Előző fejezet Következő fejezet

Egyház és kultúra

 

IX. FESTÉSZET ÉS SZOBRÁSZAT

 

 {1123} A szegedi képzőművészet 1849-től az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság bukásáig tartó szakaszának vázlatos áttekintése előtt meg kell említenünk, hogy városunknak (kötetünkben korábban már bemutatott) ez idő alatti gazdasági és társadalmi fejlődése — áttételesen — hatással volt a helyi festészet, szobrászat kibontakozására.

A fejlődés művészeti téren is haladást mutat. A XIX. század 40—50-es éveiben Szegeden dolgozott a müncheni képzettségű Nagy Ferenc, aki arcképeken (pl. Pozsonyi Ignác, a szegedi városi közkórház alapítójának 1853-ban készült és itt levő egészalakos portréján) kívül főleg a temesközi falvak számára festett templomképeket. Hasonlóan oltár- és arcképeket alkotott Szegedi (Hirt) Antal (1825—1901), aki később Gyulán rajztanároskodva, a Wenckheim-család művészetpártolását élvezte. A helyi művészeti élet kibontakozását jelezte, hogy a Pesti Műegyletnek Szegeden 1860-ban közel száz tagja volt. A városi tanács 1861-ben Barabás Miklóssal megfesteti Klauzál Gábor portréját, Canzi Ágost osztrák származású, Pesten élő művésszel pedig Deák Ferenc arcképét készítteti el. Kovács Mihály után Jakobey Károly 1870-ben megfesti az 1849-es szenttamási csata szegedi hősét, Földváry Sándort. 1872-ben Than Mórra] örökíttetik meg Horváth Mihály történetírót. E képek utóbb a szegedi múzeumba kerültek. Feljegyzésre méltó esemény, hogy az Országos Képzőművészeti Társulat 1874-ben itt rendezte meg kiállítását. 1876 nyarán — közel félszázados múltra visszatekintő helyi társadalmi mozgalom eredményeként — állították fel Izsó Miklós és Huszár Adolf— az európai emlékművekhez is méltó — Dugonics szobrát (189. sz. kép.), mely eredetileg a mai központi egyetem (akkori reáliskola) előtt állott. Mostani helyére az árvíz után került. Fia szerény keretek között is, de 1878-ban megteremtődött az „első képtár" Szegeden. A reáliskola egyik termében elhelyezett kis képgyűjtemény Irinyi Sándor (1840—1892) rajztanár lelkes kezdeményezése volt, midőn azonban őt áthelyezték Pécsre, a főleg saját műveit tartalmazó képtárát 1880-ban magával vitte.1

 {1124} Az 1848/49-es magyar polgári forradalom utáni időszakban már több olyan művészt említhetünk, akik Szegeden dolgozva, majd egy részük a fővárosba kerülve, magas színvonalú alkotásaikkal országos viszonylatban is megálltak helyüket. Munkásságukban a portréfestés mellett, a romantikának megfelelő történelmi tabló, a keleti téma és a népéletkép jutott szerephez. E mesterek közé tartozott a szegedi születésű Joó Ferenc (1821—1880), aki a vagyonosabb helyi polgárok arcképein kívül, megrendelés szerint festett templomzászlókra kerülő szenteket, nem ritkán az itteni iparosok, kereskedők számára cégtáblákat is. Fiatalkori önarcképét (1840), egy nőábrázolását (1844), s néhány később készült portréját, köztük Szeless József arcképét (1860 k.) a helyi múzeum őrzi. A nemzeti elnyomatás idején kivirágzott történeti festészet szegedi művelői közé tartozott Rákosi Nándor (1832—1884). Velencei tanulmányai után, a múlt század hatvanas éveitől kezdve hozta létre a „Szegedi csata jelenet 1848-ból" c. képét, valamint a „Marti-nuzzi végpercei Alvincen", „Hunyadi László elfogatása" és a „Mátyás bevonulása Budára" c. alkotásait. A tájábrázolásokat és oltárképeket is festő művész 1876-ban Budapestre költözött. Ivánkovits István és feleségéről készített portréi a Móra Ferenc Múzeumba kerültek. A harmadik megemlítendő festő, a pesti születésű Landau Alajos (1833—1884). Szegeden 1859-ben telepedett le, és 1872-ig itt a reáliskola rajztanáraként tanított. 1862-től fényképészettel is foglalkozott, ismert műterme volt a városban. Landau portréi közül a „Gyermekarckép" c. műve közgyűjteményünkben van. Naturalista stílusban ábrázolt képeivel a szegedi tárlatokon (1874) és a Pesti Műegyletben szerepelt.2

Szegeden több vándorfestő megfordult, de csak Csillagi Lajos (1829—1903) itteni működéséről van biztos tudomásunk, ő két alkalommal járt nálunk. 1865-ben özv. Eisenstádter Ignácné szüleit festette meg. Hét évvel később 1870-ben Löw Lipót szegedi főrabbi portréját készítette el. A család tulajdonában levő eredeti képről Rákosi Nándor másolatot csinált, amely a helyi zsidó hitközség nagytermébe került. Egy férfiarcmást ábrázoló Csillagi képet (1874) a szegedi múzeum őriz. Az itteni népéletfestők közül id. Vastagh György (1834—1922) a legjelentősebb. Szegedi diákoskodása után a bécsi akadémián képezte magát. 1876-ban Budapesten telepedett le. Több hazai templom fal-, oltár- és szentképei fűződnek nevéhez. Somogyi Károly esztergomi kanonokot ábrázoló portréja (1880) a Somogyi-könyvtárban, Osztróvszky József szegedi közéleti férfi arcmása (1899) és „Erzsike kézfogója" c. zsánerképe a helyi múzeumban van. A Vastagh-család tagjai közül id. Vastagh György két fiát említjük meg. A kolozsvári születésű Vastagh Géza (1866— 1919) állatképeivel a szegedi tárlatokon gyakran vett részt. „Verekedő bikák" c. jól sikerült, nagy méretű művét (1900) a tanács vette meg a múzeum számára. A közkedvelt kép ma is ki van állítva. Ifj. Vastagh György (1868—1946) Szeged  {1125} részére mintázta meg Klauzál Gábor büsztjét (1905), amely a Móra Ferenc sétányon van elhelyezve. II. Rákóczi Ferenc lovasszobra is tőle származik. Ez 1912-ben szintén Szegedre került, most a püspöki palota előtt áll.3

