|
|
{013} Még az ötvenes—hatvanas években is rájárt a szánk: Szeged Magyarország második legnagyobb városa. Pedig a régi tanya világ elcsatolása és más városok gyorsabb gyarapodása miatt a város mind lejjebb csúszott a népességi rangsorban. A két világháború között azonban vitathatatlan volt Szeged helye az ország városainak sorában. 1920-ban mintegy 123 000, 1941-ben pedig 136 752 lakossal fölényes második volt a főváros mögött.
Igaz, 45—50 ezren külterületen éltek. A külterületen itt a tanyavilágot kell értenünk, nem a külvárosokat. Alsótanya meg a Felsőtanya külön-külön is megelőzött lélekszámban majdnem minden magyar falut, községet, de számos várost is. Ám a körtöltésen belül — no nem mindjárt mellette, hanem beljebb, a nagykörút karéja és a Tisza közé zárva — a magyar viszonyokat tekintve modern, igazi város terült el. Kissé valóban elterült, mert az 50 000 főnyi belvárosi lakos meglehetősen nagy térséget foglalt el zömében kétemeletes lakóházaival. A város arculatának meghatározó városképe — hozzátehetjük szerencsére — ugyanazt mutatta, mint ami a „Víz" után kialakult, s amit részletesen megismerhetünk a Szeged története harmadik kötetéből. A bekövetkező változások inkább a nagy árvíz előtti maradványokat érintették.
Ám a felszín állandósága mögött hallatlan nagy változások következtek be korszakunk indulásakor. Ezeknek szinte minden fontos összetevője a magyar história egyik legnagyobb eseményével, az első világháborút lezáró békediktátummal függött össze. Szeged a történelmi Magyarország középtáján helyezkedett el. A sóval vagy búzával megrakott szegedi hajóknak csaknem 300 kilométert kellett lecsorogniuk a Tiszán és a Dunán, hogy elérjék a határt. Nem volt sokkal kisebb a távolság vasúton és közúton sem. Légvonalban is közelebb feküdt a főváros, mint a határ legrövidebb távolságra lévő pontja. Trianon után viszont nem kellett megvárni a Fogadalmi templom égbeszökő tornyának felépülését, elég volt a városháza tornyából délre tekinteni, s a szemlélő az országhatáron túlra látott. Eldőlt a martonosi ember dilemmája is, hogy beüljön-e a hajóba 20 krajcárért, vagy segítsen azt vontatni Szegedig, {014} mert úgy a hajós 10 krajcárért megszámította az utat. Nem járt immár kofahajó Martonosról Szegedre. Martonos Horgossal, a horgosi csárdával együtt „külföld" lett.
Voltak ugyan olyanok, akik Szeged határvárossá válásából — persze vágyaikból, s nem a realitásokból kiindulva — még reményeket is tápláltak a város lehetőségeit illetően. A remények nem váltak be, a hátrányok viszont rövid és hosszú távon egyaránt megmutatkoztak.
így a gazdaság területén is. A tény, hogy tudniillik a sajátos és bár korlátok közötti, de mégis szerves történelmi fejlődést mutató magyar gazdaság fejlődése megtört, piaca, nyersanyagbázisa, infrastruktúrája nagy veszteségeket szenvedett, és viszonylagos védettségéből a világpiac könyörtelen kihívásai elé került — közvetve vagy közvetlenül —, ez éreztette hatását Szegeden is. Gondoljuk meg: nagy forgalmú vasutak, közutak és víziutak szakadtak a semmibe Szeged közvetlen környékén. Elvágták őket az új határok. A Bácska és a Bánát felé kialakult élénk, kölcsönös kapcsolat megszakadt. A város domináns gyáripara, mint pl. a kenderfonóipar elvesztette nyersanyagbázisának nagy részét, újjá kellett szerveznie ellátását. Különben is a textilipar, amely országos szerkezetváltással felérő fejlődésével a húszas években kirántotta a magyar nagyipar szekerét a kátyúból, Szegeden nem mutatott számottevő konjunktúrát, mert helyi üzemei nem mindennapi fogyasztási cikkeket állítottak elő, hanem egyéb iparágaknak, főleg a mezőgazdaságnak termeltek. Az országosan pangó élelmezési ipar nehézségei is nyilvánvalóan éreztették hatásukat, hasonlóképpen volt ez a többi ágazatban is. A helyi — tehát a város, a város környéke, valamint a tanyavilág szükségleteire alapozott — kisipar lehetőségeinek a szűkre szabott, erőteljesen hullámzó és alig növekvő kereslet szabott gátat.
A mezőgazdaság állapotát is meghatározták az általánosságban jelzett tényezők. Az elsőszámú specialitásnak tekintett paprikatermelés — szívós és gyakran sikeres erőfeszítések ellenére — megsínylette a világpiaci kereslet árapályait.
A modernizációnak, a hozzá szükséges tőkeakkumulálásnak az általános szegénységen kívül akadálya volt a — más szempontból szerencsés és hasznos — kisbérleti rendszer is. Igaz, a saját tulajdonú, zömében kisgazdaságokban éppen csak megmutatkoztak pl. a gépesítés kezdetei. Az intenzitás fejlődése a kézi és szellemi erők fokozottabb ki- és felhasználásában nyilvánult meg. Ne menjünk el szó nélkül az egyik legnagyobb eredmény mellett: a szatymazi őszibarack magasfokú termelési kultúrája ebben a korban alakult ki.
A gépesítés elmaradását, az emberi erővel végrehajtott intenzitásfokozást elősegítette a népesség szaporodása, amely — mint azt az 1920-as és az 1941-es népszámlálás adatait összevetve látjuk — abszolút mértékben is megmutatkozott, {015} relatíve pedig méginkább. Ugyanakkor a „szögedi nemzetnek" Bálint Sándor által feltárt és méltatott kirajzási lehetőségei végképp megszűntek.
A másik nagy szegedi „találmány", a hatalmas városi földbirtokok kisbérlők közötti felosztása, úgy is mint a szociális feszültség levezetésének kiváló eszköze, lehetőségeinek legvégéhez ért. Csak a régi bérletet lehetett megújítani vagy kegyetlen versenyben rálicitálással elhódítani. Ha azután közbeszólt az időjárás vagy a piaci értékesítés nehézsége, sorozatosan előállott a bérlők fizetésképtelensége. A városnak akarva-akaratlanul tudomásul kellett vennie e fejleményeket, és különösen a harmincas évek elejének válsága során, kénytelen volt egymás után engedményeket tenni a kisbérlőknek. Míg a régebbi időkben a városi szegénység vállalkozóbbjai reménnyel tekinthettek a nagy határ, a tanyavilág lehetőségei felé, ekkorra már inkább a külterületek nincstelenjei szerettek volna minél nagyobb arányban benn, a városban megélhetést lelni. A város kínálta munkaalkalmak azonban nem elég nagy számmal, főleg nem egyenletes ütemben jelentkeztek, és a körtöltésen belül jelentkező új munkaerőt sem tudták maradéktalanul foglalkozáshoz juttatni. Kétségtelenül növekedett tehát — időnként ugrásszerűen is — a nyílt munkanélküliség, méginkább a rejtett munkaerőfölösleg és ezekkel együtt a pauperizáció. Ennek társadalmi tartalékaihoz hozzájárultak bizonyos speciális tényezők is. Például: az elcsatolt területekről menekült tisztviselők, a kisebb részben politikai okokból, nagyobb arányban takarékossági kényszerből elbocsátott, B-listázott alkalmazottak, a középiskolát végzettek és a diplomások növekvő száma. A szellemi munkanélküliek is szaporították a szegénységet, növelték a szociális bajokat.
Ha már leírtuk a „szociális" jelzőt: kétségtelen, hogy a forradalmak hatására nőtt a szociális érzékenység nemcsak a hagyományos baloldali, hanem a keresztényszocialista és jobboldali radikális alapon is. Mindez nem múlt el teljesen nyom nélkül a város szociálpolitikáját tekintve. A szükség és a kényszer megemlíthető eredményeket hozott. Elsősorban talán a szervezett és támogatott kislakásépítkezések formájában. A különböző lakótelepek, így pl. a Somogyi-, Aigner-, Klebelsberg-telep, kivitték a külvárost a körtöltésen túlra is. Ott szerény házak épültek, híján voltak a szükséges emberi komfort- és higiéniai követelményeknek, de segítették a telepi lakosok szociális problémájának megoldását. Az már a kor sajátos ízlésficamának a terméke, hogy a város vezetésében szerepet játszó, élő személyekről nevezték el ezeket a telepeket.
A két világháború között jelentős mértékben javult az egészségügyi ellátás. Nemcsak a klinikasor felépülésével ugrásszerűen megnövekedett betegágyak száma és az ellátás minőségének színvonalemelése fejezte ezt ki, hanem az egyéb intézmények és a szervezett gondoskodás fejlődése is. Ezek elősegítették a népbetegségek leküzdéséért folytatott erőfeszítéseket. Noha még mindig {016} igen nagy fehér foltok maradtak e téren, az OTI megszervezésével kétségtelen mennyiségi és minőségi javulást mutatott a társadalombiztosítás is.
Az előbbiekben érintett — egyébként nem elhanyagolható — mennyiségi változások ellenére, Szeged, társadalmi struktúrája e korban is megőrizte fontos jellegzetességeit. Ezek között igen lényeges a hosszú időre visszanyúló szerves fejlődés során előrehaladott polgárosodás, amely jórészt helyi gyökerű volt, idegenből ideszármazottakat asszimiláló, méghozzá nemcsak a németeket, szerbeket, hanem nagyszámú zsidóságot is beolvasztó, erős polgárságot eredményezett, úgy is mint hagyományokban gyökerező újat, az európait is átvevő polgári értékek hordozóját. Sok rokon vonást mutat vele a nagyrészt belőle származó és hozzá kötődő, csak a munkamegosztás révén elkülönült, számban gyorsan növekvő hivatalnoki és értelmiségi réteg, amely persze a gyors gyarapodással „hígul" is. Érdekes módon egészíti ki a képet a városnak még mindig legnagyobb társadalmi csoportját alkotó szegedi parasztság. Lehet ez periférián élő egyedeiben igen elmaradott, ilyen vonásait „népszerűsítheti" a mégoly jó szándékú, anekdotizáló irodalom, vagy éppen dolgát végezve az archaikus vonásokat feltáró néprajz, tömegesen mutat egyre erősödő parasztpolgári vonásokat. Elősegíti ezt a jobbágyi kötöttségektől mentes múlt, a nagybirtok szorongatásának hiánya, a városhoz való öntudatos kötődés, a paprika-, a szőlő- és a gyümölcstermelőknek a fejlettebb termelési kultúrához, a piaci viszonyokhoz való közvetlenebb kapcsolódása, élénkebb vállalkozói szelleme. Véglegesen és növekvő számmal jelen van az ipari munkásság, melynek egyik fontos jellegzetessége, hogy a helyi nagyiparnak összetételénél fogva, kevésbé volt szüksége bevándorló, külföldi szakmunkások tömeges alkalmazására. Így, bár korszakunkban már második generációs a szegedi munkások többsége, mégis közvetlen szálakkal kapcsolódik a parasztsághoz és egyéb, szegényebb rétegekhez. A fenti karakterisztikus társadalmi csoportok között helyezkedik el a parasztság után a második legnépesebb réteg, amelyet általában kispolgárságként szoktunk emlegetni. Ez kitölti az előzőekben felsorolt csoportok közötti réseket, s egyben össze is köti őket, úgy is ha a lesüUyedőkkel vagy éppen a felemelkedőkkel szaporodik.
A fenti társadalmi közeg a fő tényezője annak, hogy Szegeden az ellenforradalmi korszakban meghatározó jelleggel tovább éltek és hatottak a 19. század által kitermelt eszmei-politikai nézetek. Így a sajátos, mérsékelt konzervativizmus, melynek falait bontogatta ugyan a neokonzervativizmus, a jobboldali radikalizmus, de behatolniuk igen nehezen sikerült, jobbára csak a korszak vége felé, részben a szélesedő elszegényedés, főképpen azonban a „korszellem" hatására. Mérséklődött, de hatását őrizte a liberalizmus. Bár pl. az egyik legerősebb magyarországi szabadkőműves páholy szegedi, Kálvin téri székházába az Ébredő Magyarok Egyesülete fészkelte be magát. Ugyan kifejezési {017} módot mind nehezebben talált, de főképpen a parasztság soraiban tovább élt a városban nagy hagyományú „negyvennyolcas" ellenzékiség is. Magyarországi viszonylatban erős táborral voltak jelen a szocializmus hívei is. A mozgalom két pártjának helyi aktivistái, vezetői között korántsem mutatkozott akkora ellentét, mint országos vagy nemzetközi viszonylatban.
Konkrétabban, eseményekkel és nevekkel is illusztrálva a fejleményeket, érdemes futó pillantást vetni a választási eredményekre. Előre kell bocsátanunk, hogy Szeged mint törvényhatósági jogú város titkosan választott, miközben az ország választókerületeinek többségében a nyílt szavazás maradt érvényben, így a politikai hovatartozás Szeged esetében nagyjából reálisan mérhető. És mit mutatnak a tények? Pl. azt, hogy 1922-től 1939-ig - a 25-ből 17 éven át — voltak Szegednek a parlamentben a kormányt balról támadó, bíráló ellenzéki képviselői. Sőt, két ciklusban a három szegedi honatyából kettő volt ellenzéki. 1922-ben a szociáldemokrata Peidl Gyula, 1926:ban ugyanő és a liberális Rassay Károly, 1931-ben a szociáldemokrata Kéthly Anna és Rassay Károly, 1935-ben pedig ismét Rassay Károly lett szegedi képviselő. A nevek sokat mondanak: valóban ismert, országos súlyú politikusokról volt szó. A szegedi szavazatoknak mintegy felét akkor is a kormánypárt szerezte meg, amikor az ellenzék két mandátumhoz jutott. Természetesen a városnak mindig volt kormánypárti képviselője. Nem érdektelen azonban a megválasztott kormánypárti politikusok személye. Közöttük Teleki Pál vezet, őt háromszor küldték a parlamentbe Szegedről két nemzetgyűlésbe is: 1920-ban és 1922-ben, majd a képviselőházba második miniszterelnöksége idején, 1939-ben. Aktív miniszterelnökként választották szegedi képviselővé Gömbös Gyulát is 1935-ben, ám ő lemondott e mandátumáról, és régi kerületének, Abádszalóknak megbízólevelét fogadta el. Megemlíthetjük, hogy két államtitkár képviselője is volt e korszakban a városnak: 1920-ban Kószó István helyi jogász-politikus és 1939-ben Varga József, Teleki professzor kollégája, aki rövidesen iparügyi miniszter lett.
Szeged életére igazában azonban csak két kormánypárti képviselő gyakorolt hatást. Elsősorban és különösképpen Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter, akinek — frázis nélkül mondva — valóban nagyon sokat köszönhetett a város. Ő 1926-tól 1932-ben bekövetkezett haláláig volt Szeged képviselője. Továbbá és más módon persze, Shvoy Kálmán, aki 1935 és 1939 között volt honatya Szegedről.
A névsorból kitűnik, hogy a szegedi képviselőjelöltségre nem kellett kötéllel fogni országos hírnevű politikusokat. Szeged országos súlya, a nevéhez kapcsolt 1919-es mítosz miatt vonzó volt a kormánypárti politikusok számára, az ellenzék pedig a jó esélyek, a titkos választójog miatt küldött szívesen Szegedre neves jelölteket. A kormánypártiak esetében — Gömbös epizodikus {018} szereplését figyelmen kívül hagyva — aláhúzandó az is, hogy a „korszellemtől", a jobboldali radikalizmustól mentes konzervatív, itt-ott liberális beütésekkel is „fertőzött" személyiségek képviselték Szegedet. Az utolsó, a háborús ciklusban Varga József mandátumváltása (időközi választáson soproni képviselőséget vállalt) miatt, majd különösen Teleki Pál öngyilkossága után, ez az állapot megszűnt. Szögi Géza 1939-ben megválasztott nyilas képviselő mellett bizonyos Peták Nándor és Rosta Lajos voltak a város kormánypárti követei.
A helyi vezetés első embereire még fokozottabban áll mindaz, amit a kormánypárti képviselőiről elmondottunk. Somogyi Szilveszter a rugalmasság, a taktikai érzék s a megszerzett rutin mellett jó adag tapasztalati bölcsességgel rendelkezett. Emberi magatartására is jó fényt vet, hogy Móra is szívesen és őszintén vállalta „gazdájának". 1934-ben bekövetkezett halála után helyettesét, Pálfy Józsefet választották polgármesterré, noha a Gömbös-éra lehetőségeit felhasználva, sokan szívesen hajtottak volna végre „rezsimváltást". Maga Shvoy Kálmán is kacérkodott a polgármesteri stallum megszerzésének gondolatával. Pálfy ezután a régi vonalon tartva igyekezett elkormányozni a város hajóját. Persze — a hasonlatnál maradva — ezt egyre gyengülő kézzel tette, miközben erősödtek a szelek és a viharok. Hogy a polgármesteri utódlás ilyen zökkenőmentesre sikerült, abban döntő szerepe volt a városi törvényhatósági testület összetételének is. Nem azért mintha sok ellenzéki (liberális és szociáldemokrata) választott tagja lett volna a közgyűlésnek. A végeredményben kormánypárti nézetű városatyák állásfoglalása döntött így. A tévedés különösebb kockázata nélkül feltételezhető, hogy a virilisek küldöttei között nagyobb arányban voltak az — ez esetben feltétlenül pozitív hatású — változatlan irányzat hívei, mint a többi választott tag soraiban. Bár egyébként nyilvánvaló volt a törvényhatósági jogosultság antidemokratizmusa, hiszen a 442 virilis ugyanannyi tagot küldött az önkormányzati testületbe, mint a 34 000 főnyi választópolgár.
Szegednek mint törvényhatósági jogú — lényegében tehát megyei jogú — városnak irányításában, felügyeletében fontos szerepet játszottak a város főispánjai. Róluk nemigen lehet elmondani hasonló pozitívumokat, mint a választott polgármesterekről. A mindenkori kormányok, többnyire máshonnan jött, kinevezett bizalmi emberei voltak.
Visszatérve a békeszerződés szegedi hatására: Trianon következményeként a közvetlenül jelentkező, legszembetűnőbb és legnagyobb horderejű változás a város életében az volt, hogy Szeged egyetemi város és püspöki székhely lett.
