay Szegeden 22 szakmában 758 mesterembert mutatott ki.2 110 szitásmestert tüntet fel, ami nyilvánvaló elírás vagy sajtóhiba, hiszen pár évvel azelőtt 9, 1872-ben 7 szitás dolgozott a városban. A szitásmesterek számát 10-nek vettük — ami valósnak fogadható el —, így adódik a 758 főnyi mesterlétszám. A reformkori iparos-összeírásokkal szembesítve feltűnő, hogy közlésében a korábban számba vett önálló kézműveseknek kb. kétharmada, a szakmáknak alig több mint egyharmada szerepel. A különbözet elsősorban abból adódott, hogy 1850-ben csak a céhes iparosokat írták össze: annak a 21 szakmának a képviselőit, akik 1848 előtt céhszabadalmat szereztek.3 Egyedül a szitások a kivételek. Számos népes iparág mesterei Szegeden nem tömörültek céhbe, így pl. a faragók, a molnárok, s ezért kimaradtak az összeírásból. Az 1850. évi forrás jóval kevesebb szabót és szűcsöt vett számba, mint ahányan egy évtizeddel azelőtt adóztak. A szabadságharc hadi eseményei, az elbujdosások okozhattak — bizonyosan okoztak is — veszteségeket a város iparosságának, időszakosan az iparágak is csökkentek, de az 1850-es összeírás néhány céhes iparágban is hiányosnak látszik.
"mestert — 33 kalapost, 11 kovácsot, 6 péket és 4 szíjgyártót — írtak össze, akik vidéken dolgoztak, csak a céh-kötelék kapcsolta őket Szegedhez, ezért ténylegesen nem sorolhatók a város iparosrétegébe. Így Szegeden 1324 önálló mesterember élt, ám a céhbeliek közül 175 nem űzte, illetve elhagyta mesterségét. Pl. 72 magyarszűcs, 30 takács stb., tehát zömmel olyan szakmák képviselői, amelyeknek a termékei iránt a század közepe táján már csökkent a kereslet. A mesterségüket nem folytató céhbeliek egy része bizonyára földje, szőleje vagy más befektetés, pl. malomrész után jutott jövedelemhez. Valószínűleg voltak közöttük elszegényedett foltozó szűcsök, takácsok is, akik más kereset után néztek.
Ha az önálló iparosok számát összevetjük a reformkori mesterlétszámmal, megállapítható, hogy 1855-ben kb. annyi mesterember élt és dolgozott Szegeden, {417} mint 1830 táján, de legalább két-háromszázzal kevesebb, mint az 1840-es évek közepén. Egy 1830-ban készült összeírás 1238 mestert, az 1839/40. évi adófőkönyv 1494, egy 1844. évi összeírás pedig 1878 mestert vett számba.5 Az önálló iparűzők számának csökkenését az alábbi körülmények magyarázhatják: I. A gyári vásznak és szövetek elterjedése kikezdte a régi ruházkodási szokásokat és megváltoztatta a házi textíliák alapanyagát, ami több, nagy hagyományú, nagyrészt — de nem kizárólag — parasztszükségletekre termelő iparág (a magyarszűcs-, takács-, szűrszabómesterség) hanyatlását okozta; 2. a szabadságharc és politikai következményei veszteségeket okoztak a helyi kézművességnek is; 3. a céhen kívüli szakmák művelőit nem vették mind számba, mivel róluk 1848 után még kevésbé készülhetett pontos kimutatás, mint azelőtt.
Az önálló iparosok 1855.6 és 1872. évi számát szemügyre véve rámutathatunk a kézműipar strukturális és mennyiségi változásaira a két időszak között.7 1855-ben 1135 céhbeli, 189 céhen kívüli mestert, 1872-ben 1337 mestert, 1424 segédet és 1493 inast írtak össze. 1872-ben csak kevéssel több iparosmester élt Szegeden, mint 1855-ben, ám ha figyelembe vesszük, hogy 1855-ben 176 céhes mester nem folytatta mesterségét, tehát már nem iparból élt, úgy azt látjuk, hogy az önálló iparűzők száma 16%-kal nőtt (1148-ról 1337 főre). A helybeli kézműipar növekedésének valós folyamatait ez az összevetés tükrözi. A kézműipar mennyiségi mutatói mögött nagy szerkezeti átalakulás húzódik meg, amire alább visszatérünk. 1872-ben mind a segédek, mind az inasok száma meghaladta a mesterekét, és erre korábban nem volt példa.8 A segédszemélyzet ilyen nagy száma a kézművesség szükségszerű fejlődésének és vonzó voltának is bizonyítéka.
A kézműipari fejlettség egyik mutatójának tekintjük azt is, hogy az önálló iparűzők egy-egy településen hány szakmát képviselnek. 1830-ban Szegeden 60 szakmában dolgoztak mesteremberek, és ezzel a szabad királyi városok között a 16. helyet foglalta el.9 Eltekintve ezúttal a többféle hiányossággal terhelt 1855-ös összeírás adataitól, a sokkal megbízhatóbb 1872. évi adatokat vesszük szemügyre. Ebben 75 szakma mesterei szerepelnek. Hitelességét alátámasztja az egyidejű iparstatisztikai felvétel, amely 74 szakmát és az 1874. évi adólajstrom, amely 73 szakmát tüntet fel Szegeden.10 Ámde a molnárok, a kenyérsütők, a faragók és {418} kalaposok hiányoznak, pedig bizonyos, hogy e szakmák képviselői is dolgoztak Szegeden. Eszerint 1874-ben 77 kisipari szakmával számolhatunk. Az 1870-es évekre tehát fejlődött a szegedi kézműipar szerkezeti tagolódása, elsősorban a növekvő városi népesség új igényeit ellátó foglalkozások — cukrász, esernyőkészítő, húrkészítő, kékítős, könyvkötő, optikus stb. — megjelenésével. Ez a kézműipari szakosodás azonban mindössze annyit jelentett, hogy a város kézművessége arra a szintre jutott, amelyen Debrecen és Kassa kézműipara 1840 táján, három évtizeddel korábban volt. Pest-Budán ugyanakkor 180 különböző kézműipar mesterei dolgoztak.11
1857-ből és 1870-ből ismerjük az önálló iparűzők és az összes ipari keresők városrészek szerinti megoszlását.
Az iparosmesterek és segédmunkások 1857-benn12
| Városrész | Családok száma | Keresők száma | Önálló iparüzők | Iparűző s. munkás | Az ipari keresők
aránya az összes kereső %-ában |
|
| száma | aránya % | |||||
| Palánk | 2 454 | 3 997 | 578 | 23,6 | 587 | 29,1 |
| Felsőváros | 2 130 | 3 828 | 329 | 15,4 | 308 | 16,6 |
| Alsóváros | 2 123 | 2712 | 182 | 8,6 | 94 | 10,2 |
| Rókus | 1 643 | 1 850 | 136 | 8,3 | 91 | 12,3 |
| Felsőtanyák | 1 725 | 2415 | 4 | 0,23 | 31 | 1,4 |
| Alsótanyák | 2 677 | 3 563 | 4 | 0,15 | 12 | 0,4 |
| 12 752 | 18 365 | 1233 | 9,7 | 1123 | 12,8 | |
A leginkább iparosodott városrész a Palánk, ahol a családfőknek közel egynegyede (23,6 %-a) volt önálló iparűző és a segédmunkásokat is figyelembe véve az ipari keresők aránya meghaladta az összes kereső lakosok 29%-át. Itt helyesbítjük a Szeged története 2. kötetének ama adatközlését, amely az 1828. évi összeírás nyomán Felsőváros iparoslétszámát a Palánkénál nagyobbnak tünteti fel. A fejezet szerzője, Eperjessy Géza írja, hogy reálisabb eredményhez jutunk, ha a hajósok és a szekeresek számát levonjuk a kézművesekéből. Márpedig tudjuk: a hajósok, hajósgazdák szinte kizárólag, a szekeresek részben Felsővároson éltek. A korábban és később sem iparosnak tekintett hajósokat elhagyva 1828-ban is a Palánk mutatkozik a legiparosodottabb városrésznek.13
{419} 1857-ben Szegeden még csak néhány gyárüzem (pl. szeszgyár, gőzmalom) működött, aránylag kis munkáslétszámmal, így az iparral foglalkozó népesség zöme a kézműiparban, s túlnyomó hányada kisiparban dolgozott. A családfők 9,7%-a volt önálló iparűző, jóval kisebb hányada, mint a reformkorban, tehát úgy látszik, az iparosmesterek száma az 1850-es években nem tartott lépést a népesség gyarapodásával. Ennek néhány összetevőjére már utaltunk, most újabb tényezőjére mutathatunk rá. 1857-ben a város határában már több mint 23 ezer ember élt a tanyákon, az összeírók ugyanakkor a külterületen mindössze 8 önálló iparost és 43 ipari segédmunkást vettek száma. Ennyi kézműves nem tudta kielégíteni az együttesen alföldi mezővárosnyi népességű tanyavilág ipari igényeit. A tanyaiak szükségleteik nagy részét a városon szerezték be: hetipiacokon és országos vásárokon vettek ruhát, csizmát, gazdasági szerszámokat, edényeket, háztartási eszközöket. Szükség volt azonban javítómunkára is: az eltörött kocsialkatrész, elszakadt lószerszám megjavítására stb., amivel nem lehetett várni, vagy a városba bekocsizni, és mindezekhez kevés tanyai parasztember értett. Az őrletni való gabonát sem vitték be a távoli tanyákról a tiszai vagy városi malmokba, hanem a külterületen épült szárazmalmokban és szélmalmokban őrlették, ahol hozzáértő, de képesítés nélküli molnárok dolgoztak. A tanyák között éltek tehát kézművesek, mert az állandó kintélő tanyai lakosság nem nélkülözhette tevékenységüket, ám az összeírásokba mégsem kerültek be. Azért történt így, mivel nem szereztek a céhes élet normái szerinti képesítést, illetve 1851 után nem váltották ki az engedélyhez kötött iparokban szükséges hatósági engedélyt. Néprajzi anyaggyűjtésből ismert, hogy a tanyavilágban számos kontár építő dolgozott, akik értettek a földfalú házak építéséhez, a tetőszerkezet ácsolásához, a nádazáshoz és a kemenceépítéshez. Pár holdas vagy földnélküli szegényparasztok voltak, fő jövedelmi forrásuk a házépítés és -javítás volt, ami mellett az aratórész, a részes föld, esetleg a tanya melletti szőlő művelése kiegészítő keresetnek számított. Hasonlóan kézműves tevékenységből éltek a lójárgányos szárazmalmokban és a szélmalmokban őrlő faragók, faragómolnárok, a parasztgazdaságok faszerszámait javító barkácsoló ezörmestörök, a télen tanyáról tanyára vándorló, szakadozott lószerszámot javító szíjgyártók és subát, bekecset foltozó szűcsök. Az egykorú összeírásokban valószínűleg napszámosként, szolgaként szerepelnek, pedig számukat 1857-ben együttesen 200—250-re becsüljük. Az összeírt 8 iparűző viszont képesített és mesterjogot szerzett kovács, bognár és csizmadia, talán iparengedélyes kocsmáros volt.
Úgy tűnik, hogy a tanyán élő kontár iparosok, paraszt kézműves specialisták hiányoznak Szeged — és természetesen a hasonló tanyás jellegű települések — ipari népességének kimutatásából. Ebből adódik a másik megállapítás: az iparból élőknek a teljes népességhez való viszonyítása nem ad valós képet a város kézmű- és kisiparának szintjéről. {420}
Az ipari vállalkozók és segédszemélyzetük 1870-ben14
| Városrész | Családok száma | Önálló vállalkozók | Ipari munkás és hivatalnok | Ipari kereső | |
| száma | aránya % | összesen | |||
| Palánk | 2 962 | 883 | 29,8 | 1403 | 2286 |
| Felsőváros | 2 209 | 372 | 16,8 | 552 | 924 |
| Alsóváros | 2 082 | 274 | 13.2 | 323 | 597 |
| Rókus | 1 710 | 310 | 18,1 | 503 | 813 |
| Felsőtanya | 1 533 | 42 | 2,7 | 23 | 65 |
| Alsótanya | 2 807 | 56 | 2,0 | 26 | 82 |
| 13 303 | 1937 | 14,6 | 2830 | 4767 | |
1870-ben is Palánkban legnagyobb az iparosság száma és aránya. Felsővároson e réteg mérsékelten nőtt, annál számottevőbb a növekedése Alsóvároson és különösen Rókuson. A családfők számához mérten — Palánk után — Rókuson dolgozott a legtöbb önálló iparűző és az ipari munkások száma megközelítette a felsővárosiakét. Utóbbihoz hozzájárult, hogy a gyufagyár, légszeszgyár Rókusra települt és ott volt a kötélverő kisüzemből kinőtt Bakay-féle kenderfeldolgozó gyár. A XIX. század második felében Felsőváros mellett, azt megelőzve Rókus vált Szeged kibontakozó gyáriparának telephelyévé, de a városrészben sok kézműiparos is élt.
A város határában 1870-ben már 98 önálló iparűzőt írtak össze. Ha számukat a több mint 26 ezernyi külterületi népesség mindennapi igényeihez mérjük, azt kell megállapítanunk, hogy a ténylegesen kézművesmunkát végző tanyaiaknak csak kisebb részét, megközelítően felét vehették számításba. Feltűnő, hogy a rovatos összeírás mindössze 32 tanyai lakos kézműves foglalkozását jelöli: 13 kovácsot, 12 molnárt, 3 csizmadiát, 2 bognárt, l-l köteles- és szabómestert. A határban közel hetven szárazmalom és szélmalom őrölt, így a molnárok számbavétele mindenképp töredékes. Egyetlen építőmestert sem jelöltek meg, pedig a tanyaiak szükségleteire számos közöttük élő kontár házépítő dolgozott.
1857 és 1870 között az ipari népesség a város lélekszámánál nagyobb arányban gyarapodott: a 4767 fő ipari kereső az összes kereső 21,6%-át jelentette. Míg 1857-ben minden 26. szegedi lakos volt ipari kereső, 1870-ben minden 15. Becslésünk szerint az ipari keresőknek kb. négyötöde a kisiparban dolgozott.
Sajnos, az iparcsoportok megállapítása eltérő mind a szakirodalom, mind a későbbi népszámlálási statisztikák iparági rendszerezésétől, ezért összehasonlításra nem alkalmas. Így is megállapítható, hogy legtöbb munkást a helyi bőripar, fém- és faipar foglalkoztatott. Igen népes az élelmezési és vegyészeti ipart űző önállók csoportja, amelyben — forráskritikai egybevetésünk szerint — a kenyérsütő asszonyokat, a halászokat és a molnárok egy részét is számba vették. A századfordulón az ipari foglalkozású keresők száma 9279-re, 1910-ig 14 271 főre növekedett. Szeged ipari mutatószámait a hasonló nagyságrendű és szintén nagy tanyás népességű városokéval, elsősorban Debrecenével tanulságos összevetnünk. Az ipari keresők számát tekintve Debrecen a XIX. századon át, egészen 1910-ig megelőzte városunkat. A XIX. század közepén Debrecenben 2113 mesterember dolgozott, 30—40%-kal több, mint Szegeden. A századfordulóra az iparból élő népesség száma :15 {421}
Az ipari keresők megoszlása fő iparcsoportok szerint 1870-ben
| Iparcsoport | Önálló vállalkozó | Hivatalnok | Munkás | Összesen |
| Építészeti és művészeti ipar | 58 | 20 | 362 | 440 |
| Fém-, kő- és faipar | 414 | 14 | 679 | 1107 |
| Vegyészeti, élelmezési és dohányipar | 491 | 27 | 334 | 852 |
| Szövőipar | 380 | 6 | 520 | 906 |
| Bőr-, papírgyártás és egyéb iparágak | 550 | 12 | 673 | 1235 |
| Nem közvetlenül termelő fogl. | 44 | 9 | 174 | 227 |
| Összesen: | 1937 | 88 | 2742 | 4767 |
| Debrecen | Szeged | |||
| 1900 | 1910 | 1900 | 1910 | |
| Önállók | 3 014 | 3 432 | 2 601 | 3 132 |
| Tisztviselők | 200 | 349 | 178 | 434 |
| Egyéb segédszemély | 6 946 | 10 067 | 6 500 | 10 705 |
| Ipari keresők összesen | 10 160 | 13 848 | 9 279 | 14 271 |
| Eltartottak | 11 755 | 16 006 | 10 045 | 13 986 |
| Iparból élő népesség | 21915 | 29 854 | 19 324 | 28 257 |
Szegeden az önálló iparűzők száma ugyan elmaradt a debrecenieké mögött, de 1910-ben az ipari keresők összlétszáma már meghaladta az ottaniakét. Ebben {422} kifejezésre jutott az a tendencia, hogy a századelőn Szeged ipara dinamikusabban fejlődött, mint Debrecené és bármely más alföldi városé. Szegeden az összes keresők közül iparból élők aránya egy évtized alatt 21,3%-ról 26,9 %-ra nőtt, ugyanakkor Debrecenben magasabb szinten stagnált (1900: 33.5% — 1910: 32,8%), Kecskeméten 18,6%-ról 19,1 %-ra, Szabadkán 15,8%-ról 17,4%-ra, Hódmezővásárhelyen 15%i-ról 17,3 %-ra emelkedett. Az Alföld déli részének városai közül tehát Szegeden élt a lakosság legnagyobb hányada ipari keresetből. Ha pedig figyelembe vesszük a kevés ipari keresővel rendelkező külterületi népességet, az derül ki, hogy Szeged belterületének iparosodottsága nem maradt el Temesvár, Arad, Nagyvárad ipari helyzetétől, ahol a statisztika nagyobb arányszámú ipari népességet mutat ki.16 Városunk külterületén ugyanis 1910-ben már több mint negyvenezer ember élt, míg az előbbi városoknak alig volt külterületi lakossága, Debrecené pedig kb. húszezerre tehető.
Szeged ipari fejlettségében az 1880/90-es évek után rohamosan kibontakozó gyáripar, valamint a közép- és nagyüzemek mellett a kézműves kisiparnak is jelentős szerepe volt. A kisiparban dolgozók számát is Debrecennel együtt mutatjuk be.17 A kisipari vállalatok és kisipari keresők száma és aránya:
| Debrecen | Szeged | |||||||
| Év | önálló váll. | segédszem. | kisipari keresők | önálló váll. | segédszem. | kisipari keresők | ||
| száma | aránya % | száma | aránya % | |||||
| 1900 | 2852 | 1840 | 4692 | 46,2 | 2587 | 2191 | 4778 | 51,5 |
| 1910 | 3345 | 2398 | 5743 | 41,5 | 3468 | 2936 | 6404 | 44,9 |
A statisztika mutatja a két alföldi nagyváros tőkés iparfejlődésének megkésett voltát: a századfordulón az ipari keresőknek még több mint fele dolgozott a kisiparban, s épp a század első évtizedében fordult meg a kisiparban és a közép-valamint nagyiparban foglalkoztatottak aránya mindkét városban. Szegednek népesebb kisipari rétege volt mint Debrecennek és különösen fontos, hogy nagyobb és jobban növekvő a kisiparosok segédszemélyzete. A több segéd alkalmazása arra vall, hogy a szegedi kisipar nagyobb szükségleteket elégített ki és inkább fejlődőben volt mint a debreceni.
A népszámlálási statisztika Szegeden 1900-ban 115, 1910-ben 125 szakmát mutat ki, amelyek közül előbb 8, utóbb 10 ágazatot kizárólag gyár, illetve közép- {423} vagy nagyüzem képviselt. Így a század elején városunkban 107—115 szakmában dolgoztak kisiparosok, megközelítően annyi mesterségben, mint a fél évszázaddal korábbi Pest-Budán. 1900-ban kizárólag kisipari keretek között űzték a következő szakmákat: ács, arany- és ezüstműves, bocskoros, cserepező és palafedő. esztergályos, fazekas, faszerszámkészítő, fényező és mázoló, fényképész, fésűs, kaptafavágó, kárpitos, kemencekészítő, kesztyűs, kosárfonó, könyvkötő, mézes-bábos, órás, orgona- és zongorakészítő, pipakészítő, reszelővágó, ruhatisztító, szíjgyártó és nyerges, szitás, szűcs, üveges, vésnök. Túlnyomórészt (1—2 kivétellel) kisiparosok dolgoztak a bádogos, a borbély, a gombkötő és paszományos, a kádár, a kalapos, a késes, a kovács szakmákban.
A mesterek, segédek és inasok száma az ipartestületi kimutatások szerint:18
| Év | Mester | Segéd | Inas |
| 1902 | 1685 | 1571 | 1286 |
| 1906 | 1888 | 2113 | 1513 |
| 1910 | 2091 | 2689 | 1996 |
| 1919 | 2078 | 1693 | 1157 |
Tudjuk, hogy az ipartestületi statisztika nem terjed ki minden önálló iparűzőre, de így, töredékes voltában is jelzi a kisipar szegedi trendjét: azt a fejlődést, amely az előző statisztikából kirajzolódott. A növekvő és a tőkés gazdaságfejlődéssel egyre differenciálódó népesség mind több iparos tevékenységére tartóit igényt.20
2. A KÉZMŰIPAR SZERKEZETÉNEK VÁLTOZÁSAI. A KÉZMŰVES KISIPAR ÁGAZATAI
{424} A korabeli gazdaság-statisztika szerint a tőkés nagyipar versenye a fonó-és szövőiparon kívül legjobban a bőriparban, a vegyészeti és a fémiparban éreztette hatását.21 Szegede a leginkább hanyatló mesterségekben az önálló iparosok száma így alakult:
| Mesterség | 1847 | 1855 | 1872 | 1 890 | 1910 | 1919 |
| Takács | 112 | 72 | 9 | 7 | 1 | 4 |
| Szűcs | 191 | 147 | 46 | 37 | 20 | 25 |
| Csizmadia | 431 | 378 | 186 | ? | ? | 174 |
| Tímár | 9* | 50 | 13 | 4 | 3 | 5 |
| Fazekas | 92 | 55 | 56 | 51 | 31 | 19 |
| Szappanfőző | 44* | 7 | 28 | 12 | 4 | 7 |
* Az 1847. évi adat híján a mesterek 1844. évi számát adjuk meg. Szabó Ferenc 1968. 145.
Legnagyobb visszaesés a takácsiparban mutatkozott, amely a XIX. század első felében még a harmadik legnépesebb szegedi mesterség, a XX. század elején pedig csaknem teljesen elsorvadt. Készítményeit az osztrák, a csehországi és a hazai textilgyárak termékei szinte egészen kiszorították a helyi fogyasztópiacról. A speciális paraszti igényeket főleg a dorozsmai takácsok elégítették ki.
Nagymérvű a múlt század derekán virágzó szűcsmesterség hanyatlása is. Sajátos, hogy a csizmadiamesterek száma az 1870-es évek elejéig kb. a felére esett vissza, utána azonban a hanyatlás mérséklődött, sőt az 1910-es években a városban több csizmadia dolgozott, mint két-három évtizeddel korábban.22 Ezt részint a honvédség számottevő megrendelései, részint a lábbeli-viseletéhez ragaszkodó parasztság alig csökkenő vásárlásai magyarázzák. A környékbeli parasztság vásárlásainak tulajdonítható az is, hogy a magyarszűcs-, a fazekas- és a tímármesterség Szegeden nem sorvadt el egészen.
A másik fontos szerkezeti változás az, hogy több régi kézműiparág — melyeknek a nagyipar nem tudott versenytársává válni — jelentős mértékben fejlődött. Ilyen a szabó-, a cipész-, az asztalos- és apékmesterség.23 {425}
| Mesterség | 1847 | 1855 | 1872 | 1890 | 1910 | 1919 |
| Szabó | 110 | 139 | 165 | 189 | 481 | 342 |
| Cipész | 17 | 26 | 64 | ? | 182** | 307 |
| Asztalos | 37* | 38 | 98 | 119 | 149 | 171 |
| Pék | 14 | 20 | 36 | 30 | 77 | 77 |
* 1844. évi adat.
** 1905. évi adat.
A cipészek és a pékek elsősorban a növekvő városi népesség szükségleteire dolgoztak, a szabók és az asztalosok pedig különböző társadalmi rétegek — köztük városiak és tanyaiak — igényeit elégítették ki. Úgy látszik, hogy az osztrák bútorgyárak és a helyben kifejlődő három bútorkészítő nagyüzem egyáltalán nem csökkentették a szegedi asztalosság termékeinek felvevőpiacát.
A struktúra-változás harmadik összetevője új kisipari szakmák meghonosodása és elterjedése. Ezeket részint a kor technikai, műszaki újdonságai hozták magukkal (pl. fényképész, kazánkovács, géplalatos, vasesztergályos, elektrotechnikus), részint a polgárosuló városi rétegek ízlése és igényei hívták életre (pl. cukrász, esernyőkészítő, festő és mázoló, könyvkötő, művirágkészítő stb.). Jelentősen nőtt a szolgáltató jellegű kisiparokban (pl. borbély, kéményseprő) dolgozó mesterek és segédszemélyzetük száma.