Az 1879. március 12-én bekövetkezett árvíz Szegedet csaknem teljesen elpusztította. Ez a tragédia több magyar festőt megihletett. Soraikból főleg hárman tűnnek ki. Elsőként Zichy Mihályt (1827—1906) említjük, aki bár soha nem járt Szegeden, de távolból együttérzett a Tisza sújtotta város népével. Rajzművészetével és lelkes szervezőerejével Párizsban igyekezett ekkor Szegednek segítségére lenni. „... 1879-ben — amint az egyik újság írja — Párizsban ő állott annak a művészgárdának az élén, mely az operában a hullámsírba temetett Szeged javára fényes estélyt rendezett. Akkor rajzolta azt a híres képét, melyen Párizs felemeli a hullámsírból Szegedet.4 Csontváry Kosztka Tivadar (1855—1919) szegedi tartózkodásáról, az 1879-es árvíz mentési munkálataiban való részvételéről a festő ún. nagyéletrajza ad számot. A művésznek e visszaemlékezése Németh Lajos 1964-ben megjelent Csontváry-monográfiája kapcsán vált ismertté.5 A művész önéletrajzának szegedi részletéből nemcsak az tükröződik, hogy ő itt életét formáló, művészetére kiható élményben, sőt „pszichológiai áramütésben" részesült, hanem visszaemlékezéseinek papírra vetésével a rá jellemző szuggesztív erejű nyelvén „képet festett" a szegedi árvízről is. „... A későbbi ár, vízesés, tengerábrázolásai talán az árvíz élményével állnak összefüggésben" — állapítja meg Pertorini Rezső Csontváry patográfiája c. könyvének (1966) e kérdéssel foglalkozó részében.6 A harmadik festő, Vágó Pál (1854—1928) örökítette meg legmaradandóbban a Tisza-parti város árvíztragédiáját. Impozáns vásznát — melyen hiteles képpé realizálta az itteni emberek tudatában élő árvíz emlékét — ő maga is főművének tekintette. Alkotását — melyen közel száz alak és a vízzel borított város egy része látható — 1902 tavaszán fejezte be, és adta át a helyi tanácsnak. A kép azóta is neves dísze a szegedi múzeumnak.7 A helyi árvíz tragikus témáját több művész dolgozta fel. Így pl. Roskovics Ignác, Pataky László, Petrovics László és mások, akiknek árvízképeit a Móra Ferenc Múzeum őrzi.8

Szegeddel kapcsolatban már számos neves hazai művészt említettünk. Valamennyiük közül kiválik Munkácsy Mihály (1844—1900). A Párizsban élő nagy magyar festő 1891 őszén hazautazott, hogy új történelmi képéhez, a „Honfoglalásához tanulmányokat készítsen. Országjáró körútja során Szegedre is ellátogatott, és itt értékes benyomásokat szerzett. Megtekintette a múzeum honfoglaláskori  {1126} leleteit, s néprajzi vonatkozású tárgyi emlékeket gyűjtött össze. Antropológiai vizsgálódást végzett a környék néptípusairól, megfigyelte az Alföld e részének jellegzetes táji arculatát, és megismerte a dél-magyarországi pásztorok, halászok, földművelők hagyományokat őrző gondolkodásmódját. Munkácsy hazai tanulmányútja — ezen belül a szegedi tartózkodása — bár rövid volt, de élményei inspiratívnak, feltöltő hatásúnak mondhatók. Nagymértékben segítette ez őt a „Honfoglalás" részleteinek megoldásában, képének végleges kialakításában. Elkészült alkotásának nagy színvázlatát később — 1896-ban — a szegedi tanács megvásárolta. A mester monumentális történelmi képében ma is gyönyörködik a városunk múzeumában járó hazai és külföldi közönség. Szén- és alig kisebb színvázlatát is a szegedi múzeum őrzi (191.sz. kép). Művészettörténeti szempontból jelentős Munkácsy szegedi színházi látogatása. A helyi színtársulat előadásában végignézte Szigligeti Ede és Balázs Sándor „A sztrájk" című népszínművét, amely nagy hatással volt rá. A színdarab ösztönzése alatt festette meg négy év múlva, 1895-ben munkásmozgalmi témájú művét, a „Sztrájk"-ot.9

Már jóval Munkácsy szegedi tartózkodását megelőzően, az 1880-as évek eleje óta folyt az árvíztől rombadőlt város újjáépítése. Hazai és külföldi támogatással, Lechner Lajos rekonstrukciós tervei kapcsán formálódott ki Szeged mai, egységesnek mondható, eklektikus, városias arculata. A felépült Kultúrpalotában helyezték el Somogyi Károly esztergomi kanonok 43 000 kötetes könyvtárát, melyet 1880-ban adományozott a városnak. A főpap nevét viselő helyi könyvtárat három év múlva, 1885. október 16-án ünnepélyes keretek között a király nyitotta meg. Ami a később kiállításra került múzeumi tárgyak és műalkotások gyarapodását illeti, egyetérthetünk Kulinyi Zsigmond helytörténésszel, aki szerint „Időben és okozatilag is összefügg a városi múzeum gyűjtésének megkezdése a Somogyikönyvtár nyilvános használatával".10 A közel félszáz alkotást kitevő képtárat, valamint a bemutatásra előkészített érem- és régiségtárat magábafoglaló szegedi múzeumot a század legvégén, 1899. június 11-én nyitották meg, és adták át a közönségnek. Reizner János a közös intézményként szereplő Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum első igazgatója 1899 őszén elkészített jelentése hiteles képet nyújt a szegedi múzeum akkori helyzetéről. A képzőművészeti alkotásokon kívül az „érem-, régiség-, történeti és természetrajzi anyag" leltározottsági állapotáról számol be, mely már a század végén tízezer tárgy fölé emelkedett.11

Az árvíz utáni Szeged kulturális életében fontos szerepet betöltő Somogyikönyvtár és a Városi Múzeum tevékenységén kívül mind jelentősebbé vált a helyi  {1127} irodalom, mely az itteni képzőművészetre is ösztönzőleg hatott. A helybeli lapok közül a legkorábban (1859) megjelent Szegedi Híradó után az 1878-ban megindult Szegedi Naplónak sikerült tartós írói gárdát maga körül kialakítania. A Szegedi Napló munkatársai közé tartozott már a kezdettől Mikszáth Kálmán, az árvizet követő évtizedekben pedig a Dankó Pista dalait megbecsülő Gárdonyi Géza, valamint Tömörkény István és Móra Ferenc, akik a szegedi múzeum igazgatói tisztségét is maradandó érdemmel töltötték be. A Szeged környéki szegényparasztság életének — őket országos hírre emelő — írói ábrázolása hatást gyakorolt az itteni festőkre is.

Mielőtt a város újjáépítésének időszakában működő helyi művészekről szólnánk, röviden számba kell vennünk azokat a rajzpedagógusokat, akik az árvíz utáni évtizedekben Szegeden tanítottak. Megemlítjük továbbá néhány fővárosi festő ez időben Szegedre került alkotását is. Lyka Károly szerint az osztrák származású, építészethez is értő Arleth Ferenc (1833—1906) és a csantavéri születésű, szentképeket másolgató Németh Kelemen Szegeden tanároskodtak a múlt század harmadik negyedében.12 A derék helyi rajzpedagógusok, Boem Antal, Füleky József, Kátay Lajos (1858—1921), Nováky Bertalan (1852—1939) és Vitkovszky Lőrinc (1822—1874) iskolai elfoglaltságuk mellett több itt élő festővel (Hodina Antal, Hodina István, Oldal István), valamint szobrásszal (Kendelhoffer F. Károly, Oláh György) együttműködve, érdemes képzőművészeti tevékenységet fejtettek ki. Néhányuk alkotását — leginkább egy-egy helyi személyiséget ábrázoló portrét — a Móra Ferenc Múzeum őrzi.13 Hodina Antal a szegedi szerb templom számára festett mennyezetfreskót. A múlt század két utolsó évtizedében végbemenő helyi újjáépítés kapcsán a városi tanács neves mesterek foglalkoztatásával igyekezett az itteni képzőművészeti kultúra színvonalát emelni és az új képtár anyagát gazdagítani. Benczúr Gyulával megfesttette az árvíz utáni rekonstrukcióban vezető szerepet játszó Tisza Lajos királyi biztos, valamint bátyja, Tisza Kálmán arcképét. Az utóbbi portré az 1900-as párizsi világkiállításon a grand prix-t nyerte el. A képet Tisza lányának kívánságára 1893-ban Vajda Zsigmond lemásolta. Vajda többször megfordult Szegeden. A helyi családoknak készített arcképein (Kass János és feleségének portréja, 1894) kívül az ő nevéhez fűződik a városháza közgyűlési termének értékes, bár akadémikus előadású mennyezetfreskója. Utóbbi művét a múlt század kilencvenes évei körül alkotta. A színház négy szép mennyezeti freskóját Kern Ármin festette 1885-ben. Az ezredév alkalmával a város négy nagyméretű, egész alakos arckép megfestését határozta el. Az ennek kapcsán elkészült portrék (Ferraris Artúr: „Széchenyi István", Roskovics Ignác: „Kossuth  {1128} Lajos", Pataky László: „Andrássy Gyula" és László Fülöp: „Deák Ferenc") a szegedi múzeum tulajdonába kerültek.14

164. sz. kép. Szakrajz a szegedi rajziskolából 1852
 
165. sz. kép. Az egyetem ügyében 1908. január 18-án Budapesten járt szegedi küldöttség
 
166. sz. kép. Somogyi Károly
 
167. sz. kép. A Somogyi-könyvtár olvasóterme
 
168. sz. kép. A Somogyi-könyvtár raktárának részlete
 
169. sz. kép. Reizner János
 
170. sz. kép. A dualizmus kori jelesebb szegedi történeti munkák címlapjai
 
171. sz. kép. A dualizmus kori jelesebb szegedi történeti munkák címlapjai
 
172. sz. kép. Mikszáth szegedi újságíró korában
 
173. sz. kép. Tömörkény István
 
174. sz. kép. Móra Ferenc
 
175. sz. kép. A fiatal Juhász Gyula
 
176. sz. kép. A korszak fontosabb szegedi újságjai
 
177. sz.  kép. A korszak fontosabb szegedi újságjai
 
178. sz. kép. A korszak fontosabb szegedi újságjai
 
179 sz. kép. Molnár György színigazgató
 
180. sz. kép. Makó Lajos színigazgató
 
181. sz. kép. A leégett színház épülete. 1885
 
182. sz. kép. Lohr János orgonaművész (ülő) és Dangl József orgonakészítő
 
183. sz. kép. Színlap 1900-ból
 
184. sz. Lohr János orgonahangversenyének műsora
 
185. sz. kép. A szegedi dalárda 1883. évi csoportképe
 
186. sz. kép. Szegedi zeneművészek 1908
 
187. sz. kép. A városi zeneiskola hangversenyének műsora
 
188. sz. kép. Margó Ede: Dankó Pista szobra

A korszakunkban itt élő vagy pályafutásukat innen kezdő' — még az akadémizmushoz kötődő — művészek közül megemlítjük Kacziány Ödönt (1852—1933), aki 1880-ban került Szegedre, és itt a reáliskola megüresedett rajztanári állását foglalta el. Emellett a városi színháznál is dolgozott mint díszlettervező. Nevéhez egy érdekes kiállítás kapcsolódik, melyet 1891-ben rendezett a helyi műgyűjtő családok képeiből. Kacziány e tárlat után két évvel (1893) már nem volt Szegeden, visszatért a fővárosba. Korábbi életképein („Hazafelé") kívül, fantasztikumot kereső, bizarr hatású vásznaiból („Szellemlakoma holdfénynél") és idevágó témájú alkotásaiból („Szegedi régi temető") számos került a helyi múzeumba. 1940 tavaszán ugyanis a Kacziány-család több mint ötven képét a szegedi közgyűjteménynek adományozta. A helyi evangélikus templom számára a Krisztust ábrázoló főoltárképet is ő készítette. Végül szóba hozzuk, hogy Kacziány a „Régi művészvilágból" címen terjedelmes önéletrajzot írt, melyben az egyik fejezetet a művész Szegeden eltöltött tizenhárom évének szentel.15 Kacziány kortársa, Töl-gyessy Artúr (1853—1920) ifjúkorának egy részét városunkban töltötte. Középiskolai tanulmányait itt megszakítva, a budai reáliskolában tanult tovább. Ezt követően a bécsi akadémián képezte magát, majd 1872-ben Münchenben, Wagner Sándor osztályán tanult. 1875-ben a bajor fővárosból képet küldött ajándékba Szegedre, a Dugonics-szobor javára rendezett sorsjátékra. Külföldi tartózkodása alatt a honvágy gyakran hazahajtotta. A nyarakat 1878—1881-ig Szolnokon töltötte, majd később a Balaton vidékét festette. Több kisméretű képén („Virágzó bokor", „Öltözködő nő") kívül egy nagyobb festményét, a „Kenései rét" c. alkotását őrzi a Móra Ferenc Múzeum, melyet a Szegedi Iparos Ifjúság Közművelődési Egylete 1903-ban adományozott.16

Az árvíz utáni helyi festőtehetségeket Beck István művészetpártoló városi tanácsnok támogatta. Neki köszönhető Gabara Vince, Tóth Molnár Ferenc és Fancsali Nagy János szegénysorsú fiatalok felkarolása. Bár mostoha körülményeik miatt egyikük művészete sem tudott teljesen kibontakozni. Hármuk közül a legeredményesebb Tóth Molnár Ferenc (1867—1936) volt, aki előbb Kacziány Ödönnél tanul, majd a város őt is — mint két társát — Budapesten és Münchenben képeztette tovább. 1891-ben Munkácsy pártfogására a tanács megbízásából tizenegy portrét másolt, illetve festett meg az 1825—1872 között hivatalban levő szegedi polgármesterekről és helyi közéleti férfiakról (Szilber József, Lengyel Pál, Kiss József stb.). Ezek a képek a Móra Ferenc Múzeumban vannak. Tóth Molnár  {1129} főművének a „Tanyai temetés" (1900) c. nagyméretű festménye (192. sz. kép.) tekinthető, mely a helyi képtár kedvelt műve lett. A századfordulót követően Tóth Molnár Berlinbe költözött, ott bekövetkezett haláláig termékeny tollú illusztrátorként dolgozott. Több százra menő tusrajza, színes plakátterve, valamint a még itthon készült festményeinek jelentős része a szegedi múzeumba jutott.17

A hivatalos művészetnek számító hazai akadémikus festészet és szobrászat a század végére kiélte magát. Fellengzős tartalma és megmerevedett stílusa miatt akkorra már — a rohamosan gyorsuló technicizálódás és természettudományos gondolkodás térhódítása idején — korszerűtlenné vált. Hazai festészetünk századforduló körüli megújhodása a nagybányai és a szolnoki művésztelephez fűződik. Az előbbinél inkább a tájképfestés vált dominánssá, az utóbbihoz viszont elsősorban a népéletábrázolások kötődnek. Mindkét iskola a századfordulón jött létre. Előbb a nagybányai aztán a szolnoki. Törzstagjaik sorában szegedi művészeket is találunk. Jelentőségüket tekintve elsőül Nyilasy Sándor (1873—1934) pályakezdéséről, nagybányai éveiről kell szólnunk. Útjukat érdeklődési körük határozta meg, amely megegyezett a nagybányai mesterek: Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Thorma János, Réti István és társaik törekvéseivel. Sem Munkácsy nehézveretű ábrázolásmódja, sem a müncheni akadémikus piktúra technikai gyakorlata nem érdekelte őket, hanem inkább a franciák póztalan könnyedsége, Bastien Lapage „finom-naturalizmusa" ragadta meg. A „nemzeti plainair festőiskola" tagjainak számára az atmoszférának és a színeket alakítgató fény hatásának tanulmányozása volt a legfőbb újdonság. Felfedezése annak, hogy a levegő által betöltött környezetben új, addig nem ismert viszonylatokban mutatkozik meg minden, s ezáltal festőibbé, életszerűbbé válik az ábrázolandó világ.

Nyilasy Sándor és Károlyi Lajos (1877—1927) középiskolai tanulmányaikat szülővárosukban, Szegeden végezték. Érettségi után mindketten Münchenbe kerültek: Nyilasy 1893-ban, Károlyi 1895-ben. A müncheni művészeti akadémia konzervatív oktatási rendszere azonban egyiküknek sem felelt meg, csalódtak benne. A kevésbé érzékeny Nyilasy sietve ment át Hollósy ottani festőiskolájába, ahol az akadémiai kötöttségektől mentes, egészséges természetszemlélet alapján nyertek művészeti képzést a növendékek. A meghasonlott Károlyi pedig azzal a szándékkal utazott haza, hogy végleg búcsút mond a festészetnek és pályát változtat. Nyilasy 1894/95-ben Hollósynál tanult Münchenben, majd ezt követően Párizsban folytatta stúdiumait. 1897/98 nyarán pedig Nagybányán tartózkodott, mint a művésztelep legifjabb tagja. Itt készült művei közül a „Betlehem", az „Esti harangszó" és a „Magvető" c. alkotásai a kiemelkedőek. A nagybányai művészek {1130}  első budapesti kiállításain ő is részt vett, 1899-ben azonban már Szegedről küldte be alkotásait a nagybányaiak tárlatára.

A szerencsésebb indulású Nyilasyval szemben Károlyi útja kerülőkkel volt terhes. Velence érintésével 1896 tavaszán tért haza Szegedre. Alig féléves pihenő után ismét Olaszországba utazott. Római intézeti stúdiumai mellett gyakran kereste fel a képtárakat. Itáliából egy év múltán, 1897 őszén újra Münchenbe ment, hogy ő is bekerülhessen Hollósy festőiskolájába. Törekvése sikerrel járt. A nagybányai művészekkel a Hollósy iskola keretében 1898-ban hat tanulmány fejet állított ki Károlyi. A festés mellett behatóan foglalkozott társadalmi és valláserkölcsi kérdésekkel is. Szenvedéllyel merült el Tolsztoj életfilozófiájának tanulmányozásában, s ez végül arra serkentette, hogy 1899 őszén hozzázarándokoljon Jasznaja Polianába. A nagy orosz íróval való találkozásáról, 1910-ben — Tolsztoj halálának évében — emlékezett meg egy helyi lapban. Károlyi festészetének kibontakozása Szegeden való letelepedése után kezdődött el. Százakra menő önarcképein (193. sz. kép.) és kedvelt virágábrázolásain kívül odaadással festette a kertvárossá fejlődő Újszeged egy-egy részletét, a régi Szeged ódonhangulatú utcáit, gyengéd színekkel örökítve meg sajátos szépségüket. Társa, Nyilasy Sándor előbb Horgoson, majd Tápén ütötte fel tanyáját. Itt a természet és az egyszerű népi élet közelségének hatása alatt festette legszebb képeit: a tavaszi földeken dolgozó embereket, a vasárnapi ünneplőbe öltözött tápéi lányokat ábrázoló alkotásait. Sokszor megihlették a falu zöld zsalugáteres házacskái, akácoktól árnyas utcái és a Tisza napégette, füzes borította partjai. A két művésznek az említett témakörökhöz kapcsolódó festményei, így Nyilasynak többek között a „Hazatérő munkáspár", „Napsütés" (194. sz. kép.), „Tanyai fiatalság" ,„Alföldi paraszt", „Kapásasszony". Károlyinak pedig: „Önarckép", „Kertrészlet", „Rózsák", „Városrészlet", „Férfiarckép" c. alkotásai a szegedi múzeumban láthatók.18

A kilencszázas évek elejétől mindinkább fokozódó társadalmi ellentmondások nemcsak az akkoriban megalakult Szolnoki Művésztelep legkiválóbb művészei, így Fényes Adolf piktúrájában, hanem a vásárhelyi Tornyai János és a Szentes környékén élő Koszta József festészetében is hiteles tolmácsolást nyernek. Képeiken az alföldi nép nehéz viszonyai leleplező erővel jelennek meg. Szolnok csakúgy, mint a századelőtől kibontakozó Hódmezővásárhely, az alföldi művészet központjai lettek. Mindkét helyre alapító tagként egy-egy szegedi születésű festő is került. Szolnokra a kiváló állatfestővé vált Zombory Lajos (1867—1933), Vásárhelyre pedig a sík vidék poézisét kifejező Endre Béla (1870—1928). Munkásságuk jelentősége folytán az alföldi festészet mesterei között tartjuk őket számon. Zombory 26 festményét ajándékozta a szegedi múzeumnak. Ezeket a művész szolnoki  {1131} műtermében Móra Ferenc, a közgyűjtemény akkori igazgatója válogatta ki. E képek közül a „Szántás", a „Huszárverseny Szegeden" és a „Jéghordás ökrökkel" népszerű alkotások lettek.19 Endre Béla finom tónusú táj- és figurális ábrázolásai, de méginkább magas műveltsége és érzékeny természete révén, a szegedi Károlyi Lajossal válik rokonná. Mindkettőjükhöz közel állt az azonos lelkületű Juhász Gyula. A két művész versírásra is ihlette a költőt. Tornyaival közösen Endre Béla többször szerepelt képeivel a szegedi tárlatokon. A Vásárhelyi Művészek Majolika és Agyagipari Telepének 1913 és 1927-ben rendezett szegedi kiállításán Endre Béla hangsúlyosan vett részt. Festményei közül a „Gorzsai táj", a „Szeles idő" és a „Falu este" c. művei kerültek a Móra Ferenc Múzeumba.20

A XIX. század végére jelentőssé vált a helyi műgyűjtés is, melynek fejlődését nem hagyhatjuk figyelem nélkül. Zsótér Andor és számos helybeli hajósgazda értékes grafikákkal rendelkezett. Ezekből a kilencvenes évek elején a városi múzeumnak 42 rajzot ajándékozott, melyek Krajcer János Lukács (1717—1779) osztrák festő vázlataiból nyújtanak válogatást. A XIX. század végén a helyi műgyűjtők közül a földbirtokos Kárász Géza tűnt ki. Keze alatt az általa örökölt gyűjtemény muzeális méretűvé bővült. Kárász azonban költekező életmódot folytatott, így élete vége felé áruba kellett bocsátania műkincseit, amelyeket 1890 tavaszán Párizsban elárvereztek. A szegedi műgyűjtés történetének fontos dátuma az 189l-es esztendő. Ugyanis ez év áprilisában volt az első nyilvános kiállítás a Szegedi Nő-iparegylet gondozásában. A kiállítást helyi műgyűjtők — Fluck Ferenc, Lengyel József né, Odry Lehel, Zsótér Andor és mások — képeiből Kacziány Ödön rendezésével hozták létre a Tisza Szálló nagytermében. Külön érdekességet adott a kiállításnak, hogy a Szegeden vendégeskedő Jókai Mór nyitotta meg. A bemutatott képek között régi olasz festők alkotásai is szerepeltek. A magyar mestereket Barabás, Munkácsy és mások néhány műve képviselte. A helyi festők közül pedig Rákosi Nándor, Joó Ferenc és Polczner Jenő vettek részt műveikkel — más festőkön kívül — e sikeres bemutatón. A századforduló körül neves itteni műgyűjtőházaspár volt Enyedi Lukács és felesége, Zsótér Ilona. Az újságalapító főszerkesztő műkincsei között — a quatrocentótól számítva — egy-két alkotással képviselve voltak a különféle itáliai iskolák mesterei. Állítólag Reynolds, Poussin és Watteau műveiből is őriztek néhányat. Az Enyedi házaspár halála után e műkincsek nagyrészét az oldalági örökösök elárverezték, és közülük sok külföldi tulajdonba ment át. Végül is három kép, egy XV. századi és két XVI. századi olasz festmény 1925-ben a szegedi múzeumba került. Mint kuriózumot említjük Schwaiger Imrének, a Szegedről Delhibe elszármazott, híressé vált műgyűjtőnek a nevét, akiről  {1132} először a múlt század végi (1896) helyi újságokból kapunk hírt. Tőle való a budapesti Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum értékes indiai gyűjteményének nagyrésze.21

Gazdag gyűjteménye volt Back Bernát neves malomtulajdonosnak is. A Mű-barátok Körének 1917-ben rendezett tárlatán jeles régi külföldi festők (P. Nevén, T. Michan, F. G. Waldmüller), hazai — köztük szegedi — mesterek (Brodszky, Edvi-Illés, Károlyi Lajos, Joachim József) képei szerepeltek.

Az árvíz utáni helyi festészeti életre még a századforduló utolsó évtizedeiben is az jellemző, hogy a nagyobb feladatokat a külföldön vagy a fővárosban működő mesterekre bízzák. Átlagon felüli képességű művészeket a város még ekkor, a gazdasági fellendüléssel járó újjáépítés idején sem tud eltartani. Ezért hagyta el Szegedet több művész, köztük a helyi születésű Pogány Vilmos (1882—1956), aki Willy Pogány néven New Yorkban ismert díszlet-és jelmeztervezővé lett. Egy akvarelljét (1930) múzeumunk őrzi. Városunkban diákoskodott Hermán Lipót (1884—1972) is, aki 1955-ben rendezett szegedi kiállítása alkalmával itteni emlékeit felelevenítette. Száz rajzát adományozta a Móra Ferenc Múzeumnak a művész özvegye. Rajtuk kívül még az ide való Máté Ilonát (1887—1908), Hollósy egykori tehetséges növendékét említjük meg, ő Budapesten hunyt el fiatalon.22 Ahhoz, hogy Szegeden az ábrázolóművészeti élet korszerűvé kezdjen válni, nemcsak a helyi műgyűjtés fellendülésére, valamint a két legtehetségesebb festőnk, Nyilasy Sándor és Károlyi Lajos letelepedésére volt szükség. Ebben a vonatkozásban sokat jelentett a századforduló körüli itteni művészeti élet koncentrálása, megszervezése, amelyhez az 1899-ben létrejött Szegedi Képzőművészeti Egyesület járult hozzá jelentősen. Az egyesület tárlatain rendezett műtárgysorsolásokon befolyt összegek és a városi tanács vásárlásai révén a szegedi képtár anyaga a századfordulótól kezdve mind gazdagabbá vált. A már régebben tulajdonába jutott Munkácsy „Hon-foglalás"-ának nagy szín- és szénvázlata, továbbá Vágó tekintélyes méretű árvízképe és Csók István „Magdolna" c. festménye mellé Molnár József, Spányi Béla, Telepy Károly és mások alkotásai kerültek a múlt század utolsó éveiben a város képtárába. A XIX. századot lezáró események között a nevezetes művészlátogatásokat is meg kell említenünk. 1900 húsvétján a Szegedi Képzőművészeti Egyesület vendégeként egy művészcsoport; Deák-Ébner Lajos, Hegedűs László, Telepy Károly, id. Vastagh György és Zemplényi Tivadar látogatott el városunkba Budapestről. Képeikkel résztvettek az akkori tárlaton. Még ugyanez év októberében Walter Crane(\%43—1915) angol festő és illusztrátor két napot töltött Szegeden családjával együtt. Crane látogatásának emlékét, az ajándékként itt hagyott „Hajnal" c. szimbolikus tárgyú pasztellképét múzeumunk vette állományba. Az év legkiemelkedőbb {1133}  művészeti eseménye azonban az 1900 őszén rendezett nagyszabású tárlat volt. Ezen a magyar mesterek színe java: Benczúr Gyula, Bihari Sándor, Ferenczi Károly, Fényes Adolf, Tornyai János, a Párizsban időző Vedres Márk és a Szentpétervárott élő Zichy Mihály állította ki egy-két értékes művét. Fadrusz János híres „Krisztus" c. alkotásának gipsz eredetijét Szegednek ajándékozta a majdan felépülő Fogadalmi templom számára, s ma a dóm egyik legszebb szobrászati alkotása. Az első országos jellegű szegedi tárlat kapcsán Tisza-parti városunk a hazai képzőművészet fontos tényezőjévé vált.23

A XX. század első két évtizedének művészetére Szegeden — csakúgy, mint hazai vonatkozásban — általában a régi, elavult felfogásmóddal való szakítás, az újat keresés volt a jellemző. A művészeti irányzatok néha forradalmi szélsőséggel jelentek meg. Mindez összhangban állott a századelő hazai társadalmában végbement változásokkal, hűen tükrözve a régi és az új harcát. A századeleji Szegednek nemcsak társadalmi, szellemi arculata volt átalakulóban, de gyarapodás jellemezte városkép vonatkozásában is. Egyre növekvő lakossága révén az ország második városává emelkedett. A gyors polgárosulás következményeként — a régebbi eklektikus épületek mellett — számos új bérház létesült. Ezek a szecesszió formajegyeit, a dekoratív ornamentikát, a növényi ihletésű díszítő motívumokat viselik homlokzatukon. Az urbanizáció természetes velejárója volt, hogy Budapest után a vidéki városok — közöttük Szeged is — arra törekedtek, hogy a legszebb tereiket szobrokkal díszítsék. Voltaképpen a század első két évtizedében felállított köztéri szobrokkal kezdődött meg a városban a mindmáig tartó plasztikai gazdagodás.

A múlt század végéről Köllő Miklós kőből való, a Templom téren felállított Szentháromság szobrát (1896) említjük meg. A század elején költözött Szegedre Máhr Lajos (1860—1913), aki a rókusi és az újszegedi templomok kőfaragó díszítő munkáit végezte. A legkorábban Róna József bronz Kossuth-szobra (1902) (190. sz. kép.) került a Klauzál térre. Neobarokkos megoldású művét négy kőből faragott mellékalakkal tette hangsúlyossá. 1904-ben Tisza Lajosnak (195. sz. kép.) Szeged árvíz utáni újjáépítése királyi biztosának állítottak emléket a Széchenyi téren. A főalakot bronzból öntötték, a mellékfigurákat kőből faragták. Fadrusz János realista szellemű szobrának befejezésében részt vett Szécsi Antal. A Tisza-szabályozó Vásárhelyi Pál emlékművét (197. sz. kép.) 1905-ben szintén a Széchenyi téren helyezték el. A monumentális hatású szobor-kompozíciót Mátrai Lajos alkotta, a népi mellékalakok Pásztor János munkái. A később Szegeden is dolgozó, itt műteremmel rendelkező Pásztor ez időben létrehozott munkái közül, a „Búcsúzkodás" c. szobrának bronzpéldánya, valamint „Ásó kubikos" (1907) figurája a helyi múzeumba került. 1905-ben készült Markovits Ivánnak, a magyar  {1134} gyorsírás úttörőjének a Stefánia sétányon lévő mellszobra, amely Horváth Géza műve. A szegedi szobrok közül legismertebb Margó Ede alkotása, a finom szecessziós, fehér márvány Dankó Pista-szobor (1912) (188. sz. kép.) a régi Hungária Szálló előtt látható. Az első világháború kitörése előtt, 1913-ben került a Széchenyi térre Zala György Deák Ferencet ábrázoló neobarokkos bronz szobra. (196. sz. kép.) Ugyancsak a Széchenyi tér parkját díszíti Széchenyi István 1914-ben készült, fehér márványból megformált szobra, amely Stróbl Alajostól származik. Ezek az eklektikus szellemiségű szobrok éppen azért simulnak harmonikusan Szeged városképébe, mert ennek a Belvárosa építészetileg szintén eklektikus arculatú.24

Szeged korabeli képzőművészeti életének vizsgálatánál azt tapasztaljuk, hogy mind társadalmi és kulturális vonatkozásban, mind művészeti téren a változás, a régi állapotból az újba való átmenet formájában játszódik le. Ez az időszak voltaképpen városunk modern képzőművészete kibontakozásának kora. A Szegedi Képzőművészeti Egyesület a század első évtizedében tavaszi tárlatokat rendszeresített. Ezeken nemcsak az itt élő festők és szobrászok, hanem neves hazai művészek, így többek között Rippl-Rónai József, Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor is szerepeltek. Rajtuk kívül még Gulácsy Lajost említjük meg, akinek 1912 nyarán Erdei Viktorra] önálló kiállítása volt Szegeden. Gulácsy ekkor közel három hétig tartózkodott városunkban. A tárlatok létrehozásában 1909-től a Paletta nevű helyi társulás is részt vett. Elsőül Tibor Ernő kiállítását rendezte meg. Tibor expresszív erejű portréja, amely Juhász Gyulát ábrázolja, a Dugonics Társaság révén került a város múzeumába. A Szegedi Képzőművészeti Egyesületnek 1910-ben Kun József (1873—1912) helyi költő, író és műkritikus lett a titkára. Kun feladatául tűzte ki, hogy a helyi festők és szobrászok alkotásait — elválasztva a budapesti művészek itteni kiállításaitól — külön, önálló tárlatokon mutatja be. Irányítása alatt vált küzdőképessé a szegedi művésztársadalom, amelynek legjobbjai : Nyilasy Sándor, Károlyi Lajos, Szőri József, Heller Ödön, Cs. Joachiin Ferenc, Papp Gábor, Vigh Ferenc, Kukovetz Nana, Dinnyés Ferenc és mások társadalmi és művészi jogaikért bátor szóval, cikkekkel, de főként színvonalas alkotásokkal szálltak síkra. A tárlatokon itt résztvevő fővárosi művészekkel nem volt könnyű felvenniök a versenyt, különösen olyan érdektelenségtől kísérve, mint amilyet a korabeli városi tanács munkásságukkal szemben tanúsított.25

Fiatal, tehetséges művészeink figyelmét — mint szerte az országban, sőt határainkon túl is — ekkor Párizs, a „modern művészetek forrása" kötötte le, s vonzotta nagy erővel magához az újat keresőket. A szegedi művészek közül jó-néhányan a Párizs felé orientálódó új stílustörekvések mestereinek szellemével rokonították magukat, s e belső azonosulásukat párizsi tanulmányutakkal óhajtották {1135}  elmélyíteni. Legelőbb, 1904-ben Cs. Joachim Ferenc festő és Brummer József szobrász, majd utánuk 1906-ban a festő Kukovetz Nana, azután 1908-ban ismét két szobrász, Csáky József és Vigh Ferenc. 1909-ben Szőri József festőművész, végül 1913-ban Bánszky Sándor szobrász vették útjukat Párizs felé. Legtöbbjük visszatért Szegedre, és itthon — átlagos művészpályát téve meg — működtek tovább. De voltak köztük, akik külföldön maradtak, s a későbbiek során nemzetközi hírnévre tettek szert, mint a szegedi születésű Csáky József (1888—1971). O a modern szobrászat egyik európai rangú mesterévé lett. Plasztikáiból 1959-ben Budapesten kiállítást rendeztek. Az ekkor látogatóba hazatérő idős mester itt hagyta a „Táncoslány" c. alumínium-ötvözetből készült alkotását (1959), mely ma az Anna-kutat díszíti. Csáky Emlékek a modern művészet nagy évtizedéből (1904— 1914) című 1972-ben megjelent memoárja pályájának első — vagyis legfontosabb — dekádját öleli fel.26

Szeged képzőművészeti életének a századfordulótól kezdődő megújhodását az első világháború kitörése 1914-ben megakasztotta. Az ágyúzajos évek front mögötti Szegedének legjelentősebb művészeti mozgalma az itteni múzeum élén álló Móra Ferenc nevéhez kötődik. 1917 tavaszán alakult meg a Szegedi Műbarátok Köre, mely a helyi műgyűjtők alkotásaiból kiállítást rendezett. A tárlat katalógusába Móra írt előszót.27 Szeged képzőművészetének 1914—1918-ig csak pislákolva égő tüze, a századeleji helyi társadalmi és művészeti mozgalmak eredményeként, a Tanácsköztársaság idején lángolt fel ismét. A társadalmi megújulásnak a maga módján híve volt a tolsztojánus Károlyi Lajos is. A nála reálisabb Szőri József (1878—1914) kultúrmissziót vállalt. A Szegedi Munkás Szabadiskolában tanított. Szőri modern hatású képei, az „Interieur (199. sz. kép.), „Téli városrészlet", „Paprikahasítók" stb. az általa Párizsban megismert posztimpresszionista piktúra hatását mutatják. Sajnos tragikusan korán halt meg a szegedi festészet e tehetséges alakja, 1914-ben esett el a harctéren. Az újabb kutatás Juhász Gyulához és Tornyai Jánoshoz fűződő kapcsolatait emeli ki, ők Balázs Bélával és Bölöni Györggyel együtt nagyra értékelték Szőri József festészetét.28

Ahogyan a proletárforradalom hazai győzelmének feltételei országszerte egyre érettebbé váltak, úgy bontakozott ki fokozatosan a szegedi irodalom-, zene-és ábrázolásművészet szocialistává formálódó arculata is. Festőink, szobrászaink és grafikusaink legöntudatosabbjai — így a már említetteken kívül — például Tardos-Taussig Ármin (1874—1936), aki leleplező élű cikkeivel már korábban is  {1136} bátran támadta a városi tanács művészettel szembeni nemtörődömségét29 — arra törekedtek, hogy kollektívába tömörülve, közös erővel harcoljanak a helyi művészet fellendítéséért. A Tanácsköztársaság alatti Szeged szociálózódó képzőművészetének előzményei az első világháború után a Szovjet—Oroszországból hazatérő hadifoglyok agitációs munkájában gyökereznek. Hódi Géza (1881—1942) szegedi festőművész Tomszkban, töltött hadifogságából 1918 nyarán a szocializmus eszméjével tért haza, s részt vett az őszirózsás forradalomban. 1919 tavaszán a Kiskunhalason megalakult direktórium tagja lett. A művészeti és közoktatási teendők végzését bízták rá. Politikai múltja miatt a Tanácsköztársaság bukása után emigrálnia kellett. Előbb Szabadkán töltött öt évet, majd Bécsbe költözött. Oroszországi emlékei alapján itt festette ismertté vált trojkás képeinek legtöbbjét. 1935-ben tért vissza Szegedre, itthon azonban múltja miatt mellőzték, és haláláig szegénységben kellett élnie. Alkotásai közül a „Vízhordók" c. képét és több más művét őrzi a Móra Ferenc Múzeum.30

A helyi művészeket nemcsak Tardos-Taussig, Hódi és köre aktivizálták. Az 1909-ben Szegedre került litván számazású fogtechnikus, Eidus Bentian (1880— 1944) forradalmi nézetei is jó talajra leltek a helyi képzőművészek között.31 Dea szegedi proletariátus egyre erősödő szervezkedése is buzdította őket. A Szellemi Munkások Szakszervezetében létrejött művészcsoport is ennek volt eredménye. 1919 márciusában olyan indítványt készítettek, mely magába foglalta helyi festészetünk és szobrászatunk előrehaladásának feltételeit. Így a művésztelep, állandó kiállítási helyiség létesítését, műtermes lakások építését és művészeti díjak alapítását.32 A műtárgyak szocializálására 1919 március végén Szegeden is intézkedés történt. Elsősorban az országos hírű Back Bernát-féle magángyűjtemény kép- és szoboranyagát akarták zár alá venni. Ez azonban nem történhetett meg, mert a tulajdonos vagyont érő képeit idejében Budapestre szállította. A legértékesebbeket 1920 novemberében a Szépművészeti Múzeum mutatta be.33

1919 elején a Tűz c. folyóirat köré tömörült haladó szellemű helyi irodalmi társaság egymás után rendezte sikeres előadásait, melyeken sokszor Juhász Gyula konferált. Ilyen alkalommal szerepelt először az egyik irodalmi esten Gergely Sándor (1889—1932). A hódmezővásárhelyi születésű fiatal, tehetséges szobrászt Juhász Gyula igen nagyra becsülte, kiállításokon szereplő műveiről mindig elismeréssel írt. {1137}  1920 elején verset is ajánlott neki.34 Kölcsönös tiszteleten alapuló baráti kapcsolatuknak ezenkívül szép bizonyítéka az a bronzszobor, melyet Gergely ez időben mintázott Juhászról. (198. sz. kép.) A költő szoborportréját a Móra Ferenc Múzeumban láthatjuk. A szegedi képzőművészeti életnek ekkori motorja Gergely Sándor volt, aki nemcsak helyben lett ismert, hanem Budapesten is hallatott magáról. A magyar aktivisták híveként, a Kassák Lajos vezette MA-ista csoport tagjaként részt vett pesti kiállításokon is. Művei közül kiemelkedik „Tabu" c. fehér márványszobra, mely a szegedi múzeumba került.35

A Tanácsköztársaság alatt a helyi művészek egy ideig csak csoportot képeztek a Szellemi Munkások Szakszervezetében. 1919 április végére azonban külön művészeti szakszervezetük lett. Ennek elnökévé Papp Gábort, alelnökévé pedig Cs. Joachim Ferenc helyi festőművészeket választották. A szakszervezet fő feladatának egy kiállítás szervezését tervezte. Ezt megelőzte a Gergely Sándor nevéhez kötődő36 Szegedi Művészeti Szabadiskola létrehozása. A Gergely által irányított — május 15-én megnyílt — tanfolyamon kiváló helyi szakemberek működtek közre. A szabadiskolába alig egy hét leforgása alatt több mint százan jelentkeztek. Szeged gazdag múltú képzőművészetének jelentős fejezete a Tanácsköztársaság korára esik. E négy és fél hónap alatt igen intenzívvé vált a helyi ábrázolásművészeti élet. Példa erre az a kiállítás, mely a Kultúrpalotában május 18-án nyílt meg. A múzeum három termében 24 művész 211 festményt, grafikát, szobrot és iparművészeti tárgyat mutatott be. A katalógus előszavában Juhász Gyula többek között ezt írta: „...Eza kiállítás ígéret, amelynek beváltása egyaránt múlik a művészeken és a közönségen, akik ne csak keressék, de találják is meg egymást, és induljanak el együtt az új úton, új szépségek és új élet felé."37

A kiállításról a szegedi lapok egybehangzó dicsérettel írtak. Tömegsikerét tükrözi, hogy már az első héten kétezer volt a látogatók száma. Hangversenyeket, irodalmi előadásokat is rendeztek a kiállítási termekben. Juhász Gyula május 24-én tartott előadást a tárlaton a látogatók számára.38 A Tanácsköztársaság után több művésznek meg kellett válnia Szegedtől. Így Gergely Sándor és haladó szellemű barátja, az akkor itt élő  {1138} Moholy-Nagy László (1895—1946) is emigrálásra kényei Juhász Gyula) J. Gy.: Gergely Sándor. Délmagyarország, 1918. január 29.; Juhász Gyula: Gergely Sándornak (vers). Délmagyarország, 1920. február 15. szerültek. Moholy-Nagy Szegeden végezte középiskoláit, majd pesti jogászkodása után az első világháborúban szerzett sebesüléséből is városunkban épült fel. Korai műveinek egy része szegedi tartózkodása révén ide kötődik. [Móra Ferenc, Juhász Gyula, Fischhof Ágota (201. sz. kép.) és másokról festett arcképei.] Rajzai közül is több került elő a régi szegedi családok gyűjteményeiből. Ilyennek számít a Móra Ferenc Múzeumban levő „Kézimunkázó nő" c. 1919-ben készült krétarajza is. 1919 őszén Gergellyel rendezett szegedi műterem-kiállítása után ő is külföldre távozott, s ezt követően bontakozott ki világhírűvé vált konstruktivista művészete.39

A Tanácsköztársaság bukása után a Tisza-parti városban maradt képzőművészek közül Kukoretz Nana (1885—1919) (200. sz. kép.) és Heller Ödön (1878—1921), a fehér terror áldozatai lettek. Az előbbi művésztől — több más festményén kívül — a Párizsban festett „Montmartrei részlet" és a „Lovagló férfi" c. alkotásait a szegedi múzeum, másokat a Somogyi-könyvtár őriz.40 Heller Ödön önarcképein és portréin kívül, festményeinek legtöbbjén a szabadban levő falusi ifjúságot, illetve a környékbeli földműves családokat ábrázolta, amint ezt — egyéb képei mellett — helyi közgyűjteményünkben található „Anya gyermekével" (202. sz. kép.), a „Tápéi lányok" és a „Levélolvasás" c. művei is tükrözik.41

A XIX. század második fele, majd a századfordulót követő két évtized a szegedi képzőművészeti élet kibontakozásának, gyarapodásának időszaka. Számos akadály közepette — különösen a századelőn — szervezetek, egyesületek jöttek létre a festészet, szobrászat támogatására. Jeles, máig becsült művészegyéniségek nőttek föl vagy telepedtek le, alkottak a városban, akik közül többen kapcsolatot teremtettek a kor hazai progresszivitást képviselő műhelyeivel. Világot jártak, magukba, műveikbe olvasztva a külföldi iskolák értékeit, érzékenyen reagálva a honi, a szegedi táj, az itteni emberek életének inspiratív élményeire. A korszak végéig olyan képzőművészeti, alkotói értékek gyűltek össze Szegeden, amelyek hagyományként megtermékenyítőén hatottak a következő évtizedek művészeti törekvéseire, s amelyekre napjainkban úgy tekinthetünk, mint a város el nem feledhető kulturális örökségére.

 


Jegyzetek:

  1. Szelesi Zoltán: Szeged képzőművészete. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1972/73—2. Szeged, 1975. 28—30.
  2. Szelesi Zoltán 1972/73. 30—34.
  3. Szelesi Zoltán 1972/73. 32, 34—35.
  4. Szegedi Híradó, 1900. június 3.
  5. Németh Lajos : Csontváry Kosztka Tivadar. Budapest, 1964. 23—24.
  6. Pertorini Rezső: Csontváry patográfiája. Budapest, 1966. 36.
  7. Szelesi Zoltán 1972/73. 53—56.
  8. Szelesi Zoltán 1972/73. 52—53.
  9. Szelesi Zoltán 1972/73. 37—38. Más vélemények szerint F. Coppee: Akovácsok sztrájkja c. színműve inspirálta Munkácsyt a kép megfestésére.
  10. Kulinyi Zsigmond 1901. 496—497.
  11. Szelesi Zoltán 1972/73. 58—59.
  12. Lyka Károly: Nemzeti romantika. Magyar Művészet 1850—1867. Budapest, 1942. 98.
  13. Lásd: a Szeged Városi Múzeum történelmi képtárának Reizner János által szerkesztett (1892) naplóját.
  14. Szelesi Zoltán 1972/73. 61.
  15. Szelesi Zoltán 1972/73. 61—63.
  16. Szelesi Zoltán 1972/73. 63.
  17. Habermann Gusztáv: A tanyai festő. Tóth Molnár Ferenc élete. Somogyi-könyvtári Műhely 1974. 1.
  18. Szelesi Zoltán 1972/73. 65—75.
  19. Szelesi Zoltán 1972/73. 75—77.
  20. Szelesi Zoltán 1972/73. 77—79.
  21. Szelesi Zoltán 1972/73. 79—81. Szelesi Zoltán: Műgyűjtés Szegeden I. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. 1984/85—1. Szeged, 1986. 289—294.
  22. Szelesi Zoltán 1972/73. 84.
  23. Szelesi Zoltán 1972/73. 82—83.
  24. Szelesi Zoltán 1972/73. 87—90.
  25. Szelesi Zoltán 1972/73. 90—91.
  26. Szelesi Zoltán 1972/73. 92—101.
  27. Móra Ferenc: Szépségkeresők. Szegedi Műbarátok Körének kiállítása. Katalógus Szeged, 1917. 3—9.
  28. Apró Ferenc: Szőri József. Tiszatáj, 1973. július 7. sz. 83—84.
  29. Vö még Kiss Lajos: Vásárhelyi művészélet. Budapest, 1957. 231—232.
  30. Tardos-Taussig Ármin: Szeged művészete, ami nincs. (Garasos alamizsna és előkelő közöny.) = Szegedi Híradó, 1910. június 5.
  31. Szelesi Zoltán 1972/73. 105—106.
  32. Életrajzi lexikon 114.
  33. A kultúra demokratizálódása Szegeden. Szegedi Napló, 1919. március 7.
  34. A ferenciek, minoriták és Back Bernát műkincsei. Délmagyarország, 1919. március 30.
  35. Szelesi Zoltán 1972/73. 109—110.
  36. Gergely Sándor: Művésziskola Szegeden. Délmagyarország, 1919. április 17.
  37. Juhász Gyula : A művészekről a közönségnek. Szegedi Képző- és Iparművészek kiállítása a Kultúrpalotában. Katalógus. Szeged, 1919.
  38. Juhász Gyula: Szegedi Képzőművészek Kiállítása a Kultúrpalotában. Délmagyarország, 1919. május 18.; Juhász Gyula előadása a képzőművészeti tárlaton: Délmagyarország, 1919. május 25.
  39. Szelesi Zoltán 1972/73. 116—122.
  40. Szelesi Zoltán 1972/73. 112—113.
  41. Szelesi Zoltán 1972/73. 125—126.

 

   
Előző fejezet Következő fejezet