Ismert — ez a Szeged története 3. kötetében is olvasható — Szeged több évtizedes küzdelme az egyetemért. Végül a Kolozsvárról távozni kényszerült Ferenc József Tudományegyetem Szegedre telepítésével valósult meg a nagy {019} álom. A Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola Szegedre költözésével pár év múlva még túl is teljesült. A város vezetése óriási eredményként vette tudomásul e döntést, és kész volt a befogadással együttjáró áldozatvállalásra. A meglévő intézmények sok kényelmetlenséggel és nehézséggel járó összehúzódása révén lehetővé tette az ideiglenes elhelyezést, folyamatos, jelentős anyagi hozzájárulással elősegítette a végleges berendezést. A nagyszabású egyetemi építkezések terhében osztozott az állammal. A Dóm téri együttes kialakításához ugyanakkor a katolikus egyház is hozzájárult. Joggal mondhatta Pálfy polgármester valamikor 1934-ben: Klebelsberg semmit sem adott teljesen ingyen, a városnak is mindig a zsebébe kellett nyúlnia. Fölösleges talán arra emlékeztetni, hogy a mindig szűkösen összegyűlő és gyakorta kölcsönnel megtoldott összegek — a törlesztés meg a kamatok is — a szegedi adózók, jelentős részben a kisbérlők lerótt koronáiból, majd pengőiből származtak. Pálfy persze a tények kedvéért és nem szemrehányásképpen fogalmazta meg Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszterről szóló mondatát. A város hálája már a miniszter és képviselő életében megnyilvánult, néha a kor ízlése és stílusa szerint való túlzó formában is. Emögött azonban kezdettől fogva ott volt az őszinte elismerés, amit a szegedi utókor is kitörölhetetlenül megőrzött, mert itteni tevékenysége kétségtelen érdemekhez kapcsolódott.
Megérte-e Szegednek az egyetemre pazarolt fáradság, anyagi és szellemi ráfordítás? Az egyértelmű igent a leglátványosabb, a legtetszetősebb esemény magában is indokolná. A nagy árvíz után megint egyszer szárnyára kapta a hír Szeged nevét szerte Európában, sőt a nagyvilágban. Igaz más okból és más módon, 1937-ben — mindmáig egyetlen magyarországi magyar tudósként — Nobel-díjat kapott Szent-Györgyi Albert, a szegedi egyetem professzora. Ennél azonban jóval többet hozott a városnak az egyetem, még a hírnév vonatkozásában is. Tudós tanárai, végzett hallgatói munkássága révén egyre több, mind izmosabb szállal kapcsolta Szegedet az ország, Európa szellemi életéhez. És bár előfordultak — gyakran gyarló kicsinyességből és többnyire kölcsönösen megfogalmazott — kifogások, szemrehányások, az egyetem és a főiskolák mind szervesebben épültek be a város életébe, nemcsak színezve, de formálva is Szeged arculatát. Az aktív jelenlét nagymértékben növelte az értelmiségi jelleget a város társadalmában, méghozzá többnyire a már említett helyi jó hagyományok erősítésével, a humánum, az „európaiság" irányába. A hallgatók több ezres jelenléte is fontos része az újuló képnek. Igaz, e jelenlét néhány szembetűnő mozzanata inkább riasztotta a jó szándékú szegedi polgárt. A bajtársi egyesület pl. időnként fel-fel lobbanó antiszemita tüntetésekkel hívta fel magára a figyelmet. E sajnálatos eseményeket nem szabad sem le-, sem túlbecsülni. Legalább ilyen fontos e vonatkozásban Dézsi Lajos professzornak, az 1928—1929-es tanév rektorának az az igaz kijelentése, hogy a szegedi {020} egyetem a numerus claususra vonatkozó törvényt, annak 1928-as enyhítése előtt is liberálisan értelmezte, és lehetőleg nem utasított el izraelita hallgatót, különösen nem szegedit.
Eme utóbbi mozzanatból kiindulva szóba lehet hozni a kor legfontosabb — szintén az egyetemen kibontakozó — szegedi ifjúsági mozgalmát, amit a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumaként tart számon az utókor. Története, tevékenysége szerepel e kötet több fejezetében, és máshonnan is ismert az érdeklődő szegedi olvasó előtt. Egy igen fontos — a kor és az utókor tükrébe állítva is lényeges, karakterisztikus — vonását azonban jólesik felidézni. A tehetséges, az átlagból kiemelkedő tudású műveltségű fiatal értelmiségiek e csoportjának tudatosan vállalt és vallott magatartási normáival minden zökkenő nélkül megfértek a vallási, származási, „faji", világnézeti különbségek ésazok tolerálása. A magyar valóság feltárásában, a tudományok, az irodalom ésa művészetek művelésében megtalálták a közösséget összetartó feladatokat.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy előőrsei voltak a későbbi nagyhatású népi mozgalomnak, az antifasiszta küzdelmet sürgető és vállaló magyar progressziónak, mentesek maradtak az ezen erőket megbontó, gyorsan megkövülő ellentétektől, amelyek az urbánusok és a népiesek között feszültek.
A „Szegedi Fiatalok" távozása, szétszóródása után — nyomukban is járva — voltak még említésre méltó, a korszellem negatívumaival szembeszegülő próbálkozások az egyetemi-főiskolai fiatalság körében, mint pl. a Szent-Györgyi patronálta Szegedi Egyetemi Ifjúság (SZEI) tevékenysége, ennek emlékezetes vállalkozásaként a Hamlet nagyhírű előadása, de a népfőiskolai mozgalomban vállalt szerepét is megemlíthetjük.
Minden bizonnyal — a hazai és külföldi tanulmányok s tapasztalatok mellett — ez az egyetemhez kapcsolódó „szegediség" is hatott az egyetemi könyvtár neves igazgatójának fiára, ifjabb Bibó Istvánra, aki innen indult nagyigényű, eredményes munkássága felé.
Glattfelder Gyula, a csanádi egyházmegye Temesváron székelő püspöke a békeszerződés után egyre nehezebben boldogult az új hatalommal, mivel a katolikus egyház s a magyar kisebbség érdekében megalkuvás nélkül szót emelt. 1923 elején el kellett hagynia székhelyét. A római Szentszék hozzájárult, hogy a Trianon által három részre szakított egyházmegyéjének magyarországi maradékára, kézenfekvő módon, Szegedre költözzék át. Ettől kezdve ténylegesen püspöki székhely Szeged, noha hivatalosan ezt a rangot csak 1931-ben kapta meg. Ugyanekkor a fogadalmi templomot székesegyházzá nyilvánította a pápa. A mintegy 88%-ban katolikus lakosú városban addig is kiemelkedő társadalmi, sőt politikai tényező volt a katolikus egyház. E szerep a püspökség jelenléte következtében tovább növekedett, amelyet Glattfelder püspök energikus és tudatos tevékenysége nagymértékben elősegített. Felépült a püspöki {021} palota, a dómmá emelt fogadalmi templom, miközben a város presztízsét, országos hírnevét növelte, a szegedi közéletnek is egyik centruma lett. A városháza nagy fontosságú világi ügyekben is kikérte a püspök véleményét. Az első számú tekintély rangjáért legfeljebb Shvoy Kálmán, mint az 5. hadtest Szegeden székelő parancsnoka próbált versenybe szállni a főpappal, nem sok sikerrel. Nem zárult egyértelmű győzelemmel az a küzdelem sem, hogy kit illessenek az első. sorok a dóm ünnepi miséin: a hadtest tiszti-, avagy az egyetem tanári karát. A katolikus egyház tekintély- és befolyásolás növelése nemcsak a közvetlen kapcsolatokon múlott, hanem a katolikus világi szervezetek növekvő szerepén is, meg a szerzetesrendeknek a hitéleten túlmutató karitatív, szociális tevékenységén is. Számos új női szerzetesrend kezdte meg, főleg az 1920-as években működését Szegeden. A férfirendek közül a jezsuiták jelentek meg a városban, 1921-ben ide települt át bölcseleti főiskolájuk Pozsonyból. A püspökség mellett megnyílt Hittudományi Főiskolával együtt ez újabb két felsőoktatási intézmény indulását jelentette a városban. A jezsuita főiskola tanárai, pl. P. Nagy Töhötöm, P. Kerkai Jenő különösen az 1930-as években kezdeményező és vezető szerepet játszottak új és nagyhatású társadalmi-politikai mozgalmak létrehozásában (Hivatásszervezet, KALOT). Ezek a mozgalmak is elnyerték ugyan a püspökség támogatását, de azért Glattfelder inkább a régi egyházi keretek között, az egyház hagyományos szerepéből kiindulva és azt felhasználva próbált szembefordulni a szélsőjobboldali mozgalmakkal és eszmékkel. Emlékezetes felsőházi fellépése a zsidótörvény ellen. Ezt a magatartást igyekezett követni nehezebb körülmények között Hamvas Endre, 1943-tól Glattfelder utóda a csanádi püspöki székben.
Mind gyakrabban — és joggal — fogalmazódik meg manapság az óhaj: az lenne az igazi történetírás, amelyik az emberek mindennapi életének folyását részleteiben, változásaiban is hitelesen, az országos és világeseményekkel kölcsönhatásban megragadva tudná az utókornak bemutatni. Kötetünket illetően: a néprajz klasszikus módjával vizsgálva a kérdést, az előző kötet szép ismeretanyagához képest rövid időszakunk jellemzői nem mutatnának különösebben újat. A kiterjedt életmódkutatás elvégzése — ez másik lehetséges megközelítési mód lehetett volna — erő és készültség híján nem valósulhatott meg. Anyagunk tematikus parcellázása folytán különböző oldalakról mutat rá a mindennapi élet fontos, érdekes mozzanataira. Az egész anyag birtokában e vonatkozásban is megkockáztatható bizonyos madártávlati összkép felvázolása.
Mindenesetre az első pillantásra szembetűnő, hogy a mindennapi élet nem folyhatott csendes hömpölygéssel (napra-nap) e huszonöt évben. Ugyanis legalább 10 esztendő nem sorolható a nyugodtan zajló évek közé.
Az indulás ideje, szűken mérve is 1919-től 1921-ig, a „kizökkent idő" éveihez tartozott még. A város francia, Újszeged szerb megszállás alatt, a {022} demarkációs vonalak, majd az új határok szorongatásában volt. A lakosság szinte megszokta már a szinesbőrű francia katonaság jelenlétét. Shvoy büszkén számol be az emlékezetes esetről: egy alkalommal hét magyar tüzér mintegy száz francia katonát vert ki egy Fekete sas utcai kocsmából. (Csekély vigasz a háború elvesztéséért.) Az összetűzés oka Shvoy logikus feltételezése szerint is valami nőügy lehetett. Ami azt a következtetést is megengedi, hogy némely szegedi hölgyek „fraternizáltak" a francia hadfiakkal. Még hosszú évekig emlegetődtek a helyi ihletésű viccek a fekete bőrű csecsemők családi meglepetést okozó születéséről. A viccbéli túlzásokhoz persze szolgáltattak némi alapot a háborús évek következményeként — a régihez képest — fellazult erkölcsök, de a háborút követő, a különleges állapotok által rohamosan növelt nyomorúság is megtette a magáét.
Ezekben az időkben Szeged továbbra is ellátási nehézségekkel küszködött. Nem mindennapi eset: a város vezetői a hivatásos csempészekkel léptek szövetségre a legégetőbb hiányok enyhítése érdekében. A nyomort növelte és leginkább megszenvedte a menekültek tömege, mely Erdélyből és a Délvidékről idáig jutott, hogy vagonlakóként növelje a város nehéz helyzetben lévő polgárainak és elkeseredett elégedetlenéinek számát. Közülük az elithez tartozott, aki a tanárképző gyakorló iskolája mögött felépült barakktáborba költözhetett be. Ezekhez az állapotokhoz képest minden előremozdulás javulást jelentett. Az infláció megszüntetése, a gazdasági élénkülés, az építkezések megindítása valóban konjunkturális fellendülést hozott. Ám nem sokáig. Az 1929—33-i gazdasági válság hatása ismét félbolydította a már megnyugvó állapotokat. A tízezernyi teljes vagy részleges munkanélküli nyomasztó helyzetén nem sokat enyhítettek a segítő akciók (törvényileg biztosított munkanélküli segély nem volt), hiszen az ínségkonyhák előtt sorbanállók tömege is csak a kép sötét tónusait mélyítette el. Az ínségmunkák — bár szintén sokakat mentettek meg az éhezéstől — nem tették különösebben elégedettebbé az ásót, lapátot forgató kvalifikált szakmunkást vagy a szellemi munkanélkülit, de a többi résztvevőt sem, akik számolgatták, hogy hány még a napszám, hiszen másoknak is kellett az a kis munkaalkalom. A munkák hasznosságát senki sem vitatta. A Búvár-tó feltöltése, egyes utak, utcák vagy éppen a Mars tér karbantartása esetében a munkalehetőség volt a döntő, bár a város legnagyobb, ilyen célú vállalkozása, a Fehér-tó tekintélyes részének halastóvá való átépítése joggal háboríthatta volna fel a természetvédőket, ha lettek volna mozgalomba szerveződve ilyenek.
A kisbérlők és a földművesek olcsó vagy éppen eladhatatlan termékeikkel egyre fenyegetőbb hátrányba kerültek a bérleti díjak és az adók miatt. (A szelíd lázadó népfi, író-értelmiségi, Móra Ferenc, ki az országos hírnév és az életkor bölcsessége által kitaposott „megnyugvás ösvényein" járt már, {023} 1932-ben — sok e műfajban elhíresültet előzve — megírta keserű és döbbenetes kis-szociográfiáját, a földhözragadt Jánosék történetét.) Lehet-e csodálni, hogy még a kisbérlők is tüntetést rendeztek a Széchenyi téren, ahol gyakoriak voltak a munkások felvonulásai, tüntetései — akár országos megmozdulásokhoz kapcsolódva, akár anélkül. És nemcsak a kommunista vagy balodali szocialista meggyőződésű munkások sürgették és vállalták a forradalmi kiutat, hanem — világjelenség megnyilvánulásaként — a fiatal értelmiségiekben is felébredt a messianisztikus vágy, hogy a munkásokkal együtt járják meg ezt az utat. Hogy nem e réteg középszerű tagjaira volt ez elsősorban jellemző, azt a Szegedi Fiatalok kiváló tagjainak példája is bizonyítja. Persze tény, hogy a forradalmat óhajtó munkásokkal együtt is elenyésző kisebbségben voltak ők Szegeden.
A többség egyszerűen jobban szeretett volna élni. Ám a válság nehéz éveiből való kilábalás útja — a feléledő remények ellenére — néhány év múlva a háború zsákutcájába torkollott. Az is kétségtelen, hogy a második világháború kitörése, Magyarország belesodródása sem volt olyan megrázó tömeghatású, mint 1914-ben. Igaz, éppen Szeged szagolt először puskaport, amikor Jugoszlávia német megtámadásakor 1941. április 6-án átélte a város légterében lezajló légicsatát. Inkább azonban az „eszkalálódó" jegyrendszer, az ellátási nehézségek, a feketepiac, a beszolgáltatások, a rekvirálások fokozatosan mélyülő, de az elviselhető mértéken egy ideig belül maradó jelenségei bizonyították, hogy rendkívüli esztendők harmadik hulláma lepte el Szegedet. Szaporodtak a tragikusabb vonások is: a behívások, a katonai veszteségek. Végül 1944. március 19-én a Petőfi sugárúton, tehát a megszállt Szerbia felől érkezve, benyomultak a német csapatok, magukkal hozván az igazi háborút. 1944. április 2-a és szeptember 19-e között 6 súlyos áldozatokkal járó angolszász bombázást és 72 légiriadót élt át a város. Megkezdődtek az internálások, és bekövetkezett a legtragikusabb fejlemény: a város gazdasági és kulturális életébe szerves természetességgel beépült, a városias város jellegzetes középeurópai tényezőjeként és alkotó építőjeként létező zsidóság kivívott és kiérdemelt létjogosultságának durva megtagadása, a tagadás kegyetlen következetességű végrehajtása. A végső kifejlet: az egy éve közelinek még elképzelni sem hitt front itt volt a város alatt. A lakosság nagy tömegei — az a nagy többség, amelyiknek nem kellett, s amelyik nem akart elmenekülni — szorongva, a bizonytalanságtól félve, de reménykedve is, várta az elkövetkezendőket.
A fentiekben elsoroltak ellenére se gondolja az utókor együttérző képviselője, hogy akár a legnehezebb években is, mást sem tett azok átélője, mint saját, avagy a szűkebb-tágabb közössége sorsán kesergett. Az ember ismert, szinte határtalan alkalmazkodóképességét ekkoriban is elősegítette, hogy volt ami elvonja a figyelmét a gondoktól. Először is ott volt a munka, amiről itt csak annyit: volt belőle bőven, s mint láttuk az volt a nagyobbik baj, ha nem volt {024} elegendő. A 8 órás munkanapot csak 1938-ban hozták törvénybe az ipari munkásság számára, hogy aztán a háborús viszonyokra való tekintettel rövidesen fel is függesszék hatályát. A paraszti munkában a kisbirtokos, a béres és a napszámos ugyanúgy nem ismerte a kötött munkaidőt, mint a régebbi korokban, de a kisiparos vagy a kiskereskedő is gyakorta dolgozott „nyújtott műszakban" a kicsit nagyobb haszon reményében.
Érdekesebb talán arra tenni néhány utalást, hogyan töltötte, tölthette munka után fennmaradó idejét a szegedi lakos — elsősorban a bel- és nem a külterületi — a két háború közötti esztendőkben. Az utókor egyik kedvelt szavával élve, a „kikapcsolódásnak" fő színterét a vendéglátóipar nyújtotta. Változatos volt e színtér a Hungária vagy a Tisza híres-elegáns éttermétől-kávéházától, a Virág és a Z. Nagy cukrászdán át, mondjuk Tóth Molnár Antalné Rókusi feketeföldek 109. sz. alatti kocsmájáig. Nem lehet azt se mondani, hogy nem volt belőlük elegendő. Szeged 1942-ben kiadott címtára 264 vendéglátó helyet számlált össze a városban. Ennek felét az említett forrás is a „kocsma" címszó alá sorolta, de a 81 vendéglő nagyobbik hányada sem az étlap szerinti étkeztetésre alapozta a forgalmát. Ivás vagy csak iszogatás közben töltötte idejét a vendég, és persze elsősorban bort ivott. A leggyakoribb rendelés a „két deci tisztán" és a „kisfröccs" volt. Ezt a „cehhet" 10—20 fillérből állni lehetett. Változott a bortermés, változtak az árak és a bérek. Nehéz tehát egzakt mutatót adni. Általában azonban egy liter bor ára megegyezett egy közepes szakmunkási órabérrel. Ez persze a kimért, Szeged környéki bor kocsmai ára volt. A feketekávé ekkor még kimondottan „úri", értelmiségi ital, az üdítő italok (limonádé, málnaszörp) csak a gyerekeknek, esetleg a nőknek való volt. A sör — mindenekelőtt csapolt formában és főleg nyáron — kezdett a bor nyomába eredni, de még messze járt tőle.
A tömeges szórakozás három újdonságszámba menő lehetősége, eszköze állt versenyben egymással a kocsmák utáni második helyért. Kettő közülük már az első világháború előtt jelentkezett, azonban csak a háború után vált igazán népszerűvé. Az egyik kétségtelenül a futballmeccs, vagyis általában a „foci" volt. Már a háború előtt is gyorsan szélesedett mind aktív, mind passzív élvezőinek köre. A háború után folytatódott a folyamat, különösen pedig a Professzionista Liga megszervezésétől kezdve, mivelhogy a létrehozott Szegedi Bástya állandó és néha igen jól szereplő tagja lett a nemzeti bajnokságnak. Többezres szurkolótábora volt. Megvolt azonban a maga törzsközönsége a kisebb csapatoknak is, a SZVSE-nek, a SZAK-nak, az UTC-nek vagy éppen a Móravárosnak. Az aktív tábort növelte, hogy ekkorra jórészt feloldódott a középiskolák igazgatóinak idegenkedése vagy éppen arisztokratikus elzárkózása az új sportággal szemben, és a diákfutball is elterjedt. A legendákkal övezett rongylabdás grundfoci pedig virágkorát élte. A másik szórakozás a {025} mozi volt, amely már a némafilm korában is igen sok nézőt vonzott. A három nagy szegedi mozi már ebben az időben megépült, kétségtelen azonban, hogy a hangosfilm megjelenésével jutott közkedveltségének kiemelkedő csúcsához az 1930-as évek végére.
A város és a falu közötti különbség egyik apró, de figyelemre méltó jele, hogy míg a falun mindkét szórakozási forma, de a futball különösen a gyerekek és a fiatalok el- vagy lenézett játékos mulatságának minősült, a városban a felnőtt vagy idősebb lakosság természetes, elfogadott szórakozásává vált a meccs és a mozi.
A kor új terméke és jelensége a rádió. A lakihegyi nagyadó felépülése (1933) és a műsorszórás rendszeressé válása után igen előkelő helyre került az időtöltés sorában. Noha egy jó, „többlámpás", „világvevő" készülék elég drága volt, és az évi tízpengős előfizetési díj sem örvendett nagy népszerűségnek. A találékonyság azonban segített e bajokon. Sokáig élt az eredeti forma, a kristálydetektoros vevőkészülék, amelyet olcsóbban meg lehetett szerezni, vagy éppen amatőr módon elő is lehetett állítani. Az iskolákban szaporodó rádiós szakkörökben minden ügyesebb diákgyerek összeeszkábálta a maga készülékét. Igaz, kényelmetlen volt az ormótlan fülhallgató, meg jó hosszú kifeszített drót kellett hozzá antennaként. Az utóbbi a családi házak tetején rangot is kölcsönzött a benne lakóknak. A korabeli jellegzetes kifejezéssel élve az „orvhallgatónak" ezt volt a legnehezebb elrejteni. A padláson ruhaszárítónak álcázott drót volt a legáltalánosabb.
A műsorokból a nagyközönség körében legkedveltebb a magyar nóta, a tánczene volt, de a gyakran szereplő katonazenekarok indulói sem álltak az utolsó helyen. Igen népszerűek voltak a színházi közvetítések, és a háború alatt a „kívánsághangversenyek" közvetítései. Sokan hallgatták a hírműsorokat is, főképpen 1938—39-től (München, a bécsi döntések, a háborús események). A háború alatt — a tilalmak ellenére — igen fontos hírforrás volt a külföldi adók hallgatása. (London, Moszkva.) Shvoy altábornagy naplójában feljegyzésre méltó eseménynek tartotta rádiója elromlását, és azt is, hogy Szaniszló, a híres szegedi rádióműszerész, akinek hangszórói sokáig ott voltak minden szabadtéri „rendezvényen", azt gyorsan megjavította.
Mindenesetre a mozi és a rádió komoly konkurenciát jelentettek a színháznak olcsóságukkal meg köznapiságukkal is, de azzal is pl., hogy a frázisbeli suszterinas elsősorban belőlük tanulta a fütyülni való slágert. A szegedi színház igyekezett állni a versenyt, többnyire a hagyományos módon, tehát a sok bemutatóval, közönségcsalogató, szórakozató prózai és zenés darabok előadásaival. Annál elismerésre méltóbb, hogy minden évadban akadt azért nívós klasszikus vagy modern dráma vagy éppen opera a műsoron. Magyar színháztörténeti jelentőségű esemény, hogy a Szegedi Fiatalok mozgalmától {026} származó kezdeményezésként útnak indították a szegedi szabadtéri játékokat.
Ugyanaz a forrás, amelyre a vendéglátó helyek esetében hivatkoztunk, érdekképviseletek, egyesületek, társulatok, körök címén 253 társadalmi alapon szervezett egyesületet sorol fel, csaknem elérvén a vendéglátó egységek számát. Igaz az utóbbiaknál figyelmen kívül hagyták a tanyai kocsmákat, a 253-as számban viszont bennefoglaltatnak a „külterületi" egyesületek, körök is. Érintkezési pontok persze akadtak a két kategória között, mert számos egyesület éppen vendéglőkben tartotta összejöveteleit. Voltak tekintélyes, nagy taglétszámú szervezetek az egyesületek között. Így az Ipartestület, a szakszervezetek, a bajtársi egyesületek, a Katolikus Népszövetség, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége stb. A Szegedi Ószerkereskedők Egyesülete — bizonyára szintén fontos szerepe ellenére — nem tartozott közéjük. A Szegedi Fehércsó-kos Jótékony Asztaltársaságról ismeret híján képtelenek vagyunk bármit közölni azon kívül, hogy Hollóssy Györgyné Kossuth Lajos sugárút 13. sz. alatti vendéglőjében tartották összejöveteleiket.
Az egyesületek között 24 népkör, olvasókör működött, zömében a külvárosokban és a tanyavilágban, de azért a belvárosban is akadt ilyen. Nemcsak 19. századi alakulatok továbbéléséről van azonban szó. Figyelemre méltó, hogy az új, körtöltésen kívüli lakótelepeknek szinte mindegyikén volt népkör az 1940-es évek elején.
Még egy-két megjegyzést a társadalmi egyesületekről: bár voltak kimondottan női, illetve a nők számára is nyitott szerveződések soraikban, elsöprő többségük kimondva-kimondatlanul a férfiakat tömörítette. A két nem viszonyáról történelmileg kialakult felfogás szívós, ám ekkoriban normaként általánosan hangoztatott továbbéléséről is szó van ebben az esetben.
Persze az egyesületek többnyire hasznos és kellemes elfoglaltságot nyújtottak tagjaiknak, s még inkább a tisztikarnak. Mert minden esetben kellett elnök, alelnök, titkár, jegyző, ellenőr, pénztáros, jó esetben könyvtáros és valamiféle választmány is. Az egyesületek nagyobb része nyilván nem volt mentes a politikától sem, de csak kisebb hányaduk ágált nyíltan és nyilvánosan a politikai színtéren. Az utóbbiak közül több, a kor általánosan elfogadott politikai-közéleti stílusán túlmenően igyekezett felzárkózni a „korszellemhez". Gyakran külsőségekben is, mint például az egyenruha mánia. Egyenruha! Egy világháború és következményei nem voltak elegendőek ahhoz, hogy Közép-Európa és benne a magyarok kevésbé bolonduljanak az egyenruha után, sőt. Magyarországon talán sohasem volt ekkora presztízse az uniformisnak. Terjedt is szépen a divatja. A cserkészeknek eleve volt egyenruhájuk, nem róluk van szó tehát elsősorban. A középiskolák a húszas években felvették egy-egy történelmi személyiség nevét. Ezzel párhuzamosan megjelent, ha nem is a {027} formaruha, de az intézeti diáksapka viselésének kötelezettsége is. (Csele, a gigerli nem parádézhatott volna immár hetyke kis kalapjában.) Egyensapkájuk volt a katonasapka mintájára a leventéknek is, akiknek heti félnapi gyakorlataikon ebben kellett megjelenniük, hogy részt vegyenek a katonai előképzésben. Mégiscsak jobban mutattak a bakanóták hangjai mellett gyakorolt menetelés közben — parancsnokaik meggyőződése szerint — egyensapkával a fejükön. Nóta bene: egyszerre lépve menetelni a diákfiúknak is tudniuk kellett. Volt azután egyensapkája a bajtársi egyesületek tagjainak, sisakja a tűzharcosoknak és másoknak. Az egyenruha civilek számára az összetartozás, de az elkülönülés kifejezője is volt. Ettől már csak egy lépés a brancsba nem tartozók lenézése. Ilyen érzelmek és előítéletek persze a színes ingek és nyakkendők divatját követő, a harmincas években Szegeden is megjelenő szélsőjobboldali alakulatok jellemzői voltak elsősorban.
Az egyenruháknak természetesen megvolt az illő helye ekkor is. Pl. a hadsereg tagjain. Hosszas viták után alakult ki, milyen is legyen a békediktátum 35 000 főben maximált, de anyagi okokból egy ideig ennél is kisebb létszámú honvédség viselete. A darutoll nem vált be, nemcsak azért, mert az már az ötlet pillanatában is igen ritka volt, hanem azért sem, mert a helyettesítő toll alkalmatlan, törékeny volt, gyakran elfújta a szél.
Az egyes magasabb egységek azután versenyben voltak, hogy melyik alakulat a „forsriftosabb", melyik szerepel tetszetősebben a parádékon. A szegedi helyőrség — Shvoy tanúsága szerint — igen korán kivívta a kormányzó, úgyis mint „legfelsőbb hadúr" elismerését. Horthy ugyanis kormányzóvá választása után első vidéki látogatását — nem véletlenül — Szegeden tette, s eközben fogadta a helyi díszalakulat tisztelgését a Széchenyi téren. A katonai parádék kedvelt, szórakoztató látványosságai voltak Szegednek, különösen, ha a háziezred jó hírű zenekarának közreműködése mellett történtek. Körülbelül e zenekar volt azután a helyi lakosság legkedvesebb katonai alakulata a helyőrségből. Joggal, mert a katonazenészek — Shvoy jóvoltából is — a színházat, a szabadtéri előadásokat is kisegítették közreműködésükkel. S ne feledjük: karmesterükként került Szegedre a város korabeli zeneéletében oly jelentős szerepet játszó, majd nemzetközi hírnevet is kivívó Fricsay Ferenc.
A parádés, látványos felvonulások másik „gazdája" a katolikus egyház volt. Az alsóvárosi templom Sarlós Boldogasszonykor zajló évenkénti búcsúja tömegestől vonzotta a város és tanyavilága, a környékbeli települések énekszóval, templomi zászlókkal felvonuló búcsúsait. A fogadalmi templomhoz, a dómhoz kapcsolódó búcsúnapi, húsvéti, úrnapi vagy egyéb alkalmakból tartott impozáns körmenetek is igen nevezetesek voltak. Rendkívüli eseményként kiemelkedett a sorból a fogadalmi templom 1930. október 24-i felavatásakor majd 1938-as „kettős szentév", a Szent István évforduló és Eucharisztikus {028} Kongresszus alkalmából Szegedre is elhozott Szent Jobb tiszteletére rendezett ünnepségsorozat. A pontos forgatókönyv szerint zajló, hatalmas tömegeket megmozgató és tetemes költséggel járó utóbbi alkalmak a katolikus egyház és az állam igen szoros kapcsolatát demonstrálták, helyi szinten is. A többi felekezetek, elsősorban a reformátusok, nemegyszer sérelmezték is ezt.
A szegediek — főként a belvárosi fiatalság, de nemcsak ők — az ünnepi alkalmaknál jóval sűrűbben, akár naponként is részesei lehettek bizonyos szertartásosságot ugyancsak magában foglaló felvonulásoknak. Teljes üzemmel működött a Korzó. Tavasztól télig estefelé és vasárnap délelőtt a Kárász utcán és a Széchenyi tér platánsorai között véges-végig hullámzott le s fel a sétáló tömeg. Találkozást elfogadva, találkozást várva vagy remélve, esetleg egy ígéretes pillantással is megelégedve, baráti csevegéssel időt töltve, olcsó és kellemes szórakozásnak hódolt ezernyi ember. Jutott persze megfelelő napokon látogató — a járműforgalom által akkor még kevésbé terhelt hídon átballagva — az újszegedi ligetbe és a Stefániára is. A Tisza-partot szívesen keresték fel alkalmanként a kintebb lakók és az idősebbek is. Móra igazgató úr örömére és büszkeségére, közülük mind többen betértek a múzeumba az ottani látnivalók megtekintésére.
A Tiszát különben mindig és minden időben szívesen ejtette útba a szegedi, akár őslakos volt, akár csak jöttment. Juhász Gyula nyomában ballagva lehetett hallgatni és nézni a habokat. Változhatott két partján gyorsabb vagy lassúbb ütemben a környezet, ágálhattak „dús Ajtony vezér" vagy éppen Csanád ispán népének kései utódai, a folyó, az öreg Tisza maradt, s jelképe lett az örök állandóságnak.
|
|