Az egész szegedi kisipar struktúra-változásainak felméréséhez a Szeged története 2. kötetében alkalmazott rendszerezést követjük.
1872-ben a bőr- és bőrfeldolgozó iparban dolgoztak a legtöbben — éppúgy mint a század első felében —, de a XX. század első évtizedében már a faipar és építőipar volt a vezető kisipari ágazat. Mivel 1855-ben az önálló mestereknek közel fele (46,7%-a) dolgozott a bőr- és bőrfeldolgozó iparban, ez az iparcsoport a század derekán volt helyi virágzása csúcsán, és utána a foglalkoztatott személyek száma és aránya egyre csökkent. Az építő- és faipar már a XIX. század első felében fejlett ágazata volt Szeged kézművesiparának, és ha az 1870-es években a statisztika által ki nem mutatott faragómestereket és a fahajók, malmok építésénél dolgozó legényeket is számba vesszük, akkor az építő- és faiparban dolgozók létszáma a szezonmunkásokkal együtt feltehetően elérte a vezető bőripari ágazatét.
A város harmadik népes iparcsoportja a ruházati és textil kisipar, amelyben a dolgozók száma nőtt. A korabeli statisztikák a lábbelit és viseleti tárgyakat készítő bőrfeldolgozó iparosok (cipész, csizmadia, szűcs, kesztyűs) a ruházati iparba sorolták, így rendszerezésük szerint ez az ágazat volt Szegeden a legnépesebb. {426}
A szegedi kisipar struktúrája, 1830—1872—1906
| Iparcsoport | 1830 | 1872 | 1906 | |||
| mester | mester | mester | ||||
| legény | inas | segéd | inas | segéd | inas | |
| száma | aránya %-ban | száma | aránya %-ban | száma | aránya %-ban | |
| I. Élelmiszer- és vegyipar | 220 | 7,8 | 523 | 12,3 | 411 | 7,5 |
| II. Fém- és fémfeldolgozó ipar | 182 | 6,5 | 539 | 12,7 | 719 | 13,0 |
| III. Bőr- és bőrfeldolgozó ipar | 950 | 33,8 | 1123 | 26,4 | 995 | 18,0 |
| IV. Textil- és ruházati ipar | 521 | 18,6 | 893 | 21,0 | 1011 | 18,3 |
| V. Építő- és faipar | 774 | 27,6 | 816 | 19,2 | 1222 | 22,2 |
| VI. Szolgáltató ipar | 35 | 1,3 | 149 | 3,5 | 388 | 7,0 |
| VII. Egyéb ipar | 126 | 4,5 | 209 | 4,9 | 768 | 13,9 |
| Összesen | 2808 | 100,0 | 4252 | 100,0 | 5514 | 100,0 |
A vas- és fémiparágak szerepe a lakatosság fejlődése, szakmai specializálódása révén, nem kevésbé a jóhírű kovács- és bádogosmesterségnek köszönhetően is egyre nőtt. Az élelmiszer- és vegyiparban dolgozók század eleji tényszámát és arányát az torzítja, hogy 1906-ban nem vették figyelembe a halászokat, molnárokat és szalámikészítőket, akiket 1872-ben iparosként írtak össze (számuk akkor együttesen 143 volt). Ténylegesen csupán a szappanfőzők száma csökkent, a hentesek, pékek, cukrászok és segédszemélyzetük száma három évtized alatt számottevően nőtt. A korrekciókat figyelembe véve az élelmezési és vegyi kisipar múlt század végi, század eleji létszáma mérsékelten növekvő, aránya a város kisiparában stagnáló. Hasonló jelenséget mutat az egykorú budapesti élelmiszeripar vizsgálata is.24
FA- ÉS ÉPÍTŐIPAR
A város virágzó faiparának a század derekán a fahajó- és hajómalomépítés volt a legfejlettebb és legtöbb munkást foglalkoztató ágazata. „Túl a vízen pedig Új-Szegeden (már Torontál vármegyében) hazánkban leghíresebb hajó-csinálás létezik" — írta Fényes Elek Szegedről.25 A hajóépítőipar felfejlődését a tiszai és a marosi faúsztatás alapozta meg. Az 1890-es években évente átlag 200—250 ezer m3 szálfát tutajoztak Szegedre Máramarosból és Erdélyből.
{427} A fahajókat supernak is nevezett hajóácsmesterek és faragó, magyar faragó megnevezéssel jelölt kézművesek készítették. Kiterjedt irodalma van a faragó mesterségnév megítélésének. Takáts Sándor számos XVI—XVII. századi forrást idéz a korabeli faragómolnárok sokféle famunka-végzéséről. Megállapítja, hogy „a faragó- vagy bárdosmolnárok a különféle malmok építésével foglalkozván, mindahhoz érteniök kellett, ami az ács-, a hajóépítő-, az asztalos- és a kerekesmesterség körébe vágott". A Tudományos Gyűjtemény szerzője — minden bizonnyal Vedres István — azt írta, hogy a Szegeden épített fahajók „alkotó mesterei idevaló születésű magyar, úgynevezett faragók".26 Más XIX. századi források viszont arról tanúskodnak, hogy a magyar faragók házépítéssel foglalkoztak.'27 A különböző források vizsgálata alapján Farkas József arra a következtetésre jutott, hogy Szegeden a faragó mesterségnév gyűjtőfogalom volt, amely magába foglalta az összes céhen kívüli építőipari tevékenység folytatóit.28 Megállapításával egyetértünk és hozzátesszük: semmiképpen nem lehet kizárni, hogy Szegeden a faragók hajó- és malomépítésnél is dolgoztak. Ezt bizonyítja az 1828. évi összeírást végző bizottság ama megjegyzése, hogy ,,... a hajó és malmok készítésénél mint napszámosok mintegy 50 ember (akik azonban faragóknak írattatnak és mint ollyanok adó alá is fel szoktak jegyeztetni) dolgozgatnak leginkább nyári időben".29
magyar faragók között kell keresnünk.
1855-ben 55 faragómestert írtak össze, közöttük Ábrahám Nagy Mihályt, Terhes Józsefet, a Csiszár- és az Ökrös-család 3-3 tagját, akiket a korai és a későbbi forrásokból hajó- és malomépítőknek ismerünk. A XIX. század közepére ügyes és élelmes mesterek vezetésével virágzó hajóépítő manufaktúrák alakultak ki Szegeden. Neves vállalkozók az Ábrahám, Csiszár, Kopasz, Ökrös, Zsótér család tagjai. A század közepe táján évente átlag húsz, 5—10 ezer mázsa hordké-pességű fahajó épült. A vasútépítés miatt az 1850-es évek elején az alsóvárosi superplaccokat az újszegedi partra helyezték át, ahol a hajóhídtól délre Ördög {428} Antal, Ördög János, Weiner Mór, Terhes József, Kopasz Ferenc, Kopasz István, Csiszár József, Csiszár Ferenc, Csiszár János, Fajka János és Masa József supernak jelöltek ki 30—60 öl széles telephelyet.31 A gőzhajózás és az uszályokkal történő teherszállítás az 1850-es évek végétől vetette vissza a fahajók keresletét. 1859-ben még 209 fahajójuk volt a szegedi hajósgazdáknak, két évtized múlva 84, 1890-ben pedig csak 54 szegedi hajót tudtak számba venni.32 1890-ben fellendülés tapasztalható az időközben a felsővárosi Tisza-partra települt superplaccokon (91. kép): 7 hajóépítő vállalkozó telephelyén 300 munkás dolgozott. A század végén már csak 5 vállalkozó működött kb. 150 munkással. A szegedi fahajókat az 1890-es években bolgár, román, szerb és beszarábiai kereskedők vásárolták, de 1903-tól a hajókivitel megszűnt.33 Ezután új fahajó nem készült, csak a rongálódott bőgőshajók, dereglyék, luntrák (kisebb fajta tetejetlen fahajó, általában homokszállításra használták), kompok javításával foglalkoztak. Az 1911. évi városi címtár öt hajóácsmestert tüntet fel, de már kevés munkájuk akadt. 1918 tavaszán névtelen krónikás búcsúztatja a nemrég virágzó hajóépítést és hajóséletet.34
Az építőiparnak az 1879. évi árvíz utáni újjáépítés adott hatalmas lendületet. 1872-ben 14 ácsot és 13 kőművest írtak össze a városban, 1883-ban viszont 57 ács és faragó, 22 kőműves és 77 építővállalkozó került címjegyzékbe. Csupán az árvíz utáni esztendőben 14 ács, 24 kőműves és 77 építőmester kapott iparigazolványt Szegeden.35 A páratlan építési konjunktúra nagymértékben differenciálta az építőiparosokat: kialakult egy építész-vállalkozó réteg, amelynek a tagjai több tucat segéd- és iparigazolványt váltott iparosmester alkalmazásával belvárosi emeletes házak, paloták sorát építették fel. Az egyedül dolgozó ácsok, kőművesek vagy alsó- és felsővárosi parasztházak építésére vállalkoztak, vagy beálltak segédnek az építészekhez. 1883-ban lezárult a város-rekonstrukció első hulláma és a következő évben olyan munkahiány állott elő, hogy számos szegedi építőiparos a balkáni országokba vándorolt munkát keresni.
Az építő kisipar struktúráját 3900-ból és 1910-ből ismerjük:36 {429}
| Mesterség | 1900 | 1910 | ||||||||
| Összes önálló váll. | Ebből segéd nélk. | 1 | 2—3 | 4—5 | Összes önálló váll. | Ebből segéd nélk. | 1 | 2—3 | 4—5 | |
| segéddel | segéddel | |||||||||
| Ács | 15 | 12 | 3 | _ | _ | 35 | 18 | 10 | 4 | 1 |
| Kőműves | 34 | 31 | 2 | — | — | 66 | 30 | 14 | 13 | 2 |
| Építész | 28 | 16 | 2 | 1 | 4 | 69 | 23 | 16 | 6 | 9 |
Az 1903/06. évi építési konjunktúra azt a változást idézte elő, hogy míg 1900-ban az ácsmesterek kizárólag, tíz év múlva 2 kivétellel kisiparosok voltak, a kőműveseknél és az építőmestereknél 1910-re nőttek ki jelentős számban középüzemek, de az építőiparosok 86%-a akkor is kisiparos volt.
Az asztalosipar Szeged egyik legdinamikusabban fejlődő iparága: az 1855— 1906 közötti félszázadban a mesterek száma több mint háromszorosára nőtt, s 1910-ben 149 önálló üzem volt a városban, ahol 241 tanonc nevelődött. A szabók után az asztalosok tartottak legtöbb tanoncot 1910-ben. A századfordulón 112 asztalosüzem közül 101 kisipari műhely, ahol együttesen 166 segéd dolgozott. A népesség rohamos gyarapodását, a nagy árvíz után felépült sok ezer lakás berendezési igényeit és a paraszti lakáskultúra század végi átalakulását tekintve ezt a növekedést természetesnek kell tartanunk. A polgárosuló szegedi parasztok és a városi kispolgári réteg számára készült hálószobabútorok, sublótok között míves kidolgozású darabokat ismerünk.
A faesztergályosok főleg az igényes bútordarabok megmunkálásán dolgoztak, így iparuk a bútorasztalosokkal együtt fejlődött. 1855-ben 5, 1872-ben 6, 1906-ban 15 esztergályosmester dolgozott a városban. A kaptafavágó iparban korszakunkban 2—3 kisiparos működött. A kádármesterség nem volt népes iparág: 1855-ben 9, 1900-ban 11, 1910-ben 13 mester dolgozott a városban. A hordószükségletek az 1890-es évektől növekedtek, miután a filoxéramentes homokon nagyarányú szőlőtelepítés kezdődött.
A bognárok Szeged és részben a környező települések paraszti vásárlói számára készítettek kocsikat, szekereket és különféle faszerszámokat. 1855-ben 32 mester, 1906-ban 34 mester — 27 fő segédszemélyzettel —, 1919-ben 18 fő segédszemélyzettel 33 mester dolgozott a városban. Feltűnő, hogy ebben a jóhírű mesterségben az önálló iparosok száma nem emelkedett. Ezt két fejlemény magyarázhatja : egyrészt a század végén létesült néhány kocsigyártó kis-, illetve középüzem, amely bognárokat is foglalkoztatott (róluk a vasiparnál szólunk), másrészt a kiváló minőségű kocsikat készítő dorozsmai bognárok és kocsigyártók versenytársaivá váltak a szegedieknek. 1896-ban 18 tanyai bognármestert vettek számba — Alsótanyán 16. Felsőtanyán 2 mestert —, 1911-ben pedig 11 tanyai bognár {430} került jegyzékbe, ami mutatja, hogy a famunka- és a javítások iránti új szükségletek jórésze a tanyákon jelentkezett.
A Tisza-szabályozáson és vasúti töltésépítésen dolgozó sok ezer kubikos szükséglete hívta életre Szegeden az önálló talicskakészítő iparágat. Más Tiszavidéki városokban — Szentesen, Csongrádon — a kubikostalicskát bognármesterek készítették. Szegeden viszont a talicskásság önálló, de képesítéshez nem kötött, háziiparszeű foglalkozásnak számított.37 Amilyen híresek voltak az ármentesítési munkák során a szegedi kubikosok, épp olyan jóhírre tett szert a szegedi kubikostalicska. „A szegedi talicskakészítő ezelőtt megelégedett azzal, hogy a hét folyamán előállított 10—12 talicskáját a helyi piacon árulgatta" — olvassuk az iparkamara 1895. évi jelentésében, de a földmunkák konjunktúrája, néhány mester és kereskedő cég ügyessége fellendítette a keresletet. 1879-ben 14, 1883-ban 12 talicskakészítő mester dolgozott, számos segédmunkással. Az 1880/90-es években több műhely 5—10 munkást foglalkoztató középüzemmé izmosodott, a század elején pedig két műhely talicskakészítő gépeket (valószínűleg fűrészgépet) is alkalmazott. 1895-ben több mint 10 ezer, 1910-ben 25—30 ezer kubikostalicskát vittek el Szegedről.38 A legnevesebb talicskakészítők az alsóvárosi Vecsernyés és Vőneki család sarjai voltak.
"— írta Kulinyi Zsigmond a századfordulón, amikor a város lakóházainak 54,6%-a, az 1879-es árvíz után felépült Sándorfalva házainak pedig 80%-a zsindelytetős volt. A lucfenyőből készült zsindelyfödél terjedéséhez hozzájárult a nádfedeles ház építését tiltó, árvíz utáni szabályrendelet és az egyre általánosabbá váló tűzkárbiztosítás, melyet nádtetőre nem lehetett kötni. A zsindelyvágás, más néven zsindelymetszés sem volt képesítéshez kötve, ezért akik űzték, az iparstatisztikában nem szerepelnek. Az iparág fejlettségéről Kulinyi Zsigmond azt közli, hogy 1889-ben 50 zsindelyvágónál 300 munkás dolgozott. E kisműhelyek tehát számottevő munkáslétszámmal bírtak. A század végén Milkó Jakab és fiai és a Winkler-testvérek fatelepe is foglalkoztatott 60—70 zsindelyvágót. Ipartörténeti érdekesség, hogy Szabó Imre alsóvárosi lakatos 1882-ban zsindelykészítő gépet konstruált, amely gőzerő alkalmazásával, több metszőkéssel óránként 12 ezer db zsindelyt is képes volt készíteni. Az ötletes találmány alkalmazása azonban nem vált be, így a zsindelyvágók maradtak a kézi munkánál.39
BŐR- ÉS BŐRFELDOLGOZÓ IPAR
{431} A korábban virágzó tímármesterség a XIX. század derekán már hanyatlóban volt, hiszen 41 magyartímár közül 24 nem folytatta mesterségét. 1872-ben 13 tímármester dolgozott 16 segéddel és 11 inassal. 1883-ban pedig csak 7: közöttük Felmayer Gusztáv, a bécsi származású, XVIII. században idetelepült neves polgárcsalád leszármazottja — akinek Maros utcai háza ipari műemlék —, Felmayer János, akinek Palánkban, az Árokparton volt a műhelye és a felsővárosi Kálmán Ferenc, a folklórkutató Kálmány Lajos testvéröccse. A század végén Kálmán Ferenc magyartímár panaszolta, hogy az általuk készített bőr versenyképtelen a gyári termékekkel szemben, ezért csak a bocskorhoz szükséges talp- és felsőbőr kikészítésével foglalkoznak.40 Bocskorra kb. az első világháború tájáig volt igény: a kubikosokon, aratórészeseken kívül főleg délvidéki szerbek, bunyevácok vásárolták.
A magyarvargák, más néven magyartímárok ökör-, marha-, borjúbőrök cserzésével és bocskorok készítésével, a németvargák, némettímárok finomabb bőrök kikészítésével és saruvarrással foglalkoztak. Legtöbb tímárműhely Felsővároson, a Tisza közelében volt, ahol folyóvízben áztatták, mosták a bőröket.
A bőrfeldolgozó iparok között találjuk a városnak hosszú időn át legnépesebb kézműiparát, a csizmadiamesterséget, amelynek visszaesését fentebb említettük. A lábbeli-viselet változását is szemlélteti a csizmadia- és cipész-kisiparban dolgozók létszámának alakulása:
| 1872 | 1906 | 1919 | |||||||
| mester | segéd | inas | mester | segéd | inas | mester | segéd | inas | |
| Csizmadia | 186 | 197 | 325 | 194 | 100 | 68 | 174 | 49 | 38 |
| Cipész | 64 | 68 | 101 | 182 | 269 | 74 | 307 | 214 | 142 |
Az 1870-es évek elején a már hanyatló csizmadiaipar még mindig a legnépesebb szegedi mesterség. Különös figyelmet érdemel nagyszámú utánpótlása. Ez nemcsak a városkörnyék, hanem egy nagyobb táj paraszti vásárlóinak tulajdonítható, ahová a szegedi csizmadiák eljártak vásárokra A cipészek a polgári rétegek, városi munkások számára dolgoztak, és számuk — az ismert források szerint — 1896-ban haladta meg először a csizmadiákét (az 1896. évi címtár 170 cipész és 133 csizmadia nevét közli). Századunkban a cipészipar már állandóan több munkást foglalkoztatott.41
{432} A cipész-csizmadiaipar rétegződése a századelőn:
| 1900 | 1910 | |||||||
| Vállalat | segéd nélk. | 1—5 segéd | 6—20 segéd | Vállalat | segéd nélk. | 1—5 segéd | 6—20 segéd | 21— segéd |
| 378 | 233 | 125 | 20 | 392 | 214 | 150 | 26 | 2 |
| (182 segéd) | 351 segéddel | |||||||
A műhelyek túlnyomó többsége kisipari jellegű és feltűnő az egyedül dolgozó mesterek nagy száma, az előbbiek szerint elsősorban a csizmadiák között. Ezek egy része csak javításból élő foltozóvarga, foltozósuszter. A csizmabőr formázására számos kis műhelyben használt mechanikus ványológép a múlt század végén még nem jelentette a kézműves szint meghaladását.
németvargák vagy saruvargák készítették. Külön iparággá a 80-as években vált a papucsosság. A mesterek száma évről évre növekedett: 1890: 46, 1919: 87. Közben egyre többen szegődtek el tanoncnak is. A századfordulón érdemes papucsosmesterek: Gulyás Mihály, Magyar József, Széli János, Vass János és a Tuksa család tagjai. 1900-ban a mesterek fele egyedül dolgozott, de volt 2 középüzem is. 1910-ben 66 önálló kisiparos közül 24 egyedül, 14 egy segéddel, 20 két-öt segéddel dolgozott, 6-an pedig középüzemmé fejlesztették műhelyüket. A múlt század végén és a század elején Orosházán és Szabadkán szegedi mesterek honosították meg a kedvelt, szegedi típusú papucs készítését.42 (88. sz. kép.)
A szűcsipar a XIX. század első felében a csizmadiáké után a legnépesebb szegedi mesterség volt, majd a század közepe tájától hanyatlásnak indult és az 1910-es évekre az önálló mesterek száma kb. tizedére apadt. 1855-ben még megkülönböztették a magyar- és a németszűcsöket. Előbbiek a paraszt népesség számára varrtak juhbőrből subát, ködmönt, bekecset, sapkát, a németszűcsök pedig {433} a bőrön kívül posztóból is dolgoztak a városi, polgári néprétegek igényei szerint.43 1847-ben 184, 1855-ben már csak 139 magyarszűcsöt írtak össze, közülük is csak 67 dolgozott. A németszűcsök viszonylag kis száma (1855: 7 mester) jelzi, hogy döntően a paraszti szükségletek voltak a meghatározók. Ma még nem tudjuk kielégítő magyarázatát adni a magyarszűcs mesterség hirtelen visszaesésének, annak, hogy negyedszázad alatt (1847—1872) a szegedi magyarszűcsök száma kb. ötödére csökkent. A német szűcsök száma emelkedett, a magyar- vagy subásszűccsöké fogyott. 1910-ben 21 szűcsmester közül tizenegy egyedül. I segéddel nyolc, 2- 3 segéddel egy-egy mester dolgozott.
Jóhírűek voltak a szegedi szíjgyártó- és nyergesmesterek. 1855-ben 15, 1900-ban 8, 1910-ben 7, 1919-ben 8 mester dolgozott a városban. 44
RUHÁZATI ÉS TEXTILIPAR
A népes szabóipar a századfordulón vált a város vezető kisiparágává. A céhes időkben külön írták össze a magyarszabókat és a németszabókat — a XVIII. században a rácszabóknak is külön céhe volt —, utána viszont férfi- és női szabókat vettek számba. A magyarszabók a tősgyökeres szegedi népesség ruhadarabjait készítették, a németszabók pedig a bevándorolt, zömmel német eredetű iparosok, kereskedők és a hivatalviselő polgárok viseleti igényeit elégítették ki.45 Magyarszabók varrták fel a Kazinczy-centenárium (1859) és a kiegyezés, majd a millennium időszakában virágzását élő magyarruha zsinórzatát, melyet különben gombkötőmesterek készítettek. A magyar zsinórdíszítésről az 1890-es évek végén Kabók Imre szegedi iparos (magyarszabó vagy gombkötőmester) írt páratlan értékű ismertetést.46 A század végén szaporodó készruha-kereskedések főleg a magyarszabók keresletét csökkentették, de erős versenytársai voltak a rendelésre dolgozó német- vagy újabb néven úriszabóknak is. A szegedi magyarszabók gyakori vásározással, vásári körzetük szélesítésével igyekeztek iparukat fenntartani, ám a kereskedőkkel való versenyben áruikat olcsóbban kényszerültek eladni, és emiatt egyre több mester zárta be műhelyét. 1900 és 1910 között az önálló férfiszabók száma 38 fővel csökkent és a szabóipar gyarapodását teljes egészében a nagy mértékben fejlődő női szabóság biztosította. Tíz év alatt az önálló női szabók száma 97-ről 280-ra, segédszemélyzetük 219-ről 444 főre nőtt. Ez a fejlődés a polgári, de {434} különösen a nagyobb számú polgárosuló parasztrétegek igényeinek ugrásszerű növekedését jelzi.
A szabó kisiparosok és segédszemélyzetük:47
| Egyedül dolgozott | 1—2 | 3—5 | Összes vállalat | Segédszemélyzet | Ebből: kisipari segédszemély |
|
| segéddel | ||||||
| 1900 | 201 | 109 | 52 | 382 | 529 | 350 |
| 1910 | 334 | 181 | 68 | 625 | 940 | 478 |
A gombkötők a múlt századi városismertetőkben a paszományosok között, a század eleji népszámlálási statisztikákban is velük együtt szerepelnek, pedig a két iparág külön mesterség volt. A szegedi gombkötők magyarruhára való zsinórokat, a paszományosok vitézkötéseket, bojtokat, horgolt díszeket készítettek. Különbözött a két mesterség szerszámkészlete és vevőköre is: a gombkötők bennszülött és asszimilálódott városi polgárok, módos parasztok viseleti igényeit elégítették ki, míg a paszományosok a kárpitosok, bútorkereskedők számára dolgoztak. Jellemző, hogy az 1830. és 1844. évi iparosösszeírás magyar gombkötőket említ, a paszományosoké viszont „német" szakma, melyet német származású iparosok — Frankel Jakab, Pollák Lipót — honosítottak meg Szegeden.
A múlt század második felében neves gombkötő volt Kalló Antal, Juhász Gyula nagyapja, akinek Palánk-beli műhelyét 1905-ben Ótott Kovács Ferenc vette át. Korszakunkban ő a mesterség utolsó hírmondója, de műhelyét 1914-ben bezárni kényszerült. A paszományosoknak a város kárpitos üzemei és bútorkereskedői továbbra is létalapot biztosítottak.48
A szegedi kalapos céhhez több megye (Csongrád, Csanád, Bács-Bodrog, Torontál) mesterei tartoztak: 1855-ben 20 helybeli kalaposmester mellett 33 filiális mestert, landímeistert írtak össze. Bizonyára innen adódik egyrészt az iparág helyi fejlettsége, másrészt az, hogy a szegedi kalaposok messzi környékre eljártak vásározni. A gyári áruk versenyét a század végétől ők is megérezték, a mesterek és a segédek száma egyre csökkent: 1890-ben 14 mester és 19 segéd, 1910-ben 9 mester és 7 segéd dolgozott.
A legeltető állattartás visszaszorulása és az öltözködési kultúra átalakulása miatt a szegedi szűrszabók vevőköre is egyre szűkült. 1855-ben 23 szűrszabómestert írtak össze, de csak 10 dolgozott. 1872-ben 6, 1883-ban 3 mestert vettek számba. {435} Az 1911. évi címtár ugyan 4 szűrszabót sorol fel, de mindannyiuk címe Ipar u. 14., amiből az a gyanúnk, hogy akkor már egy műhelyben, Somogyi Istvánné özvegyi jogon fenntartott szűrszabóságában dolgozhattak.
A szegedi kékfestő kisiparra Felmayer Antal felsővárosi kartonfestőgyárának megszűnése (1876) kedvezően hatott. Volt munkásai közül többen önállósultak és ebben a Felmayer család üzemi berendezései átadásával segítette őket.
A kéfestő kisparban dolgozók száma: 49
| 1880 | 10 önálló mester, 14 segéd, 1 inas |
| 1890 | 11 önálló mester, 16 segéd — |
| 1899 | 13 önálló mester, 17 segéd — |
A.műhelyek a nagy vízszükséglet miatt a Tisza közelébe, részint Felsővárosra, részint a Palánkba települtek. Már a Felmayer-féle festőgyár működése idején a palánki Wiedermann-műhely volt a város legjelentősebb kékfestő kisüzeme (94. sz. kép). A szegedi kékfestők legjobb vásárlói a bácskai és a bánáti német és szerb ajkú asszonyok voltak, de kedvelték a mintás festőket Szeged környéke — különösen Tápé, Apátfalva, Kistelek — parasztasszonyai is. Az igények csökkenésével több iparos kelmefestésre és vegytisztításra tért át. Korszakunk végén már csak a Wiedermann- és a felsővárosi Bite-műhely foglalkozott kékfestő-kelme készítésével.50
FÉM- ÉS FÉMFELDOLGOZÓ IPAR
Az ágazatnak az 1880-as évek végéig legnépesebb kisipara a kovácsmesterség. A földtulajdonos parasztság egyre bővülő szükségleteket támasztott iránta, így a mesterek és a segédek száma nőtt, és az önálló iparűzők számát tekintve egész korszakunkon át a fémipar vezető iparága maradt.
A mesterek és a segédszemélyzet száma a fémipar fontosabb ágaiban:
| 1855 | 1872 | 1906 | 1919 | ||||
| Mesterség | mesterek | mester | segéd és inas | mester | segéd és inas | mester | segéd és inas |
| Kovács | 39 | 57 | 132 | 60 | 117 | 69 | 82 |
| Lakatos | 16 | 26 | 97 | 30 | 198 | 39 | 283 |
| Bádogos | 5 | 10 | 42 | 2! | 73 | 39 | 72 |
| Késes | 12 | 11 | 21 | 8 | 18 | 8 | 13 |
{436} 1911-ben 67 kovácsmestert vettek jegyzékbe, akik közül 29 tanyán működött s szembetűnő, hogy Alsótanyán 25, Felsőtanyán pedig 4 mester élt. A nagy különbséget az magyarázza, hogy a balástyai, gajgonyai, csengelei kapitányságban lakó felsőtanyai parasztok a közeli Kistelek kovácsműhelyeibe jártak lovat patkoltatni, kocsit vasaltatni, míg Alsótanya szomszédságában nem éltek falusi kovácsok, így a helyi szükségletek ellátására ott szép számú kovács telepedett meg.
A kovácsmesterségből önállósult a híres szegedi kocsigyártó ipar. Azt a mestert nevezték a kocsigyártónak, akinek a műhelyében, a bognár-, a kovács- és a kocsifényező munkát egyaránt elvégezték, vagyis a kocsigyártás minden fázisa — még kézművesipari szinten — egy helyen összpontosult. Az első szegedi kocsigyártó mester a Budapesti sugárút 27. sz. alatt dolgozó ifj. Molnár Antal volt, de a leghíresebb műhelyt az 1890-es évek végén ifj. Hodács János alapította Felsővároson, Kistisza u. 4. szám alatt. A régi kovács-dinasztiából származó Hodács műhelyében a századfordulón már 11 segéd dolgozott. 191 l-ben 8 kocsigyártó műhelyről tudunk, és közülük Hodács 32 munkással nagyüzemi szinten, 2 pedig középüzemként működött.51
Az épület- és műlakatosipar nagy mértékű fejlődését az újjáépítés megrendelései eredményezték, úgyhogy 1890-ben már több mint kétszer annyi segédet és tanoncot foglalkoztatott, mint a kovács kisipar. A kis lakatosmühelyekböl a századforduló éveiben több közép- és nagyüzem nőtt ki. Ügyes műlakatosok (Benkóczy Pál, Fejős Ferenc, Kecskeméti Antal, Fagler Ede) munkáikkal külföldön is elismerést szereztek a szegedi kézműiparnak.
A késes- és köszörűsmesterség — mint táblázatunk mutatja — korszakunkban stagnált, sőt segédszemélyzete csökkent. Oka az olcsó gyári készítmények beözönlése volt. A 80-as években Sziráky József késesmester leleménye, a gyöngyház nyelű „halbicska" készítése adott lendületet a mesterségnek: „... aki csak megfordul Szegeden, mind ellátogat az ő boltjába, s úgy veszi onnan a hal alakú bicskát, mintha ingyen adnák" — írta Mikszáth Kálmán. Egy évtizeddel később az iparkamarai jelentés szerint a jóhírű szegedi késeket inkább kedvtelésből vásárolták és tömeges eladásra a mesterek nem számíthattak. A késesiparnak a kereskedőkön, bazári árusokon kívül konkurrenciát jelentettek a bosnyák és tót házalók is .52
Szegeden korszakunkban 11—12 arany- és ezüstműves, 5—6 rézműves dolgozott. Az órásmesterek száma 1855-ben és 1872-ben 6, 1900-ban 12, 1910-ben {437} 28, 1919-ben 45 volt. Az 1870-es évek elejéig a városban 2 orgonakészítő működött, a századelőn pedig 5—6 orgona- és zongorakészítőt és 4-4 egyéb hangszerkészítőt mutattak ki.
Speciális kézműipar volt a szegkovács mesterség. A fahajóépítésnél használt, 20—24 cm hosszú szögeket és az iszkábákat egy-két felsővárosi cigánykovács, iszkábaverö kovács készítette. Képesítés nélküli kézművesek voltak, kovácsoltvas szögeiket a környéken sok faiparos szívesen használta.
ÉLELMISZER- ÉS VEGYIPAR
A növekvő népesség és részben a környék lisztellátása már a XVIII. század végén jelentős malomipart hívott életre, és különösen fontos volt a tiszai hajómalmok szerepe. 1849—50-ben 71 vízimalom és 42 szárazmalom (lójárgányos malom) után fizettek adót Szegeden. A vízimalom-tulajdonosok a század derekán zömmel tehetős kereskedők és céhbeli iparosok, akiknek a malom vagy malomrész jövedelmező tőkebefektetésnek számított. A molnárok az őrlésen kívül a kisebb malomjavításokat is elvégezték. A hajóépítőkhöz és a faragókhoz hasonlóan ők sem létesítettek céhet, de „hit alatt" kellett szolgálniuk, vagyis eskütételre kötelezték őket. A vízimolnárok keresete a malomjövedelem (a vámrészesedés) egyharmada volt.
malomrévekben vagy malomállásokban voltak kikötve. A Tisza sodrását ismerve áradási és apadási réveket jelöltek ki, melyekben 1851-ben 6—8—10—12 hajómalmot osztottak be. Gyakran előfordult, különösen a gőzhajózás elterjedése után, hogy a malmok akadályozták a hajóforgalmat. Vitás esetekben a malombíró vagy kiküldött tanácsi bizottság döntött, de előfordult, hogy a malmosgazdák panasza a cs. kir. megyefőnök elé került.53
A szegedi folyószakaszon 1859-ben 90 hajómalom volt, attól fogva számuk évről évre csökkent: 1874-ben 72, 1882-ben 41, 1885-ben 26 hajómalmot írtak össze. Csökkenésük különösen az 1870/80-as években rohamos ütemű, amit főleg két tényezővel magyarázunk: elsődleges a városi gőzmalmok építése és sokkal termelékenyebb őrlési technikája, de ugyanerre az időre esik a szélmalmok térhódítása a város nagy kiterjedésű tanyás határában. Számos hajómalmot Szerbiába adtak el, ahol a gőzmalmi őrlés akkor még nem terjedt el, több tiszai malmot pedig a jégzajlás rongált meg vagy roncsolt össze. 1895-ben 14, az első világháború előtt 9 hajómalom horgonyzott még a Tiszán, de nagyrészükben már nem lisztet, hanem paprikát őröltek. Az utolsó szegedi hajómalom a világháború vége {438} felé Tápé alatt őrölt.54 (89. sz. kép). A lóval hajtott szárazmalmok hamarabb eltűntek: 1874-ben még 32-t írtak össze, 1896-ban 8-at. a század elejére pedig a külterületen maradt egyetlen hírmondójuk.
Korszakunkban bontakozott ki az egész Alföldön a szélmalmok építése. Sajátos, hogy a Kiskunságban, vagy Hódmezővásárhelyen már a XIX. század első évtizedeiben épültek szélmalmok, Szegeden viszont a lisztellátást kielégítő, nagy számú hajómalom működése miatt nem épültek a század közepe előtt szélmalmok. Elterjedésük az 1850-es évektől a századfordulóig ugrásszerű: 1875-ben 42, 1887-ben 73 (Alsótanyán 48, Felsőtanyán 25), 1894-ben 83, 1900-ben 91, 1906-ban 66, 1914-ben 59.55
Módos tanyai gazdák és nagygazdák építtettek szélmalmokat és barkácsoló ezermestereket, faragókat szerződtettek molnárnak. Ezek a képesítés nélküli kézművesek nem szerepeltek a korabeli iparstatisztikákban, talán az 1857. és 1870. évi népszámlálás alkalmával írták össze egyrészüket. Gyakori volt, hogy gazdák szárazmalmuk mellé szélmalmot építettek, így alkalmas széljárással a szélmalomban, csendes időben a szárazmalomban őrlettek. 1887-ben 18 gazdatanyán volt száraz- és szélmalom egymás mellett. Ilyen helyen a molnárnak értenie kellett mind a két malom működtetéséhez. (90. sz. kép.)
A századfordulón az alföldi városok közül Szeged határában őrölt a legtöbb szélmalom, amit az akkor 38 ezernyi tanyai népesség lisztellátása indokol. A XIX. század második felében a szélmalom jó tőkebefektetésnek bizonyult: 1880-ban egy 2 kopárral őrlő, „középkorban lévő" szélmalmot 1000 forintra becsültek, ami ugyanott 24 kat. hold homoki szántóföld értékével volt egyenlő.56 A század elejétől a működő szélmalmok száma csökkent, de őrlési, darálási kapacitásukat a várostól távoli tanyák népe még néhány évtizedig igénybe vette.
A sütők vagy pékek száma a század második felében megkétszereződött (1855: 20, 1900: 42 mester), miközben a szükségletek egy részét háziiparosként számontarott kenyérsütögető asszonyok látták el. Az 1890-es évek elején 97—100 család foglalkozott háziiparszerűen kenyérsütéssel, az 1907. évi címtár pedig 96 kenyérsütőt sorol fel, ami mutatja, hogy a Klauzál téren áruló kenyereskofáknak (87. sz. kép) állandó és kiterjedt vevőkörük volt. Több felsővárosi vízimolnár felesége űzte a kenyérsütést, amit a lisztté őrölt vámgabona saját feldolgozása tett jövedelmezővé. Sokan kedvelték a „parasztra őrölt", vagyis korpás lisztből sütött magas, púpos házikenyeret. A századfordulón természetesen a pékek termelése {439} már sokszorosa a háziiparos kenyérsütőkének, s a századelőn a pékmesterek és segédeik száma igen dinamikusan növekedett: 1900-ban 42 mester és 80 segéd, 1910-ben 77 mester és 131 segéd dolgozott.57
1880-ban a városban 4, 1907-ben 3 kásahántoló kisiparost írtak össze. Köles-és árpakását készítettek, s főleg ősszel és disznóvágások időszakában volt sok munkájuk. Olajsutú a XIX. század közepén 15, 1910-ben már csak 1 működött. Elsősorban napraforgó-, ezenkívül len- és tökmagolajat sutultak.58
Szeged városa 4 mészárszékét haszonbérbe adta. A mészárlási javadalomhoz az alsóvárosi határrészen több ezer holdas puszta, a Vágójárás használata kötődött, ami a bérlőknek lehetővé tette, hogy ott marhát legeltessenek, a sovány jószágot a jó mezőn felhizlalják s ebből gyarapodjanak. 1872-ben 57 önálló mészáros és 45 sertésvágó vagyis hentes volt a városban, a századfordulón viszont arányuk — a mészárosok csökkenése mellett — megfordult: 1900-ben 79 hentes és 38 mészáros dolgozott. A két húsipari szakma közötti határ a század elejétől kezdett elmosódni, hiszen 1911-ben 11 hentes és mészárost vettek számba. Szegeden cincárnak nevezett juhvágók is voltak, akik a környékbeli {440} szikeseken — a Fehér-tón, a Gyevi fertőn stb. — legeltető parasztoktól és juhászcsaládoktól vásárolták az élőállatot. 1907-ben 11 juhvágót tartottak számon.
A helyi húsipar nagyfokú differenciálódását mutatja, hogy voltak csak sertésvágással foglalkozó szúrómesterek (1911-ben 39-en), béltisztítók és pacalosok (1900: 2, 1910: 7 fő) és önállósult a szalámikészítés. A helyi újság 1864 januárjában hírül adta, hogy a húsárak csökkenése miatt a hentesek a húst szalámivá, „olaszkolbásszá" dolgozzák fel. Az iparág meghonosítása az 1840-es évekre nyúlik vissza, fölfejlesztésében többek között néhány rókusi sertéshízlaló és kereskedő — Lippai Nagy István, Szemmáry Ferenc, Vas János — vállalt szerepet, akiknek a szalámikészítés még melléküzemágat jelentett.59
A századelőn a mézesbábosságot még 4—5 önálló mester űzte. 1872-től 1919-ig 4-ről 28-ra nőtt az önálló cukrászok száma.
Az 1872. évi iparosösszeírás és az 1874. évi adójegyzékek alapján készült iparstatisztika a halászokra is kiterjedt, de utóbb a halászatot az „őstermelés" ágazatának tekintették, és az újabb ágazati rendszerezések sem tekintik iparszerű foglalkozásnak, így bemutatására másutt kerül sor.
A szappanfőzés háziipari foglalkozásból vált önálló iparággá, elsősorban Rókuson, ahol számos család foglalkozott disznóhizlalással és a közeli: fehértói, gyevi szikeseken söpört széksóból lúgot öntött. A század első felében vált híressé a kiváló minőségű szegedi szappan, amiből a pesti, debreceni, gyulai, bajai vásárokon 15—20 ezer mázsa is elkelt. 1844-ben 44 szappanfőzőt, tájszóval kuksóst írtak össze.
1863-ban a szegedi szappanfőzők évi termelése 8—10 ezer mázsa volt, s az egykorú tudósító szerint az osztrák szappangyárakkal csak kereskedői összeköttetéseik hiánya és a bécsi, fogyasztási adó miatt nem versenyezhettek. Az 1870-es évekre három család középüzemi, egy család nagyüzemi szintre fejlesztette szappanfőző és gyertyaöntő műhelyét. A 70-es évek végétől az iparág fokról fokra hanyatlott.60
EGYÉB IPARÁGAK
A fenti ágazati csoportosításban nem szereplő iparágak közül, terjedelmi okokból, csak néhány jelentősebb, illetve e korban feltűnt kisiparra térhetünk ki.
A helyi fazekasság a XIX. század közepén visszaesett, de azután az 1890-es évek közepéig a mesterek száma egy szinten állandósult: 1855-ben 55, 1896-ban 52 mester dolgozott. Ezt annak tulajdonítjuk, hogy a szegedi és környékbeli parasztság egészen századunk elejéig jó vásárlója volt a háztartásban használt cserépedényeknek: tálaknak, tányéroknak, korsóknak, kantáknak, csíkmákszűrők-nek, szűkeknek. Elterjedt gyakorlat szerint Szegeden is megkülönböztettek fazekast, aki fennálló edényeket: korsót, kantát, szilkét — és tálast, aki laposedényt (tálat, tányért) készített. 1907-ben 21 tálas mellett mindössze 3 fazekas került jegyzékbe, amiből arra következtethetünk, hogy a cseréptálak, -tányérok tovább kelendők maradtak, mint a fazekasok termékei. A század elején a fazekasoknak, de a kályhakészítőknek is nagyon meg kellett küzdeniük a gyári öntöttvas-, bádogedények és a cserépkályhák versenyével. A hanyatlást mutatja, hogy míg 1890-ben 51 mester 65 alkalmazottal dolgozott, 1910-ben már csak 31 mester 37 alkalmazottal, 1919-ben 19 mester 2 alkalmazottal.61
A századfordulón 1 mester 7 segéddel, 1910-ben 2 mester 6-6 segéddel dolgozott. A mesterség utánpótlása az első világháború végére teljesen elapadt. Az Ablaka-, Bálint-, Hegedűs-, Lábdy-, Lantos-, Oláh-, Palotás- és Sebők-családban a fazekas- vagy a tálasmesterség egész korszakunkon át öröklődött, s gyakran több testvér is a mesterséget űzte.
Korszakunkban fejlődött a szolgáltató jellegű iparágak széles köre: a borbély, {441} a szobafestő, a kéményseprő, a fuvaros és bérkocsis, kialakult a víz- és gázvezeték-szerelő mesterség.
"Palánkban, a „kegyesrendiek" (piaristák) utcájában. Akkoriban Budán és Pesten öt, vidéken (Debrecenben) egy fényképészmester dolgozott. 1862-ben nyílt Landau Alajos és Bietler Ferenc „fényképíró" műterme. Az árvíz előtt még Letzter Lázár (1869-től), a Finali és társa (1870—) a Lauscher Lipót és társa (1875—) fényképész cégek kezdték működésüket. A családi felvételeken kívül megörökítették az egykorú városképet. az 1876. évi országos ipari kiállítás eseményeit. Letzter és Lauscher az árvíz sújtotta városról fényképsorozatot jelentettek meg.62 1883-ban és 1900-ban 5, 1911-ben 8 fényképész működött a városban. A század elején a Brenner- és az Auer-testvérek, valamint Keglovich Emil fényképészete vált ismertté.
3. A KIS- ÉS KÉZMŰIPAR MESTEREINEK SZERVEZETEI
1855-ben Szegeden 25 céh létezett és ezekben 28 szakma képviselői tömörültek. Valamennyi már 1848 előtt céhes mesterség volt, csupán annyi változás történt, hogy az aradi céhhez tartozó szegedi kádármesterek 1852-ben különváltak és önálló céhet alkottak. A halászok és a molnárok az 1848 előtti évtizedben, a szappanfőzők az 50-es évek elején terveztek céhalapítást, de a kiváltságlevél megszerzéséig nem jutottak el. Ebben szerepe lehetett annak, hogy a céhszabadalom megszerzése nagy költséget igényelt, de valószínűleg inkább az játszott közre, hogy későn nyújtották be kérelmüket és az 1851. évi „Ideiglenes Iparrendtartás" új céh alakítását nem engedélyezte.63 Sajátos, hogy a szegedi molnárok csak a céhrendszer bomlásának idején akartak céhet alakítani, a faragók és hajóépítők pedig nem is folyamodtak céhkiváltságért, ugyanakkor kisebb környékbeli városokban: Hódmezővásárhelyen és Szentesen a faragó- és molnármestereknek önálló céhük volt.
Céhen kívüli iparűzőket 27 szakmában vettek számba, köztük 4 céhes iparágban: a magyarszabó, a némettímár, a mészáros és a borbély mesterségben. 1135 céhbeli mesterember mellett 189 céhen kívüli kontár iparost írtak össze, akik az önálló iparűzők 14,3%-át jelentették. Az összeírásban a hatósági engedéllyel nem rendelkező iparosok nem szerepeltek. Említettük, hogy számukat a város határában 1857-ben 200—250-re becsülhetjük, de bizonyos, hogy ilyen iparűzők a városban is dolgoztak. A céhen kívüli iparosok (189 fő) és az engedély nélkül működő tulajdonképpen „kontárok" száma az 1850-es években együttesen 550— 600-ra tehető, ami azt jelenti, hogy {442} az önálló iparűzőknek kb. kétharmada céhes mesterember.
Az 1851. évi Ideiglenes Iparrendtartás — amely lényegében elfogadta a Klauzál-féle céhszabályozást — a kézműipart három osztályba sorolta : voltak hatósági engedélyhez kötött iparok, ezen belül megkülönböztettek korlátozott iparokat, amelyek engedélyezésénél a helyi szükségletek és a meglévő iparjogok közötti helyes arányra kellett a hatóságnak ügyelnie, és külön osztályba tartozott a szabad kézműipar. Korlátozott volt pl. az ács-, a húsvágó-, a kőműves-, a sütő-, a vendéglőipar, és szabad vagyis egyszerű bejelentés alapján űzhető a vászonszövés, a varrás, a csipkeverés stb.64
A meglévő céhek az 50-es években hagyományos, céhszerű keretek között éltek és védelmezték kiváltságaikat. A legnépesebb és leggazdagabb helybeli céhszervezet, a csizmadiacéh negyedévenként megtartotta kántorgyűlését, minden év elején tisztújító közgyűlését, jelentős, 75—100 forint összegű kölcsönöket adott kamatra. 1859-ben 851 pengőforintért új zászlót csináltatott. A pékmesterek a konkurrencia kiküszöbölése céljából 1852. október 26-án megállapodást kötöttek, hogy évente felváltva 2-2 mester süthet perecet a városban. Aki a perecsütési sorrendet megszegi, azt a helyi kórház számára 400 pengőforint büntetés fizetésére kötelezték.65 A kovácsok 1852-ben, a kötélverők 1853-ban, a kádárok 1854-ben készíttettek díszes céhzászlót. A jegyzőkönyveket több céh (pl. a takács- és szabócéh) az 50-es évek második felében már nem vezette rendszeresen, ami a negyedévi céhgyűlések elmaradozásáról tanúskodik.
Az 1859 végén megjelent és 1860. május 1-jén életbe lépett új „iparrendtartás" még nem törölte el a céheket, de kívánatosnak mondta ipartársulások szervezését. Bővítette a szabad iparágak körét és mindössze 14 ipart kötött engedélyhez, így pl. a kőműves-, kőfaragó- és ácsmunkát, a kéményseprést, a nyomdászatot és a vendéglősipart. Lehetővé tette a nők iparűzését és a szabad iparágak termékeinek engedélymentes kereskedelmét.
Az új feltételek kedveztek a vállalkozásnak, az iparosok tőkéjét egyesítő {443} társulásnak. A szegedi asztalosok 1867-ben dolgozták ki iparrészvénytársulatuk alapszabályait és a társulat 1869-ben megkezdte működését. Az első évben 7,5%-os tiszta nyereséget ért el, a veszteséges 1870-es esztendő után 1871. évi zárszámadása 1352 forint, az 1872. évi 1756 forint nyereséget mutatott.66
A céhekben az inasszegődtetés és a mesterek „remekelése" a régi keretek között zajlott. A tímárcéh 1870. október 23-i ülésén Felmayer Nándor az alábbi remekdarabokat mutatta be: egy barkás tehénbőrt, egy plankbőrt, egy hintóra való bőrt, egy fekete borjúbőrt és egy vikszos borjúbőrt. Két felügyelő mester igazolta, hogy „a bőrök készítésébe a remekelőn kívül más senki be nem folyt" és kifogástalan munkái alapján felvették a mesterek sorába. A remekelő 25 forintot fizetett a céhládába a mesterré avatás díjául, valamint a kórház részére, fáklyára és zászlóra 2-2 forintot.67 1872-ben 1014 inas teljes ellátás mellett, 467 inas és 487 legény ellátás nélkül szegődött a szegedi mesterekhez.
Az 1872. évi ipartörvény a céhrendszer megszüntetésével teljesen szabaddá tette az iparűzést és ipar társulatok létesítését rendelte el. Miközben Szegeden megindult az általános ipartársulat szervezése és alapszabályának kidolgozása, több szakma iparosai külön társulatokat alakítottak. 1873. január 16-án létesült a Magyarszűcs Társulat 35 taggal. A csizmadiák 1873. január 23-án még céhgyűlést tartottak, február 6-án pedig megalakították a Magyar Lábbelikészítő Ipartársulatot, melybe 251-en léptek be. A városban még a tálasok-fazekasok, a magyarszabók és a lakatosok-reszelővágók hoztak létre külön társulatot.
A szegedi általános ipartársulat alakuló közgyűlését 1873. június 29-én tartották a városháza nagytermében. Elnökévé Rainer Ferenc kádármestert, alelnökké Mozgay Károly szabómestert választották.68 1874. március 8-án alakult meg 210 taggal a Szegedi Iparosok Köre, amely társadalmi egyesület volt, és az iparosok társaséletének és más helyi polgárokkal való kapcsolatainak szervezésére törekedett. A kör elnöke Rainer Ferenc és Mozgay Károly, az általános ipartársulat két vezetője, jegyzője Reizner János lett.69
1876 februárjában az általános ipartársulatnak 329 tagja volt. Rainer Ferenc amiatt panaszkodott, hogy megszervezése után három évvel még sok iparos nem lépett be a társulatba. Az 1882. évi közgyűlés idején az ipartársulatnak 456, 1883 elején 470 tagja volt, ami a szervezet fejlődéséről tanúskodik, ám a szakmai társulatokat is figyelembe véve az önálló iparosoknak fele sem volt társulati tag.
1880-ban az ipartársulat előterjesztést tett a törvényhatósági bizottsághoz a házaló kereskedelem korlátozására. 1881-ben interpellált Tisza Lajos királyi biztosnál amiatt, {444} hogy a helybeli iparosok — méltánytalanul — kimaradtak a Mars téri laktanyaépítésből. Többször szorgalmazta a szegedi székhelyű Kereskedelmi és Iparkamara létesítését. 1881-ben költözött a Palánkbeli Templom-téren vásárolt új székházba.
Az 1884. évi ipartörvény az iparosok érdekképviseleti szerveként az ipartestületeket jelölte meg, melyekbe mindazoknak be kellett lépniük, akik az adott településen képesítéshez kötött ipart űztek. A szegedi iparosok 1884. október 9-én, a városházán tartott közgyűlésükön mondták ki a helyi ipartestület megalakulását és ugyanakkor bizottságot választottak az alapszabályok kidolgozására. Az általános ipartársulat 488 taggal, a lábbelikészítő társulat 224, a magyarszűcsöké 76, a lakatosoké és a szabóké 21-21 taggal lépett be az ipartestületbe. Felháborodást keltett, hogy a fazekasokat és korsósokat nem vették fel az ipartestületbe, mivel szakmájuk nem számított képesítéshez kötött iparnak, csak abban az esetben, ha kályhakészítéssel is foglalkoztak. Az ügy 1891-ben jutott nyugvópontra, amikor a kereskedelmi miniszter rendelete a fazekasipart képesítéshez kötötte.70
Az ipartestület elnökévé Rainer Ferenc korábbi ipartársulati elnököt, első alelnökké Priváry János csizmadiát, második alelnökké Csikós Ignác lakatost, jegyzővé Babos Eleket, pénztárnokká Bódvay Pál rézművest választották. Működése első évében nyolc szakosztálya alakult: fémipari,faipari,ércipari, festőipari, ruházati ipari, élelmi, építő- és bőripari. 1885. december 31-én 950 tagot és 1127 segédet tartott nyilván. A taglétszám azt mutatja, hogy az alakulás évében a képesítéshez kötött szakmákban dolgozó önálló iparosoknak kb. 60%-a volt az ipartestületnek nyilvántartott tagja.
Az ipartestület is küzdött a kontár iparűzők ellen, foglalkozott az iparosok nyugdíjügyével, munkaközvetítő intézményt létesített. 1907-ben megalakította a Kisipari Munkaadók Szövetségét, előljárósága részt vett az Iparostanonc Otthon szervezésében (megnyílt 1909-ben). Minden évben tanoncmunka kiállítást rendeztek, ahol a legügyesebb munkák készítői pénzjutalmakat kaptak. A taglétszám 1890 végén 1382, 1900-ban 1627, 1910-ben 2091, 1914-ben 2148 volt, tehát az első világháborúig egyre emelkedett. Ha az ipartestületi taglétszámot az 1900. és az 1910. évi népszámláláskor magukat ipari keresetből élő önállónak vallók számával összevetjük, azt látjuk, hogy az önálló iparűzők 65, illetve 67%-a volt ipartestületi tag. A harmadrésznyi kívülállónak viszont csak a kisebbik hányada volt nem képesítéshez kötött iparűző, ők nem tartoztak az ipartestület kötelékébe.
{445} Nagyobb részük, akiket statisztikailag mégis önállónak számítottak, valószínűleg bedolgozó volt. 1900-ban 399 tanoncot szabadítottak és 582 új tanoncszerződést kötöttek. Az év végén a régiekkel együtt 1385 tanonc dolgozott a szegedi iparosoknál.
Rainer Ferenc kádármester 1900-ig volt az ipartestület elnöke, utána Kalmár István magyarszabó (1900—1903), Rainer Károly bútorasztalos (1903—1913), 1914. március 1-jétől pedig Pálfy Dániel vasöntödetulajdonos töltötte be ezt a tisztet.
Lábjegyzetek:
1. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
A FEJLŐDÉS FŐ IRÁNYAI
{446} A szabadságharc után a Kossuth-bankók megsemmisítése a korábbi évtizedek szerény tőkefelhalmozásának tetemes lecsapolását jelentette az országban, azonkívül az egész Habsburg-birodalom gazdasági fejlődését zavarta az 1850-es évtizedben a tartós és nagymértékű pénzértékingadozás. Mégis jó néhány gazdasági vállalkozással találkozunk ebben az időszakban, különösen a malomiparban. A magyarországi malmokban 1852—1863 között a gőzgépek száma és teljesítménye több, mint tízszeresére emelkedett. Szegeden a délalföldi gabonatermesztés egyik központjában s egyben fontos közlekedési utak találkozási helyén még a pesti óriásmalmok létesülése előtt — többek között külföldi tőkével — több gőzmalom keletkezett (mint pl. a későbbiekben részletesen is ismertetett Jordan, Weiner—Schwartz, Burget, Fodor—Kernweiss malmok). A kiegyezést követő fellendülési szakaszban Szeged közép- és nagyiparának változatlanul a malomipar a legfejlettebb ága. Elősegítette ezt néhány jelentős technikai újítás az 1870-es években: pl. a Haggenmacher Károly nevéhez fűződő síkszita, valamint a Mechwart András által szabadalmaztatott kéregöntésű acélhengerek alkalmazása.1
{447} A malomipar mellett legkorábban a faipar, illetve a fára, mint nyersanyagra alapozott iparágak indultak fejlődésnek. A Tiszán és a Maroson ugyanis oly nagymennyiségű fa került Szegedre — többek között a tutajon érkező sószállítmányokkal —, hogy a fa ára sokszor olcsóbb volt, mint az erdővidéken. A nagymennyiségű olcsó fa a gyufagyártó és asztalosipari üzemek mellett az 1860-as évtized vége felétől — de különösen az árvíz után — több jelentős gőzfűrésztelep fejlődését tette lehetővé.
A mezőgazdasági ipar korábban is széleskörűen elterjedt és fejlett ága, a szeszipar említhető időrendben és fontosságban egyaránt harmadikként. A szeszadó 1850. évi bevezetése meggyorsította modernizálódását, és a korábban inkább csak mellékfoglalkozásként űzött pálinkafőzésből, a mezőgazdasági birtokokhoz kapcsolódó szeszgyártásból városi nagyipar lett. Fellendülésében szintén szerepe volt egy magyarországi találmány — a Hollefreund-féle gőzölőkészülék — alkalmazásának. Az 1870-es évek első felében Szegeden alkalmazott gőzgépek közül 4 a malomiparban működött 102 lóerővel, l-l pedig — 90, illetve 60 lóerővel — a fa- és szesziparban.
A fa- és szeszipari termelés — többek között — egy 1869-ben alakult tőkeerős részvénytársaság keretei között folyt. Egy másik részvénytársaság 1869-ben a téglagyártás alapjait vetette meg, egy 1863. évi alapítású pedig a vegyiparon belül a város világítógáz-ellátását volt hivatva szolgálni. Figyelemre méltó eredményeket mutat fel az 1860/70-es években a gyufagyártás, a mezőgazdasági gépgyártás és gépjavítás, valamint a textilipar is.
építő- és építőanyag-ipar fejlődött a leggyorsabban. A századfordulóig tartó fellendülés időszakában a nagyszámú munkaerőt foglalkoztató dohányfeldolgozás és a nagyipari méreteket öltő szalámigyártás indult erőteljesebb fejlődésnek. Az utóbbi megalapozását a nagymérvű helybeli sertéstartás és -hizlalás, valamint a forgalmas sertésvásárok, a korábban fejlett szappanfőző ipar — mely a levágott állatoknak csak a zsiradékát hasznosította — és a paprikának, mint fontos fűszernek a jelenléte mozdították elő. A századfordulóra azonban a textilipar vált vezető iparágazattá, országos viszonylatban is kiemelkedő két nagy kender- és lenfeldolgozó üzemével. Ennek nyersanyagbázisa a nagyarányú — az ország össztermelésének mintegy 90%-ára rúgó — Bács-Bodrog megyei kendertermelés, amihez az igény oldalán a hajózás, a szekérfuvarozás, halászat, paprikafeldolgozás kötél-, istráng-, vitorlavászon, zsineg stb. szükséglete járult.2
A természeti-földrajzi adottságok, a gazdasági-konjunkturális viszonyok mellett számottevő szerepet játszott az iparfejlődésben az állam; nemcsak közvetlen {448} alapítási tevékenységgel (pl. a dohánygyár), hanem közvetett (elsősorban pénz- és hitelpolitikai) úton mozdította elő a gyáripar fejlődését az 1881., 1890., 1899. és különösen az 1907. évi iparpártoló törvényekkel. Eszköztárukban a kezdeti — meghatározott ágazatokra korlátozódó — adó- és illetékmentesség (1881), kamatmentes kölcsön és közszállítások biztosítása (1890) mellett mind nagyobb mértékű és ágazatokhoz nem kötött szubvenciók szerepeltek. Emellett a város támogatása is élénkítően hatott az iparosodásra. Már 1868-ban kifejti a városi tanács — amikor teljesít egy üzembővítésre irányuló kérelmet —, hogy „az ipar előmozdítására ... minden időben ... törekszik".3 Az 1885. december 16-i közgyűlés a gyáraknak, „melyek a forgalmat növelni és számosabb munkásnak állandó keresetforrást biztosítani képesek", hat pontban rögzített kedvezményeket szavazott meg, pl. ingyen vagy kedvezményes áron telek biztosításával. Egy 1907. évi polgármesteri jelentés szerint a város új iparvállalatba tőkét is fektet, részvényeket jegyez. Szeged egyedül áll az összes magyarországi városok között az ipartámogatásnak ezzel a formájával.4
A századforduló táján az élelmezési iparon belül a malomiparban jelentékeny koncentrálódás ment végbe, a fejlődés lelassult, inkább a szalámigyártás került előtérbe. Erőteljesen növekedett a vegyipar legfontosabb üzeme, a kezdettől fogva monopolhelyzetben lévő — és váltakozó külföldi tőkeérdekeket képviselő — gázgyár. Századunk első évtizedében Szegeden is a mezőgazdasági iparok korábbi szerkezeti súlyának viszonylagos gyengülése következett be.
A háború kitörésekor az ipar egyes ágai leálltak, mások fokozatosan átálltak a haditermelésre. Az előbbiekben átmenetileg munkanélküliség jelentkezett, a hadfelszerelési cikkek gyártásával, hadseregellátással és közélelmezéssel kapcsolatos iparágak pedig, mint pl. a vas- és fémipar, fonó-szövőipar, malomipar stb. munkaerőhiánnyal küzdöttek. A munkásszükségletet egyrészt katonai osztagoknak és hadifoglyoknak az üzemekbe vezénylésével, nőmunkások korábbinál nagyobb mérvű alkalmazásával, továbbá (pl. a dohánygyárban) a munkaidő meghosszabbításával igyekeztek biztosítani. Ugyanakkor a legfontosabb üzemek — 4 vas-és gépgyár, a gázgyár, a két nagy kendergyár, a legnagyobb malom, a cipő-és csizmakészítő szövetkezetek stb. — munkásait (legalábbis egyelőre) felmentették a katonai szolgálat alól. A hadseregnek való szállítás átmeneti konjunktúrája és különösen az általános áruhiány jól ismert gazdasági mechanizmusa révén néhány vállalat jelentékeny többletnyereséghez is juthatott, ami módot nyújtott az üzem műszaki fejlesztésére, fióküzemek létesítésére, a részvénytőke emelésére.
{449} A világháború évei néhány ágazatban fellendülést eredményeztek, az egyre fokozódó nehézségek miatt azonban mindinkább általánossá vált a stagnálás és hanyatlás, amely egyes iparágakban a háború utáni évekre is átnyúlt.5
AZ IPAR NÖVEKEDÉSE
Az osztrák kormányzat 1851. évi Iparrendtartása, s még inkább az 1859. évi „nyílt parancs" a korábbinál szabadabbá tette az ipart, utat nyitott a nagyobb iparszabadságnak, s ennek talaján a megpezsdült gazdasági életben a szegedi önálló iparosok (vállalkozók) száma az 1860-as évek végén már megközelítette a kétezret. A századfordulón mintegy 2500 önálló ipari keresőt vettek számba, majd 1910-re 3000 fölé ugrott a számuk.
Az ipari segédszemélyzet Szegeden csak az 1880-as évekre haladta meg az önállók számának a kétszeresét, majd a századfordulón 2,7-re, 1910-ben pedig 3,6-re emelkedett az arány. Míg az önálló iparűzők száma az 1850-es évektől 1910-ig legfeljebb jó két- és félszeresére emelkedett, a segédszemélyzeté mintegy megtízszereződött, s századunkban már meghaladta a tízezret. Tehát míg az 1880-as években az iparban dolgozóknak Szegeden a harmada, a századfordulón jó negyede volt önálló, századunk második évtizedében már csak minden ötödik személy. A közép- és főleg nagyipar izmosodását jelzi, hogy az alkalmazott gőzgépek száma az 1870-es évek első felében kimutatott 14-ről 1889-ig 39-re, 1898-ig 53-ra növekedett, a teljesítőképességük az 1890-es években ennél is nagyobb mértékben.6
Kezdetben azt az ipartelepet tekintették a közigazgatásban (és a statisztikában is) gyárnak, amely magát annak nevezte; az 1898. évi gyáripari statisztikai összeíráskor azt, amely legalább 20 munkást alkalmazott, majd később a létszám mellett figyelembe vették a motorikus erőt és egyéb szempontokat (a termelés módját, tömegszerűségét stb.) is.7
Egységesebb elhatárolásra nyújtanak lehetőséget azok az adatok, melyek az 1900. és 1910. évi népszámlálásokhoz kapcsolódó összeírásokra támaszkodva a vállalatok (ipartelepek, üzletek) nagyságáról az alkalmazott segédszemélyzet számának különböző csoportosításában tájékoztatnak. A korabeli tagolódás szerint a kisipar körébe tartozik az egyedül, vagy legfeljebb öt személlyel dolgozó {450} műhely, a középipar 6—20 munkást foglalkoztat és a nagyipari üzem (gyár) a 20-nál több főt alkalmazó ipartelep.
A századfordulón Szegeden 31 nagyipari vállalat működött, Budapest (622). valamint Pozsony (51), Zágráb (41) és Temesvár (32) után a legtöbb a korabeli országterület városai között. A munkáslétszám tekintetében azonban Szeged csak a kilencedik a vidéki városok sorában.
Az összes ipari keresőnek mintegy negyedrésze dolgozott akkor Szegeden a nagyiparban, több, mint a fele a kisiparban, és az önálló kisiparosoknak kb. 2/3-a segéd nélkül. Századunk első évtizedének vége felé megfordult az arány: a nagyipar a középiparral együtt már több személyt foglalkoztatott, mint a kisipar. Az iparnak nagyobb üzemekben való koncentrálódását jelzi, hogy míg a nagyipari üzemek száma megkétszereződött, munkásaiké pedig 2,3-szeresére emelkedett, a középipar létszáma csak 2/3-ával, a kisiparé pedig 1/3-ával növekedett századunk első évtizedeiben.
A nagyiparon belül is a nagyobb létszámú — 50 vagy még inkább a 100-nál több személyt foglalkoztató — üzemek szaporodtak, illetve váltak még nagyobbá. 1910-ben az utóbbi üzemekben dolgozott az összes ipari segédszemélyzetnek immár több, mint negyedrésze, 1900-ban még csak 18%-a.
A nagyipari üzemek és munkásaik számának alakulása üzemnagyságcsoportonként:
| Üzem | Munkás | |||
| 1900 | 1910 | 1900 | 1910 | |
| 21—50 munkás | 21 | 36 | 667 | 1102 |
| 51—100 munkás | 6 | 15 | 421 | 1081 |
| 101—500 munkás | 4 | 8 | 1189 | 1261 |
| 500-nál több munkás | — | 3 | — | 1812 |
| Együtt | 31 | 62 | 2277 | 5256 |
A nagyipari üzemekben mintegy 40%-os arányban dolgoztak nők, vagy más fogalmazásban: az iparban alkalmazott nők 3/4 része nagyipari üzemekben dolgozott.
A nagyipar aránya az egyes ágazatokban eléggé eltérő: a gáz- és gyufagyár által képviselt vegyiparban és a fonó-szövő iparban dolgozóknak több, mint 90%-a, a gép-, valamint a nyomdaipariaknak is 60% körüli hányada nagyipari vállalatok keretei között található. Az élelmezési és élvezeti cikkek gyártásában, a kő-,föld-,üveg-, agyag-stb. iparban és a sörte-, szőr-, tolliparban a munkásoknak közel fele tartozott a nagyiparba, a vas- és fémiparban, a fa- és csontiparban, valamint az építőiparban negyede-harmada (2. sz. táblázat, 482. old.).
ÁGAZATI SZERKEZET, FOGLALKOZTATOTTSÁG
{451} Az 1849/50. évi összeírás 13 „gyár"-at tüntet fel Szegeden, az 1868. évi szintén. Ez utóbbiból az élelmiszeriparba tartozott 3 (a gőzmalmok), a vas-, fém- és gépiparba ugyancsak 3 (ekegyár, gazdasági eszközök gyára öntödével és egy „bádogműgyár"), a vegyészeti iparba 5 (2 gyufagyár, l-l légszesz-, keményítő-és spódiumgyár), ezenkívül volt egy textilgyár (festőüzem) és egy szeszgyár (fűrészmalommal). A gőzmalmokhoz és a ,,gyár"-akhoz járult még az Asztalos Ipartársulat, továbbá — mint szolgáltatóipari egység — a sziksós- és gőzfürdő.8
1890-ig 22-re emelkedett a nagyipari üzemek száma, munkáslétszámuk 1202-re. A legnagyobb közülük a dohánygyár, amely egyike az ország 117 legnagyobb — 200-nál több személyt foglalkoztató — gyáripari szervezeteinek. Ezenkívül 2-2 gőzmalom és szalámigyár, l-l szeszgyár és marhahizlaló telep képviselte az élelmezési és élvezeti cikkeket gyártó iparágazatot, együttvéve 467 munkás foglalkoztatásával. Ehhez hozzávéve a könnyűiparból a két fonó-szövőipari (163) és 5 ruházati (3 szabó- és 2 cipő-) ipari üzem munkáslétszámát (194), már csaknem 3/4-ét kapjuk az összes nagyipari létszámnak. A nehézipar legjelentősebb — s egyben Szeged második legnagyobb — létszámú üzeme az államvasutak javítóműhelye (156), s volt még 1 lakatosipari üzem és 1 gyufagyár. Figyelmet érdemel, hogy a két állami üzem: a dohánygyár és a javítóműhely Szeged nagyipari munkásságának ekkoriban közel harmadát adta.
A telepített ipar körén kívül volt még két nagyipari méretű vállalkozás az építőiparban, 90 állandó munkással.
Az 1900. év végén összeírt 31 nagyipari vállalatból a legnagyobb — tíz év alatt csaknem megkétszereződött — létszámú üzem továbbra is a dohánygyár, több, mint 400 munkással. A malomipart és szalámigyártást hozzávéve az élelmiszeripar továbbra is vezető ágazata a szegedi nagyiparnak. De megközelítette a textil- (fonó-szövő) ipar, amelynek két nagyüzemében tíz év alatt több, mint háromszorosára emelkedett a munkáslétszám (közel 550-re). A két legnagyobb iparágazat gyáraiban a szegedi nagyipari foglalkoztatottaknak már csak fele dolgozott. A könnyűiparban előretört a faipar és nyomdaipar, a nehézipart 1900-ban 10 üzem (5 vas-, fém- és gépipari, 3 építőanyag-ipari és 2 vegyipari) képviselte közel 540 munkással, a korábbi 3 üzem mintegy 200 munkásával szemben.
Századunk első tíz évében Szegeden a nagyipari üzemek száma és az üzemek átlagos létszáma is tovább emelkedett. 1890-ben mindössze két, 1900-ban négy olyan üzem volt Szegeden, melynek létszáma meghaladta a 100 főt, 1910-ben már {452} 11, és közülük a két len- és kenderipari üzemé és a dohánygyáré az 500-at is túlszárnyalta. A negyedik legnépesebb üzem a vasúti javítóműhely 300-nál több munkással, a további hété pedig 100—200 között mozog. Ekkor már messze kimagaslóan legjelentősebb ága Szeged gyáriparának a textilipar: öt üzemének több, mint másfél ezer munkásával — az 1890. évi létszám kb. tízszeresével — egymaga közel harmadát adja a város gyáripari létszámának. Az egész könnyűipari ágazat pedig több, mint felét képviseli a nagyiparnak. Az 1910-ben hat nagyipari üzemet magába foglaló élelmiszeripar létszáma két évtized alatt megkétszereződött, de az 1890. évi több, mint 40%-kal szemben már alig 20%-át, a nehézipar pedig jó negyedét teszi a szegedi nagyipari munkásságnak.
A korabeli vállalatszervezeti és vezetési módszereket jellemzi, hogy az összes gyáripari foglalkoztatottaknak mindössze 8%-át tették a tisztviselők és művezetők, és az ugyancsak havibéres altisztek, szolgák. A munkások mintegy 30%-a nő volt, és túlnyomó többségük a két vezető ágazatban, a len-, kender- és élelmiszeriparban dolgozott, ahol az összes munkásoknak több, mint felét adták.
A gyáriparról adott képhez hozzátartozik még, hogy a foglalkoztatottság valójában nagyobb volt, mint ahogy a népszámlálási forrásokra támaszkodó adatok mutatják. Az egyes idényjellegű iparágakban például lényegesen többen dolgoztak év közben, mint az év végi népszámlálások időpontjában. A különbségeket illusztrálja az 1910. október 1-jén a gyáriparban végrehajtott részletes üzem- és munkásstatisztikai adatfelvétel, mely az év véginél mintegy 25%-kal magasabb (6 ezer főt megközelítő) szegedi foglalkoztatottsági szintről tájékoztat.
A szegedi nagyipari üzemek és a munkáslétszám iparágankénti megoszlásának 1890—1910 közötti összehasonlító adatai szerint (3. sz. táblázat, 483. old.) pl. az építőanyag-ipar az évközi létszámnak alig harmadát foglalkoztatta télen, a faipar kb. 60%-át; az élelmiszer-, textil- és nyomdaiparban mintegy 20%-kal alacsonyabb az év végi létszám az őszinél. Ezzel szemben a ruházati iparban, a vas- és fémiparban, valamint a vegyészeti iparban némileg többen dolgoztak év végén, mint év közben. Szegeden 1910. október 1-jén 69 nagyipari üzemet írtak össze az év végi 49-cel szemben, figyelmen kívül hagyva az építő- és a szállodaipart. Az egész országban Budapesten kívül csak Pozsonyban volt ennél több (80) gyáripari üzem, a munkások számát tekintve pedig Temesvár járt még előtte, mert gyárüzemei általában nagyobbak, mint a szegediek: átlagos létszámuk — miként a pozsonyiaké is — meghaladja a 100-at, a szegedieké pedig csak 86.
Pozsony és Temesvár után következik Szeged a motorok száma és lóereje tekintetében is: 52 üzemben 107 motort alkalmaztak összesen 6716 lóerővel. A motorral dolgozó üzemek munkáslétszáma 5459, a motor nélküli 17 üzemé pedig csupán 498 (s közülük csaknem minden ötödik otthon dolgozott). A motort alkalmazó gyárak átlagos munkáslétszáma tehát meghaladta a 100-at, a motor {453} nélkülieké azonban csupán 29. Összesen 15 gyáripari üzem foglalkoztatott 100-nál több személyt, közülük öt 200-nál is többet.
A következőkben a helyi közép- és nagyipar alakulását iparáganként és szakági részletezésben tekintjük át. (4. sz. táblázat, 484—485. old.)
2. IPARÁGAK, ÁGAZATOK VAS- ÉS FÉMIPAR
A Szegeden már 1848 előtt jelentősen fejlett céhes ipar némely ágazatában, pl. a kovácsipar egyes műhelyeiből nagyobb méretű üzemek alakultak. Akadtak kovácsműhelyek, amelyek kiváló szakembereket neveltek, akik más városokban emelték magasra a szegedi ipar hírét. Ilyen volt pl. a Grazban gépgyárat alapító Kőrösi József (1811—1868) vagy az apja kovácsműhelyében tanult Csonka János (1852—1939), aki később a műegyetem műhelyfőnökeként Bánki Donáttal benzinmotort szerkesztett, és 1893-ban szabadalmaztatták a — karburátornak elnevezett és későbbiekben világszerte elterjedt — benzinporlasztót. (Erre azonban a korabeli magyarországi viszonyok között még nem volt igény, és az autómotorból a német Daimler mérnök csinált üzletet 1891-ben alapított Cannstadt-i gyárában.) Az 1900. évi párizsi világkiállításon ezüstérmet nyert Kónya György (1863—1941, Szent László u. 7.) 20—30 személyt is foglalkoztatni tudott.
A lakatos iparban több közép- sőt gyárüzem alakult ki, mint a kovácsiparban. Nigrényi Pál mezőgazdasági gépeket (is) gyártó üzeme az 1870-es évek közepén 18—20 személyt foglalkoztatott. Ő volt az elnöke az 1877/87 közt fennállott Szegedi lakatosáru gyáripari szövetkezetnek, mely összesen 6 lakatosmestert tömörített.
A 20-nál több munkást foglalkoztató szegedi lakatosüzemek alkalmazottainak száma 1910 végére 278-ra nőtt. Kertész Izidor vasbútort is készítő lakatosüzeme (Br. Jósika u. 27.) 1908-tól saját szabadalma alapján bevéső ajtózárat kezdett gyártani. A következő évben már 68 munkással dolgozó üzeme az 1910. év elején a Szegedi Gazdasági és Iparbank közreműködésével részvénytársasággá alakult 300 ezer K alaptőkével, melyet még abban az évben 400 ezer K-ra emeltek, és a létszám az év végén meghaladta a 120 főt. 1912-ben a részvénytőke már 800 ezer K, ámde a Gazdasági és Iparbank 1913. évi váratlan bukása a Kertész-féle üzemet is elsodorta, csődöt nyitottak ellene. A gyárat a felszámolás során a 400 ezer K alaptőkével alakult Ferraria Vasárugyár Rt. szerezte meg.
Említésre méltó Kecskeméti Antal Mars téri épületlakatos és Benkóczy Pál lakatosárukat gyártó és javító üzeme is.
GÉP-, MŰSZER- ÉS VILLAMOSSÁGI IPAR
{454} A gépgyártásnak Szegeden különösképpen a mezőgazdasági célokat szolgáló ágazata fejlődött ki. A XVIII. század közepén Szegedre települt Eichinger család legjelentősebb vállalkozó tagja, Eichinger Károly (1812—1878) rostakészítő az 1850-es években Hódmezővásárhelyen céhes üzemet hozott létre. Visszakerülése után Szegeden fokozatosan „gyárat" fejlesztett ki, amelyben 1869-ben az üzem saját szükségleteit kielégíteni képes, szerény méretű vasöntödét létesített. 1875-ben már 20—30 munkást foglalkoztatott, gőzgépet is alkalmazott. Halála után fiai nem tudták a vállalatot a korábbi szinten fenntartani, bár 1884-ben kiadott prospektusa szerint különböző fajtájú szellőzőrostákat, vetőgépeket is állított elő.9 Hanyatlásában az árvíz okozta károk és az 1860-as évek gabonaválsága is közrejátszottak. Végül is a gyár 1892-ben megszűnt.
A Pálfy-testvérek országos viszonylatban is számottevő vasöntöde és gépjavító gyára Pálfy Sándor céhbeli gyógykovács 1817-ben alapított alsóvárosi műhelyéből nőtt ki. A mester János és Balázs nevű fiai az atyjuktól átvett, 1859-ben kibővített műhelyt 1861-ben olvasztókemencével fejlesztették, amely évi kb. 4000 q érc feldolgozására volt alkalmas. Hamarosan új műhelyt alakítottak ki a Kálvária utcában, amelyet 10 lóerős gőzgéppel is felszereltek. Ekevasat és különböző gépalkatrészeket gyártottak, gépjavítással foglalkoztak, és 1874-től gőzerővel működő paprikamalmot is tartottak fenn. Az árvíz után újjáépített üzem az 1880-as években új munkagépek beállításával elsősorban kenderkikészítő, valamint malomipari gépek gyártására rendezkedett be, de bor- és brikettsajtók, kéregöntvények, tengelyek, csapágyak stb. előállításával is foglalkozott. Az 1896-ban Pálfy Dániel vezetése alatt végrehajtott nagyarányú modernizálás és átrendezés után a vasöntöde kemencéje egyszerre már egy vagon vasat tudott megolvasztani, és a 45 lóerős gőzgéppel felszerelt gyár már nemcsak helybeli, hanem más belföldi kendergyáraknak is szállított szakmai gépeket, sőt Szerbiába és Olaszországba is. Termelése 1910-ben megközelítette az 1 millió K értéket. Az üzem teljesen új, külön épületében ugyancsak 45 lóerős gőzgép hajtotta a paprikaőrlő malmot, amelynek termékeit jelentős részben külföldre szállították. A polgáriasodással lépést tartva vízvezetéki, fürdőszobai vízműberendezési részleget is létesítettek. A gyárat 1913-ban részvénytársasági alapon kibővítették.10
A gépipar fontos üzemei a vasúti javítóműhelyek. 1870. augusztus 1-jén 80 munkással kezdte meg működését az Alföldi Vasúttársaság Szeged-rókusi gépműhelye.
{455} A másik szegedi gépműhely a Császári és Királyi Államvasúttársaság (Staats-eisenbahn Gesellschaft: STEG) közlekedési eszközeinek javításával foglalkozott, 1875-ben összesen 88 munkással.
A szeged-rókusi műhelyt 1885. május 1-jén a vasúttal együtt átvette a Magyar Államvasutak. 1890-ben már több, mint 200 munkás dolgozott a műhelyben, az 1910. évi népszámlálási összeírás 327 munkást mutat ki, azonkívül 10 mérnök, művezető stb. alkalmazottat. Ezzel a létszámmal a szeged-rókusi gépjavító műhely a negyedik legnagyobb munkáslétszámú szegedi üzem.
Bár szorosan kapcsolódik a fafeldolgozáshoz, mégis itt említjük meg a kocsigyártást, amely 1890-ben 64, 1910-ben pedig már több, mint 100 fő keresőt számlált. Ifj. Hodács János külföldre is dolgozó kocsigyára — mint már a kézműipari részben szó volt róla — 30-nál is több személyt foglalkoztatott. Az üzem 1911 őszén 160 ezer K alaptőkével részvénytársasággá alakult át (Hodács János Első Alföldi Kocsigyára), 1914 májusában azonban csődöt nyitottak ellene. Felszámolása 1918-ban fejeződött be.
A műszeriparban elsősorban az órakészítés és -javítás terén volt ismert Szeged. A XIX. század vége felé Brauswetter János és fia fali- és zsebóragyára érte el a nagyipari méretet. Az 1896-ban nagyobb helyiségbe költözött cég ausztriai és svájci alkatrészek felhasználásával készült óráit a balkáni országokban, Ausztriában, sőt Amerikában is értékesíteni tudta. 1910-ben már 30 szakmai és további 9 egyéb munkaerőt foglalkoztatott.
Viszonylag fejlett volt a hangszergyártó ipar. Kovács István 4 segéddel és 2 tanonccal dolgozó zongora- és orgonakészítő üzeme már az 1870-es években meghaladta a kisipari kereteket.
Szeged villanyárammal való ellátására, továbbá „gáz- és villamosság fűtésre, illetve erőátviteli célokra leendő értékesítésére" a várossal 1893. december 30-án kötött szerződés alapján a Szegedi Légszeszvilágítási Rt. nyert kizárólagos jogot. A szerződésben körültekintő részletességgel szabályozták egyebek között a város fogyasztását közvilágítási célra, a közületi és magánfogyasztás tarifáját stb. Szegeden — miként Kassán is — a légszeszgyártással közös vállalat keretei között alakult villanytelep, amelynek mintegy 100 ezer watt teljesítménye kezdetben 29 utcai ívlámpát, továbbá a város színházát, a kultúrpalotát és a Kass-vigadót látta el villanyárammal.
A villanytelep 1895-ben 24 munkást és még 3 személyt foglalkoztatott, ez mindössze 1%-a az ország összes villanytelepi létszámának. Az előállított árammennyiség (115 ezer kWó) viszont alig egy ezreléke a korabeli hazai villamosáramtermelésnek. Ez is egyik oka lehet, hogy a szegedi villamosáram-egységár a 20 filléres országos átlaggal szemben 69 fillér. A villanytelepiek létszáma 1910. év végén is csak 23 munkás és 3 egyéb alkalmazott. A szegedi közvilágításban ekkor is — a kőolaj mellett —a gáz uralkodott.
{456} A villanyáram-termeléssel megindult századunkban az elektrotechnikai cikkek gyártása, amelynek 1910-ben egy 15 munkással dolgozó üzeme működött Szegeden.
ÉPÍTŐ- ÉS ÉPÍTŐANYAG-IPAR
Az építőipar és a túlnyomórészt építkezési célokra szolgáló anyagokat előállító kő-, föld-, agyag-, azbeszt-, üveg- stb. ipar korszakunkban országszerte egyike a legtöbb személyt foglalkoztató, dinamikusan fejlődő ágazatoknak.
A korabeli építkezések jelentős tömegeket mozgattak Szegeden is: egy-egy nagyobb építkezési munkán olykor több száz személy dolgozott. Ez nemcsak helybeli foglalkoztatást jelentett, hanem vidéki, sőt külföldi munkát is. Kováts István helybeli építőmester önéletrajza már az 1840/50-es években a más városokban, sőt országokban munkát kereső, szegedi építési munkások tekintélyes számáról beszél. Egy hivatalos jelentés szerint az 1880-as években a szegedi kőművesek és ácsok az aldunai tartományokban is keresettek.11
A téli idényben végrehajtott népszámlálási adatok szerint a szegedi építőiparban dolgozók száma a XIX. század utolsó évtizedében 1000 körül mozgott, az 1910 végi létszám 1647.
Az építőiparban foglalkoztatottaknak mintegy 3/4 része dolgozott közvetlenül magas- és mély-, út- és vízépítési munkákon, a többi az építési szakipari ágazatokban. Az 1900-as években tehát erőteljesen megnövekedett az építőipari segédszemélyzet: egy építkezési vállalkozóra és kőművesmesterre az 1910. évi adatok szerint átlagosan 8 fő jutott, a korábbi alig 3-mal szemben. Az összes építőipari keresőknek több mint 40%-a közép- és nagyipari vállalkozók alkalmazásában állt.
Ismertebb építőmesterek voltak Kováts István (1822—1902) mellett Hoffer Károly, a századforduló körül Erdélyi Mihály, Ligeti Béla stb.
A kőben szegény alföldön fő építkezési anyagul szolgáló sár- (vályog)téglát általában házi- és népiparszerű keretekben állították elő. Szólnunk kell azonban az égetett tégla gyártásáról. Tégla- és cserépégetésre — mely a korcsma- és mészárszéktartáshoz hasonlóan a város földesúri jogosítványai közé tartozott — 1849 után is adott ki a tanács engedélyt dézsmafizetési kötelezettséggel (így pl. 1852-ben 8 fő számára). Az 1850-es évek derekán a város 157 ezer dézsmatéglát kapott (ennek közel 1/4-ét Zsótér János kemencéjéből). A cserépdézsma — 1856-ban 38 kemencéből — kb. 1/10-e volt a téglának.12
{457} Az 1860-as évek elejéről származó adatok szerint — miután Gábriel János megépíttette az óbudai kemencék mintájára téglaégetőjét — kb. 2,5 millió db téglát állítottak elő Szegeden. Ez azonban a városi építkezések szükségletének csak egy részét tudta kielégíteni.13 Így az Angol—Magyar Bank támogatásával 1868-ban életre hívták Szegeden a korszerű Hoffmann-kemencével és téglavágó géppel felszerelt Szegedi Első Géptéglagyár Rt.-ot, 1869-ben pedig a helyi kereskedők — élükön Gál Ferenccel — 80 ezer Ft alaptőkével megalapították a hagyományos körkemencére és kézi erőre berendezett Szegedi Téglagyár Társulatot. A két vállalat egymás szomszédságában levő — a rókusi kapun kívüli — telepe 1869-ben egyesült Szegedi Téglagyár Társaság (1898-tól: Társulat) Rt. néven. (93. sz. kép.)
A város vezetői az épülő nagy bérház és főreáltanoda téglaanyagának biztosítása céljából 1870. június 22-én szerződést kötöttek a vállalattal 3 millió tégla szállítására.14 A két kemencével működő egyesített téglagyár termelőképessége az 1870-es évek derekán 6 millió db égetett tégla, s ennek kézi erővel való előállítására — az időjárási viszonyoktól függően 6 hónapon át, napi 12 óra munkaidővel — 60 férfi és 30 női munkást foglalkoztatott, ezenkívül 2-2 égetőmestert, egy felügyelőt és számtisztet.
A téglatermelés ösztönzését szolgálta az is, hogy a városi közgyűlés 1871-ben felére csökkentette a tégladézsmát15, és az árvíz után új lendületet nyert téglaégetés után is csak 5% dézsmát szedett. A városi tanács 1881—85-ben 27 égetési engedélyt adott ki — de utána a század végéig már csak 4-et.
Az árvíz után a Szegedi Téglagyár Társaság termelése az 1878. évi 3 millió és az 1879. évi 1,2 millió db után 1880-ban 5,8, majd 1881-ben 9,3 millió db-ra emelkedett. Ebből 8,2 millió db-ot kézzel vertek.
Az 1890-es évek második felében a helyi verseny és a Tisza-vidéki üzemekből szállított nagyobb mennyiségű tégla miatt csökkent a vállalat termelése. A századforduló körüli válság után, az új építkezési lendület kihasználására a gyár — amely közben a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank érdekkörébe került — új gőzkazánt szerelt fel, felújította körkemencéit.
A millenniumi időszak nagy építkezési konjunktúrájának kiaknázására alakult meg még 1891-ben a város által átengedett, több mint 18 holdnyi területen a Mayer Ferdinánd és Fia Keramit és Műtéglagyár. Ez a legkülönbözőbb építési rendeltetésű durva- és finomkerámia-ipari termékeket állította elő. Központosított tüzelésű 16 kamrás körkemencéje 5 millió db vert és géppel sajtolt tégla égetését tette lehetővé. Gyártott ezenkívül különleges téglaféléket, mázas fajanszlapokat {458} stb. is. Termelése 1893-ban mintegy 3 millió db. épülettégla, 2 millió db (különböző méretű) dísztégla, 1 millió db géptégla és ugyanannyi keramitlap. Szállított külföldre (Szerbiába, Romániába, Bulgáriába) is.
A Mayer-féle gyár 1896 elején 200 ezer K értékű részvény kibocsátásával Szegedi Keramit és Műtéglagyár Rt. cégnévvel újjáalakult. Telepén 1898-ban 3 modern nagy gyártóképességű gépet és egy-egy új gőzkazánt állítottak üzembe.16 A részvénytársaság alapítóinak számítása bevált: az 1896/97. évi nagy szegedi és környéki építkezések jelentős részéhez (szegedi utászlaktanya, zsinagóga, hódmezővásárhelyi gimnázium új épülete) ez az üzem szállította a téglaanyagot, de a századforduló táján jóval távolabbi építkezésekhez is (kolozsvári egyetem, zágrábi postapalota, nagybecskereki, temesvári zsinagógák stb.).
A háború kitörése az összes iparágak közül a legnagyobb csapást az építő és építőanyag-iparra mérte. Szegeden is félbemaradtak a magán- és középítkezések. A későbbiekben szükségessé váló katonai építkezések, esetenkénti gyárbővítések vagy egyéb építőipari tevékenység csak nagyon mérsékelt foglalkoztatást tudtak biztosítani. 1917-ben a téglagyárak már egyáltalán nem kaptak szenet, és az építkezés a háború után is csak nehezen tudott megindulni.
VEGYÉSZETI IPAR
A modern városi fejlődéssel az 1850/60-as évek fordulójától megjelenik és terjed hazánkban a gázgyártás. Mint általában a magyarországi gázgyárakat, a szegedit is külföldi vállalkozó, az augsburgi Ludwig A. Riedinger alapította: vele kötötte meg a város 1863-ban a légszeszvilágítási szerződést, amellyel Riedinger monopóliumot nyert a gáz előállítására. A városi tanács 3000 n-öl ingyentelket és más kedvezményeket is biztosított a vállalkozónak, bizonyos kötelezettségek teljesítése ellenében: pl. 400 gázlámpát kellett a város főbb útvonalaira és tereire telepítenie, s ezeket évi 620 000 órában égetnie. (Az első gázvezeték térképe: 2. sz. grafikai melléklet.) A Budai országúton, a Rókusi kapun kívül épített üzem 1865-ben kezdte meg működését, de Riedinger 1868-ban eladta a vállalatát a Magyar Általános Hitelbanknak.17 Ennek közreműködésével jött létre a Szegedi Légszeszvilágítási Rt. 1869-ben.
A 30 évre szóló szerződés lejártakor, 1893. év végén a várossal kötött új szerződésben a részvénytársaság további 40 évre kizárólagos jogot kapott gázon kívül villamosság szolgáltatására is világítási, fűtési és erőátviteli célokra.
{459} A társaság érdekeltségi viszonyaiban 1894-ben a francia tőke előretört, az új társaság — a Szegedi Légszesz és Villamossági Rt. — élére Charles George francia bányatulajdonos, vasgyáros, több más magyarországi gázgyári részvénytársaság vezérigazgatója került.
Az 1895. november 1-jétől életbe lépő új tarifa külön tételeket szabott meg a fűtési, főzési és motorhajtási célú fogyasztásra. Egyidejűleg nagy felújítási, átalakítási és bővítési munkálatok kezdődtek: új fűtőház, retortakemencék építése, a csőhálózat bővítése és a közvilágítási lámpák számának növelése, 1897-ben új — abban a korban vidéken a legnagyobb — gáztartály felállítása stb. A gyár termelési kapacitása napi 3600 m3-ről fokozatosan 20 000 m3-re emelkedett, az ugrásszerűen növekvő gázfogyasztási igények kielégítésére.
A századforduló körül a francia érdekeltséget újból az osztrák váltotta fel: a magyarországi gázgyárak megszerzésére főként osztrák tőkecsoportok kezdeményezésére 1899-ben létesült Központi Gáz és Villamossági Rt. a következő évben átvette a szegedi gyárat is, és az 1907. évi új ipartámogatási törvény nyújtotta kedvezményeket kihasználva, rokon iparágakra is kiterjesztette a vállalat tevékenységét: így pl. 1909-ben ammóniákszóda-gyár építésére kapott engedélyt.
A szegedi gázgyárnak az 1890-es évtized első felében még 700 ezer m3 körüli termelése 1899-ben 1,5 millió m3-re növekedett, melynek közel harmada jutott közvilágításra. A közben 38 km-ről 42,5 km-re bővült csőhálózat 1200—1300 nyilvános és több, mint 15 ezer magánlángot táplált — a korábbi 800—900 nyilvános és 5—6 ezer magánlánggal szemben. Ezenkívül 150 gázfőző és fűtőkészülék volt használatban, továbbá 23 gázmotor is működött.
A századunk első éveiben 1,8 millió m3 körül mozgó gázfogyasztás 1907-től 2,1—2,2 millió m3, a csőhálózat hossza pedig több, mint 70 km. A magánlángok száma 1905-ben meghaladta a 20 ezret, 1911-ben pedig a 30 ezret, vagyis két évtized alatt 5—6-szorosára emelkedett, miközben a nyilvános lángoké megkétszereződött (1911: 1707).
gyufagyártásban élen járt Szeged. Neubauer József (1828—1909) 1858-ban helyezte ide Csongrádon 1846-ban alapított üzemét, amelvet Szegeden fejlesztett gyárrá. Ezt Csikós Imre üzeme követte (Felsővároson) és Todesco Lajosé (az Ingyen utcában). Egy 1867. évi hatósági gyárvizsgálat során észlelt szabálytalanságok miatt azonban a városi tanács mindhárom üzem működését betiltotta, mert nem tartották be a gyufagyártásban dolgozó munkásokra vonatkozó kancelláriai rendelet előírásait.18
A Neubauer-féle üzem később újjáalakult és 1878-ban Breier Miksa tulajdonába került. A 11 géppel, 10 gyalupaddal stb. felszerelt gyár évi kapacitása 6 férfi, 12 női munkás és 10 gyermek (14 éven aluli) foglalkoztatásával 55 ezer csomag {460} gyufa (ebből 50 ezer kénes és 5 ezer kén nélküli). Az árvíz során tűz és víz martaléka lett üzem 1880-ban új épületbe költözött. Tulajdonosa Pálfi Lipót lett.
Az 1895-től „Pálfi Lipót és veje" cégmegjelöléssel tovább működő üzem termelése az 1891. évi 200 ezer csomag (kénes, szalon, svéd és egyéb) gyufával szemben fokozatos növekedéssel az évtized vége felé elérte, sőt meg is haladta a 300 ezer csomagot. Jelentős mennyiséget külföldre (Olaszországba, a keleti országokba) is szállított.
Az 1900-as években a bécsi Länderbank Solo Gyufagyárak Rt. néven osztrák—magyar gyufakartellt hozott létre, s ehhez a legjelentősebb magyarországi gyufagyárak is csatlakoztak. A szegedi gyár nem lépett be, a kartellel folyó versenyt azonban nem bírta: 1907-ben már csökkent a kivitele. A Pálfi-féle cég megmentésére 1909-ben megalakult a Szegedi Gyújtógyár Rt. 1910-ben az emberáldozatot is követelő, pusztító kazánrobbanás után átalakították a gyárat. Az év végi összeíráskor 106 munkás és 11 egyéb alkalmazottja volt. 1915-ben az üzem az osztrák—angol érdekeltségű „Szikra" Magyar Gyújtógyárak Rt. tulajdonába került, és annak szegedi gyártelepeként működött tovább.
A háború alatt a hadi célokra szükséges klórsavas kálium, szén és egyéb anyagok ellátási nehézségei, valamint a munkaerőhiány nem ritkán az üzemmenet átmeneti csökkentését tette szükségessé. A nagymérvű gyufahiányon az 1918 közepén létrejött Gyufaipari Szövetség, mint kényszerszindikátus különböző adminisztratív intézkedésekkel próbált enyhíteni.
A korábban tömegméretű, de a század közepétől hanyatló szappan- és gyertyagyártás az 1870-es években még több közepes és nagyobb létszámú üzemben (is) folyt (kb. 60—70 állandó munkással), majd fokozatosan szerény, kisipari keretekbe szorult vissza ez a tevékenység.
Az 1860-as években országszerte fellendülőben volt keményítőgyártás Szegeden is felmutatott egy jelentősebb üzemet: az 1868-ban alakult (20—25 munkást foglalkoztató) Stojkovits és Lausevits-féle keményítőgyárat. Nem bírta azonban az egyes nyugat-európai országokban (Németország, Belgium stb.) olcsóbb nyersanyagból, nagy mennyiségben előállított keményítő versenyét, és az 1870-es évtized közepén már szünetelt a működése.
A szappangyártáshoz hasonló módon országosan is jelentős volt Szegeden a — már a reformkori Védegylet által támogatott — csontlisztgyártás: a 10 lóerős gőzgéppel, 2 kemencével, törő-zúzó és osztályozó gépekkel felszerelt Steiner és Kohner-féle — később csak Steiner Bernát tulajdonában levő — gyár az 1870-es évek elején összesen 56 személyt — ebből 52 munkást — foglalkoztatott, nagyobbrészt olcsó munkaerőt: 14 éven aluli gyermekeket (38) és nőket (10).19 Az Első {461} Pesti Spódium és Csontlisztgyár Rt. üzeme mellett az országban a másik legnagyobb gyártelep Szegeden az 1880-as években hanyatlani kezdett.
Az 1890-es évtized elején kezdte meg üzemét a 100 ezer Ft részvénytőkével alapított Első Szegedi Műtrágyagyár Rt. 120 munkás foglalkoztatásával. A vállalat Szőregre helyezése után azonban működése hamarosan megszűnt.
További vállalkozás a vegyészeti iparban az 1913-ban 250 ezer K alaptőkével a várostól e célra kapott területen alakult Szegedi Enyvgyár Rt.20
FAIPAR
Szeged gazdaságföldrajzi adottságai kedvezőek voltak a fűrészáruipar kialakulására. Ezt ismerte fel több pesti kereskedő (Kohen I. I. és társai), akik a bécsi Agrárbank közreműködésével 1869 augusztusban megalakították félmillió Ft részvénytőkével, helyi kereskedők bevonásával a Szegedi Gyártelep Rt.-ot. A Reiner Mórtól 138 000 Ft-ért megvett és kibővített üzemben szeszgyártás és állathizlalás mellett fafeldolgozást is végeztek. A fűrészüzemben 90 lóerős gőzgép 4 rácsfűrészt mozgatott (28. sz. kép). A nagy vállalati létszám (1875-ben 287 kézműves munkás, 40 napszámos és 8 tisztviselő) is jelentős volumenű tevékenységre enged következtetni, de egyedül nem tudta kielégíteni az 1870-es évek elején tapasztalt nagy építkezési konjunktúra igényeit.21
1869-ben kezdődtek az újszegedi Götz-féle üres telken Papp István szegedi és Löwy Sámuel kecskeméti lakosok gőzfűrészüzem felállítására irányuló lépései.22 Az üzem 1870-ben megindult.
1881/82-ben a fakereskedő Winkler-testvérek és az ugyancsak fakereskedő Milkó Vilmos állítottak fel fűrészáruüzemeket, — majd hamarosan őrlőmalomtulajdonosok is lettek.23
Az 1900. év végén 3 nagyipari méretű fűrésztelepet írtak össze, és 1902-ben megindult Újszegeden Vig Sándor — hengermalommal, 1908-ban pedig paprikamalommal is összekapcsolt — vállalkozása két, majd hamarosan négy keretes fűrésszel.24 A másik nagyipari szintű új vállalat Schachtitz József és társa közkereseti társaság Hattyas sori fenyőfűrészgyára. Így az 1906. évi gyáripari statisztika 5 fűrészárutelepet mutat ki Szegeden. Az 1910. év végi adatok szerint a fűrészárugyárakban dolgozó munkások száma éppen kétszerese az 1900. évinek, és az összlétszám — a 37 egyéb alkalmazottal együtt — meghaladta a 300 főt is.
{462} Néhány további vállalkozás: a Szlavóniai Faipari Rt. 1904-ben létesített üzeme, majd a Lomási Erdőipari Rt. alapításaként 1911-ben létrejött Alföldi Gőzfűrész és Őrlőmalom Rt. Az 1918-ban alakult Kőrösbányai Erdőipari Rt. keretei között — a szegedi Milkó család tagjainak jelentős részesedése mellett — csehországi tőkésekkel is találkozunk.
Az 1910. évi adatok még további 3 olyan fűrészárutelepet mutatnak ki, amelyek összesen 25 személyt foglalkoztatnak. A fűrészárugyártás tehát jellegzetesen közép- és nagyipari jellegű ága a faiparnak.
Az asztalosiparban országos hírűvé vált üzemek közül Lengyel Lőrinc bútorgyára és kárpitostelepe 1858-ig vezeti vissza eredetét. Az 1897-ben udvari szállítói címet is elnyert cég faragott és esztergált faárut gyártó egyik melléküzeme századunk első évtizedében ugyancsak gyári szintre emelkedett. Rainer Károly épületes bútorasztalos gyártelepe — melyhez később, a századforduló táján parkettagyártás is kapcsolódott — 1865-ben alakult.
Országos viszonylatban is bizonyára a legrégibb alapítású társas cégek közé tartozott a szakmában az 1862-ben létesült Szegedi Asztalosipari Rt., amely több, mint egy évtizedes fennállása után, az 1873. évi gazdasági válságot követően 1875-ben felszámolt.25
Későbbi alapítású, de az 1880-as években már felnőtt az előzőkhöz Seifmann Mór és fiainak 30—35 szakmunkást alkalmazó asztalosüzeme. A századfordulón Szeged 3 gyári szintű asztalosipari üzeme összesen 106 személyt foglalkoztatott.
Századunk első évtizedének végéiga 3 nagyipari üzem alkalmazotti létszáma mintegy másfélszázra nőtt; ezenkívül még 24 középipari üzem összesen több, mint 200 főt alkalmazott.
Az asztalosiparban működött az 1891. október 4-én 54 taggal (108 db 50 Ft-os üzletrésszel) alakult Szegedi Fa(bútor)-raktár Szövetkezet és a Szegedi Bútorkészítő Iparosok Árucsarnok Szövetkezete 1913-ban 156 taggal és 427 üzletrésszel.
Megemlítjük még a századforduló táján kibontakozó közép- és nagyipari hordókészítést, az 1850/70-es években még jelentős, de a századfordulóra elhaló fahajóépítést, a háziipari keretekből kinőtt talicska- és egyéb faszerszámkészítő, valamint az 1880-as évektől fölfejlődő cirokseprűgyártó üzemeket.
A világháború éveiben a faipar munkásainak létszáma országosan és Szegeden is átlagosan a felére — az építőanyag-ipar után a legnagyobb mértékben — csökkent.
TEXTILIPAR
{463} A textilipar már a múlt század negyvenes éveiben országos hírű nagyipari vállalattal büszkélkedhet Szegeden: Felmayer Antal (1798—1873) 1826 óta fennálló „vászon- és gyolcsfestő gyár"-ával. A hazai kartonnyomás — ellentétben a textilipar több más ágával — az 1850/60-as években is fejlődni tudott.26 A három vezető óbudai gyár mellett erőteljesen növekedett Szegeden Felmayer Antalé is. Az 1850-es évek második felében 200 ezer Ft-ra becsült termelésének egy része sima kék színűre festett áru volt, ezenkívül kék alapon színes (zöld, sárga, piros, barna, fehér) nyomású vászon és hasonló színezésű kendő, valamint gyolcsáru. A munkások száma 70—80, kb. felerészben falusi származású gyermek.
Az 1860-as évek elején a gőzerőre átállított üzemből kivált a gyáralapítónak Ferenc fia (1828—1898), és 1863-ban Bécsben — a család őseinek a fészkében — állított fel kékfestő üzemet, amelyből később az egész Monarchia egyik legnagyobb gyára lett a szakágban. Ezt megelőzően Felmayer István (Antal testvére) Székesfehérváron már 1845-ben nyitott egy kartonnyomó üzemet. 1874-ben a szegedi gyárban még 60 férfi és 35 nőmunkás dolgozott, de alig három évvel a tulajdonos halála után családi okokból leállt az üzem.27 A megszűnt gyár épülete (1885-től 1893-ig) a dohánygyárnak nyújtott otthont, majd a századfordulón ide települt a Pick-féle szalámigyár.
A dualizmus korában Szeged textilipara elsősorban a kenderfeldolgozás révén vált ismertté. A magyarországi kendertermelés központja az Alföld déli része, különösen Bács-Bodrog vármegye volt. A kötélgyártás is — az erdélyi szász városok mellett — főleg egyes délvidéki településeken virágzott. Zentárói költözött Újszegedre 1801-ben Bakay János György kötelesmester, akinek János nevű fia 1857/58-ban a szegedi kötélverő céh főmestere lett, unokája, Bakay Nándor (1833—1901) pedig a családi műhelyből az ország legnagyobb kenderfonógyárát fejlesztette ki.28 Az apja 1863. évi halála után átvett műhelyt a szegedi köteles céh megszűnése után 1873-ban először „mechanikai kötélüzem"-mé alakította át, és azt az 1877-ben emelt új gyárépületben modern angol gépekkel és saját tervei alapján készült berendezésekkel szerelte fel. Az üzem munkáslétszáma az 1860-as években 10—20 fő, 1875-ben már 50—60 férfi. A gőzerejű nagyüzemben {464} a későbbiekben a férfi munkások helyett egyre több nőt és gyermeket foglalkoztatott.
Az árvíz idején rombadőlt gyár helyett már 1881-ben üzembe lépett egy nagyobb kapacitású, korszerűbb új gyár. Bakay anyagi nehézségei miatt azonban 1884 elején az üzem átalakult. Létrejött a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank érdekeltségében 900 db 200 Ft névértékű részvény kibocsátásával egy tőkeerősebb vállalat, a Bakay-féle Fonó-, Szövő-, Kötélgyár és Kenderbeváltó Rt. Bakay mint részvényes, műszaki igazgatói minőségben folytatta működését.
A vállalat helyzete csak 1890-ben stabilizálódott, amikor december 29-én a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank szervezésében 350 ezer Ft részvénytőkével Budapesten megalakult a Szegedi Kenderfonógyár Rt. 1893-ban a gyár termelése mintegy 10 ezer q,kb. 3/4 millió Ft értékben, az 1883. évi 3 ezer q (kb. 120 ezer Ft) és az 1890. évi 8 ezer q kender és kóc feldolgozásából származó 1/2 millió Ft értékű termeléssel szemben.
A részvénytársaság vidéki kenderkóró-kikészítő üzemének létesítésére (1894: Mezőhegyes és Palánka, 1897: Kornádi) alaptőkéjét 1895-ben 400 ezer, 1897-ben pedig 500 ezer Ft-ra (illetve az új pénznemben: 800 ezer és 1 millió koronára) emelte. 1899/1900-ban az egész fonógyári ipartelepet 300 ezer K költséggel bővítette. Mindezek eredményeképpen a termelés 1900-ban 16 ezer q-ra, a vállalati nyereség többszörösére emelkedett, és az osztalék az 1890-es évtized eleji 5 %-kal szemben a századfordulón már 9%-ot ért el.29
A század eleji gazdasági válság a textilipart alig, a kenderipart pedig szinte egyáltalán nem érintette, így újabb nagyarányú beruházásokkal a vállalat összes hajtóműveinek teljesítménye a korábbi 450 HP-ról 1200 HP-ra emelkedett.
Az évtized derekán új fonó- és szövőgépeket állítottak be, és 1908/09-ben újabb kikészítőtelepet hoztak létre a Torontál megyei Csősztelek (Csesztereg) községben.
A vállalat beruházott összvagyonának értéke — a kikészítőtelepeket nem is számítva — az 1900. évi 1 millió K-val szemben 1913-ban már 4,3 millió K, az össztermelés mennyisége pedig 1913-ban 40 ezer q fölé emelkedett.
A szegedi gyár ekkor már az egész Monarchia, sőt Közép-Európa legnagyobb vállalata a kenderfeldolgozó iparágban. A termelés mintegy harmadát külföldön értékesítették: több, mint tucatnyi európai országon kívül Amerikába is szállítottak.
Századunk első évtizedében létrejöttek a különböző kartellek, de a szeged gyár 1906-ban kilépett a fonalkartellből, 1909-ben pedig az osztrák—magyar zsinegkartellből is.
A termelés volumene 1900/13 között két és félszeresére nőtt, a kimutatott {465} tiszta nyereség a század eleji 300 ezer K-ról az 1910-es években 1/2 millió K fölé emelkedett, a kifizetett osztalék pedig 10%-ról 1913-ig fokozatosan 20%-ra. Az 1890. évi munkáslétszám 300, 1900-ban 630, majd 1913-ban 900 fő (köztük mintegy 10% nem magyar anyanyelvű).
A környező megyékből toborzott, nagyszámú nőmunkás helyhez kötésére a vállalat 1905/06 táján — a korábbi hagyomány folytatásaként — 150 személy befogadására alkalmas lakóházat épített.
A Szegedi Kenderfonógyár szinte kizárólagos szállítója volt mind a közös hadseregnek, mind a magyar honvédségnek, és elsők között helyezték katonai felügyelet alá. Az egy napra eső termelés mennyisége 1915-ben 14—15%-kal növekedett.
A mind jobban akadozó nyersanyag-ellátási nehézségek leküzdésére a Kenderfonógyár — alaptőkéjének 1,75 millió K-ról 4 millió K-ra való felemelésével egyidejűleg — 1916 áprilisban 3 millió K részvénytőkével létrehozta a Mezőgazdasági Kenderipari Rt.-ot, amelynek átadta a mezőhegyesi, kornádi és csőszteleki kikészítőtelepeket. 1917-ben a nyersanyaghiányhoz még a fűtőanyag-, energiagondok is járultak; a ledolgozott munkanapok száma 226-ra csökkent, így a termelés nem sokkal haladta meg a 20, illetve 1918-ban a 18 ezer q-t. De a vállalat még 1917-ben is 30% osztalékot fizetett. Ebben nem kis része volt Wimmer Fülöp (1854—1934) gyárigazgató erőskezű vezetésének, valamint az üzemkorszerűsítésnek, továbbá a termék- és piacbővülés mellett az alacsony bérű, nagyszámú női és gyermekmunkaerő alkalmazásának.
az újszegedi kenderfeldolgozó gyárat — Kulinyi adataitól eltérően — Hipp Miklós palánkai és Narbuth János lembergi lakosok hozták létre. 1887 júliusában a város 40 hold alsó Tiszaparti földet kedvező feltételekkel eladott a vállalkozóknak, s ezek kötelezték magukat, hogy 1889. augusztus 31-ig az üzemet felépítik és a munkát megkezdik.30 Az üzemi épületek már 1888 nyarára elkészültek, megkezdődött a kenderáztatás. A gyárat 1889-ben az Első Szegedi Kenderkikészítő Rt. vette át 200 000 Ft alaptőkével. 1891-ben már 650 000 Ft az alaptőke, s a 46 törő-, tiloló-, simító- stb. géppel felszerelt üzem 2500 hold termésének feldolgozásával évi 15 ezer q kikészített kendert termelt. Ugyanakkor a gyár — a kenderkikészítésnél nyert ingyenes tüzelőanyag (pozdorja) hasznosítása céljából — 60 szövőgép és a hozzá tartozó 7 nagyobb segédgép beállításával 1 millió m2 kapacitású vitorlavászon-szövő üzemmel bővült. A telítőrészlegben 4 gép és egyéb készülékek erős, nagynyüstös szövetek vízhatlanítására szolgáltak. A két gőzgéppel és 4 gőzkazánnal felszerelt gyár részére a városi iparhatóság 1891. augusztus 4-én állította ki az engedélyt: {466} kender- és lenkidolgozásra, fonásra és szövésre. Ekkor — főidényben — 380 férfi és nő dolgozott a gyárban 4 felügyelő és több „szakmamester" vezetése alatt.
A következő évben az alaptőkét 1 millió Ft-ra emelték, a 14 ezer m3 űrtartalomra bővített 6 áztatómedence teljesítőképessége 25 ezer q kikészített árura növekedett, a munkáslétszám pedig mintegy 500 főre. A vállalat — vezetőinek balul végződő tőzsdei spekulációs tevékenysége következtében — 1894-ben csődbe jutott, és a kasseli Salzmann Henrik kezébe került. A Salzmann és társa cég 1898. július 26-án kapta meg az iparigazolványt kenderkikészítő, kötélgyártó és szövészeti gyáriparra.
Ekkor már a vállalatnak a Torontál megyei Csősztelken, 1899-től Békésen, sőt a XX. század első évtizedének derekán már Érsekújváron is kenderkikészítő telepei voltak. Összesen mintegy 100 kat. holdon 3 fióktelep tartozott az újszegedi anyagyárhoz, amelynek közben 70 kat. holdra növekedett az alapterülete.31
1899-ben átalakították az áztatómedencék rendszerét, a szövőgyárat új berendezésekkel bővítették, a munkáslétszám főidényben kb. 600-ra emelkedett, 1905-ben pedig engedélyt kapott a gyár iparvágány építésére, amely az üzemet az újszegedi vasútállomással kötötte össze. A gyár tevékenysége miatt — a sok munkáskéz foglalkoztatása ellenére is — évente újból és újból panaszok hangzottak el, mert a kenderáztatás időszakában keletkezett „dögletes bűzt" a kora őszi déli szél a városba sodorta.32
1905-ben átvette a gyárat 2 millió K alaptőkével a Magyar Kender és Lenipari Rt. Ez emelte 1/2 millió K költséggel a négyemeletes, vasbeton építésű fonógyárat, 2000 orsóval felszerelve. A század végi 83-mal szemben a munkagépek összes száma (a fióktelepekkel együtt) mintegy 400, a munkásoké pedig kb. 1100, s ebből az újszegedi törzsgyár évközi maximális munkáslétszáma közelíti a 800-at. Az irányítást és az adminisztrációt kb. 60 személy végezte. Mindezek alapján Szeged legnagyobb munkáslétszámú gyára. A munkások jelentős része itt is nő és több, mint 15%-a nem magyar anyanyelvű. Sok munkás járt be Szőregről.
A gyár évi termelése kb. 3 millió K-ra rúgott. A kenderkikészítő részleg félkész termelvényeinek (kikészített kender, kenderkóc és -fonal) csak egy részét dolgozta fel kötél-, zsineg- és egyéb készáruvá, a többit hazai szövőgyáraknak, csehországi üzemeknek szállította. Az 1908 óta működő fonógyár részére a len legnagyobb részét Oroszországból, kisebb hányadát Belgiumból vásárolták. 1911-ben a vállalat Újszentivánon, majd Dunaföldváron újabb fióktelepekkel és gépekkel bővült. A már mintegy 300 géppel működő szövőgyár igen nagy mennyiségben és változatosságban ontotta késztermékeit, s azok állták a versenyt a cseh {467} és osztrák árukkal. A Balkán-félszigetre és Nyugat-Európa országaiba, valamint Amerikába egyaránt irányuló exportban főleg a kender- és lenzsák, lepedő-, redőny-, zsávoly- és sátorvászon, törülköző és hátizsák szerepeltek nagyobb mértékben. Mindezen kívül a szövőgyárban jutából, pamutból, nyers selyemből és gyapjúból is készítettek szövetárut.
A német részvényesek kiválása után a főleg bécsi vagyoni érdekeltségű Fuchs Leó kezébe került a részvények zöme. 1915-ben a pesterzsébeti Juta- és Kenderipari Rt. szerezte meg a részvények többségét, majd 1917-ben a Központi Textilipari Rt. vette át az újszegedi vállalatot.
A világháború éveiben mint hadiüzem, főleg hadfelszerelési cikkek gyártására tért át; korszerű varrodával és további két épülettel bővült, 1917-ben pedig teljesen modernizálták az üzemet: akkor épült munkaterme egyike volt a legnagyobbaknak az országban.
Ez az üzem is igyekezett a távoli községekből összeverbuvált munkásait letelepíteni, hogy az olcsó munkaerő állandóan rendelkezésére álljon. Családokat is helyezett el eleinte raktárépületekben, később — a XX. század elején — 7 földszintes lakóházat, 1912-ben 5 hold területen 6 egyemeletes lakóházat emelt, amelyet hamarosan egész munkáskolónia követett. Ebben 180 munkáscsaládot helyeztek el.33 A gyár igazgatói Gerő Ármin, majd Szász Ernő voltak.
A szegedi kenderiparban még két jóval kisebb jelentőségű üzem említhető: Varga Mihály 1901-ben a Kálvária úton létesített kötélgyárat, amely később a Deák Ferenc utcába települt, és 1910-ben 190 munkást foglalkoztatott. Ezenkívül Pollák Sámuel 1889-ben alapított kender- és lenáru-kereskedő cége is gyártott századunkban kötelet: 1910-ben már 64 munkással, és 1912-ben létrehozta a hódmezővásárhelyi határban a vajháti kenderkikészítőt.34
A mintegy másfél ezer munkással a kender- és lenipar a szegedi gyáripar összes munkáslétszámának több, mint negyedrészét, sőt a női gyáripari munkások 40%-ot meghaladó hányadát tömörítette.
A polgárosodás előrehaladásával, a múlt század két utolsó évtizedétől kezdve erőteljesen tért hódított Szegeden a kötszövőipar is: Kirchenmayer Antal 1884-ben alapított műhelye az 1900-as években számottevő gyapjúfonó és harisnyakötő üzemmé vált, Babos Elek főleg harisnyát gyártó vállalata az 1890-es évek végén 25 munkást foglalkoztatott. A századunkban megerősödött kárpitosiparban — számos kisipari műhely mellett — 1910-ben egy nagyipari és 3 középipari üzem működött.
BŐR-, SÖRTE-, SZŐR- ÉS RUHÁZATI IPAR
{468} A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara 1870/75. évi jelentése 3 szegedi „bőrgyár"-ról közöl adatokat: Felmayer Gusztáv és Felmayer János, valamint Deutsch József üzeme összesen 13 felnőtt és 5 gyermek munkást foglalkoztatott. Legnagyobb volt közülük Felmayer Gusztáv üzeme. Egykori háza (Maros u. 26.) jellegzetes, bőrszárító padlásával ma is értékes ipari műemlékünk. A 74 cserző-edénnyel és 10 csávagödörrel ellátott három üzem évente, 8,5—9 ezer db bőrt tudott feldolgozni.
Az 1880-as években a legnagyobb tímárműhelyek bezártak, vagy átálltak bőrkereskedésre. A bőrkereskedők közül viszont Scheinberger Antal és Popper Mór 1883-ban bőrgyárat létesítettek (Zsótér utca 5. sz.), ahol kézi hajtású bőrhasító gép segítségével 25—30 ezer db bőrt készítettek ki 20—30 munkás foglalkoztatásával. Századunkra a szegedi bőrgyártás lehanyatlott, az 1910. év végén két középipari méretű üzem működött, mindössze 15 munkással.
A korabeli ágazati rendszerben a bőriparhoz kapcsolt sörte-, szőr- stb. ipar legnagyobb vállalata a Winter A. és Tsa. 1883-ban alapított kefekötő üzeméből kinőtt Első Szegedi Mechanikai Kefegyár Rt. (Kossuth Lajos sugárút 109.). Az 1903-ban bővített, saját gőz- és villanyfejlesztő teleppel ellátott gyár mintegy száz — 1910. év végén 87, de időnként száz fölötti — munkás foglalkoztatásával kefét, meszelőt, ecsetet és seprőt állított elő. Ezenkívül még további három — egyenként 6—7 munkást foglalkoztató — cég is működött a szakágban.
Alapanyagát tekintve a bőriparhoz tartozhatna, de az iparágazati rendszer korabeli tagolódásában a ruházati iparban kapott helyet a Szegeden is túlnyomórészt kisipari jellegű cipő-, csizmakészítő ipar. 1910-ben a középipart 26 műhely képviselte és mindössze két üzem dolgozott 20-nál több segédszemélyzettel. A papucskészítőiparban ugyanakkor csupán 2 önálló mester foglalkoztatott 11—12 személyt.
Szeged országos viszonylatban is kiemelkedett a cipőiparban a szakmai tömörülések szövetkezeti formájával. Az 1871-ben létesült és hamarosan felbomlott bőrbeszerző szövetkezet után 1891. augusztus 27-én 223 taggal és 512 db 25 Ft-os részjeggyel alakult meg a szegedi ipartestület bőripari szakosztályának nyersanyagraktár szövetkezete, amely a tagok részére a nyersanyagbeszerzésen és árusításon túl előleget is nyújtott. Az állami ipartámogatás egyik formájaként a szövetkezet a közös hadsereg és honvédség, csendőrség és különböző hatóságok részéről rendszeresen jelentős megrendelésekhez jutott.
1908-ban öt mesterrel és 10—12 segéddel jött létre a Római körúton az Első Szegedi Cipő-, Csizma- és Papucskészitő Szövetkezet. Az állam és a város támogatásával gyorsan fejlődött: taglétszáma 1911-ben 76 (kb. a fele a raktárszövetkezetének), de üzletrésztőkéje (60 ezer K) közel kétszerese annak. Az egész {469} országban mindössze 9 szövetkezet működött még a cipőiparban a két szegedin kívül, de az utóbbiak üzletrésztőkéje nagyobb volt, mint a többi kilencé együttvéve, és áruforgalmuk is alig marad el mögöttük.35
A háború alatt a bőr kötött forgalmának és a maximált áraknak bevezetése után bakancskészítő szövetkezet alakult, amely nagyobb forgalmat bonyolított le, mint a budapesti kamara területén működő lábbeliiparosok együttvéve.
A ruházati iparnak a századfordulótól vezető szakmai ágában, a szabóipar-ban is a kisipar dominált, sőt a legtöbb más iparágra jellemző koncentrálódási folyamattal szemben a szabóiparban inkább csökkenő tendenciát mutat a nagyipari üzemekben dolgozók aránya. Míg 1890-ben az iparágban dolgozóknak mintegy 20%-át tömörítették a 20-nál több munkást foglalkoztató üzemek, 1910-ben alig 10%-át. A szakma dolgozóinak 20—25%-a középipari műhelyekben foglalt helyet. A századforduló táján a szabóiparosoknak is megalakult a termelőszövetkezete.
A női divatáru, fehérnemű- és ágyneműkészítésben is találunk néhány középipari vállalkozást.
NYOMDAIPAR
Korszakunkban Szeged az ország egyik legjelentősebb vidéki nyomdaipari centrumává vált. Az 1801-ben alapított nyomdának 1836-tól Grünn János (1814— 1874) a tulajdonosa, 1857-től pedig Burger Zsigmond (1818—1874), (96. sz. kép), aki már az 1860-as években kezdett felfigyelni a német betűöntödék — elsősorban az 1819-ben alapított lipcsei Schelter & Giesecke cég — termékeire.
A második szegedi nyomdát 1862/63 fordulóján Bába Imre (1819—1871) könyvkötő, könyvkereskedő és kölcsönkönyvtáros létesítette — igen vegyes eredetű betűanyaggal felszerelve — elsősorban újságnyomtatás céljaira. Mindkét nyomda megrendelőköre messze túlterjedt Szeged határán.
1873 nyarán Traub Bernát kölcsönkönyvtáros, könyv- és papírkereskedő Sártory Istvánnal, az 1870-ben létesített makói nyomda egyik alapítójával együtt az Iskola utcai Traub-házban új nyomdát rendezett be 12 alkalmazottal, miközben a gyorsan fejlődő Burger-nyomda munkáslétszáma (az 1869. évi 12-ről) 36-ra nőtt. Az utóbbi termékein az 1870-es évek elején feltűnnek már az eklektikus Antiqua betűcsalád képviselői mellett a kézírás egyes jellegzetes vonásait őrző, akkor újnak számító mediaeval típusú betűk is. A Burger-nyomda mértéktartóbb {470} tipográfiai megoldásaitól eltérően a Traub-nyomda a kor szélsőséges divatáramlatát követte.36
Az 1880-as évtized általános gazdasági-társadalmi fellendülése során született a Várnai (1891-től Várnay) L.(ipót) (1850—1905) könyv- és papírkereskedő cég 1883-tól működő nyomdája, az évtized derekán már jelentős az Endrényi testvérek nyomdaüzeme. Az 1870-es évekn különböző cégnevek alatt működő Bába Imre-féle nyomda 1885-től Bába Sándor tulajdonába került, és az 1890-es évek első felére Szeged egyik legjelentősebb nyomdaüzemévé fejlődött. A nagy múltú Burger-nyomda új tulajdonosa pedig (1885-től 1896-ig) Engel Adolf. E nyomda korábbi jelentősége csökkent.
1890-ben már — a kisebbekkel együtt — 10 nyomda működött Szegeden, összesen 64 alkalmazottal.
1891-ben az Endrényi testvérek különváltak, Imre (1857—1921) és Lajos (1850—1920) is önálló nyomdatulajdonos lett. 1894-től 1911-ig Schulhof Károly nyomdája is működött Szegeden, de ugyanakkor kisebb nyomdák megszűntek, így számuk a századfordulón is változatlanul 10, alkalmazottaiké viszont több, mint háromszorosára, közel 200-ra emelkedett. 1910-ben már 18 nyomdát vettek számba (293 alkalmazottal), s ezzel Szeged a vidéki városok sorában első helyen állott. (Temesváron és Kolozsváron 17—17, Pozsonyban 14, Debrecenben és Nagyváradon 11—11 nyomda működött.)
Szeged és Vidéke c. napilapot. Mivel a nyomdaüzem — az 1912. év kivételével — mindig veszteséges volt, a részvénytársaság 1920-ban kimondotta feloszlatását.37
1910. április 17-én 100 000 K névleges alaptőkével — melyből a 60 részvényes október 31-ig csupán 56 530 K-t fizetett be — tipikus konjunktúravállalkozásként megalakult a „Délmagyarország" Hírlap- és Nyomdavállalat Rt. {471} Jórészt hitelbe vásárolt nyomdaberendezésével már május 22-én, a választási kampány tetőpontján megjelentette a Nemzeti Munkapárt programját valló Délmagyarország c. napilapot. Az 1910 nyarán 32 munkást foglalkoztató vállalat üzleti kudarca miatt azonban az alaptőke 2/5 része elveszett, és az 1910. november 9-i rendkívüli közgyűlés kimondta a felszámolást. A vállalat változatlan cégnévvel Ligeti Jenő és társai (Hacker Béla, Pásztor József) tulajdonába került. E társascégtől 1913 közepén átvette a nyomdát az akkor alakult Szegedi Hírlapkiadó és Nyomdavállalat Rt. Ez azonban még 1913 októberében kimondotta felszámolását. A Délmagyarország c. lapot 1912. augusztus 23-tól egészen 1919. június elejéig a lap kiadótulajdonosává lett Várnay L. cég, azaz 1905-től Várnay Dezső (1877—1944) nyomdája állította elő. Az üzem 1900-ban még 24, 1910-ben 17 munkással dolgozott, és 1920-ban beolvadt a Szeged Városi Nyomda Rt.-ba. Ugyanakkor a Schulhof Károly-féle üzem 1900-ban 11, 1910-ben 21 munkást foglalkoztatott, de a következő évben megszűnt működni. Az Endrényi testvérek közül Imre nyomdájában a századfordulón 21, 1910-ben már 37 munkás dolgozott, Lajos üzemében pedig ugyanezekben az években 16, illetve 19. A későbbiekben Endrényi Lajos súlyosan — közel 250 ezer K-val — eladósodott, és nyomdájának megmentésére 1917. augusztus 18-án 400 000 K alaptőkével részvénytársaságot hozott létre. Az Endrényi Lajos Nyomda és Hírlapkiadó Rt. már az 1917-es csonka üzleti évben több, mint 5 ezer K, 1918-ban pedig 36 ezer K tiszta nyereséget mutatott ki.38
Az 1890-es évek első felében Bába Sándor, 1896-tól korszakunk végéig ennek utóda, az Engel Lajos (1860—1912) nyomdacége volt az egyik legjelentősebb nyomdaipari vállalat. Nem csupán a Szegedi Napló c. lap kiadó tulajdonosa, hanem — amint egy 1901. augusztus 14-i cégjelzéses levélpapírján olvasható — litográfiái műintézet, kő- és könyvnyomda, díszkönyvkötészet, községi és közigazgatási, valamint csendőri nyomtatványok főraktára, könyv- és papírkereskedés, írószerraktár, hirdetésragasztási vállalat. A nyomda az 1900-as években kb. 25 féle termékcsoport előállítására ajánlkozott, mintegy 30 főnyi munkáslétszámmal.
A termékválaszték és a létszám mellett fontos jellemzője a nyomdai tevékenységnek az alkalmazott betűtípus. Az 1890-ben alakult Első Magyar Betűöntöde (EMB) Rt. Antiqua 1. jelű szövegbetűjével egyező betűt már Bába Sándor, majd Endrényi Lajos és a Dugonics Nyomda nyomtatványain is látunk. Feltűnnek a németországi öntödék betűivel azonosítható szövegbetűk, mint pl. a Bauersche Giesserei különböző nevű antikva és kurzív betűi. Az 1900-as évek németországi Jugendstiljének egyik jellegzetes betűalkotása, a Behrens-Cursiv és a Behrens Antiqua a „Délmagyarország" Nyomdavállalat nyomtatványain látható. Széleskörűen terjedtek a szegedi nyomdaiparban is az EMB különféle mediaeval típusú termékei, főleg Endrényi Imre és Várnay L. üzemében. Az Endrényi testvérek nyomdáiban néhány szedőgépbetű típust is sikerült azonosítanunk. 39
A nyomtatógépek hajtására Szegeden 1893-tól kezdtek gázmotorokat alkalmazni, {472} ezek először — az 1894 végi nyomdász statisztika szerint — Bába Sándor, Endrényi Lajos és Várnay Lipót üzemében működtek. A Várnay- és a Schulhof-nyomda a századforduló táján gőzerőre rendezkedett be, később pedig elterjedt a villanyerő alkalmazása.
Az ívberakó és szedőgépek gyors terjedésében Szeged a vidéki városok sorában az első helyen állott. 1904 márciusáig négy szegedi nyomda összesen 5 ívberakó készüléket állított üzembe. (Endrényi Imre kettőt.) Ugyanakkor már szedőgépet is alkalmaztak, legelőször a két Endrényi. Számuk 1905-ben 3, 1911-ben 11 — a vidéken alkalmazott 66-ból; közülük 5 Typograph és 4 a nagyobb teljesítőképességű Linotype rendszerű. Gyors elterjedésük a nyomdai termékek mennyiségének növekedésén kívül a nyomdai munkások osztályharcával is összefüggött. Az 1906. és 1909. évi új kollektív szerződéseket a szegedi nyomdatulajdonosok többsége nem írta alá: kurrens tömegmunkáik végzésére inkább szedőgépeket vásároltak. A technika fejlődése, a tömegtermelés a nyomtatványok színvonalát láthatóan csökkentette. A nem megfelelő képzettségű munkások, tanulók alkalmazása egyes nagyobb nyomdákban számos gyenge színvonalú terméket eredményezett. A helyi napilapok közül a leggondosabban a Szeged és Vidéke c. újságot állították elő a Dugonics Nyomda szervezett munkásaival és kiváló művezetőjével, Ablaka Györggyel (1880—1960). A szecessziós ízlés ebben a nyomdában érvényesült a legerőteljesebben.
A korszak helyi könyvtermésének kiemelkedő darabja Reizner János 1899— 1900-ban megjelent „Szeged története", melynek nyomtatását pályázat útján Engel Lajos nyerte el. A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara kiadványai közül kitűnnek gondosság és ízlés tekintetében az Endrényi Imre nyomdájában (1906., 1908., 1910. és 1911. évről) készült jelentések.
Az első világháború alatt a nyomdai megrendelések száma Szegeden is csökkent, a szedőgépek matricái erősen elhasználódtak, kicserélésükre nem igen volt lehetőség, a kézibetűanyag jelentősen megkopott. Romlott a nyomtatásra felhasználható papír minősége is, a katonai bevonulások miatt nem volt megfelelő munkaerő, így a háború vége felé már egyre gyarlóbb kiállítású nyomdai termékek láttak napvilágot.
ÉLELMEZÉSIPAR
A Széchenyi István kezdeményezésére 1839-ben alakult Pesti Hengermalmot több vidéki gőzmalom alapítása követte. Az 1840-es évek elején megalakult a Szegedi Műmalom Társaság, amely a pesti hengermalom példáját akarta követni a bőséges nyersanyagbázis kihasználásával. Széchenyi azonban 1842. február 25-i levelében felhívta a társaság figyelmét, hogy a malom létesítése és fenntartása is {473} tetemes pénzt igényel, ezért meggondolandó a létrehozása.40 Az első gőzmalom Szegeden csak másfél évtized múlva épült fel, amikor 1857 elején Ludwig Jordan tescheni tőkepénzes a várostól telket vásárolt az alsó Tisza-parton, az építendő vasúti hídfőnél. Ez a gőzmalom 1858-tól 1868-ig működött. Ugyancsak 1857-ben Weiner Mór és Schwartz Hermann helybeli kereskedők alapítottak gőzmalmot Alsóvároson, az ún. Pétervári kapun kívül. 1859-ben a vasúti híd melletti Csiszár-féle telken Burget Nándor épített egy „gőzerőre járó hengermalmot". 1863-ban a felső Tisza-parton Fodor József és Kernweiss Miklós társtulajdonában még egy további kisebb gőzmalom létesült, melyhez lisztkereskedés kapcsolódott.
1865-ben a Burget-féle gőzmalom „Kiviteli Gőzmalom Részvénytársaság"-gá alakult, őrlési teljesítménye hamarosan megkétszereződött. A vállalat 1866. március 1.—augusztus 31 között 52 080 Ft tiszta jövedelmet mutatott ki; szállított német területre, Egyiptomba, sőt Brazíliába is. A 24 pár őrlővel és 12 munkással dolgozó, évi 68 ezer q teljesítményre képes malmot 1871-ben Ernst és Hermann Back bécsi kereskedők szerezték meg a hozzá tartozó városi vízvezetékkel együtt. A malom teljesítőképessége a 400 ezer Ft alaptőkével létesült új részvénytársaság vezetése alatt többszörösére emelkedett és napi 1500 q őrlési kapacitásával az Alföld egyik legnagyobb malmává fejlődött (26.sz. kép). A vidéki malmok közül ennek volt a legnagyobb exportja az egész országban.
Az 1870-es évek első felének nehézségei után, jórészt a nagy jelentőségű technikai újítások nyomán nekilendülő malomipari fejlődés keretében Ligeti (Löwy) Sámuel fakereskedő és gőzfűrész-tulajdonos az 1868 óta üzemen kívül állt Jordán-féle malomtelepet — kiviteli malommá átalakítva — 1884-ben újraindította. Őrlési kapacitását napi 300 q-ról 450 q-ra emelve, a malom évi termelése 120 ezer q-ra nőtt. Amikor 1890-ben a fővárosi Viktória Gőzmalom kezébe kerül, az őrlési kapacitás napi 800q-ig tovább emelkedett. Az 1896. évi leégés után a telepet a Back-cég vásárolta meg, de nem helyezte üzembe.41
A Back-féle óriásmalom napi kapacitása az 1880-as évek derekán 1000 q. A vidéki nagymalmok közül ennél csak a debreceni István gőzmalom őrlőképessége nagyobb. Bár a Back-malom évi 320 ezer q teljesítőképességét — 1884. évi adatok szerint — csak 56%-ban használta ki, de a termelékenység színvonala az {474} elsők között állt az országban, megelőzve a legtöbb budapesti nagymalmot. A 88 munkást foglalkoztató Back-féle malomban egy főre jutó őrlemény 2 ezer q-t meghaladó mennyisége a fővárosi malmok átlagánál közel 20%-kal, a 33 legnagyobb vidéki malom átlagánál pedig mintegy 50%-kal több.42
Az 1880-as évek folyamán létesült a fakereskedő és gőzfűrész-tulajdonos Winkler testvérek, (Alsó Tisza-part 5.) valamint a Milkó Vilmos és Fiai cég gőzmalma (Rigó u. 23.), a Mahrer Miksáé Alsóvároson (Vám tér 7.), Fodor Józsefé (Felső Tisza-part 17.), továbbá a Répás-féle malom (darálóval együtt) és Dobóczki József gőzmalma (paprikamalommal együtt). Az évtized végén tehát a — Back- és Ligeti-féle malmokkal együtt — 8 nagyobb gőzmalom működött.
Az 1890-es években a malomipar további növekedését elősegítette az „őrlési forgalom" bevezetése. Ennek keretében a malmok vámmentesen hozhattak be olcsó külföldi (főleg romániai) búzát azzal a kötelezettséggel, hogy meghatározott mennyiségű lisztet exportálnak.43 Csakhogy az élesedő versenyben a vidéki malmok mindinkább háttérbe szorultak áruik külföldi értékesítésében. A nehézségek áthidalására 1896. október 25-én megalakult a Vidéki Malomiparosok Országos Egyesülete. Ez a kartellszervezet fejleszteni kívánta a vidéki malmok versenyképességét, és ellátni képviseletüket szállítási, vám-, hitel-, adóztatási és biztosítási ügyekben. Az egyesület székhelye Szeged lett, titkára Kulinyi Zsigmond (1854—1905), a Szegedi Napló szerkesztője, (társ)elnöke pedig Back Bernát (1871—1953). (Az 1888 óta már „begavári" nemesi előnévvel bíró Back családnak a szegedin kívül több malma is volt: Nyitrán, Győrött és a családé volt a velencei Anna-malom is.)44
A század végén a Back-féle óriásmalmon kívül még 11 más gőzmalom működött Szegeden, de ezek együttes teljesítőképessége sem érte el a Back-malom őrlési kapacitását. A 12 gőzmalom évi őrlési teljesítménye kb. 0,8 millió q, a további 114 kismalomé pedig ennek a fele. Az évi 1,2 millió összteljesítmény tehát kb. kétszerese a két évtized előttinek. Főidényben az összes munkáslétszámból 412 dolgozott a gőzmalmokban és 310 a kismalmokban, tehát az egy munkásra jutó termelés a gőzmalmokban kb. 60%-kal magasabb, mint a kismalmokban.
A századunk első éveiben végbement nagyarányú koncentrálódás eredményeképpen az 1906. évi országos malomipari statisztika már csak 7 gőzmalmot és 68 egyéb malmot vesz számba Szegeden. Ezek 1905. évi 962 ezer q őrlési és darálási összteljesítményéből 947 ezer q (98,4%) jutott a 7 gőzmalomra, abból is 910 ezer q a három legnagyobbra: a Back-, az 1895-ben alapított Lichtenegger- és a Mahrer-féle malmokra. {475} A 68 kismalom átlagos évi teljesítménye tehát 223 q, a Back-malomé viszont 500 ezer q — ami csaknem eléri a budapesti nagymalmok átlagát.
A szegedi malmok összes teljesítményének közel 92%-a, sőt a 3 nagymalomnak csaknem 96%-a búzaőrlés volt. A búzát Szegeden csaknem kizárólag (99,96%-ban) gőzmalmokba vitték őrölni, a mintegy 50 ezer q kukoricának is 94—95%-át a gőzmalmok darálták meg. A rozsnak azonban több, mint a felét a szélmalmok őrölték, s így a szélmalmok összes őrlési-darálási teljesítményének mintegy 2/3-át a rozsőrlés jelentette. Az árpadarálásnak közel 1/3-át végezték a szél- és vízimalmok.
A gőzmalmok több, mint 90%-ban eladásra őröltek, a szél- és vízimalmok viszont — a saját fogyasztásra szolgáló őrlésen kívül — csak vámőrlést végeztek, rendszerint 1/10, darálásnál 1/12 részért.
1906-ban a 75 szegedi malomban összesen 368 személy dolgozott, ebből 290 a gőzmalmokban. Ezeknek azonban csak kb. 1/3-a volt állandó alkalmazott, a többi napszámos. A szél- és vízimalmokban rendszerint maga a tulajdonos dolgozott családtagjai segítségével; 21 malomban idegen alkalmazott nem volt.45
A hazai szükséglet kielégítésén túlmenően jelentős mértékű kivitelre is dolgozó szegedi malmok az 1908. évi adatok szerint az összes búzalisztből 240 ezer q-t exportáltak. Ennek közel 60%-a Bécsbe és környékére, Alsó-Ausztriába irányult (túlnyomórészt hajón), több, mint 1/5-e Cseh- és Morvaországba (leginkább vasúton). A Magyarországról Bécsbe és Alsó-Ausztriába exportált búzalisztnek mintegy 10%-a származott Szegedről, a cseh- és morvaországi exportnak 2—3%-a, a Szegedhez közel eső Boszniába irányuló magyarországi búzaszállítmányoknak pedig 13—14%-át küldték a szegedi gőzmalmok (nagyobbrészt hajón). A szegedi búzalisztexport mennyisége 3/4—1/4 arányban oszlott meg vízi és vasúti szállítás között.
A malomipar sajátos ága Szegeden a paprikaőrlés. A korábban teljes egészében a termelő által végzett paprikafeldolgozási munkában forradalmi jelentőségű lépés volt a szegedi Pálfy testvérek találmánya 1859-ben, amely acélhengerszék segítségével lehetővé tette a paprikának kopárokon való őrlését malmokban.46
Az első gőzerőre berendezett paprikaőrlő malmot Dobóczky Mihály létesítette Alsóvároson, 1870-ben két paprikaőrlő malom működött Szegeden 9 kő-párral. A Pálfy testvérek 1874-ben látták el vasöntő gyárukat saját találmányú paprikaszárító és -őrlő berendezéssel, ahol 34 munkás (30 nő, 4 férfi) évi 1500 q paprikát őrölt.
{476} A század vége felé 6 nagyobb malom 23 kopárral — köztük Tóth Péter malma 15 munkással, Pártos Nándoré és Kotányi Jánosé 6-6 munkással — az összes termelésnek kb. a felét dolgozta fel, a másik felét maguk a termelők őrölték és hozták forgalomba a helyi piacon. A termelésnek később még nagyobb hányadát dolgozták fel a paprikamalmok.
Századunkban a paprikamalmokat mind jobban bővítették, számuk pedig még a háború éveiben is emelkedett. 1917-ben már 11 malom dolgozott 108 kopárral. Egy malomra tehát 10 kopár jutott az 1870/80-as évtizedbeli malmok 3—4 kopárjával szemben. A malmok napi 12 órai munkaidőben 80 kg paprikát őröltek meg kopáronként.
A lisztet helyileg elsődlegesen és legnagyobb mennyiségben a sütőipar használta fel, amely a német alapítású pékcéhből kinőve a századfordulóra 11 középipari méretű üzemet hozott létre. A nagyobbak közé tartozott Wertheim Sándorné kenyérgyártó üzeme, 1910-ben pedig létrejött az Első Szegedi Kenyérgyár Rt. A gyorsan fejlődő cukrásziparban 1910-ben már egy 20 személyt foglalkoztató üzemet találunk. Linderfeld Bertalan 1890-ben alapított Első Szegedi Cukorkagyára olykor 30-nál is több személyt foglalkoztatott. Működött nagyipari üzem a sajt-, túró- és vajgyártásban is.
A háború alatt az ország egész gabona-és lisztgazdálkodása az 1915 júniusában alakult Haditermény Részvénytársaság kezébe került. Csökkent a gabona-neműek termelése: némelyiké — árpa, tengeri — 1918-ban a felét sem érte el a békebelinek. A kereskedelmi malmok által őrölt termények, illetve az előállított liszt mennyisége pedig már 1917-ben is kevesebb az 1913. évi mennyiség felénél.
A nagy liszthiány miatt a korábbi 21-ről 3-ra korlátozták a lisztfajták számát, a főző- és kenyérlisztet árpa- és kukoricaliszttel keverték. Mindez számos visszaélés forrásává vált.
A szesziparnak az 1830/40-es években megindult modernizálása a szeszadó 1850. évi bevezetése után gyorsult meg: a paraszti, kisüzemi pálinkafőzés és a mezőgazdasági birtokok szeszgyártása mellett fokozatosan kifejlődött a városokban a nagyobb teljesítőképességű szeszipar.47
A nagyüzemi szeszgyártást Szegeden 1850-ben Schmidt (Kovács) Ferenc városi híd- és piacbérlő indította meg. Gyárát, (27. sz. kép) amely 1858-ban leégett, 1863-ban Reiner Mór vásárolta meg, aki 1869-ben továbbadta a nagy tőkeerővel létesült Szegedi Gyártelep Rt.-nak. A pesti kereskedelmi és iparkamara területén az 1870-es évek elején ez volt a legnagyobb, sőt az ország több, mint ezer gyári szintű szeszüzeme között is az élen járt.
A Gyártelep Rt. kezelésében a szeszüzem napi teljesítménye 33 literről 8l-re {477} emelkedett. Évente 250 ezer q gabona feldolgozásával mintegy 20 ezer hl szeszt termeltek. Ezenkívül más gyárakban készült szeszt is finomítottak, és egyéb üzemágakat is kifejlesztettek. A jövedelmező' gőzfűrészelés mellett foglalkoztak jéggyártással, hulladékanyagok (trágya, maláta stb.) hasznosításával, mintegy 1000 db marhát hizlaltak stb.
A Gyártelep Rt. az üzletmenetében keletkezett veszteségek miatt hamarosan felszámolt, és 1884-ben Szegedi Szeszfinomító Rt. cégnévvel 3750 db 200 Ft-os részvény kibocsátásával 750 ezer Ft tőkével új társaság alakult.
A szegedi gyár 30—40 ezer hl évi termelése az 1890-es évek elején az ország összes szeszgyártásának 3—4%-át adta, súlyos üzleti veszteségei miatt azonban 1893-ban kimondták a vállalat felszámolását.
Szeged szesztermelése ezzel kb. 1/10-ére zuhant. A város két kisebb gyümölcsszeszgyárának és a mintegy 350 kisüstnek évi termelése alig haladta meg a 4 ezer hl-t. Jelentős mértékben fejlődött ugyanakkor Patzauer Miksa 1866-ban alapított szesz- és konyakgyára, mely az egész országra kiterjedő vevőkörén kívül külföldre is szállított.
Az 1914-ben alakult Szegedi Ipari Rt. (Petőfi Sándor sugárút 61.) egyebek között szesz- és ecet gyártását és nagybani-kicsinybeni értékesítését vette célba, különböző faipari és kereskedelmi tevékenység mellett; a háború alatt, 1916-ban pedig — mikor az ország fogyasztási adó alá eső szesztermelése a háború előtti 1,3 millió hl-nek alig felére csökkent — megalakult a Szeged alsótanyai és felső-tanyai-szatymazi központi szeszfőző szövetkezet.
A múlt század vége felé indult fejlődésnek a szikvízgyártás, melynek két nagyobb üzemében — a két kisebb mellett — 1910-ben 15 munkás dolgozott.
Az élelmiszeriparon belül korszakunkban nagy jelentőségű volt a húsipar. Ennek egyik különösen híres ága a szalámikészítés, melyet hazánkban valószínűleg az olaszok honosították meg.48
Torossy József pesti fűszerkereskedő Szegeden 1852-ben — egy olasz mester segítségével — már 300 q szalámit készített és Bécsbe exportált, de vállalkozása néhány év múlva megszűnt. A Windisch Ferenc pesti cég megbízásából tevékenykedett Szegeden Kiss Márton, akinek szalámitermelése 1862-ben elérte a 400 q-t. Több sertéskereskedő és -hizlaló is foglalkozott szalámikészítéssel.
{478} Az 1870-es évektől nagyobb szalámigyártó vállalkozások is keletkeztek. Stojkovits Sándor fakereskedő a Felső Tisza-parton 1875-ben létesített telepet, amely az árvíz után átmenetileg megszűnt ugyan, de Stojkovits és Herz létrehozták az Első Szegedi Gőzszalámigyárat (Laudon u. 22.).
Az 1870-es években kezdődött a Pick-szalámi gyártása is. A Csehországból Szegedre települt Pick Márk 1869-ben először terményüzletet nyitott, amely az 1870-es évek elején kisebb paprikaőrlő teleppel és paprikakereskedéssel bővült. Mint több más termény- és paprikakereskedés, ez is készített évente néhány mázsa szalámit. Működésében mind nagyobb jelentőségűvé vált az ipari tevékenység, és 1883-ban már kifejezetten szalámikészítésre kért iparengedélyt. 1886-ban megkapta a hentesipari jogosítványt is. Közben 1885-ben üzemét a Tisza Lajos krt. 58. sz. alatti bérelt helyiségből a Margit u. 12. sz. alatt emelt épületbe költözteti.
Az 1880-as évtized második felétől kezd kialakulni országszerte a húsfeldolgozásban — a Szegedre különösen jellemző szalámigyártásban is — a gyárszerű termelés. Így pl. a Lábdy Antal és fia cég kezdett nagyobb tételekben szalámit gyártani gőzszalámigyárában, amely terménykiviteli üzlettel volt összekapcsolva. Üzeme 25 munkást is foglalkoztatott.
Az 1890-es évek elején 6 jelentősebb szalámigyár működött Szegeden, 2000 q körüli termeléssel. Ezenkívül közel ennyi szalonnát és még több disznózsírt is állítottak elő. A millenniumi kiállításkora vidéki szalámigyárak közül két szegedit tüntettek ki. {479} A Pick-féle szalámi 95%-át külföldön értékesítették, míg a korabeli Magyarország 8 városában működő 13 gyári szintű szalámiüzem 1898. évi 13 780 q termelésének „csak" kb. 3/4 részét exportálták — túlnyomórészt Ausztriába.
1899-ben megkezdte működését Szegeden az olasz Giovanni Forgiarini modern felszerelésű, évi 4—5 ezer q kapacitású gyára.49 Az erős konkurrencia fokozott tevékenységre ösztönözte a Pick-féle üzemet, melyet a cégalapító 1892-ben bekövetkezett halála után az özvegy és annak fivére, Weiss Mihály vezetett, majd 1898-től a legidősebb fiú, Pick Jenő is részt vesz az irányításban. A fejlesztés első szakaszában az 50 munkást foglalkoztató szalámigyárat 1900-ben áthelyezték a Felső Tisza-parti Zsótér-és Maros utca közötti részre. 1901-ben megszűnt a paprikaőrlő, minimálisra zsugorodott a terménykereskedés; fő üzletággá a szalámigyártás vált évi 25—30 vagonra emelkedő termeléssel.
A Pick család 1907-ben megszerezte Tiani Francesco és társai — egy bécsi kereskedő által 1904-ben bejegyeztetett, de hamarosan csődbe jutott — cég Felső Tisza-parton fekvő üzemét, majd az alig egy évtizedig fennállt Forgiarini-gyárat is. (55. sz. kép.) 1910 végén a Pick-gyár már több, mint 100 személyt foglalkoztatott: 84 férfi, 6 női munkást és 15 egyéb alkalmazottat. A munkások közül 17 olasz és 15 egyéb idegen anyanyelvű. Főleg a kötöző munkások között gyakoriak az olaszok, akik a szalámiidény kezdetén, november elején érkeztek Szegedre és egészen márciusig tartózkodtak a városban. A gyárban — ahol napi 14—15 órát dolgoztak — teljes ellátást kaptak, ott is laktak.
A Pick-féle nagyüzemi szalámigyáron kívül 1910-ben már csak egy középipari méretű üzem maradt ebben az iparágban Szegeden: a Czinner és társa cég, amely már az 1890-es években is fennállott.50
A világháború kitörése után, még 1914-ben a szalámigyárak raktárkészletét lefoglalták a hadsereg számára, 1915-ben szünetelt a termelés, a húshiány miatt a kormány nem engedélyezte a szalámigyártást még 1918-ban sem. A termelés csak 1920/21-ben indult újra.
A város tulajdonában és kezelésében levő új közvágóhíd felépítésére a törvényhatóság 1892-ben hozott határozatot. A korszerű üzem gépészeti berendezéseit a budapesti Reöck-gyár szállította. (92. sz. kép.) Mellette olyan méretű jéggyártó üzem is működött, amely nemcsak a saját, hanem a város és környékének szükségletét is fedezte.
A szegedi vágóhídon 1908-ban összesen 69 ezer db állatot vágtak le, s ezzel a vidéki vágóhidak közül az első volt az országban, megelőzve Debrecent és Kolozsvárt.
A húsipar egyéb ágaiban 1910-ben még 4 középipari méretű vállalkozás akadt Szegeden.
Szeged mezőgazdasági terményeket feldolgozó iparában jelentős nagyüzem volt a dohánygyár. Az 1851. március 1-jén életbe léptetett császári nyílt parancs bevezette az állami dohányegyedáruságot. Ennek folytán a Szegeden korábban működött dohányipari üzemek tevékenysége megszűnt.
A dohánygyár felállítását a város kérelmezte annak érdekében, hogy a dohánybeváltó hivatal és a dohányraktár továbbra is Szegeden maradjon. A gyár — a korabeli országterületen tizenegyedikként — 1885. május 28-án a felsővárosi Felmayer-féle kartonfestőgyár épületében kezdte meg működését 62 munkással. Az év végére a létszám — főleg leányokból, asszonyokból — 405-re emelkedett és 1891-ig bezárólag 400 körüli szinten mozgott. Szeged város még 1885-ben a Budapesti sugárúton 12 hold területet ajánlott fel ingyen és tehermentesen a Központi Dohányjövedéki Igazgatóságnak építkezés céljaira. A telek nagysága, minősége stb. körül éveken át folyó viták után a dohánygyár csak 1893-ban tudott beköltözni a 200 ezer Ft-ot meghaladó költséggel emelt új épületbe, amely mintegy 700 munkás foglalkoztatására alkalmas.51 Az 1898. évi részletes gyáripari statisztikai felvétel adatai szerint összes foglalkoztatottjainak száma 667 fő; ebből 12 művezető és tisztviselő, a többi fizikai dolgozó, közel 90%-ban szakmánybéres nő (596).
A dohánygyár az 1890-es években — a Kenderfonógyárral együtt — Szegednek a legnagyobb munkáslétszámú ipari üzeme. Az ország dohánygyárai sorában {480} azonban a legkisebbek közé tartozott: némelyikben több, mint kétszer annyian dolgoztak, mint Szegeden, alig 6—7, újabb alapítású dohánygyár létszáma volt csak kisebb a szegedinél. 1907-től a dohánygyári dolgozók száma meghaladta a 700-at és 1911/12-ben 750 körül kulminált. A munkások mintegy 90%-a a szivargyártásban dolgozott. A nagyobbrészt napszámos és havibéres férfiak száma az 1910-es években 40 fölé emelkedett, de így is csupán 6—7%-át adta az összlétszámnak.
 |
| 85. sz. kép. Széchenyi téri piac |
 |
| 86. sz. kép. Kocsiállás a Múzeum előtti téren |
 |
| 87. sz. kép. Klauzál téri kenyérpiac |
 |
| 88. sz. kép. Papucsos a Széchenyi téri piacon |
 |
| 89. sz. kép. Az utolsó szegedi hajómalom |
 |
| 90. sz. kép. Szélmalom Alsótanyán |
 |
| 91. sz. kép. Készülő fahajó a Tisza-parton 1908 |
 |
| 92. sz. kép. A vágóhíd gépterme |
 |
| 93. sz. kép. Két szegedi téglagyár |
 |
 |
| 94. sz. kép. Kékfestő cégér két oldala 1866 |
 |
| 95. sz. kép. Tonelli Sándor |
 |
| 96. sz. kép. Burger Zsigmond |
A szegedi üzem a műszaki színvonal tekintetében sem tartozott az ország élenjáró dohánygyárai közé. 1898-ban mindössze egy 4 lóerős gázmotor volt az üzemben vízszivattyúzás céljaira, amikor 8 gyárban már motorhajtású munkagépek működtek. A szegedi gyár egyetlen terméke a szivar. Termelése az 1886. évi 15 millió db-ról az 1890-es évek elején 28—29 millió db-ra emelkedett, ami 1300 q körüli mennyiségnek felel meg. A termelés 1911/12-ben megközelíti a 40 millió db-ot, közel 1800 q mennyiségben. Az ország összes szivartermelésének ez valamivel több, mint 6%-a.
Az 1890-es évek elején nagyobbrészt vegyes külföldi (darabonként 4—5 filléres) szivart gyártottak, az évtized második felében jobban előtérbe került a (9—10 filléres) Cuba Portorico szivarfajta, majd a század első éveitől újból a vegyes külföldi szivarok domináltak a termelésben. Viszonylag keveset gyártottak az olcsó (2—3 filléres) magyar szivarokból és a legdrágább (14—15 filléres) Britannica, Trabukos stb. fajtákból.
A háború folyamán a dohánytermelés visszaesett, 1917-ben a békebeli mennyiségnek alig felére.
A gyár termelésének egyik jellemzője, hogy fokozatosan emelkedett az ún. nyersanyagkihozatali mutató: az 1890-es évek átlagában 1q nyers dohányból 49,4 kg, 1911/12-ben pedig már 59 kg készterméket állítottak elő.
Kezdetben nagyobbrészt belföldi eredetű dohányt dolgoztak fel, az 1890-es évek derekától azonban a külföldi (kelet-indiai, dél-amerikai) nyersanyag került túlsúlyba. Az ország dohánygyáraiban felhasznált összes külföldi nyersanyagnak kb. 3 %-a jutott a szegedi dohánygyárba, de az összes nyersdohány mennyiségének nem sokkal több, mint 1%-át dolgozták fel Szegeden. Ugyanakkor az ország összes dohányipari munkásainak — hosszabb időszak átlagában — több, mint 3 %-a dolgozott Szegeden.
Minthogy a szegedi gyár termelésében inkább a munkaigényesebb termékek, illetve gyártási ágak domináltak, az egy munkásra jutó nyersdohány-feldolgozás mennyisége korszakunkban viszonylag alacsony.52
{481} Összegezésül megállapítható, hogy a szegedi ipar egyes ágazatai korszakunkban jelentős eredményeket értek el, s a város nevét az egész Monarchiában, sőt annak határain túl is ismertté tették.
1. táblázat
Szeged kereskedelmi népessége
| Kereskedelmi ág | Önálló | Segédszemélyzet | Összes kereső | ||||||
| (foglalkozás) | 1890 | 1900 | 1910 | 1890 | 1900 | 1910 | 1890 | 1900 | 1910 |
| Mezőgazdasági termékek | 71 | 69 | 74 | 36 | 96 | 209 | 107 | 165 | 283 |
| Ebből: gabona, liszt, | 48 | 47 | 49 | 29 | 79 | 188 | 77 | 126 | 237 |
| termény, élő állat | 12 | 12 | 16 | 6 | 10 | 13 | 18 | 22 | 29 |
| Fa és bányászati termék | 44 | 36 | 51 | 73 | 80 | 170 | 117 | 116 | 221 |
| Ebből: fa | 42 | 33 | 46 | 73 | 78 | 164 | 115 | 111 | 210 |
| Élelem, ital, élvezeti cikkek | 190 | 184 | 322 | 174 | 251 | 346 | 364 | 435 | 668 |
| Ebből: fűszer és csemege | 67 | 57 | 162 | 113 | 149 | 250 | 180 | 206 | 412 |
| szatócsáru | 100 | 101 | 112 | 40 | 51 | 22 | 140 | 152 | 134 |
| italáru | 10 | 13 | 24 | 14 | 44 | 52 | 24 | 57 | 76 |
| dohány | 6 | 7 | 16 | 3 | 5 | 8 | 9 | 12 | 24 |
| Ruházati áruk | 67 | 68 | 105 | 188 | 273 | 454 | 255 | 341 | 559 |
| Ebből: kézmű- és rövidáru | 54 | 39 | 63 | 144 | 183 | 261 | 198 | 222 | 324 |
| divatáru | 3 | 10 | 20 | 8 | 30 | 77 | 11 | 40 | 97 |
| készruha | 7 | 12 | 14 | 29 | 50 | 94 | 36 | 62 | 108 |
| Vas- és fémáru | 10 | 21 | 17 | 41 | 65 | 96 | 51 | 86 | 113 |
| Fa- és faragott áru | 13 | 13 | 19 | 19 | 33 | 60 | 32 | 46 | 79 |
| Könyv- és műkereskedés | 9 | 8 | 10 | 29 | 49 | 67 | 38 | 57 | 77 |
| Agyag- és üvegáru | 7 | 11 | 10 | 15 | 23 | 28 | 22 | 34 | 38 |
| Gyógy- és vegyészeti áru | 3 | 4 | 4 | 3 | 11 | 25 | 6 | 15 | 29 |
| Vegyeskereskedés | 9 | 34 | 31 | 2 | 30 | 27 | 11 | 64 | 58 |
| Zsibárus | 14 | 22 | 9 | 1 | 2 | 8 | 15 | 24 | 17 |
| I. Kereskedelmi ágak ossz. | 437 | 470 | 652 | 581 | 913 | 1490 | 1018 | 1383 | 2142 |
| Piaci, utcai árusok | 212 | 242 | 342 | 2 | 22 | 14 | 214 | 264 | 356 |
| Házalók | 66 | 54 | 70 | 2 | 3 | 5 | 68 | 57 | 75 |
| Ügynök, alkusz | 47 | 93 | 107 | 4 | 10 | 2 | 51 | 103 | 109 |
| Egyéb | 21 | 14 | 33 | 22 | 93 | 132 | 43 | 107 | 165 |
| II. Kereskedelmi foglalkozások összesen | 346 | 403 | 552 | 30 | 128 | 153 | 376 | 531 | 705 |
| I—II. Együtt | 783 | 873 | 1204 | 611 | 1041 | 1643 | 1394 | 1914 | 2847 |
Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények Új Sorozat 9. kötet Budapest, 1905. 548—550., 52. kötet Budapest, 1914. 438—439.
2. táblázat
{482} Szeged ipari népessége
| Iparág(azat) | Összes iparikereső | Ebből | ||||||||
| önálló | segédszemélyzet | nagyipari munkás % | ||||||||
| 1890 | 1900 | 1910 | 1890 | 1910 | % | 1890 | 1910 | 1890 | 1910 | |
| Vas- és fémipar | 482 | 622 | 908 | 169 | 177 | 19,4 | 313 | 731 | 4,6 | 30,6 |
| Gép-, műszer- stb. ipar | 330 | 445 | 890 | 84 | 124 | 13,9 | 246 | 766 | 47,3 | 63,1 |
| Kő-, föld-, agyag- stb. ipar | 151 | 245 | 309 | 54 | 46 | 14,9 | 97 | 263 | — | 46,0 |
| Vegyészeti ipar | 68 | 154 | 250 | 14 | 8 | 3,2 | 54 | 242 | 33,8 | 98,0 |
| Nehézipar | 1031 | 1466 | 2 357 | 321 | 355 | 15,1 | 710 | 2 002 | 19,5 | 52,1 |
| Fa- és csontipar | 564 | 788 | 1 309 | 157 | 216 | 16,5 | 407 | 1 093 | 11,5 | 33,8 |
| Fonó-, szövőipar | 283 | 617 | 1 644 | 47 | 68 | 4,1 | 236 | 1 576 | 57,6 | 92,0 |
| Bőr-, sörte-, szőripar | 53 | 105 | 178 | 17 | 18 | 10,1 | 36 | 160 | — | 48,9 |
| Ruházati ipar | 2279 | 2772 | 3 854 | 1119 | 1616 | 41,9 | 1160 | 2 238 | 8,3 | 8,3 |
| Sokszorosító és papíripar | 114 | 286 | 417 | 21 | 41 | 9,8 | 93 | 376 | 19,3 | 59,0 |
| Könnyűipar | 3293 | 4568 | 7 402 | 1361 | 1959 | 26,5 | 1932 | 5 443 | 13,5 | 34,3 |
| Élelmezési stb. ipar | 1058 | 1424 | 1 870 | 227 | 285 | 15,2 | 831 | 1 585 | 44,1 | 49,8 |
| Együtt | 5382 | 7458 | 11 629 | 1909 | 2599 | 22,3 | 3473 | 9 030 | 20,7 | 40,4 |
| Építőipar* | 969 | 1028 | 1 647 | 200 | 224 | 13,6 | 769 | 1 423 | 9,3 | 25,1 |
| Szálloda, vendéglős stb.* | 608 | 676 | 967 | 225 | 262 | 27,1 | 383 | 705 | — | 15,4 |
| Összesen | 6959 | 9162 | 14 243 | 2334 | 3085 | 21,8 | 4625 | 11 158 | 17,3 | 36,9 |
Forrás:
Magyar Statisztikai Közlemények Új Folyam II. kötet Budapest, 1893. 242—246.
Magyar Statisztikai Közlemények Új Sorozat 2. kötet Budapest, 1904. 372—373.
Magyar Statisztikai Közlemények Új Sorozat 12. kötet Budapest, 1906. 121, 195—196.
Magyar Statisztikai Közlemények Új Sorozat 52. kötet Budapest 1914. 436—440; 644—659.
* A jelenlegi ágazati rendszerben nem tartozik az ipar körébe. {483}
3. táblázat Szeged nagyipara
| Iparág(azat) | 1890. XII.31. | 1900. XII.31. | 1910. XII.31. | 1910. X.1. | ||||||||
| Üzem | Munkás | Üzem | Munkás | Üzem | Munkás | Üzem | Munkás | |||||
| fő | % | fő | % | fő | % | fő | % | |||||
| Vas- és fémipar | 1 | 22 | 2,0 | 3 | 72 | 3,5 | 5 | 278 | 5,9 | 3 | 253 | 4,3 |
| Gép-, műszer-, villamossági ipar | 1 | 156 | 14,0 | 2 | 255 | 12,4 | 6 | 562 | 12,0 | 7 | 634 | 10,6 |
| Kő-, föld-, agyag stb. ipar | — | — | — | 3 | 85 | 4,2 | 5 | 142 | 3,0 | 10 | 437 | 7,3 |
| Vegyészeti ipar | 1 | 23 | 2,1 | 2 | 126 | 6,2 | 2 | 245 | 5,2 | 2 | 237 | 4,0 |
| Nehézipar | 3 | 201 | 18,1 | 10 | 538 | 26,3 | 18 | 1227 | 26,1 | 22 | 1561 | 26,2 |
| Faipar | 2 | 65 | 5,8 | 6 | 242 | 11,8 | 8 | 442 | 9,4 | 13 | 710 | 11,9 |
| Fonó-szövő ipar | 2 | 163 | 14,7 | 2 | 544 | 26,5 | 5 | 1513 | 32,2 | 7 | 1844 | 31,0 |
| Bőr-, sörte-, szőr- és ruházati ipar | 5 | 194 | 17,4 | 1 | 36 | 1,8 | 6 | 335 | 7,2 | 6 | 340 | 5,7 |
| Nyomdaipar | 1 | 22 | 2,0 | 4 | 130 | 6,3 | 6 | 246 | 5,3 | 7 | 345 | 5,8 |
| Könnyűipar | 10 | 444 | 39,9 | 13 | 952 | 46,4 | 25 | 2536 | 54,1 | 33 | 3239 | 54,4 |
| Élelmezési (mezőgazdasági) ipar | 7 | 467 | 42,0 | 3 | 559 | 27,3 | 6 | 931 | 19,8 | 14 | 1157 | 19,4 |
| Feldolgozó ipar együtt | 20 | 1112 | 100,0 | 26 | 2049 | 100,0 | 49 | 4694 | 100,0 | 69 | 5957 | 100,0 |
| Építőipar* | 2 | 90 | 3 | 154 | 8 | 413 | — | |||||
| Szálloda-, vendéglős stb. ipar* | — | — | 2 | 74 | 5 | 149 | — | — | ||||
| összesen | 22 | 1202 | 31 | 2277 | 62 | 5256 | — | — | ||||
Forrás:
Magyar Statisztikai Közlemények Új Folyam II. kötet Budapest, 1893. 242—247.
Magyar Statisztikai Közlemények Új Sorozat 12. kötet Budapest, 1906. 121.
Magyar Statisztikai Közlemények Új Sorozat 52. kötet Budapest, 1914. 1041.
Gyáripari üzem- és munkásstatisztika 1910. évről, Budapest, 1915. 376—381.
* A jelenlegi ágazati rendszerben nem tartozik az ipar körébe. {484}
4. táblázat Szeged közép- és nagyipara 1910. XII. 31.
| Szakág | Középipar | Nagyipar | ||
| üzem | munkás | üzem | munkás | |
| Épület- és műlakatos | 10 |
95 |
5 |
278 |
| Kovácsipar | 2 | 12 | — | — |
| Bádogosipar | 4 | 45 | — | — |
| Késes, rézműves | 2 | 14 | — | — |
| Vas- és fémipar | 18 | 166 | 5 | 278 |
| Gépgyártás | — | — | 2 | 150 |
| Vasúti javító műhely | — | — | 1 | 327 |
| Kocsigyártás | 2 | 22 | 1 | 32 |
| Órásipar | 1 | 7 | 1 | 30 |
| Villamossági ipar | 1 | 15 | 1 | 23 |
| Gép-, műszer-, villamossági ipar | 4 | 44 | 6 | 562 |
| Tégla- és cserépgyártás | 4 | 37 | 2 | 72 |
| Cementáru készítés | — | — | 1 | 24 |
| Kőmegmunkálás | — | — | 2 | 46 |
| Fazekasipar | 2 | 12 | — | — |
| Kő-, föld- stb. ipar | 6 | 49 | 5 | 142 |
| Világítógáz-gyártás | — | — | 1 | 139 |
| Gyufagyártás | — | — | 1 | 106 |
| Vegyészeti ipar | — | — | 2 | 245 |
| Fűrészáru gyártás | 3 | 25 | 4 | 272 |
| Asztalosipar | 24 | 211 | 3 | 148 |
| Hordógyártás | 1 | 14 | — | — |
| Faszerszám- stb készítés | 6 | 59 | — | — |
| Cirokseprő gyártás | 3 | 30 | 1 | 22 |
| Faipar | 37 | 339 | 8 | 442 |
| Len- és kenderipar | 3 | 31 | 4 | 1485 |
| Kárpitosipar | 3 | 22 | 1 | 28 |
| Kötött- szövött áruk gyárt. | 1 | 11 | — | — |
| Fonó-, szövőipar | 7 | 64 | 5 | 1513 |
| Bőrgyártás | 2 | 15 | — | — |
| Kefe-, sörte- szőripar | 3 | 19 | 1 | 87 |
| Szabóipar | 39 | 334 | 3 | 128 |
| Cipész, csizmadia | 26 | 231 | 2 | 120 |
| Papucskészítő | 8 | 64 | — | — |
| Egyéb ruházati ipar | 9 | 59 | — | — |
| Bőr-, kefe- és ruházati ipar | 87 | 722 | 6 | 335 |
{485} 4. táblázat folytatása
| Szakág | Középipar | Nagyipar | ||
| üzem | munkás | üzem | munkás | |
| Nyomdaipar | 2 | 26 | 6 | 246 |
| Malomipar | 4 | 50 | 2 | 206 |
| Sütőipar | 11 | 95 | — | — |
| Cukrászipar | 2 | 26 | — | — |
| Cukorkagyártás | 1 | 15 | — | — |
| Sajt-, túró-, vajgyártás | — | — | 1 | 31 |
| Szalámigyártás | 1 | 7 | 1 | 90 |
| Hentes- és egyéb húsipar | 4 | 36 | — | — |
| Közvágóhíd | — | — | 1 | 23 |
| Sör- és malátagyártás | 2 | 13 | — | — |
| Szeszgyártás | 1 | 9 | — | — |
| Szikvízgyártás | 2 | 15 | — | — |
| Vízművek | 1 | 16 | — | — |
| Dohányipar | — | — | 1 | 581 |
| Élelmezési stb. ipar | 29 | 282 | 6 | 931 |
| Feldolgozó ipar összesen | 190 | 1692 | 49 | 4694 |
| Magasépítőipar | 11 | 120 | 4 | 223 |
| Vízépítés (kotrás, szabályozás) | — | — | 1 | 109 |
| Útépítés | 2 | 19 | — | — |
| Kőművesipar | 6 | 52 | 1 | 26 |
| Ácsipar | 2 | 18 | — | — |
| Szobafestés | 6 | 53 | 1 | 32 |
| Gáz- és vízszerelés | 1 | 17 | — | — |
| Köztisztaság | — | — | 1 | 23 |
| Építőipar | 28 | 279 | 8 | 413 |
| Vendéglős, szállodás | U | 109 | 4 | 123 |
| Kávéház, kifőzés, tejcsarnok | 6 | 59 | — | — |
| Fürdős | 1 | 11 | 1 | 26 |
| Vendéglátó ipar | 18 | 179 | 5 | 149 |
| Ipar összesen | 236 | 2150 | 62 | 2256 |
Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat. 48. kötet, Budapest, 1913, 365., 52. kötet. Budapest, 1914. 1115—1117.
Lábjegyzetek:
|
|