Előző fejezet Következő fejezet

VII. AZ 1905—1906. ÉVI MUNKÁSMOZGALMAK

 

 

Az 1905/06. év a hazai proletariátus gazdasági és politikai harcának kiemelkedő periódusa, egyben elősegítője a dualizmus rendszere XX. századi, állandósuló válságának.1 A munkásmozgalom ekkor Európa csaknem minden országában erősen felfelé ívelő tendenciát mutatott, amelynek csúcspontja az oroszországi polgári demokratikus forradalom volt. A németországi, az ausztriai és a magyarországi munkásmozgalom nagyarányú megerősödése, a gazdasági és politikai harcok korábbit jóval meghaladó mértéke kölcsönhatásban volt a proletariátus osztályszervezeteinek rohamos fejlődésével. A szociáldemokrata párt és a szakmai szervezetek növekedése megkönnyítette a nagyszabású mozgalmak kibontakozását, a gazdasági és politikai harc hullámának magasra emelkedése pedig újabb és újabb munkástömegeket vonzott a szervezetekbe. Mindez Szegeden is lemérhető.2 Míg országosan — a Szakszervezeti Tanács kimutatása szerint — e két évben a szakszervezetek taglétszáma 143%-os szaporulatot mutat és az ország ipari munkásságának kb. 18%-a tömörült szakszervezetbe, Szegeden ugyanezen két évben 1906 végéig 4158-ra nőtt a szervezettek (a „jogos", azaz a szakszervezeti segélyezés, támogatás különféle formáira jogosult) tagok száma. Az 1904 végi kb. 1000 főről mintegy 3700—3800 főre gyarapodtak csupán az ipari munkások szervezettjei. Ez bizony kb. 280%-os növekedést jelent. A város 1906 végén kb. 9000 főnyi ipari munkásának tehát 42%-a szociáldemokrata szakszervezethez tartozott. A szervezett munkások számának 1905/06. évi gyarapodása és arányszáma Szegeden jóval felülmúlta az országos átlagot, bár néhány vidéki városunk munkásszervezeteinek fejlődése megelőzte Szegedét. (Pl. Debrecenben a mintegy 6800 főnyi ipari munkásból 4626, azaz 68% volt szervezett).3

A szervezett munkások számának 1905/06. évi gyarapodását segítette több országos szakszervezet szegedi csoportjának megalakulása. 1905. április 23-án a Magyarországi Ácsmunkások Országos Szakegylete, július 2-án a Magyarországi Textilipari Munkások és Munkásnők Szövetsége, 1906 januárban a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetsége, február 11-én a Bőrmunkások Országos Szövetsége, július első felében — a sütőmunkásszakegylet csatlakozása révén — az Élelmezésipari Munkások Országos Szövetsége, október 14-én a Magyarországi Molnárok és Malommunkások Szakegyesülete alakította meg szegedi helyi csoportját. 1906 elejétől 1907 elejéig a Földmunkás Szövetségnek Szeged határában Alsótanyán, Királyhalmon, Szankon, Szeged közvetlen környékén pedig Algyőn, Sándorfalván, Szőregen, Ó- és Újszentivánon stb. alakult helyi csoportja.4 Az említett szervezetek közül — mint látható — a legviharosabb gyorsasággal a FŐSZ fejlődött. Helyi csoportjainak jobb irányítására — az osztrák szakszervezeti mozgalomból átvett példára — kerületi titkárságokat hozott létre. Szeged már 1906 elején kerületi székhellyé lett és ugyan ide jelölték ki a FŐSZ 30 tagú választmányának székhelyét is. 1906 végén 16 szakszervezeti csoport szegedi létezéséről tudunk. Haladás történt az építőiparban és a földmunkáknál alkalmazott nők szervezése terén.5 (Ács-, bőr-, cipész-, élelmezési-, építő-, fa-, festő-, földmunkás, kereskedelmi alkalmazottak, könyvkötő, magántisztviselő-, nyomdász-, sütő-, szabó-, textil-, vas- és fémmunkás szakcsoport működött).

A politikai válság éveiben jelentősen emelkedett az 1905 előtt alakult szegedi szakszervezeti csoportok taglétszáma. (Okait alább részletezzük.) A MÉMOSZ csoportnak 1905 végén már 393 tagja volt; ez évben tehát mintegy 30%-kal nőtt a létszáma; 1906-ban pedig már segédmunkásokat és kövezőmunkásokat is bevont a csoportba. A MÉMOSZ csoportok számának 1905. évi gyarapodása (az év végén 193 csoportja volt, ebből 86 1905-ben keletkezett) e szakszervezetnél is megkövetelte a csoportok irányításának decentralizációját. A szövetség vezetősége 1906-ban kerületi titkárságokat szervezett. Július 18-i ülésén kimondotta, hogy az egyik kerületi titkárságot Szegeden hozza létre. Ennek élére függetlenített titkárként Markó Elek került. A titkárság 1906. szeptember l-jétől 1907 második felében történt megszüntetéséig 27 csoportot irányított. A központi vezetőség a szegedi helyi csoport élére is függetlenített titkárt állított Baticz Gyula (1878—1952) személyében, aki előzőleg Zemplén megyében szervezte a szocialista építőmunkás-mozgalmat. A szakszervezetek központi vezetőségei azzal is segítették a vidéki mozgalom fejlődését, hogy tagjaik szorgalmasan látogatták a vidéki csoportokat.6 A vezetők — vidéki körútjaik alkalmával tartott — általában vonzó előadásai számos, addig közönyös munkással megkedveltették a szervezetet, ugyanakkor a fővárosi vezetők közvetlenül megismerkedtek a vidéki szervezeti élet problémáival. E látogatások tehát elősegítették a vezetők és a munkások közvetlen kapcsolatát, ezen keresztül a szakszervezet erősítésének előmozdítói voltak. A cipész- és csizmadiamunkások szegedi szakegyletének az országos szakszervezethez csatlakozását kimondó 1906. január 21-i egyleti közgyűlésen a szakszervezet elnöke, Farkas István beszélt. A példák száma a helyi csoportokat megalakító vagy fejlesztő tanácskozásokon túl más (építőmunkás, vas- és fémmunkás, famunkás) szakszervezetek agitációs, propaganda és a még említendő tudományos rendezvényeire való utalással is bővíthető.

A szakszervezetek és helyi csoportjaik elsődleges feladatuknak a munkások életkörülményeinek, gazdasági helyzetének javítását tekintették. Ennek sikere érdekében a szervezettség kiterjesztését, a helyzet javítására szolgáló mozgalmak és a szocialista agitáció sikere érdekében erősítették, vagy ahol még nem volt, megalakították a szabadszervezeteket. E korábban, Szegeden is megindult törekvés 1905/06-ban tovább folytatódott. Némely szakcsoportban 1905 előtt alakult alkalmi, inkább csak egy-egy sztrájk vezetését ellátó szervező bizottságokat tartósabb szervező bizottságok váltották fel. A szegedi szabómunkások, famunkások, építőmunkások, cipészmunkások stb. országos szakmai kongresszusaik vagy központi vezetőségeik ajánlására létrehozták az ellenállási pénztárat, kiépítették a bizalmi hálózatot. Csupán egyik példaként említjük, hogy a famunkás csoport 1905. január 27-i gyűlésén határozott arról, hogy a csoport tagjai heti 10 fillért fizetnek az ellenállási pénztárba. Az élelmezésipari dolgozók szakszervezetéhez csak 1906-ban csatlakozott a szegedi sütőmunkás szakegylet (amely a péksegédek országos szervezetének létrehozására is törekedett), még 1905. október l-jén Sütőmunkások Szaklapja címmel szaközlönyt adott ki; 1906. február 25—26-án (Szegeden) országos kongresszust tartva szintén felhívta a sütősegédeket, hogy minden városban alakítsanak szaklap- és szervezőbizottságokat, azaz hozzák létre a gazdasági és politikai mozgalom vezetésére szolgáló szabadszervezetüket.7

A szervezett munkások számának erőteljes gyarapodása, a szakszervezeti helyi csoportok számának és azokon belül a szabadszervezetek megalakulása és erősödése kölcsönhatásban a politikai válság kibontakozásával, lehetővé tette a munkásmozgalom országszerte nagyarányú fellendülését, a korábbihoz képest új harci formák megjelenését, a gazdasági és politikai követeléseket összekapcsoló heves, az esetek túlnyomó részében munkásgyőzelmet hozó sztrájkharcok kibontakozását. Szegeden a szakmai szervezetek által vezetett sztrájkmozgalmak száma az 1904. évi 8-cal szemben 1905-ben 21, 1906-ban 42 volt. Noha a munkáltatók — Garbai Sándor szavai szerint — rendetlen futásban kerestek menedéket, más szóval az esetek többségében aláírták a kollektív szerződéseket, fokozatosan mégis megkezdték az ellentámadást. A kizárások száma 1904-ben Szegeden 1,1905-ben 2, 1906-ban már 9 volt. Szegeden az ismert kimenetelű szakmai sztrájkmozgalmaknak 1904-ben 43%-a, 1905-ben 50%-a, 1906-ban 54%-a végződött részleges vagy teljes munkásgyőzelemmel. Szeged e tekintetben tehát elmaradt az országos átlagtól, amely 1905-ben 87%-ot, 1906-ban 89 %-ot mutat. A jelentősebb vidéki városokhoz viszonyítva is mindkét évben kedvezőtlenebb a szegedi munkások sztrájkgyőzelmeinek számaránya.8 Okait ez ideig nem sikerült pontosan kiderítenünk. További szegedi sajátosság, hogy míg 1906-ban a magyarországi bér- és munkaviszonyokkal kapcsolatos mozgalmak nagyobb része már védelmi jellegű (az 1905-ben elért vívmányok megtartására irányult), Szegeden az 1906. évi mozgalmak többsége támadó. Míg országosan a viszonylag kevés munkást megmozgató kisipari sztrájkok száma növekedett és a nagyüzemiek száma csökkent 1906-ban az előző évhez képest, Szegeden ettől eltérő volt a helyzet: 1905-ben csupán 1 olyan sztrájk volt, amely 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemet érintett (a kenderfonógyári), 1906-ban már 7 ilyen sztrájkot regisztrálhatunk, vagyis a nagyüzemi sztrájkok száma növekedett (pl. a januári újszegedi kendergyári, az áprilisi Löwy-féle fűrészgyári, a május eleji fűrészgyári, a június 13—27. közötti Back-malmi, a június 28—július 3. közötti téglagyári sztrájk).

Az 1905/06. évi szegedi szakmai sztrájkok történetéből e helyütt csupán egykét példa vázlatos bemutatását adhatjuk. 1905-ben a kőművesek 4 sztrájkot és 3 bojkottot indítottak. Az 1905 márciusi mozgalmukban az 1904-ben elért 34 filléres órabér helyett 38 fill-t, az akkordmunka eltörlését, a napi 10 órás (szombatonként 9 órás) munkaidőt követelték. A sztrájkharc sikeres volt, ezeket az eredményeket — amelyek megfeleltek a MÉMOSZ 1904 januári kongresszusán meghatározott vidéki építőmunkás követeléseknek — kollektív szerződésben rögzítették. Amikor pedig e vívmányok megtartásáért május végén ismét sztrájkba kellett lépniök, követelésüket kiegészítették azzal, hogy a munkáltatók csak szervezett munkásokat alkalmazhatnak. Ez a követelés lényeges része volt a tőkések elleni osztályharcnak; biztosítéka annak, hogy a jó építési konjunktúra időszakában a munkáltatók nem semmisíthetik meg a szervezett munkások kollektív erejével kivívott harc eredményeit, nem helyettesíthetik szervezett munkásaikat a munkarendben megállapítottnál kedvezőtlenebb feltételek mellett is vállalkozó szervezetlenekkel. Ez. már tartalmát tekintve politikai eredmény volt, éppenúgy, mint más szakmák, pl. a cipész- és csizmadiamunkások 1906. október 2—október 17. közötti sztrájkharcát befejező (105 cipészmühely 354 munkása harcolt), 43%-os béremelést biztosító, a sitzmunka eltörlését és napi 10 órás munkaidőt kimondó kollektív szerződés ama része, hogy a munkáltatók a munkások szervezkedését nem gátolják, a szakszervezeti munkaközvetítést veszik igénybe és május l-jét elismerik munkásünnepként. E sztrájkharcban Szegeden az iparágban foglalkoztatottaknak kb. 65%-a vett részt és szerves része volt az országban 1906-ban lezajlott, 58 városra kiterjedő, 91 sztrájkot magában foglaló mozgalomnak. A szegediek harcának sikerét az is biztosította, hogy a szabadszervezet 900 K-val támogatta a sztrájkoló munkásokat.

Az 1906. évi nagyüzemi sztrájkok közül emlékezetes maradt a gázgyári munkások két sztrájkja. Szeptember 15-én a gázgyári és villanytelepi munkások béremelésért, munkaidőcsökkentésért és egy durva művezető elbocsátásáért, a szervezkedés szabadságáért léptek sztrájkba. A mozgalom kollektív szerződés kötését eredményezte, amely a munkások számára napi fél órai munkaidő csökkentést (10 órától 9 V2 órára), a napi béreket pedig 1,20 K-val emelte. Ennek értelmében a munkások évi 35 000 K-val több bért kaptak, mint a sztrájk előtt. A gyár vezetősége azonban rövidesen felrúgta a szeptember 17-én aláírt kollektív szerződést, amire a munkások október 16-án védelmi sztrájkba léptek a vas- és fémmunkás csoport irányításával. A vas- és fémmunkás szövetség zárlat alá helyezte a szegedi és az ugyanazon tőkés társaság tulajdonában levő eszéki, kassai és temesvári gázgyárat is: ezzel kívánt nyomást gyakorolni a kollektív szerződés betartása érdekében a külföldi tőkés csoportra. A szegedi gyárvezetői új munkásokat vettek fel, akiknek a munkavégzését katonaság és rendőrség védelmezte. A sztrájkolok ennek ellenére megkísérelték a gázszolgáltatás megnehezítését: az utcai lámpagyújtogatókat megtámadták, gázlámpákat törtek össze. Szeged szervezett munkásai szolidaritást vállaltak a gázgyáriakkal, több munkásgyűlésen követelték a katonaság és rendőrség kivonását az üzemből. Október 23-ra sikerült is ezt elérni, de addigra az új munkásokat már betanították, akik a szeptember 17. előtti feltételek mellett folytatták a munkát. A védelmi sztrájk tehát elbukott. Története azonban igazolja, hogy a politikai válság időszakában Szegeden is élesebb osztályösszeütközések voltak, mint a korábbi években.

A harci formák 1905/06. évben bekövetkezett fejlődésének bizonyítéka, hogy a szakszervezeti csoportok által vezetett sztrájkmozgalmakat a szervezet központja zárlat hirdetésével is támogatta, sőt a bojkott mint önálló harci forma is jelentkezett Szegeden: 1905 nyarán az építőmunkások Robelly Aladár építész ellen indítottak bojkottot. A gazdasági bojkott hosszan elhúzódó harci forma és feltételezi az anyagilag erős szervezetek jelenlétét. A Robelly elleni bojkott is kb. egy évig tartott és csak úgy hozta meg a munkások győzelmét, hogy csatlakoztak hozzá a bádogos-, lakatos- és festőmunkások. A Robelly-féle építkezések különböző szakmájú munkásainak összefogása kényszerítette rá ezt a munkáltatót a munkarend elismerésére és annak kijelentésére, hogy csak szervezett munkást alkalmaz.

A magyarországi szakszervezetek 1905/06-ban — könyvtáraik fejlesztésén túl — már igyekeztek rendszeres előadásokkal előmozdítani a munkások képzését nevelését. Szegeden is rendeztek természettudományi, társadalomtudományi, napi politikai kérdéseket érintő, gyakran a szervezetek megerősítésére is törekvő előadásokat, sőt elemi ismereteket nyújtó foglalkozásokat is. 1905-ben a helyi csoportok 41 tudományos előadást szerveztek. A tudományos ismeretterjesztést a politikai nevelés szolgálatába állították, összefüggésbe hozva azt az osztályharc, a kedvezőbb létfeltételek elérésére, a politikai jogok kiszélesítésére irányuló törekvéssel. 1905 végén a Szakszervezeti Tanácshoz tartozó szegedi szakszervezeti csoportok könyvtárában a 2076 szervezett munkásra összesen 2708 kötet könyv esett. A szakszervezeti csoportok nagy erőfeszítéseket tettek tagjaik kulturális színvonalának emelésére.

Az 1905/06. év a magyarországi proletariátus politikai mozgalmának is kiemelkedő időszaka 1914 előtt. Az MSZDP központi vezetősége a helyi pártvezetőségek által irányított, szakmailag szervezett munkások széles tömegeit vitték harcba elsősorban az 1903-ban elfogadott pártprogram minimális követelései sorában legfontosabbként jellemzett pont, a választójog demokratizálásáért. A legjelentősebb, de a kevésbé jelentős vidéki városainkban is szembeötlő ezen időszak szociáldemokrata politikai mozgalmának felerősödése. Mivel Szeged az ország egyik számottevő vidéki szociáldemokrata központja volt, viszonylag jól szervezett, tekintélyes számú ipari munkássága különösen 1905-ben lépett nagy erővel a napi politika küzdőterére. Ezzel párhuzamosan jelentős erőfeszítések történtek a szervezettség további fokozására, a szocialista eszmék terjesztésére.9

A szocialisták 1905. évi legnevezetesebb politikai akciója Szegeden az április 5-i általános sztrájk volt. A megelőző években néhány vidéki városban már volt általános politikai sztrájk, 1905 első felében pedig több vidéki helységben. 1905-ben ezeket megelőzte a szegedi, amely tehát nemcsak a város munkásainak legelső általános sztrájkja volt, hanem az 1905. évi hasonló magyarországi megmozdulások között is a legelső. Az MSZDP egyik ekkori vezetője, Buchinger Manó többek között azt írja memoárjában, hogy az általános sztrájk mint politikai fegyver alkalmazásának kiszélesedése Magyarországon, az általános politikai tömegsztrájk megvalósításával kapcsolatos vita a nemzetközi munkásmozgalomban az oroszországi forradalom hatásának is jele.10

A szegedi általános sztrájk a kenderfonógyári munkások 1905. március 24-én indult sztrájkjából fejlődött ki. A munkabeszüntetés közvetlen kiváltó oka az volt, hogy miután több munkás belépett a szociáldemokrata pártba, az üzemben munkatársaik körében is agitáltak, hogy csatlakozzanak a szocialista mozgalomhoz, Wimmer Fülöp gyárigazgató elbocsátotta őket. Erre robbant ki a sztrájk, amely elsősorban a szervezkedési szabadságot követelte a gyár munkásai számára, de emellett egyéb politikai követeléseket és gazdasági követeléseket is megfogalmazott. (Pl. 20%-os béremelés, tisztességes bánásmód a munkásokkal, a gyári betegsegély-ző pénztár megszüntetése.) A gyárban korábban lezajlott sztrájkokhoz képest (pl. 1889 március, 1891 december, 1893 szeptember, 1902 június) elsősorban az jelentett előrelépést, hogy itt már politikai követelések állottak előtérben. A gyár igazgatója a békéltető tárgyalásokon „a szociáldemokrata pártvezetőség által felbujtott munkások követelését teljesíthetőnek nem találta, mert azok kielégítése által a gyár fennállása veszélynek lenne kitéve" — írta a főkapitány.11 Ezért a gyárvezetőség április 2-án megszakította a békéltető tárgyalásokat, a rendőrfőkapitány pedig április 3-án délben a Kossuth Lajos sugárút 13. sz. alatti Csikós-féle vendéglőben levő sztrájktanyát feloszlatta, a munkásokat szétkergette. A rendőrség tehát ezúttal a munkások sztrájk- és gyülekezési jogának felrúgásával sietett a nagytőke védelmére.

A helyi szociáldemokrata vezetők, élükön Révész Sándor titkárral, eredménytelenül kérték a polgármestertől a rendőrkapitányi rendelkezés visszavonását. A pártvezetőség azzal válaszolt, hogy még aznap este kihirdette az általános sztrájkot, felszólítva Szeged összes szervezett és szervezetlen ipari munkását a gyülekezési jog és a sztrájkszabadság megvédéséért folyó politikai harcra. A szakszervezeti csoportok magukévá tették a felhívást, és a szervezetlenek körében is kitartó agitációt végeztek. Ennek nyomán április 5-én reggel 8 órakor a kisipari műhelyek és több nagyobb ipartelep munkásai (pl. az újszegedi kendergyárban) beszüntették a munkát. A sztrájkolok munkásdalokat énekelve bejárták a várost. Jelszavaik: „Éljen az általános munkássztrájk! Éljen a munkásszakszervezet! Éljen a világot megváltó szociáldemokrácia! Éljenek a hazátlan bitangok!" A szegedi pártvezetőségnek az 1906. évi pártkongresszushoz küldött jelentése szerint e politikai mozgalomban a szervezetlen munkásokkal együtt kb. 7000-en vettek részt. Eszerint a város ekkor mintegy 8000 főre tehető ipari munkásának legnagyobb része bekapcsolódott a mozgalomba. A részadatok tanúsága szerint a pártvezetőség elsősorban a szakszervezeti csoportokra támaszkodott a politikai harcban, viszont a szocialistáknak befolyása volt a szakszervezetekben tömörült munkásokon keresztül a szervezetlenek jelentős rétegeire.12

Az általános sztrájk hatására a polgármester visszaadta a munkások gyülekezési jogát, „kijelenetette a küldöttségnek, hogy a munkások jogait ő mint a város feje tiszteletben tartja és másokkal is tiszteletben tartatja".13

Az általános sztrájk tehát kivívta a munkások sztrájkjogának elismerését, ezzel a párt tekintélyét, befolyását nagymértékben növelte. Az április 5-én délután a Valéria téren tartott népgyűlés befejezettnek nyilvánította az általános sztrájkot és felszólította a munkásokat, hogy április 6-án reggel kezdjék meg a munkát „...azzal a büszke öntudattal, hogy összetartásuknak és törekvésük céltudatosságának olyan fényes tanújelét adták, hogy a szegedi munkás előtt mindenki tisztelettel emelheti meg a kalapját".14 A munka megkezdése természetesen nem vonatkozott a Kenderfonógyár munkásaira. Azok továbbra is sztrájkoltak azokért a politikai és gazdasági követelésekért, amelyekért megindították mozgalmukat. Harcuk azonban nem ért el eredményt: április 12-én a régi feltételek mellett munkába álltak. Maga az általános sztrájk bátor és eredményes megszervezése azonban a szegedi ipari munkásság osztályharcának egyik szép fejezete, a helyi és az országos mozgalom 1905-ben felfelé ívelő tendenciájának bizonyítéka.

1905 első felében a szociáldemokrata párt központi vezetősége arra törekedett, hogy a januári választáson győztes koalíciót korábbi, a választójogi reformmal kapcsolatos ígéretének valóra váltására szorítsa.15 A szegedi mozgalom — elsősorban az április 5-i általános sztrájk — ennél tovább ment, nem a választójogi reform kérdésével, hanem egyéb polgári demokratikus követelésekkel volt kapcsolatban. Emiatt előnyösen különbözött e periódus országos szociáldemokrata politikai mozgalmaitól. A szegedi szocialista mozgalom fejlődésnek ez volt a sajátos vonása 1905 tavaszán. A választójogi reform gondolata 1905-ben csak nyártól kezdve került a helyi munkásság politikai jellegű mozgalmainak középpontjába: akkor, amikor a párt országos vezetésének a választójogi harcban követett taktikai irányvonala — az újonnan kinevezett „darabont kormány" belügyminisztere, Kristóffy József és a párt vezetői között létrejött titkos egyezség következtében — megváltozott.16 A változás lényege az volt, hogy ezentúl a kormánnyal együttműködve, választójogi tömegmozgalom segítségével, a koalíció elleni éles harccal igyekezett kényszeríteni a szövetkezett ellenzéket a választójogi reform előtérbe helyezésére. Ennek  egyik jelentős   megnyilatkozása  volt  a   fővárosi munkásság szeptember 15-i, „Vörös Péntek" néven ismert százezres tömegtüntetése, amely a vidéki szocialisták, köztük a szegediek egyetértésével folyt. Az MSZDP azonban nem mondott le arról, hogy keresse a lehetőséget a parlamenti ellenzéki csoportokkal való együttműködésre „a népjogok" kiküzdése céljából. A koalíciós pártok demokratikus elemeit igyekezett megnyerni a közvetlen célkitűzésnek. Szeptember végén, október elején Szeged lett az ilyen irányú törekvés talán legemlítésre méltóbb gócpontja, mert több körülmény erre alkalmassá tette a várost. Mindenekelőtt az áprilisi általános sztrájk nagy sikere, a szegedi szociáldemokrata mozgalom ereje, amit a központi pártlap is igen elismerően értékelt. Szegeden viszonylag elevenebbek voltak a Függetlenségi Párt demokratikus hagyományai, a város és tanyavilága társadalmának körében élénken élt 1848 emléke, ugyanakkor az ipari munkásokra is hatottak a 67-es ellenzékiség hagyományai. Mindez megkönnyíthette az ún. „nemzeti követelések" elismerését a szervezett munkásság részéről, ugyanakkor a demokratikus követelések felkarolását a koalíciós tömörülések helyi vezetői részéről. A szegedi MSZDP vezetőség tehát szeptember 26-i értekezletén kijelentette, hogy a politikai helyzetet — némi túlzással, taktikai okból — az abszolútizmus megnyilvánulásaként értékeli, amely ellen az ország minden lakosának talpra kell állnia. Egyidejűleg szükséges a nép bevonása az alkotmányba. A pártvezetőség javasolta a Függetlenségi és az Új Párt vezetőségének, hogy október 8-án a fenti célkitűzést szolgáló határozati javaslatot közös népgyűlésen fogadjanak el. A Klauzál téren rendezett gyűlésen a központi pártvezetőséget Bokányi Dezső képviselte. Felszólalásában azt mondotta, hogy .,csakis az általános, titkos és községenkénti választójog lehet az, amely mindazon követelések megvalósítása felé vezet, melyért most küzd a nemzet". A független, szabad Magyarország megteremtése elválaszthatatlan az alapvető demokratikus követelések megvalósításától.17 Bokányi az adott politikai helyzetben helyes álláspontot fogalmazott meg; az elfogadott határozatban azonban a választójogi követelés alá volt rendelve a „nemzeti követelések"-nek, a gyűlésre mozgósító felhívás pedig — a függetlenségiek es az Új pártiak felfogásának megfelelően — az osztályok közötti válaszfalak leomlásának, az osztályharc megszüntetésének alapján állt. Az MSZDP központi vezetősége — miután eredménytelen tárgyalásokat folytatott 1905 őszén egyes koalíciós vezérekkel, de nem sikerült akcióegységet kialakítani — ismét éles harcot kezdett a koalíció ellen; az „alkotmányvédelemmel" szemben egyértelműen a demokratikus jogok elsődlegességét emelte ki. Lankadatlan választójogi harcra hívta fel az ország proletariátusát. A szeptember végén, október elején a koalícióval még együttműködő szegedi pártvezetőség 1905 utolsó hónapjaiban már élesen szembenállt az „alkotmányvédőkkel". A választójogi reform követelése jellemezte a november 19-i népgyűlés határozatát és azokat a szociáldemokrata gyűléseket is, amelyek közül a december 3-i és 7-i a rendőrség erőszakos beavatkozásával végződött.

1905. karácsonyán — a központi pártvezetőség kezdeményezésére — a Csongrád megyei szociáldemokrata pártvezetőség ismét megtartotta Szegeden értekezletét, ezúttal a Kossuth Lajos sugárút 13. sz. alatti Csikós-féle vendéglőben. Ezen a megbeszélésen — a megyei szociáldemokrata mozgalomnak az előző évihez képest nagymértékű növekedése nyomán — már 89, az 1904. évihez képest 286%-kal több szervezet képviseltette magát.18 A tanácskozás a szervezkedés és agitáció kérdésében Groszmann Jenő, a nyomdászszakegylet szegedi csoportja elnökének előadása és előterjesztése alapján elfogadta azt a határozatot, amely a megyei pártvezetőség kötelességévé tette felolvasások, értekezletek, népgyűlések rendszeres tartását; a Népszava fokozottabb terjesztését és a fővárosban már bevált házi-agitációs rendszer életbe léptetését; kimondotta, hogy a megyei vezetőség minden tervbe vett akcióját a helyi bizalmi férfiakkal, a szakszervezeti bizottságokkal és a szakcsoportok vezetőségével közös értekezleten havonta egyszer, de a szükséghez képest többször is megvitatja. A határozatnak a párttevékenység egyöntetűségének biztosítására hozott része bizonyára a már bevált gyakorlatot rögzítette; a párt és a szakszervezeti bizottság illetőleg a szakcsoportok vezetőivel folytatott rendszeres tanácskozás nélkül aligha bontakozhatott volna ki a szociáldemokrata pártmozgalomnak az a nagy hulláma, amelyet pl. az 1905. évi szegedi mozgalmakból kiemeltünk. Arra is rávilágít, hogy a szociáldemokrata pártmunka — vidékünkön legalábbis — nem autonóm pártszervezeteken, hanem a szakmai szervezeteken, illetve az azokon belül működő szabadszervezeteken nyugodott.

A központi pártvezetőség kezdeményezésére 1906 januárjában országszerte ünnepi munkásgyűléseken emlékeztek meg az orosz forradalom kitörésének évfordulójáról. Szegeden január 21-én a Csikós-féle vendéglőben rendezett gyűlésen Vágó Béla budapesti küldött méltatta az orosz munkások egyéves küzdelmét. A gyűlés kifejezte reményét, hogy a forradalom elsöpri a cári rendszert, ezzel kedvező feltételeket teremt a szocialista rendért vívott harcra.19

A szegedi szocialisták 1905-ben a demokratikus jogok követelése, 1906-ban a koalíció elleni harc jegyében emlékeztek meg március 15. évfordulójáról. 1906. március 18-án, vasárnap délután a Kaluzál téri Kossuth-szobornál, majd a Gizella téri honvédemlékműnél ünnepeltek; utóbbinál elhelyezték a forradalmi munkásság koszorúját a szabadságharc névtelen hőseinek emlékoszlopára. A munkások (mintegy 5000-en) a felvonulás során hangosan követelték az általános választójogot.20 A pártvezetőség e nagy megmozdulással hirdette, hogy a proletariátus magáénak vallja 1848 örökségét, de azt a munkásság osztályharcának oldaláról közelíti meg.

A demokratikus reformok követelése jegyében vett részt az MSZDP az 1906 áprilisi országgyűlési képviselőválasztáson is. A koalíciónak az 1906 áprilisi paktum révén történt hatalomra kerülése után rendezett országgyűlési képviselőválasztáskor az MSZDP 101 kerületben állított jelöltet, arra törekedve, hogy minden megengedett fegyver felhasználásával valamelyes befolyást gyakoroljon a képviselőház összetételére. A párt ezúttal először állított jelöltet Szeged mindkét választókerületében: az I. kerületben Weltner Jakabot, a II. kerületben Groszmann Jenőt. (Az ekkor legtekintélyesebb szegedi szociáldemokrata vezető, Révész Sándor Szentesen és Csongrádon lépett fel képviselőjelöltként.) Weltner április 22-én a Klauzál téren mondott programbeszédet nagy hallgatóság előtt.21 Weltner és Groszmann is felhasználták az áprilisi választást, hogy a párt „alapelveit" és „programját" terjesszék és a párt törekvéseinek újabb híveket szerezzenek. (Mivel a képviselőválasztásokat szervező Központi Választmány iratai hiányosan maradtak fenn Szeged közigazgatási levéltárában, nem tudtuk kideríteni, hogy a szociáldemokrata jelöltek ez alkalommal hány szavazatot kaptak.)

A szegedi pártvezetőség 1905-ben és 1906-ban is a polgári demokratikus reformok, a Népszava melletti agitáció jegyében szólította munkaszünetre és Újszegedre történő átvonulásra, az ott rendezett munkásünnepélyen való részvételre a város munkásságát. 1906-ban a pártvezetőség először kért a városi tanácstól hídvámmentességet a zárt menetben május l-jén Újszegedre áthaladók számára. A kérést azonban a tanács ekkor még nem teljesítette.

A koalíciós kormány hivatalba lépése után a proletariátusnak egyre többször kellett védelmi harcokba bocsátkoznia, gazdasági téren az 1905-ben elért eredmények fenntartásáért, politikai síkon pedig többnyire szervezeteik megőrzéséért. Június 10-én a szociáldemokrata párt a fővárosban és az egész országban gyűléseken tiltakozott a Földmunkások Országos Szövetsége ellen indított vizsgálat miatt. A szegedi Klauzál téri munkásgyűlésen Csizmadia Sándor fővárosi küldött, Császár János, Groszmann Jenő és Németh Antal beszéde után a jelenlevők kimondották: ha a kormány a földmunkások szervezetét feloszlatná, a szervezett munkások készek azt „a legszélsőbb eszközökkel is megakadályozni és megtorolni".22

A helyi szociáldemokraták 1906 folyamán — szintén az országos vezetőség kezdeményezésére, országos mozgalom keretében — néhány más területen is igyekeztek fellépni a munkások osztályérdekeiért. A szeptember 30-án tartott nagygyűlés pl. a lakbér- és az élelmiszeruzsora ellen foglalt állást és javaslatokat

terjesztett a városi tanácshoz a lakbér és élelmiszerdrágaság csökkentése érdekében. Ezek gyakorlati jelentősége az lehetett, hogy növelte a párt vonzóerejét a drágaság és lakásuzsora súlyát nagyon erősen érző munkások és kisemberek körében. (A szegedi munkások reálbéralakulását 1901—1912 közötti időszakra a következő fejezetben közöljük.)

1905/06-ban a fellendült mozgalomnak — a párt célkitűzéseit segítő — továbbnövelése, még nagyobb gazdasági és politikai eredmények elérése megkövetelte a munkások rendszeres, szervezett tanfolyamok, felolvasások segítségével öntudatának növelését, megismertetését elméleti ismeretekkel. Emellett természetesen elengedhetetlen volt továbbra is a munkások elemi tudnivalókkal, természettudományos ismeretekkel való felruházása is. A szegedi pártvezetőség terve szerint 1906/07 telén az előadásokat szakszervezeti helyiségekben tartják: 1906. december 30-án, illetve 1907. január 10-én a terv szerint két előadássorozat indul, az egyiket vasárnapokon, a másikat csütörtöki napokon tartják. Az egyik nyolc, a másik hét előadásból állott, aktuális munkásmozgalmi, munkásmozgalomtörténeti, egyéb társadalomtudományi, valamint egészségügyi kérdéseket ölel fel.23 Az előadók zöme képzett szociáldemokrata, országos munkásmozgalmi vezető lenne. Az előadássorozatok központjában a pártmunka kérdéseinek megvilágítása, a párt gyakorlati tevékenységének megmagyarázása, ezen keresztül a munkásöntudat fejlesztése áll.

1906 karácsonyán is megtartották Szegeden az immár hagyományos Csongrád megyei pártértékezletet.24 A tanácskozás a Hétválasztó kávéház (Fekete sas u. 11. sz.) különtermében folyt. Ezen az értekezleten is vettek részt más megyékhez tartozó helységek küldöttei (pl. Kiskunfélegyházáról, Kiszomborról). A szegedi szociáldemokrata mozgalom tehát továbbra is kapcsolatban állott a megye határán túli szocialistákkal; ennek alapján is méltán tekinthető az ország egyik számottevő szociáldemokrata központjának. Szegedről 39, vidékről 16 helységből 37 küldött jelent meg. A megyei szervezet beszámolója a szervező munka eredményeit állította előtérbe. Kiemelte, hogy Algyőn, Kiskundorozsmán, Ószentivánon, Új-szentivánon, Szőregen, Deszken és Kisteleken alakultak „szervezetek", jobban mondva pártvezetőségek. Ezek irányították a FOSZ helyi csoportjait. Hogy a szegedi vezetőség is valójában a szakszervezeti tagságot tekintette párttagoknak, arra az derít fényt, hogy a párttaglétszámot az igényjogosult tagok számával azonosítja. „Igényjogos" tagok azonban csak a szakszervezetekben léteztek. Ezek száma Szegeden 4158, 2951-el több, mint egy évvel korábban. A megyei pártvezetőség 1906. évi munkájának eredménye többek között az volt, hogy Szegeden 7 általános gyűlést tartott, 59 esetben vidékre előadót küldött, de a szegedi szakszervezeti


Jegyzetek:

  1. Borsányi György—Kende János: Magyarországi munkásmozgalom 1867—1980. Budapest, 1982. 22.
  2. Az 1905/06. évi szegedi mozgalomról Gaál Endre 1965., ill. 1985. alapján írunk. Az időszak főbb dokumentumai: VDCSMMT 1868—1917. A források részletes felsorolása ugyanezen munkák jegyzeteiben található. Az 1899—1911 közötti szakszervezeti mozgalom elsősorban központi forrásanyagaiból válogatás: A magyarországi szakszervezeti mozgalom dokumentumai 2. 1899—1911. Szerk.: Katona Márta és Zalai Katalin. Budapest, 1988.
  3. Ipolyi Tamás [Kunfi Zsigmond]: A nemzetközi szakszervezeti mozgalom 1906-ban. = Szocializmus, 1907/08. 588. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt ... XIV. pártgyűlésének jegyzőkönyve, Budapest, 1907. 51—52.
  4. Szakács Kálmán: Mezőgazdasági munkás-érdekképviselet 1896—1944. Budapest, 1981.508—511.
  5. Nőmunkás, 1906. november 25.
  6. Pl Levéltár 666. f. I. 1906/5. július 18., augusztus 24., szeptember
  7. Csml   Polgm. eln. ir. 1905—664. és 1906—6265. Famunkások Szaklapja, 1905. február 18. Pl Levéltár Bőrsz. 16. (1906. augusztus 23.). Sütőmunkások Szaklapja, 1906. április 5.
  8. Részletes elemzése: Gaál Endre 1965. 36—37.
  9. Buchinger Manó: Küzdelem a szocializmusért. Budapest, 1946.
  10. VDCSMMT 1868—1917. 255—256.
  11. Vas- és Fémmunkások Szaklapja, 1905. május 4.
  12. Népszava, 1905. április 7.
  13. Uo.
  14. MMTVD III. 277.
  15. A paktumról és a párt taktikai irányvonalának 1905—06. évi változásairól: Mucsi Ferenc: A Kristóffy—Garami paktum. Budapest, 1970.
  16. Népszava, 1905. október 11. Közli VDCSMMT 1868—1917. 262—264.
  17. Vo. 265—268.
  18. Uo. 269.
  19. Sütőmunkások Szaklapja, 1906. április 5. Szegedi Napló, 1906. március 20.
  20. Szegedi Napló, 1906. április 17., 21., 24.
  21. CsmL Polgm. eln. ir. 1906—3893.
  22. VDCSMMT 1868—1917. 302—303. 21 Népszava, 1906. december 29.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet