Előző fejezet Következő fejezet

Egyház és kultúra

 

VIII. A ZENEI ÉLET

 

 {1107} A világosi fegyverletétel után lassan megindult a hétköznapi élet vérkeringése, amelyet többek között a sajtó működése jelez. A szegedi eseményekről helybeli tudósítók juttattak el tájékoztatókat a fővárosi újságoknak, mivel a vidéki városokban helyi napilapok ekkor még nem jelenhettek meg. A szegedi zenei hírek igen szűkszavúak. Ez természetes is, mivel a polgárok zárkózottan, visszavonultan éltek, hiszen majd mindenkinek volt kit gyászolnia. Az 1850. február 1-jei községválasztmányi gyűlésen pedig még az álarcos bálák és egyéb rendezvények megtartását is betiltották. Megannyi tilalom dermesztő szuronya meredt a megfélemlített lakosságra. Tilosak voltak „a magyar nemzeti zene és táncmutatványok", melyeket a „forradalmi pártbeliek eszközül felhasználtak, hogy azok iránt a rokonszenvet ébren tartsák". Börtön járt a Kossuth-, Klapka- vagy más magyaros indulók megszólaltatásáért is.1

Lassanként azonban enyhült a hétköznapok légköre, s így a jótékonysági vagy egyéb rendezvényeken ismét megtűrt lett a magyar dal és tánc, de az elsőbbség mégis az idegen kultúrának járt. A szabadságharcot követő évtizedben jelentős szegedi zenei életről valójában nem beszélhetünk. A színházi előadásokon kívül jobbára csak néhány egyesületi, jótékonysági hangverseny szórakoztatta a zenekedvelőket.

1860-tól azonban egyre több vendégművész koncertezett a városban. Például Reményi Edét, a kiváló hegedűvírtuózt a közönség „szűnni nem akaró éljenekkel s tapsviharral" fogadta 1860. május 5., 6. és 9-én. Utóbbi estjének fele jövedelmét a Szegeden felállítandó Dugonics szoborra adományozta. 1861 őszén Dekner Sarolta hegedűművésznő szerepelt, s 1864. november 25-én ismét Reményi Ede aratott fergeteges sikert. Jelentős helybeli muzsikus, a később európai hírű Lohr János orgonaművész, aki 1856-tól — kisebb-nagyobb megszakításokkal — 1888-ig élt Szegeden, s innen járt hangversenykörútjaira. 1861 decemberében a Széchenyinek Szegeden állítandó szobor javára adott szép hangversenyt. Az 1877. június 11-én  {1108} tartott koncertjének pedig egyik érdekessége, hogy a közreműködő Szegedi Dalárda az angol királyi himnuszt eredeti nyelven adta elő.2

Szórakoztató zenét a katona- s cigányzenekarok játszottak, amelyekről külön fejezetben szólunk. Komolyzenét ápoló jelentős intézmény csak egy létezett, ez pedig a palánki, vagy más néven belvárosi Szent Demeter templom zenekara.

1. AZ EGYHÁZI ZENE

A szabad királyi városok jellegéhez, zenei életéhez hozzátartozott a városi plébániai zenei együttes fenntartása, s ahol toronyzenészek voltak, azok mint a város zenészei közreműködtek az evangélikus és katolikus parochiák zenekarában is. Így volt ez már a XVI—XVIII. században, de a XIX. században országszerte, Pozsonytól Brassóig, Kassától Zágrábig. Szeged város levéltárának tanúsága szerint az 1730-as évektől, mióta szabad királyi a város, annak tanácsa gondoskodott az együttesről, miként másutt is az országban. Ez egyszerűen kötelessége volt, haszna pedig kettős. Egyrészt a város egyházának pompáját, rangját emelte, másrészt reprezentálta komolyzenei műveltségét és igényét. Tehát egyidejűleg szolgálta a politikát és a művészetet. A szabadságharc bukása után, Szeged kulturális életében csaknem 30 éven keresztül a belvárosi székesegyház zenekara játszott vezető szerepet. Az 1848/49-es években a tanács ideiglenesen Vöber Jánost nevezte ki templomi karmesterré, ám hamarosan, már 1849. augusztus 23-án, a császári biztos intézkedése folytán megfosztották állásától, mivel a forradalotn alatt működött. Helyébe az a Hahnel Frigyes lépett, aki 1842. május 26-tól helyettes karnagyként, majd zenekari hegedűsként is dolgozott az egyháznál.

1855 októberében elhunyt Komenda Ignác, a templom orgonistája. Megfelelő utód csak 1856. május l-jétől került a helyére, mégpedig Lohr János. (182., 184. sz. kép.)

Ámde az egyház hiába gondoskodott együtteséről a legnagyobb figyelemmel, a zenekarban uralkodó légkör sem szakmai, sem emberi szempontból nem volt kifogástalan. A tagság egy része kiöregedett, a karmester munkájára is panasz volt. Talán ez is közrejátszott abban, hogy 1860. január 20-án Lohr mester megvált orgonista posztjától, s helyébe a már említett Vöber János került.

Felmerült a zenekar újjászervezésének gondolata, amelyet sürgőssé tett az a sajtóban megjelent kritika, hogy „miképp tűrheti az alkotmányos hatóság Isten házában a macskazenét?"3 A karmesteri székre Frimmel Jakab színházi {1109}  karnagy, s természetesen továbbra is Hahnel Frigyes pályázik, de Vöber János az 1849-es „trónfosztásra" gondolva, „állásába való visszahelyezését kéri". A problémát úgy oldották meg, hogy a színház magyar zenekarának java muzsikusaiból (ez az Erdélyi Náci-féle banda) s a templomi együttes megfelelő tagjaiból összeállítottak egy zenekart, mely Frimmel vezényletével próbát játszott a hatósági vizsgáztató testület és természetesen a nagyközönség előtt. Az egyesített zenekar nagy sikerrel szerepelt, s 1861. április 25-én Frimmel Jakabot nevezték ki az újjászervezett együttes élére. A város így biztosítottnak remélte a színvonalas zenei közreműködést mind az egyházi ünnepélyeken és színházi előadásokon, mind a bálakon, ugyanis ez a sokoldalú helytállás mindig is a város által fizetett zenekar kötelessége volt.4

1861. július 4-én a közgyűlés új kántornak Chilko Sándort fogadta el Vöber János helyett. Az egyházi zenekar karmesteri pulpitusán is hamarosan őrségváltás történt. Jámbori (Frimmel) Jakab lett az új vezető, 1865-ben őt választották meg a szegedi Dal- és Zeneegylet gyámkodása alatt létrejött zenede igazgatójává is. Ettől kezdve kölcsönös együttműködés alakult ki a dalárda és az egyház muzsikusai között.

Lassanként azonban ismét szaporodtak a kifogások az egyházi zene ellen, ezért a város 1876 februárjában megszüntette a „gyarló" egyházi zenekart, mert az addig ráfordított évi 3500 forint költség ellenére sem működött az elvárásoknak megfelelően. Szívesebben szántak inkább (évi 4000 forintot) a már 1875-ben városi kezelésbe vett zenedére, amelynek igazgatója 1879-ig Unger Antal, ahonnan az utánpótlás felnevelését várták. Addig is kötelezték a zenedei bizottságot, hogy ünnepélyes istentiszteletekre biztosítsa a karéneket, s minden nagyobb ünnep alkalmával zenekarról is gondoskodjék. A feladatot alkalmi énekesek és zenészek szerződtetésével oldották meg. Közülük néhánnyal olyan egyezséget kötöttek, hogy az egyházi és színházi muzsikálás mellett kötelesek saját hangszereiken heti három alkalommal a zenedében is tanítani.5

Az 1879. évi árvíz utáni őszön, az újjászületés kínjaival, ezernyi gondjával küszködő város, pénz híján szükségmegoldásként, a feloszlatott templomi együttest, a szegedi királyi tanítóképezde harmadéves növendékeivel próbálta helyettesíteni, ám sikertelenül. Gyakorlatlanságuk miatt 1881 szeptemberétől felmentették őket a feladatok alól. Azonban a tanács a nincstelenség okán továbbra is kénytelen volt elhalasztani a templomi zene- és énekkar visszaállítását.

Azért az egyház mégsem maradt muzsikaszó nélkül. Alkalmanként mindig akadt együttes, például a Szegedi Dalárda vagy a zenede növendékeiből alakult  {1110} kórus vagy egy hangszeres társulat, amelyek segítették. Ez történt a Chilko Sándor 25 éves belvárosi kántorságát ünneplő nagymisén, és a millenniumi ünnepségek idején is, amikor többek között Szögedi Endrének, a zenede igazgatójának „1000 év" című kompozícióját 60 nő és 32 férfi énekes szólaltatta meg.

1897-ben Dessewffy Sándor csanádi püspök kezdeményezésére évi 2400 korona fedezet juttatásával a zenedei tanács ismét hozzálátott a belvárosi templomi énekkar megszervezéséhez. Az első életképes együttes Niedermayer Antal tanítóképző intézeti tanár keze alatt született meg 1901-ben. Tagjai a MÁV nevelő-és tápintézet, a városi árvaház és a tanítóképző növendékei voltak. Olyan fegyelmezett, jó kórust nevelt belőlük, amelynek énekes teljesítménye minden szempontból megfelelt az egyházi követelményeknek. Szerepléseikor az orgonakíséretre Erdélyi Sándor felsővárosi kántor vállalkozott, s az 5. honvéd gyalogezred zenekara is közreműködött. Mikor Niedermayert 1908-ban Felsőközpontra megválasztották plébánosnak, templomi együttese feloszlott. A tanács ismét a Szegedi Dalárdára bízta volna a nagy lekötöttséget jelentő egyházi zene rendszeres szolgáltatását, amelyet az — idő híján — nem tudott elvállalni.

1909-ben mutatkozott be először a Naszády József képezdei zenetanár által — hivatásos és műkedvelő énekesekkel kiegészített — tanítóképzős növendékekből szervezett új énekkar. Évente igen elismert és sikeres templomi és egyházzenei hangversenyeket rendeztek, amelyeken olyan nagyszerű muzsikusok is közreműködtek, mint például Fiedler Walter csellóművész és Járosy Dezső orgonaművész.

Az első világháború alatt feloszlott egyházzenei együttest addig is, míg ismét újjá nem alakult, a fáradhatatlan König Péter (1870—1940) zeneiskolai igazgató által szervezett zenészek pótolták. Magas színvonalú hangversenyeket rendezett, például 1918. május 4-én, amikor először mutatták be Szegeden Schubert G-dúr miséjét a katonazenekar közreműködésével, ezenkívül König és Fichtner kompozíciók is elhangzottak.6

 

2. A DALÁRDÁK

A XIX. század második felében — különösen 1867 után — a megélénkülő társadalmi élet sajátos kifejezője az egyletek jelentős megszaporodása. 1850-től kezdve a dalolási vágy fokozatosan országos méretűvé teljesedett, s egymás után alakultak meg a dalárdák. Amikor 1867-ben megszületett az Országos Dalár-szövetség, már Szegeden is működött az első zenei profilú társadalmi egyesület, a dalárda.

A piarista gimnáziumok a XVII. századtól kezdve országszerte nevezetesek  {1111} zenei nevelésükről Szegeden — már az 1860-as évek elején — hallunk a piaristák gimnáziumi kórusáról, melynek a vezetője Szőnyi Weber János, egyházi zenekari tag, A kórusban ott énekelt Szeged későbbi zenei életének egyik vezéregyénisége, Róth Endre, aki később Szögedi Endre néven vált ismertté. Találtunk adatot egy „iparossegédegylet" tagjaiból alakult ifjúsági kórusról is. Ám közöttük nem énekelhettek a város különböző korú és foglalkozású polgárai.

Azonban hamarosan a határtalanul lelkes, a zene érdekében fáradhatatlan, 1834-ben Szegeden született Hánki Mihály Ede lesz az, aki egy polgári dalárda alakításának gondolatával komolyan kezdett foglalkozni. Foglalkozása szerint pék mester, de szíve szerint muzsikus volt. Jó fuvola és hegedűjátékos, s a zeneszerzés is érdekelte. Az ő személyében tisztelheti a város a szegedi dalos mozgalom atyját és első apostolát. A polgári dalárda nem hivatalos alakulását 1863. szeptember 3-tól a 16 jóhangú, zeneszerető tagból álló, lelkes társulat első próbájától számítják. 1864. augusztus 28-án Szegedi Dalárda néven tartották az első hivatalos tisztválasztó közgyűlést 200 pártoló taggal. Az egyesület helyisége a Kárász utcai Tallián-féle ház, helyén később a Szegedi Kézműves Bank palotája épült. Ugyanez év őszén érte a dalárdát az a nagy megtiszteltetés, hogy november 25-én Reményi Ede koncertjén közreműködhetett.

Az énekes és a hangszeres muzsika ápolásának gondolata édestestvérek, ráadásul a városi polgárságnak fontos érdeke volt a zenészutánpótlás nevelése. Ezért számosan szorgalmazták egy zeneiskola létrehozását. Módosították tehát a dalárda alapszabályzatát, amelyet 1865. október 4-én hagytak jóvá a felsőbb hatóságok. Az október 29-én tartott tisztválasztó és alakuló üléssel újjászületett egyesület a „Szegedi Egyesült Dal- és Zeneegylet" pártfogása alatt, december 1-jétől, Kaplan Antal (zongora), Rückert János (hegedű) tanárok és Jámbori Jakab igazgató működésével először 20, a tanév végére már 30 tanulóval megindult a zeneiskolai oktatás. Az egylet tagjainak soraiból már a nőket sem zárták ki, s a dalárda minden működő tagjának gyermeke ingyenes oktatásban részesülhetett a zenedében.

1866 február elején a Dal- és Zeneegylet, az egyházi zenekar s néhány szólista, mint például ifj. Erdélyi Náci, összesen mintegy 80 zenész, Hánki Ede és Jámbori Jakab vezényletével nagyszabású hangversenyt adott. Ezt jelentős érdeklődés kísérte. A dalárügy társadalmi mozgató erejét hangsúlyozza az, hogy a különböző rendű és rangú polgári közönség sorában a legtöbben a jómódú iparosok közül foglaltak helyet.

A polgári haladásért lelkesedő dalosoknak volt egy, az összetartozást szimbolizáló jelképe, a dalárzászló, amelyhez őszinte tisztelettel s hűséggel ragaszkodtak. Ez a megható kötődés később heves viharokat kavart a dalárda életében. A dalárfeleségek készítette zászló szentelésének napja 1866. június 3-án volt, amelyre a hódmezővásárhelyi, az aradi és a kecskeméti dalárdák is eljöttek.

 {1112}  A szép zenei sikerek szakmai irigységet, ellentétet éleztek Jámbori és Hánki karnagyok között. Az 1865—1867-es években dúló helyi politikai pártküzdelmek is bomlasztották a zenebarátok egységét. A problémák megoldása érdekében az önzetlen Hánki lemondott a karnagyságról, s 1867 tavaszán kilépett a Dal- és Zeneegyletből.7

Vezetőjét azonban sok régi, hűséges dalos követte. Az egyletből kilépett énekesek továbbra is együtt maradtak, s 1868. június 11-én új, „Szegedi Polgári Dalárda" néven, 17 választmányi, 18 működő és 91 pártoló taggal ismét megalakultak. Otthonuk a Dugonics téri Kátay-féle ház volt, ahol nagy szorgalommal kezdték el a felkészülést a debreceni országos dalárünnepélyre. Oda azonban mégsem mentek el 1868-ban, mert szeretett dalárzászlójukat — amely viszont a Zeneegyletnél maradt — nem kapták vissza, e nélkül pedig restelltek megjelenni. Azonban nem csüggedve, az 1870-es ismételten debreceni dalárfesztiválra készültek, amikor súlyos csapás érte a polgári dalárdát. Váratlanul, 1870. február 21-én elhunyt Hánki Ede, s halála után gyakorlatilag felbomlott a társulat; az 1870. április 27-i ülésén működését bizonytalan időre felfüggesztette. Ez a szünet 6 évig tartott.

Közben egy tehetséges 25 éves fiatalember, Róth Endre zenetanár lépett színre. Neve ekkor már nem ismeretlen. 1872. december 1-jén megalapította a Szegedi Dalárdát, egy új kórust, amely a város zenei életében hosszú ideig jelentős szerepet játszott. Székhelyük a városi bérház 2. emeleti helyisége volt. Az 1874. augusztus 9-i közgyűlés már az ő javaslatukra fontolgatta, hogy az 1876-os országos dalárfesztivált Szegeden tartsák meg. 1874-ből emlékezetes egy nagyszerű hangverseny, amelyen kizárólag helybeli közreműködők szerepeltek, s ezért méltán büszke rá a város. Szervezője és rendezője, a dalármozgalomért mindig tettre kész Czapik János (1841—1884) zongoratanár volt. A koncertet április 6-án tartották a Dugonics-szobor javára. Ez a rendezvény sikerében és jelentőségében a város minden addigi zenei eseményét felülmúlta. Társadalmi összefogás eredménye volt többek között a színpadon a 8 zongora (!), amelyen az est legforróbb sikerét aratta az a 16 műkedvelő és hivatásos muzsikus, aki Rossini Semiramis nyitányát szólaltatta meg 32 kézre. Kívülük még a Szegedi Dalárda, ifj. Erdélyi Ignác (hegedű) és még számos zenekedvelő szerepelt. A közreműködőkről kitűnő fotó készült Letzter fényképész műhelyében. Az árusításából befolyt összeg egy részét szintén a szobor javára utalták át.

A város talán legszebb zenei napjait élte az 1876. évi ipar-, termény- és állatkiállítás  {1113} idején rendezett országos dalosünnep alkalmával. Határtalan lelkesedés és segítőkészség nyilvánult meg mind Szeged lakossága, mind az Országos Dalárszövetség részéről. Ez utóbbi 4500 forint segéllyel tette lehetővé, hogy a város egy 4—5000 embert befogadó dalcsarnokot építsen, amelyet a fesztivál után nyári színháznak szántak. Az épület igen rövid idő alatt készült el, az alföldi vasúti töltés mentén korábban vízvédelmi célokra felhasznált, majd feleslegessé vált védgát faanyagából, a vár előtti sétány észak-keleti részén, szemben a Zsótér házzal, körülbelül a mai igazságügyi palota helyén. A tervezők és kivitelezők Zimmer-mann Henrik kolozsvári mérnök és társa Lichtenegger Gyula.

Az országos fesztivál ideje alatt, augusztus 17—21-ig megjelent emléklapok öt száma naprakészen tájékoztatott az ünnepi események legapróbb mozzanatáról is. A verseny zsűrijébe, amelynek elnöke Erkel Ferenc volt, Róth Endrét is beválasztották. Az ünnepségek ideje alatt az augusztus 19-én leleplezett Dugonicsszobor javára Liszt Ferenc is szándékozott hangversenyt adni. Azonban hiába várták, soha nem jutott el Szegedre. A város iránt érzett rokonszenvét úgy juttatta kifejezésre, hogy később, az 1879-es árvízkárosultak javára Kolozsvárott, Budapesten és Bécsben adott hangversenyt. Két szegedi vonatkozású kompozícióval is, a „Revive Szegedin!" és a „Szegedy Csárdás" című zongoradarabokkal gazdagította a zeneirodalmat.

A pompásan sikerült nagy tömegeket vonzó országos rendezvény erkölcsi és anyagi haszna egyaránt gazdag. Az előlegezett költségek megtérülésén túl 2328 forint tiszta jövedelem maradt meg. A dalcsarnokot pedig, mivel az időjárás viszontagságaitól erősen megrongálódott, 1878-ra lebontották, anyagát a város eladta, illetve más építkezésnél újra felhasználta.8

Az országos dalünnep sikere, Szeged polgárságának fejlődése, serkentően hatott a Polgári Dalárdára is. 1876. szeptember 28-tól újra talpra állt, 14 majd hamarosan 35 taggal Kaplan Antal karnagy vezetésével. A fő hangsúlyt a magyar kórusművek tanulására helyezte, s évente négyszer „kötelező" dalestet tartott. A dalárzászló immár 10 éve vitatott hovatartozása miatt 1878-ban ismét kitört egy olyan „ádáz küzdelem", melyet Móra szavaival élve, „a világháború legfeljebb tettekben" haladott meg, „de nem érzelmi mélységben". A mindent elsöprő nagyár azonban a viszályt is elsodorta, s mivel a Szegedi Dalárdától lobogóját továbbra sem kapta meg, ezért egy új, „gránátveres" dalárzászlót csináltatott, amelynek 1881. július 3-án tartott fényes felszentelésén a két dalárda végérvényesen békét kötött. Dal- és táncestek és a két évenként sorra kerülő országos dalárfesztiválok színesítették a dalosok életét. Amíg azonban a Szegedi Dalárda  {1114} karmestere 25 éven keresztül Róth, azaz Szögedi Endre (185. sz. kép.) maradt (1898-tól lett Erdélyi Sándor, az 1910-es évek körül pedig König Péter), addig a Polgári Dalárdánál nem tudni mi okból, de gyakran cserélődtek a karmesterek. 1876—1903 között hét kórusvezetője volt, legtovább, 18 évig, több-kevesebb megszakítással Menner János (1852—1923), a zeneiskola tanára állt a kar élén.9

1919-ig már két országos dalárfesztivál színesítette Szegeden a dalárdák történetét. Az egyik 1889. augusztus 15—20-ig tartott, s a résztvevő 12 kórus produkcióiról s minden eseményről ismét az alkalmi kiadású emléklap tudósít öt napon keresztül. Ez a fesztivál azonban sem erkölcsi, sem anyagi hasznában nem érte el az 1876-os rendezvényt.

A másik országos dalos ünnepet a Szegedi Polgári Dalárda rendezte 1911. augusztus 12—13-án. Fennállásának 40 éves évfordulóját ünnepelte akkor, melyet összekapcsol a Liszt—Erkel centenáriumára való megemlékezéssel is. A versenyeken 18 kórus vett részt.

Az egyre izmosodó kórusmozgalom eredményeképpen időközben Szegeden több munkásdalárda is alakult — mint például 1889-ben a vasutasok Hazánk Dal- és Olvasóköre —, melyeket a munkásmozgalom történetét tárgyaló fejezet mutat be.

Piros betűs ünnepnapnak számított a szegedi dalárdák életében a millennium tiszteletére rendezett budapesti 1896-os országos dalünnep, amelyen a Szegedi Dalárda kitüntető oklevelet nyert. 1897-ben a 25 éves fennállásának jubileuma volt, amelyre karnagyuk, Szögedi Endre Hymnus címmel 4 szólamú férfikari művet komponált. 1901-ben a szegediek számára kedvezőtlenül sikerült kassai országos dalünnep után, mivel elégedetlenkedtek az Országos Magyar Dalos Szövetség vezetésével, követték a dunántúli és a debreceni kórusok példáját, kiléptek a szövetségből, s a Szegedi Polgári Dalárda kezdeményezésére megalakították az „Alföldi magyar dalos szövetség"-et. Céljuk: a vidéken élő magyar komponisták műveinek népszerűsítése volt.

Mindkét dalárda derekasan kivette részét a hangversenyéletből. A Szegedi Dalárda első (1873) nyilvános fellépésének emlékére és a kórus fennállásának 40. évfordulójára 1903-ban és 1913-ban rendezett emlékezetes koncertet. Jól sikerült König Péter 1913. április 19-én tartott szerzői estje is, amelyen több szegedi együttes szerepelt Naszády József vezényletével.

A világháború kitörése az egyesületi életet is feldúlta. A hangversenyévadokat ezután a katonazenekarok mellett jobbára a hangszeres művészek uralják.

 {1115} A zenei életben ezt a változást az is elősegítette, hogy a katonai szolgálat olyan művészeket is idesodort, akik egyébként talán soha nem vetődtek volna Szegedre, mint például László Sándor, Baranyi János, Kis Gyula zongoraművészek és Szántó Manó hegedűvirtuóz.10

 

3. A ZENEISKOLA ÉS A HANGVERSENYÉLET

A zeneiskola hőskora — amelyet az árvízkatasztrófa zár le — az egyházzene és a dalárdák történetével szorosan összefonódik. A zenede életében 1880 szeptemberével kezdődik egy új fejezet. Igazgatója Langer Viktor zeneszerző (művészneve Tisza Aladár), az akkor beiratkozott tanulók száma 111. A zenede továbbra is a városi bérházban működött. A rugalmas és haladó szellemű vezetéspolitikának köszönhetően azokat a gyermekeket is felvették, akiknek nem volt zongorája, ám ezek zenedei gyakorlásra kaptak lehetőséget. Szüleik aztán előbb-utóbb hangszert béreltek vagy vásároltak, következésképpen lassanként megszaporodott a hangszerkészítéssel, javítással, árusítással és a zeneművek kereskedésével foglalkozók száma is.

Egyik legsokoldalúbb szegedi hangszerkészítő mester Braun János, aki 1882-ben telepedett le a városban. Kiváló hegedűket, fa- és rézfúvós hangszereket is készített, s az 1910-es évektől fonográfok, gramofonok, hanglemezek árusításával is foglalkozott. Tóth Sándor szintén hegedűkészítő mester volt a századfordulója idején.

A legnagyobb hangszeriparos múlttal Szegeden a tősgyökeres magyar Kováts-dinasztia rendelkezett. Alapítója a csongrádi születésű Kováts István (1797—1843) orgonaépítő mester. Külföldön gyarapította szakmai ismereteit, majd szegedi lakosként 1827—42 között 14 orgonát és 2 fortepianót készített. Lakóhelye templomainak négyet készített, a többi munkáját az alföldi megyékben, illetve Szeged vonzáskörzetében találjuk.

Fia, ifj. Kováts István (1828—1881) apjának orgonaépítő műhelyét átvéve folytatja a mesterséget, de ő már zongoraműtermet is tartott fenn. Harmadíziglen, egyetlen fiát, Kováts Sándort (1872—1954) viszont már kizárólag a zongorák érdekelték. Bécsi tanulmányai elvégzése után Szegeden nyitott zongoraműtermet. Egyik fia, akit szintén Sándor (sz. 1905) névre kereszteltek, még zongorajavító és hangoló szakmát tanult, hogy végül ő zárja le negyedik nemzedékként a Kováts-dinasztia hivatásos orgona- és zongorakészítői pályafutását. Id. Kováts István  {1116} két legnagyobb alkotása a hódmezővásárhelyi ref. templom 20 változatú orgonája és a szegedi egykori Szt. Demeter templom szintén 20 regiszteres hangszere volt. Ifj. Kováts István legjelentősebb műve pedig a kiskundorozsmai kétmanuálos orgona, mely akkoriban korszerű remekműnek számított.

Jeles szegedi orgonaépítőmesterként dolgozott még id. Kováts István tanítványa, a kisújszállási születésű Kovács János (1814—1885), aki Szegeden a városi orgonák karbantartását látta el, de saját építésű hangszerei nem a Tiszaparti város számára készültek.

A morvaországi születésű Soukenik János (1860?—1912) pedig 1893/94-től telepedett le Szegeden, s műhelyének legtehetségesebb munkatársa a horvát származású Rukovina János (1867?—1929) volt. Nem véletlen, hogy Szegeden is, a magyar zenei élet sajátos fejlődése következtében, sok idegenből betelepült muzsikus vagy hangszerkészítő élt, hiszen mint nagy városnak, jelentős szellemi és financiális vonzóereje volt. Soukenik élete főművét a békéscsabai evangélikus nagytemplom számára építette Rukovinával együtt 1901—1902-ben. Utolsó orgonáját Újszegedre készítette 1912-ben, melyet szintén a szegedi, de német származású orgonaépítő Andresz Frigyes (1880—1963) alakított később át. Andresz 1900-tól élt Szegeden, új orgonát nem épített, hanem azok javítását vagy átalakítását végezte. 1910—1922 között a következő szegedi orgonák karbantartásáról tudunk: Belvárosi Szt. Demeter templom orgonája (id. Kováts István), Rókusi templom orgonája (id. Kováts István), Felsőközponti és az Alsóközponti templomok orgonái és a Kálvária kápolna harmóniuma.

Az 1880-as évektől különösen népszerű volt a cimbalom s a citera is. Üzletét „első alföldi hangszertelep"-ként hirdette a tehetséges cimbalomkészítő Süket Lajos műiparos. Steiner Manó, majd Kemény Manó szintén cimbalmokat készített és árusított a századforduló körül. 1909—1913 tájékán Babos Sándor és Kelemen László hangszerkészítő mesterek is hirdetik munkáikat a napilapokban. Kottaárusítással a századforduló előtt, már az 1870-es években a Bába testvérek, Traub B. és Társa cég foglalkoztak. 1883-ban nyílt meg a Milkó-palotában a Menner és Schlauning cég zeneműkereskedése. 1889 körül Czapik Gyula és társa árusított zeneműveket, s a század elején többek között Endrényi Imre könyv- és zeneműboltja, s a Szent István Társulat Kárász utcai könyv- papír- és zeneműkereskedése látta el a fogyasztókat kottákkal.11

Az árvíz utáni zenede két tanéven keresztül magánvállalkozásként működött. Az első tanárok — Czapik János, Menner János, Moór Manó (zongora), ifj. {1117}  Erdélyi Ignác, Dittman Gyula és Daubrawszky Viktor (hegedű) — s természetesen az igazgató, nem a várostól kaptak fizetést, hanem a beiratkozási- és tandíjak összegéből részesültek. 1882 őszétől azonban már ismét városi fennhatóság alatt nyitotta meg kapuit a zenede, de Erdélyi Ignác (kit a zenekara vonzott vissza) és Czapik János tanárok nélkül. Daubrawszky Viktor (az első szegedi vonósnégyes megalakítója) már az előző tanévben elkezdte a kamarazene oktatását is, majd az 1885/86-os tanévtől a haladó vonós növendékekből vonószenekart, illetve zenekari tanszakot alapított. A növendékek az ő vezetése alatt erősödtek meg annyira a zenekari játékban, hogy 1910-ben már olyan igényes remekművek eljátszására is képesek, mint Csajkovszkij Vonósszerenádja vagy Mozart szimfóniái.

1883/84-es tanévben Langer Viktor igazgató megvált a zenedétől. Az 1884/ 85-ös évi működését már a véglegesített új igazgató, a megbízható muzsikus és zeneszerző, a dalármozgalomban jó nevet szerzett Szögedi Endre (1847—1903) vezetésével kezdte el az intézmény. Az ő igazgatása alatt kerültek a zeneiskolába, s végeztek kitartó, kötelességtudó, szeretettel teli muzsikus-nevelő munkát a következő tanárok: 1884-től Szommer Endre (1861—1943), hegedűtanár, aki szintén lelkes vonósnégyes tag lett, Vadász Jolán, későbbi asszonynevén Thalherr Lajosné (1862—1914, zongora), 1885-től Fáy Zoltán (zongora), aki Moór Manó világhíressé vált zongoraművész Amerikába távozásakor lépett be az intézetbe. 1888-tól Fáyt Főkövy Lajos váltotta fel, ő zongorát és 1890-től zenetörténetet tanított, s az utókor elismert zenetörténészként tartja számon. 1889-től Giefing Ida, későbbi nevén Czímer Károlyné (zongora), 1897-től Ladányi Mariska, később Szántóné (magánének), 1900-tól Schwarz Erzsébet (zongora), 1903-tól Nagyajtai Körmöczi Ilona (cimbalom) tanítottak a zenedében.

A zeneiskolai tanárok közéleti munkát is végeztek. Szommer Endrének például egy értékes szegedi zenei szaklap, a Vidéki Zeneközlöny megindítása köszönhető 1901 júniusától. Sajnos, hogy csak pár hónapig jelenhetett meg. Érdemeket szerzett a munkás dalosmozgalom fejlesztésében is.

1903. július 22-én meghalt Szögedi Endre. Számos érdeme volt. Például új tantárgyak oktatását vezette be, így a fuvola, gordonka, cimbalom és a zenekari játékot, valamint stabilizálta a magánének tanszakot, és 1889-ben megnyitotta a 6 zeneiskolai osztályt követő „kiművelési osztályt", ahol a növendékek tudásukat magasabb szinten képezhették. Működése alatt az intézeti tanulók száma jelentősen megnövekedett. (1883/84-ben 139 növendék, 1902/03-ban 150 növendék volt, az 1894/95-ös tanév pedig rekordot állított fel 181 tanulóval.) 1886-ban tehát ismét új épületbe kellett költözniük, s 1916-ig maradtak ott a mai Dóm téren, a hajdani kegyesrendi társasházban.12

 {1118} 1904 elején került a zenede élére a nagy szaktudású muzsikus, a kiváló szervező König Péter (186. sz. kép.) aki megvalósítja a már Szögedi idejében érlelődő reformokat. Így az 1904/05-ös tanévet már az új szervezeti szabályzat szerint kezdték meg, amely minden szempontból igazodott az országos m. kir. Zeneakadémia tantervéhez, tehát a szegedi az egyik legkorszerűbb szellemben oktató vidéki zeneiskolának számított. A megnövekedett óraszámokhoz mérten új tanárokat szerződtetett König — 1905-ben Zucker Simont (zongora), 1908-tól Fiedler Waltert (gordonka), 1916-tól Baranyi Jánost (zongora) —, hogy kiküszöböljék azt a tarthatatlan állapotot, amit addig az óránkénti 7—8 növendék hangszeres tanítása jelentett. Az igazgató népszerűsítette az olyan zenekari hangszereket is mint a nagybőgő (1905), a kürt (1906), a klarinét (1907) ingyenes tanszakként indította be az oktatásukat. A zeneiskola König fennhatósága alatt nemcsak létszámában növekedett (1904/05-ben 153, s 1918/19-ben 341 beiratkozott növendék volt), hanem a tanítás minőségi színvonala is sokat javult. Az 1917/18-as tanévtől így már csak felvételi vizsgával vették fel az új tanulókat. A zenede olyan, zeneakadémián is tovább tanuló kiválóságokat nevelt, mint például Huszka Jenő zeneszerző (Szommer Endre növendéke), Fleischer Antal karmester, Ocskay Kornél operaénekes (Menner J. növendékei) Belle Ferenc hegedűművész (Daubrawszky növendéke).

A zeneiskola évente 4 intézeti hangversenyt rendezett, s közülük egyet mindig kizárólag magyar szerzők műveinek szenteltek. König keze alatt szólalt meg 1907-ben először Bartók kórusmű Szegeden: Bartók—Kodály népdalgyűjteményéből, Három virág címmel, nőikar (187. sz. kép.) König Péter zeneszerzőként is gyakran szerepelt, így 1909. május 11-én tartották A faluni bányász című operájának premierjét a színházi s a honvédzenekar közreműködésével,s 1917-ben pedig a Requiemjét mutatták be. A háborús évek alatt katonazenekarok mellett igen sok jótékonysági koncertet adtak a zenede művésztanárai is, Szántóné Ladányi Mariska, König Péter, Zucker Simon, Daubrawszky Viktor, Szommer Endre.

König Péter csak egy, de nagyon fontos dolgot nem tudott kiharcolni. A megfelelő épületet, a zenepalota felépítését a zenede, illetve a hangversenyek számára. Pedig még a miniszter is szorgalmazta az ügyet — valószínű Bartók Béla és Bloch József zeneakadémiai tanárok 1908. május 8-án megejtett szakfelügyeleti látogatása, illetve véleménye alapján is — hiszen már 1903 óta égető épületgondjai vannak a zenedének. A miniszter állami segélyt ígért és így a város megkötötte a tervezési és kivitelezési szerződést Spiegel Frigyes pályadíjnyertes műépítésszel 1910 decemberében. A közbejött világháború, az állandó pénztelenség megakadályozta a szép terv megvalósítását. Keserű fintor az utókornak Spiegel építész 1919. március 20-án intézett levele a szegedi tanácshoz, melyben méltatlankodva kéri elfelejtett 20 ezer korona tiszteletdíját, hiszen nem ő a hibás azért, hogy az 1910-ben megkötött szerződés szerint még 1919-ben sem tudta az épületet kivitelezni.

Végül a zeneiskola épületgondját úgy oldották meg, hogy az 1916/17-es tanév  {1119} elején a Tisza Lajos körút és a Petőfi Sándor sugárúti sarkon fekvő Tukats-ház I. emeletére költöztették az intézetet.13

Szegednek élénk hangversenyélete volt, s a helybeliek és a hazaiak mellett, sok világnagyság is megfordult a városban. A századforduló tájékán szerepeltek Bianca Bianchi világhírű szoprán, Wiltné Mária, Alice Barbi és Bulss Pál énekművészek, Willy Burmester s a fiatal Geyer Stefi hegedűművészek, Földessy Arnold gordonkaművész. Az 1902/03-as évadtól már hangverseny szervező társulat is működött (később több is), amelyeknek jóvoltából Bronislaw Hubermann (1903 és 1910) hegedűművész, Emil Sauer zongoraművész, Krammer Teréz bécsi opera-énekesnő, s a szintén világhírű Soldat Roeger-féle női vonósnégyes szerepelt. A teljesség igénye nélkül említünk néhány olyan híres művészt, aki 1903 és 1919 között Szegeden hangversenyezett: D'Albert (1903), Godowsky Lipót, Friedman Ignác (1911), Dohnányi Ernő (1912 és 1916), Moritz Rosenthal, Henry Wilhelmus (1913/14-es évad) és Baranyi János (1916-tól évente) zongoraművészek, Jaroszlav Kocián (1903), Joan Manén (1912), George Enescu (1910), Flesch Károly, Floresco Silvio (1913/14), Pártos István (1917/18) hegedűművészek, Revera Elvira (1903), Valborg Svárdström (1908, 1913, 1916), Heinemann Sándor és Vally Höttges (1913/14-es évad) énekművészek, Pablo Casals csellóművész (1910), a brüsszeli (1911), s a Waldbauer—Kerpely vonósnégyes (1913/14-es évad). Bárányi János és a szintén szegedi Cholnoky Margit javára írható a kortárs művészet legfrissebb alkotásainak bemutatása. 1918. december 29-én a Ma-matiné címmel tartott hangversenyen Ravel és Fichtner műveket zongorázott, s ekkor mutatta be Bartóktól az Este a székelyeknél, a Medvetánc, továbbá Kodálytól a Burlesk című zongoradarabokat Bárányi. Az énekesnő pedig többek között Debussy, Fichtner és Fidelius dalokat énekelt, Kassák Lajos pedig saját verseit szavalta.14

 

4. A KATONAZENEKAROK, A ZENEKEDVELŐK EGYESÜLETE

A katonabandák művészi jelentősége a XIX. század 60-as éveitől kezdődően került fokozatosan előtérbe, amint a fúvós katonazenekarok lassanként kibővültek vonós hangszerekkel, s így alkalmassá váltak szimfonikus művek eljátszására is.

 {1120} Addig a katonaság igényelte zenei szolgálat mellett a városi közönséget csak térzenékkel szórakoztatták.

1849 és 1919 között négy katonai zenekar működése érdemel figyelmet Szegeden. Mindenekelőtt a császári és királyi 46. gyalogezredéé, amely a leghosszabb ideig— 1852-től 1918-ig — állomásozott a városban, s karmestereik többek között Bemard (1888-tól), Müller János (1890-től), Neuner János (1896-tól) és Wöber Ottokár (a századfordulón) voltak. E zenekar főleg Wöber karmester lelkiismeretes és szakértő vezetése alatt járult hozzá jelentős mértékben a szimfonikus koncertek népszerűsítéséhez. Ez az együttes adta azt a jeles muzsikust, Kraul Antal ezreddobost, aki 1908-ban, a Budapesten megalakult Magyar Posta és Távírda Altisztek és Szolgák Országos Egyesületének zenekaránál, a mai MÁV zenekar elődjénél, az alapító karmester volt.

1892-től a császári és királyi 83. gyalogezred zenekara is bekapcsolódott a város zenei életébe Sykora Ferenc karmester vezényletével.

Művészi súlyát tekintve, az 1896-ban megalakult II. honvédkerület vagy más néven az 5. honvéd gyalogezred zenekara volt a legjelentősebb, mert 1901-től olyan magas képzettségű, Európát járt kiváló muzsikus került az élére, mint Kerner Jenő, aki valóságos missziót teljesített a magyar zeneszerzők műveinek gyakori bemutatásával. 1902-ben a budapesti Uránia színház felkérésére, Szegeden is nagy visszhangot kiváltott melodrámát komponált Kerner, „A magyar dal" címmel, melyet a honvédzenekar mutatott be a városban. Szövegírója Herodek Sándor m. k. honvéd főhadnagy volt. A szerző nagyzenekarra, vegyes- és férfikarra, s szólóhangokra komponálta művét, s tárogató és orgona színesítette a hangszerelést.

1903-tól Fichtner Sándor (1878—197?) (186. sz. kép.) lett a honvédzenekar karmestere. A tehetséges, nagy tudású muzsikusnak köszönhető, hogy a színvonalas zenekari hangversenyek megszaporodtak a városban. 3907-ben rendezte Fichtner az első szimfonikus hangversenyciklusát. A honvédzenekar a háború előtti években szezononként 6 szimfonikus hangversenyt adott, amelyeken helyi művészek is közreműködtek. 1910. március 21-én Fichtner nagyszabású szerzői esttel mutatkozott be. Zenekara magas színvonalon játszott, így olyan virtuózok is koncerteztek velük a városban, mint Jan Kubelik (1915) vagy Szántó Manó (1916) hegedűművészek. 1918 októberében a 46. gyalogezred zenekarának működése megszűnt, de ugyanakkor a szegedi zenekedvelők régi álma teljesült. Fichtner Sándor keze alatt megalakul Szeged első polgári zenekara, a Filharmóniai Társaság kezdetben 26 tagú együttese. 1919. január 23-án léptek először közönség elé. Koncertmesterük Belle Ferenc zeneiskolai művésztanár. A hivatásos muzsikusok mellett a zenekedvelők társasága s a honvédzenekar néhány tagja alkotta a jeles zenekart.

1915-től működött a 28-as gyalogezred kiváló zenekara a városban, amelynek tagjai a háború alatt Szegeden állomásozó cseh muzsikusok és előadóművészek,  {1121} mint például Kopecki Károly prágai zeneakadémiai tanár. Karmesterük szintén jó muzsikus, Hüttisch Ferenc. Színvonalas koncertjeik egyike például 1916. február 27-én egy Wagner-est.15

A Filharmóniai Társaság zenekarának létrejöttét mintegy 40 éves próbálkozás előzte meg. 1878-ban alakult meg először, a már szépen működő dalárdák mellett, az első Szegedi Zenekedvelők Egyesülete, a pártolókat is beleértve 105 taggal, Langer Viktor igazgatásával, kottatárosuk pedig Róth Endre volt. Próbáikat a zenede épületében tartották. Hivatalos alapszabályzatukat 1886. június 23-án szentesítette a belügyminiszter. A vonószenekar alakításával céljuk elsősorban a magyar zene támogatása, másrészt a közönség komolyzenei ízlésének fejlesztése volt. A megfelelő zenész-utánpótlás híján azonban nem sokáig maradt az egyesület életképes. 1897-ben újra alakultak, s 1898-ban „Szegedi Önképző-Zene-Egyesület" néven, új alapszabályzatuk révén hivatalosan is elismertek, de ez az egylet sem volt képes tartósan működni. König Péter szervezte ismét újjá a Zenekedvelők egyesületét 1904—1905-ben, s néhány szép hangversenyt is tartottak. König az egyesület keretében egy női s egy férfikart is szervezett.16

 

5. A SZEGEDI CIGÁNYZENEKAROK

Nem lenne teljes a zenei körkép Szeged cigánybandáinak megemlítése nélkül. Jelentőségüket egyrészt a szórakoztató iparban betöltött szerepük adja, másrészt az, hogy ők a XIX. század új magyar zenei nyelvének, a verbunkos zenének az ellenállhatatlan erejű, esetenként művészi színvonalú népszerűsítői. A verbunkos előadói hagyományát valójában ők alakították ki. A java cigánybandák rendkívül sokoldalúak voltak. Hallgatóiknak nemcsak a vendéglőkben okoztak gyönyörűséget, hanem a színházakban is fontos közreműködői voltak az előadásoknak, sőt, mint Szegeden is, az egyházi zenekarban, tehát a legigényesebb komolyzene művelésében is otthonosan mozogtak. A XIX. század második felének két szegedi cigányzenész csillaga ifj. Erdélyi Náci (Szeged, 1845. november 22. — Budapest, 1893. július 6.) és a nagy nótaköltő Dankó Pista (Szeged, 1858. június 14. — Budapest, 1903. március 29.). (138. sz. kép.)

Ifj. Erdélyi Nácinak apja s nagyapja is jónevű banda prímása volt, s az Erdélyiek többi tagja is (például Kálmán, Lajos, Antal) mind muzsikálással kereste  {1122} kenyerét. Náci tanult zenész, nemcsak zenekara élén, de a komolyzenei hangversenyeken mint szólista is megállta helyét. Külföldön nagy sikerrel vendégszerepelt, így például 1886-tól 4 évet Amerikában töltött el zenekarával.

Dankó Pista regényes élete során sok sikert és sok mellőztetést élt meg, többszáz dalával lett híres, s több népszínművet komponált. Dalait nagyobbrészt Pósa Lajos verseire álmodta, aki jóbarátja volt. Zenei mentorai Szögedi Endre, Menner János és Székács Gyula, a kiváló zeneszerző' és zongorista voltak. Dalait zongorakísérettel látták el, vagy lekottázták. Az élénk szegedi irodalmi élet nagyjai is befogadták társaságukba, dalköltészetével az akkori szemlélet szerint ő képviselte a népies irányt.

Híres szegedi cigányprímások voltak még a XIX. század második felében Ónodi Kálmán és utóda Urbán Lajos, akit „a népdalok szinte páratlan interpretátorá"-nak tartottak. Urbán zenekarában aratta sikereit Fehér Poldi is mint prímás. A Murka család tagjai a legrégibb úri cigányoknak számítottak Szegeden. Murka Antal, Gáspár és István Erdélyi Nácinál tanultak hegedülni a zeneiskolában. Náci halála után zenekarát rokona, Erdélyi Kálmán vette át, aki inkább a műdalok előadásával jeleskedett a publikum előtt. Rácz Gyula is volt prímása Náci zenekarának a halála előtti években. Gondi Márton bandájába Dankó Pista is járt kisegíteni. Kedvelt volt még Farkas Józsi zenekara, s a századvég úgynevezett második bandái voltak Gilagóé, Pónya Janié és Batláé. Ismert népzenészek még Hasi Kálmán és Csikallo. Nem volt cigány, de híres bőrdudásként ismerték Bukusza Ignác vízimolnárt és Sziráki Ferenc csőszt.17

 


Jegyzetek:

  1. A kérdésről részletesen lásd Berényi Bogáta: Szeged zenei élete 1849—1919. c. nagyobb tanulmányát. Kézirat. Somogyi-könyvtár. 1984.
  2. Pesti Napló, 1851. augusztus 5. Szegedi Híradó, 1860. május 10., 1861. október 16. Lugosi Döme: A szegedi zenekultúra története. 10—51. Muzsika, 1929.
  3. Szegedi Híradó, 1861. március 21.
  4. Komoly Pál: Szeged muzsikusai. Somogyi-könyvtári műhely, 1978. 4. CsmL Szeged Tan. jkv. 1855—1181., 8527. sz.; Uo. Közgy. jkv. 1861—283.
  5. CsmL Szeged Közgy. jkv. 1875—120; 1876—83. Uo. Tan. ir. 879—96. I. sz.
  6. Szegedi Híradó, 1896. május 12. Délmagyarország, 1913. december 23. Lugosi Döme: A zeneművelés Szegeden. Szeged, 1929. 34—35.
  7. Reizner János: A Szegedi Polgári Dalárda Emlékkönyve. Szeged, 1893. CsmL Szeged tan. jkv. 1865—4783., 4726. sz. A problémakörrel a Szegedi Híradó több cikke is foglalkozik, például 1865. augusztus 31.; 1866. január 28. stb.
  8. Uo. 1874. április 10. CsmL Szeged Tan. ir. 1876—8211. 1. sz., 877—9350. I. sz. Közgy. jkv. 1876—403. Emléklapok, Szeged, 1876.
  9. CsrnL Szeged Tan. ir. 1880—11 662. I. sz. Móra Ferenc: Szegedi tulipántos láda II. Az ötvenéves Szegedi P. dalárda. Szeged, 1922. 33. Reizner János: A Szegedi Polgári Dalárda emlékkönyve. I. m.
  10. Vidéki Zeneközlöny, 1901. szeptember 1., 12. Szegedi Napló, 1903. november 22. Somogyi-könyvtár helytörténeti gyűjt. Meghívó N 811; N 587. MFM. Tört. dok. Meghívó 83. 15. 17.
  11. CsmL Szeged Közgy. jkv. 1880—402. A szegedi orgonaépítőkről részletesen lásd Szigeti Kilián: Régi magyar orgonák. Szeged, 1982. Zombori István: Az orgonakészítő Kováts István (1797—1843) MFMÉ. 1987/1. Szeged. A „hangjegykereskedésre" lásd például Szegedi Napló, 1888. október 7., 21., Alföldi Iparlap, 1883. május 26. stb.
  12. Zenedei értesítők, 1880—1903-ig. CsmL Szeged Közgy. jkv. 1882—264.; 1891—193.
  13. Zenedei értesítők 1903—1919-ig. CsmL Szeged Tan. ir. 1903—18 948.1. sz. 1917— 5816. 1. sz. Polgm. ir. 1926—10 586; 1917—5816 1. sz.
  14. A felsorolt művészek szereplésére lásd a korabeli helyi lapokat, továbbá Somogyi-könyvtár helytört, gyűjt. Meghívók N 811.
  15. Vidéki Zeneközlöny, 1901. július 28. Szegedi Híradó, 1888. december 16.; 1892. július 3.; 1896. május 27. Népszabadság, 1983. szeptember 18. MFM. Helytört, dok. Meghívó N 811. Dél-gyarország, 1916. január 15.; 1919. január 5.; 24. Tűz, 1919. január 4.
  16. Szegedi Kalauz. 1880. Szerkesztő Farkas Antal. Szeged, 1879. 68—69. Zenedei értesítő 1885/86. CsmL Szeged Tan. ir. 1886—4917.1. sz. és A Szegedi Zenekedvelők Egyesületének alap szabálya.
  17. Szabolcsi Bence: A magyar zenetörténet kézikönyve Budapest, 1947. 32. Csongor Győző: Dankó Pista. Szeged, 1958. Cserzy Mihály: Az öreg Szeged. Szeged, 1922. Bálint Sándor: A hagyományok szolgálatában. Szeged, 1981. 234. Sz. Szigethy Vilmos: A régi Szegedből az újba. Szeged 1936. 252. és a korabeli napilapok.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet