Szeged társadalmának szerkezete

I. A NÉPESSÉGNÖVEKEDÉS

 {489} A kapitalista gazdasági fejlődés korszakunkbeli, az előbbi fejezetekben bemutatott gyorsulása magával hozta a város társadalmi szerkezetének jelentős átalakulását is. A modern társadalomnak azok az erői, amelyek 1848 előtt még csak kisebb mértékben voltak jelen Szegeden, a vállalkozó polgárság, a középrétegek és a munkásság, 1849 után mind határozottabban rajzolódtak ki. A társadalmi átrendeződés nemcsak a tőkés társadalom alapvető osztályainak mennyiségi növekedésében, hanem az egyes osztályok rétegződésének, a hagyományos paraszti társadalom bomlásának és tagozódásának előrehaladásában is megmutatkozott. A modern polgári életformának megfelelő, azt kiszolgáló társadalmi csoportok megerősödtek. Kénytelenek vagyunk azonban jelezni, hogy a városi társadalmi rétegződésről — a hivatalos statisztikákon túl — aránylag kevés adat áll rendelkezésünkre, mert Szeged kapitalizmuskori társadalmára vonatkozó alapkutatások még nagyjából sem fejeződtek be. Ezért csak vázlatszerű kép adható.

1. A NÉPESSÉGNÖVEKEDÉS ÉVTIZEDENKÉNT 1850—1859

1849-ben a Szeged környékén dúló harcok, a hadseregek felvonulása mellett a járványok is megpróbáltatást hoztak a város népére. A „mindennapos" diftéria és himlő járványszerű pusztításán túl a tífusz is szedte áldozatait. Még a következő esztendő is megpróbáltatásokkal terhes. Váratlanul elmozdítják állásából Erőskövi Antalt, a városi főorvost; csak egy év múlva nyerhette azt vissza.1 Herczl Fülöpnek, az új főorvosnak a jelentéséből értesülünk, hogy a himlő újból támad, oltással kellene védekezni, emellett az epemirigy, a kolera is újra pusztít. Valószínű, hogy a császári seregek átvonulásával, jelenlétével függ össze, hogy {490} több tanácskozás foglalkozik a bujakór terjedésével. A marhadögvész pusztítása szintén az életkörülmények rosszabbodását hozta.2

Még 1851 is a zaklatások jegyében telt el. A Kossuth-bankjegyek eltitkolásáért többeket bíróság elé állítottak. A magyarul vezetett anyakönyveket ismét latinul kell vezetni. A tanács rendeletére pedig Farkas János főkapitány elkészíttette az utcanevek magyar és német tábláit.3 A népesség számának alakulásával kölcsönhatásban volt e később még érintett, részletesen a kötet más fejezeteiben tárgyalt gazdasági fejlődés is.

A vázolt körülmények együttes hatása tükröződik a természetes népmozgalom adataiban, amelyeket a római katolikus plébániák, valamint a görögkeleti és az izraelita egyház anyakönyveiből nyertünk.4

A belső népességfejlődés megtorpanását tapasztaltuk a magas halandóság miatt az 1840-es évtizedben. Diftéria, kolera és tífusz több évben együttesen jelentkezett. Ez jellemző még 1850-re is. 1851-től kezdve a születési arányok emelkednek, ugyanakkor a halandóság terén kedvező esztendők következnek. Ennek együttes következménye a magasabb természetes szaporodás.

Az 1840-es és 1850-es évtizedről nincsenek mai értelemben vett pontos népszámlálási adataink. A tanácsi iratokban talált népösszeírás szerint 1848-ban az itt tanuló diákok és az itt tartózkodó idegenek nélkül a város népessége 52 592 fő.5 A császári fegyverek árnyékában 1850 nyarán elkezdtek egy népszámlálást, {491} s ezt csak 1851 nyarán fejezték be. Az eszmei időpont hiánya, valamint a hivatalos szervek munkájával, a „Bach-huszárok"-kal szembeni általános passzivitás miatt eredményei kérdésesek. Adatait Magyarországon hivatalosan ki sem adták. Az akkori kormányzati szervekkel jó viszonyban álló Palugyay Imre közli 1853-ban megjelent munkájában az 1850/5l-es népszámlálás Szegedre vonatkozó adatát : 50 244 az össznépesség.6 Később, 1856-ban egy közigazgatási átszervezést tartalmazó kiadvány is ugyanezt az adatot adja meg.7 Ezek szerint 1848-hoz képest visszaesett volna a város lakosainak száma. Nem tartjuk valószínűnek. Azt viszont, hogy a passzív ellenállás miatt nem jutott a népszámlálás pontos eredményre, vagyis hogy kisebb népességet írtak össze a valóságosnál, különféle adatokból ki lehet következtetni.

A népszámlálás megkezdése után két évvel később kiadott katolikus egyházi hivatalos kiadvány, a schematismus a város népességét 1852-ben 55 941-re teszi.8

Városrészenként és felekezetenként így oszlik meg a népesség:

A város népességén belül a felekezeti arányokat tekintve változatlanul a római katolikus népesség a meghatározó. A XIX. század első felében évtizedről évtizedre csökkent a görögkeleti kereszteltek száma. Ez a csökkenés folytatódott. —

 {492} Az izraeliták anyakönyvei 1844-től maradtak fenn. A születéseket regisztráló bejegyzések alapján arra következtettünk, hogy az 1840-es években lélekszámuk 1200—1300 között lehetett.9 Az ismertetett 1852-es schematizmusból látjuk, hogy az izraeliták száma jelentősen emelkedett, 2709 főt írtak össze. Ez beköltözésekre utal. A reformátusok és evangélikusok száma még elenyésző.

Palugyay Imre hasonló össznépességi adatokat közöl Szegedről 1853-ban, amikor ismerteti a bel- és külterületen lakó szegedi népesség nagyságát: 55 978 fő.10

Az egyházi schematismus és Palugyay Imre 1853-as adatával áll összhangban az .1857-es népszámlálás adata, amikor Szeged városához tartozó területen 62 700 főnyi népességet írtak össze.11 Ezek az adatok, egybevetések azt mutatják, hogy ha a belső fejlődés az 1840-es években és 1850-ben le is lassult, a város népessége az 1850-es évtizedben jelentősen növekedett. Ezekből az adatokból, valamint az 1869. december 31-i eszmei időponttal végrehajtott, az első modern elveket alkalmazó hazai népszámlálás adatából (70 179) arra következtetünk, hogy Szeged népessége 1850-ben 52 000 és 1860-ban 64 000 körül lehetett.

Népesedési kutatásainkat nemcsak az össznépességi adatokra és azok értelmezésére kívánjuk építeni. Célunk a népesedési folyamat fő összetevőinek feltárása. A folyamat érzékeltetésére, elemzésére már megbízható adatokat nyertünk a különféle felekezetek anyakönyveiből.

Szeged története 2. kötetében olvashattuk, hogy történeti sorrendben a Belvárosban (Palánk), az Alsóvároson, a Felsővároson, majd Rókuson vezettek római katolikus anyakönyvet. Az 1850-es évek elejétől arra is figyelemmel kellett lennünk, hogy Szeged népe egyre távolabbi területekre költözött ki, s gyakran nem Szegedre hozták gyermeküket keresztelni, vagy nem Szegedről hívtak papot a temetéshez, hanem Kistelekről. A kisteleki anyakönyvi bejegyzésekben sűrűn fordulnak elő Szegeden anyakönyvezett személyekre és általuk Szegedre vonatkozó bejegyzések: „villae Szeged", 1861-től „Szeged szállás" „Szeged tanyái", de néha „Szeged-Felsőváros", „Szeged-Rókus". Később még pontosabbá válnak a bejegyzések: Balástya, Csengele, Fejértó, Gajgonya, Őszeszék. A kisteleki anya-könyvekből ezeket az adatokat is kigyűjtöttük, mert az illetők közigazgatásilag Szegedhez tartoztak, s a népszámlálásnál az össznépességben szerepeltek.

A görögkeletiekről és az izraelitákról folyamatosan vannak népmozgalmi adataink az 1850-es évtizedben. Az evangélikusok anyakönyvezését Szegeden {493} 1856. január 16-tól kezdték el, bár a hódmezővásárhelyiek íiliájaként már 1847-ben megalakult a gyülekezet, pecsétjük is ez évből való. Az önálló egyházzá való alakulás ugyanakkor csak 1860. december 2-án történt.12 A reformátusok is 1847-ben választanak először presbitériumot, s készíttetik el pecsétjüket. Az egyházközség megalakulását az 1857. július 14-i egyházmegyei közgyűlés mondta ki.13 A reformátusok anyakönyvezése 1859 januárjától folyamatos. Az evangélikus és református felekezet adatai tehát nem fogják át az egész évtizedet, s a városban élő evangélikusok és reformátusok aránya az alábbi táblázatokban közöltnél nagyobb.

Születési bejegyzések száma felekezetenként és havonta14 1850—1859

Az 1840—49-es évtizedhez képest a szegedi római katolikus kereszteltek számában (21 276) nincs növekedés az 1850-es évtizedben. (21 042). De ha figyelembe vesszük, hogy Kisteleken is anyakönyveztek szegedieket, valamint az izraeliták születési számában bekövetkező növekedést, akkor láthatjuk, hogy az összes születések az 1840-es évtizedben regisztrált 21 880-ról az 1850-es évtizedben 24 437-re emelkedtek.15 {494}

Halálozások száma felekezetenként és havonta 16 1850—1859

Az 1840-es évtized igen magas halandósága után az 1850-es évtizedben viszonylag jelentős javulás mutatkozik. A megnövekedett népességű városban az 1850-es évtizedben „csak" 15 963 a halotti bejegyzés, míg az 1840-es évtizedben 18 584 volt a halottak száma.17 Ha az össznépességet 1850-ben 52000-nek, 1860-ban 64 000-nek tételezzük fel, a különböző adatok egybevetése után, akkor az 1850-es évtized középnépessége 58 000. Ezt véve alapul az ezer lakosra jutó születések száma 42,1; a halálozásoké 27,5. Az előző évtizeddel összevetve a születési arányok kismértékű növekedést mutatnak (az 1840-es évtizedben 11,6 ezrelék volt a születési arány). A halandósági viszonyok javulása igen nagy. 35,3‰-ről 27,5‰-re csökkent volna a halandóság az anyakönyvi bejegyzések alapján. Meggondolásra késztet azonban az, hogy ilyen kedvező halandósági arány csak a századfordulótól mutatható ki Szegeden. Az 1900-ig következő négy évtizedben mindig nagyobb a halandóság. Ez az összefüggés ismét forráskritikai problémát vet fel: elsősorban a szabadságharcot követő zavaros 1850-es és 1851 -es esztendőben vajon anyakönyveztek-e minden elhalálozottat? Erre megnyugtató választ nem tudunk adni.

1855-ben kolera pusztított, de a tífuszjárvány is hozzájárult ahhoz, hogy az {495} átlagosnál jóval több legyen a halálozások száma. Nagyon nehéz pontosan elemezni ezt a folyamatot. Az anyakönyvekben még nem jegyezték be rendszeresen a halál okát, s ha mégis, a bejegyzett halálokok közt sok az általánosság, pl. febris = láz; hydrops = folyadék felhalmozódás, vízkórság; eclampsia = rángó-görcs; anaemia = vérszegénység.

A haláloki bejegyzések terén a rókusi anyakönyv látszik a legteljesebbnek. Rókuson az 1850-es évtizedben 3127 halotti bejegyzést találunk, ebből 1855-re 383 esett. Augusztus és szeptember hónapokban 53 esetben jegyezték be, hogy kolera az elhalálozás oka és 14 esetben, hogy tífusz. Azt, hogy a járvány általános lehetett, a római katolikus anyakönyvek jól tükrözik.

1855

Az egybevetés egyértelműen mutatja, hogy az 1855-ös esztendő nyarán a kolera és tífuszjárvány elég súlyos pusztítást okozott. 1857-ben himlőjárvány pusztított.

Az 1850-es zavaros esztendő, az 1855-ös és 1857-es járvány ismeretén túl azért is alacsonynak tűnhet az ezer lakosra jutó 27,5‰-es halálozás, mert ugyanakkor az országos adatok ebben az évtizedben 35,0‰-es halandósági arányt mutatnak.18

A keresztelési (születési) adatokban jobban megbízhatunk, ezek az országossal is majdnem megegyezők. Országosan 43,3 születés jut ezer lakosra, míg a szegedi mikroelemzés 42,1‰-ek ad. A születési arányok kétségtelenül kedvezőek Szegeden, ha a természetes szaporodás mértékét, amit az adatokból nyertünk, a halálozási anyakönyvek hiányai miatt túlzottnak tartjuk is. A két arány különbsége {496} 14,6 ezrelékes természetes szaporodást ad, országosan ugyanakkor ez csak 7,3‰.

A feltárt születési adatokra, az azokból kimutatható arányokra alapozva nyugodtan állíthatjuk, hogy a szabadságharc megpróbáltatásait kiheverve kedvező a város népességfejlődése az 1850-es évtizedben. Természetes szaporodás útján — az anyakönyvekből ez derül ki — 8474-gyel növekszik a népesség. Ha a város össznépessége 1850-ben 52 000-re és 1860-ban 64 000-re tehető, akkor a természetes szaporodáson kívül még mintegy 3500 főnyi beköltözéssel is számolni kell. Lehet, hogy a beköltözők száma, a vándormozgalom különbözete nagyobb az ismertetettnél, mert a halotti anyakönyvek vezetésének hiányai miatt a természetes szaporodás nem tett ki 8 és fél ezer főt. Az biztos, hogy a város már akkor is nem elhanyagolható mértékben vonzotta a távolabbi vidékek népességét.

A város növekvő népességét zömében még a mezőgazdaság és ennek fejlődése tartotta el. Az életkörülmények, a megélhetési lehetőségek szempontjából kedvező lehetett az, hogy 1852 őszén — a város anyagi nehézségeinek leküzdése érdekében — több mint 10 ezer hold közös legelőt 10 évre bérbe adott. 5 holdas bérletektől kezdve 100 holdig 319 egyén és Tápé község jutott így olyan területhez, amelyen egyéni gazdálkodás folytatható. A gazdálkodás kiterjesztése szempontjából ez a jelentős lépés a megélhetési lehetőségeket is bővítette a növekvő népességű városban.19

Az ipari termelést meghatározó kézműipar, az éppen kibontakozni kezdő nagyipar üzemei ezen évtizedben még csekély létszámú munkaerőt tartottak el.20 A megélhetési lehetőségek szempontjából is jelentős a tiszai árvizek ellen évről évre folyó védekezés, gátak építése, továbbá a vasútépítés és a vasút — közlekedésről szóló fejezetünkben már ismertetett — üzemeltetése.

A gazdasági élet fejlődése tehát biztosította a helyi népesség eltartását, a pozitív vándorlási különbözetből is adódóan növekvő népesség megélhetését.

1860—1869

Ebben az évtizedben nem tartottak hivatalos népszámlálást. Az 1857-es népszámlálás 62 700 főnyi népességet talált Szegeden, utána az 1869. december 31-i eszmei időponttal megtartott számbavételkor 70 179 főnyi lakosságot írtak össze. Evenként átlagosan 575 fővel növekedett a népesség. Ez az 1857-es össznépességi {497} adathoz viszonyítva évi 9,2 ezrelékes növekedést jelent. Az anyakönyvi adatok segítségével ez felbontható a természetes szaporodásból és a beköltözésekből adódó népességnövekedésre. 25 360 kereszteléssel szemben 20 867 a halálozások száma. Mindössze 4493 a természetes szaporodás ebben az évtizedben. A ki- és beköltözések különbözete csak 1—2 ezerrel növelte meg a város népességét.

Születési bejegyzések száma felekezetenként és havonta 21 1860-1869

A katolikusok aránya a város össznépességében az előző évtizedhez képest csak kismértékben csökkent: 94,7%-ról 93,4%-ra. A görögkeleti kereszteltek száma jelentősen megcsappant. Az 1850-es évtizedben még 176 a kereszteltek száma, az összes 0,7%-a; ebben az évtizedben már csak 130, 0,5%,. A zömében módos kereskedőket magában foglaló rétegben a csökkenés oka az elköltözésen kívül a születéskorlátozásban is keresendő. Ezt támasztja alá, hogy ugyanekkor a halálozások száma magas. Az 1850-es években 221, az 1860-as években 191. A görögkeletiek fogyása folyamatos. Az izraelita születettek száma tovább emelkedik, az 1850-es években 1070-ről 1263-ra. — Az evangélikusok és reformátusok népmozgalmáról most vannak először egész évtizedet átfogó adataink. A nazarénusok egyháza 1869-től vezeti anyakönyvét. (Az anyakönyvezéssel összefüggő egyházi {498} majd állami rendelkezések bonyolult szövevényére nincs módunkban kitérni; a fennmaradt, a rendelkezésünkre álló adatokat ismertetjük.)

Halálozások száma felekezetenként és havonta22

1860—1869

A halálozások száma az előző évtizedhez képest nagymértékben emelkedik: 15 963-ról 20 867-re. Az állandóan jelen levő fertőző betegségek, endémiák pusztítása mellett egy igen súlyos járványos esztendőről tudunk, 1866-ról, amikor a kolera pusztított ismét. Ebben az évtizedben egy évre átlagosan 2087 haláleset esik, ugyanakkor 1866-ban 3237 halottat jegyeztek be. Ebből arra következtetünk, hogy ezernél több lehetett a kolerában meghaltak száma, több mint amit a hivatalos jelentések összegeztek, de még annál is több, mint amennyit „kolera" bejegyzéssel az anyakönyvekben találunk. Feltűnő, hogy a csecsemőkorban meghaltak között alig találjuk okként a kolerát. Egyéb, gyermekkorban szokásos, hasmenéssel járó betegségek közé sorolhatták a kolerában meghalt csecsemőket is. A gyermekkori kolerás elhalálozás sem különösen magas. A 15 éves és idősebbek között ugyanakkor igen nagy számban szedte áldozatait ez az epidémia. Szeged két legnagyobb plébániájának, a belvárosinak és a felsővárosinak halotti anyakönyvei a kolerában meghaltak kormegoszlását így tükrözik {499}

1983-ban jelent meg Mádai Lajos összegző munkája a magyarországi, az európai és az egyesült államokbeli kolerajárványokról.23 Egyedül a bajorországi, az 1873—74-es kolerajárványról közöl kormegoszlást. Elég nagy hasonlóságot tapasztalunk a szegedi és a bajorországi járvány között.

A bajorországi adatok még jobban kiemelik, hogy a kolera elsősorban a felnőtt lakosság körében pusztított. Az egy éven aluliak korcsoportjában még igen kevés a kolerában elhalálozott, de kismértékben több, mint Szegeden. Az 1—14  {500} éves korcsoportban lényegesen kevesebb arányban haláloztak el Bajorországban. Azonban a járványban meghaltak „diagnosztizálásában" Bajorországban is lehettek bizonytalanságok.

Az 1860-as évtized halandósági viszonyai — adataink szerint — rosszabbak, mint az 1850-es évtizedé. A népmozgalmi arányok kiszámításához Szeged össznépességét 1860-ban 64 000-re tettük; az 1870 elején végrehajtott népszámlálás szerint 70 179 a város összlakossága.24 Ezek szerint az évtized középnépessége 67 090. Ehhez viszonyítva az ezer lakosra jutó születés 37,8, a halálozás 31,1. Az előző évtizedhez képest a születési arányok romlottak elég jelentős mértékben. (42,1), a halandósági arányok is (27,5). A természetes szaporodás mértéke ennek alapján az 1860-as évtizedben csak 6,7 ezrelék.

A rendelkezésre álló országos arányszámokhoz mérve (1864—1870) mindkét összefüggésben kicsit rosszabbak a viszonyok Szegeden. Országosan ezer lakosra 41,9 születés és 33,9 halálozás jut.25 Ebből adódik, hogy a természetes szaporodás mértéke országosan kedvezőbb: 8,0 ezrelék.

A kismérvű természetes szaporodás miatt (a születések és halálozások különbözete csak 4493) beköltözési többlettel is számolni kell ebben az évtizedben. Szegeden ez 2500 fő körül lehetett, ami ezer lakosra számítva nem nagy érték: 3 7 Az 1860-as évtizedre általában a lassú népességfejlődés jellemző.

1870—1879

A város népességének életerejét fejezik ki ennek az évtizednek a népmozgalmi adatai. Két különböző, de rendkívül súlyos megpróbáltatás érte a várost: az 1872.év végén induló és 1873-ban tetőző kolera, valamint az 1879. évi nagy árvíz. Ennek ellenére, mintegy azt ellensúlyozva a születések száma nagyobb mértékben emelkedik, mint ahogy az előző évtized lassú népességnövekedése nyomán várnánk. Az 1860-as évtizedben összesen 25 360 születésről találtunk bejegyzést, az 1870-es évtizedben 28 330-ról, ami 11,7%-os növekedés. A természetes szaporodásból adódó növekedés az 1860-as évtizedben csak 6,7% volt. Az 1870-es évtizedben a születések számának növekedése — a megpróbáltatások ellenére — igen dinamikus.

A város össznépessége, a nagy epidémia és az árvíz okozta katasztrófa miatt a születésszám ilyen kedvező alakulása ellenére is csak kismértékben növekedett. Az 1880-as népszámlálás 73 675 főnyi népességet talált, ami az 1870-es adathoz {501} képest (70 179) 5,0%-os növekedés.26 A kolera és az árvíz okozta pusztulást figyelembe véve ez is igen kedvező.

Születési bejegyzések száma felekezetenként és havonta27

1870—1879

Mindegyik felekezet népességében növekedett a keresztelések száma. Feltűnő, hogy az addig egyre kevesebb keresztelést feltüntető görögkeleti anyakönyvekben is növekedés mutatható ki. További vizsgálódást igényel annak tisztázása, hogy magatartásváltozás vagy beköltözés van-e hátterében. Az evangélikus és a református keresztelések száma csak kismértékben növekszik, nagyobb mérvű beköltözéssel nem lehet számolni. Ugyanez mondható el az izraelitákról, akik a korábbi évtizedekben nagyobb tömegben költöztek a városba. A felekezetek közötti arányok csak minimálisan változtak.

Az 1870-es évtized rendkívül kedvezőtlen a halálozások terén. Utoljára ekkor pusztít nagymértékben a kolera. A halálozások száma a város össznépességéhez képest az 1860-as évtizedben is magas volt (20 867), most 24 265 bejegyzést találunk. {502}

Halálozások száma felekezetenként és havonta28

1870—1879

Három esztendő halálozása jóval az átlag fölé emelkedik. 1872-ben 2729, 1873-ban 3366, és 1879-ben 3509 a bejegyzések száma. Az 1873. évről szóló polgármesteri jelentésben olvashatjuk: „Május hó 16-án a cholera járványnak első esete merült fel, s a járvány eleinte szelídebb jellegűnek mutatkozott, majd augusztus első napjaiban főleg Röszkén aggasztó mérven követelte az áldozatot." „Augusztus folyamán a járvány már rohamosan aláhanyatlott, szeptember elején megszűnt. Összesen a járványban megbetegült 426. E létszámból meghalt 116 férfi, 93 nő és 92 gyermek, összesen 301."29 Igen pontosaknak, megbízhatóaknak látszanak ezek az adatok. Nem volt időnk mind az 5 katolikus plébánia, valamint még 5 más felekezet anyakönyveinek mindegyikét végigkutatni, de kételyt ébreszt a polgármesteri jelentés megbízhatóságát illetően már egyetlen anyakönyvnek, a belvárosinak az áttanulmányozása is. 1873-ban a 723 halálesetből 172 alkalommal jegyzik be, hogy a halál oka kolera. Ez az összes haláleset 23,8 %-a. A polgármesteri jelentés közli — anyakönyvi adatok alapján —, hogy 3356 haláleset történt az évben. A mi gyűjtésünk is megegyezik ezzel, csak annyi a kiegészítésünk, {503} hogy 10 halálesetet, a nazarénusokat is hozzá kell venni. Így 3366-nak 794 a 23,8%-a. Ez több mint kétszerese a polgármesteri jelentésben foglaltaknak.

Ha a szegedi polgármesteri jelentéshez hasonlókból állt össze az országos adat, akkor bizony jóval nagyobb pusztítást végzett annál, mint ahogyan a korabeli statisztikus, Keleti Károly azt elénk tárja: „...az ország majd minden vidékén pusztított a járvány, s közel 190 ezer embert szólított el körünkből, a népességi mérleget annyira leszorította, hogy 307 ezer veszteséggel kellett a számlát zárnunk."30 Tehát a kolerában meghaltakon kívül 117 ezer volt a más okból elhalálozott. Újabban Máday Lajos elemzi ezt a kérdést országos méretekben. Végső következtetése az, hogy jóval több volt az országban a kolerában meghaltak száma, mint ahogy azt a hivatalos jelentés megadja. „A közel félmilliónyi halálozási többlet csaknem 300 ezerrel több a belügyminisztériumi zárójelentésben nyilvánosságra hozott 189 ezer kolerahalott számánál."31 — Az új szegedi feltárás teljes összhangban van Máday Lajos országos kitekintésével.

A kolerán kívül 1873-ban egy másik járvány is pusztított, amely szintén csökkentette a népességet. Pálfy Ferenc polgármester évi jelentésében is utalást találunk erre: „...a fekete himlő szórványosan észleltetett, s az év első szakán a himlő mint járvány hol erősebben, hol gyengébben uralgott."32 A belvárosi (Palánk) római katolikus anyakönyvben 99 esetben jegyzik be a halál okának a himlőt, ez az évi halálesetek 13,7%-a. Ebből arra lehet következtetni, hogy a „hol erősebben, hol gyengébben uralgó" himlő 460-nál több áldozatot szedhetett a városban.

Ezekből az évekből már országos és megyei népmozgalmi adatokkal is rendelkezünk. E közlésekből, valamint szegedi adatgyűjtésünkből a következő arányok voltak kimutathatók.33

 {504} Már 1872 is járványos év volt az országban, láthatjuk, hogy Csongrád megyében kedvezőbbek a viszonyok, de Szegeden az országos helyzethez hasonlóan már fogyás mutatkozik, ha nem is oiy mértékben, mint az ország más területein. Keleti Károly is írja munkájában, hogy az 1872-es esztendő két téli hónapjában ..dühöngött a kolera", s ezért az ország lakossága 17 ezerrel fogyott.34

Az 1873-as esztendő halandósága kiugróan magas. Az országos arányszám — természetes szaporodást tekintve — kétszer rosszabb a Csongrád megyeinél és a szegedinél. A megyével összehasonlítva Szeged halandósága kedvezőbb, de a születési arányszáma rosszabb, így végül a természetes szaporodás is rosszabb, mint a megyében. Érdekes megfigyelni, hogy a nagy járvány hatására még a születések is csökkennek.

1879 az árvízi katasztrófa éve. A város rombadőlt. Az 1880. január 25-én benyújtott előző évről szóló polgármesteri jelentés szerint ,,...az alacsony fekvésű Felső- és Rókus városrészekben 151-ben állapíttatott meg ezen idő szerint azoknak a száma, kik a víz által meglepetve abban lelték sírjukat."35 Ennyiről van tudomása a polgármesternek. A város monográfusa, Reizner János is ezt az adatot veszi át.36 Érdekes, hogy Szabó László később írt 3 kötetes munkájában ugyan tárgyalja ,,a katasztrófa részleteit", több halálesetet leír, de végül is nem vonja meg a mérleget.37 Az anyakönyvek gondos áttanulmányozása alapján azt mondhatjuk, hogy ennél valamivel több halálozást okozott az árvíz. Szeged-Belváros (Palánk) anyakönyvében 144 esetben találtuk a „vízbe fúlt" bejegyzést. Felsővároson 4, Alsóvároson 5 és Rókuson 16 esetben az árvíz az okozója a halálnak.

Az árvíz nemcsak közvetlenül emelte a halálozások számát, hanem többféle járványnak is elindítója volt. A bélhurut, a tífusz (hagymáz) és a malária közvetlen összefüggésben volt a sokáig ittmaradó vízzel. Az egészségtelen körülmények más járványok terjedését is segítették, így diftériáról (roncsoló toroklob) tájékoztat a fentebb idézett polgármesteri jelentés:,,... 2908 születéssel szemben 3569-en haltak meg," „...661 fővel fogyott a város népessége."38 A mi adatgyűjtésünk ettől némileg eltér, de megegyezik a Központi Statisztikai Hivatal időközben kiadott adataival :39 1879-ben 2473-an születtek Szegeden, 3261 -en haltak meg. A természetes fogyás ezek szerint 778 volt.

 {505} A népszámlálások adatait figyelembe véve (össznépesség) 1879-ben ezer lakosra 33,6 születés, 44,3 halálozás jut; a természetes fogyás 10,7 a városban. Pontosan olyan méretű a természetes fogyás ebben az esztendőben, mint a nagy kolerajárvány idején. Az 1870-es évtized többi évében ugyanakkor igen kedvezően alakultak a születési arányok, s a halandóság is kisebb mérvű volt. A város népének élni akarása, az urbanizáció előrehaladása, a mezőgazdaság és az ipar fejlődése tükröződik ezekben.

Lehetőségünk van szegedi feltárásunkat összehasonlítani az ország megyéivel és más közigazgatási egységeivel. Az 1870-es esztendőt választottuk. Az össznépességi adat, amihez a népmozgalmi adatokat viszonyítjuk, az ez évi eredménye.

1870-ben (Horvát-Szlavonország nélkül) 78 közigazgatási egységre oszlott az ország. Ezek közül bemutatjuk a természetes szaporodás mértékét alapul véve: a) a 3 legkedvezőbb; b) a mai Magyarország területén lévő 3 legkedvezőtlenebb; c) az ország 3 legkedvezőtlenebb területét. Csongrád megyének és Szegednek az arányszámai így illeszkednek sorrendbe:40

Ebben az évben, de az évtizedben is a tiszántúli megyék természetes szaporodása a legkedvezőbb az országban. Születési arány tekintetében Csanád megye áll az első helyen. Az ország túlnyomó részén — 78 egységből 76-ban — 40 ezrelék feletti a születési arány. A természetes szaprodás mértékét még lényegében az határozza meg, hogy milyen az egyes megyék, területek halandósága. Némely területeken — így Szegeden is — a halandósági arány alacsonyabb. Ebből arra {506} tudunk következtetni, hogy igen kis mértékben megkezdődik Magyarországon az ún. demográfiai átmenet időszaka, amikor a halandósági viszonyok javulnak, de még a korábbi gyermekszámú családok a tipikusak. — A szászok lakta erdélyi terület abban sajátos, hogy a halandósági viszonyok javulása előtti időszakban már tömegméretekben megindult a születéskorlátozás.

Ha az évtized népességi adatait összegezzük, akkor Szeged adatai kedvezőek az országban. Ezer lakosra 39,1 születés, a különféle járványok miatt 33,5 halálozás, így 5,6 a természetes szaporodás. Ugyanakkor az országos adatok 43,4 ezrelékes születési és 40,8 halálozási arányt mutatnak, így a természetes szaporodás az országban csak 2,6.41 A szegedi születési arány rosszabb az országos átlagnál, de a városok sorában jó. Erre a kérdésre még visszatérünk. A halandóság jóval kedvezőbb az országosnál. Mindez abban az évtizedben, amikor az árvíz romba dönti a várost. A szegedi nép vitalitása ebben is megmutatkozik.

1880—1889 43

A várost elpusztító árvíz után jó egy évvel, az 1880. december 31-i eszmei időponttal megtartott népszámláláskor a népesség száma már meghaladta a 11 évvel korábbi nagyságot. Igaz, csak kismértékben, 2653 fővel. Az 1890-es népszámlálás viszont már 85 569 főnyi polgári népességet vett számba, a város majd 12 ezer fővel gyarapodott.42 A hazai és külföldi segítséggel újjáépülő város fejlődésének három kiemelkedő évtizede kezdődik el.

A gazdasági életnek az 1918-ig ható dinamikus fejlődéséről részletes adatokat találunk e kötet megfelelő fejezetében. Legerőteljesebben az építőipar fejlődik. Az 1880-as években Szegeden dolgozik az országban ipari tevékenységet folytatók egyötöde. További felsorolás nélkül leszögezhetjük, hogy a város nemcsak újjáépült, hanem termelőerői továbbfejlődtek, munkaalkalmak teremtődtek, mindezek nagyobb létszámú népesség eltartását tették lehetővé. 1880 és 1890 között a népszámlálások adatai szerint 11 894-gyel növekedett a város népessége. Adataink szerint ebből a természetes szaporodás adja a nagyobbik hányadot, 7623 a születések és a halálozások különbözete. Az újjáépülő város 4271 betelepülőt vonzott ebben az évtizedben.

Az 1870 előtti évtizedekben a város lakosságának növekedését az anyakönyvekben található keresztelési adatok számának növekedésére építettük, ugyanígy a felekezeti megoszlást is ennek alapján ismertettük. 1870-től alkalmunk van a népesség megoszlását vallások szerint népszámlálási adatokra építeni. Érdekes a különböző források adatait egybevetni. Ezúttal csak az arányszámokat mutatjuk be.44 {507}

Születési bejegyzések száma felekezetenként és havonta 1880—1889

 {508} A kétféle forrásból származó arányszamok nagyfokú egyezést mutatnak. Így egyéb — össznépességre vonatkozó — korábbi következtetésünk is igazolódik.

Néhány további következtetés megtételét is lehetővé teszi az egybevetés. A római katolikus népesség aránya — más felekezetűek beköltözése révén — minimális mértékben csökken. A görögkeletiek a keresztelések számához képest nagyobb számban, így nagyobb arányban vannak a városban. Ez az összefüggés is a körükben terjedő születéskorlátozásra vall. Az evangélikusok, reformátusok, izraeliták arányszámai nőnek, nyilván beköltözésből.

Ha a városban születettek összes számát az össznépességhez viszonyítjuk, a születési arányok az 1880-as évtizedben még mindig magas értéket mutatnak; ezer lakosra 40,7 a születés. Ekkor már az ország egyes területein — falun és városon egyaránt — kimutatható a születéskorlátozás, az ún. „demográfiai átmenet" másodlagos jellemzője. Szegeden erre csak a polgári rétegeket magában foglaló kislétszámú görögkeletieknél és nagyon kis mértékben az izraelitáknál lehet következtetni.

A demográfiai átmenetnek nevezett jelenség fő jellemzője, hogy a halandósági viszonyok javulnak, és ezt nem követi azonnal a születések csökkenése. Így a természetes szaporodás megnő, ekkor beszélnek „demográfiai ollóról", vagy „demográfiai robbanásról". Európában egyedül Franciaországban nem figyelték meg a demográfiai átmenetnek ezt a fő jellemzőjét. Franciaországban a demográfiai átmenet úgy zajlott le, hogy a halandósági viszonyok javulásával azonnal csökkent a születések száma. 1800-tól — a pontos statisztikai felvételek kezdetétől — egyenletes, csekély szaporodás figyelhető meg az 1930-as évek közepéig. Ekkorra a születéskorlátozás olyan méreteket öltött, hogy bekövetkezett a népesség tényleges fogyása.

Magyarországon a magas természetes szaporodással jellemezhető demográfiai átmenet időszaka viszonylag rövid ideig, 30 évig tart, 1885-től 1915-ig. A természetes szaporodás 1914-ig 10 ezrelék felett van, de már az 1885-öt megelőző években is felette volt.45 A halandósági viszonyok javulása számottevő, de vele párhuzamosan, sőt egyes területeken már előtte megkezdődött a tömegméretű családtervezés, a születéskorlátozás. Szegedre az 1880-as évtizedben még az jellemző, hogy magasak a születési arányok, de már elkezdődött a halandósági viszonyok javulása.

Az 1880-as évtizedben a város népessége majd 12 ezer fővel növekedett, ugyanakkor a halálozások száma az előző évtizedhez képest csak 501-gyel. Ezer lakosra számítva a halandóság 33,5-ről 31,1-re csökkent. Kismértékben megkezdődött a halandósági viszonyok javulása. A polgármesteri jelentések egyre kevesebbszer írnak a fertőző betegségek járványszerű terjedéséről. 1886-ban újra volt kolerajárvány, de csak 214 halálesetről tesz jelentést a polgármester.47 {509}

Halálozások száma felekezetenként és havonta 46 1880—1889

Szegeden a születések száma még emelkedett ebben az évtizedben, így a természetes szaporodás igen kedvező: ezer lakosra évi 9,6. Szeged ebben az évtizedben éri el azt a szintet, amit a XIX. század előző négy évtizedében több európai országban tapasztalunk, amelyekben „demográfiai robbanás" (a halandósági viszonyok javulása) korábban éreztette hatását. Azért tettük idézőjelbe a demográfiai robbanás kifejezést, mert ez sokkal kisebb méretű, mint amit majd a XX. század második felében Ázsia és Közép-Amerika országaiban bekövetkezik. A XIX. század végének neves demográfusa, Ráth Zoltán 11 európai ország adatait tudja közölni természetes szaporodásuk mértékéről.48 {510}

A halandósági viszonyok javulása, a járványok leküzdése, egészségügyi körülmények kedvező alakulása növelte meg a XIX. század második felében a természetes szaporodást. Franciaország a kivétel, ahol a születéskorlátozás gyakorlata nagymértékben előrehaladt. Nagy-Britannia és Írország abban tér el a többi országtól, hogy e területeken már a XVIII. század végétől javult a halandóság, s így a természetes szaporodás is. Az évi 7,8 ezreléknél korábban már volt magasabb érték, itt már a demográfiai átmenetnek abban a szakaszában vagyunk, amikor a halandóság lassabban javul, mint ahogy a születéskorlátozás terjed.

1890—1899

A népességfejlődés folyamatának megismerésében eddig egyik fontos forrásunk az egyházi anyakönyv. Hosszú politikai küzdelem után kivették az egyház kezéből az anyakönyvezés privilégiumát, s állami feladattá tették. 1895. október 1-jétől az állami anyakönyvek az alapvető források a népmozgalmi adatainkhoz.

A számadatok több ellentmondásos jelenséget tükröznek. A város össznépessége a két népszámlálás (1890 és 1900) közötti időben minden korábbi évtizedhez képest jobban növekedett, 85 569-ről 100 274-re.49 Ugyanakkor a születések száma a korábbi évtizedben regisztrált 32 384-ről az 1890 és 1899 közötti évtizedben 30 384-re csökkent. A kedvező életkörülmények mellett a halandósági viszonyok javulása is fontos tényező abban, hogy 1860-tól 1890-ig évtizedről évtizedre javultak a születési arányok, ezer lakosra számítva 37,6-ról 40,7-re. Az 1890— 1899 közötti évtizedben ellenben jelentős a csökkenés: 32,7 az ezer lakosra jutó születések száma. Ez különösen nagyarányú csökkenés, ha figyelembe vesszük, hogy ebben az évtizedben minden korábbinál többen költöztek Szegedre. A beköltözők többsége pedig az ún. produktív korosztályba tartozott. Még a beköltözők gyerekeinek születése sem kendőzte el, hogy a születéskorlátozás gyakorlata Szegedet is elérte. E problémák pontosabb megközelítéséhez a halandósági viszonyok adatait is be kell mutatnunk. {511}

Születési bejegyzések száma felekezetenként és havonta50

1890—1899

Az évtized során a majd 15 ezer fővel növekedett városban csökkent a halálozások száma, az 1880-as évtizedben anyakönyvezett 24 766-ról 22 178-ra. Ez azt jelenti, hogy ezer lakosra számítva 31,1-ről 23,9-re csökkent a halandóság. Igen jelentős a javulás. A demográfiai átmenet egyik fontos jellemzője, ha megkésetten is, de erőteljesen jelentkezett. Okainak széles körű feltárására még nem került sor. {512}

Halálozások száma felekezetenként és havonta 51

1890—1899

Fontos lehetett, hogy az 1876-ban kötelezően bevezetett himlő elleni csecsemőkori védőoltást, mivel ez nem bizonyult elég hatásosnak, 1887-től kötelező újra-oltással (7 év felett) egészítették ki. Jelentősnek véljük azt a tényszerűen nehezen bizonyítható hatást, amit az iskolai hálózat bővülése, az általános egészségügyi körülmények javulása (csatornázás, utak stb.) okoztak. Nem fontossági sorrendben, de több minden más is segíthette azt, hogy Szegeden is javultak a halandósági viszonyok: 1887-ben létesült az első artézi kút, korábban is volt már vezetékes víz, ha nem is artézi kútból; 1897-ben a Tisza Lajos körúton megépült a modern gőzfürdő; az orvosok száma 1880-tól 1896-ig 23-ról 44-re emelkedett; 1884-től Bábaképző Intézet kezdte meg működését a városban; a járványok leküzdését segítette az 1897-ben felállított Fertőtlenítő Intézet. Az utóbbira is nagy szükség volt, mert bőven voltak még káros jelenségek, járványok. Kisebb idejében lokalizált kolerajárvány jelentkezett 1892-ben 28 és 1893-ban 27 halálesettel. Egy súlyos járványos betegséget, a tuberkulózist hosszú ideig még nem sikerült leküzdeni. 1890-ben az összes elhalálozott 22%-a a több szervet megbetegítő tuberkulózisban halt meg a városban.

 {513} Az adatok elemzése alapján megállapíthatjuk, hogy a demográfiai átmenet ismérvei sajátosan keverednek Szegeden. Európai törvényszerűségként tárgyalja Rédei Jenő52, hogy először a halandósági viszonyok javulnak, ezt különféleképp megkésve, különböző mértékben követi a születések csökkenése.52 Azt már régen tudjuk, hogy Franciaország és Magyarország egyes területei eltérnek ettől az alapvetőnek mondott törvényszerűségtől, a halandósági viszonyok javulását megelőzi vagy rögtön követi a születési arányok romlása.53

A szegedi sajátosságok a következők: 1880-ig javuló, emelkedő tendenciát mutatnak a születési arányok. 1880 és 1890 között kicsit javulnak a halandósági viszonyok, majd a következő évtizedben igen erőteljesen csökken a halandósági arány, s ugyanakkor ebben az évtizedben (1890—1899) a születések száma és aránya erősen csökkenni kezd. A két folyamat együttes eredménye — az újonnan feltárt adatok alapján —, hogy a természetes szaporodás Szegeden nem emelkedik az évi 10‰ fölé, tehát nem éri el a „demográfiai robbanás" alsó határát, vagyis a demográfiai olló csak kicsit nyílik ki. Néhány fontosabb európai ország arányszámaival való egybevetés a következőket mutatja:54

* Az első világháború előtti terület

 {514} Ha a szegedi arányszámokat a magyarországiakkal vetjük egybe, láthatjuk, hogy ezekben az évtizedekben a városban az ezer lakosra jutó születések aránya rosszabb, a halandósági viszonyok pedig kedvezőbbek.

Az európai egybevetést ott tudtuk elvégezni, ahol létrejött a megfelelő statisztikai szolgálat, és publikációk álltak rendelkezésre. A születési arányok az ismertetett országokban már mindenütt alacsonyabbak a magyarországinál és a szegedinél, de a halandóság jóval jobb, így a természetes szaporodás kedvezőbb. Kivétel Franciaország, ahol a születési arányok a századfordulóra rendkívül lecsökkentek, a halandóság javulása ezt már nem tudta ellensúlyozni, így Franciaország természetes szaporodása rosszabb, mint Magyarországé, közel került a tényleges fogyáshoz. Ebben a mechanikus népmozgalom, a fiatal évjáratoknak a gyarmatokra való kivándorlása is közrejátszott. — A Havasalföld és Moldva egyesüléséből alakult Románia természetes szaporodása az 1870—1880-as évtizedben alacsony, bizonyára az 1873-as kolerajárvány okozta. Itt a magyarországihoz hasonlóan a magas születési arányokhoz magas halandóság társult. Ennek ellenére mindhárom évtizedben ott kedvezőbb a természetes szaporodás.

Ha a magyarországi városokat hasonlítjuk össze Szegeddel, igen kedvező a helyzet abban a tekintetben, hogy a város növekedésében a természetes szaporodás mily jelentős szerepet játszik. Két korabeli statisztikai elemzés adatait mutatjuk be, mely arról készült, hogy városaink népességnövekedésében az 1881 — 1890-es és az 1891—1900-as évtizedben „a népmozgalmi adatok (születés, halálozás) szerint" hány százalékos a népességnövekedés. Magyarország (Horvát-Szlavonország nélkül) fővárosa, szabad királyi városa és 5 új törvényhatósági joggal felruházott városa (thj.) a következő sorrendet adja :55 {515}

Hogy a természetes szaporodás milyen mértékben, százalékban segíti a város népességfejlődését, azt több tényező befolyásolja. Lényeges az is, hogy milyen mértékű a bevándorlás vagy az elvándorlás, vagyis az aktív, fiatal népesség növekedése vagy csökkenése. Ezekbe a részletekbe most nem bocsátkozhatunk.

A jelentős különbségek létrejöttében fontos tényező a születéskorlátozás terjedése.

Az ország több területén már az 1891 elején végrehajtott népszámlálás értékelésekor a terjedő „egyke-rendszerről" írnak.56 Ez a tendencia még kevéssé érintette Szegedet.

A halandóság kisebb vagy nagyobb mértékben csökkent a városokban. Szeged e téren is a kedvezőbb helyzetű városok között lehetett. Így alakulhatott ki, hogy az ország 26 jelentős városa közül a természetes szaporodás terén az 1881— 1890-es évtizedben az első, az 1891—1900-as évtizedben a második helyet foglalta el az országban. Érdekes megfigyelni, hogy a kedvező demográfiai magatartású délmagyarországi városokban 1881—1890-től mindenütt csökkenés figyelhető meg.

1900-1910

 {516} Az 1879. évi árvízi katasztrófa utáni harmadik évtized is még a jelentős népességfejlődés jegyében telik el. A város népessége 100 270-ről 115 306-ra nő, az itt állomásozó katonasággal együtt 118 328 az össznépesség.57 A természetes népmozgalom adatait a következő táblázatban évenként mutatjuk be. Az összesítés alapján láthatjuk, hogy a 15 036 fős népességnövekedés túlnyomó többségét a természetes szaporodás adja (12 434), s a beköltözések már csak kismértékben (2602) növelik a város össznépességét.

A népmozgalom főbb adatai 58

A születések száma az évtizeden belül a szokásos hullámzást mutatja, némi növekedés is tapasztalható, amely kisebb a város össznépességének növekedési mértékénél. A halálozások száma is kis mértékben növekedik. Az átlagtól az 1905-ös és az 1909-es esztendő rosszabb.

Ha a két népszámlálás (1900 és 1910) közötti középnépességhez viszonyítjuk az ezer lakosra jutó születéseket és halálozásokat, akkor kedvező a kép. A születési arányok romlása ebben az évtizedben — átmenetileg — megállt. 1890 és 1900 között az ezer lakosra jutó születési arány 32,7-re csökkent, 1900 és 1910 között viszont 34,3. A halandósági viszonyok, ha kismértékben is, de javultak. Ezer lakosra 1890 és 1900 között 23,9 halálozás jutott, addig 1900 és 1910 között {517} 22,8. Végső eredmény az, hogy a természetes szaporodás igen kedvező mértékű. A kedvezőnek mondható 1890—1900-as évtized 8,8 ezrelékéről 11,5 ezrelékre nőtt a természetes szaporodás évenkénti mértéke.

1870-től rendelkezünk olyan adatokkal, amelyek alapján össze tudjuk hasonlítani, hogy városaink tényleges népességfejlődése milyen mértékű volt. Ugyanakkor arra is vannak adataink, hogy a természetes szaporodás milyen mértékben növelte a város népességét. Ha ezt a két fontos adatot ismerjük, akkor a mechanikus {518} népmozgalom (oda- és elvándorlás különbözete) nagyságát is kiszámíthatjuk.

Szabad királyi és törvényhatósági jogú városaink népesség fejlődésének dinamikája"59

(A városok a tényleges szaporodás mértéke szerint követik egymást, a „Sorrend" rovat a természetes szaporodás szerinti besorolást mutatja.)

A történeti Magyarország (Horvát-Szlavonország nélkül) 27 városa közül a főváros növekedett a legerőteljesebben. Pest, Buda és Óbuda népessége együttesen 1870-ben csak 170 685 fő, 1910-ben 880 371. A nagy tömegű fiatal népesség beköltözése révén a természetes szaporodás igen magas: 57,0%. Az ország második legnépesebb városa 1870-ben is, 1910-ben is Szeged. A tényleges népességnövekedés dinamikája szerint 27 városunk közül csak a 16. helyen áll, de Budapest után itt a legkedvezőbb a természetes szaporodásból eredő népességnövekedés. A születéskorlátozás itt kezd legkésőbben terjedni, és itt érinti legkevésbé a szélesebb tömegeket.

A főváros után az ország tengeri kikötője, Fiume fejlődik a legdinamikusabban a vizsgált négy évtizedben. Elsősorban a kereskedelem, valamint az ipar fejlődése igen kedvezően hat a népességtömörülésre. Fiume után Miskolc, Kolozsvár, Nagyvárad és Pécs következik a népességfejlődés dinamikája tekintetében. Pécs annak ellenére növekszik igen kedvezően, hogy a „háttér", a természetes szaporodás nagyon kedvezőtlen. A város — természetes szaporodását tekintve — már ebben a periódusban is fogy. Pécsnél kedvezőtlenebb helyzetben e téren már csak Pozsony és Temesvár van. Még a kedvezőbb dinamikájú városok közé tartozik: Kassa, Debrecen, Temesvár, Marosvásárhely, Arad és Szatmárnémeti.

Ha a népességnövekedéstől különválasztjuk a természetes szaporodást, akkor két lényeges megállapításra juthatunk Szeged esetében. Egyik az, hogy ebben a 40 esztendőben a népességnövekedés döntő tényezője a természetes szaporodás, nem pedig a beköltözés. Az új feltárások alapján megállapíthattuk, hogy az 1870 és 1910 közötti időben a város ugyan 47 306 fővel növekedett, de ebből a beköltözési többletre csak 11960 jut. A másik következtetésre már utaltunk: az ország 27 városa közül Szegeden a legkedvezőbb a természetes szaporodás a magas termékenység és a viszonylag kedvezőbb halandóság miatt.

A természetes szaporodás tekintetében Szegeden a „háttér" is igen kedvező. Az ország 63 vármegyéje közül 1870 és 1910 között a legnagyobb mértékű természetes szaporodást Máramaros megyében mérték, 1870-hez viszonyítva 72,7%; utána Csanád megye 69,1%-kal; majd Csongrád következik, ahol a természetes szaporodásból származó népességnövekedés 65,1%. — Részben a születéskorlátozás terjedése, de főként a magas halandóság miatt egyes vármegyék természetes szaporodása az említett vármegye természetes szaporodásának a felét sem teszik ki: Hunyad megye 18,7%; Gömör-Kishont megye 23,2%; Baranya megye 25,2%; Nagy-Küküllő megye 26,2%; Szolnok-Doboka megye 28,9% és Szeben megye 29,76%.60 {519}

1910—1920

A városhoz tartozó népesség számát 1920-ban egészen pontosan nem lehet megadni. 1910-ig adataink mindig ugyanarra a nagyságú területre vonatkoztak 1857-től kezdve: 816 km2, még pontosabban 141 775 kh (1910).61 Az 1920-as népszámláláskor a város területének déli része szerb megszállás alá került. Az 1920-as népszámlálás 764 km2 (132 775 kh) területen 119 109 főnyi népességet talált.62 1923-ban a korábban elfoglalt terület is visszakerült Szegedhez, s az 1930-as népszámláláskor ismét 816 km2 (141 789 kh) területre vonatkoznak az adatok. Úgy következtetünk vissza az 1920-as helyzetre, hogy az ideiglenesen elcsatolt 7333 kh-nyi területre azt a népességet határoztuk meg, amit az 1910-es népszámlálás talált. „A város külterületének egy részére 1920-ban a jugoszláv megszállás miatt a népszámlálás nem terjedhetett ki. A város 1920. évi lélekszáma az 1920. évi népszámlálás (119 109) és a megszállás alól csak 1921-ben felszabadult 1910. évi lélekszáma (4456) alapján állapíttatott meg."63 Tehát 1920-ban a város népessége 123 565-re tehető.

Az 1910-es évtized demográfiai viszonyainak alakulására döntő hatással az első világháború volt. Legfájóbb és legszembetűnőbb a háború következtében az elhalálozottak nagy száma. Hatásában azonban még ennél is súlyosabb a születések számának visszaesése. A demográfiai viszonyok alakulásában egy olyan {520} törés következett be, amelynek hatása hosszú ideig megmutatkozott a demográfiai hullámvölgyekben.

A népmozgalom főbb adatai64

Az előző évtizedhez képest az 1910-es évtizedben egy kis emelkedés mutatkozott a születések számában 1912-ben és 1914-ben, de a háborús években a születések száma a felére esett vissza. Ha kevesebb a születés, a csecsemőhalálozások száma is kevesebb. így az összesített adatok nem tükrözik kellően a háborús veszteséget. A háború előtti évek átlagához képest csak 1915-ben és 1918-ban tapasztalunk több halálozást. Még az is torzítja, a valóságosnál kedvezőbbnek mutatja a képet, hogy a hadifogságban elhalálozott vagy általában az eltűntekről sokáig nem lehetett pontos adatot szerezni. Az első világháborús emberveszteség mérlegét a Központi Statisztikai Hivatal 1927-re készítette el.66 A mai Magyarország területére számítva a hősi halottak aránya ezer lakosra 15,35 volt, az eltűntek aránya ezer lakosra 5,44. Tehát az ország embervesztesége ezer lakosra 20,8. A szegedi hősi halottak és eltűntek pontos számát nem tudtuk kideríteni. Banner János Szeged háborús emberveszteségét 8314 főben állapítja meg, de ezt felkerekítve a hadifogságban elhaltak legkisebb számával, 9500 főre teszi.86 A háború utáni évtizedekben a város nem fordított kellő figyelmet a vonatkozó adatok összegyűjtésére, de egy-két területi egység lakosságának véráldozatát ismerjük. 1910-ben Szeged-Alsótanya népessége 24 250. A hősi halottak és eltűntek száma 1071.67

Szeged népességében a 15 és 59 éves korú népesség 1910-ben 49%-ot tett ki. Alsótanya népességéből a 49% 11 883 főt jelent. A férfiak és nők aránya országosan 49 és 51 %. Alsótanya sem tér el ettől. Tehát a 11 883 főnyi 20—59 éves korú népességből a férfi 5823. Ebből a hősi halott és eltűnt 1071. ami a felnőtt férfi lakosság 18,3%-át jelenti. (Öreg korúak nélkül). Alsótanya népéből tehát 100 lakosra 44,2 hősi halott és eltűnt jutott.

Ez egybevág azzal a megállapítással, hogy az ország vármegyéi közül Csongrád megye hozta a legnagyobb áldozatot az első világháborúban. A hősi halottak, eltűntek, sebesültek, rokkantak, hadifogságba kerültek aránya az összes népességhez viszonyítva ezer lakosra számítva 106,6.68

A természetes szaporodás mértékének változása már jobban érzékelteti a háború okozta súlyos veszteséget. Az 1910 előtti évtizedben Szeged természetes szaporodása 12 és fél ezer körül volt; 1915-ben már csak 211, 1916-tól kezdve bekövetkezett a „természetes" fogyás, ami nagyon is nem természetes körülmények {521} között állt elő. A háborús évtized mérlege: a 12 és fél ezer főnyi természetes szaporodás helyett csak 5756 fő a többlet. Kismérvű beköltözési többlet (2503) — főleg menekültekből — növelte még a város összlakosságát. Ez a növekedés arányát tekintve még a felét sem teszi ki az előző évtized növekedésének. 1900— 1909 között ezer lakosra számítva 15,0 a növekedés, 1910 és 1919 között csak 6.9.

A népmozgalom adataiból számított arányszámok az 1910—1919 közötti évtizedben Szeged esetében a következőképpen alakultak: ezer lakosra már csak 26,7 születés jut, halálozás 21,9; így a természetes szaporodás lecsökkent 4,8-ra. — A magyarországi születési arányok átlaga — ekkor először — kedvezőbbek: 29,1 ezrelék; a halálozás rosszabb: 25,7; a természetes szaporodás mértéke a szegedinél is kedvezőtlenebb: mindössze 3,4 ezrelék.

A háborúskodó európai országokban másutt is igen kedvezőtlenül alakultak a népmozgalmi arányok. Egybevetésül közöljük néhány jó statisztikai szervezetű ország összesített adatait az 1901—1910-es évtizedből, valamint évenként részletezett adatokból kiszámítva az 1901—1910-es évtizedből.69

Ausztria 1918 és 1919 összevont arányszámai.

Ausztria mutatja táblázatunkban a legkedvezőtlenebb népmozgalmi arányokat, de ebben az esetben nem reális az összehasonlítás, mert csak az 1918—1919-es esztendő arányszámait tudtuk megadni. A mai Ausztria területére nem álltak rendelkezésre a korábbi évek adatai. Valójában Franciaország népmozgalmi helyzete a legkedvezőtlenebb. A több mint száz éve tartó születéskorlátozási folyamat következtében már az első világháború előtt is igen alacsony volt a születési arány {522} és ebből adódóan a természetes szaporodás. Az első világháború Franciaországot is igen súlyosan érintette, az évtized egésze is fogyást mutat, nemcsak a háborús esztendők. Rendkívül nagy a születések visszaesése Németországban is, de mivel kedvezőbb helyzetből indult, így némi természetes szaporodást e háborús évektől terhelt évtizedben is fel tud mutatni. Nagy-Britanniában, Olaszországban is visszaesett a születések száma és aránya, ha nem is olyan mértékben, mint a már említett országokban. — A háború által nem érintett Spanyolországban és Svédországban a születéscsökkenés folyamata továbbfolytatódott, de a „törés" elmaradt.

Szeged népességfejlődésének belső (népmozgalmi) tényezői összesített adatok és arányszámok

Szeged város népességnövekedése igen kedvezőnek tűnik az 1850-es évtizedben, de itt két bázisadat is igen bizonytalan. Az össznépesség valószínűleg nagyobb, s a halottak anyakönyvezése hiányos. A 14,6 ezrelékes természetes szaporodás a népesedési folyamat ismeretében indokolatlanul magas. A következő két évtizedben az adatbázis sokkal megbízhatóbb, a népmozgalmi arányok igen közel állnak az országos átlaghoz. Az kétségtelen, hogy az 1873-as kolera, s főként az 1879-es árvíz visszavetette a város népességének gyarapodását. 1880-tól erőteljes fejlődés indult meg. Mind a természetes szaporodás, mind a beköltözések jelentősen növelték a város népességét. A születési arányok kissé javultak, ugyanúgy a halandóság. Ennek együttes eredménye — városainkat tekintve — a viszonylag magas természetes szaporodás. — Az 1890-es évtizedben megindul egyes társadalmi rétegeknél a születéskorlátozás, de a halandóság jelentősen javult, így még mindig magas a természetes szaporodás mértéke. Az 1900-as évtized a legkedvezőbb a természetes szaporodás terén. Az előző évtizedhez képest kicsit javul a születési arány, de jelentősen kedvezőbb a halandóság. Vizsgált korszakunkban — reális adatok alapján — ekkor a legkedvezőbb a természetes szaporodás: 11,5 ezrelék.

— {523} A belső népességfejlődés igen lecsökken az 1910-es évtizedben az első világháború következtében.

A népességnövekedésben a természetes szaporodás és a beköltözés a következőképpen választható el:

Népességnövekedés és összetevői

Táblázatunkban az ezer lakosra számított természetes szaporodás nagyobb, mint korábbi fejtegetéseinkben, mert most nem a középnépességhez, hanem az évtized kiinduló népességszámához viszonyítottunk.

Láthatjuk, évtizedről évtizedre pozitív mérleget mutat a vándorlási különbözet. Ennek mértéke azonban kisebb a természetes szaporodáshoz képest, annak csak 30—36%-a. Az 1870-es évtized a kivétel, amikor a várost az árvíz sújtotta. A menekülésből, a pusztulásból adódó veszteséget a város viszonylag hamar kiheverte. Az 1890-es évtizedben költöztek legtöbben a városba, a vándorlási különbözet ekkor volt a legkedvezőbb. A város népességnövekedésében a természetes szaporodás csak 57,8 %-ot tett ki, 42,2 %-ot adott a beköltözés. A XX. század első két évtizedében a beköltözések száma és aránya csökkent. (15/a. sz. grafikai melléklet.)

2. A FOGAMZÁSOK IDÉNYHULLÁMZÁSA

A népesedési viszonyok részletes vizsgálata, így a fogamzások idényhullámzásának vizsgálata sajátos módon tükrözi az életkörülmények változását. Szeged története 2. kötetében 1668-tól 1849-ig évtizedről évtizedre, majd fél évszázados összesítésekben bemutattuk a születéssel kapcsolatos adatokat, s elemzésükből megállapíthatóvá vált, hogy mely hónapokra esett a fogamzások maximuma és minimuma. Vizsgált korszakunkon belül 1850 és 1900 között már közöltük az alapadatokat havonkénti és évtizedenkénti csoportosításban. A fogamzások idényhullámzása szempontjából az értékelést ott végeztük el. {524}

 {525} Szegeden az újonnan feltárt adatok alapján a fogamzások idényhullámzása a XIX. század második felében a következőképpen alakult.

Az adatok értékelését az segíti, ha egybevetjük a fogamzások idényhullámzását a XVIII. századi és a XIX. század első feléből feltárt arányszámokkal. A XVIII. századot és a XIX. század első felét az jellemezte, hogy az egyes hónapok között még nagyobb volt az eltérés. A téli hónapok (január, december) igen kedvezőek voltak a fogamzások vonatkozásában, azonkívül az átlagnál kedvezőbb volt még az április és május. A fogamzások szempontjából kedvezőtlenebb hónapokról következő az összegző megállapítás: „...a nagyobbik hullámvölgy általában júliusban veszi kezdetét, folytatódik augusztusban, legkedvezőtlenebb a fogamzások tekintetében a szeptember. Még októberben is alacsony a fogamzások aránya. Ebből arra tudunk következtetni, hogy a népességre a nyári mezőgazdasági munkák sokfélesége, súlyossága úgyis hatott, hogy csökkentette a fogamzásokat."70 E nagy hullámvölgyön kívül a XVIII. században és a XIX. század első felében még egy kisebb visszaesést is tapasztalunk február és március hónapokban.

Szegedi feltárásunk szerint a XIX. század második felében is megmutatkozik, hogy a téli hónapok kedveznek a fogamzásoknak. Változatlanul a nyári időszak, s főként a szeptember a legkedvezőtlenebb, de az arányokban egyre kisebb az {526} eltolódás. A nyári hónapok, a betakarítás már nem jelent súlyos megterhelést, vagy ez a megterhelés már csak kisebbik hányadát érinti a lakosságnak. Ezért a fogamzások létrejöttére gyakorolt hatása kisebb. A tavaszi visszaesés (vitaminhiány, alultápláltság) is igen kis mértékű, most már minimális az eltérés az átlagtól (8,3). Összességében azt állapíthatjuk meg, hogy a fogamzások kiegyenlítődése az életkörülmények javulása, valamint a városi össznépességben a mezőgazdasági foglalkozásúak csökkenő arányára utal.

A korábbi és a mostani feltárás, valamint az országos egybevetés a következő képet adja:

Ha a szegedi arányszámokat a XIX. század második feléből egybevetjük az országos arányszámokkal (1890—91), több eltérést tapasztalunk. Országosan már az a jellemző, hogy a termékenység szempontjából legkedvezőbbek a tavaszi és a nyár eleji hónapok (április, május, június). Ugyanazt tapasztaljuk, mint Nyugat-és Közép-Európa több országában, sőt még Kanadában is, hogy a megújhodás tavaszi hónapjai kedvezően hatnak a termékenységre is.72 Szegeden változatlanul a téli hónapok (Jan., dec.) a legkedvezőbbek, de mellette — az országoshoz hasonlóan — magasabb arányokat mutat április és május. A nehéz mezőgazdasági munkák fogamzásgátló hatása még megmutatkozik Szegeden, ha már kisebb mértékben {527} is. Szegeden is így kiegyenlítődik a folyamat. Például a 8,3-as átlagtól 1850 és 1899 között szeptember már viszonylag kismértékben tér el a 7,1 %-os fogamzási arányával. Az országos arány is kisebb az átlagnál, de az eltérés még kevesebb: 7,7%.

3. A NÉPESSÉG KORÖSSZETÉTELÉNEK VÁLTOZÁSAI

A modern elvek szerint 1869. december 31-i eszmei időponttal végrehajtott népszámlálástól kezdve egyre több demográfiai részletkérdést tudunk viszonylag nagy pontossággal vizsgálni. Ezek közül a népesség korösszetételében bekövetkező változást azért választottuk, mert ez az összefüggés jól érzékelteti azt a negatív demográfiai folyamatot, amely 1920 után vesz erősebb lendületet. A probléma történeti gyökereire tudunk így rávilágítani.

A népesség korszerinti megoszlása Szegeden 73

Százalékban

 {528} A népességnek négy fő korcsoportra való bontása jól érzékelteti az 1870— 1920 közötti változást. A gyermekkorúak (0—14 éves) és az öregkornak (60 évesek és idősebbek) arányában látjuk a nagy eltolódást. A felnőttkor mindkét csoportja — a fiatalabb (15—39 évesek) és az idősebb (40—59 éves) produktív korúak — arányai kevésbé változtak a vizsgált időszakban, de a negatív tendencia ezekben a fő korcsoportokban is fokozatosan eltolódást hoz.

A gyermekkorúak arányában Szegeden is, országosan is fokozatos, lassú csökkenés figyelhető meg. A korábbi fejezetekben láthattuk, hogy a magas születési arányok következtében Szegeden a természetes szaporodásból adódó népességnövekedés jelentős. E téren egyik legjelentősebb városunk az országban. De itt is kezdetét veszi a születéskorlátozás egyes társadalmi rétegeknél, csoportoknál, családoknál. A gyermekkorúak arányában bekövetkező csökkenésnek csak egyik oka a születéskorlátozás, a másik az, hogy a halandósági viszonyok kismértékben javulnak, az átlagos életkor kezd meghosszabbodni. Ez is növeli az idősebbek arányát. E folyamat tehát negatív és pozitív jelenségek együttes hatásaként jött létre. — Szeged sem az országos, sem az európai jó átlagtól nem, vagy csak alig tér el.

A demográfiai folyamatban törést mind Szeged, mind az ország életében az első világháború hozott. E tízéves periódusban (1910—1920) majdnem annyit esett a gyermekkorúak csoportjába tartozók aránya, mint az 1870—1910 közötti négy 10 éves periódusban.

Az első világháború okozta születéskiesést, a születéscsökkenés folyamatát a következő évtizedekben sem sikerült megállítani. A korösszetétel változását a 15/b. sz. grafikai melléklet szemlélteti.

Az öregkorúak arányának megváltozása az össznépességben csak részben kedvező jelenség. A halandósági viszonyok javulása, a járványok leküzdése, az átlagos életkor meghosszabbodása egyértelműen pozitív.

100 gyermekre (0—14 éves) jutó

 {529} A produktív korúaknak mind a gyermekkorúakat, mind az öregkorúakat el kell tartani. 1870-ben 100 produktív korúra 82,5 eltartott jutott. Ettől kezdve az eltartási teher a produktív korúak között jobban megoszlott. 1900-ban 100 produktív korúra 68,5; 1910-ben 63,1 és 1920-ban 56,7 eltartott jutott. Korszakunkban még érvényesült az az egészséges tendencia, hogy a produktív korúakra jutó eltartottak száma csökkent, de az eltartottakon belül csökkent az utánpótlást hozó gyermekek, s növekedett az öregek száma.

A kötetben tárgyalt időszak szegedi népességnövekedése és a lakosság korösszetételének pozitív változása, az átlagéletkor növekedése összefüggött — többek között — a közegészségügy városunkbeli fokozatos fejlődésével is.

Lábjegyzetek:

1. CsmL tan. jkv. 1850—123., 1069., 1136., 1517., 1624., 2022., 2047., 2089., 6095., és 7316. sz.
2. Uo. 1850—442., 552., 2052., 2488., 6083., 6146. és 6245. sz.
3. Uo. 1851—384., 2005., 2969. sz.
4. OL Filmarchívum. Róm. kat. Belváros: keresztelési A 3353, A 3354; halotti A 3361, A 3362; Alsóváros: keresztelési A 3336; halotti A 3344, A 3345; Felsőváros: keresztelési A 3365, A 3366; halotti A 3371, A 3372; Rókus: keresztelési A 3376, A 3377; halotti A 3381, A 3382. Kistelek: keresztelési A 3291, 3293; halotti A 3296. Görögkeleti keresztelési A 5452; halotti A 5452 és A 5453. Izraelita születési A 3435; halotti A 3438. — Ez úton köszönjük Farkas Cs. Etelka, Szigeti Károly és Takács Julianna lelkiismeretes és pontos közreműködését az anyakönyvi adatok összegyűjtésében.
5. CsmL Szeged tan. ir. Számozott iratok 1848—252. sz.
6. Palugyay Imre 1853. 223.
7. Magyarországot illető Országos Kormánylap 1856.
8. Schematismus Cleri Dioecesis Csanadiensis. Temesvarini, 1852. 120—122.
9. Szeged története 2. 141.
10. Palugyay Imre: 1853. 229.
11. Statistische Übersichten über die Bevölkerung und den Viehstand von Österreich nach der Zählung von 31. Október 1857. Wien, 1859. Idézi: A történeti statisztika forrásai. Szerk.: Kovacsics József. Budapest,1957. 388—389.
12. Rapcsányi J. Jenő: Út a kegyelem templomáig. A szegedi ág. hitv. evang. egyház község története. Szeged, 1943 35.
13. Lásd kötetünknek a református egyházzal foglalkozó fejezetét.
14. Ld. a 4-es jegyzetet. További kiegészítés: OL Filmarchívum. Evangélikus keresztelések és halálozások A 2110. Református keresztelések és halálozások A 2408.
15. Kováts Zoltán: Népesedési viszonyok. = Szeged története 2. 140.
16. L. 4. jegyzetet. További kiegészítés: OL Filmarchívum. Evangélikus halálozások A 2110. Református halálozások A 2408.
17. Szeged története 2. 161.
18. Katus László: A népesedés és a társadalmi szerkezet változása. = Magyarország története 1848—1890. 2., Budapest, 1979. 1123.
19. Reizner János, 1899—1900. III. 433. Juhász Antal: A szegedi közlegelő bérbeadásának kezdetei. (Városi haszonbérletek 1852—1884. között.) = Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1978—79/1. Szerk.: Trogmayer Ottó. 19—45.
20. CsmL Csongrádi cs. kir. Megyehatóság Szeged városra vonatkozó iratai. 1855—636. I. sz.
21. OL. Filmarchívum. Róm. kat. Belváros: A 3354, A 3355; Alsóváros: A 3337; Felsőváros: A 3366; Rókus: A3367; A 3377, A 3378;Kistelek: A 3291. Görögkeleti A5452. Izraelita A3435. Evangélikus A 2110. Református A 2408. Nazarénus A 5491.
22. OL. Filmarchívum. Róm. kat. Belváros: A 3362; Alsóváros: A 3345, A 3346; Felsőváros: A 3372; Rókus: A 3382; Kistelek: A 3296. Görögkeleti A 5452. Izraelita A 5438. Evangélikus A 2110. Református A 2408. Nazarénus A 5491.
23. Mádai Lajos: Az utolsó nagy kolerajárvány demográfiai képe Európában és az Egyesült Államokban (1872—1873) KSH Népességtudományi Kutató Intézetének kutatási jelentései 9. Bp., 1983. 43.
24. Népszáml. stat. 1870. 9.
25. Katus László: A népesedés és a társadalmi szerkezet változásai. I. m. 1123. képest (70 179) 5,0%-os növekedés.26 A kolera és az árvíz okozta pusztulást figyelembe véve ez is igen kedvező.
26. Népszáml. stat. 1880. I. 85.
27. OL. Filmarchívum. Róm. kat. Belváros: A 3355; Alsóváros: A 3338; Felsőváros: A 3367, A 3368; Rókus: A 3378; Kistelek: A 3392. Görögkeleti A 5452. Izraelita A 3435, ortodox A 3436. Evangélikus A 2110, Református A 2408. Nazarénus A 5491.
28. OL. Filmarchívum. Róm. kat. Belváros: A 3362, A 3363; Alsóváros: A 3346, A 3347; Felsőváros: A 3373; Rókus: A 3382, A 3383; Kistelek: A 3297. Görögkeleti A 5453. Izraelita A 3437, ortodox A 3436. Evangélikus A 2110. Református A 2409. Nazarénus A 5491.
29. CsmL Szeged Közgy. jkv. 1874—1. A jelentés nyomtatásban is olvasható: Pálfy Ferenc: Szab. kir. Szeged város polgármesterének évi jelentése. Szeged, 1874. 25—26.
30. Keleti Károly: Magyarország népesedési mozgalma 1876-ban összehasonlítva a megelőző évekkel. Budapest, 1879. 9.
31. Máday Lajos: Az utolsó nagy kolerajárvány. I. m. 27.
32. Pálfy Ferenc id. jelentése 25.
33. Brian R. Mitchell: European Historical Statistics 1750—1975. Cambridge, 1980. 120. Csongrád megye: Keleti Károly: Magyarország népesedési mozgalma 1864—1873-ban és a cholera. Budapest, 1875. 8.. 25. és 35.
34. Keleti Károly: Magyarország népesedési mozgalma 1876-ban. I. m. 8.
35. PÁLFY Ferenc: Szab. kir. Szeged város polgármesterének évi jelentése. Felolvastatott a város Köztörvényhatóságának 1880. évi január hó 25-én tartott közgyűlésében. Szeged, 1880. 26.
36. Reizner János 1899—1900. II. 358.
37. Szabó László: Szeged halála és feltámadása. Az 1879. évi árvíz és a város újjáépítésének története. Szeged, 1929. II. 5—39.
38. Pálfy Ferenc: Szab. kir. Szeged város polgármesterének évi jelentése (1880.). I. m. 110.
39. A népmozgalom főbb adatai községenként 1828—1900. VII. köt. Szerk.: Klinger András. Budapest, 1980. 66. és 78.
40. Keleti Károly: Magyarország népesedési mozgalma 1864—1873-ban és a cholera. I. m. 8—9., 24—26. és 35—36.
41. Katus László: A népesedés és a társadalmi szerkezet változásai. I. m. 1123.
42. Népszáml. stat. 1890.1. 12.
43. OL. Filmarchívum. Róm. kat. Belváros: A 3356; Alsóváros: A 3359, A 3340; Felsőváros: A 3368; Rókus: A 3378; Kistelek: A 3293. Görögkeleti A 5452. Izraelita A 3435, A 3436; Evangélikus A 2110; Református A 2408. Nazarénus A 5491.
44. Népszáml. stat. 1870. 66. Népszáml. stat. 1880.1. 85. Népszáml. stat. 1890.1. 100—101.
45. Magyarország népesedése. 1961. Budapest, 1963. 45.
46. OL Filmarchívum Róm. kat. Belváros: A 3363; Alsóváros: A 3347, A 3348; Felsőváros: A 3373; Rókus: A 3383; Kistelek: A 3297. Görögkeleti A 5453. Izraelita A 3437, ortodox A 3438 Evangélikus A 2210. Református A 2409. Nazarénus A 5491.
47. CsmL Szeged közgy. jkv. 1886—264. sz.
48. Ráth Zoltán: Magyarország statisztikája. Budapest, 1896. 199.
49. Népszáml. stat. 1900.1. 186.
50. Egyházi anyakönyvek: OL. Filmarchívum. Róm. kat. Belváros: A 3357; Alsóváros: A 3340, A 3341; Felsőváros: A 3369; Rókus; A 3378, A 3379; Kistelek: A 3294. Görögkeleti A 5452 Izraelita A 3436. Evangélikus A 2110. Református A 2408. Állami anyakönyvek: CsmL Szeged város anyakönyvi kerületei állami anyakönyvi másodpéldányok levéltári gyűjteménye. Szeged. Születések.
51. Egyházi anyakönyvek: OL. Filmarchívum. Róm. kat. Belváros: A 3363; Alsóváros: A 3348, A 3349; Felsőváros: A 3374; Rókus: A 3383; Kistelek: A 3298. Görögkeleti A 5453; Izraelita A 3437; Evangélikus A 2110, A 2111. Református A 2408, A 2409. Állami anyakönyvek: Szeged város anyakönyvi másodpéldányok levéltári gyűjteménye. Halálozások.
52. Rédei Jenő: A születések és halálozások alakulása a XIX. és XX. században Európában és Magyarországon. Budapest., 1960. 8.
53. Kováts Zoltán: A magyarországi népességi reprodukció kérdése és a XVIII—XIX. századi családi rekontrukciós vizsgálatok néhány eredménye. = Acta Academiae Pedagogicae Szegediensis. Szerk.: Benkő László. Szeged, 1966. 138—141.
54. Magyarországi arányszámok: Katus László: I. m. 1880-tól Acsádi—Barsy—Theiss—Miltényi: A népesedési folyamatok együttes elemzése. Bevezetés a demográfiába. Szerk.: Szabady Egon. Budapest., 1964.465. Más európai országok: Rédei Jenő: I. m. 15. és 45., valamint a 21. sz. táblázat.
55. 1881—1890: Népszáml. stat. 1890. I. 32*—34*. 1891—1900: Népszáml. stat. 1900 I. 10*—11*.
56. Népszáml. stat. 1890.1. 39*.
57. Népszáml. stat. 1910.1. 182.
58. 1900. A népmozgalom főbb adatai községenként 1828—1900. 7. köt. Szerk.: Klinger András. Budapest, 1980. 67. és 79. 1901—1909. A népmozgalom főbb adatai községenként 1901—1968 Szerk.: Klingír András. Budapest, 1969. 98—99. és 350—351.
59. Magyarország történeti demográfiája. I. m. 7. sz. tábla.
60. Uo.
61. Népszáml. stat. 1910.1. 182.
62. Az 1920. évi népszámlálás. Első rész. Főbb demográfiai adatok. Budapest, 1923. 82—83.
63. Az 1930. évi népszámlálás. I. rész. Demográfiai adatok. Budapest, 1932. Megjegyzés 13.
64. A népmozgalom adatai községenként 1901—1968. I. m. 98—99. és 350—351.
65. Mike Gyula: A Magyarbirodalom és a mai Magyarország népvesztesége a világháborúban. = Magyar Statisztikai Szemle, 1927. 7. sz. 623-635.
66. Banner János: Szeged közgazdasága. Szeged, 1922. 11.
67. Szécsy György: Képek Mórahalom múltjából és jelenéből. Mórahalom, 1957.
68. Mike Gyula I. m. 630. (A magyarországi átlag 97,2).
69. 1901—1910. Wladimir Woytinsky: Die Welt in Zahlen. Berlin, 1925. 78. és 101. Thir-ring Lajos: Magyarország népessége 1869—1949. között. = Magyarország történeti demográfiája. 1. m. 234. Brian R. Mitchell: European Historical Statistics. I. m. 124—130.
70. Szeged története 2. 1985. 145.
71. 1890—91. Klinger András: A születések intenzitása az újszülöttek különféle ismérvei szerint. = Bevezetés a demográfiába. I. m. 263.
72. Klinger András: A születések intenzitása az újszülöttek különféle ismérvei szerint. I. m. 262—264. Jacques Henripin: La population canadienne au debut du XVIIIe siécle. Paris, 1954. 39—45. Etienne Gautier—Louis Henry: La population de Crulai paroisse Normande. Paris, 1958. 240.—268.
73. 1870. Szeged sz. kir. város tekintetes tanácsához hivatalos jelentése Mészáros György főjegyzőnek folyó évi 755/834. számra. A népszámlálás eredményéről. H. és É. n. (Szeged, 1870). Népszáml. stat. 1900. I. 186., Ua. 1910. I. 182., 540—541. Ua. 1920. I. 303. 1980. évi népszámlálás 6. Csongrád megye adatai. Budapest, 1981. 330., 518.
74. 1870—1920. Magyarország történeti demográfiája. I. m. 10. sz. táblázat. 1980. évi népszámlálás. 21. köt. Budapest., 1981. 55.

II. A KÖZEGÉSZSÉGÜGY

 {530} A XIX. század közepén a város közegészségügyi helyzete igen rossz volt. Orvos szinte alig akadt, a felállított szükségkórházakban beteg és sebesült katonák feküdtek. Egészséges ivóvízhez nehezen lehetett hozzájutni, a nyílt szennyvízcsatornák elviselhetetlen bűzt árasztottak.1

Az első fedett csatorna az útkövezéssel egyidőben 1840 és 1846 között épült a Szentháromság utcán. Ez idő tájt kezdik betömni a piac nyílt csatorna árkait, megépítik a városháza előtt vezető utat, és rendezik a térből kiágazó utcák elejét is.2 A nyílt csatornák szennyvize a városban szép számban lévő úgynevezett csöpörkékben gyűlt össze, ahonnan azután a vár sáncárkaiba vezették, míg a fedett csatorna szennyvizét lóerővel mozgatott szivattyúval emelték át a Tiszába.

A közterületek tisztántartására (ezt 1872-ig láncra vert rabokkal végeztették3) a népképviseleti közgyűlés még 1849 júliusában szigorú intézkedéseket tett. Ennek értelmében a szemetet a városon kívül kijelölt telepre kellett eljuttatni. Előírták a főbb utcák hetenként egy alkalommal történő söprését és öntözését, és külön gondot fordítottak a csatornák tisztíttatására.4 Emellett a lakosokat kötelezték, hogy házuk udvarán szemétgödröt ássanak. Aki a szemetet ennek ellenére kivitte az utcára, az első alkalommal 5, másodízben 10 forint büntetést kellett kifizessen. Az összegyűjtött szemetet a város által fizetett napszámosok hordták a városon kívüli vályog-és téglavető gödrökbe.5 A háztulajdonosokat kötelezték, hogy a házuk előtti csatornát tisztítsák. Amennyiben ez nem történt meg, úgy büntetést és a mulasztó költségén történő kitisztíttatást helyeztek kilátásba.6

A szabadságharc bukása után az új igazgatás nem törekedett a forradalmi {531} szervek intézkedéseinek megtartására. Erről a Pesti Napló 1856. június 2-i száma így ír: „...az utcák tisztaságának nagy hiányát bizony méltán szemünkre veti minden ide vetődő utas,... az utcákon szemét s trágyahalmok hevernek, s ezekben gyakran döglött háziállatok hullái terjesztik szerte a rothadás gonosz bűzét."

Az 1872-es köztisztasági szabályrendelet csak igen szerény eredményeket tudott felmutatni.7 1886-ban a közgyűlés — folytatva az 1850—1870-es évek kezdeményezéseit — a közterek parkosításával és az utcák fásításával próbált változtatni a város egészségügyi, pontosabban tisztasági viszonyain.8 Az 1895-ös városi csatornázási rendszabály kötelezte a kikövezett utcák mentén fekvő telkek tulajdonosait a telkükön különböző okok miatt összegyűlő szennyvíz közcsatornákba történő levezetésére. Az 1904. évi szabályrendelet pedig kimondja, hogy a közcsatornákba árnyékszékürüléket és sűrű folyadékot vezetni tilos.9

Ez a csatornázási rendszabály önmagában mutatja, hogy az 1879. évi árvizet követő újjáépítés igyekezett komoly gondot fordítani a város lakossága egészségének megóvására. A királyi biztosság kidolgoztatta Szeged csatornázási tervét, és gondoskodott a terv fokozatos megvalósításáról. Igaz, hogy a terv csak a belvárosra terjedt ki, mivel a külvárosok csatornázásának megoldását részben az anyagi lehetőség hiánya, részben a város fekvése problematikussá tette. Szeged fekvéséből adódó sajátosság ugyanis, hogy a városnak a befogadó folyóhoz közelebb eső részei magasan fekszenek. Ehhez viszonyítva a külvárosi övezet jóval mélyebben van, így a szennyvíz elvezetéséhez szükséges esést nehéz biztosítani. Farkas Árpád városi mérnök ennek ellenére új csatornatervezetében a körtöltésig szerette volna biztosítani a csapadék- és szennyvízelvezetést, de ez az első világháború előestéjén pénzszűke miatt megvalósíthatatlannak bizonyult.10

Az újjáépített Szegeden változatlanul sok volt a nedves, egészségtelen lakás, amelyek a különféle megbetegedések, elsősorban a gümőkór melegágyai lettek. A lakásviszonyok ily kedvezőtlenné alakulásához a csatornahálózat hiányosságai mellett az is nagyban hozzájárult, hogy az utak feltöltése jórészt a házak felépülése után történt meg, így igen sok ház alapszintje a megemelt utcaszint alá került, és a korábbi földszintek pince vagy alagsori helyiséggé váltak.11

A fentiek ellenére vidéki városainkat tekintve Szeged az első helyen állt, legalábbis a törvényhatósági városok átlagmutatóihoz képest, amint azt az alábbi táblázat is szemlélteti.12 {532}

Az 1890-es években olyan nagy vidéki városok nem rendelkeztek összefüggő csatornahálózattal mint Pécs, Pozsony, Kassa, Szabadka, Nagyvárad, Debrecen, Temesvár stb.13

Későn jutottak viszont tiszta és egészséges ivóvízhez Szeged lakói. Az első ártézi kutat — Kulinyi Zsigmond szerint — 1887-ben létesítették Zsigmondy Béla, az ekkor már oszágos hírű kútfúró budapesti főmérnök vezetésével. (A fővárosban az 1830-as évektől kezdve fúrtak ártézi kutakat.) Ekkor a város lakói a Tisza, kisebb mértékben az ásott kutak vizét fogyasztották. Az ásott kutak vize azonban csak a külváros homokos altalaján volt ivásra és főzésre alkalmas, mert bár a belvárosban is voltak bőven ásott kutak, azok vize erősen szennyezett volt nitrátokkal, karbonsavas és szulfátos sókkal, így csak tűzoltásra lehetett használni.

A város 1862-ben, megelőzve Pestet és Győrt, szerződést kötött egy részvénytársasággal vízvezeték építésére. A szerződés a városra nézve igen előnytelen volt, mert 25 évre kizárólagos jogot adott a város vízellátására és a vízdíj megállapítására. A szerződés nem kötötte ki a vízvezetékbe vezetett Tisza-víz szűrését, az állandó fertőzőforrás volt, viszont a vállalkozót sem a szűrésre, sem a vízvezetékkel kapcsolatos beruházásra kötelezni nem lehetett. Nem változtatott a helyzeten a Back céggel (az említett részvénytársaság jogutódja) 1887 végén kötött újabb szerződés sem. A vízellátási problémák csökkentésére a század végéig számos artézi kutat fúrtak (számuk 1900-ig 5l-re emelkedett a bel- és külterületen). Ez lehetővé tette, hogy a város 1897. június 30-i hatállyal felmondja a Back céggel kötött szerződést. A felmondást azonban az ítélőtábla hatálytalanította, így a szerződés lejártáig továbbra is a Back cég vízvezetéke látta el a várost.14 Ártézi kutakból csak a századforduló után kezdték táplálni a vízvezetéket. Ekkorra azonban maga a hálózat vált annyira elavulttá, hogy most már ez veszélyeztette a víz tisztaságát.

Mivel a magánvállalkozó nem fordított kellő figyelmet a vezetékrendszer gondozására, {533} a víz minőségére pedig egyre több volt a jogos panasz, 1892-ben a közgyűlés utasította a tanácsot a városi vízvezeték létesítését tartalmazó javaslattételre. Ennek alapján 1894-ben a közgyűlés elfogadta Tóth Mihály (1845—1925) városi főmérnök vízvezetéktervét. Az építés 1903-ban megkezdődött, és 1904-ben egy ezer köbméteres, városképi jelentőségű vasbeton víztorony átadásával fejeződött be. (63. sz. kép.) A víztorony artézi kutakból nyerte a vizet, így a város nagykörúton belüli része napi 8000 köbméter jó minőségű ivóvízhez jutott.15 Nem véletlen, hogy a korábban nagyon gyakori, vízfogyasztás útján terjedő járványok megszűntek a XX. század első évtizedében. Az 1904. évi, vízvezetékre vonatkozó szabályrendelet egyébként — akárcsak az 1895. évi csatornázási szabályrendelet — építkezési körzetek szerint készült.16 A törvényhatósági jogú városok közül Szegeden viszonylag későn épült meg a vízmű, bár olyan nagy városoknak mint például Miskolc, Debrecen, Temesvár még 1908-ban sem volt ilyen létesítménye. A vízszolgáltatás mennyiségi mutatói mindenesetre hízelgők Szegedre nézve. A vízmű köbméterben megadott évenkénti szállítóképessége kiváló. A fővárost leszámítva csak Nagyvárad (2 300 000 köbméter) és Kolozsvár (3 187 429 m3) kapacitása nagyobb. Összehasonlításul az alábbi táblázat szolgál.17

A közegészségügy fontos tényezője a fürdő. Eltekintve a katonaság várban lévő fürdőjétől, az első szegedi gőz- és kádfürdő 1843-ban létesült. Ez Petrovits István érdeme volt tizenegy évvel azután, hogy a budai Rudasban megnyitotta kapuit az ország első gőzfürdője.18 A Magyar Sajtó című lap 1855. augusztus 15-i számából tudjuk, hogy e sokak által látogatott, népszerű fürdő 3 közös medencéből {534} és 8 magánfürdőszobából állt. A Hölgyfutár című lap 1857. április 3-i számában közölt szegedi tudósítása ellenben már arról panaszkodik, hogy „a szegedi gőzfürdőben (hol meleg kádfürdők is kaphatók), míg az erélyes tulajdonosa kezei közt volt, mindig pontosság és a legnagyobb tisztaság uralkodott, de mióta bérlő kezében van, igen sok a panasz".

Tekintettel a közönség növekvő igényére 1859-ben a Szegfű utca végénél (ma a klinikák kertje fekszik ezen a helyen) létesült egy új katonai uszoda, majd 1863-ban Újszegeden Didó Lőrinc nyitott kisebb uszodát, Rókuson pedig Kiss Márton gyógyhatású sziksós kádfürdőt.19 1868-ban megnyílt a dorozsmai sziksós fürdő. 1869-ben 35 alapító taggal megalakult a Szegedi Részvényes Fürdő-Társaság. A kezdeményezők úgy vélték: kiterjedt látogatottságra és komoly nyereségre azért számíthatnak, mert sem a rozzant gőzfürdő, sem a kényelmetlen, szűk és drága uszoda nem elégíti ki az igényeket. Ezért megvásárolták a Kálvária utcán lévő „komlókerti" telket, elsősorban sziksós gőz- és kádfürdő felállítására.

A nagy árvíz után egyetlen gőz- és kádfürdője maradt Szegednek, amely Wagner Valpurga örököseinek tulajdonában volt. Ez a fürdő azonban szűk és primitív felszereltségű lévén, a közvélemény nyomása végül is kényszerítette a közgyűlést, hogy pályázatot írjon ki városi gőzfürdő létesítésére.20 A pályázat eredményes volt, így megvásárolták erre a célra a. Tisza Lajos körút 24. sz. alatti telket, hogy a belügyminiszter által jóváhagyott 226 500 forintnyi költségvetéssel hozzákezdhessenek a gőzfürdő építéséhez.21 Az 1897-ben elkészült fürdőt 1900-ban tiszti főorvosi felügyelet alá utalták.22

A Tiszán a századfordulón már működött négy magánkézben lévő fürdő, és a város rövidesen 30 évre szóló vízhasználati engedélyt adott egy részvénytársaságnak is. Ezzel lehetővé vált, hogy 1912-ben megnyíljon az ország első folyóvízi strandja az északi híd újszegedi lábánál elterülő homokos partszakaszon. (98. sz. kép). A 30000 korona alaptőkével induló Szegedi Partfürdő Részvénytársaság 1912. március 27-én céljait a következőkben jelölte meg: nap-, homok-, iszap-, folyamfürdő, illetve hidegvíz-gyógyintézet létrehozása, valamint a fürdőipar általános fellendítése. A részvénytársaság elnöke Malina Gyula, alelnöke dr. Hollós József, ügyvezető igazgatója Vékes Imre lett. Az igazgatóság tagjai: dr. Balogh Károly, dr. Boros József, dr. Erdélyi Jenő, Holtzer Dániel és Pick Jenő voltak.23 A katonai parancsnokság kérelmére 1915-ben az újszegedi partszakasz egy részét a város a sebesült és beteg katonák utókezelésére átengedte.24

 {535} Az 1860-as éveket megelőzően a rossz ivóvízellátás, a csatornázás hiánya, valamint a város közterületeinek szennyezettsége miatt gyakoriak voltak a járványok. Pestis ugyan 1740 óta nem fordult elő Szegeden, a másik klasszikus nagy járvány, a kolera egészen az első világháború végéig szedte áldozatait. 1849-et követően először 1855-ben jelentkezett enyhe lefolyással, ennél sokkal súlyosabb volt az 1866. évi, a porosz—osztrák hadszintérről kiindult kolerajárvány. Terjedésének gyorsasága összefüggött a vasúti forgalom fellendülésével is. A betegek elhelyezésére a régi Kálvária kápolnát jelölték ki, ahol a szűk alapterületen 50 beteget zsúfoltak össze. Betegápolás gyakorlatilag nem volt, csupán egy öregasszony gondoskodott a betegek elemi igényeinek kielégítéséről. A kolerás betegek legnagyobb része tehát otthonában maradt.

A város a járvány terjedésének megakadályozására számos intézkedést hozott. Elrendelte az ürülék fertőtlenítését, a közterületek gondosabb tisztítását, és falragaszokon tudatosította a helyes életmódot. Az egyszerű emberek a tanácsok megfogadása helyett inkább a város katolikus kegyhelyét, a Szent Rozália-kápolnát keresték fel, éjféli körmenetben zarándokoltak a kápolnához, hogy Szent Rozália segítségét kérjék. A tömeges együttlét természetesen a járvány terjedésének kedvezett.25

A belügyminiszter 1872-ben kiadott 28 387. számú rendelete alapján Szeged törvényhatósági bizottsága az ismét fenyegető kolerajárvány megelőzésére albizottságot hozott létre, városrészenként egy-egy orvossal. Az albizottság feladatául jelölték meg a szegény sorsú lakosság ingyenes fertőtlenítőszerekkel történő ellátását. A megelőző intézkedések ellenére az 1873. évi országos kolerajárvány Szegedet sem kerülte el. 1873. május 16-tól augusztus 16-ig 426 megbetegedés volt, és közülük csupán 125 gyógyult fel.26 A járvány idején az Epreskertben járványkórházat állítottak fel. Betiltották a vásárokat, körmeneteket, búcsúkat, a piacon elkobozták az éretlen gyümölcsöt. Gondoskodtak elegendő mennyiségű vasgálicról és karbolsavas mészről, amelyekkel a középületeket fertőtlenítették. A tanács a város költségén bérkocsikat biztosított az orvosoknak, Röszkére és Szent-mihálytelekre pedig járványorvost küldött ki Machold Miksa személyében. A járvány mindezek ellenére terjedt, mert leküzdéséhez az orvostudomány nem rendelkezett megfelelő eszközökkel, másrészt a lakosság nem működött együtt a hatóságokkal, és a közgyűlési tilalom ellenére megtartották például az alsóvárosi búcsút.27

Az 1886. évi polgármesteri jelentés októberben újabb kolerás megbetegedésekről tudósít, igaz, ennek súlyossága valamivel alatta maradt az 1873-as járványnak.28 {536} Szegeden az október 3-tól október 27-ig terjedő rövid idő alatt 396 megbetegedés történt 214 halálesettel. A járvány ideje alatt állandó ügyeletet tartottak a városházán és a közkórházban. Rövid lefutásához az is hozzájárult, hogy szinte minden beteget intézetben láttak el, a halottakat pedig 3 órán belül eltemették.29

Szeged ekkorra már két járványkórházzal rendelkezett. Az 1879. évi árvíz után az Első Magyar Vasútikocsi Gyár 20—24 beteg befogadására alkalmas barakképülettel ajándékozta meg a várost. A gróf Károlyi család és Adler Antalné anyagi segítségével berendezték, majd a közkórház igazgatása alá rendelték.30 A másik, ennél nagyobb barakk-kórházat, amely 20 nő- és 20 férfibeteg befogadására volt alkalmas, a királyi biztos építtette fel, és a városi hatóság rendezte be. Mindkét barakk-kórház Újszegeden létesült 1879 nyarán. Az ápolást apácák végezték. Mivel e két épület sem bizonyult mindig elegendőnek, a város újabb ideiglenes jellegű járványkórházat állított fel 1886 februárjában. A Párizsi körút 28. sz. alatti Kun Kovács-féle ház emeleti részén 15 ágyat helyeztek el főleg betegséggyanús személyek megfigyelése céljából. Vezetője dr. Cserey Zsigmond (1849—1916) kerületi orvos lett. A megfigyelő kórház azonban nem sokáig működött ezen a helyen, mert az épületre a kincstár tartott igényt. Ezért 1892. augusztus 1-jétől — dr. Faragó Ödön (1876—1915) tiszti főorvos javaslatára — három év időtartamra bérelték a Budapesti sugárút és a Damjanich utca sarkán álló házat, amelyben 3 szoba, 2 konyha és padláshelyiségek álltak a betegellátás rendelkezésére.31 A fentiekben vázolt intézkedések nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy igazán súlyos mértékű kolerajárvány az első világháború végéig már nem volt Szegeden. 1892 októberében mindössze 39 megbetegedés fordult elő, ebből 28 végződött halállal.32 Az 1893. augusztus 8-án fellépő járvány 37 megbetegedést okozott 27 halálesettel.33 A betegek jórésze bizalmatlan volt az orvosokkal szemben, előfordult például, hogy az előírt gyógyszert csak akkor használták, ha azt maga az orvos is bevette. Az 1890-es évek terápiás sémája szerint a hasmenésre ópiumcseppeket, hányás esetén jeges, szénsavas italokat, izomgörcsök esetén alkoholos bedörzsölést alkalmaztak.34

A betegek szállítása hordkosarakban történt egészen 1893-ig, amikor a város a betegszállítás színvonalának javítására két, egyszerre 2-2 személy szállítására alkalmas, cinkbádoggal bélelt, zárt szállítókocsit vásárolt. Ugyanekkor beszerezték a szükséges fertőtlenítőgépeket és -kemencéket, majd hat tűzoltót — évi 40 forint {537} működési pótlék mellett — kiképeztek ezek kezelésére.35 Nagy előrelépést jelentett a Kálvária utca végén, a honvédkórház szomszédságában a Városi Fertőtlenítő Intézet megnyitása 1897. október 10-én.36 A város 1907-ben a Vásárhelyi sugárút végén telket jelölt ki ragály- és járványkórház építésére, és erre a célra 200 000 koronát megszavazott.37 1909-ben a belügyminiszter hozzájárult ahhoz, hogy a ragály- és járványkórházat fertőzőkórház néven egyesítsék.38

1905-ben Németország felől fenyegető kolerajárványról érkeztek híradások, ezért d r. Faragó Ödön tiszti főorvos javaslatot terjesztett a tanács elé egy Újszegeden felépítendő, 6 férfi és 6 nő befogadására alkalmas, fűthető, favázas barakk építésére.. Ez a létesítmény kizárólag megfigyelő szerepet töltött volna be.39 A javaslatot ekkor nem fogadták el, de a törvényhatósági bizottság a terjedő járványra tekintettel, 1910-ben mégis kénytelen volt elrendelni egy 20 ágyas egészségügyi megfigyelő felállítását betegségre gyanúsak részére.40 Az építési költségeket (23 451 koronát) a belügyminisztérium megtérítette ugyan, de 21 920/1911. számú leiratában megjegyezte, hogy a kolera nem olyan gyakran jelentkező járványos betegség, ami miatt szükség lenne egy kórházszerű megfigyelő állandó fenntartására.

1910-ben a tanács hajóvizsgáló-állomást létesített Szegeden, a Tisza-parton két, egyenként 16 m2 alapterületű fabarakkban a hajók és tutajok személyzetének megvizsgálására, adott esetben a betegek elkülönítésére.41 Elrendelte a fertőzött vidékről vasúton érkezők orvosi vizsgálatát is. Ezt a „koleraszűrést" 1910. szeptember 26-tól dr. Mogán Béla végezte ideiglenes járványorvosként.42

A századfordulót követően a kolera tömeges megbetegedést már nem okozott, bár 1911-ben és 1913-ban is észleltek kolerát, 1911-ben két haláleset is előfordult.43 A világháború alatt főként a harctérről hazatérő katonák között észleltek szórványos kolerát, ezért a város folyamatosan fenntartotta a megfigyelőt és a kolera barakkot egy-egy ápolónő alkalmazásával, majd 1916-ban hadi járványkórház is létesült.44

Az egészségügyi ellátás és a lakosság rettegett ellensége volt a gyermeknépességnek sokszor a felét érintő diftéria, és a skarlát, melyeknek évenként több százan estek áldozatul. Időnként himlő is előfordult, a kórházban ápoltak egyharmada {538} pedig szifilisz miatt állt kezelés alatt. Az 1879. évi árvíz után jelentősen megnőtt a lecsapolatlan belvizek és mocsarak területe, ami azután a maláriát terjesztő szúnyogok elszaporodásához és a malária tömegesebb fellépéséhez vezetett. Az alacsony higiéniai viszonyok miatt a kiütéses tífusz is gyakorivá vált.

Az úgynevezett spanyolnátha, ez a rendkívül súlyos influenzajárvány 1918. és 1920. között egész Európát végigpusztította. Szegeden 1918 októberében észlelték az első megbetegedést, a betegek száma alig két hét alatt 1300-ra emelkedett 60 halálos áldozattal.45

Még két súlyos népbetegség pusztított a városban: a vakságot okozó trachoma és a tuberkulózis. A trachoma elterjedtségére vonatkozóan az 1870-es évek végétől vannak adataink. Szeged ebben az időben trachomasújtott vidék volt, az ország összes trachomabetegeinek 1/6-a szegedi, vagy Szeged környéki volt és ez mintegy 5000 beteget jelentett. Dr. Kovács József tiszti főorvos 1885. április 14-i jelentése alapján a tanács elrendelte a belterületen minden tanuló, a külterületen valamennyi lakos vizsgálatát, a szembetegek összeírását és gyógykezelését. A vizsgálatok Felsővároson nem találtak trachomas beteget, a Belvárosban 1, Rókuson 1, Alsóvároson 39, Csorván 40, Domaszéken 6, Nagyszéksóson 4, Madarásztón 20, Zabosfán 13 betegséget fedtek fel.46 A felnőtt lakosság szűrése és gyógykezelése jóval nehezebb volt, mint az iskolásoké. A kezelés járóbeteg-rendelésen folyt, közkórházban csak a hajléktalanokat, és a súlyosan fertőzötteket vették fel, sok esetben rendőri elővezetés igénybevételével.47 A közönyösség, a mezőgazdasági munka halaszthatatlansága, illetve a munkából való távolmaradás miatti anyagi veszteség, a rossz időjárás és az olykor járhatatlanná váló utak egyaránt szerepet játszottak abban, hogy a külterületi felnőtt betegek alig jártak gyógykezelésre, holott az 1886: V. tc. 1. §-a szerint a „szemcsés kötőhártyalobban szenvedő vagyontalan egyének" ápolási költségeit az állam magára vállalta.

1894. április 9-én a Pulz utca 2. szám alatt 25 ággyal trachomakórház nyílt. Itt dr. Eisenstein Jakab közkórházi helyettes főorvos 2 ápolónő segítségével nemcsak a fekvőbetegeket kezelte, hanem járóbeteg-rendelést is végzett.48 1895-ben a belügyminiszter 8 trachomaorvost irányított a Szeged környéki tanyákra, ennek folytán úgy látszott, hogy a trachoma leküzdésére megfelelő erők és eszközök állnak rendelkezésre. A trachomaorvosok sorozatos lemondása miatt azonban mégsem {539} javult kellőképpen a helyzet, mivel éppen a tanyai lakosok szűrése akadozott.49 1905-ben az iskolás gyerekek 4,7 %-a még trachomában szenvedett.50 Ekkor a törvényhatósági bizottság a város tulajdonában lévő úgynevezett sörház-laktanya telkéből (az Ipar, a Pécsi és az Árpád utca által határolt terület) 619 négyszögölet ingyen az államnak engedett át szemkórház létesítésére. 1908. szeptember 2-án dr. Leitner Vilmos vezetésével ezen a területen nyílt meg az Állami Szemkórház, amely 80 beteg elhelyezésére volt alkalmas.51 (97. sz. kép.)

A másik nagy népbetegség, mely országosan és Szegeden egyaránt próbára tette az egészségügyet, a tuberkulózis volt. A kórház beteglétszámának mintegy 5—10%-a tüdővészben szenvedett, és a betegség halálozási aránya a XIX. század második felében 50% körül mozgott. 1890-ben a Szegeden elhunytak 22%-a tuberkulózisban halt meg, ami azt jelentette, hogy minden napra jutott egy tbc-s haláleset.52 Ezért 1906 augusztusában — a korai diagnózis biztosítása érdekében — a belügyminisztérium hajlandónak mutatkozott bakteriológiai állomás felállítására, amennyiben a kórház vállalja a köpetvizsgálatok elvégzését. A tüdővész elleni küzdelemben Szegeden dr. Hollós József és dr. Regdon Károly játszott fontos szerepet. Hollós különböző szaklapokban és nyomtatott füzetekben mutatott rá a tuberkulózis szociális összefüggéseire, megelőzésének lehetőségeire és a korszerű kezelés alapelveire, Regdon pedig már 1913-ban javasolta a. törvényhatósági bizottságnak, hogy létesítsen tanyai üdülőházakat, alapítson egy állandóan működő tuberkulózisbizottságot, rendeletileg tiltsa meg a város területén a köpködést, jelöljön ki és szereljen fel egészséges gyermekjátszótereket, valamint pormentesítse a kórház és a rókusi templom közötti utcarészt.53 A javaslatot ekkor nem fogadták el, sőt a belügyminiszter a tbc elleni küzdelemre eddig folyósított évi 5000 koronás állami segélyt is megvonta. A városnak ezentúl a szükséges anyagi forrást saját költségvetéséből kellett biztosítania. A vezető orvosnak évi 800, az ápolónak 50 korona tiszteletdíjat állapítottak meg. Az otthon kezelt betegek ellenőrzésére egy betegápolót alkalmaztak évi 600 korona fizetéssel. Ugyanekkor a város vezetése kérte a belügyminisztert, hogy a már részben felszerelt laboratórium befejezéséhez 2000 koronát biztosítson.54

 {540} A háború alatt a város indítványozta, hogy a rokkant katonák részére állítsanak fel tüdőgondozót Szegeden. Erre a célra felajánlotta Oltványi Pál prépost hagyatékát, amelyet a Szegeden létesítendő Erzsébet kórházra hagyományozott, továbbá 5 hold telket és 100 000 koronát. A közgyűlés ezen határozatát a belügyminisztérium 2713/1917. számú leiratában jóváhagyta. 1917-ben Regdon Károly javaslatára megalakult a tüdővész elleni állandó bizottság, melynek feladata a gümőkórral összefüggő közegészségi és társadalmi kérdések felvetése volt.55

A fertőző betegségek terjedésének csökkentésére a tűzoltók által végzett fertőtlenítőmunka elégtelennek bizonyult, ezért a város 1897-ben megnyitotta a Kálvária úton a már említett fertőtlenítő telepet. Személyzete egy gépkezelőből és egy szolgálóból állt, és tevékenységét a közgyűlés által 1896-ban elfogadott szabályrendelet szerint folytatta. Ezen rendelet szerint a fertőtlenítéshez használt gőz hőmérséklete 101,6 °C és 105 °C között kel] legyen a gépekben, míg a gőzzel nem fertőtleníthető tárgyakat, továbbá a lakásokat 1 %-os szublimát, vagy 5%-os karból oldattal kellett lemosni. Megadták a bejelentésre kötelezett fertőző betegségek listáját, rögzítették a hatósági és a magánorvosok kötelezettségeit. A fertőző betegségeket — ha erre lehetőség volt — lakásukon különítették el, az ajtóra piros színű, az idegenek belépését tiltó cédulát kellett elhelyezni. Ha a beteg lakásán nem volt elkülöníthető, a rendőrség kocsiján járványkórházba szállították. A súlyosabb fertőző betegségben elhaltakat 24 órán túl nem volt szabad a lakásban tartani, a temetés pedig csak a nyilvánosság kizárásával történhetett meg. A fertőtlenítésért fizetni kellett, a tárgy jellegétől függően 3 darabonként 80, 40, 12, illetve 4 fillért. A szabályrendelet megszegőit 50 forint pénzbírsággal sújthatták, az ebből befolyt összeget a létesítendő gyermekkórház javára írták.56

Mai értelemben vett kórházi ellátásról csak a XIX. század második felétől beszélhetünk. Az 1800-ban Pozsonyi Ignác által alapított szegedi kórháznak 1846-tól volt először orvos igazgatója Haydt (Haday) Ferenc személyében. Őt 1849— 1850 között átmenetileg Cajus Gábor váltotta fel. 1848-tól egy sebész is dolgozott a kórházban, a betegeket 1854 októberétől apácák ápolták. A nyolc Szent Vince rendi apácát („szürke nénikék") azonban 1861-ben elbocsátották, mivel sem a nemibetegek, sem a szülőnők ellátására nem mutattak hajlandóságot.

1857-ben az aggokat és munkaképtelen szegényeket az ekkor felépült szegényápoló intézetbe helyezték át, így összesen 120 fekvőhely szolgált a betegek elhelyezésére. A növekvő igények miatt a déli szárnyon 1861-ben egy háromkortermes toldaléképületet adtak át az elmebetegek elhelyezésének céljára. Ugyancsak ekkor épült fel a közkórház halottkamrája.57

 {541} A kórházzá vált intézmény betegeit egy orvos nem tudta kielégítően ellátni, ezért 1857-ben egy másodorvosi állást szerveztek, melyet 1889-ig Graef István töltött be. A kórház igazgatója 1862-től dr. Singer Mátyás volt, aki ezen állást 1905-ig viselte. Közben a kórház zsúfoltsága egyre nőtt, melyet a polgármester jelentése a közgyűlésnek 1873-ban jól érzékeltet. Eszerint „... a fölvett betegek számának mindinkábbi emelkedése következtében a betegeknek nemcsak a szobák talaján, hevenyészett fekhelyen" kellett feküdni, hanem az is nagyon gyakori volt, hogy „egy ágyban ketten, vagy hároman szorongtak, pontosabban nyomorogtak egyszerre".58 Mindezek ellenére a betegek az építés felülvizsgálatánál tapasztalt hibákból adódóan a már említett déli (Mihály utcai) szárnyat csak 1877-ben foglalhatták el. Ekkor vált lehetővé a betegek nemek és kórformák szerinti elkülönítése. Korszerűsítették a mosó- és szárítóhelyiségeket, feltöltötték az udvart. Az 1879. évi árvíz a kórház működését átmenetileg lehetetlenné tette, a betegeket az aradi és temesvári közkórházakba, az elmebetegeket pedig a fővárosi Országos Tébolydába szállították. Azokat a súlyos betegeket, akik nem voltak szállítható állapotban, a piarista gimnázium ezen célra átalakított termeiben helyezték el. A kórház emeleti része azonban alig négy hónap múlva, 1879 júliusától ismét fogadott betegeket.59

1881-ben rendezték a kórházban elhaltak temetésének ügyét. Eddig ugyanis az elhunytakat közös koporsóban vitték ki a temetőbe, de elhantolásuk koporsó nélkül történt. A közigazgatási bizottság Szabó János indítványára úgy határozott, hogy ezentúl a kórház halottait egyszerű fenyőfa koporsóban helyezzék a földbe.60 1889-ben átadták rendeltetésének az új hullaboncoló és ravatalozótermeket magában foglaló udvari épületet.

Orvosi ügyelet 1891-től volt a kórházban, amikor az időközben háromra szaporodott alorvosi állás mellé a közgyűlés egy segédorvos alkalmazását határozta el a bentlakás kötelezettségével.

A kórház bővítésének szükségessége továbbra is napirenden maradt. A szorító zsúfoltság enyhítésére 1901-ben elkészült a Kossuth Lajos sugárúti sebészeti osztály épülete, az elme-, illetve nemi betegek elhelyezésére átadtak egy-egy udvarépületet. A kibővített konyha, a korszerűsített mosoda és a kazánház a betegellátás színvonalának növelésére volt hivatott. Az új épületek átadása után a kórház 312 ággyal rendelkezett. Működési szabályzatát 1903-ban hagyta jóvá a belügyminiszter. Ennek értelmében a kórház optimálisan 300 fekvőbeteg, pótágyak felállításával maximum 350 személy befogadására alkalmas. Szervezetében sebészeti, belgyógyászati (és szemészeti), férfi nemi beteg, női nemi beteg és elmebetegosztályokkal {542} rendelkezett. Az orvosi teendőket egy igazgató főorvos, négy osztályos orvos és két segédorvos látta el.61

1905. március 1-jén nyugdíjba vonult dr. Singer Mátyás, utóda az igazgató főorvosi székben dr. Boros József sebész főorvos lett. Ugyanekkor kórboncnoki és laboratóriumi főorvosi állást szerveztek, melyre dr. Hollós Józsefet nevezték ki. 1906-ban létesült a fogászati, 1907-ben a fül-orr-gégészeti, 1910-ben a gyermekgyógyászati ambulancia és a röntgen laboratórium. 1909-ben közgyűlési határozat alapján módosították a korábbi alapszabályzatot. Az ágyak számát 300-ról 330-ra emelték, az osztályok megoszlása pedig a következőképpen alakult: sebészeti, belgyógyászati és szemészeti, nemi- és bőrbetegosztály, gyermekgyógyászat, nőgyógyászat, külön osztály a rendőrség által kényszerkezelésre kötelezett nőbetegek részére, elmeosztály és elkülönítő részleg. A módosított alapszabályzat értelmében megtörtént az ápolói és a takarítói munkakörök szétválasztása.62 1913-ban a kórház bérbe vette a Pulz utca 12. sz. alatti házat, amelyben 1914. január 17-én megnyílt az úgynevezett fiókkórház 65 ággyal és műtővel. Itt helyezték el a Berger Mór által vezetett urológiát és a tüdőosztályt.63

A háború új követelményeket támasztott az egészségüggyel szemben, gondoskodni kellett az egyre nagyobb számban érkező sebesültekről és beteg katonákról. A város katonai létszáma már az első világháborút megelőző években is magas volt. Ezért két katonai kórház volt a városban, külön a honvéd csapatkórház és a közös hadsereg kórháza. Bár a két kórház betegforgalma magas volt, a háborús igényeknek nem tudott eleget tenni. A városban állomásozó katonaság létszámát és a katonai kórházak betegforgalmát az alábbi két táblázat szemlélteti.64 {543}

A katonaság létszáma az 1910. évi népszámlálás alapján

A katonai kórházak betegforgalma 1908-ban

A harcterekről érkező sebesültek ellátása első ízben a MÁV pályaudvar bejáratánál 1914. augusztus 4-én létesített „betegnyugvó" állomáson történt, ahol élelemmel és orvosi segítséggel látták el az átutazó sebesülteket. A városban maradó sebesültek elhelyezésére szükségkórházakat jelöltek ki és rendeztek be. 1914. október 20-án átadták a Szegedi Zsidó Nőegylet 50 ágyas katonai kórházát, amely 1916 áprilisáig állt fenn. A kormány 1914. november 4-én négy szükségtartalék-kórház létesítését rendelte el. Ezeket a MÁV-internátusban, a Boldogasszony sugárúti polgári iskolában, valamint a belvárosi és rókusi elemi iskolában hozták létre, összesen 1450 ággyal. A legnagyobb közülük a MÁV-internátusbeli volt 600 ággyal, ahol 1917. január 19-ig összesen 11 484 sebesültet ápoltak. Ezt követően a tartalékkórház Bukarestbe települt át.65 Az említett hadikórházak mellett az első világháború idején sebesültek feküdtek az újszegedi Vakok Intézetében és a Fekete-házban is. A felsoroltakon kívül 1915-ben a csapatkórház melletti telken mintegy 2200 sebesült elhelyezésére alkalmas barakk-kórház létesült. Ettől kezdve az összes sebesültet először ide irányították, majd megfigyelés után a város különböző kórházaiban helyezték el őket. A nemi betegségben szenvedők ellátására 1915 tavaszán a külső Kálvária úton felállították a cs. és kir. központi bőrgyógyászati kórházat 30 szakorvossal.66 A m. kir. honvéd csapatkórház a háború kitörésekor 120 ággyal, továbbá a fertőző betegek elkülönítését szolgáló úgynevezett Aradi-féle kórházi pavilonnal rendelkezett. A Kálvária utca mentén álló épület — az 1879: XXXVI. tc. szellemében — a törvényhatósági bizottság 1893-as állásfoglalása alapján született meg. Újjáépítésére 1905-ben, kibővítésére pedig 1907-ben, illetve 1911-ben került sor.67

 {544} 1856-tól kisebb kórházat tartott fenn a Zsidó Szentegylet a Korona utcában, ezt 1859-ben Kiss Dávid adományából 2 helyiséggel bővítették. Az árvíz csupán ezt a két helyiséget kímélte meg.68

A szegedi gyermekkórház alapítása dr. Graef István és felesége nevéhez fűződik, akik a Kossuth Lajos sugárút 35. sz. alatti házukat, műszereiket és könyvtárukat egy róluk elnevezendő, szegény gyermekek gyógyítására hivatott intézmény létrehozásának céljára hagyományozták. A törvényhatósági bizottság közgyűlési határozata 1907-ben döntött a jelzett épület átalakítása és kórházzá történő berendezése mellett. Működését 1910-ben kezdte meg, szervezetileg a közkórház belgyógyászati osztályához kapcsolva. Személyzete egy szakorvosból, egy ápolónőből és egy gondnokból állt. Járóbeteg-rendelést naponta tartottak dr. Kovács Ödön vezetésével. Az új részleg 30 beteg gyermek elhelyezésére volt alkalmas, tejkonyhával, műtővel, valamint játszószobával rendelkezett.69

1879 augusztusában alakult meg Szegeden a városi tűzoltóság, amelynek feladatai közé tartozott a mentőszolgálat ellátása is. Önálló mentőszolgálatot csak 1901-ben szerveztek, amely 1904-ben kezdte meg tevékenységét a tűzoltók Szilágyi utca 7. sz. alatti telephelyén. Ez jókora lemaradás volt a fővároshoz képest, ahol már 1887-ben önállósult a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület szakképzett orvosok, szigorló orvosok és orvostanhallgatók részvételével. Szegeden dr. Faragó Ödön tiszti főorvos 17 tűzoltó kiképzését vállalta, de közülük csak azok láthattak el mentőszolgálatot, akik előtte vizsgát tettek. Az ügyeletet éjjel-nappal 2-2 személy látta el, tevékenységükre a tiszti főorvos személyesen ügyelt.70

A városi egészségügy irányításának minden területén kulcsfontosságú szerepe volt a tiszti főorvosnak, aki az 1876. évi XIV. tc. értelmében a polgármester szakközege, egyben a közegészségüggyel kapcsolatos teendők legfőbb vezetője és felelőse. Minden hónapban jelentést kellett tennie a Közigazgatási Bizottsághoz a város közegészségügyi állapotáról. Ezt a rendkívül fontos hivatalt 1879-ig dr. Erős-kövi Antal látta el, majd két évre dr. Singer Mátyás kórházigazgatót bízták meg a hatáskör gyakorlásával. 1881—1890 között dr. Kovács József, 1890—1915 között dr. Faragó Ödön, őt követően pedig dr. Wolf Ferenc volt a tiszti főorvos 1936-ig. A tiszti főorvos alárendeltségében dolgoztak a kerületi orvosok, akik kötelesek voltak hetenként megvizsgálni a prostituáltakat, végezték a halottkémlelést, feladatuk volt a gyermekek himlő elleni oltása. Kötelesek voltak a szegény betegeket díjtalanul gyógyítani, és tevékenységüket havonként a tiszti főorvosnak jelenteni. A Belvárosban, Felsővároson és Rókuson már az 1830-as évek elejétől alkalmaztak {545} egy-egy kerületi orvost, az alsóvárosi kerületi orvosi állás megszervezésére azonban csak 1868-ban került sor.71

A századfordulón Szegeden 5 belterületi és 6 külterületi kerületi orvos dolgozott. A jobb betegellátás érdekében a közgyűlés 1909-ben egészségőri állás létesítéséről is döntött. Az egészségőrnek a határozat értelmében kötelessége ,,... a fertőző betegségekkel szemben követendő eljárásról szóló szabályrendeletben foglalt intézkedéseknek végrehajtását a tiszti főorvostól nyert utasítás szerint ellenőrizni, a tapasztalt hiányokról mind a tiszti főorvosnak, mind a kapitányi hivatalnak, mint elsőfokú egészségügyi hatóságnak jelentést tenni. Végzi a tüdőgondozó intézet (dispensair) beteglátogatási teendőit. Teljesíti általában mindazt, amit az egészségügyi közigazgatás keretében elrendelt intézkedések végrehajtásának ellenőrzése tekintetében a tiszti főorvos reábíz." Ugyancsak 1909-ben 8-ra emelték a külterületi orvosok számát, majd 1911-ben két új, belterületen betöltendő kerületi orvosi állást írtak ki. 1896-ban egyébként már 44 orvos, 1908-ban 94 orvos és 3 fogorvos dolgozott Szegeden, ami azt jelentette, hogy 1896-ban kb. minden 2000 lakosra, 1908-ban kb. 1210 lakosra jutott egy orvos szemben az országos átlaggal, ahol 1896-ban 4000 lakosra jutott egy orvos. Ez Szeged szempontjából kedvező, de takarja a magyar egészségügynek már akkor megmutatkozó problémáját, hogy miközben a városok magukhoz vonzották az orvosok zömét, a tanyavilág nagy része gyakorlatilag orvos nélkül maradt. Jellemző, hogy míg Budapesten 1894-ben 545 lakosra jutott egy orvos, addig az ország 15 162 988 lakosa közül csak 6 732 884 fordulhatott lakóhelyének közelében orvoshoz.72

A város egészségügyi feladatainak végzésében fontos szerepe volt a szülésznőknek. 1858-ban még csak 16-an, 1880-ban 30-an, 1908-ban 80-an dolgoztak Szegeden. A közgyűlés először 187 l-ben foglalkozott a városban létesítendő szülésznői iskola tervével, a szűkös anyagi lehetőségeket mérlegelve azonban ekkor úgy döntött, hogy a „szülészeti képezde" városi költségen történő felállítását mellőzi.73 Ez a döntés azért is jelentett problémát, mert főleg a külterületeken képzetlen parasztasszonyok segédkeztek a szüléseknél. Csak átmeneti megoldást jelentett, hogy 1872-ben közülük az arra alkalmasakat a pesti egyetemre küldték féléves képzésre. A bábaképző felállítása napirenden maradt, míg végül 1884. március 14-én a Londoni körút 13. sz. alatt megnyílhatott a Szegedi m. kir. Bábaképző Intézet, amelyhez szülészeti és nőgyógyászati „kórodat" kapcsoltak. Felszereltsége országos színvonalú volt. A földszinten szülészet, az emeleten nőgyógyászat működött. A szülőszobán a szülő nők mellé 2-2 bábatanulót osztottak be. Minden helyiségben {546} volt légszeszvilágítás és vízvezeték. Az intézet vezetésével dr. Mann Jakabot bízták meg. Előterjesztésére a vallás és közoktatásügyi miniszter engedélyezte, hogy 1890. január 1-jétől a bába képzőben poliklinika is működjék, melynek — az oktatás elősegítése mellett — az volt a fő célja, hogy akik anyagi okok miatt nem tudták igénybe venni az intézeti ellátást, lakásukon kapjanak megfelelő segítséget.74 1897-ben a Fodor utca 6. sz. alatt állami költségen és városi hozzájárulással egy új épületet emeltek a bábaképző elhelyezésére. Ezt 1912-ben a Teleki utca felé kibővítették, így 62 ágy és 40 bábatanuló elhelyezését sikerült biztosítani. A képzés megindulását követően dinamikusan emelkedett a külterületen dolgozó szülésznők száma, ennek ellenére a szülések jelentős hányadánál továbbra is szakképzetlen személyek segédkeztek. A külterületen évenként 1200—1400 szülésből csak 700— 800-at vezettek le okleveles szülésznők, bár már a szegényebb rétegek díjtalanul vehették volna igénybe szolgálataikat. Hogy a külterületi lakosság könnyebben juthasson szakképzett szülészeti segítséghez, és ezzel az ijesztően magas újszülöttkori halálozás csökkenjen, a belügyminiszter 1918-ban 11 kerületi szülésznői állás megszervezését hagyta jóvá.75

Szegeden 1849-ben három gyógyszertár volt: a „Megváltóhoz", „Az isteni gondviseléshez" és a „Szentháromsághoz" címezve. Huszonöt évvel később a gyógyszertárak száma már nyolcra emelkedett, de a fűszerkereskedések is árusítottak gyógyszereket és mérgeket. Az árvíz idején a patikák jórésze rombadőlt, helyreállításuk azonban gyorsan megtörtént. Az első világháború kitörésekor 15 gyógyszertár volt a városban, illetve ezek közül egy a város külterületén, Alsóközponton, így minden városrész rendelkezett gyógyszertárral, amelyek az 1876: XIV. tc. 16. fejezetének 124. szakasza értelmében az állam felügyelete alá tartoztak. Ez a felügyelet kiterjedt a gyógyszerészek tudományos képzettségére, a gyógyszertárak kezelésére, az államilag meghatározott árszabályzat megtartására, a berendezésre és a felszerelésre. Gyógyszertárat csak az kezelhetett, aki az ország területére „érvényes gyógyszerésztudori, vagy gyógyszerészmesteri oklevéllel" volt ellátva.76

A szegények és nyomorékok menhelye 1857-ig a kórház volt, ekkor azonban a szegények kitelepítésével szétválasztották a kettőt. Ekkor a kórház csak betegek gyógyítására rendezkedett be, a szegények pedig „szegényápoldába" kerültek. Ez Utóbbi célra a város igénybe vette a Mérei és Nagy kaszárnya utca sarkán, a katonakórházzal szemben álló régi hadfogadót, ezenkívül bérbe vették 1861-ben Major József bérházát is. így sikerült elhelyezni 41 férfit és 24 nőt, akiknek étkeztetéséről és ruházatáról az intézet gondoskodott, a munkaképes dolgozók keresetük felét is {547} megkapták. Epreskertben is kibérelt a város egy helyiséget, ahol 18 fő kapott napi egyszeri kenyéradagot.77

A végleges „szegényápolda" 1881-ben készült el és 80 fő befogadására volt alkalmas. A gondozást a Szent Vince női szerzetesrend apácái látták el, míg a felvételről a polgármester személyesen döntött. Ezenfelül még 500 munkaképtelen szegény kapott a várostól naponta kenyérsegélyt, a férfiak napi 56 dekagrammot, a nők és a gyermekek napi 42 dekagrammot. Rendszeres pénzsegélyt kapott 32 fő. A város annak elismerése mellett, hogy szükséges a koldulásra szorulók ellátása, ehhez viszont anyagi erőforrással nem rendelkezik, többször megpróbálkozott a koldulás betiltásával. E célból városrészenként egy-egy bizottságot jelölt ki, amely a közadakozás előmozdítására és az adományok nyilvántartására volt hivatott. 1864-től ínséges időkben népkonyhát is működtettek, 1874-ben pedig a törvényhatósági bizottság elhatározta, hogy a könyöradományra szoruló szegényeket pótadóból létrehozandó alapból látják el és a koldulást 1875. január 1-jétől megszünteti. Az egész városra kiterjedő hatáskörrel szegényügyi bizottmányt alapítottak, és döntést hoztak arra vonatkozóan, hogy a munkaképes, de dologkerülő elemeket kényszermunkára kell szorítani. Az ügy vitája és gyakorlati megvalósítása elhúzódott, majd végül pénzügyi okok miatt lekerült a napirendről.

Az 1894. évi felméréskor 292 koldust írtak össze Szegeden, de számuk ennél bizonyára jóval több volt. Az összeírás nehézsége miatt pontos adatokra nem lehetett számítani. A városi segélyekből és az önkéntes adományokból ekkor már összegyűlt egy akkora pénzügyi alap, mely elegendő volt a rendszeres segélyezésre, és reális lehetőség kínálkozott a koldulás betiltására. Ez 1895. január 1-jétől megtörtént, de hogy mennyire hatástalanul, mutatja az 1900-ban hozott újabb rendelet, mely csupán megerősíti a megelőzőt. A rendelet főbb intézkedései a közsegély bevezetésére és a koldulás megszüntetésére irányultak. Ennek értelmében a város közsegélyben részesíthette azokat a szegedi illetőségű vagyontalan, munka-; és keresőképtelen személyeket, akiknek nincs eltartásra kötelezhető rokona. A segélyezés lehetett ideiglenes vagy állandó, pénzbeli vagy természetbeni teljes ellátás. A segélyre igényt tartóknak a rendőrkapitányságon kellett jelentkezniök, a szükséges eljárás után a rendőrkapitány tett előterjesztést a tanácsnak a segélyezésre. A rendelet leszögezi, hogy a város területére koldulási engedély nem adható, és a koldulás megakadályozása a rendőrség feladata. A városba érkezők 24 órán belül kötelesek voltak a rendőrségen jelentkezni, és igazolni, hogy foglalkoztatják őket, illetve elegendő pénzösszeggel rendelkeznek. Ennek alapján kaphattak csak tartózkodási engedélyt. A szállásadókra is bejelentési kötelezettséget írtak elő.78 {548}

1906-ban a városi szegények menhelyén, melyet a régi csapatkórházban rendeztek be, hatvanan kaptak teljes ellátást, 446-an naponta ingyenebédet, és mintegy 70—80 hajléktalan éjszakai szállást. A Rigó utcai menhelyen 1911-ben 25 431 hajléktalan fordult meg. A háború alatt a menhely külön barakkba költözött, helyükre sebesült katonák kerültek. Ugyanakkor a 160—200 embert ellátó szegényház állandó népkonyhává egészült ki, és naponta közel 2000 személy élelmezését biztosította.

Ugyancsak sok gondot okozott a városnak a testi fogyatékosok ellátása. A süketnémák részére felállítandó intézet létrehozására 1901-ben megállapodás született a közoktatási minisztériummal, melynek értelmében a város 1000 korona pénzügyi támogatást, ingyentelek biztosítását, a minisztérium pedig az épület felemelését, felszerelését és a tanerők foglalkoztatásához szükséges anyagi eszközöket vállalta magára. A Bécsi körút 36—38. sz. alatti épület átadására 1903 szeptemberében került sor, és a következő évben már itt tartották a süketnémaintézetekben tanító tanárok országos közgyűlését.79

Szegeden 1903-ban kezdte meg működését a vakokat foglalkoztató intézet. Itt kezdetben 10 embernek biztosítottak munkalehetőséget. 1905. szeptember 16-án megalakult a Vakokat Gyámolító Egyesület, melynek célja a foglalkoztató intézet bővítésének felkarolása volt részben adakozással, részben a vakok által készített iparcikkek eladásával. Mivel a vakok foglalkoztatásának legfőbb eszköze a fűzfavessző fonása volt, ennek támogatására a város 10 hold városi füzest adott ingyenes használatra. 1908-ban a város felirattal fordult a vallás és közoktatási miniszterhez, hogy a vakok foglalkoztatása mellett létesítsen legalább 4 osztályos elemi iskolát. Az ifjú vakok elemi iskolája a háború kitörésekor, 1914-ben beszüntette működését. A vakok intézetének végleges elhelyezésére a város még 1910-ben felajánlotta a Torontál tér 1—2. sz. és az Alsó Kikötő sor 11. sz. alatti telkeket, ahol az intézet fel is épült.80

Az árvákról és lelencekről való gondoskodás gyakorlata az örökbeadás, vagy a város által biztosított költségen történő neveltetés volt. A városi árvaház 1873. november 1-jén nyílt meg a Kálvária utcán, és 15 fiúnak és 5 lánynak adott otthont. Bővítés útján 1897-ben az épületet 80 árva befogadására tették alkalmassá. Az intézet a 6 évnél idősebbek nevelését és taníttatását vállalta. Az elemi iskola elvégzése után az arra alkalmasnak ítélt gyermekeket polgári iskolába vagy gimnáziumba irányították. Az árvaház elhagyása után az árvaházi felügyelő bizottság gondoskodott a növendékek megfelelő munkakörbe történő elhelyezéséről. Külön árvaházat tartott fenn az izraelita hitközség, amely 1895. május 2-án nyílt  {549} meg 17 gyermekkel a város által ajándékozott Berlini körúti telken felépült házban.81 A városi árvaházban 1908-ban 64 gyermeket gondoztak.

A 6 évesnél fiatalabb árvákat dajkaságba adták. A dajkaságot a törvényhatósági bizottság szabályrendelete úgy körvonalazta, hogy a szoptatásra vállalkozó nő saját gyermekén kívül egy, a szárazdajka pedig két gyermeket vehet magához. A gyermek átvételét engedélykönyvhöz kötötték, melyben pontosan rögzítették a tartásdíj összegét is. A dajkák, valamint az általuk gondozott csecsemők egészségi állapotát a kerületi orvosok havonként ellenőrizték, és a vizsgálat eredményéről rendszeresen beszámoltak a tiszti főorvosnak.82

A Fehérkereszt Országos Lelencház Egylet 1899-ben elhatározta, hogy Szegeden az elhagyott gyermekek részére menhelyet épít. A város erre a célra 2 katasztrális hold területet engedett át a Szőregi úton, az épület elkészültéig pedig ideiglenes elhelyezést biztosított a bábaképzőben, majd a Lengyel utca 6. sz. házban. Az intézet vezetésével dr. Korda Jenőt bízták meg, aki 8 dajka segítségével gondoskodott az ott elhelyezett 15 csecsemőről.83 Ugyanakkor további 40 hat éven aluli gyermeket adtak ki lelencbe a környező községekbe. Időközben felépült és megkezdte működését a Csanádi utcai menhely. Az 1904-ben megnyílt intézet 94 ágyas volt, vezetésére dr. Turcsányi Imrét nevezték ki. Csak a beteg gyermekeket tartották bent, az egészségeseket 11 telephelyen és családoknál helyezték el. A felügyeletet a menhely gyakorolta. 1912. augusztus 1-jén újabb épülettel bővült az intézet, amelynek célja az ingyenes gyógykezelés biztosítása, az anyák felvilágosítása, a rászoruló anyák, illetve családok segélyezése.84 Mindezeken kívül az Országos Gyermekvédő Egyesület is nyitott gyermekotthont a szőregi országút mellett 1908. október 18-án Árpád Otthon néven, ahol 44 fiú nyert elhelyezést.85

Lábjegyzetek:

1. Zétény Győző: A magyar szabadságharc honvédorvosai. Budapest, 1948., továbbá Kapronczay Károly: A betegápolás kérdése a szabadságharc idején. = Orvosi Hetilap, 1985. 6. sz. 340—343.
2. Antalffy Gyula: Reformkori magyar városrajzok. Budapest, 1982. 303.
3. Reizner János: 1899—1900. III. 217.
4. CsmL Népképv. közgy. jkv. 1849—4009. sz.
5. Uo. 1849—4010. sz.
6. Uo. 1849—4011. sz.
7. CsmL Közgy. jkv. 1872—364. sz.
8. Uo. 1886—306. sz.
9. Szeged szab. kir. város törvényhatóságának szabályrendeletei I. Szeged, 1904. 41.
10. Farkas Árpad: Szeged csatornázása. Budapest, 1912.
11. Dr. Jung Sándor: A nedves, egészségtelen lakások Szeged szab. kir. város belterületén. Szeged, 1927. 10—11.
12. MVStÉ 1908. 118. tábla.
13. Pikovits Aladár: Hazai városaink egészségügye a városcsatornázás és vízellátás tárgyában, különös tekintettel sajátos hazai viszonyainkra és a tudomány mai álláspontjára. Budapest, 1903. Előszó és 2.
14. CsmL It. tábla ir. 1898—684. sz.
15. CsmL Közgy. jkv. 1892—115. sz. Jung Sándor—Dudás Béla: Szeged vízellátásának történeti fejlődése. = Összefoglaló Szeged Megyei Jogú Városi Tanács Egészségügyi Intézményeinek tudományos munkásságáról. II. Szeged, 1969. 411—414.
16. Oltvai Ferenc 1968. 11.
17. 1MVStÉ 1908. 121. sz. tábla.
18. Antalffy Gyula I. m. 307.
19. Reizner János 1899—1900. III. 216.
20. CsmL Közgy. jkv. 1891—79.
21. Uo. 1892—76.
22. Uo. 1900—156.
23. CsmL Cégb. ir. 1912—894. sz.
24. CsmL Közgy. jkv. 1915—347.
25. Bálint Sándor 1976—1980. III. 153.
26. CsmL Közgy. jkv. 1886—264.
27. Szegedi Híradó, 1873. augusztus 8.
28. Keleti Károly: Magyarország népesedési mozgalma 1864—1873-ban és a cholera. I. m.
29. CsmL Közgy. jkv. 1886—264.
30. CsmL KIB ir. 1879—155. sz.
31. CsmL Közgy. jkv. 1892—187. sz.
32. CsmL KIB. ir. 1893—91. sz.
33. Szegedi Híradó, 1893. szeptember 14.
34. CsmL KIB. ir. 1893—939. sz.
35. CsmL Közgy. jkv. 1893—50.
36. Uo. 1898—186.
37. Uo. 1907—730.
38. Uo. 1910—539.
39. CsmL Tan. ír. 1905—27 451. sz.
40. CsmL Közgy. jkv. 1910—539.
41. Uo. 1910—685.
42. Uo. 1910—610.
43. Szegedi Híradó, 1911. december 11.
44. CsmL Tan. ír. 1916—365. sz.
45. Bővebben lásd Erdélyi Jenő: Szeged egészségügyének története az utolsó 100 évben. Kézirat. É. n. Gyüre Dezső: Szeged közegészségügye 1847—1921. Kéziratmásolat. É. n.
46. CsmL KIB. ir. 1885—120. sz.
47. Uo. 1889—645. sz.
48. Perczel Dezső magyar királyi belügyminiszter jelentése az ország közegészségügyi viszonyairól az 1896. évben. Budapest, 1897. 74.
49. CsmL Közgy. jkv. 1901—210. Eisenstein Jakab: A szegedi állami trachomakórház 1903—1904. évi működése. Budapest, 1905. 16.
50. Prochonor József—Bíró Lajos—Csíki Ernő (szerk.): A magyar orvosok és természet vizsgálók 1905. augusztus 27—30. között Szegeden tartott XXXIII. vándorgyűlésének történeti vázlata és munkálatai. Budapest, 1906. 161.
51. CsmL Közgy. jkv. 1905—63. Leitner Vilmos: A szegedi m. kir. állami szemkórház. Budapest, 1908. 7.
52. Szegedi Híradó, 1890. november 21.
53. CsmL Közgy. jkv. 1913—132., 133.
54. Uo. 1914—449.
55. Uo. 1917—463.
56. Uo. 1896—320., 1898—186.
57. A rókusi kórházról lásd Jászai Géza 1905. 427—434.
58. CsmL Közgy. jkv. 1874—68.
59. CsmL Polgm. eln. ir. 1880—80. sz.
60. CsmL Közgy. jkv. 1881—295.
61. Uo. 1903—150.
62. Kiss—Tonelli—Sz. Szigethy 1927. 359.
63. CsmL Közgy. jkv. 1913—211.
64. MVStÉ 1908. 131—132. tábla.
65. Vidt Elek: A cs. kir. szegedi szükség-tartalékkórház története. Szeged, 1917. 53.
66. CsmL Tan. ir. 1915—12 345. sz.; 1917—11 955. sz.
67. CsmL Közgy. jkv. 1893—366., 1905—67., 1911—538.
68. Kulinyi Zsigmond 1901. 287—297.
69. CsmL Közgy. jkv. 1907—390.
70. Szeged szab. kir. város mentőállomása. Működési szabályok. Szeged, 1904.; Szegedi Híradó, 1894. augusztus 3.; 1901. szeptember 29.; 1904. szeptember 3.
71. CsmL Közgy. jkv. 1968—162. sz.
72. Uo. 1909—90., 454., 1911—372., Kulinyi Zsigmond 1901. 549. MVStÉ 1908. 57. tábla.
73. CsmL Közgy. jkv. 1871—320.
74. Mann Jakab: Szegedi m. k. bábaképző. Szeged, 1895. 5—15.
75. CsmL Közgy. jkv. 1892—86., 1918—162.
76. Uo. 1874—290., 1914—216. Vö. Reizner János 1899—1900. 111. 210—212.
77. CsmL Polgm. ir. 1874—84. sz.
78. Szeged szab. kir. város törvényhatóságának szabályrendeletei I. 1904. I. m. 184—189.
79. CsmL Közgy. jkv. 1901—26. sz.; 1904—416.
80. Uo. 1907—190., 1908—614., 1909—574., 1910—460.
81. Az árvaügyre részletesen: Kulinyi Zsigmond 1901. 319—324. Reizner János 1899—1900. III. 197—201. MVStÉ 1908. 151. tábla.
82. Szeged szab. kir. város törvényhatóságának szabályrendeletei I. 1904. I. m. 240—242.
83. CsmL Közgy. jkv. 1900—443. sz.
84. Uo. 1912—521. sz.
85. CsmL Közgy. jkv. 1899—544., 1904—516., 1908—311.

III. AZ AGRÁRNÉPESSÉG SZERKEZETE ÉS TERÜLETI MEGOSZLÁSA

 {550} A kapitalista korszak agrárnépességének szerkezetét vizsgálva egyetértünk Orosz Istvánnal, aki arra a következtetésre jutott, hogy „egyedül a népszámlálási kötetekben közölt adatok alapján a paraszttársadalom szerkezetében bekövetkező változásokat nem lehet bemutatni".1 Döntően azért nem, mivel a korszak parasztsága — Orosz megállapítása szerint — nem azonos a népességstatisztikák őstermelő főfoglalkozású népességével, hiszen abban a nem paraszt módon élő birtokosok és alkalmazottaik is benne foglaltatnak. Az egy holdon alóli, vagy pár hold szőlővel rendelkező városi lakosok természetesen nem tekinthetők parasztnak, márpedig Szegeden jelentős volt a számuk, és az egykorú statisztikák — a bevallás alapján — kimutatták törpe- és kisbirtokaikat. Más adatforrásunk azonban a kapitalizmus kori paraszttársadalom szerkezetének vizsgálatához nincs, ezért azt a megoldást kell választanunk, hogy a szakirodalomban ajánlott korrekciókat, a néprajzi és helytörténeti adatgyűjtéseket figyelembe véve igyekszünk a népszámlálások adatsoraiból következtetéseket levonni.

Korszakunkban a város agrárnépességéről az első információkat az 1857. évi népességi összeírás nyújtja, amely kimutatja a felnőtt férfi lakosság „hivatás, kereset, élelmi forrás" szerinti csoportjait. A földbirtokosok és a mezőgazdasági segédmunkások egyértelműen a földből, egykorú kifejezéssel: őstermelésből éltek. Az összeírás adatsorainak elemzése, pontosítása külön tanulmányt igényel. Témánkra vonatkozó bizonytalanságát többek között az is igazolja, hogy Alsóvároson csupán 60 földbirtokos családfőt mutat ki, holott az első, akkor valóban korszerű, 1870. évi statisztika 506 birtokost tüntet fel ugyanott. (Ide iktatjuk, hogy 1857-ben a városban és határában összesen 2759 földbirtokost, 664 mezőgazdasági segédmunkást, 8886 „másféle szolgát" és napszámost mutat ki.)2

Pontosabb kép rajzolódik ki a föld- és erdőművelésből élő népességről az 1870. évi népszámlálás alapján 3  {551}

Ez a népszámlálás valósan tükrözi a városrészek földtulajdonnal rendelkező népességét és e réteg megoszlását a város és tanyái között. A földbirtokkal rendelkezők 72,8%-a tanyán élt, ami mutatja a tanyára való kiköltözés és állandóra odatelepülés jelentős mértékét. Szembetűnő, hogy a Palánkban (vagyis a Belvárosban) 168 földdel bíró lakos élt. Ha a szőlőbirtokos hivatalnokokat, ügyvédeket nem számították közéjük (úgy tudjuk, nem számolták oda), úgy ez számottevő palánki gazdaréteget jelent, amelynek a tagjai — úgy látszik — a városban lakva irányították a gazdálkodást, vagy haszonélvezői voltak földjüknek. A XVIII. század első felében kibontakozott Rókus városrész kevés földes gazdának, és közel ezer napszámosnak adott otthont.

Az éves szolgálatra szegődött béresek, kisbéresek túlnyomó többsége tanyai gazdaságban dolgozott. Jellemző, hogy a tanyákon jóval több 14 éven felüli éves szolga élt, mint ahány birtokost és haszonbérlőt Alsó- és Felsőtanyán számba vettek. A napszámosok nagyobb része viszont a városban lakott — ami nem jelenti azt, hogy ők városi munkából éltek, hiszen a városi földes gazdák és a feketeföldiek a belvárosi köpködőn és másutt közülük fogadtak munkásokat.

1870-ben mezőgazdasággal foglalkozott 14 260 fő, a város aktív kereső népességének 64,6%-a. A teljes mezőgazdasági népességet — az eltartottakkal együtt — akkor még nem mutatták ki, de a foglalkozási arányszám is mutatja a mezőgazdaság meghatározó szerepét Szeged kiegyezés kori gazdasági struktúrájában. A mezőgazdasági keresők 57,3 %-a volt tanyai lakos.

Az 1880. évi népszámlálást más adatfelvételi szempontok szerint végezték, ezért foglalkozási kategóriáit nehéz az előző népszámláláséval összevetni. A férfiak közül a földművelés és erdészet területén dolgozott 3042 birtokos, 638 haszonbérlő, 15 tiszt (gazdatiszt), 1518 évi szolga, 3913 munkás, 76 zsellér és 1505 családi kisegítő, összesen 10 708 személy. A nők közül 523-nak jelölték „főfoglalkozásul" a földművelést. Külön rovatban vették számba a napszámosokat (3366 férfi és {552} 1292 nő),4 akiket az előző népszámlálás egyértelműen mezőgazdasági foglalkozásúnak jelölt. Figyelembe véve, hogy az árvíz utáni esztendőben építkezésen sok száz napszámos dolgozott, e rétegeknek a felét (1700 férfi és 600 nő) becsüljük mezőgazdaságban dolgozónak. Így a kereső agrárnépesség (kb. 13 500 fő) a tíz évvel korábbihoz hasonló számú.

E népszámlálások az őstermelők között vették számba a vadászattal és halászattal foglalkozókat is. Számuk 1870-ben 32. Hivatásos vadász Szegeden nem élt, így valamennyien halászok voltak. A város a határához tartozó Tisza-szakasz halászati jogát bérbe adta, vagy a nagyobb jövedelem érdekében időnként házi kezelésben tartotta. Rendszerint szegedi bérlők, fisérek árendálták a Csongrádtól Zentáig terjedő folyószakaszt. A bérelt területen részint nagyhálós halászcsapatokat foglalkoztattak, részint egyes vizeit kisszerszámokat (varsát, kecét stb.) használó halászoknak adták bérbe. A nagyhálósok a nagybérlők alkalmazottai, a kishalászok pedig kiszolgáltatottjai voltak, mert ha nem vállalták, hogy a fisérnek az általa megszabott áron adják át a halzsákmányt, kiszorultak a bérletből.5 A halászat korszakunkban kevés szegedi családnak nyújtott megélhetést, mivel a bérlőknek tápéi, algyői halászok is dolgoztak, és az ármentesítések után a folyók halállománya igen leapadt.

A legalaposabb tájékozódást a mezőgazdasági népesség e korszakbeli tagozódásáról az 1900. és 1910. évi népszámlálás adatsorai nyújtják.

E két népszámlálás — miként az 1880. és 1890. évi is — az őstermelésben foglalkozóktól külön kategóriába sorolta a napszámosokat. Olyan településeken, ahol a lakosság jelentős részének a mezőgazdasági munka biztosított kenyeret, a napszámosok megfelelő hányada is mezőgazdasági napszámból élt, tehát joggal az agrárnépességbe sorolható. Ezt azért említjük, mert ha Szeged mezőgazdaságból élő népességét más városokéval összehasonlítjuk, valós arányt a napszámosok (vagy legalább egy részük) beszámításával kaphatunk. Szegeden 1900-ban 4382, 1910-ben 2886 napszámost írtak össze.

A századforduló agrárnépességének struktúráját az 1870. évivel összevetve látható, hogy a birtokosok és bérlők száma több mint 50%-kal nőtt, a mezőgazdasági cselédek (éves szolgák, béresek) száma viszont csaknem egyharmadára, a a napszámosoké 18%-kal csökkent. Az 1870. évi népszámláláshoz viszonyítva új kategória a mezőgazdasági munkás (már az 1880. évi összeírásbán szerepelt), amely föld nélküli, alkalmi munkából élő keresőket foglalt magába. Részes munkavállaláson kívül bizonyosan napszámban is dolgoztak. Szegeden az agrárproletárok száma 1900-ig velük együtt is csökkent az 1870. évihez képest. {553}

A mezőgazdaságból élő népesség tagozódása 6

Itt nincs módunk a helyi társadalmi szerkezet változásainak részletes elemzésére — az alapkutatások még elvégzendők —, de utalunk a fejleményekre.

1. A közlegelők ismétlődő árverésein a földéhes szegényparasztok százai jutottak bérföldhöz;
2. Akiknek a város határában nem jutott haszonbérlet, azok Halas határában, az 1890-es évek végén az öttömösi puszta parcellázásán és a dorozsmai közlegelő kiosztásakor (1899) szerezhettek aránylag olcsó áron homokföldet. Az 1900-as években a Szegeddel határos Mérges puszta, majd a Jánoshalmához tartozó Illancs (Felső-Terézhalom) parcellázásával folytatódott a Duna—Tisza közi közbirtokossági legelőknek kisegzisztenciák részére történő eladása. Bálint Sándor kutatásaiból tudjuk, hogy ennek során számos szegedi család települt át {554} szülővárosa határából a szegedinél kietlenebb futóhomokra, ahol a „maga gazdája" akart lenni.7 Ezek a kirajzások ugyan csak részben a földtelen szegényparasztok, legalább ilyen, ha nem nagyobb arányban a szegedi törpe- és kisbirtokosok, illetve -bérlők számát csökkentették.

A földtulajdonnal és földbérlettel rendelkező szegediek száma 1870. és 1900. között 4099-ről 6394-re nőtt — részben az örökföldek felaprózódása, részben újabb legelők bérbeadása következtében.

A századfordulón a szegedi agrárnépesség 71,1 %-a földbirtokkal vagy bérlettel bíró családban élt, ami a Dél-Alföldön kiugróan magas arányt jelent. Magyarázatát Szeged város elemzett földbirtokpolitikájában és a szegedi szegényparaszt és törpebirtokos-törpebérlő rétegnek a XVIII. század óta szinte folyamatos, ismétlődő kirajzásaiban találhatjuk meg. Figyelmet érdemel, hogy a XX. század első évtizedében — az agrárnépesség lassult gyarapodása mellett — az agrárproletárok száma és aránya a birtokos és bérlő parasztokénál jobban növekedett. Ez az agrárstruktúra magyarázatot nyújt arra is, hogy Szegeden az agrárszocializmus később jelentkezett és a szociális feszültség kisebb volt, mint Békés és Csongrád megyében.

Az agrárnépesség aránya a város egész lakosságához viszonyítva így alakult:

A gyáripar és a kisipar 1880/90-es évekbeli rohamos fejlődése, az urbanizáció, a város kereskedelmi szerepköre stb. magyarázza, hogy a századfordulóra az agrárnépesség aránya — számszerű gyarapodása mellett is — 50% alá csökkent.8

A mezőgazdasági keresők száma 1910-ben azért mutatkozott kevesebbnek, mint 10 évvel azelőtt, mert 1900-ban a női segítő családtagokat a keresők, 1910-ben pedig az eltartottak közé számították.9 Tényleges csökkenésükről tehát nem beszélhetünk.

Utalunk rá, hogy a pár száz négyszögöl, vagy pár hold szőlővel bíró városi polgár — iparos, kereskedő, vagy hivatalnok — nem számítható az agrárnépesség körébe. Nem tekinthető parasztnak a nagyobb, 100 hold körüli birtokát cselédekkel, napszámosokkal műveltető, vagy földjét haszonbérbe adó gazda sem.

 {555} Számukat megállapítani nem tudjuk, de bizonyos, hogy Szegeden nem alkottak népes réteget. Az 1895-ben száz holdon felüli gazdasággal bíró 81 személy közül legfeljebb 15-ről mondható, hogy — városi tisztviselő, ügyvéd, kereskedő, iparos lévén — maga nem gazdálkodott. Ilyen birtokosok és bérlők lehettek a 100 hold alatti birtokkategóriában is. Ők és a Szatymazon, Domaszéken homoki szőlőket birtokló városiak valójában nem tartoztak az agrárnépességhez, de számuk a fenti arányokat lényegesen nem módosítaná.

Palugyay Imre 1853-ban közzétett adatai szerint 1850-ben a szegedi tanyákon és kertészségekben 2785 ház állt, 13 508 lakos élt. Ez a város egész népességének (50 244 fő) 26,8%-a. Hódmezővásárhelyen a népesség 23%-a, Kecskeméten a lakosság 11,6%-a, Orosházán 14,4%-a élt a tanyákon. A XIX. század derekán valamennyi tanyás település közül Szegeden volt a legnagyobb a külterületen élők száma és aránya.10 A külterületi lakosság 17,9%-ának valamilyen módon a szőlő- és a dohánytermesztés nyújtott megélhetési forrást.

A város külterületi népessége határrészenként így módosult:11

Balogh István megállapította, hogy a tanyás gazdálkodás területi kiterjedése Alföld-szerte az 1850-et követő két évtizedben volt a legrohamosabb. Ezzel párhuzamosan folyt a lakosság kiözönlése a tanyákra. A szegedi tanyák népe e húsz esztendő alatt csaknem megkétszereződött, ám a növekedés 1857-ig volt jóval gyorsabb.

A századelőn a város belterületi népessége már dinamikusabban gyarapodott, mint a külterületi: 1900 és 1910 között a városban 23,1 %, külterületén 11,6% a gyarapodás aránya, s ez utóbbi is igen számottevő.12 A tanyai népesség növekedését két tényező motiválta: egyfelől azokon a határrészeken nőtt nagy mértékben, {556} ahol a város újabb bérföldeket osztott (Átokháza, Csengek), másfelől a belterjes kertkultúrák — a paprika (Röszke és Szentmihálytelek) és a szőlő-gyümölcstermesztés (Szatymaz, Balástya, Mórahalom) — övezetében. A tanyai népesség kis mértékben fogyott a nagy szikes foltokkal, vízállásokkal, vízjárta rétekkel borított határrészeken (Fehértó, Őszeszék, Nagyszéksós), ahol belterjes gazdálkodásra kevés terület volt alkalmas, és a népesség az adott területen már korábban telítődött.

Hol helyezkedett el a XX. század eleji szegedi tanyarendszer tanyás településeink „hierarchiájában12

A legnagyobb tanyás települések népessége 1910-ben13

Legnagyobb számú külterületi népessége Szabadkának volt, ám területe 27 ezer kat. holddal haladta meg Szegedét, tehát a négyezerrel több tanyai lakosa lényegesen nagyobb területen oszlott meg. A tanyás települések összehasonlításához többen figyelembe veszik a külterületi lakosság arányát. E tekintetben Kiskunhalas a „listavezető", ahol a népesség 51%-a, majd Szabadka követi, ahol éppen 50%-a élt külterületen. Ez az arány függött az urbanizációtól, az ipar fejlettségétől — voltaképpen olyan tényezőktől, amelyek az adott korban függetlenek voltak a tanyafejlődéstől. Példával élve: Kiskunhalas népességének ugyan nagyobb hányada élt tanyán, mint Szegeden, de mind a tanyai lakosság gazdálkodását, mind a városiasodást tekintve Halas messze elmaradt Szeged mögött.

Mérlegelni lehet, milyen tényezőt tekintsünk fontosabbnak a tanyás települések fejlettségi szintjének megkülönböztetésében. Arra hajlunk, hogy az egységnyi (1 km2) területre eső külterületi népességszámot vegyük fokmérőül. Ez kifejezi a külterület településsűrűségét, azaz benépesedési szintjét, és összefüggést mutat a gazdálkodás jellegével: külterjesen gazdálkodó tanyai üzemek általában nagyobb területet, belterjesen gazdálkodók kisebb földet használtak. Eszerint a századelőn Szeged a legfejlettebb tanyás településünk.

Lábjegyzetek:

1. Orosz István: A differenciálódás és kisajátítás. = A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848—1914. II. Szerk.: Szabó István. Bp. 1963. 117.
2. CsmL 1857. évi népességi összeírás iratai.
3. CsmL 1870. évi népességi összeírás összesítő ívei.
4. Népszáml. stat. 1880. I. 747—748., 766—767.
5. Sólymos Ede: Levéltári adatok a szegedi halászat történetéhez. MFMÉ 1969—1. Szeged, 1969. 44—54., Szilágyi Miklós: Halászat. = Tápé története és néprajza. I. m. 276—277.
6. Népszáml. stat. 1900. és 1910. évi, a népesség foglalkozását kimutató kötetei alapján.
7. Bálint Sándor: Szegediek Bács-Kiskun homokján. Cumania II. Kecskemét, 1974. 411—426. Egy szegedi család Jászszentlászlóra településéről Balogh István I. m.
8. Szegedi Kamarai jel. 1903-ról 107.
9. Orosz István I. m. 114.
10. Balogh István 1965/b, 440.
11. Adatforrásaink: az 1850., 1857. és 1870. évi népességszámra az országos összeírások hely ívei. A tanyai népesség 1900. és 1910. évi száma kissé eltér az országos statisztikában közöltektől. A helyi kimutatást (CsmL Polgm. ir. 1912—2798.), amely tanyai kapitányságok szerint részletez, pontosabbnak tekintettük.
12. A város 1900. és 1910. évi népességének részletes kimutatását 1. e kötet népesedési viszonyokat tárgyaló fejezetében. Szüts Mihály 1914. 316.
13. Népszáml. stat. 1910. Eszerint Szeged külterületi népessége 40 351 fő, helyi forrásunkban 42 419 fő. Az utóbbi adattal számoltunk.

IV. A PARASZTSÁG ÉLETMÓDJA ÉS TÁRGYI ELLÁTOTTSÁGA

 {557} A paraszti lakosság életmódját döntően vagyoni körülményei: a birtokolt vagy bérelt föld területe és milyensége, a földtelen rétegét a kereseti lehetőségek határozták meg. Szeged agrárnépességének nagyobb hányada — mint láttuk — egész korszakunkon át földdel bíró parasztcsaládban élt, arányuk a századfordulón 71,1 %. A parasztgazdaságok legtöbbje kis- és törpebirtok, illetve bérlet volt, amelyek mellett kb. ezer, 20—50 hold közötti középparaszt gazdasággal számolhatunk a századfordulón. A gazdák és a nagygazdák bérest, sok esetben cselédlányt, szolgálót is, aratáskor részes munkásokat, máskor napszámosokat alkalmaztak. Jelentős és korszakunkban egyre növekvő azoknak a szegedi kisparaszt gazdaságoknak a száma, amelyek a mezei munkákat családi munkaerővel — olykor, pl. paprikaültetéskor egy-két hasonló gazdaság összefogásával — végezték el. E rétegek életmódjára döntően hatott, hogy túlnyomó részük bekapcsolódott az árutermelésbe.

A földnélküli agrárnépesség jövedelme a nagy határú város és a környék mezőgazdasága által nyújtott kereseti lehetőségektől függött. 1885-ben a tanács azt jelentette a földművelési minisztériumba, hogy Szegeden csak rendkívül bő termés idején kívánatos vidékiek alkalmazása, közepes vagy kedvező termés esetén vidéki munkaerőre nincs szükség. A vidékre szegődő szegedi munkások számát kétezerre becsülték, ám abban az évben csak aratásra 2500 szegedi munkás szerződött vidékre. Szüts Mihály szerint a feketeföldi gazdák Tápéról, Szőregről, Szentivánról, az alsótanyaiak Horgosról, a felsőtanyaiak Kistelekről is fogadtak munkásokat.1 A századelő mezőgazdasági munkaerőhelyzetét mérlegelve úgy látjuk, hogy számottevőbb volt a szegediek vidékre áramlása, mint a környékbeliek szegedi munkavállalása. Ez a szegedi birtokszerkezetből eredt: a város határában nem volt annyi módos gazdabirtok és nagy gazdaság, amennyi az agrárszegénységnek — különösen aratás idején — elegendő munkaalkalmat tudott volna biztosítani. Ezért szerződtek a szegediek aratórészesnek a környékbeli uradalmakba és kukoricát törni a bácskai gazdaságokba.

 {558} A részesaratás és -cséplés, a harmados kukoricaföld művelése és a kukoricatörés mellett az agrárszegénység napszámbérből igyekezett biztosítani családja megélhetését. Napszámosnak és aratórészesnek az a törpebirtokos és törpebérlő is elszegődött, illetve elszegődtette felnőtt gyermekeit, aki kevés és gyenge termőképességű homokföldje jövedelméből megélni nem tudott. így a részes munkaalkalmakra és napszámba járó szegedi agrárnépesség aránya meghaladja az 1910. évi népszámlálási statisztika alapján kimutatott 31%-ot.

A bérek mértéke függött a mezőgazdaság adott helyzetétől, a terméstől és váltakozott évszakonként, a mezei munkák jellege szerint. A női napszám a férfi munkabérének általában kétharmada, olykor háromnegyede, a gyermeknapszám többnyire fele volt. Legtöbb napszámbért aratáskor és fűkaszáláskor, az alsóvárosi és tanyai paprikatermelők paprikaültetés, ún. rakodás idején fizettek. (7. táblázat, 559. old.)

Szüts Mihály kimutatásai nyomán megállapítottuk, mennyit lehetett vásárolni a század elején egy férfi napi keresetéből a fontosabb élelmiszerekből :2

A felnőtt férfi napszámbérének vásárlóértéke

Néhány élelmiszer — a sertéshús, zsír, tojás, burgonya, zöldségfélék — ára 1910-ben mérsékelten magasabb volt, mint 1906-ban, másoké csökkent. Mivel a napszámbérek 10—40%-kal emelkedtek, így 1910-ben a mezőgazdasági napszámbér vásárlóértéke nagyobb volt, mint 1906-ban.

A paraszti életmód alkotóelemei közül a lakóházat, a házberendezést és az öltözködést — talán a legfontosabbakat —jellemezzük.

A szegedi parasztság körében már korábban általánossá vált nyeregtetős három osztatú: szoba-konyha-kamra beosztású lakóház, amely Alföld-szerte elterjedtté lett.3 Ettől az alaptípustól az építkező vagyoni helyzete szerint adódtak eltérések. Közel háromszáz, 1894/99-ben épült külterületi lakóház terve alapján kirajzolódik a század végi tanyai építkezés helyzetképe.4 {559}

7. táblázat

Napszámbérek 1872—1910 között

* 1872-ben és 1891-ben a forint, később a korona volt a fizetőeszköz. A könnyebb összehasonlítás érdekében a bérek összegét koronában adjuk meg (1 forint = 2 korona). ** 1906-ban és 1910-ben az ellátás nélküli napszámbéreket tüntetjük fel. Szüts Mihály 1914. 321—323. Kulinyi Zsigmond 1901. 598. {560}

A múlt század utolján épített szegedi tanyáknak közel fele három osztatú, ám több mint egynegyede négyosztatú volt. A városi földek haszonbérlőinek a megtelepedés idején többnyire két vagy három osztatú lakóházra futotta, míg földtulajdonos parasztok gyakran építettek négy, öt osztatú házakat. A 10 hold bérföldön megtelepedő 68 kisbérlő közül 25-en szoba-konyhás házacskát, 34-en három osztatú házat építettek, és csak 9 bérlő erejéből telt négy osztatú ház építésére. A határban még a csőszök és az úri birtokosok szőlőiben dolgozó kapások laktak szoba-konyhás házakban.

Városon gyakoribb volt a két szobás parasztház, ahol a pitvarból az utca felé a lakószoba, a másik oldalán a tisztaszoba vagy tisztaház nyílt. A XIX. század közepe tájától terjedt az oszlopos ereszalja (tornác), majd — különösen módos parasztpolgárok körében — a fordított vagy uccafrontos ház építése, nagy szárazkapu-bejárattal. A városban lakó parasztság építkezésében fordulópontot jelentett az 1879. évi árvíz. A Szegedi Királyi Biztosság Műszaki Osztálya Lechner Lajos irányításával típusterveket dolgozott ki, amelyekben meghatározták az építési anyagokat, az építés módját, a háznak a telken való elhelyezkedését.5 A nagykörúton kívül, a III. kerületben építhető egysoros, nyeregtetős lakóházra négy típusterv készült: kettő szoba-konyha-kamra beosztású és két terv szobakonyha-szoba-kamra tagolású házra. Kötelezően előírták a 63 cm széles alapozást, a kémények és a nyitott tűzhely fölötti füstelvezető kürtők téglából való készítését. {561} A négy osztatú lakóház két szobájára a típusterv deszkapadozatot ír elő, a többi helyiségre megengedte a sárral tapasztott agyagpadozatot. Az utcára néző homlokzatra három terv napsugaras díszítésű deszkaoromzatot ajánlott, amivel Lechnerék az árvíz előtti szegedi parasztházak barokk jellegű oromdíszét igyekeztek feléleszteni. (53. sz. kép). Nem eredménytelenül, hiszen a „víz után", az olcsón beszerezhető típusterveket követve Alsóvároson, Felsővároson és Móravároson egész utcasorokon épültek napsugaras oromzatú parasztházak.6

Látható, hogy Lechner és munkatársai átvették a szegedi parasztház hagyományos beosztását, tüzelőberendezését és díszítését, ugyanakkor követelményeikkel egészségesebbé, kevésbé tűzveszélyessé tették az árvíz után épült házakat. A „víz utáni" városi parasztházak mintaképet adtak a századvégen a tanyák és a Szeged környéki faluk építészetének.

A század második felében a tanyákon is háttérbe szorult a vertfal, és csaknem általánossá vált a vályog alkalmazása. A fedél a külső határrészeken leggyakrabban a nád, ám a városhoz közeli tanyaövezetben igen elterjedt a zsindelytető. A századfordulón Szegeden a lakóházak 54,6 %-a, 7374 ház zsindellyel volt födve, gyakoriságban ezt a nádtető követte 38,1%-kal és a házaknak mindössze 7,2%-a volt cserép- (vagy pala) tetős.7 Ami azt jelenti, hogy a városban csak az emeletes paloták és egyemeletes vagy magasföldszintes polgárházak voltak cseréppel fedve, az alsó-, felső- és móravárosi parasztok, iparosok és munkások házai viszont kevés kivétellel zsindelytetősek.

A tanyákon új építkezésen 1899-ben, Röszkén bukkant fel az első oszlopos, cseréptetős ereszét építése.8 Az ereszalját derékmagasságig lécekkel vagy deszkával határolják körül, a végein bedeszkázzák, majd kiskonyhát vagy kamrát falaznak el belőle. Az ereszaljából kialakított kiskonyha összefügg a pitvarbeli nyitott kémények lepadlásolásával, és döntően hatott a házbeli életmód megváltozására.

A szegedi parasztház szobája legalább a XVIII. század eleje óta sarkos elrendezésű: a XIX. század második felében a kemencével átellenes sarokban egy-egy karospad volt, a szögletben az asztallal, a két utcára néző ablak között volt a sublót, fölötte a falitükör helye, a hátsó falnál, a kemence felől helyezték el az ágyakat és előttük két-három széket. A hagyatéki leltárak általában ennyi szobabeli bútorról tájékoztatnak. A parasztcsaládok bútordarabjai rendszerint fenyődeszkából készültek és az 1860/70-es évektől a korábbi kék festésű, virágdíszes bútorokat kiszorították a használatból a barnára festett, majd a „flóderes" bútordarabok. {562} 9 A szegedi múzeum őriz egy-egy 1867-ben és 1874-ben készült helyi menyasszonyi ládát, de tudjuk, hogy a 70-es években a menyasszony már rendszerint barnára festett sublótot, ágyat, karospadot, asztalt, székeket kapott hozományul.

Ábrahám Veron 46 éves korában elhunyt, férjes napszámos után 1894-ben mindössze 1 három fiókos sublót, 1 ágy, a hozzá tartozó ágynemű (derékalj, 2 dunna, 6 párna) és 5 falikép berendezési tárgy maradt hátra. Egy feketeszéli szőlőkapás 25 éves feleségének ingó hagyatéka pedig 1 festett almárium, I dunna, I derékalj és 3 párna volt (1905).10 Özv. Csányi Péterné nagyszéksósi törpebirtokos után a következő bútorok maradtak (1911): 4 pad, 2 asztal, 6 szék, 5 ócska ágy (ezek férjével közös szerzemények voltak), I három fiókos sublót, 1 ruhás láda, 2 falitükör, 6 falikép, 1 konyhaszekrény.

Sajnos, nem jegyezték fel, hogy a ruhás ládát hol találták. Ritka említéséből és a visszaemlékezésekből úgy tudjuk, hogy az 1910-es évekre kiszorult a szobából. Megjelent viszont a sifonnak nevezett kétajtós ruhásszekrény: szerepel a szentmihálytelki Szűcs Istvánné (1910) és Kispéter Mihály (1918) törpebirtokos és a balástyai Lippai Mihályné kisparaszt 1911. évi hagyatékában.11 Lippai Mihályné és Kispéter Mihály ingóságai között a díván illetve bőr díván, Szűcs Istvánné hagyatékában 6 tonet szék is felbukkan, ami arra mutat, hogy a polgári házberendezés darabjai a századfordulón tanyán élő családokhoz is eljutottak. Talán nem véletlen, hogy ezekre a bútorokra épp szentmihálytelki és felsőtanyai hagyatéki leltárakban bukkantunk. Eleinte ezek a bútordarabok részint városi házzal is rendelkező, ismerős vagy rokon tanyás gazdák berendezéséből, részint a zsib-piacról, használt holmiként kerülhettek tanyai kisparasztokhoz.

A parasztház pitvara a XIX. század közepén nyitott kéményes volt, ahol az ajtóval szemközti középpadkán és (vagy) a kemence fűtőnyílása előtti nyílt tűzhelyen főztek cserépfazékban, bográcsban és öntöttvas lábasban, serpenyőben. Jellemző, hogy az újjáépítés típustervei is számolnak a konyhabeli nyílt tűzhellyel, és „csupán a kémény és a tűzhely feletti füstfogó falazata égett téglából" építését teszik kötelezővé. A századfordulóra a városi parasztházak nyitott kéményes konyháit többnyire lepadlásolták és a kemence szája előtt deszkaajtós kamint (kaminkéményt) rekesztettek el, — amivel a konyhát füstmentessé tették —, vagy a főzést az ereszaljából elfalazott kiskonyhába helyezték át. Kovács János századfordulón megjelent könyve és közölt archívfotónk ilyen lepadlásolt, parasztpolgári ízlés szerint pingált falú konyhát mutat. Ebben a tagolt oldalú középpadkadíszül szolgált és {563} a konyhát díszítették a falról függesztett keménycserép tányérok, findzsák is. Tanyai parasztcsáládok a konyha lepadlásolását — a városi padlás nyomán — a század elején kezdték, eleinte a módosabbak és igényesebbek, de számos családban az idős asszonyok még néhány évtizedig a nyílt tűzhelyen főztek.

A szegedi parasztok ruházatára közvetlenül hatott a városi úri, polgári, rétegek öltözködési kultúrája. A férfiak ünneplő viseletében elterjedt a vitézkötéses magyarnadrág és kabát, jómódúaknái az ezüstgombos, kisparasztoknál a pakfongombos mellény (lajbi), amihez keményszárú csizmát hordtak (99. sz. kép). A századfordulón a városba belátogató piacozó tanyaiak és a tápaiak még fehér vászon bőgatyát is viseltek és keletje volt a különféle bocskoroknak. Aratómunkások és idős tanyai emberek csatos csuszái, kubikosok szíjasbocskort hordtak.

Földes gazdák körében általános a subaviselet. A házasuló tanyai legény szüleitől vőlegénysubát kapott, ami télidőn, ha kocsival piacra, fuvarba, rokonlátogatóba ment, nélkülözhetetlen öltözet és takaró volt. A kubikosok, napszámba járók olcsó, dísztelen subát vásároltak.

Kovács János és Cserzy Mihály szerint különbözött az alsóvárosi és a felsővárosi parasztok öltözete. Az alsóvárosiak a sötétkék vagy fekete ruhát kedvelték és a nadrágot buggyosra szabatták, hogy a csizmaszárra is lehajlott, a felsővárosiak viszont búzavirágkék színű posztóból feszes, testhezálló nadrágot varrattak. A tősgyökeres népességű városrészek és egyes foglalkozási ágak, pl. a halászok, molnárok és a csizmadiák viselete közötti eltéréseket a nagy árvíz és az újjáépítés sodorta el.12

„Kevés magyar város fehérnépe oly finyásságig rátartós a ház falának fehérségére, a ruházat mocsoktalanságára, mint a szegedi — írta Herman Ottó 1879-ben. — ...A vasárnapi templomjárás a legérdekesebb látványok közé tartozott. Az ünneplő női mentéken nem volt se bárány, se rókatorok, szövetét nem szolgáltatta a háziipar rozoga szövőszéke. Az bizony néha francia kékbársony volt hattyúprémmel, de aztán mégis magyar szabású... Ez a nép nem ér reá a háziiparra, elfoglalta a nagyobb, jövedelmezőbb munka."13 Ami Herman Ottónak feltűnt, az a múlt század utolsó évtizedeiből fennmaradt fényképeken, a kortárs írók: Cserzy, Tömörkény írásaiban és a hagyatéki leltárakban is tükröződik.

A nők ünneplője gyári selymekből készült. „Az ünneplő ruha különféle — írja Tömörkény —, némelyik egészen komoly fekete, más része vadgalambszín és meggyszín, bársonyból valók a gallérok. Az asszonyok feje selyemkendőkkel van bekötve."14 Különösen sokat adtak a szoknyától eltérő árnyalatú, fodros, horgolt {564} vagy zsinóros szegélyű kötényre, ami hozzátartozott a lányok, asszonyok megjelenési kultúrájához (100—101. sz. kép).

A századelőn Tömörkény az asszonyi viselet változását is rögzíti: „A magyar menyecske-divat utolsó esztendőit éli, a nép leányai már csakúgy blúzokat, aljakat ... viselnek, mint az úriak. A rókatorkos, láncos, zsinóros asszonymenték, csurakok helyébe bársonykabátok jöttek ünneplőbe, a viganók helyébe selyemszoknyák, pruszlik már éppen nincs, ha csak valamely hazafias ünnepen tüntetésképp még föl nem veszik..."15 (102. sz. kép).

1905-ben egy röszkei napszámos fiatalon elhunyt feleségének hagyatékában a következő öltözékdarabok maradtak:

A 49 évesen elhunyt özv. Csányi Péterné után 11 szoknya, 5 blúz, 3 kötő, 3 fejrevaló mosókendő, 1 csurak (kabát), 2 ócska nyakbavaló selyemkendő és 1 ócska suba (a férje subája) maradt.16 Sajnos, korszakunkban a parasztok öltözeteit oly ritkán vették hagyatéki leltárba, hogy nem általánosíthatunk. Úgy látszik, hogy a parasztok öltözködésének szintje, jellege nem csupán — s talán nem is elsősorban — vagyoni helyzetük függvénye, inkább motiválta azt egy-egy család pénzjövedelme, mentalitása, rokoni kapcsolatrendszere, amire máshonnan is tudunk példát. Számos szegényparaszt család viszont a zsibpiacon szerezte be ruhaszükségletét.

A szegedi agrárnépesség tárgyi ellátottságán látszik, hogy a földtulajdonos családok zöme árutermelést folytatott, a napszámos és részes munkát vállaló földnélküliek egy része pedig — lakása helyétől és a család létszámától függően — olyan keresethez jutott, amiből igényes ruházatra, korszerű házberendezésre is futotta.

Kézenfekvő, hogy az életmód tárgyi kellékeit az 1879. évi árvíz és következményei kiforgatták régi állapotukból. Nem csupán azáltal, hogy a földfalú városi parasztházak összedőltek, s velük az ingóságok nagyrésze is odaveszett, hanem {565} azzal is, hogy az újjáépítés éveiben a polgárosodás, a városiasodás még inkább tért hódított a városban lakó parasztok között. Az újjáépülő Alsó- és Felsőváros — mint említettük — merített a maga paraszti hagyományaiból, de településszerkezetében, utcaképében, a házak kivitelében más lett, mint a helyén volt ósdi városrészek, melyeket a Tisza hullámsírba temetett. Mindez és a századfordulóra modern nagyvárossá váló Szeged építkezési és ipari konjunktúrája formálta a parasztok életmódját, szemléletét is. A vagyoni különbségek mellett egyre inkább meghatározta az életmódot az a körülmény, ki hol lakott: városban, városhoz közeli tanyán, vagy a tőle 30—40 kilométerre fekvő Átokházán, Csorván, Csengelén, ahonnan lovaskocsin az esti órákban el kellett indulniuk, hogy másnap kora hajnalban a piacra érjenek. Más volt a tíz hold buckás futóhomokon küszködő városi kisbérlő és a pár holdnyi feketeszéli, szatymazi tulajdonföldet művelő törpebirtokos életmódja és munkalehetősége is. A vagyon, a lakóhely, a termelési kultúra szerint az életformát tekintve nagy a szóródás, amit itt csak jelezni tudunk. Tömörkény István szépen megörökítette a tanyák népe és a város szoros összetartozását: „... ez a kintvaló nép (valami negyvenezer lélek) soha nem nevez mást hazájának, csak a szülővárosát, amelyből kiszármazott. Ha azt mondja, hogy hazamegyek, akkor azt mondja, hogy a városba megyek".17 Ám a századfordulón már csak a kifejezést őrizték, a mondás régi tartalma megszűnt, hiszen igen kevés tanyásgazdának volt a városban háza, ahová valóban „hazament", s ahol öreg napjaira otthonra talált. A városi agrárnépesség és a tanyai lakosság nagyobbik része, a rokonság ápolásán s a havibúcsúra járáson kívül külön élte a maga életét.

A parasztság tárgyi ellátottságát terjedelmi kötöttségek miatt nem mutathattuk be oly részletezően, mint a monográfia 2. kötetében. Emiatt nem térhetünk ki az életmód más összetevőire, pl. a művelődési, közegészségügyi viszonyokra sem. A városi ház és a tanya közti kétlakiságot, a kapcsolat lazulását külön tanulmányban ismertettük.18

Lábjegyzetek:

1. Szegedi Híradó, 1885. április 12. Szüts Mihály 1914. 317.
2. A számítás alapja Szüts Mihály 1914. 380—385.
3. Bátky Zsigmond: Magyar tűzhelyek és háztípusok. NÉ 1930. 113—137. Juhász Antal 1985. 442—447.
4. CsmL Tan. ir. Külterületi építési tervek. 1894—1899.
5. Lechner Lajos: Szeged újjáépítésének tervei. 1879—1884. Erről tájékoztat Fodor József: A szegedi „magyar ház". = Természettudományi Közlöny, 1882. 148—152.
6. Juhász Antal: A napsugaras oromdíszítés és megóvásának lehetőségei. = Műemlékvédelem, 1980. 3. sz. 165—171.
7. M. Stat. Közl. Új sor. I. Budapest, 1902.
8. CsmL Tan. ir. Külterületi építési tervek, 8. doboz, 12. Az építtető Hódi Mihály, Röszke, 250. sz. alatti lakos.
9. A kékre festett bútorokról: Kovács János 1901. 190—192., Juhász Antal 1985. 452—461.
10. CsmL Szeged v. Árvaszéke ir. 1928—10 835., 1928—6956.
11. Az említett hagyatéki leltárak: Uo. 1935—3060., 1928—7099., 1928—567., 1927—1526.
12. Kovács János 1901. 209. Cserzy Mihály: Népviselet és népszokások Szeged vidékén. NÉ. 1906. 208—211.
13. Herman Ottó: Szeged — amilyen volt. Vasárnapi Újság, 1879. 186.
14. Tömörkény István: Új hit és az idők végezete. = Hajnali sötétben. Budapest, 1958. 480.
15. Tömörkény István : Amik eltűnnek. = Munkák és napok a Tisza partján. Budapest, 1963. 271.
16. Az 1905. évi adatok: CsmL Szeged v. Árvaszéke ir. 1927—1520., 1935—3060.
17. Tömörkény István: Új bor idején. Budapest, 1958. 326.
18. Juhász Antal: Adatok a szegedi tanyás gazdálkodáshoz. Szegedi Könyvtári Műhely, -4. 195—198.

V. A TANYAI KÖZBIZTONSÁG, BETYÁRVILÁG

 {566} A szegedi parasztság társadalomtörténetének s a város XVIII—XIX. századi históriájának időnként szembetűnő', többnyire azonban a mélyben maradt, de folyamatosan jelenlévő, változó jelentőségű kísérő mozzanata volt a betyárvilág. A múlt századi sajtónak, majd pedig irodalmunk jeleseinek köszönhető, hogy ez a kapcsolat nemzedékek óta él a köztudatban, számos változó elemmel.*

A dél- és kelet-európai népek múltjában is számontartott betyárvilággal alapjában véve rokon magyarországi, s ezen belül a Szeged vidékén kialakult rablóvilág társadalmi, gazdasági, tudati gyökerei elsősorban a feudális rend újraszervezésének időszakába nyúltak vissza. A társadalmon kívülre szorulásnak mindig voltak személyes okai, általános indítékait azonban két fő irányban jelölhetjük meg: az egyik a hatalom által megkívánt renddel, annak követelményeivel történt összeütközés, a másik a paraszti vagyonosodás szélesebbé válását követő s a vagyon elleni bűnözés. Az alföldi betyárok jellemző időszakát éppen Szeged és vidéke eseményei alapján a XVIII. század közepe tájától az 1870-es évek elejéig számíthatjuk. A szegedi betyárvilág ellentmondásos köztörténeti és tudati kihatásait különösen az 1849 nyarával kezdődő negyedszázad hordozta magában.

* A szegedi betyárvilág 1849 augusztusa előtti történetét Szeged monográfiájának második kötete nem mutatja be. Fejezetünk emiatt a kérdéskör általános vonásaira, előzményeire is kénytelen kitekinteni. A jegyzetekben hivatkozott feldolgozásokon túl itt soroljuk föl a betyárvilág szegedi históriájának korábbi szakaszához is alapvető szakirodalmat. Dömötör Sándor: Betyárromantika. Ethnographia. 1930. 5—24, 97—113.; Dömötör Sándor: A vasi betyárvilág kezdeteiből.      Vasi Szemle, 1964. 169—194.; Szenti Tibor: Betyarvilág Hódmezővásárhelyen 1848-ig. -- Valóság, 1980. 7. sz. 89—-98.; Hajdú Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVI11. század utolsó harmadában. Budapest, 1985. 35 — 39. 207—230., 342— 350.; Küllős Imola: A magyar betyár. Terminológiai és történeti áttekintés. = Ethnographia. 1984. 308—310.; Küllős Imola: Betyárok könyve. (Néprajzi Kiskönyvtár). Budapest, 1988. Országonként alapos eligazítást nyújt a Közép-, Kelet- és Dél-Európában folyó betyárkutatásról: Václav Frolec—Jaromír Kubíček: Folklórni tradice o zbojnících. (Bibliographia Etnog-raphica Carpatobalcanica, Svazek 3.) Brno, 1984.; Magyar szempontból is igen hasznos az ismert szlovák betyárhős, Juraj Jánošík születésének 300. évfordulójára készült tizenhét tanulmány: Slovenský národopis 1988. 399—607.

 {567} A betyárok és a hozzájuk kapcsolódó esetek, hagyományok megítélésében már a reformkortól végigkísérhető két ellentétes vélemény kiformálódása. Ezek ma is élnek a történetírásban, a szépirodalomban, az alkotóművészet számos ágazatában. A „népbarát" alapállás szerint a parasztságra nehezedő terhek és megalázások, az erőszakos katonaállítás, a pásztorkodás visszaszorulása és hasonló okok, a társadalmi egyenlőtlenség úgyszólván „kitermelték" a törvényekkel, a hatalom képviselőivel összeütközők hol kisebb létszámú, hol pedig népesebb rétegét. A betyárokat ezen álláspont alapján a népi hősök közé számíthatjuk, mert ösztönös és magányos lázadókként az elnyomókon és kiszolgálóikon, a vagyonosokon sorstársaik helyett bosszút álltak, igazságot tettek. Magatartásuk, cselekedeteik elbírálása a népi társadalomban elfogadott normák szerint lehetséges, nem az uralkodó, a hatalmon lévő osztályok közrendi normái, törvényei szerint. A parasztság nagy tömegű rétegei pontosan tudták és vallották a különbséget a népi jog- és tulajdonszemlélet szerint élő betyárok és a paraszti erkölcs követelményeit negligáló, közönséges bűnöző zsiványok (rablók) között. A betyárok ezért élvezték a nép szimpátiáját, csendes támogatását. A „betyár" a nép szóhasználatában a XVIII. század dereka tájától egészen a XX. századig szabad munkavállalót jelentett, nem volt szükségképpen pejoratív jelentése. Mivel a hatalommal szembekerülők zöme a bizonytalan helyzetű, vagyontalan rétegből származott, a hivatalos és a polgári szóhasználatban a „betyár" a bűnözőkre vonatkozott.

A felmentő és megszépítő „népbarát" állásponttal szemben a „jogtisztelő" minősítés állott és áll a betyárvilág értékelésében. Ez a vélemény a mindenkori államrend és a helyi hatalom törvényeit, rendelkezéseit, normáit tartja zsinórmértéknek, a betyárokat és a zsiványokat egyaránt társadalomellenes bűnözőknek tekinti, a betyárvilágot elsősorban közrendészeti kérdésként szemléli. Ez a felfogás is összetett, mivel találkoznak benne az államhatalom és a vezető rétegek érdekei a lakosságnak a személyes biztonságot, a vagyonvédelmet és nyugalmat igénylő magatartásával, amely viszont nem mindig volt azonos az adott társadalmi és hatalmi struktúra elfogadásával.

Ha a tételes jogi szabályozások tudomásul vétele és követése körül a lakosság körében súlyosabb zavarok támadtak, abban egyfelől a tömegek rejtett vagy nyíltabb elégedetlensége, másrészt a hatalom erőszakkal leplezett gyengesége, szervezetlensége jutott kifejezésre. Amíg a nép nagy többsége a bűn fogalmáról másként vélekedett, mint a bírák, a pandúrok, a csendőrök, a földbirtokos és polgári rétegek, addig a betyárvilág a legkeményebb intézkedések ellenére újra meg újra felütötte a fejét. Fogadtatásában lényegesen közrejátszottak az adott időszak politikai mozgásai és a szociális viszonyokat közvetlenül nehezítő körülmények (rossz termés, kiuzsorázó közterhek, háborús idők stb.). A szilárdabb társadalmi és politikai alapokkal rendelkező polgári államhatalom már viszonylag rövid idő alatt képes volt arra, hogy megszerezze a parasztság ki nem mondott egyetértését {568} a betyárvilág felszámolásához, a polgári vagyon- és személyi biztonság stabilizálásához.

1. A KÖZBIZTONSÁG ZAVARAI, A BACH-RENDSZER INTÉZKEDÉSEI A KÖZBIZTONSÁG JAVÍTÁSÁRA

A szabadságharc leverése után az osztrák katonai parancsnokoknak, az új hatalomtól függő igazgatásnak fontos és közvetlen feladata volt a megfelelő „közbiztonság" elérése. Az önkényuralom rendszerének kiépítése, a politikai szembenállás megtörése, az állami terhek behajtása csak a császárhű elemek személyének és vagyonának megvédése mellett, konszolidáltabb körülmények között valósulhatott meg.

Szeged belterületén az osztrák csapatok bevonulásától fogva könnyen megszervezték a rendfenntartást a katonai járőrök és a városi biztosok bevonásával. A tanyák és puszták nagy kiterjedésű övezetében ugyanakkor mind többen lettek a bujdosó honvédek, a szökött katonák, a betyársorba kerülők, a különféle tolvajok és a bizonytalan helyzetűek. A szaporodó külterületi fosztogatásokra, állat-elhajtásokra hivatkozva a város kinevezett vezetői már 1849. augusztus 20-án kérték Gyulai Gaál Edvárd kerületi főbiztostól a korábbi időkből ismert hatáskörű rögtönítélő törvényszék felállítását.1 Kérelmük november derekán teljesült Haynau általános rendeletével, bár elfogott tettesek híján egyelőre nem volt, akit elítéljen a törvényszék.2 A tanyavilágban szolgáló, lőfegyvereiktől megfosztott városi pusztázók (perzekútorok) katonai „támogatással" sem mertek fellépni a betyárok ellen. Fegyvereiket hiába kérték vissza.3

A nép körében nagy visszhangot keltő 1848-as magatartása miatt, másfelől az osztrák katonai erő bizonyítása céljával a kerületi főbiztos 1849 októberében elrendelte Rózsa Sándor és gerilla csoportja vezető tagjainak nyomozását és letartóztatását. Kérdéseire a városvezetés nem adott használható választ. A betyárvezért, aki ekkor csikósként szolgált az alsóvárosi gazdák ménesénél és Tari Pál tanyáján lakott, a kiküldött katonák és perzekútorok 1849 végén bekerítették. Rózsa Sándor, akinek a korábban megvesztegetett városi pusztázók előzetesen hírt adtak, kivágta magát a gyűrűből és elmenekült.4 A kitörés során egy katonát agyonlőtt, egy másikat súlyosan megsebesített. Egy 1850 elején kelt sajtóhír magabiztosan megjósolta közeli elfogását,5 ez azonban csak a hatóságok vágya {569} maradt. Rózsa Sándor üldözése 1850 augusztus—szeptemberben egyidőben történt a Körös—Maros közi betyárok elfogására indított és szintén fiaskót szülő, nagyszabású katonai hajtóvadászatokkal. E nagy „razziák" fontos feladata volt a bujkáló honvédek letartóztatása, az eldugott fegyverek és Kossuth-bankók elkobzása is.6 Rózsa Sándor neve ekkoriban kapcsolódott össze tájunk lakosságának tudatában a nemzeti ellenállással. Közvetve jelzi ezt, hogy külön rendelet tiltotta meg a róla 1848-ban kiadott Putnoki József-féle ponyvairat terjesztését és olvasását, továbbá a rá emlékeztető rövid felsőkabátok (spencerek) viselését.7 (103. kép.)

A Világos utáni bizonytalan viszonyokon túl 1850 tavaszától az is szaporította a betyáréletbe szorultakat, hogy megkezdődött a volt honvédek erőszakos besorozása a császári seregbe. A tanyákon-pusztákon és jórészt a város külső részein is olyan körülmények alakultak ki, amelyek már-már a rendfenntartás csődjét mutatták. Amilyen brutálisan lépett föl az új hatalom a politikai terror során, olyan tehetetlennek mutatkozott a közbiztonság helyreállítása körül. Ennek egyik fő okát a lakosság támogatásának, az új renddel való egyetértésének hiányában jelölhetjük meg. A városi jelentések számos esetben panaszolták, hogy a tanyai lakosok nem hajlandók feljelenteni a fegyveres betyárokat, s életüket és vagyonukat féltve nem szegülnek szembe a szegénylegényekkel.

A kormány 1850-ben kezdte meg a számára megbízhatóbb közbiztonsági szervezet felállítását. Ennek során az első szakaszban szűk körre szorította a megyék és a szabad királyi városok hagyományos rendészeti apparátusát. Helyette fokozatosan a katonai szervezésű csendőrséget (gensdarmerie, zsandárság), illetve 1852-ben a belügyminisztérium közvetlen irányítása alá tartozó rendőrséget állította fel, mindkettőt nagyobbrészt idegenből hozott — cseh, morva, osztrák — állománnyal. Szeged belterületén a rendőrség, a város határában és az egész megyében ezután  a csendőrség volt az illetékes.

A magyarul nemigen beszélő, hatalmaskodásra könnyen kapható csendőröket általános ellenszenv fogadta. Az új rendszer berendezkedését veszélyeztető magatartásukat még Bonyhády István megyefőnök is kifogásolta.8

Az 1850-ben még inkább gyalogos, de rövidesen lovasított csendőrök a helyi körülményeket egyáltalán nem ismerték, emiatt egy ideig a város által a határbeli rend fenntartására alkalmazott 20 pusztázó segítségére szorultak. A pusztázókat 1850 októberében a csendőrök alá rendelték.9 Vékes Imre alkapitány {570} és a város perzekútorai viszont inkább arra törekedtek, hogy a csendőröktől független akciókat indítsanak. 1851 nyarára éles ellentét fejlődött ki a pusztázók és a csendőrök között. Mivel a fegyveres betyárok nem fogytak, a csendőrök a rablókkal való összejátszással, szabotálással gyanúsították a perzekútorokat, közvetve az egész városi vezetést. A megyefőnök 48 óránkénti részletes „munkaidő-elszámolást" írt elő a pusztázók részére, Vékes Imrét pedig azért rótta meg, mert még nem tudta elfogni Rózsa Sándort.10 Amikor 1851 augusztus elején az átokházi pusztán Vékes elszalasztotta Daru János fegyveres betyárt, a megyefőnök elrendelte az alkapitány sürgős elbocsátását.11 1851. október 13-án a pusztázók működését végleg megszüntette a megyefőnök, ettől kezdve csak a csendőrség ellenőrizte a tanyavilágot és a pusztákat.

A rablási ügyek tárgyalására létrehozott szegedi polgári rögtönítélő törvényszéket 1851 februárjában állították föl illetve erősítették meg ismét, Kolb Ádám elnöklete alatt. A csendőrség helyi megszervezésével, a Szegeddel határos településeken felépített csendőrlaktanyákkal (Horgoson, Mindszenten, Vásárhelyen)12 a szegedi külterületi rendészetben egyelőre csak formális változás történt, mert a közbiztonság a korábbiaknál is rosszabb lett. A csendőrség durvasága, indokolatlan erőfitogtató lövöldözései azt eredményezték, hogy gyakrabban fordultak elő fegyveres összecsapások a betyárokkal. Az indulatok elszabadultak, a néphangulat emiatt is elkeseredettebb lett. Ennek egyik sajátos lecsapódása volt a Szeged környéki betyárvilág históriájában a legnagyobb hatást keltő esemény: Palásthy Józsefnek, az őrgróf Pallavicini-család Algyőn lakó jószágigazgatójának népítéletszerű meggyilkolása és kirablása 1851. november 28-án este.

A történteket a Pallavicini-uradalom szerződéses dohánykertész telepítvényeinek feloszlatását elhatározó földesúri döntés előzte meg. A végrehajtással Palásthyt bízta meg a földesúri család. A jószágigazgató télvíz idején, katonák segítségével akarta szétkergetni a kertészeket, lakóházaik szétverésével együtt. A források szerint 15—20—30 lovasbetyár támadta meg Palásthy házát. A gyűlölt jószágigazgatót kegyetlenül megverték, sok pénzét és értéktárgyát elvették, majd agyonlőtték. Feleségét is megkínozták. A házban tartózkodó személyzetet bezárták, de nem bántották. A távozó betyárok kijelentették: „éljen a rendezés!", vagyis leszámoltak a népnyúzó jószágigazgatóval.13 Vannak olyan hagyományok, hogy a kilakoltatással fenyegetett kertészek előzetesen, az ún. Nagyasszony rétjén, {571} bosszút esküdtek Palásthy ellen, s azt hajtották végre a betyárok.14 A hosszan elhúzódó, nagyarányú nyomozás szálai Szegedet és az egész környékét beszőtték, a tetteseket azonban sohasem tudták kideríteni a hatóságok.15 A kertésztelepek felszámolását az uradalom véghezvitte.

Szeged város tanácsnokai éppen a Palásthy elleni bosszú napján tárgyalták meg a pest-budai kerülettől érkezett, s minden korábbinál szigorúbb rendelkezéseket a tömeges betyárkodás letörése érdekében. Az utasítás a belterületen már megszervezett éjjeli őrködés mellett elsősorban a tanyavilág sürgős és átfogó ,,rendbeszedését" írta elő. Kötelezővé tette a gyanús tanyák és lakóik, továbbá a „rovott egyének" és ,.futóbetyárok", valamint a pásztorok gyors, név szerinti összeírását. Szeged városa a belsőségben 57 rovott személyt és a külterületeken összesen 100 gyanús tanyát vett nyilvántartásba. (A felsőtanyai szatymazi oldalon 29, a dorozsmai oldalon 30, az alsótanyai részen 41 tanyát.) A Szegeden ismert futóbetyárok listája 28 nevet tartalmazott (első helyen Rózsa Sándor neve állott), de ebből csak 11 volt szegedi illetőségű, a többi környékbeli lakos. A nyilvántartott, gyanús egyének állandó ellenőrzés alá kerültek, feljegyzett tartózkodási helyüket csak írásbeli engedéllyel hagyhatták el. A tanyai gazdák kötelesek voltak kifüggeszteni a tanyájukban lakók névjegyzékét.16 Az adminisztratív rendészeti intézkedések bevezetésével egyidőben megszervezték a csendőrség erősebb és gyakoribb járőrszolgálatát, másfelől a rablásban részes betyárok ellen 1851 legvégén bevezették a katonai rögtönítélkezést, a korábbi polgári rögtönítélkezés ezután nem működött, Szegeden külön katonai statáriális bíróságot szerveztek.17 (E bíróság 1854. május l-ig, az ostromállapot végéig állott fenn.) Az átgondolt rendszert alkotó intézkedésláncolat része volt a besúgóhálózat, az országon belüli kémkedés megszervezése is.

1852 első hónapjaiban úgy tűnt, hogy a szigorú rendelkezések sikeresnek bizonyulnak. A megyefőnök szerint Csongrád megyében mindössze három betyárbanda volt már csak szabadon: Rózsa Sándoré, Zombori Józsefé és Szilágyi Jánosé.18 Az 1852 márciusától elkövetett, nagyobbrészt fegyveres rablások, betyár-támadások hamarosan rácáfoltak a hivatali optimizmusra. Az év folyamán a {572} tanyavilágban kb. húsz, a városban négy-öt nagyobb, erőszakos rablásra, állat-elhajtásra került sor. Nem csodálható, hogy ennyi súlyos eset után az egyik pesti lap szegedi levelezője „erélyes zsandáraink" dicsérete után így nyilatkozott: „városunk lakóit az erőszakos kirablások szünteleni remegésben tartják".19 A felsorolt példák azt is illusztrálták, hogy a vagyonosaknak és a hatalom kiszolgálóinak volt leginkább okuk a „remegésre".

Az emberek tömegei számára idegen, gyűlölt osztrák rendszernek politikai okokból is mind nagyobb szüksége volt a jobb közbiztonságra, módszereiben viszont csak a nyers erőszakot és a bürokráciába fulladó ellenőrzést ismerte. Szegeden és környékén 1852 szeptember derekáig 19 rablót végeztetett ki a katonai statáriális bíróság.20 A pest-budai kerületre kiterjedő 6. csendőrezred működési területén 1852-ben 88 „rablót és útonállót" büntettek halállal,21 nem számítva a fegyveres összecsapások vagy az ok nélküli csendőri fegyverhasználat áldozatait.

A bécsi kormány minden áron „rendet" akart csinálni. 1852 novemberében, Albrecht főherceg rendeletével, az 1851 végén bevezetett ellenőrzési és nyilvántartási rendszabások további szigorítására került sor.22 Bevezették pl. az országon belül történő utazásokra is az útlevélkényszert, hogy az emberek mozgását korlátozzák, megfigyelhetővé tegyék. A Szegeden is életbe léptetett rendelet végrehajtása során a határban álló négy csárdát (Matyhidi, Röszkei, Madarásztói, Köröséri) meghagyandónak minősítette a megyefőnök, két csárdában azonban leváltották a betyárbarátsággal gyanúsítható csaplárosokat.23

Albrecht főherceg ostromállapotra emlékeztető viszonyokat hozó rendeletéhez kapcsolódva a Kecskeméten székelő Hartmann tábornok 1853. január 28-án megbízást kapott a Duna—Tisza közi katonai és csendőri egységek összefogott irányítására. Kinevezése és széles jogköre azt jelzi, hogy a bécsi kormány már nem lokális ügynek tekintette a Szeged—Szabadka—Kecskemét vidéki betyárvilág letörését. A megyefőnök közvetlen jelentéseket küldött Hartmannhoz. A tábornok intézkedései kétségkívül célszerűek voltak, mert a fegyvereseket a laktanyákból kivitte a helyszínre: az utazók mellé katonai kíséretet biztosított, és a külterületeken, így a szegedi határban is tíz ponton, tíz-tíz főnyi őrséget állíttatott föl 1853 február elején.24 A zömmel gyalogosokból szervezett őrségeket a városnak kellett élelmeznie.

 {573} A Bach-rendszer rendőri apparátusa 1853 február—márciusában Szegeden is teljessé vált, amikor a belterületet átfogó császári és királyi rendőrbiztosságot (K. K. Polizei Comissariat) felállították.25

A rendészeti szervek teljes kiépítésével és közvetlen katonai támogatásával, másfelől a lakosság minden rétegének úgyszólván napi ellenőrzésével, továbbá a bíróságok elrettentő célzatú ítéleteivel 1853 késő ősze körül Szegeden is eljutott az államhatalom az elfogadható közbiztonságig. Része volt ebben annak is, hogy az emberek beletörődtek a négy esztendeje fennálló abszolutista rendbe, s kénytelenek voltak az életüket ahhoz igazítani. Érdekből vagy kényszerből a hatóságokkal együttműködni hajlandók száma is nőtt. A vagyonbiztonság helyreállítása érdekében a gazdagparasztság, a polgárság, a földbirtokosság közösségre jutott a hatalommal.

A betyárvilág letörése keretében a kormányszervek jelentős energiát fordítottak a politikai színezetű, látványosabb eredmény elérésére: Rózsa Sándor elfogására. A folytonos nyomozás csak kudarcokat hozott. A félrevezető híreknek bedőlt csendőrök és katonák többször is nevetségessé váltak. Ferenc József hozzájárulása alapján 1853 márciusában tízezer pengő jutalmat tűztek ki Rózsa Sándor kézrekerítőjének vagy feljelentőjének, mivel a hatóságok úgy látták, hogy a híres betyár kapcsolatban állott a Noszlopy Gáspár vezette függetlenségi összeesküvéssel. 1853 nyarán a betegeskedő Rózsa Sándor, felesége útján, császári kegyelemért folyamodott. A kegyelmi levél meg is érkezett, de a betyár nem jelentkezett érte. A bécsi központi rendőrség vezetője, Kempen altábornagy, mindenáron sikert akart: 1853 decemberében Anzenberger csendőrőrnagy parancsnoksága alatt önálló különítményt szerveztek Szegeden Rózsa Sándor és a betyárok ellen. E különítmény 1854 januárjában Kecskeméttől Szabadkáig végigkutatta a Duna— Tisza köze tanyáit, de Rózsa Sándornak nyoma veszett. Feleségét és két gyermekét már 1853 novemberében letartóztatták, majd 1854 májusában a csehországi Gitschinbe internálták.26

1853 után az erőszakosan elkövetett nagyobb rablások, állatelhajtások kivételes és ritka eseménynek számítottak Szegeden. Az ostromállapotot 1854 áprilisában a kormány az egész országban megszüntette. A betyárvilág körébe tartozó cselekmények a házfalak kibontásával végzett lopásokra zsugorodtak. A szegedi {574} polgármester 1854-ről és 1856—1857-ről (részben hiányosan) megmaradt ún. napi jelentéseiből27 71 bűnesetről tudunk, ezek közül már csak ötöt követtek el fegyveresen. Rablás és súlyosabb erőszakoskodás a három év alatt 13 esetben szerepel a jelentésekben, nagyobb értékű állat- és egyéb lopás viszont 38 alkalommal.

A nyugodtabb viszonyokat a Schönfeld József kereskedőt és feleségét érintő 1856. február 1-jei rendkívül szadista rablógyilkosság zavarta meg a legjobban. Az egyik fővárosi lap helyi tudósítója ennek kapcsán a szegedi köznép erkölcsi mélyresüllyedéséről írt, amelyet a korábbi halálos ítéletek sem tudtak megváltoztatni.28 A valóság más volt. Az 1850-es évek közepétől mind gyakrabban számoltak be a közigazgatási jelentések olyan esetekről, amikor a megtámadott tanyai gazdák — vasvillával vagy más módon — szembeszálltak a betyárokkal. Még többször előfordult az, hogy a megtámadottak fellármázták a szomszédokat, azok összefutottak, s erre a betyárok visszavonultak.29 Mindezek annak a módosparaszti szemléletváltozásnak a jelei, amely már nem vállalta az azonosulást a betyárokkal, mert a stabilizálódott tulajdonviszonyok alapján már a gyarapítás érdekelte, s ahhoz biztonságra volt szüksége. Ezen a ponton az államhatalom és a földdel bíró tanyásgazdák érdekei találkoztak. A parasztság más rétegei a földesgazdákat követték magatartásukban. Ennek nyomán a csendőrség tevékenységét mindinkább siker kísérte. 1857 február elején a rókusi városrészben üldözés után kézrekerítették Fodor József körözött dorozsmai fegyveres betyárt.30

A közbiztonság stabilizálása érdekében 1855-ben újra kihirdették Szegeden is a statáriumot, az 1856 elején ismét feltűnt Rózsa Sándor fejére megint kitűzték a tízezer pengős vérdíjat.31 (104. sz. kép.) A lakosság megfélemlítését elősegítő ítéletek gyakorlatát viszont politikai megfontolásból nem folytatták. Két szegedi parasztember 1856 nyarán nem jelentette föl a tanyájukon éjjel megforduló és ott mulatozó Rózsa Sándort, a megyei törvényszék végül felmentette őket a bűnelősegítés vádja alól.32 Néhány évvel korábban ilyen esetekben még halálos ítéletet szabtak ki.

A szegedi parasztság megváltozott szemlélete, a korábban nagy tekintélyt élvező betyárok presztízsvesztése sejthető az 1849 óta sikeresen bujkáló Rózsa Sándor 1857. május 9-én bekövetkezett elfogása mögött is. A Katona Pál komája csorvai tanyáján szalmakazlak, szénaboglyák üregeiben rejtőző Rózsa Sándor azon a napon először két csendőrrel találkozott össze a tanya melletti búzában, akik egy meglőtt nyulat kerestek csupán. A betyárvezér lövöldözve visszavonult {575} Katona tanyájába, de az a gyanúja támadt, hogy a komája árulta el őt a csendőröknek. Mikor vita után Katonával dulakodni kezdtek, Rózsa Sándor véletlenül elsült puskájának lövedéke a komáját halálosan megsebesítette, erre Katona felesége fejszével nyakszirten ütötte Rózsa Sándort, az összefutott szomszédok pedig megkötözték és átadták a csendőröknek, kocsin bevitték a városba.33 A váratlan elfogatás híre a korabeli lapok szenzációja lett. 1858 tavaszán elfogták Rózsa Sándor fontos bizalmi emberét, „Kiss Bácsit" is.

Rózsa Sándor először a statáriális bíróság elé került, de hosszú nyomozás után sem tudtak ellene elegendő bizonyítékot felsorakoztatni, így ügyét áttették a rendes törvényszékhez. A lassú eljárásba beleszóltak a hatalom belpolitikai érdekei is, mert Bécsben is tisztában voltak Rózsa Sándor szinte már legendássá nőtt népszerűségével. A budai országos törvényszék előtt 1859. február 15—22-e között lefolyt per végtárgyalásán a korábbi ötven helyett már csak hat vádpontban marasztalták el, köztük néhány igazságtevő vagy önvédelmi gyilkosságért. A törvényszék a bátran viselkedő Rózsa Sándort halálra ítélte, a császár azonban kegyelemből életfogytiglanra változtatta az ítéletet. A végtárgyalás közönsége a betyárral szimpatizált és megéljenezte a védőbeszédet.34

A Rózsa Sándor elfogását követő években a hatalom helyi szervei a beváltnak látszó adminisztratív rendészeti módszerekkel tartották fenn a szegedi közbiztonságot. 1857 végén a megyefőnök ismét elkészíttette a pásztorok, továbbá tanyákon lakó „rovott és gyanús egyének" összeírását, azzal a szándékkal, hogy beköltöztetik őket a városba. A szegedi lista 96 nevet tartalmazott.35 1857 december elején Bonyhády István megyefőnök ismét körrendeletben foglalta össze a „közbátorsági" előírásokat, lényegében a korábbi évek utasításait ismételve. A szegedi polgármesternek a végrehajtásról készült jelentése a városbeli éjjeli őrködés eddigi rendszere mellett a tanyai lakosságból megszervezett éjjeli őrjáratokról ad hírt.36

A Bach-rendszer utolsó éveiben a paraszti tudat régi elemeihez idomuló folklorizálódás indult el a nevesebb betyárok körül. Rózsa Sándor mellett tájunkon a Szabó testvérek és a Bogár testvérek lettek a népdalok és balladák gyakoribb hősei. A népköltészetbe emelt betyárok alakja részben valóságos elemekből formálódott ki.

A szegedi betyárvilág a Habsburg-önkényuralom 1859—1861 közötti válsága {576} idején sem támadt fel. Az alkotmányossághoz visszatért Szeged tanácsa a megszűnő csendőrség pótlására már 1861 januárjában 20-ra, majd 30-ra emelte a pusztázók számát és 50, majd 40 városi hajdút is alkalmazott. Felszerelésükhöz az 1849-ben elvett fegyvereket is megpróbálta visszaszerezni.37 Az 1861 tavaszán nagyobb számban előfordult városbeli betörések és lopások miatt most nem a tanyák népét ellenőriztette a tanács, hanem a városba érkező idegeneket, munkakeresőket. A gyanús személyeket éjszakára ismét a városházára rendelték. Megszervezték a csak fokosokkal ellátott polgárőrséget is.38

Az 1861 őszén felújított önkényuralom a közrendészetet városi hatáskörben hagyta. A pusztázók magatartását felülvizsgálták, de brutális viselkedés miatt senkit sem kellett elbocsátani.39 A tanács az állatlopások felfedése céljából szigorúan ellenőriztette a külső legelőkön mozgó pásztorokat, a kisebb mulasztásokért is hat helyszíni korbácsütést szabatva ki.40

2. AZ 1860-AS ÉVEK BETYÁRHULLÁMAI

A nyugalmasnak mondható közbiztonság gyengülésének jelei 1862 őszén mutatkoztak újra Szegeden. 1862. október végén Szőreg és Oroszlámos között fényes nappal megállították és kirabolták a betyárok a lóvonatú pénzszállító vonatot. Az eset miatt a Szeged—Temesvár közötti szerelvényt ezután csendőrök kísérték.41

A vadnyugati ízű vonatrablások megjelenése már nem a népi szimpátiával vagy legalább megértéssel kísért betyárcselekedetek közé tartozott, hanem a közveszélyes rablások sorába. A szaporodó rablásokat látva, a Helytartótanács engedélye alapján, Szeged 1862 decemberében ismét életbe léptette a statáriumot, s annak érvényét 1863 tavaszán újra meghosszabbították. A gyenge termésű 1862-es és a katasztrófálisan rossz 1863-as év a nincstelenség és a keresethiány miatt a betyárvilág élesztője lett. A statárium ettől akart visszarettenteni, ismét túl keményen. 1863 január végén pl. Rózsa Imre pusztai biztos hatvanöt birka elhajtásáért elfogott három juhászt. Az idősebbet felakasztották, a két fiatalra pedig tíz-tíz évi börtönt szabtak ki, egy később kézrekerített tettest az év nyarán akasztottak föl.42

 {577} 1864-től a betyárkodók lassanként megint megfogytak. Részint az említett, s a Bach-korszak gyakorlatát másoló rendészeti intézkedések nyomán, főként azonban a parasztság vagyonvédő magatartása, nem utolsó sorban az ínség megszűnése következtében.

Az 1862—1864 közötti „betyárhullám" Szegeden is sokkal gyengébb volt, kevesebb betyárt „hozott", mint az 1849—1853. évi. A hatóságok azt is érzékelhették, hogy a betyárok mögött kevésbé állott a paraszti együttérzés, egyetértés, s nem mutatkoztak már az ösztönös németellenesség vonásai sem. Az „urakkal", a gazdagokkal szembeni népi bosszúállás, megleckéztetés képzete viszont a parasztság minden rétegében megmaradt még a betyárokkal kapcsolatban.

1864 nyarától egészen 1867 őszéig Szegeden nemigen tudunk a betyárvilág körébe tartozó jelentősebb mozzanatokról. 1867 szeptemberétől — már a kiegyezés utáni feszültségek légkörében — ismét annyira elszaporodtak a súlyosabb, elsősorban pénzszerző célú rablások, hogy a fellendülésnek induló gazdasági élet biztonsága veszélybe került. Az újfajta rablások leginkább az állami fontosságú intézményeket, a postát és a vasutakat fenyegették.

Az 1868 tavaszán Temes, Torontál és Csanád megyékben felbukkant ún. kocsinjáró betyár, a folklórideál jellemzői szerinti virtuskodással kalandozó Babáj Gyurka (1834—1868) és bandája Szeged és Makó vidékének is meleg napokat szerzett. 1868. június 21-én este, az üldöző Csongrád megyei pandúrokat félrevezetve, a Babáj-banda Algyő felől jövet keresztülhajtott Szeged városán, majd — két pandúr lelövése árán — a Tisza hídján is. Újszegeden dalolva robogtak tovább, az összecsődült nép szemeláttára. Az ellenük indított szegedi városi és Torontál megyei (katonákkal is megerősített) közös hajtóvadászatok sorozatosan kudarcot vallottak, volt amikor tévedésből békés földművelőkre lövöldöztek.

A városi és vármegyei közrendészeti közegeknek a Babáj-banda körüli s a sajtóban is bőven szellőztetett ügyetlensége, gyávasága hamarosan belpolitikai üggyé duzzadt. A központi irányítású „országos rendőrség" felállítására törekvő kormány az esetből igyekezett tőkét kovácsolni. A belügyminiszter, éppen Babájék garázdálkodása miatt, rendkívüli közgyűlés összehívására utasította Szeged városát: határozott intézkedéseket kért a rablók ellen, s már ekkor megpendítette egy teljhatalommal felruházott közbiztonsági kormánybiztos kiküldésének gondolatát. A július 19-i közgyűlés hosszas vita után úgy látta, hogy a város gyengén felszerelt perzekútorai katonai támogatással képesek lesznek a közbiztonság helyreállítására. Elrendelték a tiszai és a marosi átkelőhelyek erősebb ellenőrzését, s elhatározták a lovaspandúrok számára korszerűbb fegyverzet (hátultöltős karabélyok és hatlövetű revolverek) beszerzését. A közgyűlés után közel száz fegyveressel, több megye együttes erejével indított razzia ismét felsüléssel végződött: míg a perzekútorok Klárafalván jártak, Babáj és emberei a szőregi állomáson próbálták megtámadni a temesvári vonatot. A külön mozdonnyal {578} Szegedről gyorsan kiküldött tizenegy katona láttán a banda visszavonult. A Babáj-banda végül is augusztus 5-én a csorvási csárdánál vérzett el, a véletlenül arrajáró szarvasi csendbiztos és pandúrjai golyóitól.43

Alig ültek el a Babájék körüli izgalmak, Szegeden és környékén újabb rablási kísérletek történtek. 1868. október 23-án a szegedi postaépületet, november 24-én a város közelében a Vásárhelyre indított postajáratot támadták meg a fegyveres rablók. November 14-én a Kiskunfélegyháza és Szeged közötti Péteri pusztán zajlott le sínfelszedéses, de sikertelen vonatrablási kísérlet. A postaügyeket irányító földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter és a belügyminiszter mindezekért egyformán a város közrendészeti közegeinek gyengeségét és felelőtlenségét kárhoztatta. Vita keletkezett arról, kinek kell felelnie a pénzküldemények biztonságáért. Az 1868. december 9-i városi közgyűlés elismerte, hogy a rablások szervezett bandák tervszerű tevékenységéről árulkodnak. Először a belügyminiszter segítségét kívánták kérni, a városvezetés azonban nem küldte el a felterjesztést. A belügyminiszter újabb leiratára Szeged vállalta az együttműködést a szomszéd törvényhatóságokkal, s nagyobb összegű jutalmakat tűzött ki a rablók kézrekerítőinek.44 Mindezekkel a város már nem előzhette meg az országgyűlésen október 28-án megszavazott (november 20-án királyi szentesítést kapott) 1868: XXXII. törvénycikket, amely módot adott arra, hogy a kormány közvetlenül beavatkozhasson a dél-alföldi közrendészetbe. A beavatkozás szükségességét egy újabb vonatrablási kísérlet is bizonyította: 1868. december 8-án este, ismét a Péteri pusztán, az év tavaszán szegedi és környékbeli lakosok kérelmére királyi kegyelemben részesült és májusi szabadulása után Szegedre hazatért Rózsa Sándor követte el öt társával. Állítólag azért siklatták ki a Szeged felé közlekedő vonatot, hogy a rajta szállított pénzt elrabolhassák. A szerelvényen utazó néhány katona viszonozta a betyárok tüzét, erre Rózsa Sándor és emberei visszavonultak.45 {579}

3. RÁDAY GEDEON KIRÁLYI BIZTOSSÁGA

Az 1868: XXXII. törvénycikk felhatalmazta a belügyminisztert, hogy „a rablók által megingatott közbiztonság" helyreállítása céljából széles körű rendőri jogkörrel felruházott királyi biztost küldjön ki az Alföldre, s működéséhez százezer forintot biztosított. A szegedi székhellyel felállított s a szegedi várban elhelyezett királyi biztosság élére gróf Ráday Gedeon (1829—1901) belügyminisztériumi tanácsos került. (105. sz. kép). A királyi biztosság 1869 január első felében kezdte meg a működését. A betyárvilág felszámolására létrehozott, összetett funkciójú szerv illetékessége Csongrád, Csanád, Békés, Arad, Torontál, Temes, Krassó, Pest-Pilis és Solt, valamint Bács-Bodrog vármegyékre, a Jászkun Kerületre, továbbá a jelzett területen fekvő szabad királyi városokra terjedt ki, de az ország egész területén nyomozást folytathatott, a helyi rendészeti szerveknek utasítást adhatott.

Szeged város közgyűlése lelkesedés nélkül vette tudomásul Ráday kinevezését, s megígérte a szükséges támogatást.46 A gróf első intézkedései között kérte a városi rabok elhelyezését a várból a városházára és az ún. vadászkaszárnyába, továbbá a közelmúltban lezajlott postarablások és „vasúti megtámadások" iratainak és bűnjeleinek sürgős átküldését.47 Amikor sikerült átvennie a várbeli polgári börtönöket és a katonai börtönök egy részét is, már 1869 január végén megtörtént a vallatóeszközök felállítása és beszerzése is. A rideg következetességgel és kíméletlenséggel jellemezhető, nagy munkabírású és igen jó szervező készségű Ráday — két legismertebb munkatársával: Kormos Béla minisztériumi titkárral és Laucsik Máté vizsgálóbíróval — azonnal megkezdte a nyomozásokat. Elrendelte az illetékességi körébe eső megyékben és városokban az ismert rablók, nagyobb tolvajok, híres orgazdák elfogását. Hat, név szerint megjelölt betyár fejére nagy összegű díjat tűzött ki.48

A királyi biztosság a Szegeden és Kecskeméten elhelyezett katonaságot szükség szerint igénybe vehette. A megyék és városok közbiztonsági közegeiben Ráday nemigen bízott meg. Amikor elrendelte, hogy az országutakat, hidakat, csárdákat állandóan tartsák szemmel, arra is kötelezte a perzekútorokat, vezessenek hetenként őhozzá felterjesztendő ún. cirkálási naplót, amelyben naponta többször is igazoltatniuk kellett a „terepen" történt járőrözést.49 Szeged főkapitánya, Szremácz János és emberei féltek Rádaytól. Ennek tudható be, hogy különféle rendelkezéseit szinte minden esetben még aznap, feltűnő buzgalommal igyekeztek {580} teljesíteni. 1869 február második felében a királyi biztos a város belső életébe beavatkozó utasításokat adott a főkapitánynak, aki azokat rögtön végrehajtotta. Szremácz beosztottaival is nagyon feszesen érintkezett.50

Ráday és apparátusa arra törekedett, hogy egészen az 1840-es évekig visszanyúlva újra nyomozást indítson minden ki nem derített nagyobb bűnügyben. Hamar megmutatkozott, hogy a betyárbandák és egyes korrupt közigazgatási tisztviselők, a gyorsan gazdagodok, a közrendészeti közegek között erős érdekösszefonódások voltak. Ráday nem volt tekintettel a helyi érdekekre, előtte nem voltak tekintélyes emberek a helyi notabilitások sem.51 Azt fogathatott el és vallathatott ki — akár a puszta gyanú alapján is — brutális és ravasz módszereivel, akit akart. Az elfogottak éheztetése, szinte életveszélyesen egészségtelen elhelyezése, ütlegelése, megalázása mindennapos gyakorlattá vált a várfalak mögött. Ráday gyors eredményt próbált elérni. 1869 első hónapjaiban ténykedését bírói vagy ügyészi szerv nem ellenőrizte, a felvett vallomások hitelesítése is utólag történt. A várban folyó kegyetlenkedéseknek így számos ártatlan vagy még el nem ítélt fogoly áldozatul esett.52

A királyi biztosság működésének eredménye és elrettentő hatása hamar megmutatkozott. A név szerint körözött betyárok kézrekerítése után — 1869 áprilisában — megszüntethették a postajáratokat kísérő katonai őrségeket. Az év nyarán már a cselédek és gazdasági munkások közötti elrejtőzéssel próbálkozó betyárokat kerestette Ráday.

A történtekre nézve ellentmondásos vélemények szerepelnek a különböző szerzőknél,53 tény azonban, hogy az 1869. január 20-át követő napokban Ráday-nak sikerült a szegedi várba csalni és így elfogatni Rózsa Sándort is. (A korabeli sajtó szerint a rókusi csendbiztos révén.) Öccsét, Rózsa Bandit is berendelte Ráday, a betyárvezér lovával és kocsijával együtt. A kormánybiztos 1869. május 28-án külön jelentésben számolt be Wenckheim Bélának arról, hogy csak gyanú alapján, bizonyíték nélkül fogatta el Rózsa Sándort, de hosszú vallatás után sikerült beismertetni vele: részese volt egy 1869 január eleji magyarkanizsai rablásnak. A betyárvezér beismerő vallomásától függött számos további letartóztatás jogossága is. Kiemelte még Ráday jelentése, hogy Rózsa Sándornak a szerb lakosságú vidékekkel és a ,,szélsőségesekkel" való összeköttetéseire is gyanakodni lehet.54 A közel négy esztendős fogság után tartott 1872. december 24-i törvényszéki tárgyaláson — eléggé labilis bizonyítékok alapján — Rózsa Sándort életfogytiglani {581} fegyházra ítélték. A Kúria halált mondott ki rá, ám 1874 novemberében ismét királyi kegyelemben részesült: „csak" életfogytiglani kapott. 1873 tavaszától 1878. november 22-én bekövetkezett haláláig a szamosújvári fegyházban raboskodott.55 Sírja ma is a régi rabtemetőben látható.

Ráday 1870 április eleji első összegző jelentése56 554 addig kiderített bűntényről (közte 234 rablásról vagy más főbenjáró cselekményről) és 813 ismert tettesről beszélt. Ekkor — a szegedi és a péterváradi várakban — 425 személy raboskodott Ráday börtöneiben, 15—20 fő egy helyiségbe zsúfolva. A vizsgálatokat, kihallgatásokat Laucsikon kívül már két-három vizsgálóbíró végezte.

Az első ízben megszavazott póthitel fogytával — a belügyminiszter javaslatára — az 1870. június 17-én elfogadott 1870: XLV. törvénycikk további 162 ezer forintot biztosított a királyi biztosság költségeire. Ezt követően Ráday kiterjesztette a nyomozást az orgazdákra és a jelentősebb lopásokra is.57 Véleménye szerint a ki nem derített kisebb bűnök adtak bátorítást a nagyobb rablásokra.

1871 tavaszán, amikor Ráday már 2242 bűnügy (közöttük 111 rablógyilkosság, 525 rablás) kivizsgálásánál tartott, a megszavazott összeg ismét elfogyott. Ekkor hatszáz személy állt vizsgálat alatt Szegeden, ill. Péterváradon, s közel egymillió forint értékű rablást, lopást ismertek be a befogottak. A vallatások elhúzódása már súlyos következményekkel járt: a királyi biztosság mellé delegált Pest megyei törvényszék elé még csak 174 bűnügy került.58 A baloldali képviselők heves támadásai ellenére 1871 tavaszán további 140 ezer forint póthitelt szavazott meg Rádaynak az országgyűlés, azzal, hogy működését 1871 végére be kell fejeznie. A befejezés nem sikerült. A királyi biztosság részére, „az ügyek lezárására" 1872 januárjában még mindig 133 ezer forintot kért Tóth Vilmos belügyminiszter, további tíz hónapra. A szavazás előtt most már éles vita zajlott le az országgyűlésen. A nemzetiségi képviselők (Szvetozár Miletič, Vincentiu Babes) Ráday fejére olvasták a kínzásokat, a hosszú vizsgálati fogságot, s kérték a királyi biztosság mielőbbi felszámolását. Többen szóvá tették, hogy a vagyonbiztonság helyreállt, a személyi szabadságot viszont maga Ráday veszélyezteti. A belügyminiszter a kínzásokra vonatkozó értesüléseket „a mesék országába tartozóknak" {582} nyilvánította. A póthitelt végül is megszavazta az országgyűlés. A rabok száma ekkor 800 körül volt, s további 1400 bűntettes szabadlábon várta az ítéletet. A befejezett ügyek száma 270 volt, s még mindig négyszáz körül mozgott az ítéletre váró ügyeké.59

A királyi biztosság cégére alatti kegyetlenkedések ettől fogva a negyvennyolcas sajtó támadásainak többszöri tárgyai lettek.60 Ráday helyzete nehézzé vált más okokból is: nyomozásai már „olyan rétegekbe is vezettek, amelyeket felsőbb körökben nem véltek célszerűnek megbolygatni".61 1872 júliusában a belügyminiszter végre kimondotta, hogy az év október 31-én a királyi biztosság működését meg kell szüntetni.62 Ez meg is történt. Az év végén még mintegy 900 letartóztatott várta ügyének tárgyalását, most már az aradi törvényszéktől delegált bírák előtt. A leköszönő Ráday legfontosabb embereit jól fizető állami beosztásokra vagy magas összegű jutalomra terjesztette föl. Szegedről Keméndy Nándor rendőrbiztos kitüntetését javasolta.63

Ráday királyi biztosságának felszámolása közmegnyugvást keltett. Szeged 1872. október 14-i közgyűlésén még javaslat hangzott el arra, hogy az országos rendőrség megszervezéséig Ráday vezetése alatt maradjon meg a félelmetes intézmény. A javaslatot érthető okokból leszavazták, részint az alkotmány előírásaira, másfelől a helyreállított közbiztonságra, végül a köztörvényhatóságok rendészeti jogaira hivatkozással.64 A törvényszéki pörök híreihez kapcsolódva a negyvennyolcas ellenzéki sajtó újra meg újra kiteregette Ráday szennyesét, a királyi biztosság jogtipró önkényeskedéseit, de a kormány nem indított vizsgálatot.

A hetvenes évek elején kegyetlen eszközökkel felszámolt betyárvilág után Szegeden is fel-feltűntek még évtizedek múltán is olyan bűnesetek, amelyek a betyárokra emlékeztették az embereket. A városi lovasrendőrök 1872/73-ban megvalósult alsó- és felsőtanyai letelepítése, az 1880-as években pedig a csendőrség megszervezése65 mozdította elő a közbiztonságot és az államhatalom akaratának érvényesítését. A konszolidált polgári viszonyok között a betyárokat már csak bűnözőknek tekintette a szegedi társadalom minden rétege.

Lábjegyzetek:

1. CsmL Tan. jkv. 1849—102. sz.
2. Magyar Hírlap, 1850. január 20.
3. CsmL Tan. jkv. 1849—500. és 1220. sz.
4. Zilahy Károly válogatott művei. Sajtó alá rend., vál. és bev.: Vargha Kálmán. Budapest, 1961. 265—267. (Tudósítás Rózsa Sándor 1859. évi peréről.)
5. Hölgyfutár, 1850. január 28.
6. Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág. Gyula, 1964. (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 53—54.) 86—86, 88, 93, 95.
7. BmL Békés-Csanádi cs. kir. Megyehatóság ir. 1851—3539. 1. sz.
8. CsmL Szf. Cs. Megyehatósági ir. „Csendőrségre von. iratok" c. állag, 1850—8591. 1. sz
9. CsmL Tan. jkv. 1850—6937. sz.
10. CsmL Szf. Cs. Megyehatósági ir. 1851—4206., 4617. 1. sz.
11. CsmL Tan. jkv. 1851—4135. és 4572. sz.
12. Palugyai Imre 1853. Szegedről nem közöl csendőrségi adatokat. A szegedi csendőr létszám 20—25 főre becsülhető.
13. CsmL Szf. Cs. Megyehatósági ir. 1851—8762. I. sz., Tan. jkv. 1851—6015., 6046. és 6162. sz.
14. Zsilinszky Mihály: Csongrádvármegye története III. Budapest, 1900. 435. Az esemény helyes dátuma: 330. Irodalmi feldolgozása: Rió (Békefi Antal): Történetek az alföldi rablóvilágból gróf Ráday korában. Szeged, 1897. 142- 153.
15. Szegedi Híradó, 1862. május 7., 1862. május 17.
16. CsmL Szf. Cs. Megyehatósági ir. 1851—9311. 1. sz. A szegedi járásban 68 rovott egyént írtak össze, a legtöbbet Kisteleken: 32 embert. (Uo. 1852-280. I. sz.)
17. CsmL Szf. Cs. Megyehatósági ir. 1X52—47. I. sz. Vő.: Tóth Árpád: A statárium és az ostromállapot szabályozása 1848-tól a kiegyezésig. AUSZ Acta Jur. et Pol. XXIX. 5. Szeged, 1982. 17—30.
18. CsmL Szf. Cs. Megyehatósági ir. 1852 -1706. 1. sz.
19. Magyar Hírlap, 1852. szeptember 26. Az 1852. évi rablások összegzése: CsmL Megye hatósági ir. 1852—44. 1. sz.
20. Magyar Hírlap, 1852. szeptember 26.
21. Budapesti Hírlap, 1853. április 13.
22. Szabó Ferenc I. m. 103—104.
23. CsmL Szf. Cs. Megyehatósági ir. 1853—577. 1. sz., Tan. ir. 1853—1180. 1. sz.
24. CsmL Szf. Cs. Megyehatósági ir. 1853—1404. 1. sz., Megyehatósági ir. 1853—120. 1. sz.
25. CsmL Szf Cs. Megyehatósági ir. 1853—2673. és 1853—6300. I. sz. Budapesti Hírlap, 1853. március 26.
26. Vö. Markó Árpád: Az igazi Rózsa Sándor (cikksorozat). = Magyarság, 1927. január 16., 21., 23., 26., 30., február 6., 9., 12., 13., 18., 20. Lukács Lajos: Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849—1867. I. m. 1955. 122—124. Békés István: Magyar Ponyva Pitaval. Budapest, 1966. 129—137. Budapesti Hírlap, 1853. március 4. CsmL Szf. Cs. Megye hatósági ir. 1852—3106. és 1853—3150. 1. sz. BmL Békés-Csanádi cs. kir. Megyehatósági ir. elnöki 1853—148. 1. sz.
27. CsmL Megyehatósági ir. 1854—4. 1. sz.
28. Pesti Napló, 1856. február 13., 1856. június 2.
29. CsmL Megyehatósági ir. 1854—4. 1. sz. (Ide csatolták az 1856—1857. évi jelentéseket is.)
30. CsmL Tan. ir. 1857—1324. I. sz.
31. Magyar Sajtó, 1856. március 30.
32. CsmL Szf. Cs. Megyehatósági ir. elnöki 1857—38. I. sz.
33. Hírmondó, 1859. február 22-i sz. melléklete. Zilahy Károly I. m. 265. Reizner János 1899—1900. II. 204. Békés István I. m. 137—139.
34. Zilahy Károly I. m. 261—273., Lukács Lajos I. m. 125—127., Lőrinczi László: Rózsa Sándor lóháton és gyalog. II. rész. = Interpress Magazin, 1979. 7. sz. 43—45., Békés István I. m. 139—144., Budapesti Hírlap, 1859. február 16—20., 23. (Tudósítás a tárgyalásról.)
35. CsmL Szf. Cs. Megyehatósági ir. 1857—10 523., 10 566. és 1858—1643. 1. sz.
36. CsmL Megyehatósági ir. 1858—46. 1. sz.
37. CsmL Tan. jkv. 1861—8., 9., 296., 504., 1839. sz.
38. CsmL Tan. jkv. 1861—1848. sz. Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860—1861). Budapest, 1967. 199.
39. CsmL Szf Csongrád vm. főisp. helytartó ir. 1861—6. I. sz.
40. CsmL Tan. ir. 1862—3066. 1. sz.
41. Szegedi Híradó, 1862. november 5. és 12.
42. Szegedi Híradó, 1863. január 28. és 31., február 1.
43. Vö.: Szabó Ferenc: Babáj Gyurka. Egy betyárballada hőse az élő néphagyomány és a korabeli adatok tükrében. = A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve. Szerk.: Nagy Gyula. Orosháza, 1960. 156—163.
44. CsmL Szeged közgy. jkv. 1868—370. sz.
45. Lőrinczi László I. m. I. rész. Interpress Magazin, 1979. 6. sz. 24. Rózsa Sándorról 1862-től fogva közölt a szegedi sajtó elfogulatlannak látszó vagy szimpatizáló híreket. Néhány érté kesebb példa a Szegedi Híradóból: 1862. szeptember 23., 1863. április 29., szeptember 12., november 25., 1865. augusztus 30., 1868. májusi kiszabadulása után Rózsa Sándor csendbiztos szeretett volna lenni, erről állítólag gróf Ráday Gedeonnal is tárgyalt a belügyminisztériumban. (Vö.: Békés István I. m. 233—234.)
46. CsmL Szeged közgy. jkv. 1869—33. sz.
47. CsmL Kapit. hiv. ir. 1869—161. sz.
48. OL Ráday kir. bizt. ir. 1869—20., ill. 202. 1. sz.
49. OL Bm. eln. ir. 1870—IV/F—560. 1. sz. (1209. sz.)
50. CsmL Kapit. hiv. ir. 1869—214., 247., 444., 1297., 1685. sz.
51. BmL Battonyai főszolgabíró ir. 1870—1237. sz.
52. A Hon, 1869. március 6. Nagy Czirok László: A Ráday-kor s a szegedi vár titkai. Kiskunhalas, 1962. Reizner János 1899—1900. II. 264. Békés István I. m. 235—238.
53. Lőrinczi László I. m. I. rész, 26—27. Békés István I. m. 238—240.
54. OL Ráday kir. bizt. ir. 1869—169. 1. sz.
55. Lőrinczi László I. m. II. rész, 38—43. Tisza Miksa: Magyarország rendőrségének története. II. kiad. Pécs, 1925. 148—155. Rózsa Sándor utóletérői: Békés István 1. m. 241—264., Bálint Sándor 1976—1980. III. 506—516. Életrajzához és a Ráday-kormánybiztosság történetéhez fontos Edvi Illés Károly cikksorozata: Emlékeim a szegedi várból. = Világ, 1923. április 19—május 8. Széles körű kutatás eredményeit összegzi Sándor István a Jókai kritikai kiadásban: Jókai Mór: A lélekidomár. = Jókai Mór Összes Művei. Regények 51. Sajtó alá rend.: Sándor István. Budapest, 1967. 562—583.
56. OL Bm. eln. ir. 1870—IV/F—560. 1. sz. (1209. sz.)
57. BmL Battonyai főszolgabíró ir. 1870—1986. sz.
58. Az 1869-dik évi ... országgyűlés képviselőházának irományai IX. köt. Pest, 1871. 302— 305.
59. OKN 1869. XXI. köt. 47—51., 286—287.
60. Magyar Újság, 1872. február 24., 28., 29., március 7.
61. Edvi Illés Károly I. m., 1923. április 19.
62. OL Ráday kir. bizt. ir. 1872—2140., 2915. 1. sz.
63. OL Ráday kir. bizt. ir. 1872—3625. 1. sz. Edvi Illés Károly I. m., 1923. április 19. Szabad György: A szegénylegények és a történetiség. = Filmkultúra, 1966. 2. sz. 22—25.
64. CsmL Szeged közgy. jkv. 1872—445. sz.
65. CsmL Szeged közgy. jkv. 1872—353. és 443. sz., 1873—229. sz. Tisza Miksa I. m. 181—183.

 {583} Az 1848: XXIII. tc. kimondotta a szab. kir. városok igazgatásának népképviseleti alapon történő polgári átalakítását. E városok vezető testülete a népképviseleti közgyűlés lett, amelynek tagjait az 1848: V. tc-ben meghatározott választójog alapján a polgárság választotta. Szeged vezető tisztviselői és a városi képviselőtestület tagjai is — amint a Szeged története 2. kötetének vonatkozó részében olvashatjuk — 1848-ban választás útján nyerték megbízatásukat. A szab. kir. városok „belszerkezetének" népképviseleti átszervezése folytán a bukott rendszer konzervatív hívei 1848 tavaszán Szegeden is háttérbe szorultak, és a város irányítása a liberális polgári elemek kezébe került. A régi patrícius polgári csoportok befolyása visszaszorult: a város élére a nemesi kapcsolatoktól mentes, valóban polgári érdekeket képviselő vezetők kerültek. A reformkorban már jelentősen megerősödött kereskedők, céhen kívüli iparűzők, a liberális haladó értelmiség emberei vették kézbe a város közvetlen irányítását, akik a forradalmi kormánynak és a választott tanácsnak tartoztak felelettel.1 A neoabszolutizmus kormánya zömmel konzervatív elemeket állított a város élére, de mivel a Bécsben központosított kormányzás jellege alapvetően polgári volt, a birodalom gazdasági és politikai egységét a tőkés fejlődés előmozdításával is igyekezett segíteni. A kapitalista fejlődés Szegeden szintén meggyorsult 1848 előtthöz képest. A város új vezető tisztviselői a korábbinál erőteljesebben előmozdították e fejlődést. Amint látni fogjuk, fokozatosan olyan vezető réteg alakult ki, amely mindinkább részt vállalt a modern tőkés vállalkozások elősegítésében. A kiegyezés körüli években, de inkább az 1867-et követő alapítási láz időszakában nem egy városi vezető a pénzintézetek, részvényes iparvállalatok igazgatóságában is megtalálható. Dáni Ferenc főispán a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár Rt. részvényese, 1876 júniustól az intézet felügyelő bizottságának elnöke; Taschler József főkapitány pedig a felügyelő bizottság tagja, egyben 1873-tól a Szegedi Gyártelep Rt. részvényese, {584} Pálfy Ferenc (1824—1907) polgármester (106. sz. kép) 1874-től tagja a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár nagyválasztmányának, a Szegedi Kézművesbank Rt. igazgatóságának. Pálfy a 240 holdas saját földbirtok mellé 1895-ig még 745 hold bérletet is szerzett, 18 cselédet tartott és a 100 holdon felüli szegedi birtokok közül a leginkább gépesített, legtöbb jószággal rendelkező mezőgazdasági üzemmel bírt. Az 1860-as évektől egyik vezetője, később elnöke a Szegedi Kaszinónak. Pálfy a családjának több tagját vezető városi pozícióba juttatta; fia, Pálfy Viktor pl. 1889-tól 1899. évi haláláig tanácsnok volt. A város vezető tisztviselői közül Reizner János al-, majd 1875-től főjegyző az 1870-es években a Szegedi Kézművesbank választmányának tagja, Leffter Mihály tanácsnok az 1873 elején alakult Szegedi Leszámítoló és Takarék-intézet elnöke, Csermelényi Iván (1876/78-ban városi tisztiügyész, 1878/84-ben tanácsnok) 1872-től 1884-ig a Szegedi Kézművesbank Rt. elnöke volt. A későbbi évekből említhetjük László Gyula gazdasági tanácsnok példáját, aki a Szegedi Kézművesbank 1880-as évekbeli igazgatósági tagsága mellé az 1890-es években a Szegedi Kereskedelmi és Hitelbank Rt. igazgatósági, a századforduló után az Első Szegedi Mezőgazdák Paprika és Egyéb Termények Ellátó és Kiviteli Szövetkezete elnöki címével is dicsekedhetett. Lázár György dr. (1851—1915) tisztifőügyész, később Szeged polgármestere, utóbbi minőségében „az országszerte ismert közéleti férfiú", a „megállapodott közgazdász" (107. sz. kép.) 1898 februárjában a Kézművesbank fel ügyelőbizottsági tagja lett.

A városi vezető tisztviselőknek csak kisebb része rendelkezett földbirtokkal, ahol gazdálkodott is. Többségük a nagytőkével állt kapcsolatban, amit a későbbi rendszeres kutatásoknak kell bemutatniok. Ezek módot adnak majd e hosszú időszak pl. tízévenkénti metszetekben ellenőrizhető változásainak feltárására. Most csak azt emeljük ki, hogy a város vezető tisztviselői közül a felsoroltak mellett több, itt nem említett személy, elsősorban is a pénzintézetek, különösképpen a Szegedi Kézművesbank, kisebb mértékben a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár vezetőségében voltak érdekeltek. A Kézművesbank az 1870-es években a városháza közgyűlési termében tartotta évi gyűléseit. A pénzügyi körökkel kialakult jó kapcsolat mind a városvezetők számára, mind az érdekelt intézetek számára kölcsönösen előnyös volt. A részvénytársaságok nyereségeiből történő részesedés a városvezetők saját anyagi jólétének előmozdítója volt. a tőkés csoportok pedig azért vonták be a tekintélyes pozíciójú egyéneket, hogy „társadalmi tekintélyükkel és vagyoni helyzetükkel a pénzintézet megbízhatóságának szolgáljanak fedezetéül kifelé, anélkül azonban, hogy a nevezettek egyszersmind a pénzintézet belső ügyvezetéséhez szükséges szakértelemmel is bírtak volna".2

 {585} E vezető garnitúra tehát szoros szálakkal kötődött — e könyv gazdaságtörténeti részében jellemzett — erősödő banktőkéhez; gyökeresen és szükségszerűen különbözött az 1848 előtti városvezetéstől, pl. abban, hogy a korszak nyújtotta polgári fejlődési lehetőségeket igyekezett kiaknázni saját maga és a város javára. Szeged korszakunkbeli gazdasági felfutásához hozzájárult a megfelelő városvezetés; a város irányító tisztviselői zömükben a polgári gazdasági érdekek hordozói voltak, szoros személyi kapcsolatban is álltak a kereskedő-, a pénzügyi-és ipari polgárság képviselőivel. Utóbbiak viszont, ]<S71-től a th. bizottságban támogatói a polgári városfejlődést előmozdító különböző ügyeknek. A megerősödő nagytőke és a vele együttműködő városvezetés révén vált Szeged — amint majd részletesebben is lesz róla szó — a XIX. századvégi agrárius-merkantil erők harcában a merkantil tábor egyik jelentős vidéki bázisává. A városi vezetők politikai nézeteiről pedig e könyv politikatörténeti fejezeteiben szólunk.

A szegedi polgárság elitjéhez a modern gazdasággal szoros kapcsolatban álló vezető városi tisztviselők, a Szegeden működő különböző állami hivatalok vezetői, a közigazgatás vezetőivel esetleg közvetlen kapcsolatban nem álló pénzemberek, a nagykereskedők, a tőkés vállalkozók tartoziak. Ezen elit tagjainak egy része elmagyarosodott régi német szegedi polgárcsaládból származott, más részük zsidó volt. de akadtak jónéhányan különböző városokból idetelepültek is. A városban nem nagy számban élő nemesi származásúak igyekeztek vezető állami vagy városi tisztségekhez jutni: míg 1848 előtt a városi patrícius vezetők a nemesi szemlélet felé orientálódtak, a rohamos tőkés fejlődés időszakában más lett a szemlélet. Ennek folytán a város, valamint a nagybirtok uralma alatt álló Csongrád megye között a dualizmus korában már nem egyszer éles ellentétek is felmerültek. (Később erről is esik szó.)

A város társadalmának korszakunkbeli vezető ereje, a nagypolgárság, de a középpolgárság számszerű gyarapodásáról is igen nehéz lenne a népszámlálási statisztikák alapján megbízható képet nyerni.3 Súlyuk gyarapodását talán az érzékelteti leginkább, hogy az évtizedek múltán a legnagyobb adót fizetők között a kereskedők mellé mind több iparos, bankár sorakozott fel. Az 1870/80-as években a virilisták között a kereskedők vagy a kereskedelmi tevékenységhez kapcsolódó foglalkozásból meggazdagodottak szerepeltek a legnagyobb súllyal: ekkor ugyanis — amint kötetünk kereskedelemről szóló részében láttuk — még a kereskedelem volt a szegedi tőkés gazdaság vezető ágazata.

Az 1875 végén összeállított virilista jegyzék első helyén Zsótér Andor állt, a  reformkorban  meggazdagodott  hajósgazda  fia,  aki  maga  is  hajótulajdonos {586} és kereskedő, 1872-től a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár elnöke. Ekkor még ő Szeged legvagyonosabb polgára. A 2. helyen álló Felmayer Antal inkább a neoabszolutizmus korában gazdaggá váló, kereskedelemmel és iparral foglalkozó személy. A 6. helyre sorolták Tombácz Mihály hajótulajdonost és mészégetőt, míg Holtzer Kálmán, illetve Eísenstädter Lukács (1845—1906) és Eisenstädter Lajos egy-egy nagy kereskedőház tagjai. (Az előbbi a 4., a két utóbbi a 7—8. helyen áll.) Az 1882-re összeállított listában viszont már Eísenstädter Nándor van az első helyen.4 1889-re Wagner F. Antal vászonkereskedő áll az élen, a 2. helyen Zsótér Andor, a 3. helyen Barcsay Károly (1848—1913) gyógyszerész található. Utána négy kereskedő következik, a 8. helyen van az első iparos, Ligeti Sámuel malomtulajdonos. Az ez évi 142 virilista közül 42 a kereskedő, közülük 10 fakereskedő, gyártulajdonos mindössze 6 található.5 1908-ra annyiban módosult a virilisek összetétele, hogy ekkor már 27 tartozott az ipari, 32 a kereskedelem és közlekedési foglalkozás csoportjába. Az ipari vállalkozók közül 16-an nagyiparosok és gyárosok.6 Ekkor 59 virilis élt iparból és kereskedelemből, az értelmiségi és szabadfoglalkozású virilisek száma 45. A kapitalista viszonyok gyors fejlődését követő társadalmi változások eredményeként 1908-ra Szegeden a 142 főnyi virilis gárdának 73,2%-a az ipar, kereskedelem, értelmiség és szabadfoglalkozás kategóriájába tartozott. Ugyanezek az erők Debrecenben a 97 virilisnek 59,7%-át, Temesváron a 75 virilisnek 69,5%-át adták. A legnagyobb adót fizetők között ekkor abszolút számban Szegeden vannak legtöbben az iparból és kereskedelemből élők: 27 és 32, míg Debrecenben 9 és 16, Temesváron 17 és 11, Budapesten 24 és 22.7 Természetes tehát, hogy a jellemzett szegedi vezető tisztviselők és a közgyűlés, mint helyi hatalmi szerv, a polgárság és a polgárváros érdekei szerint hozta határozatainak tekintélyes részét.

2. A TŐKÉS NAGYPOLGÁRSÁG

Ha közelebbről szemügyre vesszük a kapitalista társadalom fejlődésének Szegeden is egyik legjellemzőbb eredményét, a nagyipari polgárságot, akkor azt látjuk, hogy azon fontosabb személyek felsorolásával, akik a jelentősebb nagy-és középipari vállalatok létrehozásában, fellendítésében, fenntartásában közvetlenül vagy közvetve — szervező- és irányító munkával, a szükséges pénzügyi eszközök biztosításával — jelentős szerepet játszottak, tulajdonképp áttekintést adunk, igaz csak töredékesen, a legjobb módban élő helyi polgárok képviselőiről.

 {587} A tőkés fejlődés során ritkán alakul ki céhes kézműipari vállalkozásokból életképes nagyüzem. A szegedi iparfejlődésben és a nagyipari polgárság kibontakozásában is elvétve fordul elő. Ezek az üzemek (pl. Bakay Nándor, Felmayer Antal, Pálfy testvérek gyárai) vagy csak részvénytársasággá szervezve tudtak igazán jelentőssé válni, vagy tönkrementek, vagy számos esetben kisszerűek maradtak, így tulajdonosaik nem válhattak a szegedi nagypolgárság elitjének meghatározójává, vagy esetleg még tagjává sem. Egy-két kivétel azonban akadt: pl. a Pálfy-féle vasöntöde és gépgyár tulajdonosa (Pálfy Dániel, 1871—1928), az új szükségletek jó érzékű kiaknázásával, a közéletbe bekapcsolódásával egyik említésre méltó tagja lett a szegedi nagypolgárságnak. Ugyanígy Rainer Károly (1841—1913) asztalosmester is. A lakatos- és kovácsmesterségből szintén nőtt ki egy-két neves szegedi nagyipari vállalkozó. Ezeknél azonban sokkal meghatározóbb elemet alkottak a kereskedők, elsősorban a gabona-, élőállat- és fakereskedők, továbbá a vászon-, rőfösáru-, divatcikk-, vaskereskedők, kisebb számban a papír-, írószer- és könyvkereskedők. Nevezetes tagjai lettek a helyi nagypolgárságnak a modern várossá válás útján rohamosan előrehaladó Szegeden a legszámottevőbb élelmiszer-kereskedők, szálloda- és vendéglátóipari helyek tulajdonosai.

A vagyonos kereskedők zöme azonban Szegeden sem állt meg a kereskedelmi tevékenység mellett; felhalmozódott pénzvagyonát gyümölcsözőnek ígérkező bank- és iparvállalatokba, vagy mindkétfajta kapitalista vállalkozásba fektette. A kiegyezést követő évek jelentős szegedi ipar- és bankvállalatainak alapításában fő szerepet játszottak a kereskedelemből meggazdagodott személyek. A gazdag kereskedők, iparosok vagy özvegyeik és egyéb hozzátartozóik, de egyszerű háztulajdonosok is szívesen vásároltak a város körüli szőlőkből. E szőlőhegyek házhelyekké alakításának folyamata fokozatosan történt: 1862-ben a tanács megbízta Gegus Dániel tanácsnokot azzal, hogy képviselje a várost a Szillér-oldali lakosok városi telekvásárlási ügyében. 1870 nyarán Felmayer Antal, Felmayer János és Zsótér Andor neve is szerepel a franciahegyi, a szilléri és a makkosházi szőlőkből vásárló 156 személy között. Grünn Jánosné Götz Julianna pedig a Rigó utca folytatásában levő földterületének telkekre történő felosztását (és ily módon értékesítését) kérelmezte.8 Gál Ferenc, az 1850-ben Szegedre telepedett kereskedő már az 1860-as évek végén földet bírt a Rómahegyen, ott téglaégető kemencét rendezett be, ebből fejlesztette ki a város vállalkozó kedvű kereskedőinek alapításaként létrejött Szegedi Téglagyár Társaságot. Gálnak egyidejűleg más iparvállalat alapításában is kezdeményező szerepe volt, akárcsak a Kiss Dávid kereskedővel közösen indított Szegedi Kereskedelmi és Iparbank 1866-ra visszanyúló létrehozásában. Addig is jelentős vagyona a különböző üzletágakban való részesedés révén tovább nőtt. Vagyona, üzleti ügyessége biztosította {588} számára (ő maga pedig rokonsága számára) a városban levő különféle vállalkozásokbeli részvételt: egyik vejét, Lugosi Dömét (1851—1913) 1896-ban megtette a Szegedi Téglagyár Társasági igazgatójává, legidősebb fia, Gál Kálmán (1854—1919) a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank igazgatóságának tagja, Zsótér Andor halála után a Szeged-Csongrádi Takarékpénztárnak elnöke, a Szegedi Téglagyár Társulat igazgatóságának elnöke, unokaöccse, ifj. Gál Ferenc (1856—1904) tagja a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank, valamint a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár igazgatóságának, a Szegedi Téglagyár Társulatnak stb.9

A kereskedelmi tevékenység révén meggazdagodott, bank- és iparvállalatokban részt vevő zsidó kereskedők példája Vajda (Weisz) Jakab Fülöp. Egyik alapítója, majd alelnöke, végül elnöke a Szegedi Kereskedelmi és Iparbanknak, egyik alapítója és igazgatósági tagja a Szegedi Téglagyár Társaságnak, a Szegedi Gyártelep Rt.-nak, 1873-tól tagja a Szeged-Csongrádi Takarékpénztárnak, később a Közúti Vaspálya Rt. felügyelőbizottságának, sógorával, Lichtenberg Mórral (1829—1908) 13 000 holdat bérelt a Pallavicini uradalomból, Rósa (Rosenberg) Izsó dr. (1842—1918), a kereskedő családból származó ügyvéd Szeged legjelentősebb bank- és iparvállalatainak ügyésze, akinek már 1879-ben is több mint 10 000 Ft értékű magánvagyona volt.

A gazdag szegedi, vagy ide települt kereskedők eddig említett típusától némileg eltérő utat jártak egyes fa- és gabonakereskedők. Ezek a kereskedelmi tevékenységükre épülő ipari üzemeket hoztak létre. A vállalkozásnak ez a formája ismert már az 1870-es évekből is Szegeden, de nagyobb arányúvá az 1880-as évektől vált. Löwy Hermann, a Winkler testvérek, a Milkó fakereskedő család tagjai gőzfűrésztelepet alapítottak és fűrészáruval is kereskedtek. Milkó Jakab fakereskedő azonban már az 1880-as évek elején — az építőipari konjunktúrát kihasználni kívánva — téglagyár kezdeményezésére tett lépéseket, végül 1896-ban az ő vezetésével létrejött részvénytársaság szerezte meg egy társascégtől és fejlesztette ki a város akkor legkorszerűbb téglagyárát. E részvénytársaságban ott volt Erdélyi Mihály (?—1908) építész is, aki már az 1880-as évektől jelentős épületek kivitelezője; így tehát a részvénytársaság joggal vállalkozott — amint alapszabálya rögzíti — az építőanyag biztosítása mellett épületek emelésére is. A gazdasági konjunktúra minél jobb kihasználhatása céljából a Winkler fakereskedő és fafeldolgozó cég erdőket vásárolt; egyik beltagjának, Winkler Andornak 1918-ban összesen 4951 hold erdője volt öt Hunyad megyei községben.

A gabonakereskedők közül többen malomipari vállalatok tulajdonosaivá vagy részvényeseivé lettek (Ligeti Sámuel), de egyidejűleg más iparágakban is helyeztek el pénzt.

*

 {589} A könyv-, papír és írószerkereskedők közül a tehetősebbek már az 1870/80-as években nyomdaipari üzemet létesítettek, pl. Traub Bernát, Várnai Lipót. Utóbbi egyéb üzletágakkal is foglalkozott, egy időben a Le Phénix francia biztosító társaság szegedi vezérügynökségének képviselője, de kölcsönöket is folyósított. Az 1890-ben alakult Szegedi Hitelbank elnöke.

A szegedi nagypolgárság leggazdagabb tagjainak sorában az 1870-es évektől a századfordulóig jelentős átrendeződés ment végbe. Az egykori nagy hajósgazdák leszármazottai — Zsótér Andor kivételével — háttérbe szorultak; 1895-ben a legtöbb állami adót fizetők első helyén Milkó Vilmos fiai, Erdélyi Mihály és Heitzmann György vállalkozók állottak, együttesen 10 062,70 K állami adóval, második helyen Back Bernát fiai 5341,93 K-val, a harmadik Eisenstädter és társai 3213,40 K-val.10        (A th. bizottság virilis és választott tagjainak 1885. és 1886. évi társadalmi összetételét e kötet közigazgatástörténeti fejezete mutatja be. A szegedi nagypolgárság dualizmuskori vagyoni viszonyainak, családi, üzleti kapcsolatai összefonódásának kimunkálása még megoldandó feladat.)

1911-re a legtöbb adót fizető 142 th. bizottsági tag sorában messze az első helyre került Back Bernát (1871 — 1953) 13 068 K, utána Wagner Gusztáv rőföskereskedő következett (7733 K), majd id. Aigner József földbirtokos (5634 K), azután a három Winkler testvér (egyenként 4457 K), a sorban 7. Holtzer Dániel ruhakereskedő (4301 K), a 8. Kass János (1857—1928) szálloda- és vendéglőtulajdonos (3716 K), 9. Kiss Arnold ruhakereskedő (3710 K), 10. Tóth Péter fűszer-kereskedő (3662 K). Eisenstädter Nándor és Róbert (3289 K egyenként), csak a 16. helyen álltak, míg Pálfy Dániel vasöntő és gyáros a 17. helyen 3265 K-val. A 20. helyen Ligeti Béla építész (1877—?) (2853 K), a 32. dr. Biedl Samu (1872— 1938) ügyvéd és gőzfűrészüzem cégtárs (2268 K), a 34. Víg Sándor gőzfűrészüzemtulajdonos és fakereskedő, a 40. Engel Lajos kereskedő, nyomdatulajdonos és lapkiadó (2038 K). A kereskedők aránya most is igen nagy a névsorban, de a leggazdagabbak között a modern városi élettel, a város vonzáskörzetének kitágulásával összefüggően a készáruk, ruhák, vásznak, szövetek kereskedői nagymértékben előretörtek. A 142 virilista 1911. évi foglalkozási statisztikája talán szemlélteti a város társadalmának elitjében végbement változást a korábbihoz képest. Eszerint 34 iparos, 34 kereskedő, 6 földbirtokos, 4 magánzó, 1 vállalkozó, 2 szállító és 48 értelmiségi található közöttük.11 A kereskedők között 8 ruha-, 7 bor-, sör- és pálinkakereskedő, 4 rövid- és kézműáru, 3 fűszeres, 2 bútor- és csak 2 terménykereskedő található, a többi egyéb kereskedést folytat. Csupán gabonakereskedéssel, vagy csupán fakereskedéssel foglalkozó egy sincs, ezek a kereskedést malom-, illetve fafeldolgozással kombinálták. Feltűnő az értelmiségi foglalkozásúak {590} nagy aránya; Szeged hivatalnokvárossá, modern polgári várossá válása erre az időre nemcsak számbelileg növelte meg az értelmiségieket, hanem lehetőséget adott oly mérvű meggazdagodásra, hogy kétszeresen számított jövedelem alapján — elsősorban a szabadfoglalkozású értelmiségiek — a legnagyobb adót fizetők közé kerültek. Ők tették ki az 1911. évi virilisek 33,8%-át, míg a kereskedők és az iparosok egyaránt 23,9%-ot, azaz együttvéve is 47,8 %-ot adtak.

A helyi polgárság vezető tagjai közé kerültek azok a nagyiparosok is, akik kihasználva a Szegeden különösen nagy konjunkturális lehetőségeket, itt pénzüket befektették és tartósan letelepedtek. Ezek egy része a Habsburg birodalom különböző részeiből (Bécs, Szilézia stb.) kerültek Szegedre, de akadtak német földről (Augsburg, Kassel) jöttek is. (Lásd kötetünk ipartörténeti fejezetét). A nem szegediek kezére jutott részvénytársaságok más városokban élő tagjai természetesen nem a szegedi polgárság alkotó elemei, legfeljebb a helyi nagyüzemeik igazgatói lettek azzá, mint pl. a Pozsony megyében született Wimmer Fülöp (108. sz. kép.), akinek üzemszervezői tevékenységén túlmutató megnyilvánulásaira még lesz alkalmunk visszatérni.

A helyi nagypolgárság sorában jelentős számban találunk zsidókat, akik a korszakban gyorsan gazdagodva, bank- és iparvállalatok alapítóiként, vezetőiként Szegeden is számontartottak. Jó néhány itteni zsidó család a XIX. sz. első felében is már számottevő vagyonát a század második felében és az új század elején továbbnövelte. Az 1840-es években a legvagyonosabb szegediek zöme még a német eredetű patrícius polgárság körében található. 1853-ban azonban a zsidók elnyerték azt a jogot, hogy a városban bárhol vásárolhattak ingatlant, ami megkönnyítette egyes zsidó családok gyors vagyoni emelkedését, illetőleg azt, hogy többnyire kereskedéssel szerzett vagyonukat értékes telkek vásárlásába, korszerű, nagy épületek emelésébe fektethessék. Már a kiegyezés táján létrejött szegedi pénzintézetek, nagyipari vállalatok, biztosítási ügynökségek, a Szegedi Lloyd Társulat létesítésében gyakorta kezdeményező szerepük volt. A Kiss Dávid-, a Várnai-, az Eisenstädter-paloták (hogy csak egy-két példát említsünk), az 1879 előtti, de az árvíz után újjáépített Szeged városképét is előnyösen befolyásolták.12

Míg a legelső, 1871. évi virilisjegyzéken az első tíz helyen csak 3 zsidó található, az 1911. évre érvényes jegyzékben — amint előbb láttuk a neveket — az első tíz között már 6 zsidó volt. A szegedi zsidók vagyoni emelkedését magyarosodásuk, asszimilációjuk folyamata kísérte: az 1850/60-as években a körükben még kiterjedten használt német nyelv az 1900-as évekre háttérbe szorult: 1910-ben a 6907 főnyi szegedi zsidó népesség 93%-a magyar anyanyelvűnek vallotta magát.13

Az asszimiláció folyamata természetesen érvényesült a szegedi néniét és szerb származású polgárcsaládok, de az alsóbb társadalmi kategóriákban élő nem magyar anyanyelvűek körében is. A német eredetű családok közül többen a reformkori céhes mesteri tevékenységből kiemelkedve neves ipari vállalkozókká lettek. Elegendő ha Eichinger Károly (1813—1878) példájára hivatkozunk. Szegedi születése ellenére 1850 táján Hódmezővásárhelyen nyitott szita-, rostakészítő műhelyt; még céhes keretek között folytatta iparát néhány legény közreműködésével. Az 1860-as években visszatelepült Szegedre, 1868-ban már vasöntödét terveztetett a rostagépek készítéséhez szükséges vasalkatrészek előállításához. Az 1870-es években 30 munkást foglalkoztatott. A tulajdonos halála és az 1879. évi árvíz folytán tönkrement az üzem. A volt tulajdonos egyik fia 1885-ben az USA-ba vándorolt ki, és otthon maradt testvéreivel folytatott levelezése kifogástalan magyar nyelvű volt.14 E körülmény egy, a XVIII. sz.-ban Szegedre települt német család anyanyelvi elmagyarosodásának XIX. sz. végi befejeződésére utal. Jó néhány szegedi német eredetű család a XIX. sz. folyamán nagy vagyonra tett szert, pl. a kereskedő Wagner-család. 1914 előtt már több modern bérpalota volt a tulajdonukban. Ezek egyik legnagyobbika a Kölcsey u. 4. sz. alatti kétemeletes bérház. (109. sz. kép.) A palota tervét 1904 februárjában Baumhorn Lipót fővárosi műépítész készítette, a városi tanács 1905-ben kiadta az épület lakhatási engedélyét. Földszintjére 12 önálló, elkülönített üzlethelyiséget, hozzájuk tartozó raktárakat, I. és II. emeletére 5-5 lakást terveztek, a tervbe emeletenként 19-19 szoba van berajzolva. (A legnagyobb lakás 5, a legkisebb 2 szobás). Az utóbbiakat cselédszoba nélkül tervezték, vagyis 4-4 lakás cselédszobás és fürdőszobás volt, emeletenként l-l lakást terveztek cseléd- és fürdőszoba nélkül. A földszinten házmesteri és viceházmesteri lakás volt. A palota a Kölcsey és Kárász utca sarkán áll, fő- és oldalhomlokzati, valamint emeletenként sarokerkéllyel.15 A Kölcsey utcai főhomlokzaton emelkedő 2 kupola, a Kárász utca felől 1 kupola, az erkélyek, valamint az épület szecessziós díszítése is az előbb említett 1911. évi virilisjegyzék első helyén szereplő Wagner Gusztáv tulajdonos vagyonosságára utal. Üzleti érzékét pedig az mutatja, hogy az épület jó fizetőképességű, jó hivatali {592} állásban vagy jól jövedelmező állásban, vállalkozásban működő lakók, illetve a földszintje jó forgalmú kereskedések számára készült.

Olyan adatok sajnos nem állnak rendelkezésünkre, amelyek a jómódú szegedi polgárság kezén levő vagyont pontosan megmutatnák. 1879 végére készült egy lista, ami tartalmazza a 10 000 Ft-nál nagyobb értékű vagyonnal bíró magán-, illetve jogi személyek kimutatását. Eszerint Szegeden 232 olyan egyént tartottak nyilván, aki nem kaphatott — említett vagyona folytán — segélyt az újjáépítéshez.16 A vagyonok gyors növekedése 1879 után egy-két esetben különösen szembeötlő. Az a nyomdafelszerelés (gépek, segédgépek, betűk stb.), amely 1885 közepén Bába Sándor egyéni tulajdonába került, 17 500 Ft értékű volt. E nyomdát Bába Sándor 1896 novemberében eladta, az új tulajdonos, Engel Lajos halálát követően az 1913 júniusi hagyatéki leltár szerint már 114 346 K értékű a nyomdafelszerelés.17 Mint az ipartörténeti részben elmondottuk, Bába, méginkább Engel a nyomdát jelentősen fejlesztette, aminek forrása a nyomda és a kapcsolódó kereskedelmi tevékenység nagy üzleti haszna volt. Ha időközben a pénz értéke változott is (1 Ft=2 K), a vagyonnövekedés mégis igen nagymérvű, kb. 28 év alatt csaknem háromszoros. De ez csak a nyomdafelszerelésre vonatkozott, és nem tünteti fel az 1897-ben megvett Dugonics téri üzem- és lakóépület stb. értékét.

Szeged gazdasági súlyának főleg az ország déli részén történő művelése, ezen keresztül a szegedi kereskedő-, bank- és ipari polgárság gazdagságának gyarapítása érdekében 1886/96-ban havonta kétszer megjelent az Első Szegedi Ajánlati Lap (magyar és német nyelven) eleinte Wurda Adolf terménykereskedő szerkesztésében, 1900/1902-ben kéthetenként az Ipar és Kereskedelem c. lap (Gallo-vich Jenő szerkesztette), 1911/1912-ben pedig a Délvidéki Közgazdaság Reéz Pál szerkesztésében. Az említett Wurda Adolf feltehetően kapcsolódik az 1850-es évek hasonló nevű győri kereskedőcsaládjához. A győri Wurdáknak kiterjedt délvidéki kereskedelmi és családi kapcsolatai voltak.18 A kérdés tisztázása további kutatást igényel.

Az ipari, kereskedelmi és bankár nagypolgárság egyes tagjai, a vezető városi tisztviselőkhöz hasonlóan igyekeztek eleinte a város körüli szőlőföldekből vásárolni, majd később főleg Szatymazon rendeztek be maguknak üdülőhelyet. (110. sz. kép). Zsótér Andor itteni birtokán intenzív szőlőtermelést folytatott; gazdálkodási eredményei alapján 1892-ben „Szatymazi" előnévvel nyerte el a nemességet.19 Ormódi Béla Horgoson 200 holdas erdőt is bírt, a „Kamarás"-t.

 {593} Az utóbbi adat átvezet bennünket a nagypolgárság életmódjának ahhoz a vonásához, amely az 1880/90-es években terjedt el. A hazai vasútépítés megteremtette a lehetőséget a vagyonosabbaknak, hogy nyaranta más vidékeket, vagy országhatárokon túli területeket is felkeressenek üdülés, pihenés vagy éppen gyógyulás céljából. A XIX. század második felében alakultak ki a tömegesebb látogatottság fogadására alkalmas, korszerű fürdőhelyek (Hévíz, Trencsénteplic, Pőstyén, a Balaton környéki fürdőhelyek, vagy a tátrai gyógyforrások környéke stb.). E nevezetessé váló helyekre azonban elsősorban csak a valóban jómódúak juthattak el. Egy-egy város — így Szeged — polgárai is inkább a környéket látogatták pihenés céljából. A középrétegbeliek közül többen Újszegeden vettek telket, ott építettek nyaralót, vagy homoki szőlőt vásároltak. A nagypolgárság képviselői — az említett Szatymazi szőlőkön kívül — a 1880-as évektől már távolabbi vidékekre is el-elmentek. Egy 1885-ből való adat szerint Pálfy Ferenc polgármester valamelyik, a forrásban meg nem nevezett fürdőn töltötte nyári szabadságát; Tóth Mihály főmérnök 1902-ben a Sopron megyei Balf fürdőn. De akadt olyan vezető városi tisztviselő is a szabadkai származású Skultéty tanácsnok személyében, aki kelebiai tanyáján töltötte nyári szabadságát az 1890-es évek közepén (115. sz. kép). Ormódi Béla erdejébe pedig „a közönség" tavasztól naponta, különösen ünnepnapokon kirándult. Ezt kihasználandó, a tulajdonos villateleppé kívánta a „Kamarás"-t fejleszteni, 1891-re már kb. 20 szegedi családdal egyezségre lépett villaépítésre. A szegediek kirándulási lehetőségének elősegítése érdekében a Közigazgatási Bizottság 1891-ben kérte a Kereskedelemügyi Minisztert, hogy az erdő mellett levő vasúti őrházat (Röszke és Horgos között) alakítsa vasúti megállóvá, ahol naponta egy vonatpár, vasár- és ünnepnapokon két vonatpár megáll. A miniszter szeptember 1-től engedélyezte.20

A kispolgárok és kispénzű szegediek kedvenc kirándulóhelye volt a jóval közelebbi Dorozsma széksósfürdője, amely 1868-ban nyílt meg. Szívesen mentek a valamivel távolabb eső Palicsi tóra is. A XX. században pedig a szegedi gazdagok asszonyai, leányai nyaranta nagy számban a külföldi üdülőhelyeken, Nizzában, Velencében vagy „csak" a rangos felvidéki helyeken, a Tátrában nyaraltak.21

A jómódú szegedi polgárság korszakunkbeli életmódjáról nem maradtak fenn olyan kitűnő leírások, mint pl. a fővárosiról. Az ekkori szegedi írók — amint az irodalmi életről szóló fejezetben olvasható — inkább a parasztság életét mutatták be, és a paraszti tárgyú elbeszélésekkel szereztek országos hírnevet. Pedig Tömörkény is, Móra is izig vérig polgár volt. Nem valószínű, hogy a szegedi nagypolgárok különleges helyi vonásokat hordoztak volna; ugyanaz  a vállalkozószellem {594} jellemezte őket, mint amely e társadalmi osztály emelkedését más városokban, más országokban biztosította. A szegedi ipari tőkések egynémelyike azonban a munkások kiuzsorázásával. a szocialisták elleni gátlástalan harccal országszerte is hírhedtté vált. A távoli vidékekről a szegedi kendergyárakba csábított fiatal lányok megrendítő helyzete, az építőanyag-iparban és a nagyüzemi építőipari vállalatoknál alkalmazott szak- és segédmunkások országos átlag alatti bér és durva bánásmód mellett történt alkalmazása (pl. a századforduló táján és az azt követő években a szabadkőműves Erdélyi Mihály, a keresztényszocialista Robelly Aladár és más építőmesterek építkezésein), a gyermekmunkásokra vonatkozó rendelkezések gyakori áthágása egyes nagyüzemekben, a sztrájkok könyörtelen megtorlása és más, e helyen fel nem sorolt, de a munkások helyzetét tárgyaló részekben bemutatott adatok is igazolják, hogy a szegedi nagypolgárság számos képviselője — vallási, világnézeti különbségektől függetlenül — különösképpen kihasználta a gazdasági konjunktúrák és dekonjunktúrák lehetőségeit vagyonának gyarapítására. Természetesen szép számmal akadtak munkásaik irányában tisztességes munkáltatók Szegeden is. Ilyen volt pl. Várnay Lipót nyomdatulajdonos; 1905-ben bekövetkezett halálakor a nyomdászszakegylet lapja, a Typographia azt írta, hogy olyan nyomdatulajdonos, akivel a szervezett munkásságnak nem sok nézeteltérése volt.22

A legnagyobb helyi nyomdában, Engel Lajosnál viszont 1903-tól rendkívül elmérgesedett a munkások és munkaadó közötti ellentét. Engel 1912-ben bekövetkezett halála alkalmával a Typographia így búcsúztatta: „1906-ban, amikor az első vidéki árszabályt tárgyaltuk a munkásokkal, azon ő is részt vett, és nagy pátosszal május elsejét, mint munkaszünetet felajánlotta a munkásoknak. Az árszabály kisebb-nagyobb szóharc után létrejött, Engel azonban annak betartásával nem törődött, ellenkezőleg, hűséges csatlósával, König Salamonnal azon fáradozott, hogy mások se ismerjék el az árszabályt, noha annak megalkotásában része volt. Ennyi elég Engel Lajos szegedi nyomdatulajdonos életéről".23 A Szegedi Napló, amelynek kiadótulajdonosa volt, a főnökről emlékezve 1912. november 19-i számában, akaratlanul is rávilágít Engelnek, és rajta keresztül annak a szegedi nagypolgárnak az egyéniségére, aki harcosan küzdött a profitért, a th. bizottság tagjaként a város polgári emelkedéséért. De felvillantja a nagypolgár életvitelét is: kíméletlenül hajszolja a lap, a nyomda munkatársait. Évente azonban széleskörű, nagy vendégkoszorúval megült (a legutolsón több, mint 100-an voltak) Lajos-napokat rendezett „tágas otthonában", ahol „Szeged úri társadalmának {595} színe-java, vezetői, írói, művészei forró, hangulatos estét töltöttek együtt." Hetenként egyszer vendégül látta a szerkesztőség tagjait a lakásán, vagy a „Kass"-ban. E méltatás természetesen nem szól arról, hogy a Vidéki Nyomdatulajdonosok Országos Szövetségének elnökeként harcolt a szervezett munkások ellen.

Engel a th. bizottság tagjaként résztvett a város közügyeinek intézésében, szerepet vállalt a helyi politikai életben, hirdette a 48-as függetlenségi Kossuth-párt programját személyesen és lapja útján. Míg a szegedi jómódú polgárok egy része az 1880-as években az ún. közjogi (tehát a kiegyezés alapján álló) ellenzék politikai támogatója — bár nem egységesen —, más része, elsősorban az állami és városi vezető tisztviselők, a mindenkori kormánypolitika kiszolgálói. A dualizmusban azonban a kormány és mérsékelt, sőt még attól balrább álló ellenzéke, így azok helyi hívei között sem volt lényeges nézetkülönbség: számos kérdésben egyetértettek, pl. a nacionalista-soviniszta szemlélet felszításában, Szeged magyarosító hivatásának minél teljesebb kibontakoztatásában, ennek érdekében pl. a harmadik egyetem Szegeden létesítésének szorgalmazásában, a városi bevételek fokozásában stb., és természetesen a kapitalista érdekek védelmezésében a szervezett munkásokkal szemben. Mindezt nem elsősorban a fent jelzett névnapi és egyéb ünnepélyes összejöveteleken, hanem inkább a sok esetben zongorával ellátott, ,,a politúrozott, nagy bútoros, sárga, vikszolt padlójú szalonban" folyt beszélgetéseikben döntötték el. A nagypolgárok és a nép szélesebb tömegei között — ezt is Balázs Béla jegyezte fel naplójában — Szegeden igen nagy volt a szakadék társadalmilag és külsőségekben is.24 A kényelmes bőrfotelekkel, a sarokban állólámpával, központi fűtéssel, a mennyezeten csillárral, díszes kivitelezésű, faragásos könyvszekrénnyel ellátott, szőnyegekben gazdag, parkettázott, tágas, a világháború előtt berendezett úriszobát mutatja Telbisz György bankigazgató lakásáról készült fénykép (112. kép).25 Mayer Ferdinánd vaskereskedő 1857-ben épült neogótikus palotájában a szalonbútorzat a gót lovagtermek berendezésének mintájára készült, amelyhez biedermeier garnitúra darabjai járultak. Zsótér Andor szalonja és ebédlője a késő barokk és a biedermeier ízlést vegyítette. A ruhás szekrények és ágyak művészi kivitelű rózsafa intarziás virágdíszekkel ékesek, a vitrinekben a család gazdagságát hirdető meisseni vázák, ausztriai kőedény díszkorsók, J. Wedgwoodtól eredő kőedények voltak elhelyezve. Hasonlóképp pazar berendezésű volt Felmayer Antal Maros utcai 10 szobás lakosztálya.26 A leírás alapján az említett nagypolgári lakások stílusukban meglehetősen kevert képet nyújthattak.

A tőkés gazdasági fejlődés felfutása Szegeden is számos ügyvédet gazdaggá {596} tett. A lehetséges példák közül kiemeljük dr. Gróf Árpádot, aki a Tisza Lajos körút 20/B. sz. alatt a város egyik legszebb szecessziós palotáját építtette 1912/13-ban. Ez a három emeletes, belvárosi modern bérpalota az eredeti terv szerint 9 lakást foglalt magában, összesen 38 szobával. A földszintjén 10, egymástól elválasztott bolthelyiség és 9 raktárhelyiség, az I. emeletén 1 ötszobás és 1 hétszobás, a II. emeletén 1—1 négyszobás és 1 ötszobás, a III. emeletén 1 — 1 négyszobás, 1 három- és 1 kétszobás lakást építettek. A palotában 6 cselédszoba, 8 fürdőszoba készült. Ezen kívül a földszinten volt 1 gondnoki lakás (szoba-konyhakamra). Az épületbe liftet is helyeztek el. Egy korszerű, a magasabb lakbéreket is megfizetni képes, bizonyára jelentős hivatali pozíciókban levő, jól szituált tisztviselők vagy egyéb foglalkozásúak számára készült, magas jövedelmet biztosító palota, amelyet Raichel J. Ferenc terve szerint kiviteleztek. (Az épület vasszerkezeti munkáit a fővárosi Nicholson gyár szállította.)27

A jómódú, de már nem a legfelső réteghez tartozó polgár valamivel szerényebb körülmények között, ám a kor átlagviszonyait tekintve szintén magas életszínvonalat biztosíthatott magának. Többnyire saját házában lakott, ott volt az üzeme, kereskedése, vagy onnan járt hivatalba dolgozni. Egy ilyen jómódú kereskedő, Ivánkovits Károly üveg-, kőedény-, porcelánkereskedő Oroszlán utcai emeletes házát a homlokzaton Hunyadi, Zrínyi és Rákóczi mellszobrai díszítették. A lakás részleteit a Móra Ferenc Múzeum fényképtárában levő képek mutatják. A jómódról nemcsak az emeletes belvárosi ház külső képe tanúskodik, hanem a belső berendezés is. Igaz, hogy ez nem olyan fényűző, mint a bankigazgató lakása, de a bútorok kényelmet szolgálóan nagyok, és az egyéb berendezési tárgyak is a jólét kétségtelen bizonyságai. Ugyanerről tanúskodik a családról készült fénykép is (113. sz. kép).

A várost vezető nagypolgári hivatalnokok társas összejöveteleinek, pompás, fényűző báljainak fő színhelye a belvárosi kaszinó volt.28 A kaszinó vezérkarát a város vezető tisztviselői alkották, a kaszinó tehát intenzíven beleszólt a vezető városi tisztségek elosztásába. Helyiségében (1864-től 1890-ig a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár épületében volt, 1891-től saját palotával bírt) az úri osztály tagjai jöttek össze. Az itteni kártyacsaták, vacsorák, zsúrok természetesen más szerepet töltöttek be, mint a nagytőke saját érdekvédelmi szervezeteiben lezajlott összejövetelek. Ezért a kaszinó választmányában, különösen az 1880/90-es évektől nem sok vezető tőkést találunk; itt országos és helyi politikai kérdésekről, országgyűlési választásokról, kormányzati problémákról beszélgettek. 1867 után a kaszinó a kormánypolitika aktív támogatója lett; a dualista berendezkedés {597} ugyanis — esetenként 1848/49-es múltjuk ellenére is — biztosította a tagok politikai, hivatali emelkedését. Aktív színészetpártoló és egyéb, a kultúra terjesztését szolgáló tevékenységet is folytatott.

Itt alakult meg pl. a Szegedi Szabadelvű Kör (1868—1879), amely a kiegyezés utáni sajátos polgári liberális szellem képviselője a tudomány, a politika és a művelődés területén. A kör első elnöke Osztróvszky József, majd később dr. Magyar János ügyvéd, aki több tőkés vállalkozás vezetőségében helyet kapott. A társadalmi fejlődés szükségleteiből fakadóan a polgárság minden rétegének képviselői az 1870-es évektől Szegeden is különféle egyleteket hoztak létre sajátos érdekeik segítésére. Ennek folytán a kaszinói taglétszám az 1864. évi 260-ról 1899-re 235-re csökkent, csak 1914-re emelkedett 311-re. Az 1860/70-es években a tagok zömét vezető városi tisztviselők, igazságügyi alkalmazottak, ügyvédek, az úri hölgyek által kedvelt divatáru-kereskedők, bankárok, nagyobb ipari üzemek tulajdonosai stb. alkották. A század végére megváltozott a kaszinó társadalmi összetétele: inkább csak a vezető városi tisztviselők, az 1879 után Szegedre telepített állami hivatalok vezetői, ügyvédek az ármentesítő társulatok tisztviselői, a helyi katolikus papság befolyásosabb képviselői, a csendőrkerületi parancsnokság élén állók voltak legbefolyásosabb tagjai. A taglétszám növekedéséhez 1914-ig az járult jelentősen hozzá, hogy 1910-ben a Magyar Mérnök és Építészegylet szegedi osztálya testületileg, 75 taggal belépett.

A kereskedelmi, de főleg az ipari tevékenységből élő nagy- és középpolgárság gazdasági érdekvédelmi szervezeteket hozott létre Szegeden is az 1890-es évek közepétől kezdve. Az 1891-ben működni kezdő Szegedi Kereskedelmi és Iparkamará-ról kötetünk ipartörténeti fejezetében már szóltunk. A Vidéki Malomiparosok Országos Egyesülete egyike volt annak a három hazai malomtulajdonos egyesületnek, amelyek az 1890-es évek második felében alakultak és az egész országot átfogták. A hazai nagy malmok Budapest, Miskolc és Szeged székhellyel tömörültek szervezetbe; ezek útján a malomtulajdonosok eredményesebben valósíthatták meg az esetenként szükséges termeléskorlátozást, és hatékonyabban képviselték a malomipari nagytőke érdekeit az agráriusokkal szemben. Elérték, hogy az 1890-es években érvényesüljenek a kormány gazdaságpolitikájában a vidéki exportgőzmalmok érdekei is. A Szegeden működő szervezet (alakult 1896-ban) hatóköre Bereg, Szabolcs, Borsod, Heves, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Torontál, Bács-Bodrog vármegyék egy része, az egész Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Hajdú, Csanád és Csongrád megyékre terjedt ki. Taglétszáma 1903 végén: 69. Hatékonyan előmozdította a malmok búza- és szénbeszerző tevékenységét. A Tiszavidéken működő 202 nagy- és kisebb mértékben a 219 szerényebb gőzmalom érdekeit képviselte.29

 {598} E szervezet itteni működése is igazolja, hogy joggal jellemezhetjük Szegedet a merkantil érdekű gazdaságpolitika egyik jelentős vidéki központjaként.

Az 1900. február 24-i th. közgyűlés „szívvel-lélekkel csatlakozott" a hazai ipar fejlesztését célzó országos mozgalomhoz, mert úgy látta, hogy állami fejlődésünk és anyagi felvirágzásunk egyik fő eszköze a magyar ipar fellendülése.30 A nagytőke közvetlen érdekei még határozottabban jutottak kifejezésre a Szegeden működő, századfordulót követő években alakult munkáltató szervezetekben. Ezekről is, akárcsak a többi polgári szervekről csupán vázlatosan szólhatunk. Részletesebb bemutatásuk további kutatásokat igényel. Egynémelyikük országos vidéki hatókörű volt, mint pl. a Vidéki Nyomdatulajdonosok Országos Szövetsége, amely 1901-ben Győrben alakult ugyan (első elnöke Szávay Gyula ottani nyomdatulajdonos), de mivel ő nem sokat tett a vidéki nyomdaipar ügyéért, 1902-ben a harcias Engel Lajost választották elnökké. Majd Endrényi Lajos következett ezen a poszton, az ügyvezető pedig König Salamon (1850—1932) lett. (A Traub-nyomda művezetője, később nyomdatulajdonos.) Így vált egy időre Szeged a VNYOSZ székhelyévé. Taglétszáma 1903 végén: 196. A hazai vidéki nyomdaipar nehézségeinek leküzdése, állami megrendelések kieszközlése, az ún. vigéctörvény (az 1900: XXV. tc. biztosította a nagy fővárosi nyomdák utazóinak a vidéki megrendelésgyűjtést) hatálytalanításának elérésére alakult, de a szervezett munkások elleni harc volt a fő eszköze, amellyel hathatósan elősegíteni vélte a vidéki nyomdaipar fejlődését.31 A VNYOSZ szegedi irányítói annyira heves, a korabeli szocialista sajtó kifejezésével élve „uszító tevékenységet" végeztek, hogy a szövetség reálisan gondolkodó tagjai 1910-ig Engelt, Endrényit és Königet is eltávolították a vezetésből. Az Engel Lajos által szerkesztett, 1908/09-ben megjelent Papírfeldolgozó c. lap durva hangú és elfogult cikkeket közölt a szervezett nyomdamunkások ellen. A VNYOSZ szegedi vezetői igyekeztek lehetetlenné tenni az 1906. és 1910. évi kollektív szerződéseket, ezzel gátolták a nyomdászati tevékenység zavartalan folytatását. A nagyobb darab kenyeret ún. árszabályközösségben biztosító (tehát a munkások és munkáltatók szervezete által közösen kidolgozott) kollektív szerződések alá nem írására, vagy az aláírt szerződések felrúgására biztatták a vidéki nyomdák tulajdonosait. Utóbbiak pedig belátva az ebből eredő hátrányokat, a zökkenőmentes, jó minőségű munka biztosítása céljából aláírták illetve megtartották a szerződéseket, a szegedi irányítók helyett pedig másokat választottak a szövetség vezetőségébe. König Salamon 1910/15-ben az Őrszem c. lap hasábjain folytatta durva támadásait a szakszervezet ellen.

A malom- és nyomdaipari országos vidéki munkáltatószervezetek mellé felsorakozott a hasonló jellegű, hasonló eszközökkel dolgozó, a vendéglátóiparosok, {599} szállodások, kocsmárosok országos munkáltató szervezete, amely az 1893-ban alakult helyi hatókörű munkáltató tömörülésből 1908-ban alakult Szegeden.32 A város nagy idegenforgalma, nevezetes, nagy szállodák jelenléte, a vendéglátóipar egyes szegedi képviselőinek gazdagsága és ennek alapján tekintélye indokolta az országos központ létesítését Szegeden. A szervezet egyik legelső' megnyilvánulása az volt, hogy megsemmisítette pincérekkel kötött 1907. évi kollektív szerződést. (A pincérek szocialista szervezetét 1907-ben a polgármester feloszlatta.)33

Ugyancsak a szocialista munkások századforduló utáni támadó harcainak visszaverésére, a munkáltató érdekek védelmére tették meg már 1904-ben a Szegedi Munkaadók Szövetségének megalakítására az első lépéseket. A Szegedi Napló 1904. április 30-i számának vezércikke e szervezkedés kapcsán, a sztrájkok ellen szólva leszögezte: „Védőfalat kell ezen nemzeti csapás ellen állítani, ebben a zavartalan, békességes munkát óhajtó nemzettel együtt a politikusok és sajtó egyértelműen egyetért." A munkáltatószervezet megalakítását mint a szocialista követelések elleni helyes védekezési eszközt méltatja. A külföldi és budapesti munkáltató szervezet példájára — az utóbbival összeköttetésben — végül 1907-ben sikerült létrehozni a szegedi szövetséget, amelybe a kisipari munkaadókat is bevonták.34 Ez a szervezet is igyekezett tagjait a kollektív szerződések aláírásának megtagadására, az 1905/06-ban kényszerűségből elfogadott szerződések felrúgására, a szervezett munkások nem alkalmazására bírni tagjait. A „szocialista izgatókról" feketelistákat küldözött más munkáltató szervezetekhez, hogy a Szegedről elüldözött öntudatos munkásokat ne alkalmazzák. Ez a szervezet is az 1907/09. évi gazdasági válság idején élte virágkorát, Wimmer Fülöp elnök és König Salamon titkár vezetésével.35

A szegedi polgárság egységes érdekeit szolgálta a helyi sajtóban gyakorta hangoztatott „cselédmizériák" megszüntetését célzó, 1900-ban alakított Szegedi Márta Egyesület. Az 1884: XVII. tc. értelmében az 1886. február 17-i közgyűlés szabályrendeletet alkotott a cselédszerző üzletekről. Eszerint a városban 10 cselédszerző üzlet működésére adható engedély (1910-ben 6 ilyen működött). Ezek az üzletek sok visszaélés forrásává váltak: a cselédek a közvetítő és az alkalmazó kiszolgáltatottjai. 1900-ban az érdekelt munkáltatók a gazdasszonyoknak, nagyságáknak megfelelő, alázatos, a vallásos szervezetek védnöksége alatt álló, a nyomorúságos helyzetüket zokszó nélkül tűrő cselédlányokat közvetítő intézetet szerveztek.36 A Szegedi Márta Egyesület egyike az első itteni munkáltatószervezeteknek. {600} (A polgári és egyházi kezdeményezésre és vezetéssel alakult, munkásokat tömörítő egyesületekről a munkásmozgalom és az egyházi szervezet fejezeteiben lesz szó.)

A kereskedő polgárság is hozott létre érdekvédelmi szervezeteket. Egységes kereskedői szervezetként alakult meg 1903 novemberében Schlauch Károly elnökletével A Szegedi Kereskedelmi Testület mint Társulat. A kereskedők szellemi, anyagi és erkölcsi érdekeit kívánta előmozdítani és „a kereskedők társadalmi állását" emelni, a tagok és alkalmazottaik közötti vitás ügyeket békésen megoldani, az alkalmazottak általános műveltségét és szakképzettségét növelni. Ez a szervezet tehát a kereskedők munkáltató érdekeit képviselte, ami abban is kifejezésre jutott, hogy élesen elítélte a kereskedősegédek szocialista szervezkedését.37 Kereskedelmi rétegszervezet volt A Szegedi Épület-, Tűzifa- és Szénkereskedők Egyesülete, amely alakuló közgyűlését 1911. május 28-án tartotta. Elnöke Bach Jenő. Az akkor már erősen jelentkező új építkezési konjunktúra minél jobb kihasználására irányuló törekvés ösztönözhette a kezdeményezőket az egységes fellépés biztosítása céljából. Igyekezett tehát a szervezet „a fa- és szénkereskedelmi viszonyokat érintő összes kérdéseket éber figyelemmel kísérni, tanulmányozni, megvitatni és azokhoz állást foglalni". Az alapszabály azt is rögzítette, hogy minden esetben, ha az érintett kereskedők érdekei akár a hatóság, akár „ellentétes érdekkörrel bíró közgazdasági tényezők részéről sérelmet szenvednek, a sérelmek orvoslására és a megtámadott érdekek megvédésére" a szükséges intézkedéseket megteszi. Az idézett pont az alkalmazottaik, munkásaik részéről fellépő mozgalmak letörésének lehetőségét is magában foglalta. A szervezet a város és környéke összes fa- és szénkereskedőjét és azok vezető hivatalnokait egyesíteni kívánta.38

A háború kitörése előtt a nagyipari polgárság képviselői — a th. bizottságban levő iparos tagok kezdeményezésére — 1914. március 29-én a Kereskedelmi és Iparkamarában többek között Pálfy Dániel, Wimmer Fülöp, Kecskeméti Antal kezdeményezésére ,,iparos pártot" alakítottak. Ennek célja az volt, hogy a városi közigazgatást és annak irányítóját, a th. bizottságot az ipar és a kereskedelem fejlesztésében az eddiginél hatékonyabb intézkedésekre, „egészséges iparpolitika" kialakítására bírja. Követelte, hogy a városi közigazgatás állítsa „összes erőit" az ipar és a kereskedelem helyi fejlesztésének szolgálatába.39 (Konkrétebb iparpolitikai programot nem találtunk.) Ez tehát az egész szegedi nagypolgárság anyagi érdekeinek a th. bizottság segítségével történő érvényesítését kívánó polgári tömörülés volt, amelynek törekvésihez a kisiparosokat is igyekeztek megnyerni. {601}

3. AZ ÉRTELMISÉGIEK. A KÖZÉP- ÉS KISPOLGÁRSÁG

A polgári fejlődés gazdasági élettel kapcsolatos szféráiban (őstermelés, ipar, kereskedelem, forgalom) az 1900-as évekre már jelentős tisztviselőgárda, az ún. magántisztviselők rétege alakult ki. Ez a gárda a kapitalista fejlődés egyik jellegzetes társadalmi produktuma. A vállalati vezető tisztviselők közvetlen irányítói voltak a vállalkozási nyereség növelésére irányuló törekvésnek. A gazdasági élet említett ágazataiban alkalmazott szegedi tisztviselők száma az 1870. évi 253-ról 1890-re 942-re, 1900-ra 1157-re és 1910-re 1784-re emelkedett. Összehasonlításul: 1910-ben Debrecenben 1617, Temesváron 1807 kereső tartozott ebbe a kategóriába.

Az értelmiség egészére vonatkozó szegedi számsorok — a népszámlálási statisztikák alapján számítva — a következők:

A „tulajdonképpeni értelmiség" fogalma alatt az 1900. és 1910. évi statisztika a következő csoportokat érti (megadjuk az 1900. és 1910. évi szegedi számokat): törvényhozás (—), közigazgatás (382, 494), igazságszolgáltatás (317, 354), egyházi szolgálat (76, 71), tanügy (382, 521), közegészségügy (153, 198), tudományos, irodalmi társulati alkalmazott (22, 66), író, művész (117, 91), egyéb és külön meg nem nevezett (25, 36).40 A fenti táblázat szerint 1870—1910 között az összes kereső száma több, mint 100%-kal emelkedett, az értelmiségi foglalkozásúaké 268,12%-kal, így az összes keresőnek 1910-ben 6,80%-át adták, szemben az 1870. évi 3,86%-kal. Az értelmiségen belül jóval gyorsabb ütemben nőtt a gazdasági élet fő csoportjaihoz kapcsolódó és a szabadfoglalkozású rész: 605,13%-kal gyarapodott, {602} míg a „tulajdonképpeni értelmiség" csak 151,16%-kal. A gazdasági élethez kapcsolódó és a szabadfoglalkozású értelmiség nagymérvű növekedése a gyors tőkés fejlődés egyik társadalmi vetülete. E jelenségre már az 1910. évi népszámlálás végeredményét összegző kötetben is felfigyeltek a szerkesztők.41 Néhány vidéki városban (Miskolc, Fiume, Eszék) már több a gazdasági élethez kapcsolódó értelmiség, mint a „tulajdonképpeni értelmiség". Szegeden is jelentős. Itt az értelmiségnek nagyobb %-át adta a gazdasági életben foglalkozók és a szabadfoglalkozásúak csoportja, mint pl. Debrecenben (1900: 38,79%, 1910: 48,06%), vagy Temesváron (1900: 39,04%, 1910: 47,09%). Ha az értelmiség egészét nézzük, Szegeden az összes keresőnek 1900-ban 5,58%-át, 1910-ben 6,80%-át, Debrecenben 1900-ban 6,60 %-át, 1910-ben 7,92 %-át, Temesváron 1900-ban 9,22 %-át, 1910-ben 10,05 %-át tette ki. Szegeden az említett városokhoz képest elmaradottabb helyzet oka, hogy itt a „tulajdonképpeni értelmiség" száma aránylag kevés a kereső népesség egészéhez képest.

A statisztikánkban kimutatott értelmiségiek nagyobb része az ún. középréteghez tartozott. A határvonalak megvonása a nagy-, közép- és kispolgárság között rendkívül nehéz, és a pontos számadatokat a korabeli statisztikai felvételek alapján aligha lehetséges megadni. Ezért szóltunk jómódú polgárságról, amelynek fogalma alatt a városi és állami vezető tisztviselőket, a gazdasági élet élén álló nagy- és középpolgárságot értettük. A kisiparosok (egyedül vagy legfeljebb 5 alkalmazottal), a kiskereskedők már a kispolgárság kategóriájába tartoznak. Tőlük azonban élesen elkülönülnek — a nyugdíjas állás, vagy az egy éves önkéntességre jogosultság, vagy egyszerűen a munka nem fizikai jellege miatt — az értelmiség különböző csoportjai (pl. tanárok, tanítók, egészségügyi keresők, kishivatalnokok). Az értelmiségiek életformájukban, szokásaikban, lakásviszonyaikban is elkülönültek a kisiparosoktól, kiskereskedőktől, de elváltak a gazdatársadalomtól is.42

A jómódú és középpolgárság, a szabadfoglalkozású tehetős értelmiségiek, az állami és városi alkalmazottak egy kis részének tömörülései voltak a szabadkőműves páholyok. Miután a magyar kormány 1868-ban eltörölte a szabadkőműves páholyokat betiltó 1795. évi rendelkezést, a hazai polgárság legöntudatosabb, a nemesi színezetű liberalizmustól eltérő, tisztán polgári érdekeket valló képviselői 1869/70-ben több szabadkőműves páholyt alakítottak. Ezek sorába illeszkedett az 1870. május 29-én, a temesvári Három Fehér Liliom páholy megbízásából Szegedre rándult színigazgató, Reimann Ede kezdeményezésére létesült János rendű {603} (szimbolikus) ,,Árpád a testvériséghez" elnevezésű páholy. A belügyminisztérium ez év december 31-én hagyta jóvá az alapszabályt. A közművelődés polgári haladást szolgáló előmozdítása, emberbaráti törekvések megvalósítása volt a cél.43 A szabadkőműves páholyok és az általuk képviselt polgári haladó törekvések a Habsburg császárság területén visszanyúlnak a XVIII. századra. A polgári kultúra, a polgári ízlés fejlesztésében Ausztria területén, elsősorban Bécsben a XVIII. század második felében a szabadkőműveseknek jelentős szerepük volt.44 Az Árpád páholy első főmestere a már említett Csermelényi Iván, a szegedi nagytőkével szoros kapcsolatban álló egyik vezető városi tisztviselő, 1874/77-ben a főmester az ügyvédként a nagytőkével szintén szoros kapcsolatban álló dr. Rósa Izsó. Az alapítók jó része zsidó kereskedő. Az 1870 végi 27 főnyi taglétszám 1895 végére 95-re emelkedett, az 1890-es évek végén átlagosan 101 fő. Számos vidéki tagja is volt (1895 végén 26 és még 3 külföldi) főleg Baja, Újvidék, Zimony, Versec, Nagybecskerek, Nagykikinda, Hódmezővásárhely, Csongrád, Szentes városokban lakó ügyvédek, orvosok, és más értelmiségiek, kereskedők közül. A páholy vagyona 1899 végén 10 000 Ft.45 Az 1890-es években megjelentette az „Árpád" páholy könyvtára c. kiadványsorozatot. Ebben fő szerepe volt Arató (Bauer) Frigyes (1859—?) főreáliskolai tanárnak, aki 1895-ben a sorozat önálló füzeteként tette közzé Az „Árpáď'-páholy története 1870—1895. c. munkáját. Ebben részletesen beszámol a páholy alakulásáról, tevékenységéről, amelyben a tagok számára tartott előadások, emberbaráti célok megvalósítása szerepelt. Pl. 1872-ben egy „gyermekkert" (óvoda) létesítéséhez jelentékeny összeggel járult hozzá. A Pulszky Ferenc vezetése alatt álló nagypáholy útján 17 010 Ft gyűlt össze az árvíz sújtotta szegediek segélyezésére, amelyet az Árpád páholy osztott szét. Törekedett a páholy „a szabadkőművesi eszméknek a profán világban leendő érvényesítésére." Ennek jegyében dr. Rósa vezetésével kört alakított, hogy a közgyűlésben pl. a népiskolai oktatás fejlesztése terén a szabadkőműves szempontok megvalósuljanak.46

Az Árpád páholyban tartott előadások közül figyelmet érdemel az agrárszocializmusról 1897/99-ben elhangzott 13 részes sorozat, amelyet a páholy kötetbe gyűjtve megjelentetett.47 A Magyar Symbolikus Nagypáholy által vitára megküldött {604} anyag megbeszélése során 5 szegedi, 4 csongrádi, 1—1 hódmezővásárhelyi, szabadkai, szentesi és zsombolyai előadó szólalt fel. Többségük az agrárszegénység mozgalmának okaként a nagy munkaerőkínálatot, a kizsákmányolás különféle formáinak a nagybirtokrendszer fennállásából, a földnélküliségből fakadó megnyilvánulásait jelölte meg, és akadtak, akik a — polgári demokratikus álláspontnak megfelelően — a nagybirtokrendszer megszüntetését kívánták. A polgári demokratikus álláspont e tiszta változatát lényegében csak egy-két előadó képviselte. Abban azonban valamennyien egytértettek, hogy a társadalmi béke biztosítása céljából szükséges az álláspontjuk kifejtése. Az előadássorozat csak a szegedi polgári liberalizmus, a már említett merkantil blokk álláspontjának egyik helyi, kétségkívül pozitív tünete. De ez még nem jelenti azt, hogy a munkásosztály álláspontjáról közelítették meg a kérdést, hanem csak azt, hogy a legradikálisabb felszólalók a társadalmi béke biztosítása céljából eljutottak a földkérdésben a következetes polgári demokratikus álláspontra. A polgárság vezető szerepét emelte ki dr. Horváth János, a Kazinczy páholy főmesterének előadása az Árpád páholy 1899. november 11-i munkáján, ahol a nagy francia forradalom történeti kérdéseiről beszélt. A legpozitívabban a Gironde bukásáig terjedő időszakot értékelte.48

Az „Árpád" páholy a századforduló után is szorgalmazta újabb tagok felvételét, sőt fokozta ezt 1910-től kezdve, és nem szünetelt a felvétel a világháború idején sem. 1910 elején szakadás következett be a helyi szabadkőműves mozgalomban: március 12-én a meglevő páholyból kivált szabadkőművesek új páholyt alakítottak ,,Szeged" néven. A kiválás oka feltehetően a szabadkőműves alkotmány értelmezése miatt következett be: ez a dokumentum ugyanis nem tette lehetővé a politikai életben való aktív részvételt. Az „Árpád" páholy egyes tagjai viszont a kiéleződő országos és helyi politikában tevékeny szerepet kívántak, ennek érdekében szakítottak az anyapáhollyal. Erre következtethetünk a „Szeged" páholy fennmaradt irataiból. Lehetséges, hogy az „Árpád" akkori főmesterének, dr. Pálfy Józsefnek az antidemokratikus vezetési módszere is közrejátszott a szakadásban, amit a „Szeged" egyik alapítója, Hoffer Jenő biztosítási társulati titkár jóval későbbi visszaemlékezése említ.49

A „Szeged" első főmestere dr. Kőhegyi Lajos (1853—1924) kórházi főorvos, aki már 1882-től, 29 éves korától páholytag. Az 1913. február 19-i tisztikari ülés tiszteletbeli főmesterré választotta, és ettől kezdve Csányi Sándor kereskedő (1891 óta az „Árpád" tagja) lett a főmester 1918. évi tb. főmesterré választásáig. A „Szeged" páholy hangadói mindinkább a fiatalabb korosztályhoz tartozók, elsősorban dr. Hollós József orvos, Móra Ferenc  lapszerkesztő,  dr.  Benkő István {605} (1877—?) állami főgimnáziumi tanár (ő lett a titkár), Szigyártó Albert (1865—?) ipariskolai tanár, a Szegedi Népbank igazgatósági tagja, továbbá dr. Veszprémi Vilmos (1885—?) főreáliskolai tanár, dr. Gerő Géza (1874—?) makói ügyvéd, a „Délmagyarország" nyomda Rt. egyik részvényese, Valihora István (1872—?) a Szegedi Népbank igazgatója, dr. Engel Mór (1874—?) ügyvéd, a Szegedi Központi Bank elnöke, dr. Engel Sándor (1880—1945) ügyvéd, dr. Somlyódi István táblabíró stb. A páholynak — a kezdeti nehézségeket leküzdve — 1912 végére már 33 tagja volt, közülük 22 szegedi, 11 vidéki. A tisztikar eleinte a tagok lakásán tartotta üléseit. 1912-ben a Vár u. 7. alatt béreltek helyiséget, végül hosszas alkudozások után szerződés jött létre az „Árpád" és a „Szeged" között, amelynek értelmében az utóbbi évi 800 K bérért használhatja a hét meghatározott két napján „munkára" illetve tisztikari ülésekre az „Árpád" Madách u. 3. sz. alatti székházának emeleti helyiségeit. E szerződést 1913. május 3-án írták alá.50

A „Szeged" páholy összetartó ereje a polgári demokratikus Magyarország létrehozására irányuló törekvés volt. Több munkáján tárgyalta a választójogi reform, a katolikus egyházi befolyás csökkentésének szükségességét az iskolai és közéletben. Az 1912. február 12-i értekezleten pl. Szigyártó Albert Szabadkőműves szempontok érvényesítése a közügyekben címmel adott elő. Móra Ferenc pedig a Szegedi Napló hasábjain szolgálta elismerésre méltóan a polgári progresszió ügyét.51 A páholy egyik alapítójának, Grassely László (1842—1925) vas-kereskedőnek a 40 éves szabadkőművesi jubileuma alkalmából rendezett 1913. május 7-i díszmunka során leszögezték, hogy „A levegő telve van új eszmék hangjaival, új erők gyülekezésével és csatarendbe állításával s a régiek újjászervezésével..." A haladás, a forrongás ily állapotában a kőművesség új szerepet nyert, mert „A szocializmus az elméletből a gyakorlati életbe lépett". A haladás erőit a kor polgári műveltségi eszméinek kell vezetnie, ezért a szabadkőművesség az új körülmények között sem mondhat le korábbi eszméiről.52 Ellenkezőleg: a polgári demokratikus Magyarországért a szervezett munkásság erejét is felhasználja (a „Szeged" páholynak a szocialistákkal való kapcsolatáról a munkásmozgalomtörténeti részben szólunk). A páholymunkákat Kass testvér éttermében tartott „vakolásokkal" (vacsorákkal) zárták. (Kass János vendéglős 1885 óta volt szabadkőműves páholytag.)

A kapitalista társadalmi rend velejárója, a szegények elsősorban városokban tömörülő nagy száma a XIX. sz. második felében a fejlettebb országokban kiszélesítette a nyomorúság enyhítésére irányuló emberbaráti mozgalmat. E tekintetben is főleg Anglia mutatott igen változatos képet, ahol a magánfilantrópia legkülönbözőbb {606} módozatai jelentek meg. Ezek az emberbaráti erőfeszítések gyakran vallásos törekvésekkel kapcsolódtak. A megkülönböztető és feltételekhez kötött jótékonykodást gyakorló vagyonosok közt olyan nők és férfiak is akadtak, akik „sóvárogtak arra, hogy a népet szolgálják". Azonban a filantrópia felvilágosultnak nevezett eme változata is csak az arra „érdemeseknek" adott segítséget: úgy fogta fel, hogy az alamizsna megszüntetheti, vagy legalábbis hatékonyan csökkenti a nagyvárosok tömegnyomorát. Ez a felszínes hiedelem a szervezett munkásmozgalom erősödése nyomán a forradalomtól való félelem által is erősítve vonta be a különböző politikai pártállású urakat, feleségeiket és leányaikat, városi főtisztviselőket és egyházi vezetőket stb. a jótékonysági társaságokba. Mindezek nyomán, és összefüggésében XIII. Leo pápa 1891. évi Rerum Novarum kezdetű enciklikájával, amely mintegy előírta az államnak a szegényeken és elesetteken való segítést, főleg a vezető európai országok törvényhozásának szociális tevékenysége is erősödött a XIX. sz. utolsó évtizedétől.53

Már az 1870-es évektől Szegeden is kezdtek megjelenni a humanitárius egyletek, és korszakunkban már számos ilyen működött. Tevékenységükhöz hozzátartozott az adománygyűjtés (pl. különféle rendezvények, táncvigalmak útján), a ruhanemű-, kenyér- és levesosztás (111.sz. kép) éppúgy, mint később némely egylet részéről az a törekvés, hogy a segélyezésre fordított összeg egy részét igyekezzenek áthárítani a városi pénztárra. Az első szegedi jótékonysági egyletet 1787-ben a betelepült zsidók alapították (Szegedi Zsidó Szent Egylet. Taglétszáma 1908 végén: 610.) 1835-ben a Szegedi Izraelita Jótékony Nőegylet (Taglétszáma 1908 végén: 275), 1848-ban a Szegedi Temetkezési Egyesület (taglétszáma 1908 végén: 2981), 1846-ban a Szegedi Kisdedóvó és Jótékony Nőegylet (1903 végén 127 tag), 1860-ban a Szegedi Zsidó Koma-Egylet (1900 körül évi taglétszám átlaga 158), 1862-ben a Szegedi Zsidó Betegsegélyezési Egylet (1900 körül évi tagszám átlaga: 225), 1892-ben a Szegedi Zsidó Árvaházi Egylet (taglétszáma 1908 végén: 518) jött létre; 1875-ben a Görögkeleti Szerb, Szent Miklósról elnevezett Jótékonysági Nőegylet (taglétszáma 1903 végén: 24), 1879-ben a Vöröskereszt Egylet szegedi választmánya, 1885-ben a Szeged Szab. Kir. Város és Vidéke 1848—49-es Honvéd Betegsegélyző és Temetkező Egylet (1903 végén 35 tag), 1887-ben a Szegedi Leányegylet, 1890-ben a Szegedi Jótékony Protestáns Nőegylet (taglétszáma 1903 végén 95), 1891-ben az Országos Fehér Kereszt Egyesület szegedi fiókja (taglétszám átlaga 1900 körül: 300), 1894-ben a Szegedi Jótékonysági Egylet (1900 körül évi taglétszám átlaga: 500), 1895-ben a Szegénysorsú Tanulókat Ruházattal Segélyező Egyesület alakult meg.54 1906. december 11-től városi kezelésbe került a Jótékony {607} Nőegylet által fenntartott népkonyha, a hajléktalanok menhelye és az ideiglenes szegényház. 1908-ban tehát a város kezelésében volt 3 jótékonysági intézet, 1903-ban pedig állami gyermekmenhely létesült. Ezekben 1908-ban összesen 293 bentlakó élt, a város a jótékonysági intézményeit 64 562 K-val látta el. A vidéki thj. városok közül Arad után (76 260 K) Szeged fordította e célra a legnagyobb összeget. Az ellátottak viszont Pozsonyban, Kecskeméten, Kolozsváron is többen voltak.55 A szegedi községi népkonyhán 1908-ban 21 900 K költséggel (amelyből a város 20 805 K-t viselt) 109 500 ételadagot szolgáltattak ki. A vidéki városok közül e téren Győr (26 026 K, 241 540 adag) szárnyalta túl. A debreceni népkonyha csupán 50 541 ételadagot 6000 K összköltségben biztosított.56 A városi szegénytámogató tevékenység azonban más formában, pl. egyes jótékonysági egyletek rendszeres évi segélyezésével is kifejezésre jutott. Csak példaként említjük, hogy a Szegedi Leányegyletet, amely 1902-ben már 150 iskolás gyereket segélyezett, a közgyűlés évi 200 K támogatásban részesítette.57 Szeged város korszakunkbeli szegénytámogató tevékenységét átfogóan a városi háztartásról, részleteiben a közegészségügyről szóló fejezet szemlélteti. A városi pénztár által gyakorolt és az egyéni jótékonykodás — kormány által is szorgalmazott — új formái alakultak ki, amint majd látni fogjuk, az első világháború idején.

Szeged hatósága is többször fellépett, 1894-ben pedig szabályrendeletet alkotott a nagy mértékben elharapódzott koldulás kiküszöbölésére. Ezt természetesen nem sikerült elérni. 1894-ben 291, 1908-ban 3200 koldust segélyezett a város, a városilag nem segélyezett, az üzleteket, lakásokat stb. zaklató koldusok száma természetesen több volt.58

Ha nem minősíthető is hiábavalónak a magánfilantrópia (a magánszemélyek egyletei által gyakorolt jótékonykodás is ebbe a kategóriába tartozik), és ha elismerjük is a községi jótékonyintézmények jelentőségét, mégis a problémának a szocialista munkásmozgalom oldaláról történt megközelítését, a nyomorúság okainak megszüntetésére irányuló törekvést tarthatjuk helyénvalónak. Eszerint a városi szegénység nem egyéni balsorsok megnyilvánulása, hanem a kapitalista társadalmi rend velejárója, amelynek gyökeres orvoslása nem a megalázó jótékonykodás, hanem az adott társadalmi rend ujjal való felváltása útján lehetséges. A szocialista rend feltételeinek kialakulásáig a munkásság szocialista szervezeteinek segélyző tevékenysége, a munkanélküliség okozta nélkülözés enyhítése, munkaalkalmak — és nem alamizsnák — biztosítása, olcsóbb élelmiszert árusító, városi kezelésben levő közélelmezési üzletek létesítése stb. hozhatott valamivel kedvezőbb {608} helyzetet.59 Ezek szegedi megnyilvánulásairól részletesebben szólunk a munkásmozgalom-történeti fejezetben.

A kispolgárság jellegzetes csoportját alkotják a város kereskedelmi életéről szóló részben említett kiskereskedők, szatócsok, vegyeskereskedők. Számuk lényegesen kevesebb a kisiparosokénál. Az 1910. évi népszámlálás Szegeden 678 önálló kereskedőt mutat ki, de ebben a nagykereskedők is benne vannak.60 A kis- és középkereskedők már az 1890-es években megtették az első lépéseket érdekeik védelmére, 1900. január 7-i értekezletük pedig a kis- és középkereskedők egyesületének megalakítását határozta el.61 1903 végén 116 tagja volt. Az egyesület módosított alapszabályát a minisztérium 1911. június 24-én jóváhagyta. A szervezet neve: Szegedi Kereskedők Egyesülete, amely a kereskedők önművelését, a kereskedelem, az ipar, a közgazdaság és egyéb közhasznú célok előmozdítását, az önhibájukon kívül tönkrement kereskedők anyagi és erkölcsi támogatását tűzte ki célként.62

Az 1912. június 6-i közgyűlésen a miniszteri kívánalmaknak megfelelő alapszabályt fogadta el a Szeged-Felsővárosi Polgári Párt. Az ülésen Derszib Béla kereskedelmi iskolai tanár, korábban az „Árpád" szabadkőműves páholy titkára elnökölt. A polgári erőknek ez a városrészi tömörülése a Felsőváros gazdasági fejlesztését és az ott lakók közműveltségének fokozását kívánta elősegíteni, ezen túl általában Szeged közügyeinek pártoktól és érdekcsoportoktól független fejlesztését előmozdítani. Működésének eredményeiről nem találtunk adatokat. Említett közgyűlésén ott volt Pillich Gyula is, aki azután az 1912. szeptember 29-én alakuló közgyűlést tartó Szeged Feketeszéli Polgári Kör elnöke lett. A Felsővárosi Polgári Pártban Valihora István révén a „Szeged" szabadkőműves páholy befolyása is érvényesült.63

A külvárosi részeken lakó kispolgárok társadalmi aktivitásának megnövekedése a világháború előtt olyan szervezet alakításában is kifejezésre jutott, mint a Külvárosi Polgárok Szövetsége. A külvárosi részek csatornázását, közegészségügyi viszonyainak javítását kívánták elsősorban elérni az ottani polgárok és háztulajdonosok, akik ésszerű várospolitika kialakítása céljából 1914 januárban tartották értekezletüket. Április 26-án pedig már a megalakult szövetségük rendezett népgyűlést a Kossuth-szobornál, ahol a külvárosi csatornázás, vízvezeték, közvilágítás stb. megjavítását követelő határozatot fogadtak el. Várhelyi József plébános, szövetségi {609} elnök előterjesztésére. A határozatban foglal követeléseket küldöttség terjesztette a városvezetőség elé.64

Az értelmiségieknek a hivatalos statisztika által a „tulajdonképpeni értelmiség" kategóriájába sorolt rétegei szintén több szervezetet hoztak létre érdekeik védelmére. Közülük megemlítjük a Szegeden működő Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségéi, amely 1896-ban alakult. Első elnöke Kulinyi Zsigmond, halála után Szávay Gyula győri lap- és nyomdatulajdonos, titkára még az 1910-es években is Palócz László. Kiterjesztette működési körét az ország vidéki hírlapírói karára, e kar erkölcsi és általános érdekeinek megóvása céljából. Segély- és nyugdíjalapot is létesített. Szeged város 2000 K-ás alapítvánnyal támogatta. Szegeden 1910-ben a hírlapírók, szerkesztők száma 18, több mint Debrecenben vagy Kolozsváron, de kevesebb mint Temesváron (22) vagy Nagyváradon (20). A szövetségnek, országos jellege folytán, 1900-ig az évi taglétszám átlaga 158, 1908 végén 388 tagja volt.65 Tisztviselői szervezetek is alakultak a századforduló előtt Szegeden, ezekről a legfontosabb tudnivalókat közli Kulinyi Zsigmond 1901-ben megjelent könyve. Talán lényegesebb lehet annak rögzítése, hogy a nem vezető beosztású tisztviselők (akár városi, vagy állami vagy magántisztviselők is) meglehetősen nehéz anyagi körülmények között éltek a századforduló táján. Az erre utaló újságcikkek kiemelik, hogy a piacon asszonyaik jórészt csak a kofáktól, drágán vásárolhattak árut; a kofák ugyanis már hajnalonta — a piacos napokon — a vámházakon kívülre menve a piacra tartó parasztok eladó élelmiszerét megvásárolták, és nagy haszonnal adták tovább a piacon. A történeti hűséghez azonban az is hozzátartozik, hogy e körülmény mindazon társadalmi erőket sújtotta, amelyek nem tudtak függetlenülni a kofáktól. A Szegedi Napló 1900. május 27-i írása szerint társadalmi kötelezettségek is súlyos terheket rónak a tisztviselőkre. „A legkisebb hivatalbeli is csak úgy számít valamit, ha egyesületeknek, társulatoknak tagja, szóval ha önkéntes megadóztatásnak veti alá magát. Országos egyesület, kaszinó, népkör, különféle otthon, társalgó, dalárda, művészeti egylet, jótékony egylet, népkonyha és még sok mindenféle, mind jórészt a hivatalnokok filléreiből tartja fenn magát. Ehhez járul még a sok fajtájú adónem." A cikk megfelelő fizetést követel számukra. Szervezetük is szerény anyagi lehetőségekkel működött; erre való tekintettel az 1905. december 6-i közgyűlés a városi hivatalnokok „Otthon" egyesületének — kérésére — 3 évig ingyenes használatra átengedte a Stefánia sétányon levő kioszk helyiséget. (Ezt, a lebontott várból megmaradt kis részt addig vendéglősöknek adta bérbe évi 350 K-ért.)66

 {610} A kistisztviselőkre súlyosan nehezedtek a lakásgondok. A Belvárosban épített bérpaloták elsősorban a magas fizetésű vezető tisztviselők számára voltak kibérelhetők. A kistisztviselők a budapesti családiház-építő szövetkezet mintájára óhajtották megoldani lakásgondjaikat, és 1900 októberében e célból tanácskoztak. A szegényebb sorsú kisiparosok, kiskereskedők, jól fizetett szakmunkások, alsóvárosi vasutasok pedig 1901 nyarán megalakították a Szegedi Százházépítő Szövetkezetet; a 100 családi ház építésére kedvezményes áron telket kértek a várostól a Szabadkai országút és a Cserepes sor szögében levő területből. Nem kapták meg.67

A vezető tisztviselőknek aligha voltak ilyen gondjaik, mert nagy jövedelmet élveztek. 1904 márciusában a MÁV üzletvezetőség élén álló Stelczel Frigyes (57 éves) 7200 K évi fizetést kapott és lakást az épületben; a részvénytársasági igazgatók közül ugyanekkor a legnagyobb fizetést a 48 éves Wimmer Fülöp húzta (évi 12 000 K, emellett lakást is biztosítottak neki). Az állami tisztviselők közül Lobmayer István 68 éves kir. főügyész 11 600 K-t, a kir. ítélőtábla vezetője, a 49 éves dr. Fabinyi Ferenc évi 14 000 K-t kapott 1904-ben. A tiszai m. kir. állami kotrások vezetője, Jezerniczky Ákos főmérnök évi 3600 K, 4 hajóskapitány csak havi 160—200 K fizetést, 8 hajóács havi 100-100 K bérért dolgozott.68 Az utóbbi adatok talán szemléltetik a fizetésbeli nagy különbséget is a nagypolgársághoz tartozó igazgatók és a középrétegekhez illetve a munkásosztály, felső rétegéhez sorolható személyek között. Mutatja ezt az 1904. január 1-jén életbe lépett városi szabályrendelet is. Eszerint a polgármester évi fizetése 6000 K+1500 K lakbér, összesen 7500 K, a főjegyzőé 6000, a tanácsnokok 5000-5000 K-t kapnak (fizetés és lakbér együtt). A középrétegekhez tartozó fogalmazó (aki tulajdonképp a hivatali ranglétra kezdő fokán áll és egynémelyikük idővel főtisztviselő lehet), 2000 K-t kap, ugyanennyit a tanácsi iktató és a kiadó is. A levéltári segéd fizetése 1760 K, a városi írnoké 1520 K, míg a körtöltésőré 480 K. A szivattyútelepi gépfűtő 720 K-t és természetbeni lakást, a városi kertészsegéd 700 K illetményt kap. A segéd- és kezelőszemélyzet alapbére öt évenként 5-5%-kal emelkedik, de nem haladhatja meg a kezdő alapbér 30%-át.69 Mindez természetesen akkor válik beszédessé, ha összevetjük a közszükségleti cikkek árával, amelyekről kötetünkben a paraszti életformát és a munkásmozgalmat tárgyaló fejezetben találhatók adatok.

A polgárság szerény jövedelmű, elsősorban alkalmazotti rétegei anyagi helyzetük valamelyes javítására, művelődési igényeik kielégítésére már a {611} századforduló előtt hoztak létre szervezeteket. A fontosabbak (alapszabályuk jóváhagyásának évével és — ha ismerjük — a taglétszámmal): Szegedi Polgári Társalgó Kör (1874), Szegedi Tisztviselők „Összetartás" Önsegélyző Egyesülete (1884, taglétszám átlag a 90-es évek végén: 115), Szegedi Nőiparegylet (1886, taglétszám átlag az 1890-es évek végén: 80), Szeged Alsóvárosi Társalgó Egyesület (1892,1903 végén : 91), Szegedi Jótékony Protestáns Nőegylet (1890, taglétszám átlag 1900 körül 112), Szegedi Kereskedők Betegsegélyző Pénztára (1893, 1903 végén: 276), Szegedi Tisztviselők „Otthon" Egyesülete (1895, 1908 végén: 473), Szegedi Jótékonysági Egylet (1895), Szeged Központi Társadalmi Kör (1897, 1908 végén: 325), Szegedi Orvos Egylet (1896, taglétszám átlag 1900 körül: 52), Szegedi VI. Kerületi Polgári Kör (1898, 1908 végén 276 tag), Szegedi Háztulajdonosok Egyesülete (1899, 1903 végén 250 tag), Szeged Városi Egyesület (1899, taglétszám átlaga 1900 körül: 32). A századfordulótól további egyesületek sorakoztak: Szegedi Kis- és Középkereskedők Egyesülete (1900, 1903 végén 116 tag), Szegedi Magyar Iparpártoló Szövetség (1901, 1903 végén „Szeged város lakosai a tagjai"), Szegedi Köz- és Magánhivatalok Alkalmazottainak Társalgó Köre (1902, 1903 végén 134 tag), Szegedi Magántisztviselők Egyesülete (1902), Szegedi Gyógyszerész Testület (1902), Szegedi Fűszer- és Terménykereskedők Egyesület (1903), Szegedi Gyorsíró Egyesület (1903, 1903 végén 45 tag), Délmagyarországi Közművelődési Egyesület (1903, 1908 végén: 10 221 tag). A városi levéltáros kimutatása 1903 végén 122 szegedi egyesületet tüntet fel.70 1908 végén a legnagyobb létszámú szervezet a Szeged központtal működő, tevékenységi körét az akkori Délmagyarországnak leginkább a bácskai és bánáti részére kiterjesztő, támogatóit is regionálisan szervező egyesület, a DMKE volt.

Bizonyára nem alaptalanul nevezték Szegedet — többek között — az egyesületek városának is. A hivatalos kimutatások szerint 1869-ben 13, 1890-ben 40, 1910-ben 210 különböző egyesületről tudott a hatóság. E számok a városban levő összes, létezőnek hitt vagy valóban meglevő egyesületet magukba foglalják. A fenti adatok azonban nem egészen pontosak, külön egyletként tüntetik fel pl. ugyanazt az egyletet akkor is, ha neve (így az alapszabálya is) megváltozott. Ugyanakkor több, elsősorban munkásegyletről nem volt tudomása a hatóságnak. Az előző bekezdésben főleg azokat az egyesületeket soroltuk fel, amelyek a tisztviselők, a középrétegbeliek gazdasági, művelődési és egyéb érdekeinek kielégítésére, illetve szolgálatára alakultak. Ennek folytán az egyletek nevének felsorolásából hiányoznak a kötet más helyén említett, szorosan vett iparos-, továbbá dalárda, művészeti-, sport-, felekezeti egyletek, népkörök, munkás- és munkáltató szervezetek. Az egyesületek pontos számának korszakunkbeli megállapítására utaló nehézségeket az is szemlélteti, hogy a Magyar Városok Statisztikai Évkönyve, {612} amely a hazai várostörténetnek 1908. évre elsőrangú forrása. Szegeden csupán 76 egyesületet mutat ki. Ha az ebben közölt egyleti statisztikai adatokat vesszük alapul, akkor Szegedet 3z egyletek száma terén a vidéki városok sorában jóval megelőzte Temesvár 132, Győr, 106, Hódmezővásárhely 89 egyesülettel.71 Ma már nehéz lenne pontosan megállapítani, hogy a közép- és kispolgárság mely csoportjai milyen egyesületekben tömörültek, eltekintve azoktól, amelyeknél az elnevezés kifejezi a társadalmi alapot, ezen keresztül az érdekvédelem irányát. Sajátos tömörülésként említhetjük a Szegedi Magyar Iparpártoló Szövetséget (1901), amelynek az volt a célja, hogy minden helyi társadalmi réteget egyesítsen a magyar ipar támogatására. Itt tehát sajátos osztály- vagy rétegérdek nem érvényesült, ellenkezőleg; egyesíteni kívánt minden társadalmi erőt az ipar fejlesztésének eszméjével. A szövetség elnöke a nagytőke aktív képviselője, Szarvady Lajos, titkára Pataki Simon kereskedelmi iskolai tanár.72 A merkantil érdekek érvényesítését kívánó szegedi szervezkedések egyikeként értékelhetjük megalakulását. A hazai ipar támogatására mozgósító cél alapján a Kereskedelemügyi Minisztérium évi 600 K-val, a th. bizottság évi 200 K-val támogatta. A szövetség működésének részleteit további kutatás tárhatja fel.

A polgári érdekeket előmozdító fejlődés még hatékonyabbá tétele, a város hatáskörének szélesítése céljából Szeged vezetői korszakunkban többször szorgalmazták Csongrád megye székhelyének Szegedre telepítését. 1874-re visszanyúló közvetlen előzmények után az 1876. december 21-i rendkívüli közgyűlés a város elsősorban közgazdasági, államigazgatási, kulturális jelentőségére hivatkozva kérte a belügyminisztert, hogy ide kerüljön a megyeszékhely. Ez esetben ugyanis Szeged méginkább megfelelhetne délvidéki magyarosító hivatásának, jobban érvényesülne Szeged központi szerepe különösen igazságügyi, pénzügyi és katonai téren. A város megyeszékhellyé tételének gondolata szorosan kapcsolódott Szeged igazgatási körzetének — a környező vármegyék területének rovására történő —  kiterjesztéséhez.73 Természetesen amíg a nagybirtok gazdasági és politikai uralma oly döntő szerepet játszott az országban, sem történelmi, sem politikai érvek nem kedveztek Szeged megyeszékhellyé válásának, mert e központ esetén — amint helyesen fogalmazta meg a Torontál megyei főispán 1908-ban — a tisztikar nem a dzsentriből, hanem a városi polgárságból kerülne ki. Ezt pedig nem engedhették meg az érdekelt vármegyék földbirtokosai. A korabeli Magyarország gazdasági, társadalmi, politikai viszonyai között Szeged e téren is kifejezésre jutó merkantil álláspontja nem érvényesülhetett.

 {613} A közalkalmazottak különleges rétege, az államvasút i alkalmazottak, elsősorban a tisztviselők 1904 áprilisában az országos általános sztrájk fegyveréhez nyúltak. A mozgalomban Szeged is szerepet játszott. A MÁV alkalmazottak egy csoportjának szegedi szervezkedése még 1889-ben kezdődött, amikor a műhelymunkások dal- és olvasóegyletet szerveztek a műhelyfőnök vezetésével. A fizikai munkát végzők, a korabeli vasúti szóhasználat szerint a „szolgák" 1901. szeptember 30-i közgyűlésükön kimondták A Szegedi MÁV Szolgaszemélyzet Önsegélyző Egylete megalakítását. Ideiglenes elnökük Valkay Pál lett. A belügyminisztérium 1902. június 11-én jóváhagyta az alapszabályt, amely a balesetet szenvedett vagy beteg tagokat segélyezi és előmozdítja a tagság önképzését.74 A szegedi vasúti dolgozók másik kísérlete volt a nehéz anyagi helyzet javítására — tisztviselők és munkások részvételével — fogyasztási szövetkezet alakítása 1903-ban. A magas kereskedelmi árak csökkentését remélték a szövetkezettől, amelybe 1200-an léptek be, 20-20 K-ás részvények vásárlásával.

Ennél azonban fontosabb volt az a mozgalom, amelyet a vasúti tisztek kezdeményeztek a fizetésemelésért, a vasúti pragmatika bevezetéséért. Budapestről irányított országos akció volt az, amelybe a szegedi gócpont is bekapcsolódott. 1904. február 21-én 32 tagú kerületi bizottságot választottak, amely az április 20-ra hirdetett fővárosi gyűlésen képviselte volna a szegedi üzletvezetőséghez tartozókat. Mivel a gyűlést a kormány nem engedélyezte, a mozgalom élén álló budapesti 13 tagú bizottság április 19-én este leadatta a 7. sz. harangjelzést („minden vonat megállítandó"). Kb. 35 000 vasutas lépett sztrájkba. Április 19/20-án éjjel, illetve 20-án reggel a szegedi üzletvezetőséghez tartozó vasutasok is leálltak. Az ország gazdasági élete, a postaforgalom megszűnése miatt is, megbénult.75

A mozgalmat irányító szegedi bizottság élén Láczay Szabó Jenő gépészmérnök állt, de a sztrájkolók igazi vezetője Misley Béla mérnök volt, aki a Csikósféle Kossuth Lajos sugárúti vendéglőben levő sztrájktanyán nem egyszer több mint 2000 sztrájkolót biztatott kitartásra. Sztrájkolt a szegedi állomások, az üzletvezetőség, a leszámoló hivatal, a vasúti távírda személyzetének legnagyobb része, de április 20-án reggel a rókusi fűtőház munkásai is abbahagyták a munkát. Nem dolgoztak a pályamunkások sem. Az üzletvezetőséget irányító Stelczel Frigyes és közvetlen munkatársai kétségbeesett erőfeszítéseket tettek a munka megindítására. Az iparfelügyelőségnél, a fa- és fémipari iskolában dolgozó gépészmérnököket mozdonyvezetőként kívánták munkába állítani. De az Ákos Arnold iparfelügyelő által vezetett, Szabadkára elindult vonat csak Horgosig jutott, onnan kénytelen volt visszatérni. A sztrájk a MÁV szegedi üv. egész területére kiterjedt, de bekapcsolódtak {614} az ACSEV és a Torontáli Helyiérdekű vasút alkalmazottai is. A szegedi kerületi bizottság nem várta be a kormány legdurvábbnak ígérkező intézkedését, hanem már 24-én du. körtáviratban hívta fel a vasutasokat a munka felvételére. A szegedi üv. vasutasai voltak a legelsők akik „a nemzeti érdekre" hivatkozva felvették a munkát. 25-én már csaknem teljesen helyreállt a személy- és teherforgalom. A MÁV elnökének utasítására a szegedi üzletvezetőség fegyelmi eljárást indított, az ügyészségen pedig bűnvádi feljelentést tett 16 szegedi vasúti alkalmazott ellen. A fegyelmi eljárás elbocsátással, a bűnvádi eljárás felmentéssel végződött.76

Az első országos sztrájk szegedi eseményei felbolydították a közvéleményt, a Szegedi Napló a kereskedelemnek, az iparnak és a bankéletnek okozott súlyos károkat említette, egyben a felelősséget a vasúti alkalmazottak jogos igényei elől elzárkózó kormányra hárította. A sztrájkban a vasút fizikai dolgozói is ott voltak, a szegedi kerületi bizottságban a „szolgák" képviseletében Milla József vett részt. A sztrájk a vereség és a megtorlások ellenére pozitíven értékelhető: a szellemi és fizikai dolgozók közös harcának szép példája volt a századelőn.

A középrétegbeliek életformájáról, legfontosabb szórakozási helyeiről, a nevezetesebb szegedi vendéglőkről szemléletes képet fest Cserzy Mihály (Homok): Az öreg Szeged c. könyve, amely eredetileg 1922-ben jelent meg. 1981-ben, minikönyvként, Csongor Győző gondozásában a Szegedi Nyomda ismét kiadta. Megemlíthetjük azonban e tekintetben Sz. Szigethy Vilmos: Régi szegedi kocsmák c, 1988-ban minikönyv formájában közzétett írássorozatát is. (Sajtó alá rendezte Apró Ferenc, Lengyel András). Szigethy azokat a kocsmákat mutatja be, amelyekben szívesen töltötték szabad idejüket a kispolgárok, kishivatalnokok. (Ez a kötet is a Szegedi Nyomda kiadása.)

A szegedi kispolgárnak szórakozási lehetősége eleinte csak ritkán a színház. Az önkényuralom korában a városi vezetők, a cs. kir. beamterek főleg a német társulatok előadásait nézték, majd amikor az önkényuralom válsága idején a 48-as alkotmány melletti tüntetések megindultak Molnár György társulatának lelkesítő előadásai nyomán, a kisemberek is tekintélyes számban megjelentek a színházban. Ahogyan erősödött a nagypolgárság, a társasági élet megnyilvánulásaként az időnkénti színházlátogatást és egyéb kulturális rendezvényen való megjelenést is kötelezőnek ismerte. A szegedi előkelők azonban az 1880-as években a korabeli újságtudósítás szerint — unottan nézték végig a legtöbb darabot. A század utolsó évtizedeiben a szegedi színházi közönség átalakulási folyamata erőteljesebbé kezdett válni. Az izmosodó középrétegek, a munkások jobban szituált része is mind gyakrabban megjelent főleg a könnyedebb darabok előadásain.

 {615} Az utóbbira jó példát szolgáltat az 1910-es évek elejéről Révész Pál, akkor még bútorgyári munkás, akinek a Móra Ferenc Múzeum tulajdonába került hagyatékában megtalálható az Emléklapok a Leányvásár 25-ik szegedi előadására Szeged, 1913. január hó c. füzet. Révész ekkor a jobban fizetett, kispolgári életnívó határán levő szakmunkás (később igazi kispolgár, vendéglős).77 Az említett füzetet feltehetően úgy vásárolta, hogy a jubileumi előadáson részt vett.

A középrétegbeliek, néha még egyes vezető városi tisztviselők, szalmaözvegyek, katonák, vakációzó diákok szórakozási lehetőségét adták az 1890-es években virágzó ún. zengerájok, a „nyári mulatótanyák". Ezekből egy-egy nyáron több is működött; a nevezetesebb vendéglátóhelyek, a híres sörcsarnokok, mint pl. a Feketesas-, a Hétválasztó-, a Fiume-, az Európa-, a Próféta-kávéházak kerthelyiségében és más helyeken is egy-egy vándortársulat felállított néhány ládát, a komédiások és komédiáskisasszonyok kiálltak a ládákra és „mindenféle bolondságokat csináltak, énekeltek, kupléztak, mókáztak". Német, francia, angol kuplékat énekeltek, mert magyar akkor még nem volt — emlékezett vissza Taschler Endre tanácsnok 1923-ban. Bejöttek a nagykörúton kívüli hölgyek is, főleg ha „családi műsort" hirdettek.78 A zengerájok fokozatos letűnése után mindinkább a vándorcirkusz, a mozi, továbbá lassabban a sportrendezvények látogatása és a sportolás lett a középrétegbeliek majd a külvárosi nép szórakozási lehetősége. De a kocsmák változatlanul virágzottak. A polgárság kulturális érdeklődésének fokozatos növekedéséről, a művészi igénnyel fellépő dalárdákról, a zenei életről, a színházról és moziról, a könyvek az irodalom a képzőművészeti érdeklődés megnyilatkozásairól és mindezek előfeltételét alkotó iskolázás fellendüléséről kötetünk kulturális kérdésekkel foglalkozó fejezete számol be.

A szegedi középréteg igen jellegzetes, létszámban is jelentős részét a kisiparosság alkotta.79 Az önálló iparosok anyagi körülményeire elsősorban abból következtetünk, hogy a századfordulón és a századelőn hány segédet foglalkoztattak. Itt nem szorítkozunk csak a kisiparra, hanem — a kép egysége érdekében — a közép- és nagyiparos réteg jellegét, szerepét is vizsgáljuk.

Segéd nélkül dolgozott a századfordulón az ipari vállalkozók 54,4%-a, 1910-ben 52,5 %-a. Köztük voltak tanoncot nevelő, segítő családtaggal dolgozó, mesterségükből szerényen megélő kisiparosok, továbbá a bedolgozók is, akik közvetlenül a kereskedők megrendelésére dolgoztak. Jelentős részük azonban gyenge üzletmenet idején megélhetési gondokkal küzdött, s az iparjog feladására vagy vidékre költözni kényszerült. A paraszti szükségletekre dolgozó szakmákban {616}

97. sz. kép. Az állami szemkórház épülete 1910 táján

98. sz. kép. A partfürdő

99. sz. kép. Szeged-felsővárosi férfi viselete

100. sz. kép. Szeged-alsóvárosi lány viselete

101. sz. kép. Felsővárosi házaspár ünnepi viselete

102. sz. kép. Alsótanyai házaspár ünnepi viselete

103. sz. kép. Putnoki József kiadványa Rózsa Sándorról

104. sz. kép. Rózsa Sándor 1856. évi körözése

105. sz. kép. Ráday Gedeon

106. sz. kép. Pálfy Ferenc

107. sz. kép. Lázár György

108. sz. kép. Wimmer Fülöp

109. sz. kép. Az új Wagner-palota

110. sz. kép. Úri villa Szatymazon a XX. sz. elején

111. sz. kép. A Szegedi Jótékony Nőegylet élelemosztása. 1863

112. sz. kép. Telbisz György bankigazgató lakásának szalonja

113. sz. kép. Ivánkovits Károly porcelánkereskedő és családja. 1880

114. sz. kép. Kováts István építőmester

115. sz. kép. Skultéty tanácsnok kelebiai tanyáján

Az ipari vállalatok csoportjai az alkalmazott segédek, munkások száma szerint 80

a kereslet a terméseredményektől, a környékbeli parasztság vásárlóerejétől függött, ami eléggé ingadozóvá tette a kézműipari termékek keresletét.

A 2—5 segéddel dolgozó, a századelőn 5—700 főnyi kisiparos-réteg nevelte az iparos utánpótlás számottevő részét, szakmáját rendszerint tovább örökítette, s bővített termelőkapacitással, élelmes, vállalkozó üzleti szellemmel e réteg kezén levő műhelyek egynémelyikéből a XIX. század második felében középüzem nőtt ki és néhány nagyipari vállalat. Utóbbira jó példa Bakay Nándor családi kötélverő kisüzeméből kifejlesztett kenderfeldolgozó nagyüzeme, vagy az alsóvárosi Pálfy-féle kovácsműhelyből kifejlődött vasöntöde és gépműhely. Az 1850-es évektől a céhes keretek bomlása, az árutermelő parasztság vásárlásai, a nagy árvíz után az újjáépítés munkái és a városi lakosság új igényei sok helybeli iparos gyarapodásához nyújtottak kedvező lehetőséget. A konjunktúrát kihasználó építőiparosok, asztalosok, ruházati iparosok alkották a századfordulón 140 főnyi középiparos réteg túlnyomó többségét. A század első évtizedében ez a réteg csaknem száz fővel (238 főre) gyarapodott, ami egyfelől a helyi konjunktúra szerepét, másfelől a kisüzemekben rejlő tartalékokat mutatja. Részletesen is láttuk, hogy a nagyiparosok száma a század első évtizedében megkétszereződött.

Érdemes kimutatnunk, mely szakmákban működött 1910-ben a legtöbb közép- és nagyipari üzem. (A kategóriák meghatározásánál itt is, miként az ipartörténeti fejezetben, a munkáslétszámot vettük alapul: középüzemnek a 6—20 munkást, nagyüzemnek a 20-nál több munkást foglalkoztató vállalatot tekintettük). {617}

Legtöbb közép- és nagyiparos a XIX. század és XX. század eleji iparstatisztikák élén álló szabó- és csizmadiaiparban és a nagy árvíz után dinamikusan fejlődő asztalosságban működött. A szabók és a lábbelikészítők között azonban a tehetős rétegek aránya csak 6—7%. Egy-egy iparág kereseti lehetőségeire inkább jellemző a sok munkást foglalkoztató, módos iparosok magasabb aránya a szakmán belül. Erre figyelve a lakatosok, az építészek és az asztalosok között találunk legtöbb nagy kapacitású üzemmel rendelkező, módos iparost.

A kamara jelentése szerint 1903-ban 1754 képesített szegedi iparos közül 632 fizetett 20 korona vagy ennél több adót. Közülük 150 mészáros- és hentesmester volt, akiket a levágott állatok darabja után adóztattak, s csak emiatt fizettek valamennyien 20 koronánál többet.81 A legtöbb adót fizető polgárok, a virilisták jegyzékén 1879-ben és 1885-ben az alábbi közép- és nagyiparosok szerepeltek.82

Az 1879-ben 140, 1885-ben 142 virilista között mindkét alkalommal 12 olyan személyt találunk, akiknek a jövedelme hagyományos jellegű vagy éppen az idő tájt gyári szintre fejlesztett kézműiparból származott. A város építő konjunktúráját tükrözi, hogy mindkét ízben 3 építész vállalkozó volt közöttük. 1879-ben az adófizetők első harmadában lévő két tímár (Felmayer János és Gusztáv) hat év múltán kevesebb adót fizetett és a virilista-jegyzék végére csúszott. Előrébb rukkolt viszont Seifmann Mór műbútorasztalos nagyiparos, Ivánkovits Károly porcelánfestő és a virilisták közé került Kisvajas Pál zsindelykészítő és Brauswetter János órásmester. A táblázatban nem vettük fel Neubauer József gyufagyárost, Kátay Nándor téglagyárost, Patzauer Miksa likőr- és szeszgyárost stb., a tőkés korban alapított gyárak tulajdonosait, akik a korszak új típusú, kézműipari hagyományoktól független vállalkozói.

1908-ban a város 284 tagú törvényhatósági bizottságába virilista jogon 11 iparos és 16 nagyiparos, választás révén 22 iparos és 1 nagyiparos került.83 Az iparosok és más rétegek városi közéletben betöltött szerepét kötetünk más része tárgyalja. {618}

Az iparosok jelentős részének szántóföldje, szőleje is volt, ami a korszak mezővárosi iparosaira általában jellemző és a korábbi időszak öröksége. A föld-vagyon a kézművesnek létbiztonságot nyújtott a nehéz esztendőkben és sokan akkor is ragaszkodtak hozzá, amikor korszakunkban — az ipari vállalkozás és a kinyíló piac lehetőségei között — már jól megéltek, vagy megélhettek volna mesterségükből is. Ezt példázza Mikszáth elbeszélése a halbicskát „föltaláló" Sziráki József késesmesterről. Egy londoni cég tízezer bicskát akart nála megrendelni, de a mester nem fogadta el a rendelést. Mezei munka idején ugyanis legényeit kukoricát kapálni, szénát gyűjteni vitte, s nem volt idejük a műhelyben dolgozni. „Azért magyar ember Sziráki uram, hogy ilyen legyen, ne értsen az üzlethez s ne csiklandozza a nyereségvágy..." — fűzi hozzá az író.84 Már az 1850-es években akadtak (pl. Kováts István építész) (114. sz. fénykép), 1880 táján már jó-néhányan voltak Szegeden vállalkozó típusú iparosok — mint Bakay Nándor, a Pálfy-testvérek, Adok István és mások —, de valószínűleg még többségben voltak a földhöz is kötődő, kétlaki módon élő kézművesek.

A tőkés vállalkozásokban nagy szerepük volt a helyi zsidó iparosoknak. Míg 1808-ban 5 zsidó mesterember dolgozott Szegeden, addig 1853-ban már 83, {619} 1884-ben 175 zsidó iparosról tudunk.85 Az aranyműves- és a kárpitosiparban nagyrészt ők dolgoztak. Legtöbb zsidó iparos a szabó- (35), a cipész- (22), a szobafestő' és mázoló- (17), valamint a kárpitosszakmában (15) tevékenykedett.

A XIX. században Szegeden felnőtt és megizmosodott egy vállalkozó típusú közép- és nagyiparos réteg, amely — mint láttuk — több elemből származott. Számos képviselője nemcsak ipari üzemet működtetett, hanem kereskedelemmel is foglalkozott. Igaz, a céhbeli mesterember is maga értékesítette készítményeit, családja és segédei, inasai közreműködésével, de a nagy mennyiségű árut termelő üzemtulajdonos számára a kereskedés külön üzlethálózat és személyzet fenntartását igényelte. A kézműipar szerkezetének átalakulása miatt a század második felében a tímárok, a hajóépítő mesterek, a vízimolnárok, magyarszűcsök kiszorultak ebből a rétegből, s helyükre asztalosok, kárpitosok, építőiparosok, lakatosok, vendéglősök, szabók kerültek. Vékony felső rétegük módos polgári szinten élt.

Volt egy számottevő, 2—5 segéddel és tanoncokkal dolgozó kisiparos-réteg, amely a hagyományos és újonnan meghonosodó szakmák továbbvitelének fő bázisa. Számosan felemelkedtek innen a középiparosok közé, de a többség a családban öröklődő mesterséget a korábbi keretek között folytatta.

A kisiparosoknak kb. háromnegyed része egyedül, vagy 1 segéddel dolgozott. Több szakmában (pl. papucsos, cipész) a mesterné is részt vett a munkában. Úgy látszik, ez az iparosságnak a leginkább változó rétege: az elszegényedők kihullanak, gyárakban vagy másutt keresnek munkát, a jó, biztos megélhetést ígérő iparágakban pedig egyre megújult a műhelyalapítási kedv. ilyen volt a század elején az asztalos, a cipész, a borbély és a szobafestő mesterség.

A tanyai iparosok közül a kovácsoknak és a bognároknak rendszeresen volt munkájuk, s többségük jól megélt a mesterségéből. A részben képesített, de hatósági engedély nélkül dolgozó házépítőket környezetük a széles határban mestörnek tekintette és szólította, amire hozzáértésükkel, szakértelmükkel rászolgáltak, de életvitelük alapján parasztok voltak, s nem szerves részei a város iparos társadalmának.

A kisiparosok a céhek megszűnése után újabb típusú érdekvédelmi szervezeteket hoztak létre, amelyek kezdetben — amint láttuk — még a céhes hagyományokhoz kötődtek. A törvényhozás a modern viszonyoknak megfelelő érdekvédelmi testületek létesítését is előírta. Ezen túlmenően helyi kezdeményezésű, kisiparosokat tömörítő szervezetek („egyletek", „körök") is keletkeztek. Az 1870-es évek második feléből a kisiparosok számára az alábbi szegedi körök, intézmények, egyesületek alakultak.86 (Alapszabályuk és működésük vizsgálata önálló feldolgozást érdemel.)

 {620} Polgári Iparos és Gazdasági Kör: a Szegedi Polgári Társalgó Kör és a Szegedi Iparosok Köre egyesülése útján 1877-ben létesült. Elnöke Rainer Ferenc, alelnöke Szekerke József. 1880-ban 386 tagja volt. A Szegedi Szállodások, Kávésok, Vendéglősök és Korcsmárosok Ipartársulata. Alapszabályát a BM. 1893-ban hagyta jóvá. Elnöke Juránovics Ferenc szállodatulajdonos, titkára Kiss Pál vendéglős. A Szegedi Ipartestületi Békéltető Bizottság. Békéltető Bizottságot az 1884: XVII. tc. értelmében minden ipartestületben kellett alakítani, de ezek önálló alapszabály szerint működtek. A szegedinek az alapszabályát a BM. 1899-ben hagyta jóvá. Elnöke Taschler Endre városi kapitány, iparhatósági biztos, jegyzője Borsos János. A Szegedi Bérkocsis Ipartársulat. Alapszabályát a BM. 1901-ben hagyta jóvá. Elnöke Szabó József. A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara Kerületébe Tartozó Önálló Iparosok Nyugdíjegyesülete. Alapszabályát a BM. 1901-ben hagyta jóvá. Elnöke Kalmár István ipartestületi elnök, titkára Borsos János. Alapszabálya szerint legalább 1000 tagjának kellett lennie, működését csak akkor kezdhette meg. Pontosabb adatokat nem találtunk. Szeged-felsővárosi Iparoskör. Alapszabályát a kereskedelmi miniszter 1902-ben hagyta jóvá. Elnöke Sebők Pál. Taglétszáma 1908 végén: 315. Szeged-alsóvárosi Iparoskör. Alapszabályát a kereskedelmi miniszter 1905-ben hagyta jóvá. Elnöke Juhász Antal esztergályos, jegyző Balog Gyula. Taglétszáma 1908 végén: 496.

Szeged gazdasági jelentősége, erős kisiparossága folytán korszakunkban többször volt a kisiparosok országos tanácskozásának helye. 1912. július 21-én a Magyar Építőiparosok Országos Szövetsége, október 20-án az ország összes ipartestületei évi közgyűlésének adott otthont a város, 1913. november 24-én az ország cipészkisiparosainak képviselői tanácskoztak itt. Értekezletük állást foglalt a bőrkartell zsaroló tevékenysége ellen és elhatározta, hogy a cipésziparosok olyan bőrárukat nem vásárolnak, amelyek a bőrkartellhez tartozó gyárakból származnak. (A bőrkartell osztrák—magyar közös kartell volt, amely a kikészített bőr magas monopoláraival kedvezőtlen helyzetbe hozta a lábbelikészítőket.) A cipésziparosok értekezlete kimondotta a Vidéki Cipész-, Csizmadia- és Papucskészítő Iparosok Országos Szövetségének megalakítását. Határozat volt az is, hogy feliratot intéz a kormányhoz, amelyben kéri: készíttessen kartell ellenes törvényt, és 1917-ben ne újítsa meg a vámközösséget Ausztriával. Az országos szövetség rövidéletű lapja, Cselik János szerkesztésében, Szegeden látott napvilagott A Vidéki Cipész címen, 1914-ben.87

Az elmondottak tanulsága, hogy a szegedi polgári társadalom különböző rétegei számszerűleg és szervezettség terén is korszakunkban megerősödtek, a polgári osztály szervezettsége magas fokra jutott.

Lábjegyzetek:

1. Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Budapest, 1976. 82. Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején. = TCSMT XI. Szeged, 1987. 32., 40—43.
2. Az említett városi tisztviselőkre: Cégb. ir. (A nevezett intézetek iratanyagában.) Az idézet: CsmL Szegedi áll. ügy. ir. IV. 1913—2479. 1. sz.
3. A struktúra statisztikai adatokkal mérhető nehézségeiről: Vörös Károly: A századelő magyarországi polgári középrétegeinek történetéhez (Kísérlet). = Tanulmányok Mérei Gyula 75 születésnapjára. Szerk.: Gaál Endre és Serfőző Lajos. Szeged, 1986. 77., 84—87., 90., 94'
4. CsmL Közgy. jkv. 1875—627., 1881—496.
5. CsmL Polgm. Hív. ir. 31. doboz. A legtöbb adót fizetők névjegyzéke.
6. MVStÉ. 1908. 177. tábla.
7. Uo.
8. CsmL Tan. ir. tárgymutató 1862—7671., 1880—18 716., 21 149. Tan. ir. 1875—3937.1. sz.
9. Cégb. ir. Az említett Rt.-ok anyaga, továbbá Lugosi Döme : A Gál család Szegeden. Szeged, 1932. 12—16. Újabban Zolnay László: Egy szegedi polgár... I. m. 16.
10. CsmL Polgm. Hiv. ir. 31. doboz.
11. CsmL Igazoló választmány ir. 1907—1911. cs.
12. Lőw Immánuel—Kulinyi Zsigmond 1885. XII. Marjanucz László: A szegedi zsidó családok a 19. században. Szeged, 1988. 20—25. Sós Endre: Zsidók a magyar városokban. H. és É. n. 69.
13. Karády Viktor: Zsidó vallásváltók és vegyesházasságok Szegeden a 20. században. A Szegedi Móra Ferenc Múzeumban A szegedi zsidó polgárság emlékezete c. tudományos konferencián, 1989. június 7-én elhangzott előadás adatsorokat tartalmazó melléklete. Az előadás szövege Az asszimiláció Szegeden c. tanulmányba beépítve jelent meg. A szegedi zsidó polgárság emlékezete. Szerk. Zombori István. Szeged, 1990.
14. A levelek fénymásolatát a kivándorolt Eichinger Imre unokája, Frederick George Mason Jr. (Washington) bocsátotta rendelkezésünkre. Köszönjük szívességét.
15. CsmL Építészeti Tervtár 70.
16. Szegedi Napló, 1879. december 28.
17. Cégb. ir. VIII. 1896—70. !. sz.
18. Dr. Vörös Károly lektori jelentése.
19. Huszka Lajos: Szatymazi kapások és úri birtokosok. I. m. Zsótérre még: CsmL Polgm. eln. ir. 1930—3814.
20. CsmL KIB. ir. 1891—160. 1. sz.
21. Szegedi Napló, 1913. április 27. Magyar László: Régi szegedi zengerájok. = Szeged, 1923. április 1.
22. Typographia, 1905. április 21.
23. Engel szocialista ellenességéről a Typographia számos korabeli cikke alapján: Gaál Endre: Adalékok a szegedi nyomdai munkások mozgalmának történetéhez     1890—1934. = Tanulmányok Mérei Gyula 75. szülestésnapjára. 1. m. 101—103.
24. Balázs Béla: Napló 1903—1914. Budapest, 1982. 7., 49.
25. Nagy Ádám—Tóth István: A szegedi Móra Ferenc Múzeum helytörténeti fényképgyűjteménye. = Történeti Múzeumi Közlemények, 1984. 1—2., 136—143.
26. Részletesen: Czímer Károly 1929. 169., 205., 207.
27. CsmL Építészeti Tervtár 21.
28. Részletes eseménytörténet Czímer Károly 1929. 131—217. Jelen kötetben hely hiány miatt nem tárgyalható Felsővárosi Kis Kaszinóról. Uo.
29. Jelentés a Magyar Vidéki Malomipar-Egyesület Szolnokon 1898. évi április hó 24-én tartott első rendes közgyűléséről. Budapest, 1898. 9—19., 25.
30. Szegedi Napló, 1900. február 28.
31. Nyomdaipar Magyarországon, 1902. július, augusztus. Typographia, 1903. október 30.
32. Gadanecz Béláné: Vendéglátóipari dolgozók a magyarországi munkásmozgalomban a kezdetektől 1919-ig. Budapest, 1972. 172.
33. CsmL Polgm. eln. ir. 1907—7262.
34. VDCSMMT 1868—1917. 216—219., 320.
35. Uo. 320., 412.
36. Szegedi Napló, 1900. május 20., 24.
37. Szegedi Híradó, 1904. március 15.
38. CsmL Egyesületi alapszabályok gyűjteménye 1911—1921.
39. Délmagyarország, 1914. március 27., 29.
40. Népszáml. stat. 1910. VI. 310—311.
41. Uo. 163.*
42. Egy szegedi államvasúti hivatalnokcsalád első világháború előtti és alatti életmódjáról, nézeteiről, más társadalmi kategóriákhoz való viszonyáról értékes adalékokat közöl: Zsiray Károly: Visszatekintés bölcsőre és középosztályra. Budapest, 1986.
43. CsmL Egyleti törzskönyv. 2. sz. Reizner János 1899—1900. III. 154. L. Nagy Zsuzsa: Szabadkőművesek. Budapest, 1988. 51. A páholyok alakulási sorrendjére: Palatínus József: Szabadkőművesek Magyarországon. Budapest, 1944. 222—224.
44. Eänst Wangermann: The Austrian Achievement 1700—1800. London, 1973. 115—155.
45. Az előadottakra lásd Arató Frigyes: Az „Árpáď'-páholy története 1870—1895. Szeged, 1895. 214., 216. Kulinyi Zsigmond 1901. 303.
46. Uo. 301. Részletesen: Arató Frigyes I. m. 84., 86., stb.
47. Péter László: A szabadkőművesség Szegeden 1870—1950. = MFM. Évkönyve 1980/81-1. 266—267. Téves azonban az a következtetése, amely szerint bizonyos, hogy a helyi munkásmozgalom történetébe beírták a nevüket az előadássorozattal.
48. Kelet, 1900. 68—70.
49. Palatínus József I. m. 22. Hoffert idézi Péter I. m. 274.
50. OL. P. szekció 1126. 3. tétel.
51. Uo. 1. tétel.
52. Uo. 2. tétel.
53. Beatrice Webb: My Apprenticeship. Cambridge, 1979. 250—251. Heinz Gollwitzer: Europe in the Age of Imperialism 1880—1914. London, 1969. 133—140.
54. CsmL Tan. ir  1904—11 475. 1. sz. MVStÉ. 1908. 146. tábla.
55. CsmL Közgy. jkv. 1906—657. MVStÉ. 1908. 151. tábla.
56. Uo. 152. tábla. Az egyes intézményekről: Kulinyi Zsigmond 1901. 317—324.
57. CsmL Közgy. jkv. 1902—152.
58. MVStÉ. 1908. 153. tábla. Részletesebben lásd a közegészségügyről szóló fejezetben.
59. Kenneth D. Brown: Labour and Unemployment 1900—1914. London, 1971. 13—15. Betrice Webb I. m. 194—201. VDCSMMT 1868—1917. 408—409.
60. Népszáml. stat. 1910. III. 190.
61. CsmL Tan. ir. 1904—11 475. 1. sz.
62. CsmL Egyesületi alapszabályok gyűjteménye 1911—1913.
63. Mindkét szervezetről uo.
64. Délmagyarország, 1914. január 25., április 28.
65. CsmL Szeged város titkos levéltára 1748—1900. 194. Kulinyi Zsigmond 1901. 311. Népszáml. stat. 1910. IV. 774. MVStÉ. 1908. 146. tábla.
66. CsmL Közgy. jkv. 1905—795. (1906. május 1-től kapta meg.)
67. Részletesen lásd Gaál Endre: A Lechner-féle városfeltöltés és némely következménye. = Szeged, 1989. 2. 32—34.
68. CsmL Közp. vál. ir. 1905. 7—76. sz.
69. Szeged szab. kir. város törvényhatóságának szabályrendeletei. I. 1904.1. m. 157—172.
70. CsmL Tan. ir. 1904—11 475. 1. sz. MVStÉ. 1908. 146. tábla.
71. MVStÉ. 146 .tábla.
72. CsmL Egyesületi alapszabályok 1899—1904.
73. Csongrád megye évszázadai. Történelmi olvasókönyv 2. I. m. 60—63. Ruszoly József: Szeged megyétől Nagy-Szegedig. Szeged, 1987. 17—39.
74. CsmL Egyesületi alapszabályok 1901—1910.
75. CsmL MÁV üv. ir. 1904—50. eln. sz. MMTVD. III. 201—212. Gadanecz Béla: A vasutas munkásmozgalom története (A kezdetektől 1945-ig.) Budapest, 1985. 65—82.
76. A szegedi eseményekre részletesen: Szegedi Napló, 1904. április 19—április 25-i számai. Továbbá CsmL MÁV üv. ir. 1904. Ugrai Zoltán gyűjtése.
77. Tóth István: Révész Pál asztalos és vendéglős élete dokumentumai alapján. = Múzeumi kutatások Csongrád megyében 1983. Szerk.: Juhász Antal. Szeged, 1983. 93—96.
78. Magyar László id. cikke.
79. E témakör feldolgozása Juhász Antal munkája.
80. Népszáml. stat. 1910. IV. 236—237.
81. A szegedi Kamara jel. 1903-ról. 108.
82. CsmL Közgy. jkv. 1879—572., uo., 1884—495. Itt nem vettük figyelembe a gyárosokat és az olyan vállalkozókat, mint pl. a felsővárosi Tóth Ferenc hajóépítő, akinek a jövedelme elsősorban a tiszai kereskedelemből származott.
83. MVStÉ. 1908. 176. és 177. tábla.
84. Mikszáth Kálmán: Milyen a magyar iparos? I. m.
85. Lőw Immánuel—Kulinyi Zsigmond 1885. 44—45.
86. CsmL Egyesületi alapszabályok csomói 1870—1921.
87. Délmagyarország, 1912. július 19., szeptember 4., 1913. november 25. Ertsey Péter 1954. 43. A bőrkartellre: Varga Jenő: A magyar kartellek. Budapest, 1956. 105.

VII. A MUNKÁSOSZTÁLY KIALAKULÁSA, TÁRSADALMI TAGOZÓDÁSA

 {621} Korszakunkban a társadalom fejlődésének viszonylag jól áttekinthető része Szegeden is a bérmunkára utaltak osztálya, a proletariátus. Ennek az összetett társadalmi erőnek több eleme már a XIX. sz. első felében jelen volt a városban. Az 1828. évi összeírás részadatainak összegzése alapján 4319 zsellér, szolga, szolgáló élt itt. E kategóriák mellett ugyanekkor 398 kézműiparos-segéd,1 ismeretlen számú inas, továbbá a fafaragó és a hajóácslegények, az 1840-es években már néhány említésre méltó tőkés ipari vállalat bizonytalan számú munkása, a hajózás, a szállítás, a kereskedelem pontosan szintén nem ismert számú munkaerői, a mezei munkákat végző bérmunkások, tehát az 1840-es évekbeli helyi római katolikus keresztelési anyakönyvekben — különösen Rókuson és Felsővároson — a kereszteltek atyjának foglalkozásaként közelebbről meg nem határozott „kézi munkás", „közrendű napszámos", „közrendű kézi munkás" stb. csoportokba soroltak együttesen adhatták azt a proletariátust, amellyel Szeged a kapitalizmus korába lépett.

Az első modern módszerekkel végrehajtott, 1870. évi és az ezt tízévenként követő, az adatfelvételben egymástól ugyan több tekintetben eltérő népszámlálási statisztikák alapján, a foglalkozási főcsoportok szerint összeállított mellékelt táblázat szemlélteti a szegedi fizikai munkavállalók számát 1870—1910-ben.2

1870-ben igen nagy Szegeden a napszámosok tömege, noha a statisztika csak a mezőgazdaságban foglalkozó napszámosokat sorolta ide. De bármivel foglalkoztak, a kapitalista korszakban mindvégig a társadalom legalsó, leginkább függő, megélhetésre nézve legkevésbé biztosított részét alkották. Vajon hogyan, milyen irányban próbáltak a szegedi napszámosok korszakunkban szilárdabb megélhetési viszonyokra szert tenni? Nagy tömegük az 1850/60-as években jobbára föld-és mezőgazdasági munkából tengődött. Sokan a főtéri piacon kapával, ásóval ácsorogva várták a munkaalkalmat.3 A hajók meg-, illetve kirakodása, a szállítás kiszélesedése a század második felében, az egy ideig még továbbélő hajóvontatás szintén adott valamelyes megélhetést a nincsteleneknek, de inkább csak úgy, hogy az 1860-as évek végétől Szegeden is megélénkülő építkezéseknél, a fokozatosan szélesedő fűrészáru gyártásánál és a malomiparban segédmunkát is vállaltak. Jelentősebb, több munkaalkalmat biztosított azonban a Tisza vizével már jóval 1848 előtt is folytatott állandó küzdelem: a töltésépítés és más árvédelmi műveletek a szegedi nincstelenek jelentős részét a földmunkák e különleges részéhez kötötte. {622}

A proletariátus létszáma Szegeden 1870—1910 (Keresők, az eltartottak nélkül)

 * Az 1870. évi statisztika nem választja szét a férfi- és nomunkásokat. Az Ipar és a Kereskedelem rovatban: segéd, tanonc, munkás. Az Egyéb foglalkozási főcsoport a népszámlálási statisztikában csak 1880. és 1890-ben szerepel ezen a símen.

** Az Őstermelés rovatban: évi szolga, munkás, zsellér. Az Ipar és a Kereskedelem rovatban: segéd, tanonc, munkás. A felvétel a Kereskedelem rovatban szerepelteti a Forglom és Szállítás munkásait is. Az Egyéb rovat: alamizsnás (113 férfi, 178 nő), kéjnő (t55). E kategóriákat az 1900 és az 1910 évi statisztika az Egyéb és ismeretlen foglalkozásúak közé sorolja. 1880-ban az Őstermelésben az éves cselédek, valamint a foglalkozás nélküliek között nem mutai ki nőket.

*** Az őstermelés rovatban: gépész, szolga, napszámos is. Az Ipar rovatban; gépész, segéd, tanonc, munkás, szolga, beleértve a Személyes szolgálat kategóriába sorolt iparokat is. A Kereskedelem rovat: segéd, tanonc, munkás, napszámos, szolga. A hiteléletbeli szolgákat az ismeretlen foglalkozásúak közé sorolja. Az Egyéb rovatba belevettük a statisztika más helyén feítünietett 62 férfi és 9 nő házmestert, 131 férfi és 1 nő zenészt, 3 férfi és 2 nő mutatványost, 54 xakaritónöt, 118 kéjnőt, Összesen tehát 196 férfit és 184 nőt is. Foglalkozás nélküliek: alamizsnából, községi segélyből, intézetek terhére élők.

**** Az 1900. és 1910. év hat első foglalkozási főcsoportján belül: Művezető, előmunkás, segédmunkás, napszámos, tanonc, szolga kategóriák szerepelnek. (A Nyugdíjas és a Véderő főcsoportokat nem vettük figyelembe.) A két népszámlálás anyagában a //. Bányászat, ipar és forgalom C) alpontjaként Kerekedelem és hitel szerepel. A VII. Egyéb foglalkozások között diáktartó, házfelügyelő, zenész, bordélyos, kéjnő stb., a VIII. Foglalkozás nélküliek és ismeretlen foglalkozásúak között a községi segélyből élők, szegényházakban elhelyezed egyének stb. szerepelnek. Azonban a kölet (Népszáml. stat. 1910. III.) csupán összefoglalóan közli ezek számát.

 {623} A Tisza és a Maros szinte évenkénti nagy áradásai az 1850-es években a korábbinál fokozottabb erőfeszítésekre késztették a városi tanácsot az árvízvédelemben. Maga is fogadott fel munkásokat pl. 1852-ben az újszegedi Kralica-töltés javítására, 1855-ben a Szomolya-töltés munkálataira, de a nagyobb erőt igénylő töltésezéseket vállalkozóknak adta. 1861. január 17-én állandó védtöltésezési bizottmányt nevezett ki, amely folyamatosan irányította a várost védő gátak felmagasítását, erősítését, javítgatását. A védtöltések építésében, javításában 1879-ig főleg szegedi vállalkozók vettek részt (pl. Ábrahám József, aki 1861 augusztusban elvállalta a Székhalom—Macskási töltés megépítését), majd a város újjáépítése során az ország más részeiből, külföldről származó vállalkozók is szerepeltek. Az egyik legismertebb a norvég származású Gregersen Guilbrand vállalata, a Gregersen G. és fiai közkereseti társaság, amely már az 1870-es évek közepén Budapesten faárugyárat bírt. 1880-ban megkapta a sövényházi töltés építését (az Alföldi Vasúttól a sövényházi magaslatokig). Ehhez naponként 1800—2000 kubikost, 700 napszámost, 160 lovaskocsit, 100 taligást és 84 nyitott vagont (négy mozdonnyal) alkalmazott. Utóbbiak az Alföldi Vasút tulajdonában voltak. Amikor az 1880-ban megépített városi körtöltés felmagasítása és megerősítése elengedhetetlen volt, Gregersen összefogva Wahl Bélával, a vasúttársaság szegedi üzletigazgatóságának vezetőjével végezte el a munkát; a vállalkozók nyeresége kb. 30 000 Ft volt.4 Gregersen csinálta a szegedi csatornázási munkákat és a közúti híd alapozását is az 1880-as évek elején. Természetesen Gregersen és más vállalkozók is a szegedi munkákat helyileg toborzott kubikosokkal végezték; de alkalmaztak szegedieket távolabbi területeken végzett földmunkáknál is.5

A Tisza völgyében legkorábban és legnagyobb tömegben a szegedi napszámosok, földnélküli szegények váltak hivatásos majd mind távolabbi vidékekre eljáró vándorkubikossá. Az 1870-es években már híresek voltak jó munkájukról; elsősorban folyószabályozási, töltésezési munkákban bizonyultak kiválónak; igen {624} jól értették pl. a töltések ún. négyes rézsűvel építését, a gyorsan, döngölés nélkül emelt töltések hálóval történő védelmét, partleszakadások helyreállítását és biztosítását, ismerték a folyókanyarok átvágásának sajátos feladatait. Érthető tehát, hogy pl. 1870/71-ben a Tisza felső szakaszán és a Bodrog folyón végzett szabályozási munkákhoz a vállalkozást elnyert konzorcium 1000 munkást Szegedről szállított a helyszínre.6 Az Alföldi Vasút építésénél földmunkát vállalni hajlandó szegediek számát 1867 elején a polgármester legalább 3000 főre becsülte. Taschler Józsefnek ugyanebből a jelentéséből ismert, hogy „a vagyontalan munkaképes osztály nevezett része" április második felétől már a szőlő és egyéb mezei munkáknál foglalkozást tud találni és így keresetforrásuk szélesedik.7 Említett adatunk rávilágít a földmunkáknál dolgozók életmódjának arra a vonására, hogy földmunkákat az évnek csak bizonyos szakaszaiban végeztek, a legjelentősebb mezőgazdasági munkák idején visszatértek a mezőgazdaságba. Így volt ez a fokozatosan erősödő hódmezővásárhelyi, szentesi, csongrádi kubikosok esetében is. Az utóbbi helységek földmunkásai az 1880-as évektől váltak mind erősebb versenytársává a szegedi kubikosoknak.8 Ennek ellenére azonban az első világháború előtt a szegediek a monarchia különböző területein végzett földmunkáknál, sőt a monarchia határain túl is keresettek voltak. Az 1880-as évek közepétől az Ipoly völgyében, Heves megyében, a Rába és mellékfolyóinak szabályozásánál, Boszniában, a bukaresti várépítésnél, a przemysli erődépítéseknél stb. dolgoztak, az 1890-es években „nagy számban mentek" főleg Szerbiába, Romániába, Bulgáriába, a századforduló után Sziléziába, és a korábbinál gyakrabban szerződtek német területekre.9 Úgy tűnik szegedi sajátosság, hogy itt nem általában az agrárproletárokból, hanem a gazdasági fejlődés terén jelentős eredményeket elérő vidéki nagyváros napszámosaiból fejlődtek ki a kubikosok. Főleg Móravároson laktak. Az 1890-es évektől — összefüggésben a nagyarányú országos földmunkák befejeződésével, a helyi ipar korábbinál erőteljesebb fejlődésével — a kubikosok száma és foglalkoztatottsága csökkenő tendenciát mutat. A szegedi kubikosok történetének részletes feltárása még megoldandó feladat.

Az adataink arról is szólnak, hogy korszakunkban a szegedi agrárproletárok {625} egy része, főleg azok, akik nem váltak vándorkubikossá, a nagy mezőgazdasági munkák idején más megyékbe, pl. Békés, Csanád megyékbe elszegődtek részesmunkára. A vándor mezőgazdasági idénymunkássá válásnak azonban nem volt oly nagy jelentősége Szegeden, mint a kubikmunkának, bár 1884 nyarán kb. 2000, 1885-ben 2500 1886-ban 1890 munkás szerződött mezőgazdasági munkára.10 A mezőgazdasági munkások „emberpiaca" Alsóvároson, a Vadkerti téren levő kereszt környékén volt. A századforduló tájától azonban inkább már a környező községekbe (Deszk, Szentmihálytelek, Röszke stb.) való, nagyobb mezőgazdasági munkára ajánlkozók gyülekeztek itt.11 A városi agrárproletariátus egy részének megélhetése szempontjából nem hagyhatók figyelmen kívül, főleg 1879 után az urbanizációs fejlődés, kövezési, csatornázási, útfenntartási, járdaépítési stb. munkák. Mind az 1875., mind az 1899. évi szegedi költségvetés az összkiadásnak kb. 10%-át fordította ilyen jellegű munkákra, azonban e 10% a 70-es évek közepén 60 948, 1899-ben 162 609 Ft-ot tett ki.12 A városi kiadás eme részének csaknem háromszoros növekedése azonban nem járt együtt a foglalkoztatott városi munkások számának lényeges növekedésével; a kiadási összeget az urbanizációs fejlődésbe fektetett egyre nagyobb anyagmennyiség ára emelte meg. Idézett adatunk tehát nem mond ellent a napszámoslétszám csökkenését szemléltető statisztikai adatnak.

A napszámosok korszakunkbeli apadásához nagy mértékben hozzájárult az iparfejlődés, ennek egyik társadalmi velejárója, az ipari munkások számának növekedése. Ezt az 1870—1910 közötti időben felvett népszámlálási statisztikák alapján a következő táblázatban összegezhetjük.

E statisztika összeállításánál is ugyanazok a tételek érvényesültek, mint amelyeket a proletariátus egészét bemutató, előző táblázat alá írtunk. A jelenlevő polgári népesség 1870—1910 között Szegeden 68,6%-kal nőtt, a munkásosztály {626} egésze 58,9%-kal gyarapodott, ezen belül azonban jóval gyorsabban, 314%-kal növekedett az ipari munkásság. Az 1870. évi 27 465 főnyi kereső népességnek az ipari munkásság csak 9,3%-át, 1910-ben az 53 091 keresőnek már 20,1%-át tette ki. A szegedi ipari munkások számának növekedése a fenti időszakban messze meghaladta a 164%-os országos átlagot, de túlszárnyalta az ország ipari központja, Budapest ipari munkásságának növekedési ütemét is, amely „csak" 232%-os volt.13

A városban korszakunkban végbement erőteljes tőkés fejlődés a munkásosztály létszámának növekedése mellett magával hozta a proletariátus szerkezetének változását is. Legszembeötlőbb a mezőgazdasági napszámosok létszámcsökkenése: az 1870. évi 21,4%-ról 1910-ig 5,5%-ra apadt a kereső népességen belül. Az iparfejlődés a napszámos réteg egy tetemes hányadát felszívta, de ugyanilyen irányban hatott a kereskedelem, a szállítás munkáslétszámának dualizmuskori szegedi gyarapodása is.

Közelebbről szemügyre véve az ipari munkásságot, azt látjuk, hogy a városban nagy hagyományokkal bíró jellegzetes kisipari ágazatok, továbbá az urbanizáció gyors előrehaladásával Szegednek hivatalnokvárossá, egyre jelentősebb kultúrközponttá válásával, összefüggésben a növekvő gyáripari munkaerő anyagi szükségletei kielégítésével a kisipari munkások és egyéb alkalmazottak száma — amint közölt táblázatunkból látható — a dualizmus korában gyors ütemben nőtt. 1910-ben a legfeljebb 20 segédet alkalmazó üzemekben Szegeden néhány fontosabb ipari főcsoport segédlétszáma a következő: ruházati ipar 1884 fő, élelmezési ipar 664 fő, faipar 604 fő, építőipar 534 fő, szállodás- és vendéglátóipar 465 fő, vas és fémipar 384 fő.14

A kisipari munkásság növekedésének egyik forrása a városban 1848 előtt élő, akkor még többnyire német etnikumú iparossegédek leszármazóinak korszakunkban is az adott vagy rokonszakmát folytató része. A létszámnövekedéshez hozzájárult — az említett gazdasági-társadalmi szükséglet kielégítése iránti igénynek megfelelően — az, hogy a városi napszámosok közül számosan szakmatanulásra adták gyerekeiket, mert ez, a biztosabb megélhetéssel együtt társadalmi emelkedést is jelentett. Szeged gazdasági és kulturális vonzáskörének korszakunkban jelentős tágulása folytán főleg a Bánátból, a Marosszögből, sőt az ország távolabbi területeiről is sok, az agrárszegénység csoportjába tartozó szülők gyereke szerződött tanoncként Szegedre. A századforduló után közvetített tanoncot ide a Felvidéki Magyar Közművelődési Egylet vagy a Budapesti Ipari és Kereskedelmi Munkaközvetítő Intézet is. A korszakunkbán vándorlás útján munkát kereső különböző kisipari szakmájú munkások egyik fontos úticélja Szeged volt; közülük {627} sokan meg is telepedtek itt. Ugyanakkor az itt felszabadult segédek nagy része is megfordult a monarchia különböző területein, sőt több európai országban. A munkakeresést és szakismeretek bővítését szolgáló valcolással már az 1840-es években kitűntek egyes szegedi kőműveslegények, amint erről meggyőző és színes képet fest az 1850-es évek elejétől már Szegeden dolgozó, rövidesen építési nagyvállalkozóvá lett Kováts István emlékirata. Megemlíthetjük a Nagykikindán 1858-ban született Longmayer Ferenc kőművessegéd esetét, akinek munkakönyvét a szegedi iparhatóság állította ki 1884 decemberében. 1905 nyaráig 19 városban fordult meg; ettől kezdve 1909. július 10-ig Szegeden dolgozott. Példák más kisipari szakmákból is idézhetők. A kisipari munkásság nagy mérvű fluktuációja Szegeden is érvényesült. A területileg és társadalmilag is igen változatos származás sok adatot tartalmazó bizonyítéka a helyi munkásmozgalomba 1918 előtt bekapcsolódott, említésre méltó szerepet játszott személyek életrajza.15

Igen sok kézműipari munkás talált munkaalkalmat az 1880-as évek első felében, a város újjáépítése során. Az ország különböző részeiből jött magyarok és nemzetiségiek mellett számos német, francia, olasz sőt néhány angol munkás is megjelent.16 Az újjáépítés idején megfigyelhető nagy munkaerő koncentráció az 1880-as évek második felében csökkent. Ennek a következménye, hogy míg országosan a thj. városokban az 1880-as években nőtt az ipari munkások száma, Szegeden az 1890. évi statisztika kevesebbet mutat ki, mint az 1880. évi.

Noha a kis- és az ez után tárgyalandó gyáripari munkásság tekintetében Szegeden kiváltképpen megvolt a belső munkaerő-fedezet, mégis — főleg a magasabb szakképzettséget kívánó területeken — szükség volt munkaerő-importra is. A szegedi német iparosok és a közülük kikerült szakmunkások magyarosodási folyamata már a XIX. sz. első felében megindult, a század második felében lényegében befejeződött. A német nyelv használatának fokozatos háttérbe szorulása a magasan kvalifikált szakmák Szegedre került segédei esetében is jól érzékelhető azon, hogy pl. az 1876 elején választott nyomdász segélyzőegyleti vezetőségben a kilenc tisztségviselő között hatnak németes hangzású neve volt, az 1890-es évekbeli egyleti vezetőségekben már alig találunk idegen hangzású neveket. A német nyelvet értő szegedi nyomdai munkások erőteljes háttérbeszorulására, azaz a nyomdai munkások elmagyarosodási folyamatára ennél talán még jobb példa, hogy a szakegyleti könyvtárukban 1899 december végén az 515 magyar nyelvű kötet mellett 86 német nyelvű is volt, de az 1904-ben kiadott könyvtári szabályzat és könyvjegyzék szerint már csak magyar nyelvű kötet található (828 db). A német {628} nyelvű könyvek tehát addigra feleslegessé váltak és kiselejtezték őket.17 A helyi munkás önképző egyletek is törekedtek az asszimiláció elősegítésére: az 1895. január 3-án az egyleti alapszabályt elfogadó Szegedi Könyvkötősegédek Önképzőköre alapszabályának 2. §-ában egyik célként említi „a hazai nyelv gyökeresítését" és „művelését" is. Amikor 1902. február 2-án az egylet rendkívüli közgyűlést tartott, a jelenlevő 25 főnek csupán 1/5 része viselt idegen hangzású nevet.18 Szeged akkori vezetőinek szóhasználatában, a helyi publicisztikában korszakunkban gyakorta „színmagyar város"-ként emlegetett Szegeden is jelen volt és fokozatosan asszimilálódott a nem magyar etnikumú munkásság, elsősorban a kézműipar területén.19

A 20 munkásnál többet foglalkoztató, tehát nagyüzemekben dolgozó munkások pontos számát az 1870. évi népszámlálás alapján nem állapíthatjuk meg, az üzemnagyság szerinti számbavételt az 1880. évi statisztika alkalmazza először. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara 1870/75. évekről szóló rendkívül adatgazdag nyomtatott jelentése azonban, legalábbis az 1870-es évek közepére nézve erről is ad némi tájékoztatást. A jelentés szegedi adatainak összegzése szerint a városban 1298 nagyüzemi munkás dolgozott. Mivel a kimutatás e része is (miként több más rész) az önmagát „gyárosnak" tartó iparosok bejelentése alapján készült, e szám csak feltételesen fogadható el, hiszen a nagyüzemnek nem volt objektív, meghatározott feltétele. Így a város ipari munkásságának kb. fele nagyüzemi lett volna. E túlzónak látszó tétel helyett reálisan azt következtethetjük, hogy a nagyipari munkások száma már ekkor jelentős, mert jónéhány gyárüzem működött a vegyiparban, a malomiparban, a fa- és csontfeldolgozásban, a szeszgyártásban, a kenderfeldolgozásban stb.

Az 1879. évi árvíz okozta rendkívüli helyzet majd a város újjáépítésének előrehaladása, ami egybeesett a nagyipari fejlődés országos gyorsulásával, az 1890. évi nagyipari munkáslétszámot a századfordulóra 131%-kal, 1900—1910 között 82%-kal növelte meg. 1910-ben 62 nagyipari vállalatban 5256 munkás dolgozott, azaz a szegedi ipari munkások 49,2%-a. Ez az arányszám elmaradt az ekkori 51 %-os országos átlagtól és kiváltképpen olyan, iparilag gyorsan fejlődő vidéki városokétól, mint pl. Győr (42 gyárában 5181 munkás = 68%), Pozsony (77 gyárban 11417 munkás=79%). Valamivel meghaladta a debrecenit, ahol 52 gyárban 5020 munkás dolgozott (=49%), messze megelőzte a többi alföldi várost, pl. a jelentős népességű Szabadkát, ahol 18 gyár volt, és mindössze 940 munkás (21%) nyert azokban alkalmazást.

 {629} A szegedi nagyipari szerkezet sajátossága következtében a statisztika a legtöbb nagyipari munkást a len-, kenderkikészítő és feldolgozó iparban (1485), a dohányfeldolgozó iparban (581), a vasúti műhelyben (327), az épület- és mű-lakatos iparban (278), a fűrészárugyártásban (272), a nyomdaiparban (246), az építőiparban (223) és a malomiparban (206) mutatja ki.

Meglehetősen magas fokú volt a város nagyipari munkásainak üzemi koncentrációja: az összes helyi ipari munkás 49,2 %-a 62 üzemben dolgozott, míg 50,8 %-a 20 főnyi munkáslétszámot meg nem haladó, de munkást mindenképpen alkalmazó 1790 üzemben oszlott el. A tekintélyes létszámú nagyipari munkás ellenére a szocialista szervezkedés társadalmi bázisát még ekkor is elsősorban a kis- és a középüzemi munkások alkották, nemcsak azért, mert a gyári munkások szervezése országszerte elmaradott volt, hanem azért is, mert a szegedi nagyipari munkások tekintélyes része, 908 fő, állami vállalatoknál (vasúti műhely, dohánygyár) dolgozott. Számukra 1917-ig tilos volt a szocialista szervezkedés. A dohánygyár munkásainak kb. 90%-a nőmunkás, az egyéb tulajdonú nagyipari üzemek is sok nőmunkást alkalmaztak: 1910-ben összesen 1567-et, ami a szegedi gyári munkások 29,8 %-át teszi. (A nőmunkások aránya Szeged iparának egészét nézve is jelentős: 23,4%.)

Azon gyárakban, amelyekben nagyobb számmal alkalmaztak nőket, Szegeden is kiterjedt volt a gyermekmunka. (Kivétel a dohánygyár, amely nem alkalmazott gyermekeket.) Az 1910. október 1-jei állapotot rögzítő üzemi és munkásstatisztika szerint Szegeden 556 gyermekmunkás (16 év alatti munkás) állott alkalmazásban, közülük 348 nő. Ugyanez a statisztika Temesváron 328, Debrecenben 213 gyermekmunkást mutat ki. Az egész ország gyáriparában 24 olyan gyermekmunkást regisztrál, akik 12 év alattiak; ezekből 5 jut Szegedre. Ez az arány kedvező a városra, még akkor is, ha a statisztika időpontjában egyik sem járt közülük iskolába.20 Míg országosan inkább csak az 1890-es évektől alkalmaztak nagyobb mértékben gyermekeket a gyáriparban, Szegeden ez visszanyúlt az 1860/70-es évekre: példaként említjük, hogy az akkori szegedi gyufagyárban 6 férfi mellett 12 nő- és 10 gyermekmunkást, Bakay Nándor kötélgyárában 70—80 férfi mellett 25—30 gyermekmunkást, a csontlisztgyárban 8 férfin kívül 10 nő- és 38 gyermekmunkást foglalkoztattak.

A munkaerő biztosításának és megtartásának sajátos, bár országosan nézve nem ismeretlen formáit alkalmazta némely szegedi gyár. Bakay Nándor 1878-tól, amikor angol kenderfeldolgozó gépeit üzembe állította, szinte kizárólag a férfi munkásoknál jóval olcsóbb női munkást alkalmazott — éjjel-nappali munkára.21 Az 1884. január 1-jétől részvénytársaságként működő üzem (amelyet 1890 végétől {630} Szegedi Kenderfonógyár Rt. cégnéven jegyeztek), munkásnőinek tekintélyes részét Bács-Bodrog, Békés, Csanád megyéből, Csongrád megye egyes településeiről toborozta. A gyár ügynökei fényes ígéretekkel, egy évre szóló szerződéssel, teljes ellátás, lakás biztosításával stb. csábították a falusi lányokat Szegedre. Közülük azután több — 1 -2 hónapi ott tartózkodás után — elszökött a gyár „munkásgyilkoló, munkásnyomorító telepéről". A bentlakó munkásnőket — olvashatjuk a szociáldemokrata Nőmunkás c. lapban — „ütik, verik, kínozzák, bezárva tartják őket a gyárban". Az elszökött falusi munkáslányokat az üzem kérésére több ismert esetben a csendőrség „vezette vissza".22 Az újszegedi kender- és lenfeldolgozó gyár nagy számban toborzott munkásokat Torontál megye szegény népéből. Szívesen alkalmazott sváb és szerb munkásokat, akiket családostól az üzemi munkáslakásokba, vagy ezzé minősített raktárépületekbe telepített. A helyi kender- és lenfeldolgozó üzemek délvidéki munkástoborzása korszakunk végéig nyomon követhető.23 A szegedi nagyiparban 1910-ben az alkalmazott munkások 7—8%-a nem magyar anyanyelvű, egyes gyárakban ennél nagyobb %-ban is találhatók (Újszegedi kender=15%, Kenderfonógyár = 11%). Az újszegedi gyár, de más szegedi gyárak is alkalmaztak külföldi, főleg osztrák szakembereket, akik a termelés irányítását végezték, vagy különleges munkát láttak el, mint pl. a Pick szalámigyár olasz kötözőmunkásai, akik az ott dolgozó munkások 33%-át tették ki.

Az említett üzemek a munkaerő egy részének biztosítása céljából munkáslakásokat építettek. Az újszegedi gyárnak 1910-ben 200 család számára voltak munkás-lakóépületei, és 1912-ben — amint a nagyipar történetét tárgyaló fejezetben olvasható — újabb lakásépületeket emelt. A munkások családtelepítés útján történő biztosítása széleskörűen elterjedt — országosan is — a téglagyártásban, így a munkaerő mindig a telephelyen tartózkodott, másrészt minél olcsóbban lakhatott a munkás, a gyárosok annál olcsóbb munkára kényszeríthették őket. Így a „bentlakás" a termék előállítási költségének csökkentésére is egyik alkalmas módszer volt. Némely szegedi téglagyár a munkáslakás terén is a legolcsóbb „megoldást" követte: munkásainak rendelkezésére bocsátotta a kihordott agyaggödröt, s a munkások ennek falába vájt vermekben laktak.24 Viszont a századforduló után a Szegedi Keramit és Műtéglagyár telepén már új, tehát a régebbinél korszerűbb munkáslakások építéséről is tudósít a Szegedi Napló 1907. február 7-i számában e gyárról szóló, ún. „láthatatlan hirdetés". A téglagyári munka vagy a építőipari segédmunka egyik lehetséges — bár fájdalmas — útja volt Szegeden is a napszámosok nagyipari munkássá válásának.

 {631} A legnagyobb munkáslétszámmal dolgozó szegedi gyárak 1911-ben: a Szegedi Kenderfonógyár Rt. 940, a Magyar Kender és Lenipar Rt. 1000, a Magy. Kir. Dohánygyár 739 alkalmazottal.25 Utóbbi üzemben a külvárosi övezet egyes részeiben, főleg Rókuson és Móravároson lakó napszámosok lányai, asszonyai dolgoztak.

Korszakunkban a munkásosztálynak jelentős számú rétege volt a házicselédség. 1870-ben leginkább a háztartásokban alkalmazott, főleg nőcselédeket mutatták ki külön, az 1900. és 1910. évi statisztikai felvétel már VIII., önálló foglalkozási főcsoportként, összesítve közli az I—VII. foglalkozási főcsoportban alkalmazott férfi és nőcselédek számát. Az 1879 utáni gyors gazdasági és társadalmi fejlődés, az értelmiségiek számának erőteljes gyarapodása, a város gazdasági központ funkciója mellett mind jobban megerősödő hivatali, kulturális, oktatási centrum szerepének, mindezzel összefüggésben a kis-, közép- és nagypolgárság, az állami hivatalnokok, a városi tisztviselők, a tanárok és tanítók stb. számának növekedése, a polgári életforma alacsonyabb vagy magasabb szintjének széleskörűbbé válása maga után vonta a cselédek iránti kereslet növekedéséi is. A századforduló után még a tanyai tanítók egy tetemes része is tartott cselédet. A cselédek közül sokan vidékről kerültek Szegedre. A cselédlányok 1918 előtti sanyarú helyzetéről érdekesen ír életrajzi művében a szegedi cselédsort maga is megjárt csongrádi asszony, Keskenyné Kovács Veron.26

Végül megjegyezzük, hogy a szegedi proletariátus kialakulásának részletes bemutatása csakis további kutatások eredményeként történhet meg.

Lábjegyzetek:

1. Szántó Imre I. m. 18., továbbá TCSMT. XIII. 228.
2. CsmL Közgy. jkv. 1870—119. Reizner János 1870-re vonatkozó adatai (III. 145.) több pontatlanságot tartalmaznak. A további adatokat a népszámlálási statisztikák megfelelő évi kötetei alapján állítottuk össze. Jó összefoglalás: Katalin Soós: Die Eigentümlichkeiten der Entstehung der Arbeiterklasse und der Arbeiterbewegung in Südungarn im Komitat Csongrád. (Sajtó alatt).
3. Szegedi Híradó, 1860. március 29.
4. OL KKM 1882—IX—4—3141. Pogány Mária 1966. 49—60.
5. Uo. 30—32.
6. CsmL Tan. jkv. 1861—86., 4548., 1862—382. Közgy. jkv. 1871—45. Pogány Mária 1966. 45—46.
7. CsmL Polgm. eln. ir. 1867—16. Az Alföldi Vasút építéséről, az ott alkalmazott munkások helyzetéről részletesen: Lederer Emma: Az ipari kapitalizmus kezdetei Magyarországon. Budapest, 1952. 84—96.
8. Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák. = A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848—1914. Szabó István. Budapest, 1965. II. 423.
9. CsmL KIB. ir. 1896—147. I. sz. A távoli munkahelyekre elszerződött és ott becsapott kubikosokról a helyi lapok, pi. a Szegedi Napló közlései tudósítanak. A Sziléziába szerződöttekről: Uo. 1903. november 4.
10. Uo. 1884. július 2., 1886. október 10.
11. Dr. Bálint Sándor szóbeli közlése (1960. március 9.).
12. CsmL Közgy. jkv. 1875—6/45., ill. Kulinyi Zsigmond 1901. 516.
13. Vörös Károly 1978. 438.
14. Népszáml. stat. 1910. III. 1041.
15. Kováts István : Egy szegény pórfiú önéletrajza. I. m. 98—260. CsmL Ipt. ir. 1909—1711. A munkásmozgalom Csongrád megyei harcosainak életrajzi lexikona. Főszerk. Antalffy György. Szerk. Kanyó Ferenc, Rácz János. Szeged, 1987.
16. Szegedi Napló, 1881. június 15., 1882. augusztus 6.
17. VDCSMMT 1868—1917. 252.
18. CsmL Tan. ir. 1901—13 773 1. sz.
19. A kérdésnek országosan, Budapesten, a nemzetiségi peremvárosokban tanulságos megvilágítása: Kende János—Sípos Péter: Ipari munkásság és asszimiláció Magyarországon 1870—1910. = Történelmi Szemle, 1983. 2. sz.
20. Gyárip. stat. 1910. 388—389.
21. Népszava, 1878. június 9.
22. Munkáslap, 1898. május 18. Nőmunkás, 1908. március 1. Szoc. mozg. 1908. 623.
23. Szegedi Napló, 1891. december 23. és 24.
24. Szegedi Friss Újság, 1900. május 23. CsmL Főisp. ir. 1918—2296.
25. MVStE 82. tábla.
26. Túriné Cseh Viktória és Keskenyné Kovács Veron : Csongrádi szegényasszonyok. Szeged, 1967. 338—340.