NÉPESSÉG, GAZDASÁG, TÁRSADALOM

II. A MEZŐGAZDASÁG

1. BEVEZETÉS

 {055} A békekötés után elveszett a Monarchia nagy belső piaca, amely biztos és többnyire kedvező elhelyezési lehetőséget nyújtott az ország mezőgazdaságának. A magyar nemzetgazdaság igen szoros kapcsolatba került a világpiaccal. Az árviszonyok révén fény derült mezőgazdasági termelésünk elmaradottságára, s az értékesítést gátló, a világpiaci árakat meghaladó termelési költségekre. A belső piac az ismert okok miatt nem volt képes felszívni a képződő árufelesleget. A gazdasági válság, a dolgozók életviszonyai, általában a lakosság nehéz helyzete erősen korlátozták a belföldi értékesítést. Sajátképpen a parasztság élelmiszer-fogyasztása volt a legalacsonyabb, kivált olyan termékekből, amelyeket meg kellett volna vásárolnia. Az agrárnépesség jelentős része önellátásra rendezkedett be, s minthogy ekkor az összes lakosság felét alkotta, tovább zsugorodott az amúgy is szűk belső piac. Mindez együttesen azt váltotta ki, hogy a magyar mezőgazdaság fejlődése a háború után megrekedt.

A mezőgazdasági termelés, ha korábbi pozícióit nem is őrizte meg, változatlanul meghatározó szerepet játszott a magyar nemzetgazdaságban. Ez vonatkozik a paraszti lakosság részarányára éppúgy, mint a mezőgazdasági termelésnek az ipari termeléshez viszonyított helyzetére. A mezőgazdaság valamelyes számszerű visszaszorulása távolról sem az ország gazdasági szerkezetének korszerűbbé válását jelezte, csupán a mezőgazdasági árviszonyoknak a háború előttihez képest kedvezőtlenebbre fordulását. Minthogy a fejlettebb államok gazdasági szerkezetének modernizációja előrehaladt, Magyarország egy helyben topogása ebben a tekintetben is lényegében az egyébként is meglevő gazdasági szintkülönbséget növelte.1

1918 novemberében az előrenyomuló francia és szerb hadosztályok elérték Magyarország déli megyéit. A szerb csapatok a belgrádi fegyverszünet értelmében {056} nemcsak Bácskát, hanem november 17-én Újszegedet is megszállták. Itt a városnak nem kevesebb, mint 4000 hold földje volt, amelyet kisebb parcellákban mintegy 1400 bérlő művelt. Minthogy többségük Szegeden lakott, megélhetésük azonnal veszélybe került. Éppen úgy, mint azoké az újszegedieké, akik terményeiket csak Szegeden értékesíthették. A szerb egységek Újszegedről tovább hatoltak a Marosszögben, ezen kívül pedig elfoglalták Alsótanya délre eső részeit, a királyhalmi és átokházi kapitányságok jelentős területeit.2

A francia katonai alakulatok 1918 decemberében érkeztek Szegedre. A város egyéb fontos politikai és katonai-stratégiai célok mellett jelentékeny szerepet töltött be az ún. macedóniai hadosztály élelmezése és ellátása szempontjából is.3

A román megszállás 1919. augusztus elején következett be, és kiterjedt a város mintegy 4000 holdat kitevő Tápéi-rét birtokaira és egyes felsőtanyai területekre. Az itt lévő földek több mint ezer családnak biztosítottak állandó munkát és szerény megélhetést.4

Súlyosan nehezedett a városra a megszállás miatt az elszigetelődés. Megszakadt szinte minden kapcsolat az ország törzsterületeivel. Az országutakat rigorózusan ellenőrizték. A postai és távíróvonalak nem működhettek. A közlekedést szinte teljesen megbénította, amikor a közúti hidat szerb egységek két ízben is teljesen lezárták: előbb 1919 februárjában, majd 1920 januárjában. Átmenetileg még útlevélkényszert is életbe léptettek, ezzel is korlátozva a két városrész közötti forgalmat. Így nem csupán Újszeged és közvetlen környéke, de lényegében az egész tiszántúli rész is elérhetetlen távolságra került éppúgy, mint a Tisza jobb parti részei a várostól délre. Sok egyéb mellett ez is igen kedvezőtlenül hatott a mezőgazdasági termelésre és terménykereskedelemre, megnehezítve a város élelmiszerekkel való ellátását.5

A megszállási vonalak lezárása félelmet és zavart keltett. A termelők gyakran el sem juthattak földjeikre, s ha igen, teljesen bizonytalan volt, hogy módjuk lesz-e terményeiket betakarítani és piacra vinni. A román előrenyomulás eredményeképpen bezárult Szeged körül az idegen katonai alakulatok gyűrűje, s valóságos blokád keletkezett.6

 {057} 1919 áprilisában felállították az ún. Szövetségesközi Élelmezési Bizottságot, hogy előmozdítsa az élelmiszerek és a szén beszerzését, illetve a termény kivitelt.7 A francia, angol, amerikai tisztekből álló testület csupán a franciák által megszállt területeken ért el kisebb eredményeket, igyekezve megkönnyíteni a demarkációs vonalakon való átjutást. Többnyire hatástalan volt azonban tevékenysége a szerb és román övezetekben, amelyekben szigorú kötöttségek szabtak határt a gazdasági-kereskedelmi élet normális működésének.8

A szerb hatóságok magatartása 1919. augusztus végén a város gabonaellátását fenyegette. Hiába járt közbe az említett antant bizottság, nem volt módjában a szerb megszállás alatt álló községekből kiviteli engedélyt adni. A szerb katonai parancsnokság e tekintetben csak a belgrádi közélelmezési minisztérium utasításainak engedelmeskedett.9

A torontáli rész lezárása e területeken a mezőgazdasági termények árainak zuhanásszerű esését váltotta ki, miközben a behozatali tilalom Szegeden a szükséget és a drágaságot növelte.10

Az élelmiszerhiány olyan nagy mértéket öltött a városban, hogy a Szövetségesközi Élelmezési Bizottság egy 1919. szeptemberi rendeletében átmenetileg szigorúan megtiltotta mindenfajta élelmiszer kivitelét.11

A megszállási gyűrű szorosabbra vonása annál is jobban sújtotta a várost, mivel a történeti-politikai és katonai események alakulása folytán ellátását jelentős részben a Bácskára és a Bánátra alapozta, s ez a gazdasági, élelmezési szempontból létfontosságú háttér elzáródott.12

A szerb katonai hatóságok a francia városkormányzó többszöri kérése nyomán 1919 novemberében némi enyhítést engedélyeztek. A szerb közélelmezési hivatal bonyodalmas eljárás után, egyéni elbírálás alapján mégis hozzájárult annyi gabona és más termény elszállításához a szegedi lakosok megszállás alatt levő birtokairól, amennyi maguk és családjuk ellátásához feltétlenül szükséges volt.13

Egy szerb összekötő tiszt adta hírül, hogy a szerb katonák és családjaik a város újszegedi földjeiből bérbe vehettek kisebb parcellákat. A megszálló hatóságok egyébként a városrészt községesítették, s terveket dolgoztak ki arra, hogy a városi földeket bérbeadják szegényebb szegedi, valamint szőregi lakosoknak. E kétségtelenül tetszetős, de sokkal inkább propagandisztikus célzatú {058} elgondolások hitelét erősen megkérdőjelezi, hogy közben kíméletlenül megsarcolták a helybelieket, s vagyoni helyzetüktől függetlenül mintegy 600000 korona földbért és adót hajtottak be tőlük.14

A román és a szerb csapatok miközben megakadályozták a terményforgalom normális működését, sőt magát a folyamatos termelőmunkát is az általuk ellenőrzött területeken, gyakran és többnyire rajtaütésszerűén rekviráltak. Ezzel tovább súlyosbították a szegedi parasztság helyzetét, s minimálisra csökkentették a város élelmezéséhez szükséges árualapot. Emiatt kétségbeesett hangú beadványokkal fordultak a város vezetőihez pl. a gyálai rét bérlői, a röszkeiek, Felsőtanya-Gajgonya, valamint az őszeszéki kapitányság paraszti lakói.15 Ennek az elkeseredett közhangulatnak adott kifejezést a polgármester levele, amelyet egyenesen a külügyminiszternek küldött: „Most közeledik az aratás és nagy izgalommal vannak a községek lakói, hogy mi lesz a terményeikkel, s izgalomban van a város is, hogy mi lesz az ellátásával."16

A városi hatóságok kétségbeesett elszántságára és bizonyos felelőtlenségére is utal az a kissé meghökkentő polgármesteri ügyirat, amely meghatalmazta Mayer Antalt és Bitó Jánost, hogy „a város közönségének ellátására Szeged-Alsóközpont közelében elhúzódó szerb demarkátionális vonalon keresztül az élelmiszer csempészetet megszervezzék".17

Egyébként az éhínség és a drágaság miatt néhányan városi felhatalmazás nélkül is, életük kockáztatásával megpróbálták kijátszani a demarkációs vonalakat őrzők éberségét, hogy élelmet vigyenek családjuknak. Akadtak szerencsések, de többen valóban életükkel fizettek vakmerőségükért.18

A párizsi béketárgyalások előrehaladásával 1920 februárjában—márciusában lehetővé vált a román és a francia katonák távozása. A trianoni rendezés ugyan a Maros-szöget Újszegeddel együtt Magyarország határai között hagyta, a szerb megszállás ebben a térségben mégis 1921 augusztus végéig eltartott. A rendkívüli állapotok és az ideiglenesség itt természetesen továbbra is gátolta a termelőmunkát, bár a korábbiakhoz képest a megszállási rendszer jelentősen enyhült. Így 1921 első hónapjaiban a Szegeddel való rendszeres összeköttetés helyreállt, a magánosok is részt vehettek a forgalomban. Ehhez a jogi alapot az 1920. szeptember 29-ei magyar—szerb megállapodás teremtette meg, amely tisztázta a Makó és Baja közötti demarkációs vonal átlépésének feltételeit. Igaz, szerb nyelvű kérelmet kellett benyújtani és megfelelő biztosítékot szolgáltatni {059} ahhoz, hogy valaki elnyerje az ideiglenes átkelési igazolványt, viszont ennek birtokában kötöttség nélkül lehetett közlekedni a demarkációs vonalon, szabadon lehetett szállítani a terményeket, állatokat, gazdasági felszereléseket. Mindez természetesen sokat könnyített a lakosság helyzetén.19

A trianoni békében megvont új déli határ közvetlenül és súlyosan érintette Szegedet, amely bácskai és bánáti hátterét vesztette el. Fontos forgalmi központból lecsonkolt közlekedési vonalú végállomássá vált. Az új délszláv államhoz, valamint a Romániához került bácskai és bánáti részeken, amelyekkel Szegednek az idők folyamán kiterjedt gazdasági-kereskedelmi kapcsolatai épültek ki, jelentős városi, falusi települések voltak fejlődő mezőgazdasággal és iparral. Itt terültek el a történelmi Magyarország legjelentősebb kukoricatermő övezetei és egyik legfontosabb sertéstenyésztő területe. Az ipari növények közül e tájon különösen a kender, a komló és a cukorrépa termelésében mutatkoztak kiemelkedő eredmények, pozitív hatást gyakorolva az élelmiszerfeldolgozó ipar megfelelő ágazataira.20 Az ellenforradalmi Magyarország éppen ezért is viszonylag korán megkísérelte volna újraszőni a körzetekkel az elszakadt gazdasági szálakat, azonban gátolta a kölcsönös bizalmatlanság, valamint a Szerb—Horvát—Szlovén Királyság és Románia protekcionista gazdaságpolitikája.21

A mezőgazdasági termelés Szegeden az első világháborút megelőző időszakban jelentős mértékben exportra orientált volt. A gabonakereskedelem pl. a Monarchia hagyományos felvevő piacai mellett Svájcba, Németországba, bizonyos időszakokban még Franciaországba is irányult.22 A szegedi paprika pedig más államokon kívül Franciaországba, Oroszországba, Romániába, Bulgáriába, sőt Latin-Amerikába is eljutott. Számottevő volt az ipari növények exportja is.23

A nagy világégést követő gazdasági krízis egy ideig nem tette lehetővé a kivitel felújítását, s mindez természetesen kedvezőtlen hatást gyakorolt a termelésre, továbbá a piaci- és árviszonyok alakulására.

Ilyen körülmények között a mezőgazdaság fejlesztésében a kibontakozást merőben új utakon kellett volna megkeresni. Ennek azonban akadályát jelentette, hogy Magyarországon mintegy negyedszázadra ismét megszilárdult az addigi agrárstruktúra és az annak kedvező politikai rendszer. {060}

2. A FÖLDTERÜLET MEGOSZLÁSÁNAK VÁLTOZÁSAI

A két világháború közötti időszakban Szegeden a művelhető földterület nagysága lényegében nem változott, tehát még az a minimális gyarapodás sem következett be, amelynek országos viszonylatban tanúi lehetünk.

A szántó viszont a húszas évek végén megnövekedett, mégpedig ahogyan az országban ez idő tájt szinte mindenütt történt, elsősorban a legelőterület rovására.24 1928—29-ben nem kevesebb, mint 5346 hold legelőt törtek fel Szeged környékén, illetve vettek igénybe új bérletek létesítésére. Legnagyobb mértékben tehát a szántó aránya emelkedett (3112 holddal), de sajátképpen számottevően nőtt a rétek területe (1065 holddal), amely így még jelentősebben részesült az összes földekből, mint ahogyan az országosan, illetve az Alföldön történetileg kialakult.25 A változás ugyanakkor csupán csekély gyarapodást eredményezett az erdő- és kertállományban, valamint a nádasokban. 1000 holdnyi terület viszont egyszerűen parlagon maradt, minthogy időközben mindenfajta mezőgazdasági művelésre alkalmatlanná vált.26

Meghökkentő egyébként is a földadó alá nem eső terület igen jelentős mértékű növekedése. 1923 és 1942 között Szegeden 1803 hold földet vontak ki a termelésből.27 Többségét azért, mert terméketlenné vált kisebb hányadát a gazdasági vasút céljaira, útépítésre, közművesítésre, házhelyosztásra hasznosították.28

A kertterület aránylag szépen bővült. A szerény, de folyamatos intenzifikáció hozzávetőleg 200 holdat hódított el, feltehetőleg a szőlőkből. A szőlővel beültetett földek aránya vidékünkön mégsem csökkent a kívánt mértékben, így 1938-ban kormányzati intézkedéssel kellett megtiltani az újabb telepítéseket.29

Szegeden egyébként a szántóföldi művelés alá vont határnak közel egynegyedén belterjes növénytermelés (fűszerpaprika, zöldségfélék, szőlőművelés, gyümölcstermesztés) folyt, s ez kedvező aránynak tekinthető, kivált más alföldi régiókhoz képest.30

Az erdőállomány a vizsgált időszakban átmenetileg némi teret nyert, s ezt örvendetes tényként regisztrálhatjuk. A nádasoknak minősített részek {061} csekély gyarapodása ugyanakkor kedvezőtlen és veszélyes irányzatot jelentett.31

Ha a művelési szerkezet helyi arányait és belső változásait egybevetjük az országos képpel, illetve az Alföldön kialakult viszonyokkal, kitűnik, hogy általában nagyon jelentős eltérések nincsenek. A szántó némileg kisebb részt ölelt magához, mint országosan, s még kevesebbet, mint az Alföld távolabbi vidékein. Másfelől viszont Szegeden jóval nagyobb volt a szőlők és rétek területi hányada.32

Az összehasonlítás továbbá rávilágít arra is, hogy a húszas években még meglévő eléggé kiterjedt közlegelők mintegy felét más célra vették igénybe, s ezáltal itt az állattenyésztés szempontjából jóval előnytelenebb helyzet állt elő, mint az Alföldön, illetve az ország többi mezőgazdasági körzetében.33

A kertek, valamint a nádasok részesedése az összes földekből szinte azonosan alakult az Alföld, illetve az ország más tájain rögzített arányokkal. Dunántúlon és Északon viszont az erdők magától értetődően nagyobb jelentőséggel bírtak, mint az Alföldön.34

A földadó alá nem eső területek Szeged határában viszonylagosan is megnövekedtek. A terméketlen parlag szűkebb tájunkon nagyobb hányadra nyúlt ki, mint másutt az országban, illetve az Alföldön.35

Minthogy Szegeden a bérleti rendszer jelentős volt, érdekes összefüggésre vethetnek fényt azok az adatok, amelyek a haszonbérbe adott területek megoszlását vetítik elénk.

Az 1925-ben megjelent Gazdacím tár szerint a bérbe adott földek túlnyomó többségét (94%-át) szántóként (55,8%), illetve rétként, legelőként (38,2%) hasznosították. A bérlőparasztok szívesen, viszonylag nagy területen folytattak szőlőművelést (4,8%) és kertgazdálkodást (0,8%).36

Összegezve megállapíthatjuk, hogy a termőterület méretei és szerkezete megmerevedett, a termelés intenzívebbé tételének külterjes lehetőségei kimerültek, az elkövetkező időkben inkább a termelési módszerek intenzívebbé tételére lett volna szükség. {062}

3. A FÖLDBIRTOKMEGOSZLÁS

Szeged e korszakban — miként 1918 előtt is — Magyarország második nagyvárosának számított.37 Lakóinak száma 1930-ban 135 071 fő volt. A város kiterjedt tanyavilágával egy V betű alakját formázta, melynek egyik ága északnyugat, a másik pedig nyugat felé húzódott. A két ág közé ékelődött Dorozsma területe. Szeged nagyobb részével a Duna—Tisza közé esett, kisebb része — Újszeged és határa — Maros—Tisza szögébe nyúlt át.38 Ez idő tájt egyes városi birtokok Pest megye határáig is elértek.39

Szeged kiterjedése 814 km2, vagyis 141755 hold volt.40 Az 1930. évi népszámlálási adatok szerint a külterületen 45450 ember élt. A tanyák lakói közvetlenül az ún. kapitányságokhoz (Átokháza, Balástya, Csengéié, Csórva, Domaszék, Fehértó, Feketeszél, Gajgonya, Királyhalom, Mórahalom, Nagyszéksós, Őszeszék, Röszke, Szatymaz, Szentmihálytelek, Zákány) tartoztak. A Gazdasági Felügyelőség adatai alapján Alsótanya 80061 holdat, Felsőtanya 42569 holdat ölelt magába.41

A külterület igazgatását a város a múlt században faluszerű településekké vált Alsó- és Felsőközpontból látta el. E helyen közigazgatási hivatalok működtek, volt templom, iskola, sőt orvos és szülésznő is.42

A húszas években a város szerény mértékben bár, de tovább támogatta a tanyavilág falvakká integrálódását. Alsóközponton 600, Felsőközponton pedig 48 négyszáz négyszögöles házhelyet jelölt ki örök áron való eladásra. Így Szentmihálytelek és Röszke mellett újabb két tanyaközpont alakult.43

A kapitányságok faluszerű „pusztai telepeket" alkottak. A szétszórt tanyás településeken viszonylag sokan éltek. Négyzetkilométerenként átlagosan mintegy 64 ember lakott Szeged külterületein. Magyarországon ekkor 1461 község, illetve város nem érte el ezt a népsűrűségi arányt.44

Alsótanyán (7. fénykép.) különben többen laktak, mint a felsőtanyai kapitányságokban. Ennek magyarázatát az eltérő életlehetőségekben kereshetjük. {063} A gyenge homoktalajú felsőtanyai kisgazdaságok csak szűkös megélhetést nyújtottak az odatelepülőknek.45

Népszámlálási statisztikák tanúsága szerint a külterületeken átlagosan 12-13 hold jutott egy tanyaházra. Legkisebb volt a tanyák hasznosítható földje Szatymazon (8,5 hold). Minél közelebb esett a tanyabirtok a városhoz, annál kisebb földterületre terjedt ki és minél távolabbra, annál nagyobb határrészt ölelt magába. A bérletek ez alól többnyire kivételt jelentettek, mert ezeket meghatározott parcellákban adták bérbe.46

1921-ben Szeged határában 9274 tanyaházat számláltak. (2. fénykép.) 1154 tanya a várostól bérelt területen épült, a többi magántulajdonú telkeken. Kecskeméten 1925-ben 8225 volt a tanyák száma, Hódmezővásárhely határában az 5500-at meghaladta, Nyíregyháza külterületén (Királytelek tanyáin kívül) viszont csupán 341 egyes tanya és 53 bokortanya épült.47

A sajátos fekvésű, V betű formájú szegedi törvényhatóság északi részét Csengelénél, illetve Szeged-Felsőközpontnál szelte át a Budapest—Szeged vasútvonal. A város gazdaságában, kereskedelmi életében meghatározó fontosságú ütőér azonban csak némileg javított a felsőtanyaiak helyzetén, minthogy meglehetősen távol esett a legtöbb kapitányságtól.48

Nagyobb jelentőséggel bírt a több évtizedes nekifeszülés után 1927-ben az ún. Speyer-kölcsönből megépített szegedi Gazdasági Vasút, amelynek két ága összesen 69 kilométer hosszúságban szelte át az alsótanyai részeket.49

A vasút megépítése igen fontos volt, minthogy olyan tanyai körzeteket kapcsolt be a város gazdasági vérkeringésébe, ahonnan korábban a rossz utakon, mély homokban csak több napos utazás árán lehetett Szegedre eljutni. Számos kis település értékesítési lehetőségei egy csapásra kedvezőbbekké váltak. Minthogy a vasút végállomása a Rudolf téren volt, a tanyaiakat és áruikat egyenesen a városközpontba hozta be.50

Abban, hogy a korábbi vasútépítési tervek éppen ekkor valósultak meg, bizonyosan szerepe volt annak, hogy a távolabbi határrészek tanyavilágát az új országhatárok megvonásával elvágták természetes piacuktól, Szabadkától.51

 {064} Szeged gazdaságának agrárjellege tűnik ki a foglalkozási adatok tüzetesebb vizsgálatából. A törvényhatósági jogú városokban a lakosságnak átlagosan már csupán 11,5%-a talált megélhetést a mezőgazdaságban. Szegeden ugyanez az arány 36,4%. A tanyákon élők túlnyomó többségénél a szerény boldogulás forrása a mezei munka volt. A szegedi agrárnépesség azonban nemcsak tanyákon élt. Alsóvárost Erdei Ferenc joggal nevezte ebben az időben „a paraszt Szegednek", hiszen mintegy 20000 ember lakott itt, s legtöbben a mezőgazdaságban dolgoztak. Országosan egyébként az elmaradott, feudális maradványokkal terhelt tőkés gazdaságban a népességnek ez idő tájt még mindig több, mint fele (51,8%) helyezkedett el az agrártermelés valamely ágazatában. Szeged, korszerűtlen foglalkozási struktúrájával tehát lényegében belesimult az általánosan eltorzult, a legfejlettebb tőkés országoktól e vonatkozásban is legalább évszázadnyi távolságra lévő viszonyokba.52

Szegeden a két világháború közötti időszakban nem volt valódi nagybirtok. A birtokmegoszlás tekintetében mégis roppant aránytalanságok álltak fenn. Az összes földbirtok közel fele (7292 hold) a megművelt terület alig másfél százalékával (2208 hold) rendelkezett.53 (5—6. grafikai melléklet.) Ilyen torzulás a bérleti viszonyoknál is kialakult. Az összes bérlet mintegy 60%-a a bérbeadott földterületek mindössze 10—12%-át foglalta magába.54

A kis- és szegényparasztság nagy számarányát tükrözi, hogy az összes szegedi birtokos több, mint 80%-a 10 holdat meg nem haladó földterületen gazdálkodott. A — korabeli hivatalos statisztikai szóhasználattal élve — „őstermelő" lakosok mintegy 95%-a 30 holdnál nem nagyobb birtokot mondhatott magáénak.55

A Szeged területén lévő földek nagyobb része ekkor szabadforgalmú birtok. A városon kívül csak az egyháznak és az államvasutaknak volt kötött birtoka. A 29007 szabad forgalmi földbirtoktaggal szemben 210 korlátolt forgalmú birtok állt. Szeged területén mégis hallatlanul nehéz volt a birtokszerzés, ezért aztán a szegediek a közvetlenül határos volt kiskun területeket, pl. Öttömöst és Dorozsmát keresték fel birtokvásárlás céljából. Ez a terjeszkedési irány azért érthető, mert sem a szomszédos nagybirtokokon, sem pedig a hasonló földbirtokszerkezetű Hódmezővásárhelyen nem lehetett földhöz jutni.56

5. grafikai melléklet. A városi és magánbirtokok megoszlása 1940 elején

6. grafikai melléklet. A gazdaságok száma és területe 1935-ben

 {067} A szegedi szegényparasztság nagy tömegei tehát egy-kétezer négyszögöles kisbérleteken, illetve magángazdaságok alkalmazásában dolgoztak. Jelentős az öt-tízholdas középparasztok száma is. Élet- és munkakörülményeik sok tekintetben a szegényparasztok nyomorúságos viszonyaihoz hasonlítottak. Izmos társadalmi csoportot képviselt a gazdagparasztság, amely — többnyire állami segítséggel — általában úrrá tudott lenni a gazdasági bajokon, nem roppant össze válságos időszakokban sem.57

A helyi parasztság tagozódásának vizsgálatánál az is lényeges szempont lehet, hogy az adott gazdaság mennyire volt képes intenzívebb, s ezért kedvezőbb megélhetést biztosító, mezőgazdasági kultúrát meghonosítani. A virágkertészet vagy a szőlő- és gyümölcstermesztés ebben a korszakban is jobb életfeltételek alapját teremtette meg, mint a hagyományos külterjes gazdálkodás, amely jobban ki volt szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek s még inkább a piaci viszonyoknak.58

A birtokosok felső régióját Szegeden annak a mintegy száz gazdaságnak a tulajdonosa képezte, amelynek a területe meghaladta az ötven holdat, s ide tartozott az a 32 személy is, aki száz holdat valamivel meghaladó nagyságú földbirtokkal rendelkezett.59

A Szegeden megfigyelt földbirtokszerkezet különben megfelelt az alföldi törvényhatóságokban történetileg kialakult viszonyoknak. Talán Hódmezővásárhely és Kecskemét birtokösszetétele különbözött ettől némileg, minthogy ezekben a városokban valamivel kevesebb volt az egy-két holdas nyomorparcella, s több az öt-tízholdas kisgazdaság.60

Egyebekben a korábbi időszakokhoz képest Szegeden az is tapasztalható volt — ez akkoriban szintén általános jelenség az Alföldön —, hogy a többi kisbirtok területének rovására tetemesen megnövekedett a törpegazdaságok száma. Ebben a vonatkozásban ugyancsak Hódmezővásárhely említhető kedvező kivételként.61

Egészében véve mezőgazdaságunk termelési, üzemi és társadalmi szerkezetében — ahogyan egy újabb agrártörténeti monográfia szerzője fogalmaz — olyan jelentős eltérések rögzítődtek, amelyeknek nemcsak korrigálása, hanem puszta tudatosítása is sok időbe került. {068}

4. BÉRLETI RENDSZER

Magyarországon a két háború közötti korszakban kereken 2,8 millió hold volt bérleti kezelésben. Az összes földbirtokok területének 17%-át, a kisbirtokok kezén lévő föld egykilencedét, a középbirtokok egyötödét, a nagybirtokok egynegyedét bérlők használták. (7. grafikai melléklet.)

A részben vagy egészben haszonbérbe adott birtokok száma az Alföldön volt a legtöbb, s itt lett a legmagasabb a bérbe adott terület aránya is. A haszonbérletek terén a nagy alföldi törvényhatóságok: Debrecen, Szeged, Kecskemét vezették a sort, ahol a hatalmas városi birtokok nagy részét ily módon hasznosították. Jelentős számú bérlet volt Hódmezővásárhely városában is.62

Szeged kiterjedt földbirtokaiból a túlnyomó rész saját közigazgatási területen, a többi pedig Szőreg, Tápé, Gyálanagyrét községekben helyezkedett el. A városi hatóságok alá tartozó 141 755 holdból 64 082 hold a város tulajdonát képezte. E föld nagy részét bérbe adta, amelyért évente bérleti díjat szedett a többnyire paraszti bérlőktől. 1933-ban 47 251 hold volt a bérföldek területe, amelynek megoszlását és évi bérét mutatja az alábbi táblázat:

Mindebből kitűnik, hogy a bérletek túlnyomó része (78%) a homoki földekre terjeszkedett ki, a feketeföldeken jóval kevesebb bérlet létesült (16%). Ugyanakkor a városi bérbevételek 37%-át mégis a város körül fekvő {070} értékesebb feketeföldes kisbirtokok adták. A tanyai gazdaságok a városi jövedelmekből területi arányuknál jóval kisebb mértékben (53%) részesedtek.

7. grafikai melléklet. A bérelt terület nagysága és a bérlők száma, 1933

A homoki tanyák bére a források tanúsága szerint holdanként 5—25 pengő között ingadozott. Minthogy itt egy átlagos bérlet 10—15 hold körül mozgott, egyes esetekben — még a nagyobb termésátlagokat biztosító homoki talajokon is — az évi bérösszeg megközelíthette az évi 300—400 pengőt. Figyelembe véve a tanyai bérletek átlagos gazdasági teljesítőképességét, ez az összeg még az erősebbek számára is merőben irreális volt. Éppen úgy, mint a gyengébb, kiszolgáltatottabb futóhomokos kisbérleteknél az évi 100—150 pengő. A bérleti díjak csupán a legkiválóbb termőképességű, intenzívebb mezőgazdasági kultúrákat is meghonosító, kisszámú örökbérletnél, illetve kisszámú feketeföldes gazdaságnál nem róttak kibírhatatlan terhet a bérlőparasztokra.63

A bérletek elaprózottságára, a megoszlás belső aránytalanságaira, sőt torzulásaira vetnek fényt azok az adatok, amelyek a bérletek számát, valamint a bérelt területek nagyságát tárják elénk. A bérletek több, mint kétharmada nem érte el az öt holdat, túlnyomó többsége (96%) tíz hold alatt maradt.64

A város a földet túlnyomórészt parasztoknak adta ki, s csak kisebb részben közintézményeknek, községeknek. A harmincas években közel 11 000 bérlőt tartottak nyilván. A haszonbérleteken sok olyan család élt, akiknél már az előző nemzedék is a város bérlője volt ugyanazon a helyen. A bérlet a tanyával együtt gyakran szállt apáról fiúra. Az első világháború előtt sokan még némi örökföldet is szereztek a bérleten való gazdálkodással, ez a háború után már nem volt lehetséges. Nem maradt fenn az a korábbi szokás sem, amely szerint a bérlő, illetve utódai a bérletet a szerződés után megtarthatták a dűlő átlagáráért.65

A korszakban — némiképp eltérően a korábbi helyzettől — a bérleti idő leggyakoribb tartama 25 év volt. 1933-ban pl. az összes bérbe adott terület 81%-a (39 678 hold) 25 esztendőre vagy még ennél is hosszabb időre került a bérlőparasztokhoz.66

A bérleteket a város nyilvános árverésen adta ki, és elsősorban saját polgárait juttatta földhöz. A bérlő egynél több parcellával is rendelkezhetett, de az általános gyakorlat szerint ez 50 holdnál nem volt nagyobb.67

 {071} A város 1922-ben a csengelei és balástyai, Alsótanyán pedig a lapos, a vágó, a kereseti és átokházi birkajárások területéből 2500 holdat adott bérbe. 1925-ben és 1926-ban a tanyai vasútépítés céljára hasított ki újabb 2500 holdat.68

Az új bérletek alakítása azonban 1926-ban lényegében befejeződött. A még megmaradt 1800 holdnyi közlegelő olyan kevés volt, hogy annak felosztására vagy megcsonkítására a város a későbbiekben gondolni sem mert.

Az igénylők szaporodásával a bérletek nagyságát csökkenteni kellett. Ilyen módon jöhetett létre pl. 1933 és 1938 között 1600 új bérlet ugyanazon a területen, s így a bérlők száma is 10 821-ről 12 435-re emelkedett.69 A közeli legértékesebb területek (ahol a városból kijárva gazdálkodtak) régebben öt, most egyholdas részekben került bérbe, sőt a gyengébben termő homokon sem igen lehettek nagyobbak az újonnan kiosztott bérletek.70

A városi hatóságok, kihasználva a bérletek iránt mutatkozó óriási igényt, olyan feltételeket támasztottak a bérbeadásnál, amelyek joggal váltak már az adott időszakban is éles bírálat tárgyává, minthogy egyoldalúak, jogellenesek, antihumánusak, bizonyos pontokon pedig valójában teljesíthetetlenek voltak.

így pl. az 1920-ban szerkesztett haszonbérleti szerződés 4. pontja kimondta, hogy a bérlő fizetési kötelezettsége akkor is fennáll, ha a kibérelt földet árvíz, terméketlenség vagy bármely más ok miatt nem is használhatta. Az esedékes összeg lerovása alól nem mentesített tűzvész, háború, dögvész, elemi csapás sem.

A megállapodás 11. és 12. pontjai még a helyi konzervatív polgári körökben is ellenérzést váltottak ki. A 11. pont a bérleteknek bármikor, bármilyen célra, minden kártérítés nélküli felmondhatóságát tartalmazta. A 12. pont pedig arról rendelkezett, hogy a bérlet a bérlő halálával megszűnik, és a bérföldet a város annak adja, akinek akarja. Jog szerint tehát a bérlő leszármazottait idegenek kedvéért is mellőzhette.

Kelemen László ügyvéd, aki mások mellett a helyi katolikus egyház pártfogását is bírta, s távol állt tőle minden radikalizmus, sőt demagógia is, a törvényhatósági bizottság előtt megtartott beszédében kijelentette: „(...) az önkénynek, a protekciónak, a politikai üldözés lehetőségének ily tág teret nyitó korlátlan jogokat, mint aminőket a 11. és 12. pont a bérbeadó város részére biztosít, hazai jogunk szerint még a földesúr sem gyakorolhatott jobbágyaival szemben a középkorban." Utalt arra, hogy Werbőczy közismerten jobbágyellenes törvényei is oltalmazták a jobbágytelek birtokát a földesúrral szemben, a kártérítési jogot pedig minden esetben biztosították.

 {072} A bérleti szerződés 15. pontja egyébként mindennek a betetőzéseként kimondta, hogy a bérbeadó város összes intézkedései véglegesek, azok ellen fellebbezésnek helye nincs. E jogukról vagy a bírói úton való megtámadás lehetőségéről a bérlőknek a kezdet kezdetén le kellett mondani.71

Az első világháború befejezése után mindennek ellenére hatalmas érdeklődés mutatkozott bérletek szerzése iránt. A frontról hazatérő katonák legfőbb vágya volt, hogy egyrészt már meglévő kisbérletüket növeljék, aki pedig még ilyennel nem rendelkezett, mielőbb szeretett volna földhöz jutni. Az áldatlan lakásviszonyok miatt többen egyszerűen azért béreltek tanyát, hogy legyen hol családjukkal meghúzódniuk. Később az átmeneti mezőgazdasági konjunktúra is fokozta a keresletet, s főleg a napszámosokat, illetve a cselédsorban élőket terelte az önállósodás útjára.

A roppant földéhséget kihasználva a város az árveréseken igyekezett a lehető legnagyobb bérösszeget elérni. A haszonbérek emeléséhez egyébként jogi alapot teremtett a kormány 1920. február 5-én közzétett 20/1920. M. E. számú rendelete. Az 1922. augusztus 30-án megtartott rendkívüli közgyűlés határozata többek között erre is hivatkozva és a nekizúduló infláció hatása ellen is védekezve, mondta ki, hogy „(...) a jelenleg fizetett évi bérösszeget 150%-kal felemeli, s az ekként kialakított bérösszeget (...) egyévi bérleti időre nézve 4000 K mikénti búzaérték alapulvétele mellett búzajárulékban állapítja meg(...)"72

1923. június 28-án pedig a közgyűlés úgy intézkedett, hogy azoknak a bérföldeknek a haszonbérét, amelyet még nem búzaértékben rögzítettek, újból vizsgálják meg, s „emeljék fel a mai viszonyoknak megfelelően".73

A hirtelen jött haszonbér-revízió az egyébként is tiszavirág életű gazdasági fellendülés ellenére számos tanyai kisgazdaságot azonnal igen súlyosan érintett. Megindult a panaszos levelek áradata a földművelésügyi minisztériumba. 1923 szeptemberében az államtitkár a polgármesterhez intézett leiratában felsorolva a leggyakoribb sérelmeket, mérsékletre intette a városi vezetőket.

A földművelésügyi miniszter — a tömeges elégedetlenség hatására — 1924. november 17-én kelt körrendeletében arra hívta fel valamennyi vármegye és városi törvényhatóság első tisztviselőjének a figyelmét, hogy „...a bérbeadó tulajdonosok ne tévesszék szem elől a haszonbérlőknek a gazdálkodás nehézségeivel ez idő szerint folytatott küzdelmét, és mérsékeljék igényeiket saját szükségleteik és a haszonbérlők teherbíró képessége által vont korlátok közé..."74

 {073} A valóságban azonban.— legalábbis Szegeden — egészen más események játszódtak le. Az új bérleteknél kicsikart, sok esetben képtelenül magas bérleti díjak megemelték azoknak a régi bérföldeknek a bérleti díját is, amelyeknél a bérleti idő lejárt, s többnyire árveréssel, ritkábban anélkül napirendre került a meghosszabbítás.

A megújítási procedúra általában azzal vette kezdetét, hogy a város egyoldalúan és önkényesen magas haszonbért szabott ki. Ha a bérlő azt nem fogadta el, a sok évtizedes küzdelmes munkával megteremtett gazdaság épületeivel, felszereléseivel együtt az igen élénk és mohó földpiac szabad prédájává válhatott. Minthogy a kereslet sokszorosan meghaladta a kínálatot, könnyen állhatott elő olyan helyzet, hogy az árverésen még a város által megállapított, indokolatlanul magas összegeket is felülmúlták, s így a régi bérlő sorsa végképp tragikusra fordulhatott.

1924—25-ben igen sok kisgazdaság esetében járt le a bérlet, s került sor az újbóli bérbeadásra. A látszatkonjunktúra idején a város, amely a roppant nagyszabású építkezések miatt is növelni akarta bevételeit, elérte célját. A bérleti díjak igen jelentősen megemelkedtek, fokozódott a város gazdasági ereje. Másfelől egy sereg bérlő képtelen volt a nagyobb bérösszegek fizetésére, így azok csökkentését már 1924-től intézményesen is meg kellett kezdeni.

Kerék Mihály a korszak ismert agrártörténésze a Falu Országos Földműves Szövetség megbízásából tanulmányt tett közzé Szeged kisbérlőinek helyzetéről. A parasztok gondjaival azonosuló írásmű egyebek mellett felhívta a figyelmet arra, hogy a béreket nem egyedül a kisemberek mohósága, földszerzési vágya verte fel. Ebben szerepe volt Szeged városának is, amely kivételes helyzetét kihasználva, azt elősegítette.

A bérlők helyzetét súlyosbította, hogy a város 1922 óta a haszonbért búzaértékben követelte. Pedig közismert volt, hogy a bérleti földek búzatermelésre kevésbé voltak alkalmasak, s ezért hagyományosan inkább a lényegesen kisebb hasznot hajtó, de viszonylag biztos termést biztosító rozsot termesztették.

A tanulmány szerzője ezek alapján joggal állapította meg, hogy a szegedi kisbérlők a tömeges összeomlás szélére jutottak. Sokakat közülük csupán az mentett meg a végső összeroppanástól, hogy a család felnőtt tagjai idegenben vállaltak aratási munkát, illetve napszámot, s így némi mellékkeresetre tehettek szert. Mégis — mint írja — „a pusztulás mind szélesebb rétegekre kiterjedőleg gyorsuló mozgással halad előre."75

Minthogy az elemi erővel feltörő elégedetlenséget valahogyan tompítani kellett, a hatóságok 1924-ben 6%-os, 1925-től 1929-ig átlagosan évi 10%-os {074} haszonbérmérséklést hajtottak végre. 1929-ben, a gazdasági világválság kirobbanásának esztendejében csupán 1%-os bérleszállítást engedélyeztek. 1930-ban ismét 10% körül mozgott a csökkentés mértéke. 1931-ben, vagyis a krízis mélypontján 5%-ra redukálódott a város vezetőinek jótékonysága, s 1932-ben sem jutott 8% fölé.

1933-ban és 1934-ben már egyáltalán nem volt az általános, egész dűlőkre kiterjedő haszonbérleszállítás. A közgyűlés felhatalmazása alapján a polgármester egyes feltűnő aránytalanságok megszüntetése céljából mérséklést engedélyezett.76

A kormányzat kétszer (1932-ben és 1933-ban) adott ki rendeletet, amelynek alapján a haszonbérek leszállítását kezdeményezhették. A bérlők közül nem kevesebben, mint 5000-en nyújtottak be ilyen tárgyú kérvényt.77

A városi közgyűlés egyébként kényszerűen — méltányolva a bérlők súlyos fizetési gondjait —, 1932-től számos olyan intézkedést hozott, amely megkönnyítette a felszaporodott bérhátralékok csökkentését. 1932-ben úgy határozott, hogy a hátralékokra hosszú törlesztési időt enged 10—40 félévi részletekhez, igaz 4%-os kamat mellett. Ez év végén szükséghelyzetben már ahhoz is hozzájárult, hogy akik a folyóbéreket az esedékességi évben befizették, hátralékukat kamatmentesen egyenlíthessék ki.78

A bérlők kívánságára a közgyűlés 1933-ban megengedte, hogy az előző évi és régebbi hátralékok fele részét tanyai útépítési munkával ledolgozhassák.79

1935-ben a terményhaszonbéres földek régi hátralékainak törlesztését könnyítette meg azáltal, hogy a búza és a rozs legmagasabb egységárát 16, illetve 11 pengőben állapította meg, és az ennél magasabb régi egységárakat az adósságok befizetésekor ilyen kulcs szerint engedte átszámítani.80

1936-ban a közgyűlés úgy határozott, hogy az 1935 első félévi és a még korábbi hátralékok új törlesztési tervbe osztassanak be, kamatmentesen.81

A közgyűlés a készpénz-haszonbéres földek régi hátralékainak törlesztését ugyanilyen módon tette lehetővé. Általános haszonbér felülvizsgálatot rendelt el igen sok bérletcsoportban, s az idejében fizető haszonbérlőknek 2%-os kedvezményt adott.82

 {075} A gazdasági élet általános stabilizációja eredményeképpen valamelyest javult a bérlőparasztok helyzete. A város vezetése ennek láttán azonnal béremelésre irányzott elő egyes bérletcsoportokat, összesen mintegy 4622 hold területen Csengéié, Feketehalom, Kissor, Dobóerdő, Rivóerdő körzetében. Az újonnan megállapított bérleti díj 22 000 P váratlan többletkiadást jelentett a gazdáknak. Másfelől, fenntartva korábbi közgyűlési határozatok érvényét, a törvényhatósági bizottság úgy intézkedett, hogy bizonyos esetekben a haszonbérmérséklés érvényét korlátozásokkal ugyan, de meghosszabbítja.83

A harmincas években kialakított, némileg enyhébb bérleti politika a társadalmi béke biztosítása érdekében történt, de a gazdasági ésszerűség is ebbe az irányba hatott. Az olyan engedmény, mint pl. az adósság hosszú lejáratú törlesztésének a lehetősége, nemcsak a parasztság számára volt könnyebbség, hanem ez tette lehetővé, hogy ha megkésve is, de valahogyan hozzájusson a város a kívánt bérösszeghez.

Persze a város könyörtelen is tudott lenni, karhatalmat is mozgósított, és azt felvonultatta a bérlők ellen, ha úgy vélte érdekeit jobban védeni. Így történt ez 1933. május 15-én, amikor rendőrök oszlattak szét 400 földbérlőt a Széchenyi téren, akik panaszaikat akarták előadni.84

Miközben a város bizonyos mérsékletet tanúsított a bértartozások egy része iránt, a karhatalom közbejöttével tömegesen élt az árverés, zálogolás eszközével is. 1930-ban Felsőtanyán 143, Alsótanyán 208 végrehajtást foganatosítottak.85 1931-ben és 1932-ben összesen 206 családot lakoltattak ki annak ellenére, hogy a földművelésügyi miniszter 1930. december 11-i levelében, amelyet Somogyi polgármesterhez intézett, azt kérte, hogy „(...) a lefoglalt ingóságok a végrehajtás alól oldassanak fel (...)".86

Előfordult, hogy a hatóságok a bérösszeg fizetésének elmulasztása miatt nagy értékű tanyai épületeket tűzoltókkal leromboltattak.

A példátlan eset tiltakozásra késztette a minisztériumot. A polgármester, parlamenti interpellációtól tartva, hosszabb levélben magyarázkodott: „(...) A nyers valóság, hogy a város lebontott néhány házat (...) Elismerem, hogy kissé kegyetlen az eljárás (...)"

Az interpellációt azonban minden erőfeszítés ellenére nem lehetett megakadályozni. {076} Eckhardt Tibor 1932. június 23-án parlamenti felszólalásában szóvá tette a szegedi kisbérlők ügyét.87

A csengelei, átokházi, csorvai kisbérlők a Szegedi Földbérlők Szövetkezetébe tömörülve kérvényezték a peres eljárások, árverések felfüggesztését, a bérhátralékok elengedését. A város mereven elzárkózott, s elhárította a szövetkezet közbenjárását, sőt gyűléseit tiltó rendelkezésekkel akadályozta.88

A bérlők helyzete tehát a könnyítések ellenére is csak némileg javult. A bérlőparasztok nagy része továbbra is alacsony termelési, technikai színvonalon művelte földjét, nehéz körülmények között gazdálkodott. Másfelől az engedmények sem voltak egyértelműen kedvezőek. Így pl. az a lehetőség, hogy a tanyai bérlők tartozásaik felét útépítéssel dolgozhassák le, kínosan hasonlított valamiféle legújabbkori robothoz. Akár rokonítható is a nagy forradalom előtti Franciaország parasztjainak kötelezettségével a corvée-val, amely a korábbi földesúri robot helyett alakult ki. Féja Géza Viharsarok c. művében írja: „Utóbb némi enyhülés állott be, s a bérlők adósságának rendezésére bevezették a robotrendszert. A kisbérlők régi tartozásainak törlesztése fejében gyalog vagy igával kötelesek bizonyos számú napokon a város számára dolgozni. A haszonbér mérséklése is megtörtént, de a régi rendszer, a ,leányzó nem halt meg, csupán alszik. 1936 nyarán városi tisztviselők járták be a tanya világot, s ahol szebb volt a kukorica, ott felemelték a haszonbért."

Féja az agrárproletárok érdekét szem előtt tartva más megjegyzéseket is fűzött a bérleti rendszerhez. Jól látta, hogy az árverések nem szolgálták a parasztok érdekeit. „A földéhes tömegek az árverésen hallatlanul felverték a földek bérét. Nagybirtokról kiszorult mezei munkások, volt uradalmi béresek jöttek egyre sűrűbb rajokban, rendszerint némi kis tőkével is rendelkeztek. Más út nem volt előttük, mint a kisbérlet megszerzése vagy a földönfutás. Árvereztek tehát végső elszántsággal, s arra gondoltak, hogy valahogy majd csak lesz. Arra törekedtek, hogy a haszonbér első részletét kifizethessék, és a régóta sóvárgott földet a talpuk alatt érezhessék. Megfelelő állatállományuk nem volt, és többnyire eszközeik is hiányoztak (...) Ez az elesett tömeg verte fel a gyenge, holdanként 4-5 q rozsot termő homoki földek bérét 4-5 q búzára, így a kisbérlők ezrei adósodtak el a reménytelenségig."

Féja felhívta a figyelmet arra is, hogy a városban a kapitalista nagybirtokkal szemben miért nem lehetett egy másik, demokratikusabb, s egyben korszerűbb, {077} a parasztság részére kedvezőbb agrárfejlődést megvalósítani: „Törpebérletek belterjes gazdálkodás nélkül fogyasztásra képtelen paraszttömegeket termelnek csupán."89

Erdei Ferenc Magyar tanyák c. munkájában viszont megláttatja azt is, ami a bérleti rendszerben az adott körülmények között előnyös volt a paraszt számára. Szeged tanyáinak fele haszonbérlet: „... az a különössége a szegedi haszonbéres tanyáknak, hogy a haszonbérletek révén örökös és teljes kitelepülés jött létre, tehát itt a bérleten keletkezett olyan tanyaforma, mint másutt a tulajdonföldeken. Az tette ezt lehetővé, hogy a város a haszonbérbe adó, ez pedig nem olyan gazdag mint a magánbirtokos. Körülbelül úgy viszonylik ahhoz, mint a kincstár, mint úrbéres földesúr a magánföldesúrhoz. Míg a magán bérbeadó mindenféle úrbéri szolgáltatásokat követel a bérlőktől, állandóan a nyakán ül, s mindezek tetejébe bármikor kitúrhatja a bérlőt és nem is köt hosszú szerződést, addig a várossal egy összegben ki lehet egyezni, és éppen Szeged városa igen hosszú időre adja bérbe a tanyákat. Ilyen körülmények között, ha a magánbirtokok tanyai haszonbérletei úrbéres földeknek mondhatók, akkor a szegedi tanyabérlők, legalábbis taksásbérlők. Tehát hosszabb időre, otthonosabban és kevesebb teherrel élhetnek a tanyán. Ennek megfelelően úgy is lakik kinn a szegedi paraszt, mintha tulajdon földjén élne, épít, ültet rajta, és sokuk holtáig marad ugyanazon a tanyán, sőt nemzedékek örökítik egymásra. Bízvást mondható tehát, hogy ezek a bérlők nemcsak teljesen, hanem gyakorlatilag állandóan megtelepültek a bérelt föld tanyáján."90

Hogyan értékelhetjük most már Szeged város bérleti rendszerét és bérleti politikáját? A város természetesen igyekezett minél többet megvenni a bérlőkön, akiknek bérleti díjat, esetenként más szolgáltatásokat is kellett a városnak fizetniük, teljesíteniük. Ugyanakkor azonban főként politikai megfontolásból, de reálisan felmérve a parasztság kizsákmányolhatóságának valós mértékét is, bizonyos engedményeket tett. Bizonyára ebben szerepet játszott az is, hogy a város urai közvetlenül nem részesedtek a bérleti díjként befolyt összegekből. Mindenesetre ez a rendszer a parasztság egy részét elég stabil földhasználathoz juttatta, s így a bérlők nagy része viszonylag kedvezőbb helyzetben volt, mint a magánföldbirtokon dolgozó nincstelen parasztok. {078}

5. FÖLDREFORM

Az 1920 novemberében elfogadott földreformtörvény (XXXVI. te.) „a földbirtokok helyesebb megoszlásáról" valójában kevéssé mozdította elő a földbirtokszerkezet átalakulását.91

Szeged város vezetői kezdettől fogva attól tartottak, hogy komolyan szóba kerülhet a városi bérföldek igénybe vétele a földreform céljaira. Erőfeszítéseik éppen ezért arra irányultak, hogy meggyőzzék a kormányzatot a bérleti rendszer előnyeiről, a város földbirtok-politikájának helyességéről, s elérjék, hogy a bérparcellákat kivonják a rendezés alól.

A városi hatóságok erőteljes kampánya eredménnyel járt. 1920 júniusában maga Rubinek földművelési miniszter, a reformtervezet előkészítésének első számú irányítója nyugtatta meg a szegedi vezetőket. Kijelentette, hogy „a változások a város birtokait nem fogják érinteni."92

Minden próbálkozás ellenére azért Szegeden sem sikerült teljesen elfojtani a helyenként szinte elemi erővel feltörő jogos földszerzési igényeket.

A tápéi gazdák már a megelőző évtizedekben is számos kísérletet tettek arra, hogy a falujukban lévő mintegy 4500 holdas rétet a várostól megvásárolják. A megszerzett földet szerették volna szétparcellázni, minthogy a 7500 lakosú település alig valamivel több, mint 3000 holdat mondhatott magáénak. A földreform hírére a mezőgazdasági munkások és kisbérlők százai mozdultak meg, bejelentve földigényüket. Izzó keserűséggel előadott kérvényükben többek között megemlítették, hogy nem jutnak munkához, megélhetési lehetőségekhez „úgyhogy Tápé lakosságának zöme a legborzalmasabb nyomorral küszködik".

A földet igénylők a reformtörvényre hivatkoztak, mivel az egyértelműen kimondta, hogy bármely nagybirtok mezőgazdasági művelésre alkalmas területéből el lehet venni annyit, amennyi a megmaradt földeken „az okszerű gazdálkodást nem gátolja".

A város azonban konokul szembehelyezkedett a kérelem teljesítésével. „Mi, és ezalatt a hatóságokat értem — nyilatkozta Somogyi polgármester — a legvégsőkig tiltakozunk az eladás ellen."

A hatóságok elzárkózása miatt országos botrány kerekedett. Az ügyet, sajátos módon a szélsőjobboldali sajtóorgánumok is felhasználták földreformdemagógiájuk eszközéül. Így pl. a Virradat c. lap is kirohant a város ellen: „(...) Az egész országban fennállnak ezek a bajok és Szeged épp úgy viselkedik, mint valamely főúri birtokos, aki a nép nyomora elől elzárja füleit."

 {079} Az elkeseredett és felheccelt parasztok küldöttsége pedig végül még a miniszter elé is eljutott, aki érzékelve az ügy körül keletkezett politikai feszültséget, egyelőre a kérelmező földmunkás szegények javára döntött, s parcellázásra kijelölte az inkriminált földterületet.93

Az Országos Földbirtokrendező Bíróság (OFB) ennek nyomán 1922. január 7-én tárgyalást tartott Tápén.

A város képviseletében felszólaló Somogyi arra hivatkozott, hogy a rétet 1247 óta királyi adományozási jogon bírja a város, s olcsó haszonbérletekben éppen a tápéiaknak adta ki árendába. A tápéiak nevében Molnár István fejtette ki véleményét. Megtörtént esetekre utalva rámutatott, hogy árverések útján ez időkben meglehetősen sok parcella jutott spekulánsok kezébe. „A várost — hangsúlyozta a falusi szegények szóvivője — minden időben csak a rideg üzleti szempontok vezérelték. Aki többet ígér, annak adja a földet.94

Az OFB ítélete végül is elmarasztalta a várost a birtokperben: „A tápéi réten lévő összes városi ingatlanok (4500 hold) megváltassanak. A megváltás egyébként csakis a legmesszebbmenő állami támogatás mellett volna lehetséges, amire a legfelsőbbfokú bíróságok figyelmét felhívjuk."95

Több éves huzavona után a bíróság döntése szerint csakugyan sor került a tápéi földek áruba bocsátására, de abban nem sok köszönete volt a vásárlóknak. Egy 1926-os hírlapi cikk arról tudósított, hogy „400 tápéi földnélküli nincstelen fellebbezi meg a földbirtok bírósági ítéletét. (...) A felosztásra kerülő földek alkalmatlanok a művelésre. Az elégedetlenkedők elhatározták, hogy fellebbeznek és panasszal fordulnak a földművelésügyi miniszterhez. Mivel az érdemi tárgyalásoknál az igénylők kérvényét azzal dobálták vissza, hogy azoknak viselkedésében sok kifogásolnivalót találtak."96

A földreform végrehajtásának a híre lázba hozta az alsótanyai parasztokat is. 1921. december 27-én Öttömösön gyűlést tartottak, ahol ismertették lehetőségeiket, a vonatkozó eljárási szabályokat. Vita után feliratot fogalmaztak a miniszterhez, kérve, hogy „földigényeiket vagy a szomszédos főúri birtokokból vagy a Szeged város tulajdonában lévő ingatlanokból elégítsék ki." Nincs tudomásunk róla, hogy a bérlőgazdák kérését kedvezően bírálták volna el.97

1922 augusztusában az újszegediek indítottak akciót bérletük örök áron való megváltása érdekében. Nem kevesebb, mint 500 személy nyújtott be a városhoz memorandumot. Minthogy ők is elutasító választ kaptak, a miniszterhez fordultak. Nagyatádi Szabó István, noha nem azonosult a kérelmezők {080} kívánságaival sem, nem tartotta politikusnak a hatóságok merev elzárkózását. Leiratában kérte a tanácsot, vizsgálja felül álláspontját. Ennek nyomán a közgyűlés elhatározta, hogy azoknak a bérlőknek a parcelláját, akik lakóházat is építettek telkükre, két részre osztja, illetve kihasít belőle egy házhelynek megfelelő nagyságú darabot, és azt átalakítja örökbérletté.98

A szegedi és a város környéki nincstelenek számára ez az eset is nyilvánvalóvá tette a kicsinyke tulajdonföldek megszerzésének kilátástalanságát, ezért újra jelentősen megnőtt az érdeklődés a bérletek iránt.

A földreform végrehajtásáról a város vezetőinek folyamatosan tájékoztatni kellett a legfelső szintű kormányzati szerveket. A főispán a miniszterelnöknek 1923 februárjában küldött tájékoztató jelentésében azonban csupán „a földbirtok viszonyok szerény mértékű változásáról" adhatott számot.99

A tápéi rét felosztásával kapcsolatos huzavonát már említettük. Ezenkívül Szőreg határában mintegy 300 igénylő között 90 hold földet daraboltak fel, korántsem örök tulajdonnak, hanem csupán szerződéses bérletnek.100

Újszegeden az egyébként nem túlságosan jó minőségű ún. Alsó Tisza-parti bérföldekből 460 holdat juttattak hadirokkantak, özvegyek és árvák számára, ezúttal az árverés mellőzésével, a szokásoknál némileg kisebb bérösszegek ellenében. Ugyancsak a háború kárvallottai részesültek azokból az átlagosan 200—300 négyszögöles parcellákból, amelyeket mintegy 68 holdnyi területen járadéktelekként jelöltek ki. Különben e területek helyett az OFB csereingatlanként a városnak ítélt a gyálai nagyréten fekvő Lichtenegger-féle földből 241 holdat, a Récsey birtokból pedig 174 holdnyi részt.

Minthogy tömeges és határozott igény mutatkozott építési telkek szerzésére, a város hosszas és bonyodalmas eljárás után nem nagy számban, de mégis csak hozzájárult 200—400 négyszögöles parcellák szétosztásához.

A MÁV-alkalmazottak Házépítő Szövetkezetének örökbérletként engedtek át 75 holdon 300 házhelyet a Hattyas-ballagitói földekből. A MÁV-műhelyek munkásai pedig a rókusi vasútállomás környékén kaptak építkezésre alkalmas területeket.

A tápéi műút mindkét oldalán, a majdani Somogyi telepen, 75 holdon összesen 600 telket különítettek el.101

1926 nyarán a közalkalmazottak léptek fel tömegesen telekszerzési kérelmeikkel. Az OFB összesen 2021 személy kívánságait tartotta jogosnak. Ennek kielégítésére azonban alig több, mint 200 szabad telek állt rendelkezésre.

 {081} Végül a bíróság 97 hold városi föld felhasználásával az igények többségét kielégítette.102

Ezen kívül a Kender- és Lentermelési Szakintézet, a Füvészkert, a Paprika és Gyógynövény Kísérleti Telep, valamint a középiskolák részére adományoztak 84 hold területet.103

A reformeljárás nyertesei Szegeden és környékén is szinte kizárólag csak azok a személyek voltak, akik a vitézi rend tagjainak mondhatták magukat.

Az a kísérlet kudarcba fulladt, hogy a vitézi telkek kialakításához szükséges földet a törpebirtokosok önkéntes földadományaiból teremtsék meg. Ekkor maga a miniszterelnök kérte fel a városi tanácsot a megfelelő intézkedések megtételére. Ennek nyomán a közgyűlés a Vitézi Széknek 225 hold területet ajánlott fel Alsó tanyán. Ami nem adatott meg a többi földhöz-juttatottnak, az a Vitézi Szék természetes jogának számított. Nem fogadták el a felkínált birtoktestet, s a legjobb minőségű földekre formáltak igényt. A város azonnal meghátrált, s Felsőtanyán a legkitűnőbb termőképességű részeket átadta.104

A földrendezési eljárás végső mérlegét megvonva kitűnik, hogy Szegeden és vidékén nem csupán egy igazságos földosztást mulasztottak el, de ellene szegültek a kormányzat által lehetővé tett változások végrehajtásának is. Az Alföld más törvényhatóságaival egybevetve megállapítható, hogy a Tiszatáj települései közül Szegeden jutottak legkevesebben földhöz, s ebből következően a legkisebb volt a kiosztott törpebirtokosok összterülete is. Mindennél többet mond annak a statisztikai adatnak a puszta megemlítése, hogy Szegeden az ország második nagyvárosában csupán 261 személy részesült nem egészen 500 hold tulajdonföldben. A tulajdonát ugyancsak féltve vigyázó Debrecen 1637 igénylőnek 2656 holdat juttatott. Az alföldi törvényhatóságok közül különben Pest—Pilis—Solt—Kiskun vármegyében osztották a legtöbb földet, összesen 57 504 holdat, nem kevesebb, mint 27 624 kérelmező között.105 Városunkban tehát még mintegy két évtizedre konzerválódott a bérleti rendszer. {082}

6. A TERMELÉS MODERNIZÁLÁSA

Az egyik újabb agrártörténeti tanulmány szerzője az 1930-as években használatban volt magyar mezőgazdasági gépparkot — nem túlzással — „működő múzeumnak" nevezte. A fejlettebb nyugat-európai országokban ugyanis már csak elvétve lehetett XIX. századból való gépeket találni, Magyarországon viszont még mindig tömeges volt alkalmazásuk. Valójában a paraszti munkaerő rendkívüli olcsósága az egyébként valamelyes technikai korszerűsítésre törekvő nagyobb gazdaságok tulajdonosait sem tette igazán érdekeltté a modernizálásban. A kis- és törpebirtokosok tízezreinek nyomorúságos helyzete, tőkeszegénysége miatt a parasztgazdaságok nagyobb hányada még az elemi technikai eszközökkel sem rendelkezett. Egyes számítások szerint 1935-ben több tízezer ekével volt kevesebb, mint amennyire szükség lett volna.

A magyar mezőgazdaság technikai lemaradását fokozta, hogy csak a legritkábban kerülhetett sor ugyanazon célú termelési eszköz folyamatos cseréjére.106

A korabeli mezőgazdaság legkorszerűbb gépe a traktor volt, amelyet a húszas években főként a nagybirtokokon széleskörűen alkalmaztak is. Alföldön volt az állomány a legnagyobb: a teljes traktorpark mintegy 45%-át itt találjuk. Ennek több, mint kétharmadát a 20 holdnál nagyobb gazdaságok hasznosították.107

A gazdasági válság kezdetével leállt a gyors növekedés, sőt egyes gazdaságok a meglévő traktoraikat sem üzemeltették. Jellemző, hogy 1934-ben országosan mindössze 3600 traktor, a teljes állomány 64%-a volt csak üzemben.108

A cséplőgépek terén korszakváltás következett be. Fokozatosan kiszorultak a részben gőzzel hajtott járgányok, s helyükre robbanó motorral működtetett gépek kerültek. A legnagyobb gondot itt is az okozta, hogy a gazdaságok igényeit messze nem sikerült kielégíteni. Az Alföldön ekkoriban az egész cséplőgépállomány kb. 40%-ra összpontosult.

A források tanúsága szerint Szegeden is, erősen változó mértékben ugyan, de teret nyertek a motoros cséplőgépek, az egyre inkább elavuló gőzcséplőgépeket azonban nem tudták kiszorítani.

Személy- és tehergépkocsit ugyanakkor vidékünkön egyáltalán nem alkalmaztak. A termények piacra és vasútra Való szállításáról túlnyomó részt mintegy 6300 lóvontatású szekér és a csekély számú ökörfogat gondoskodott, kisebb mértékben pedig a traktorok, amelyekből 1936 júliusában egy honvédelmi {083} minisztériumi összeíráskor 34 darabot számláltak a szegedi határban. Gyártmányukra nézve 26 Fordson, 2—2 Mac Cormick és Hart Parr, 1 — 1 Hoffer-Schrantz, Blackston, Langen-Wolff és Case márkájú volt. A legtöbb tulajdonost egyébként ez idő tájt Nagyszéksóson és Feketeszélen tartották nyilván.109 (3. fénykép.)

A Szegeden készült korabeli statisztikai adatfelvétel elsősorban arra utal, hogy az igen kiterjedt földterülethez képest csekély volt az egész gépállomány. Traktorból 1935-ben mindössze 25-öt, cséplőgépből 87-et számoltak össze, vagyis a szegedi határban átlagosan 5672 holdra egyetlen traktor jutott, s 1630 holdra egy cséplőgép.

Az 1935. évi összesített kimutatás egészében azt bizonyítja, hogy Szegeden a gőz- és motoros erőgépek aránya elenyésző a hagyományos emberi és állati erővel működtetett mezőgazdasági eszközökhöz képest. Mindez természetesen szoros összefüggésben van a sajátos szegedi birtokviszonyokkal, a kisbérleti rendszerrel.110

A helyzet igazi megismerését azok az adatok segítik elő a legjobban, amelyek a mezőgazdasági gépek és eszközök megoszlását mutatják az egyes földbirtok-kategóriák között:111

* szfn. = szántóföld nélküli

** szf. = szántóföldes

 {084} Az 5 holdnál kisebb birtokok agrotechnikai színvonala a legalacsonyabb ebben az időben. Gőzgép, benzin- vagy nyersolaj-motor, motoros erővel meghajtott munkagép legfeljebb csak mutatóba jutott a szegényparasztok birtokaira vagy a kisbérletekre. A termelés fő eszköze a gazdaságok zömében továbbra is a lóvontatású eke, a borona, a kapa, kasza maradt, de még ezt sem tudta mindenki beszerezni. Vontatóerő szinte kizárólag a ló. Emlékeztetőül utalunk arra, hogy ebbe a földbirtokkategóriába 17 341 gazdaság tartozott.

Némileg kedvezőbbnek tűnik a helyzet az 5 —10 holdas gazdaságokban. A gépi hajtóerő itt is minimális, de határozottan jobb volt a felszereltség az állati és emberi erővel üzemeltethető gépekkel, mint a kisebb birtokokon, továbbá több eke, kapa, borona stb. jutott egy-egy gazdaságra.

Szegeden az adott időben viszonylag a legkorszerűbben a 10 és 100 hold közötti gazdaságok voltak felszerelve. A kevés erőgép legnagyobb része is ide koncentrálódott, és nem volt hiány a kézi vagy állati erővel üzemeltethető eszközökben sem. A talajművelő gépek közül az eke mellett itt volt a legtöbb kultivátor, extirpátor, mélyítőeke. Nemcsak a fogas és tüskés, hanem a tárcsás és másféle jobb, korszerűbb boronák is itt dolgoztak. A legtöbb trágyázógép ezekben a gazdaságokban működött. Szórva- és sorbavetőgépek, sőt elvétve még kukorica- és burgonyaültető gépek is üzemeltek ezeken a helyeken. Itt alkalmazták a legtöbbféle arató- és terménybetakarító gépet is. Persze igazán belterjes, korszerű gazdálkodásról itt sem lehet beszélni. Nagyon kevés műtrágyát használtak, egyáltalán, a talajkémiai eljárások szinte teljesen hiányoztak. Nem alkalmaztak kombájnt, csőtörőgépet.

Feltűnő a 100 hold feletti birtokok alacsony fokú technikai ellátottsága. Bizonyára azért, mivel ebben a birtokkategóriában nyílt leginkább lehetőség napszámosok, mezőgazdasági cselédek tömeges alkalmazására. A nagygazdáknak és kisebb úri birtokosoknak — úgy tűnik — olcsóbb volt a mezőgazdasági proletariátus fokozottabb kizsákmányolásával növelni a termelést, mint a gépi technikát fejleszteni.

A termelés technikai fejlettségének fontos jelzője a talajerőmérleg, amely megmutatja, hogy egy adott időszakban milyen mennyiségű és összetételű a talaj tápanyagtartalékainak a termelés során való felhasználása, valamint a visszapótlás aránya és összetétele. Ez nemcsak a mezőgazdaság színvonalára utalhat, de struktúrájára is.

Ha a szervestrágyázást vizsgáljuk kitűnik, hogy az Alföld e tekintetben elmarad a Dunántúl mögött, mivel ott nagyobb az állatsűrűség, s ezen belül a szarvasmarha-állomány.

Összességében azonban mindkét nagy tájegységünkön az adott periódusban negatív volt a talajerőmérleg, kivált ha tekintetbe vesszük, hogy a műtrágyázás alárendelt szerepet játszott. A műtrágya széles körű magyarországi {085} elterjesztésének elsősorban igen magas fogyasztói ára szabott határokat. De kedvezőtlen volt hazánkban a műtrágyafélék összetétele is. A fejlettebb tőkés államokban a nitrogén és foszfor tartalmú keverékek aránya 1:1 körül mozgott. Magyarországon a húszas évek végén ez az arány 1:10 volt. Másfelől nagy gondként jelentkezett, hogy a gazdák, birtokosok gyakorlatilag nem ismerték földjeik „fizikai és biológiai tulajdonságait", így a mennyiségileg amúgy is roppant csekély műtrágyát helytelenül alkalmazták vagy nem hasznosították megfelelően.112

Szüts Mihály szerint Szeged mezőgazdaságának évente mintegy 4,2 millió mázsa trágyára lett volna szüksége ahhoz, hogy a talaj ki ne merüljön. Ezzel szemben csupán 3,3 millió mázsa állt rendelkezésre. Szüts különösen kirívónak találta a helyzetet a futóhomokos tanyákon, a bérelt földeken. Pedig ez idő tájt Szegeden kedvezőbb volt a helyzet az Alföld más vidékeihez képest. Szeged határában már nem fűtöttek trágyával, nem tüzelték el a szalmát sem a kemencékben, sem pedig a cséplőgépek üzemeltetésénél.113

A gazdaságok trágyázott területét a húszas évek elején mutatják az alábbi adatok:114

Ha ezeket az arányokat egybevetjük egy 1927-es hasonló szempontú adatfelvétellel kitűnik, hogy van némi előrehaladás is, mivel 1927-ben a szántónak még csupán 47,5%-át trágyázták, ez az arány 1935-re már 53,4%-ra emelkedett.

A legnagyobb gondot tulajdonképpen nem az jelentette, hogy túlsúlyban volt az állati trágya, s csak elenyésző mértékben vásároltak és alkalmaztak szárított sertésürüléket, illetve szuperfoszfátot és másféle műtrágyát. Inkább az akadályozta a talaj termőképességének folyamatos megújítását, hogy a szántóterület közel felét éveken át kiuzsorázták anélkül, hogy az elhasznált tápanyagokat pótolták volna. A trágyázás hiánya az amúgy is igen gyenge minőségű {086} homoktalajok esetében szinte katasztrofális következményekkel járt, s elképesztően csekély holdankénti termésátlagok előidézője lett.115

Az üzemi statisztika különben arra utal, hogy a melioráció a kisbirtokokon alakult a legkedvezőbben, míg a legrosszabb mutatókkal az 5—50 holdas birtokkategóriánál találkoztunk, s azon belül is a 15—20 holdas „siványra települt" felsőtanyai bérleteknél.116

A nagy vegyszerhiány, kivált a háború utáni esztendőkben, a gyümölcstermelést vetette vissza, minthogy a gazdák nem rendelkeztek a legszükségesebb permetező szerekkel. A Szegedi Gazdasági Egyesület több ízben is figyelmeztette a városi vezetést a gyümölcsösök vészes állapotára.117

Tehát a város mezőgazdaságának agrotechnikai szintje egészében alacsony volt. A korszerű mezőgazdasági gépeket és eszközöket lényegében alig alkalmazták. Általában több évtizedes és még régibb termelési eljárásokkal dolgoztak, és eszközeik, gépeik is a múltat idézték. Nem lehet azon csodálkozni, hogy terméseredményeik többnyire alacsonyak voltak.

7. A TERMELÉS FEJLŐDÉSE AZ 1920-AS ÉVEKBEN

Az első világháborút követő esztendők válságokkal terhes, az átmenetiség és ideiglenesség számos jegyét magán viselő időszaka után 1923—24-re világszerte a mezőgazdaságban is létrejött a régóta várt konszolidáció.

A mezőgazdasági termelés főbb ágazataiban Magyarországon a húszas évek első felében a jelentékeny fejlődés ellenére sem sikerült a háborút megelőző békeévek szintjét elérni. Mindez bizonyára összefüggött azzal is, hogy az előrehaladás feltételei általában nagyon nehezen alakultak ki. A belső piac erőteljesebb bővülésének nehezen áthágható korlátait jelentették a gyáripari proletariátus közismerten kedvezőtlen életviszonyai, illetve a paraszti tömegek nagy többségének nyomorúságos helyzete.

Az általános gazdasági stabilizáció talaján ugyanakkor némileg javultak a hitelfeltételek. Ez bizonyos fokú technikai fejlesztést tett lehetővé, s hozzájárult a termelési eredmények növekedéséhez.

Egészében azonban a húszas évek második felében a hét főtermény közül csupán négynek a termésátlaga haladta meg valamivel az első világháború előtti szintet, az állatállomány tekintetében pedig egyenesen visszaesés következett be.

 {087} Ami a vetésterület szerkezetét illeti, a statisztikai adatok elsősorban a gabonafélékkel bevetett területek arányának gyarapodásáról vallanak, mindenekelőtt a korábbi ugar rovására. (8. grafikai melléklet.)

Az értékesítési viszonyok, a relatíve magas mezőgazdasági árak éppen úgy nem ösztönöztek egy korszerűbb vetésszerkezet kialakítására, mint ahogyan az elmaradott agrotechnikai színvonal sem tette azt lehetővé, s a bőséges munkaerő-kínálat is ellentétesen hatott.118

Szegeden gyakran az alapvető termelési eszközök is hiányoztak. A háború nagy pusztítást okozott az állatállományban, s ez főként az igavonó erőben idézett elő riasztó szükséget.119

Ami a növénytermesztés főbb ágait illeti, a búza (4. fénykép) Szegeden is fontos, bár nem meghatározó szerepet töltött be. A vidékünkön termett búza különben egészen kiváló minőségű volt. Általában kötött talajra vetették. Ahol a vetésforgóba a paprikát is beillesztették, ott a földek igen jó termőképességűek maradtak.120

A búza vetésterületében 1922—1924-ben helyileg a földeladások miatt csökkenés következett be. 1928-ra viszont az ugar kihasználásával, mocsarak lecsapolásával — 1920-hoz viszonyítva — mintegy 900 hektárnyi újabb művelhető területet nyertek.

Az országos adatokkal való egybevetésből kitűnik, hogy Szegeden a búza a szántó-, még inkább pedig a gabonaterületnek jóval kisebb hányadát ölelte fel, mint más vidékeken. Ismert, hogy a gazdálkodás feltételeiből, leginkább pedig a talajviszonyokból adódóan Szeged határában a rozsot termesztették szívesebben.

A termelés extenzív voltára leginkább a termésátlagok vetnek fényt. Szegeden ezek kisebb ingadozásokkal nagyjában megfeleltek az országos eredményeknek, helyileg azonban valamivel alatta maradtak az utolsó békeévek színvonalának. Lényegesebb emelkedés talán csak a válságot megelőző utolsó esztendőben mutatható ki. A nagyobb átlagok elérését ekkor jórészt az igen kedvező időjárás segítette, s még csak kismértékben mutatkozott meg az első nemesített vetőmagakciók pozitív hatása.

Ha az Alföld többi gabonatermesztő körzetével vonunk párhuzamot megállapíthatjuk, hogy Szeged határában viszonylagosan kevesebb gabonát {088} takarítottak be, mint a többi alföldi megyében, viszont magasabb átlagtermést értek el, mint Kecskeméten és Debrecenben.121

8. grafikai melléklet Egyes terményekkel bevetett területek aránya, 1930

Szeged relatív lemaradása azzal is összefüggött, hogy a legmagasabb termésátlagokat országosan a 100 holdnál nagyobb uradalmakban sikerült biztosítani, s városunk közismerten csupán nagyon kevés és korszerűtlen úri birtokot tartott vonzásában.

A helyi terméseredmények gazdaság-nagyságcsoportonkénti elemzése egyébként általában nem is mutat lényeges különbségeket. Szeged környékén — amint arra már utaltunk — egy átlagos feketeföldes örökbérlet vagy törpebirtok kedvező feltételek esetén valójában intenzívebben és nagyobb hatásfokkal termelt, mint akár egy 20—30 holdas sovány homokra települt tanyai gazdaság. Az egy holdra számított terméshozamot illetően pedig megközelíthette, egyes esetekben meg is haladhatta az extenzíven, olcsó bérmunkaerővel termelő, 100 holdnál nagyobb úri birtokok eredményeit is.122

Az állam különben folyamatosan igyekezett nemesített vetőmaggal ellátni a termelőket, megvizsgálva egy-egy körzetben a talaj-, klíma- és csapadékviszonyokat is. A kiosztott nemesített búzavetőmag (túlnyomó része a Bánkúti 1201-es fajta volt) természetesen jótékony hatást gyakorolt a termésátlagok alakulására.123

Szegeden, mint tudjuk, a legfontosabb gabonaféle nem a búza volt, inkább a homokos talajnak jobban kedvező rozs játszotta a meghatározó szerepet. Vidékünkön főleg kenyérgabonaként termesztették, szalmáját pedig fűtésre, tetőfedésre is hasznosították.

A statisztikai adatokból kitűnik, hogy a rozs Szeged határában — némileg csökkenő mértékben ugyan — a gabonaterület több mint felét, illetve a szántó jó harmadát foglalta el. A húszas években ugyanakkor érzékletesen kitapintható jelenség, hogy a búza számos gazdaságban elfoglalta a rozs helyét, bár hegemóniáját azért nem veszélyeztette. Másfelől a belterjesség szerény előrehaladása is valamivel mérsékelte a rozs jelentőségét.124

Az Alföld szántóföldjein egyébként a legtöbb rozsot Szeged (38%) és Kecskemét (35%) laza homokos talajában termesztettek, legkevesebbet Csanád megye és Hódmezővásárhely határában.125

Ami az átlagtermést illeti, nagyok voltak a különbségek. Pl.: az 1924. évi, egyébként országosan is igen rossz eredmények alig a felét érték el az 1920. évi {090} termésmennyiségnek. 1920 és 1928 között a holdankénti hozamok 4,2 q és 7,8 q között ingadoztak. A magyarázatot a külterjes gazdálkodásban lelhetjük meg, amelynek következtében igen jelentős maradt az időjárás befolyása. Kedvezőtlenebb klimatikus viszonyok között pedig a rosszabb talajadottságok is hatványozottan jelentkeztek. A rozstermesztés tehát a búzánál is elmaradottabb, s így kiszolgáltatottabb volt, ennek ellenére a Szegeden elért átlagtermés meghaladta az országos átlagot és a nagyobb alföldi városok eredményeit.126 Mindez éles fényt vet egész mezőgazdaságunk, s ezen belül a szántóföldi növénytermesztés súlyos gondjaira.

Különben a Szeged környéki tanyavilág elmaradott gazdálkodási viszonyaira is rámutat a rozstermelés alacsony színvonala. Tanyáinkon a megélhetés legfőbb forrását a rozsnövény jelentette. Egyáltalában nem véletlen, hogy egy-két szerencsésebb évet leszámítva szerény termésátlagokat regisztráltak a szegedi határban.

Ha a gazdaságok nagyságcsoportonkénti trendjét vesszük szemügyre, Szegeden is azt tapasztaljuk, mint országosan, hogy a különböző területű gazdaságok átlagos hozamaiban nagy eltérés nem mutatkozott. Feltehetőleg azért sem, mert a gyengébb minőségű talajokon, ahová a rozsot szinte mindenütt vetették, a nagyobb birtokok technikai fölénye nem bontakozhatott ki kellőképpen.127

A gabonafélék vetésterületéből a kenyérgabonák után Szeged határában is az árpa foglalta el a legnagyobb helyet, 1920-ban a szántó 7,3%-át, illetve a gabonaterület 11%-át felölelve. Az általános — ahogyan az egész országban — a tavaszi árpa volt.

A sörárpa iránti kereslet hullámzásából következően rosszabbodott a jövedelmezőség. Ennek határása Szegeden a húszas években folyamatosan eléggé lényegesen csökkentették az árpa vetésterületét.

A változó terméseredmények e növény esetében is nagyjában megfeleltek az országos, illetve az Alföldön szokásos hozamoknak. Minthogy az árpa fejlődése a búzánál, illetve a rozsnál is nagyobb mértékben ki volt téve az időjárás szeszélyeinek, a termésátlagok évenkénti eltérése igen nagy lehetett. Pl. 1921-ben holdanként 4 q-t takarítottak be. 1928-ban viszont lényegében hasonló gazdálkodási feltételek mellett 9,3 q-t.128

A gabonanövények termesztésében Szegeden 1920 és 1928 között megduplázódott a zab vetésterülete, de 1928-ban így is csupán az egész gabonaterület 2,4%-ára terjedt ki. Mivel azonban ekkoriban már a zab jelentősége szinte {091} kizárólag a lótakarmányozásban állt, ez a tény vidékünkön az állati erővel való vontatás némi térnyerésére utal, jelezve a korszakos agrotechnikai lemaradás valamelyes további fokozódását.

Az Alföldön árpával és zabbal különben ez idő tájt Hódmezővásárhelyen vetették be a legtöbb területet (15%), azután Csongrád és Békés megyékben (14—13%). Az árpát szinte kizárólagosan takarmányozásra termesztették.129

A szántóföldi növények közül az Alföldön a búza után a kukorica volt a legfontosabb; az 1920-1930-as években a szántó 23-24%-át foglalta el.

A kukoricatermesztés Szeged határában tradicionálisan fontos és ebből következően nagyarányú volt. Kezdetben legtöbben a közönséges magyar fajtával foglalkoztak, később eléggé elterjedt a közeli Vásárhelyről a putyi és a cinquantin, illetve az ún. bánkúti nemesített lófogú.

A kukoricával bevetett föld nagysága városunkban különben meghaladta a búzáét. A statisztikák arról tanúskodnak, hogy még növekedett is vetésterülete: 1926-ban mintegy 21,5%-kal volt több az 1920. évinél. A kukorica népszerűségét fokozta, hogy az ország más területeihez hasonlóan vidékünkön sem csupán takarmányozásra, illetve tüzelésre, de élelmi cikként is felhasználták.

A vetésterület gyarapodásával párhuzamosan általában növekedett a termés is, az ingadozások azonban roppant szembeszökőek. Csapadékszegény időszakban meghökkentően visszaestek az eredmények. Így volt ez pl. az 1928-as esztendőben is. Különben a Szeged környéki hozamok csak igen ritkán múlták felül az országos, illetve az Alföldön elért eredményeket, többnyire jelentősen elmaradtak azoktól.

A húszas években pl. Hódmezővásárhelyen, de különösen Kecskeméten és Debrecenben a szegedinél magasabb átlagtermést regisztráltak.130

A termés gazdaságok nagyságcsoportonkénti elemzése a kukorica esetében azért sem mutat ki nagyobb eltéréseket az egyes birtoktípusok között, mivel a termelés országosan a nagygazdaságokban is lényegében kisüzemi módszerekkel, az olcsó és bőséggel rendelkezésre álló munkaerő igénybevételével történt.131

Tájunkon a burgonya a többi mezőgazdasági körzetnél nagyobb jelentőséget vívott ki magának, s a szántóföld átlagosan 8—10%-át foglalta le, szemben az országosan kialakult 5—5,5%-os aránnyal. Ezt a helyzetet feltehetőleg az idézte elő, hogy vidékünkön a burgonyának — az ismertetett szociális okok következtében — igen jelentős volt a szerepe a helyi parasztság élelmezésében. Másfelől ez a tendencia is rávilágít a tanyai gazdálkodás anakronisztikus, sok vonatkozásban puszta önellátásra törekvő jellegére.

 {092} A burgonya vetésterülete az Alföldön ha lassan is, de fokozatosan nőtt. A húszas években Szegeden és Kecskeméten a szántóföld 8,8%-át, Debrecenben 4%-át, Hódmezővásárhelyen viszont csupán 0,4%-át vetették be burgonyával. A burgonyatermesztő körzetekben a törpe- és kisgazdaságok számára szinte a burgonya biztosította a létalapot. De a felesbe, harmadába történő művelés, a napszámba kapálás révén a nincstelen rétegek számára is biztosított némi munkaalkalmat, és az ellátás fontos része volt. Éppen emiatt a földművelésügyi kormányzat szociális okokból is támogatta a burgonyatermesztést.

A termésátlagok vonatkozásában Szegeden a húszas évek derekán átmeneti jelentős emelkedésnek lehetünk tanúi, viszont 1927—28-ban ismét zuhanásszerű visszaesés következett be.132

Az igen nagy ingadozás okait tüzetesebb vizsgálódás fedhetné fel. A két világháború között Szegeden, a talaj- és művelési viszonyokból adódóan inkább a szerényebb 8—20 q közötti átlagok voltak a jellemzőek. Így azután burgonyából a helyi szükségleteket nem sikerült kielégíteni. A hiányt a kereskedők elsősorban Szabolcsból fedezték.

Korszakunkban jelentősen előrelahadt a nemesítés. A húszas évek elején termesztésben volt nem kevesebb, mint 110 fajta közül 1926-ban 21-re csökkentették a felhasználásra érdemesnek tartott vetőburgonya-fajták számát, s szerény méretekben bár, de központilag meg is kezdték az alkalmas vetőgumók szétosztását.133

A főtermények sorában végezetül a takarmány- és cukorrépát említjük meg. Takarmányrépát a szántóterület alig 3%-án ültettek. A cukorrépa ehhez képest is elhanyagolható jelentőségű, aránya csupán tört ezrelékekben lenne kifejezhető.

A takarmányrépa termelése jórészt a helyi szarvasmarha-tenyésztés szükségleteire alapozódott. A terméshozamok többnyire megfeleltek az ország, illetve az Alföld más vidékein elért eredményeknek.134

A gazdaságok nagyságcsoportonkénti vizsgálata jelzi, hogy a 100 holdnál nagyobb birtokokon valamivel magasabbak a hozamok. Mindez viszonylagos, hiszen az úri birtokokon is ugyanazokat a rossz fajtákat termesztették, mint a lényegében naturális gazdálkodást folytató kisgazdaságok tömegeiben.135

Az ipari növények közül .helyi jelentőségénél és nemzetgazdasági fontosságánál fogva kiemeljük a fűszerpaprikát. Termelése nagy mértékben függött az exportlehetőségektől, minthogy a termés a belföldi piacokon csak részben volt elhelyezhető.

 {093} A statisztikák arról vallanak, hogy országosan a vetésterület kiszélesedett, növekedett az előállított őrlemény mennyisége, a belföldi fogyasztás, s természetesen az export is. Az egy holdra jutó termésátlagok azonban nagy ingadozásokat mutattak.136

A szegedi határban a legfontosabb paprikatermelő terület Alsóvároson, Röszkén, Szentmihálytelken, Feketeszélen, Nagyszéksóson, Kiskundorozsmán voltak. Főként a harmincas években Felsővároson, Átokházán, Csórván, Domaszéken, Mórahalmon, Királyhalmon, Zákányon is jelentőségre tett szert a paprikakultúra, kisebb mértékben pedig Felsőtanyán, Gyálán, Tápén és Újszegeden is megjelent.

A paprikával beültetett területek nagysága korszakunkban 5—6000 hold között ingadozott, a termelők száma pedig egyes periódusokban valamivel meghaladta az 5000 főt.137

A húszas években a paprikatermesztés Szeged környékén az átmenetileg növekvő exportigények hatására jelentősen föllendült.

A Szegeden termelt és feldolgozott paprika mennyisége138 (1920-1924)

A termelés és értékesítés azonban a jelzett időszakban sem volt teljesen zavartalan. Kedvezőtlen időjárás miatt nem ritkán adódott gyengébb termés, így pl. 1921-ben.139 1923-ban viszont mintegy 60%-kai lett kisebb a forgalom, 1925-ben pedig az árakban egyenesen zuhanásszerű visszaesés következett be. A korabeli szakirodalomban „hegyomlás"-nak nevezett árcsökkenés valójában az eladhatatlan készletek felhalmozódása nyomán jött létre. A korábbi időszakban 30 000 koronáért is vevőre talált a paprika, ára 1925 februárjában 21 000 koronára, áprilisban pedig 14 000 koronára esett vissza.140 A „hegyomlás" végül is a kistermelők százait temette maga alá.

 {094} A katasztrofálissá vált helyzetből való kilábalás megkönnyítésére a kormány a Pénzintézeti Központ útján hárommilliárd inflációs korona rövid lejáratú kölcsönt folyósított a szegedi paprikatermelők és kikészítők számára. A Szeged c. napilap 1925. február 21-i számában arról tudósított, hogy mintegy 300 személy vette igénybe a hitelt, s nagyon valószínű, hogy a rendelkezésre bocsátott összeg kevésnek bizonyul.

Ami a külföldi értékesítési lehetőségeket illeti, fokról fokra rosszabbodtak a feltételek.141

A paprikanemesítés egyik legfontosabb eszköz volt a külföldi versenytársak visszaszorításában. A kormányzat 1920 áprilisában Szegeden mintegy 25 holdnyi területen Paprika- és Gyógykísérleti Telepet létesített, melynek célja új, a korábbinál jobb paprikatörzsek kifejlesztése volt.142

Az ipari növényeknél a dohány termelése, amely hajdan messze földön híres szegedi különlegesség volt, a monopólium megjelenésével még nyomaiban is megszűnt.

Noha a helyi kendergyárak igényelték volna, a húszas években lent egyáltalán nem, kendert pedig csak csekély mértékben termesztettek.

A napraforgót többnyire a burgonya-, kukorica- és répaföldek szélére vetették. Szárát is felhasználták. A tanyákon kerítés készült belőle, a felesleget pedig eltüzelték.

A szálastakarmányok közül Szegeden is a lóhere és a lucerna foglalta el a legnagyobb vetésterületet.143

A zabosbükköny alárendelt jelentőségű és meglehetősen szórványos volt. Gyakoribb, de csak kis területen az ún. „misling", ahogy Szegeden a csalamádét nevezték.144

A lucerna és a lóhere visszaszorulása (a lucerna esetében öt esztendő alatt 1000 holddal csökkent a bevetett föld) természetesen Szegeden is összefüggésben volt az állattenyésztés, ezen belül pedig különösen a szarvasmarha-tenyésztés általános gondjaival, hanyatlásával. A helyzetre fényt vet, hogy 1926-ban csupán Sopron város határában 100 holdra vetítve 12,4 holddal többön termeltek szálastakarmányt, mint Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Kecskeméten és Debrecenben együttvéve.145

A termésátlagok terén folyamatos csökkenésnek lehetünk tanúi. A szegedi eredmények különben e vonatkozásban is alatta maradtak az európai összehasonlításban {095} egyébként sem túlzottan magas országos hozamoknak.146 (9. grafikai melléklet.)

A város mezőgazdaságának belterjesebbé tétele érdekében a helyi hatóságok is tettek némi erőfeszítést. Több, mint ezer holdat házikezelésben tartottak, és ún. „mintagazdaságokat" hoztak létre.147

A város körüli kertekben (összterületük 600 hold körül mozgott) egyébként főként hüvelyeseket, főzelék- és zöldségféléket termesztettek, szőlőműveléssel, gyümölcstermeléssel foglalkoztak.148

Az erdőhasználat tekintetében 1927-ben Szeged határában 8055 hold erdőt tartottak nyilván, amelyből 7575 hold városi tulajdonban volt.149

A kormányzat az Alföldön igyekezett az erdősítést előmozdítani, s egészen 1935-ig érvényben hagyták azokat az 1918. évi miniszterelnöki rendeleteket, amelyek tiltották az erdőirtást. Számottevő gyarapodást azonban mégsem sikerült elérni, minthogy a központi fásítási akciók (pl. az 1923. évi XIX. te.) végrehajtása akadozott.150

A homokra települt tanyavilágban nagy jelentősége volt az erdőknek, hiszen száraz és szeles esztendőkben a futóhomok miatt értékes termőterületek mehettek veszendőbe. A fő cél tehát nem is annyira a fakitermelés, mint a „sivány homokság" megkötése volt.

Erdők Szegeden az Összterület 5,4%-án voltak. Túlnyomó többségük a homokon javította a gazdálkodás feltételeit, s csak elenyésző hányaduk nyúlt ki kötött talajú ártéri részekre. Kiss Ferenc szerint vidékünkön az uralkodó fanem az akác, a feketefenyő, a fehér nyár, kis részben a kocsányos tölgy, az erdei fenyő, a kanadai jegenye, a nyár, a szil, a boglár, az amerikai dió, a magas amerikai kőris.

A városi tanyaföldeken, a 20—25 éves bérleti rendszer kapcsán a gazdasági fásítást a bérlő kötelességévé tették. A nagyobb táblákra tagolt tanyavilág útjait előrelátóan a szokottnál jóval sűrűbben akáccal szegélyezték. Az egyes erdőtesteket azonban nem kötötték össze szélfogó erdősávokkal, így a mezőgazdaságilag művelt területek megóvása teljességgel itt sem volt biztosítható.151

Megemlítjük, hogy az 1921. október 19-i törvényhatósági bizottsági ülés az egyetem rektorának előterjesztésére Füvészkert létesítését határozta el „ami — az állásfoglalás szerint — újabb jelentős haladást fog jelenti Szeged közművelődésének fejlődésében, emeli nagyvárosi jellegét, s a közönséget új üdülőhelyhez {096} juttatja". A város a kért 20 hold területet Újszegeden az Alsó Tisza-parti bérföldekből örökhasználati joggal bocsátotta rendelkezésre olyan kikötéssel, hogy „a létesítendő Füvészkert a város lakosságának sétálóhelyül is szolgáljon."152

9. grafikai melléklet. Termésátlagok Szegeden az országossal egybevetve, 1928—1936

A Füvészkerthez hasonlóan felbecsülhetetlenül nagy szolgálatot tett a mezőgazdaság szakszerű, tudományosan megalapozott fejlesztéséért az 1924. október 17-én államtitkári rendelettel életre hívott, Szegeden létesített Alföldi Mezőgazdasági Intézet. (5. fénykép.) A vegykísérleti kutatás főként paprikával és élelmiszervizsgálattal foglalkozott. A talajtani és agrokémiai csoport a sziktalajok javításán munkálkodott szép sikerrel. Figyelmet keltettek a kender és lentermelési állomás kutatásai s azok gyakorlati felhasználása.153

Az intézet tehát fontos szerepet játszott a fajtanemesítés terén s a növényvédelem fejlesztésében. A növényi kártevők és megbetegedések elleni hatékony fellépés minden ágazatban jelentős volt, de különösen a szőlőművelésben, illetve a gyümölcstermelésben.

Említést érdemel a földművelésügyi tárca által 1920-ban létesített Növényvédelmi és Növényforgalmi Iroda s a hozzá kapcsolódó kísérleti telep, amelynek tevékenysége általában főként a nemesített növények vetőmagvainak elterjesztését, népszerűsítését szolgálta.

A mezőgazdasági szakoktatásban pedig kétségtelen jelentőséggel bírt a Tanárképző Főiskola Gazdasági Tanszéke.

Ami a szőlőművelést illeti, a háború idején hatalmasan megnövekedett borkeresletet újabb telepítésekkel igyekeztek kielégíteni, s a termőterület növelése akkor is folytatódott, amikor az új ország területen a megváltozott-megromlott külkereskedelmi körülmények között inkább a szőlőterületek csökkentése lett volna már kívánatos. Sajátosan az Alföldön volt a legnagyobb a gyarapodás, jelentős részben éppen a Szeged környéki homokon.

Az Alföldön a szőlőtermelés nagyobb területen folyt (194 876 kat. hold), mint a dunántúli és az északi vidékeken együttvéve (189 725 kat. hold). Az alföldi szőlők telepítését a bortermelés fokozása mellett a futóhomok megkötése és károsításai elleni védekezés érdekében is szorgalmazták.

Az átlagosnál valamivel nagyobb mértékben növekedett a csemegeszőlő termőterülete, mivel piaci feltételei kedvezőbbek voltak, mint a borszőlőé.

A szegedi viszonyokat kitűnően ismerő Szüts Mihály a homoki szőlőbirtokokat két csoportra osztotta: egyrészt olyan szőlőskertekről írt, amelyek „egy-egy polgári család kedvtelését" szolgálták. Másrészt megkülönböztetett „gazdasági üzlettel kapcsolatos" szőlőket, ezzel kapcsolatban utalt arra, hogy Szegeden „alig van tanya, amelyben egy-egy szőlőültetvény ne volna." (6. fénykép.)

 {098} Egy újabb táj történeti tanulmány szerzője tüzetes vizsgálódás nyomán kimutatta, hogy a két világháború közötti időszakban a szőlőművelésben „Szegeden az országossal minden ponton megegyező birtokstruktúra alakult ki". Városunkban ez idő tájt a közép- és nagyparaszti gazdaságokban mondható a szőlő leginkább elterjedtnek. A 10 holdtól 200 holdig terjedő a gazdaságok több, mint 80%-a, ezen belül az 50—100 és a 100—200 holdasban azoknak 93%-a termelt szőlőt. A nagybirtokok közül Ormódy Béla gazdasága említhető, amely kifejezetten szőlőművelésre és feldolgozásra rendezkedett be.

Szőlészeti szaklapokból tudjuk, hogy vidékünkön a századforduló körül kadarka és az ún. magyarka volt a legelterjedtebb, a két háború között azonban a csemegeszőlők (gyöngyszőlő, muskotály) és más fehér borszőlőfajták (rizling, kövidinka, veltelini, ezerjó, szilváni, mézes fehér) kerültek előtérbe. Szeged helyettes polgármestere, Pálfy József hivatalos leveleiben ugyancsak utalt a fehér borszőlő térnyerésére.

A termésátlagok vizsgálatánál számba kell venni, hogy országosan is roppant gyengék voltak az 1924-es, 1926-os, 1927-es évek, közepes hozamúak az 1920-as, 1921-es, 1925-ös, 1928-as esztendők, míg kitűnő eredmény mutatkozott 1922-ben és 1923-ban.154

Ehhez képest Szeged határában — egy-két szerencsésebb évet leszámítva — többnyire feltűnően gyenge átlagokat értek el, amelyek többnyire alatta maradtak az eléggé hullámzó országos hozamoknak, de az Alföld más tájain regisztrált eredményeknek is. E megállapítást csupán némiképp árnyalja, hogy a vizsgált alföldi nagyvárosok közül Kecskeméten egyértelműen felülmúlták a szegedi átlagokat, Hódmezővásárhelyen viszont a szőlőművelés alárendelt szerepet játszott. Debrecenben pedig a roppant gyenge hozamú évek Szegedhez hasonlóan jobb eredményt hozó esztendőkkel váltakoztak.155

A szegedi homok szőlőfajtái különben jó minőségű borok előállítására adtak lehetőséget. Leküzdhetetlen problémát okozott azonban az, hogy borpincék alig voltak, így az újbort áron alul is értékesíteni kellett, mivel megfelelő kezelés híján könnyen megromolhatott.

A terméseredmények alacsony szintje leginkább a kártevők (peronoszpóra, lisztharmat) elleni védekezés gyengeségével függött össze.

A szegedi határban a szőlők egyenetlenül oszlottak el, Szatymazon, Domaszéken, Nagyszéksóson volt az összes állomány 75%-a. Különben többnyire minden tanyán legalább annyi szőlőt ültettek, ami a házi szükségleteket kielégítette.156

 {099} Az árak alakulását illetően a statisztikai adatokból kitűnik, hogy az 1920—1924 közötti időszak nyomott árai után, az élénkülő belföldi piac és a némileg javuló külkereskedelmi feltételek hatására áremelkedés következett be, de ez csupán a gazdasági világválságig tartott, amikor ismét visszazuhantak az árak.157

A gyümölcstermelésről csupán az 1928. évi összeírás áll rendelkezésünkre. Ennek alapján Szegeden a gyümölcsfaállomány az alábbiak szerint alakult:158

A legnagyobb szerepet ekkoriban Szeged vidékén az almatermelés játszotta. Rögtön hozzá kell tenni, hogy többnyire nagyobb hozamú, de nem télálló fajtákat ültettek, s minthogy a gazdák híján voltak a szükséges permetszereknek, a termés igen gyakran féregjárta lett vagy éppenséggel még az érés előtt elpusztult.

A szilvafák száma igen nagy volt, a meggyfaállomány azonban jelentősen meghaladta azt. Országosan e két gyümölcsfa ekkoriban a legelterjedtebb, mivel igénytelenek, szinte minden talajt egyformán elfogadnak, s nem kívánnak nagy szakértelmet. Többségük azonban kis termőképességű volt, s alkalmatlan a piaci értékesítésre.

A cseresznyetermelés Szeged vidékén kétségtelenül nagy hagyományokkal rendelkezett. Ekkoriban szerzett híveket a kajszi- és őszibaracktermelés.

A körtefák száma egyre növekedett a szegedi határban, a húszas évek végén azonban nagyobb hányaduk még gyenge minőségű, eltartásra, szállításra nem megfelelő.159

Az értékes termésű diófa, amely ugyancsak kevés törődést igényelt, általában ritkán hiányzott a tanyai gazdaságok portáiról. E gyümölcs főként a családi szükségleteket elégítette ki.

 {100} Külön is említést érdemelnek az újszegedi, szőregi faiskolák, messze nagyobb területet ellátva gyümölcs- és egyéb haszoncsemetével, mint az otthoni szükséglet.160

A gyümölcsértékesítést különben a közlekedési viszonyok is hátráltatták. Szeged olykor még a vasút szokásos tarifakedvezményét sem kapta meg arra való hivatkozással, hogy határállomás, s az előnyös juttatást az utódállamok lakosai is igénybe vehetik. Egyebekben Alsótanya inkább Pusztamérges, Halas felé szállított, Felső tanya pedig Félegyházára és Kecskemétre. A gazdasági vasút megépítése azonban lényegesen javította a helyzetet: Alsótanya a városhoz kapcsolódott, s így Szegeden is élénk gyümölcspiac alakult ki.161

A gyümölcstermesztés fejlődése az Alföld mezőgazdaságának legpozitívabb jelensége a két világháború közötti időszakban. Teljes mértékben egyetértünk az egyik újabb összefoglaló agrártörténeti munka megállapításával: „(...) A viharos erejű fejlődés rugói, összetevői sokat vitatott témák voltak. Kétségtelenül szerepet játszott benne a homokterületek viszonylagos olcsósága, a hagyomány ereje (...), de legalább ekkora erővel kellett érvényesülnie a Duna—Tisza köze nincstelen parasztsága élniakarásának, teremtő erejének, melynek nyomán a gyümölcskultúra kibontakozhatott."

Az állattenyésztés fontos előfeltételét jelenti a rét- és legelőgazdálkodás. Az Alföldön a legelők 37%-át szikesnek tartották, 19%-át pedig homoktalajúnak. A szélsőséges csapadékeloszlás folytán a legelők hozama 10—18 q volt. A szakirodalom szerint az ilyenek legfeljebb közepes juhlegelőnek minősíthetők. Helyileg a húszas években az országosnál alig valamivel kedvezőbb a helyzet.162

Sokkal lehangolóbb azonban a kép, ha megvizsgáljuk a Szeged környéki rétek és legelők minőségét. Kitűnik, hogy a rét 65%-a savanyú szénát termő, állatok etetésére alig alkalmas területekből állt, amelyeket a nép „járásoknak" nevezett.

Hasonlóképpen kedvezőtlen az arány a legelőknél is. Nagyobb hányaduk homokos, szikes, szénatermelésre alig alkalmas.

A rétek, legelők zöme elgyomosodott, tele volt kövekkel, cserjékkel. Más tényezők mellett ez is szerepet játszott abban, hogy ekkoriban a hatalmas rétes legelőterülethez képest az állatállomány Szeged vidékén is kevés volt, sőt csökkenését figyelhetjük meg.

Az óriási közlegelők mellett a rétek túlnyomó része (94,7%) Szegeden kis- és középbirtokosok tulajdonában volt. Így érthető, hogy jobban gondozták, {101} kézben tartották, termőképességük fokozásával inkább törődtek, mint a törvényhatóság a kezelésében lévő legelőkkel. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a Szeged környéki rétekről betakarított szénamennyiség egyes években jóval meghaladta az országosan szokásos átlagokat is.163

Azért a kopárabb legelőket is rendszeresen igénybe vették. Az Alföldön a juhok 98,5%-át, a sertésállomány közel felét, a szarvasmarhák 64,9%-át kihajtották, mert a jószágok táp- és napfényszükségletét, mozgásigényét így is biztosítani lehetett.

Az állattenyésztés általános feltételei az új országhatárok között különben meglehetősen kedvezőtlenül alakultak. Az első világháború kezdeti szakaszában ugyan némileg fokozódott a tenyésztési kedv, később azonban szükségképpen nagymérvű csökkenés következett be, egyes helyeken szinte megtizedelődött a ló- és sertésállomány, de jelentékeny fogyást észlelhetünk a szarvasmarhák és juhok számában is.

A kormányzat természetszerűleg igyekezett gátat vetni ennek a kedvezőtlen folyamatnak. 1919 és 1922 között a tehenek és nőivarú juhok esetében, vágási tilalmat tartottak érvényben, s így 1925-re többé-kevésbé megfelelően alakult az állatsűrűség.

A húszas évek második felének általánosan kedvezőbb gazdasági körülményei viszont nem jutottak kellőképpen érvényre, mivel — statisztikai számítások szerint — az ún. takarmánymérleg éppen ebben az időszakban szinte minden esztendőben negatívan alakult.

A visszaesés a szarvasmarha-tenyésztésben is megmutatkozott. Országosan az állomány az 1920. évi csalóka gyarapodás után megfogyatkozott, s nem is tudott visszalendülni a háborút megelőző évek szintjére.

A szarvasmarha-állomány csökkenése az Alföldön a mezőgazdaság szerkezeti aránytalanságából is adódott, nevezetesen abból, hogy a szántóföldi takarmányfajták közül a kukorica volt a legjelentősebb, s ez inkább a sertéstenyésztésnek kedvezett.

Szegeden 1919 derekán nagyszámú száj- és körömfájásos megbetegedést észleltek, s ez csak tetézte a háborús veszteségeket.164

A húszas években azután továbbra és állandóan — az országosnál nagyobb mértékben — csökkent az állomány. Szegeden ún. „csordagazdaságok" működtek, amelyek ügyeiket hatósági felügyelet alatt önállóan intézték. Saját jövedelmükből vásárolták és tartották a bikákat, pásztort fogadtak.165

A város az 1894. évi XII. törvénycikkben előírt kötelezettségeinek eleget {102} téve segítséget nyújtott az apaállatok beszerzéséhez, gondoskodott egészségügyi vizsgálatukról, s bikánként l-l hold földet bocsátott a gazdaság rendelkezésére.

A fajtajelleget illetően örvendetes változás ment végbe. Szeged környékén a fehér magyar fajta helyett a gyorsabb fejlődésű, jobban tejelő piros-tarka marhát szaporították. 1927-ben a gyengébb minőségű fehér magyar fajta az egész állománynak már csupán 10%-át képezte.166

A szarvasmarha-tenyésztés minőségi mutatója továbbá a tejtermelés alakulása is. Az 1930. évi reprezentatív statisztika szerint Szegeden ekkor összesen 4811 tehenet fejtek, az egész állomány 41,9%-át. Az egy tehénre eső napi 4,7 literes tejhozam jóval alatta maradt az alföldi átlagnak (5,8 liter), még inkább a Dunántúlon regisztrált eredményeknek (6,3 liter). Ha az üzemnagyságonkénti helyzetet vesszük szemügyre azt látjuk, hogy városunkban a 100 holdat meghaladó úri birtokok tudták a tejtermeléshez a legjobb feltételeket biztosítani, s ezáltal a legmagasabb hozamokat elérni.167

Szeged környékén nem volt ritka, hogy a jól tejelő teheneket a lefejés után felhizlalva levágták. Gyakran a borjakat fel sem nevelték, hanem vágóhídon értékesítették.

A lóállományt az első világháború időszakában érthetően igen nagy veszteségek érték. 1922-ben országosan 179 ezerrel kevesebb lovat számláltak, mint 1911-ben, s az 1922-es adat természetszerűleg lényegesen jobb állapotot tükröz, mint amit a háború után közvetlenül regisztrálhattak volna. Szegeden 1911-hez képest 3637-tel csökkent az állomány, vagyis megsemmisült több, mint egyharmada.

A húszas évek derekára sikerült pótolni a veszteségeket, s az 1928-ban rögzített állatszám mintegy 10%-kai meg is haladta a háború előtti szintet.168

A számbeli gyarapodás egész mezőgazdaságunk fejlődését illetően távolról sem tekinthető kedvező folyamatnak. Inkább azt jelezte, hogy változatlanul, sőt némileg növekvő mértékben szükség volt az állati vonóerő alkalmazására egy olyan időszakban, amelyben a géptechnika fejlődése csak szerény előrehaladást ért el a mezei munkáknál. A helyzet e vonatkozásban is az Alföldön volt a legkedvezőtlenebb, minthogy 1928-ban itt összpontosult az egész lóállomány 50,6%-a, mutatva az itt folyó gazdálkodás erősen külterjes voltát.

A szegedi tanyavilágban a ló ekkoriban nélkülözhetetlen közlekedési eszköz volt. A gazdák azonban elegendő szaktudással nem rendelkeztek a {103} megfelelő fejlesztéshez, nemesítéshez. Másfelől kellő mennyiségű takarmány sem állt rendelkezésre, s ez is közrejátszott abban, hogy pl. a szomszédos Makó és Hódmezővásárhely gazdaságaiban a lovak jobb minőségűek voltak, mint Szeged határában.

A források tehát a helyi lóállomány silányságára utalnak. Ebben az említett tényezőkön kívül még az is közrejátszott, hogy a tanyai lakosság alig vette igénybe a város által fenntartott fedeztetési állomást. Az 1926. évi helyi összeírás szerint a mének több, mint háromnegyed része ún. „zugmén" volt, s ez önmagában magyarázza a gyenge minőséget. Egyébként egyre inkább a meglehetősen jó gazdasági felhasználású igáslófajta, a Nonius volt a legkeresettebb.169

A háború alatt a sertések számában volt a fogyatkozás a legsúlyosabb. Szegeden megsemmisült az állomány 55,3%-a. Ez fölülmúlta az országos veszteségeket, s olyan mélypontot jelentett, amelyből az adott korszakban valójában nem is sikerült kilábalni.

A sertésállomány ingadozása különben elérte a 68—69%-ot is, tehát igen magas volt. Az erőteljes változások okait egyebek mellett az állomány birtokkategóriánkénti vizsgálatában lelhetjük meg, vagyis abban, hogy a sertést a törpe- és kisgazdaságokban növekvő arányban tenyésztették. (Az Alföldön a sertések száma a törpegazdaságokban az 1911. évi 16,2%-ról 1935-re 29,1%-ra emelkedett.) A törpegazdaságokban a konjunktúra idején az állományt akár háromszorosára is növelték, válságos gazdasági helyzetben viszont ugyanilyen mértékben csökkentették.170

1919 augusztusában Szegeden nagyarányú sertésvész is pusztított. Emiatt a hatóságok megtiltották a sertések vásárlását, piacra hajtását.

A sertéstenyésztés krónikussá váló krízise nem kis mértékben összefüggött a helyi szalámiipar meg-megújuló válságával is.

Magyarországon egyébként 1919 előtt a sertéstenyésztésben a zsírtermelés volt a főirány, és a mangalica volt az uralkodó fajta. Az első világháború után sor került a hússertésfajták jelentősebb terjedésére, minthogy a külföldi piac szinte kizárólag ezt igényelte, de a hazai kereslet is ebbe az irányba fordult. Mindazonáltal az Alföldön még 1935-ben is csupán 12,9%-ot tett ki a hússertés aránya.

Szegeden is általánosan a szőke mangalicát szaporították, bár Felsőtanyán a Kordás család több generáció óta fekete mangalicát árusított, és elterjedt egy fekete-tarka mutációs is.

1924-ben csekély számban Szegedre is jutott a Magyar Gazdaszövetség {104} által importált angol tény észsertésekből. Az állomány általánosan gyenge színvonalán azonban ez nem sokat lendített. Az akkoriban legkiválóbbnak tartott yorkshirei fajtából mindössze 87-et számoltak össze.171

A juhászat világszerte megmutatkozó válsága természetesen Magyarországon is érvényesült. 1920 és 1925 között ugyan jelentős volt a fellendülés, de az utolsó békeévek szintjét akkor sem tudták meghaladni. A gyapjúárak kedvezőtlen alakulása miatt 1926-tól fokozatosan csökkent a juhok száma. Országos viszonylatban különben továbbra is az Alföldön volt a legnagyobb az állomány, itt összpontosult az összes juh 43,6%-a. Az extenzivitás ebben a tekintetben tehát inkább késleltette az egyébként kisebb-nagyobb ingadozással, de mégiscsak utat törő irányzatot, a juhászat visszaszorulását.

Szegeden tehát a nagy világégés esztendei során odalett a juhállomány 43,8%-a, 1926-ra az országosan kedvezőbben alakuló felfutás hatására ismét szépen gyarapodott az állatszám, hogy azután a dekonjunktúra idején meghökkentő mérvű fogyás következzék be.

A rackát és az ősi fajta durva gyapjas juhot a merino keresztezés még a múlt században Szegeden is kiszorította.

Korszakunkban juhot nagyobb számban a csengelei és átokházi birkajárásban, valamint a Fehér-tó partján lévő mintegy 900 holdnyi legelőn tenyésztettek a gazdák, másutt legfeljebb a családi szükségletek kielégítésére tartották.172

A baromfitenyésztés a törpe- és kisparaszti gazdaságoknál az élelmezésben pótolhatatlan fontosságú volt, s nem egy helyen a jövedelmek jelentős forrásává vált. Csongrád, Csanád, Bács-Bodrog megyék 50—100, illetve 100—200 holdas üzemeiben a baromfitartásból származó bevételek az össznyereség 20% -át is meghaladták.

Általánosságban a fejlődés irányzata mindenütt szembetűnő. Az 1928. évi számlálás szerint az Alföldön a legsűrűbb állománnyal Szeged és Hódmezővásárhely rendelkezett. Szeged baromfikivitelét 1926-ban már 254 600 darabra becsülték, s ez a mennyiség a későbbiekben szerény mértékben bár, de tovább emelkedett.173

Ha az üzemi statisztikát elemezzük, kiviláglik, hogy a 20 holdnál kisebb gazdaságok az összes baromfiállomány 71,9%-át összpontosították. Ezen belül a tyúkfélék 74,3%-át, a pulykák 68,9%-át, a libák 67,1%-át, a kacsák 79,1%-át, a galambok 54,7%-át. Látszik tehát, hogy a baromfitenyésztés Szeged határában is főként a parasztság kezében volt.

A fajtanemesítés érdekében a húszas években a Plymouth, Orpington tyúkfajtákat, emdeni ludat, pekingi kacsát és bronz pulykát próbáltak szaporítani.174

 {105} Az évtized végén Szegeden a selyemhernyó-tenyésztés szerény föllendülése következett be, valamelyest emelkedett a termelők száma, megkétszereződött a termelt gubók mennyisége, s ennek nyomán megduplázódott a közreműködők jövedelme is.175

A Szeged vidékén régebbi időkben igen jelentős méhészet ugyanakkor teljesen mellékes ágazattá zsugorodott.176

A folyók szabályozása (7—8. fénykép) folytán sokat veszített jelentőségéből a tiszai halászat is, amelyet igen érzékenyen érintett a Tisza Martonosig terjedő szakaszának elvesztése. Ezzel egyidejűleg viszont nem kevés erőfeszítés történt a fehér-tói halgazdaság kiépítésére.177

8. AZ 1929-1933-AS VÁLSÁG HATÁSA

Az átmeneti stabilizáció folyamatát 1929 októberében páratlan erejű és mélységű túltermelési válság roppantotta meg. A húszas években főként a fejlettebb tőkés országokban növekedett a termelés, s minthogy a dolgozó osztályok szociális körülményei és életlehetőségei ezzel párhuzamosan nem fordultak kedvezőbbre, egyre nagyobb szakadék tátongott a termelőképesség és a piac változatlanul igen korlátozott befogadóképessége között.

A krízis az elmaradott magyar mezőgazdaságot szükségképpen katasztrofálisan érintette. Az agrárárak elképesztően mélyre zuhantak, s így — a pénzbevételek nagyarányú csökkenése következtében — a mezőgazdasági termelés részesedése a nemzeti jövedelemből fokról-fokra kisebb lett: 1933-ban az 1928. évinek már csupán 40%-át tette ki.

Hihetetlenül megemelkedett viszont az adósságteher, s teljes súlyával a legkiszolgáltatottabb paraszti rétegekre nehezedett. Mindennek következtében a mezőgazdasági termelés egyre inkább elvesztette jövedelmezőségét.178

A válság legszembetűnőbb megnyilvánulása Szegeden is a mezőgazdasági termékek árának erőteljes csökkenése volt. Az 1929. évi beszámoló azt hangsúlyozta, hogy „(...) a készletek lenyomták az árakat (...) A gabonaárak zuhanása az ország több helyén a gabonaszakmában sorozatos összeomlásra vezetett (...) A mezőgazdaság megcsappant rentabilitása jut kifejezésre a földárak hanyatlásában és a gazdaközönség növekvő eladósodásában."179

 {106} 1930-ban a kedvezőtlen körülményeket, vagyis az árak rendkívüli esését még a gyenge termés is tetézte, alapjaiban kétségessé téve az agrárgazdaság jövedelmezőségét. 1931-ben pedig szükségképpen bekövetkezett az állatok és a különféle húskészítmények árának nagymérvű lemorzsolódása, megfosztva a termelőket még attól a lehetőségtől is, hogy terményeiket az állattenyésztés, hizlalás, tejtermelés útján kedvezőbben értékesíthessék.180

A gabonafélék és az állati termékek árai Szegeden a minőségi kifogások, valamint az üzérkedés következtében még a hivatalos tőzsdei tarifákat sem érték el, többnyire 1-2 pengővel alacsonyabban képződtek.181 (10. grafikai melléklet.)

A nagymértékű árcsökkenés miatt természetszerűleg rohamosan fokozódott a parasztság eladósodása, növekedtek a közterhek. Ezért 1930. április 5-én a polgármester előtt megjelenő tanyai küldöttségek haladékot kértek tartozásaik kiegyenlítésére. A pusztamérgesi kisbirtokosok pedig bejelentették, hogy képtelenek kifizetni a kisvasúti hozzájárulásként nekik felrótt mintegy 30 000 pengőt.182

Az 1929-es esztendőt különben 300000 pengő adóhátralékkal zárták Szegeden, de a válság elmélyülésével még ez az összeg is növekedett, s 1930 végén már a félmillió pengőt is meghaladta. A városi közgyűlés 1931-ben egymás után tárgyalta azokat a felirati kérelmeket, amelyekben a törvényhatósági bizottsági tagok választóik nyomására a magánjogi- és köztartozások felfüggesztését sürgették.183

1932 júliusában a városi bérlők földbérhátraléka olyan nagy volt, hogy a hatóságok röpcédulákon szólították fel a bérlőket fizetési kötelezettségük teljesítésére.184 Különösen a kubikosok körében volt elkeserítő a helyzet. Szeged környékén sehol sem kaptak munkát. 300 szegedi kubikos igen messze Észak-Magyarországon a Boldva szabályozásánál kereste megélhetését. Szerencsétlenségükre a patak magas vízállása miatt nem dolgozhattak. A csapat pénz híján még hazautazni sem tudott.185 A Munkaközvetítő Hivatalban sok munkanélküli fordult már meg ekkor. Kézikönyvtárat állítottak fel, folyóiratokat, napilapokat rendeltek, hogy a munkanélküliek a hivatal előcsarnokában olvasással tölthessék az időt.186

10. grafikai melléklet. A gabonaneműek átlagos árainak alakulása, 1923 — 1933

 {108} Szeptemberben már ismét nehéz volt az elhelyezkedés még a mezőgazdasági munkában is.187 Decemberben Papp József törvényhatósági bizottsági tag vezetésével röszkei, Császár Rudolf vezetésével domaszéki ínségesek küldöttsége kereste fel a polgármestert. A tanyai rászorultak helyzetének javítását, továbbá ínségmunkát kértek.188 A következő év januárjában röszkei és szentmihályteleki deputáció azt panaszolta el Somogyi Szilveszter polgármesternek, hogy nyáron sem jutottak keresethez. Azok a családok, amelyek mezőgazdasági napszámból éltek, nem szerezhették be a télire valót, télen pedig semmiféle munkalehetőséget nem találtak. A város a tanyasiaknak néhány napi ínségmunkát biztosított, azonban csupán 80 fillért adott naponta egy embernek.

A nehéz gazdasági viszonyok miatt a város egyik legrégibb bérlője Savanya Miklós és társa lemondtak bérletükről, mert a járandóságot nem tudták fizetni. Szeged-Alsótanya jégkárt szenvedett gazdái Bárányi Tibor főispán közbenjárásával Kállay Miklós földművelésügyi miniszterhez fordultak, hogy engedje el a kiosztott vetőmagbúza vételárát. A minisztérium azonban csupán egy évi haladékot adott évi 8%-os kamat és a városi garancia fenntartása ellenében.189

1933 márciusában a röszkei, illetve a nagyszéksósi gazdák vetőmagvisszafizetési kötelezettségüknek nem tudtak eleget tenni, a határidő meghosszabbítását kérték, de még beadványuk 2 pengős bélyegilletékét sem tudták megfizetni.190

Noha a javulás jeleként lehetett értékelni, hogy fokozódott a bérlők fizetési készsége, és 1933. november közepéig egymillió pengőt, a bérek 70%-át befizették a város pénztárába, a némileg kedvezőbb helyzet korántsem jelentette gondjaik megoldását.191 Valójában komor színek jellemezték továbbra is a helyzetet.

Bár a bérlők 1934. november végéig 16000 pengővel több földbért fizettek be a város pénztárába, mint az előző év hasonló időszakában, a parasztság helyzete nem változott lényegesen. A folyó évi béreket rendesen fizették ugyan, a több éves hátralék viszont nem akart fogyni, holott az 1932-ig fennálló haszonbérhátralékot kamatmentesen fizethették vissza.192

Az aszály és jégkár miatt a gazdák egy része a szokásosnál is nehezebb helyzetbe került. Hétszáz gazda közül ötszázan nem tudták visszafizetni az előző esztendőkben szintén az aszály- és jégkár egyhítésére juttatott vetőmagkölcsönt. {109} Az évi rossz termés miatt kérték mintegy 14000 pengő tartozásuk elengedését.193

A belügyminiszterhez írott levelében az új polgármester, Pálfy József így jellemezte a helyzetet: „A fagykár, jégverés, aszálykár miatt a nincstelen napszámosok és a tanyai kisbérlők nem tudták összegyűjteni télire még a legszükségesebbeket sem, s így ha őket valamilyen formában nem támogatjuk, a szószoros értelemben éhenhalnak. A miniszterközi bizottság előtt már rámutattam, hogy az idén, a múlt évektől eltérően, a tanyai ínséges lakosságot is ínségmunkával kell segíteni." Végül Pálfy 30000 pengő államsegély kiutalását kérte a tanyai lakosság megsegítésére.194

A parasztság katasztrofális helyzetén — az állami beavatkozási politika helyi megvalósításaképpen — folyamatosan próbáltak enyhíteni. Másfelől Szegeden is megkíséreltek érvényt szerezni azoknak a központi intézkedéseknek, amelyek a mezőgazdasági termelés fellendítését, az értékesítés megkönnyítését, az árviszonyok javítását célozták.

A krízis leküzdésére irányult pl. a boletta rendszer, amelynek bevezetését és fenntartását a szegedi iparos- és kereskedő körök mindvégig élesen ellenezték.

A boletta rendszer szegedi bemutatkozása egyébként sok keserűség forrásává vált, minthogy a meglehetősen bonyodalmas rendelkezés lényegét a paraszti lakosság többsége meg sem értette. A spekuláns gabonakereskedők az első időkben — kihasználva a gazdák tájékozatlanságát — a bolettát egyenesen levonták a búza árából, sőt az is előfordult, hogy a mázsánként járó 3 pengős gabonajegyért csak 30 fillért számítottak fel kiegészítésképpen.195

A visszaélések sajátos folytatásaként a megyéspüspök pásztorlevélben figyelmeztette a papokat, hogy az általuk megkötendő haszonbérleti szerződéseknél tisztázzák a boletta kérdését is. Azt ajánlotta, hogy a boletta a haszonbérbeadót illesse meg, vagyis a földbirtokokkal rendelkező plébániákat.196

A teljes összeomlást a kormányzat számos egyéb intézkedéssel, kezdeményezéssel próbálta megakadályozni.

1931 augusztusában a földművelésügyi miniszter arról értesítette a főispánt, hogy a város területén, ahol az elemi károk nagymérvű pusztítást okoztak, s a gazdák a szükséges vetőmaggal nem rendelkeznek, a termelés folytonosságának a biztosítása érdekében a szükséges vetőmag beszerzése és {110} kiosztása céljára 44000 pengő hitelkeretet biztosít. A várost egyidejűleg a kölcsön visszafizetésének szavatolására kötelezte.197

A helyi hatóságok javaslatára ugyanebben az esztendőben 210 jégkárosult gazdának és családjának csekély mennyiségű, de olcsó búzát, kukoricát juttattak és némi készpénzsegélyt.198

1931 tavaszán központi burgonyavetőmag-akciót is lebonyolítottak. A mintegy 12000 pengő kölcsönt azonban a gazdáknak vissza kellett fizetni. Mivel a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt erre nem voltak képesek, 1932-ben az újabb vetőburgonya kontingensből már csak úgy részesülhettek, hogy a város 25000 pengő értékében garanciát vállalt.199

Kamatmentes hitelügyelet keretében tenyészállatok beszerzését is szorgalmazták. Szegeden azonban mindössze 15 gazdát találtak jogosultnak a kedvezményre.200

Mint láttuk, 1932 a mezőgazdaság szempontjából rendkívül súlyos esztendő volt. Ez év telén a város ínségmunkákon foglalkoztatta a parasztok egy részét, némi keresethez juttatva őket. Járandóságukat természetben kapták meg.201

Nagy várakozás előzte meg 1933-ban a Gömbös-kormány által megígért gazdamoratóriumot, annál nagyobb csalódást keltett a megjelent rendelet. A kölcsön halasztása Szegeden mindössze 1250, többségükben 10 holdas gazdára vonatkozott. A legnagyobb védetté nyilvánított földbirtok a városban 300 hold volt egy tagban. A halasztásra egyébként leginkább rászoruló egy-két holdas törpebirtokosokat lényegében nem vették figyelembe.202

A kormányzati intézkedés Szegeden tehát csupán nagyon szűk paraszti réteg számára biztosított ideig-óráig menedéket. Már 1934 júniusában 300 gazda ellen kérték a védettség megszüntetését. A szegedi járásbíróság ekkor még elutasította ezeket a kérelmeket, mert úgy találta, hogy a gazdák nem vétkesek a késedelemben. Az adósok többsége olyan rossz helyzetben volt, hogy még a 4-5%-os tőke-, illetve kamattörlesztést sem tudta fizetni, nem beszélve a nagyszámú egyenes és közvetett adóról.203

1935 februárjában már csak 559 volt a védett birtokosok száma. Közülük csupán 372 fizette meg az adóhátralékot határidőre, a többi birtokos nem.

 {111} A hatóságok 186 szegedi gazda mintegy 20000 pengő adóhátralékát tartották nyilván. Február közepéig a birtokosok egyharmadának megszüntették a védettségét.204

Mindez persze nem jelentette a kisebb segítő akciók abbamaradását. A korábbi időszakban nyújtott vetőmagkölcsönök törlesztési határidejét pl. 1935. október 15-éig meghosszabbították.205 Ekkor azonban az érintetteket fizetési kötelezettségük azonnali teljesítésére szólították fel. Azzal érveltek, hogy Szeged abban az évben nem tartozott a fagy- és jégkár sújtotta vidékek közé. Más országrészeken viszont szinte a teljes termés elpusztult, s a kárt szenvedett területek támogatását az államkincstár — úgymond — csak a visszafizetett gazdatartozásokból tudja megoldani.206

Az 1935. évi gyenge termés pótlására a minisztérium egyébként 40 vagon kedvezményes áru importtengerit bocsátott a szegedi gazdák rendelkezésére, és 25 vagon burgonya kiosztását is engedélyezte. Később még 718 q jó minőségű búzavetőmagot is kaptak. Mindez csepp volt a tengerben. A helyzet különben olyan súlyossá vált, hogy az adóhivatal 20000 pengőt eltörölt a földadóhátralékból, minthogy behajtására semmi reményt nem látott.207

A következő év júniusában a polgármester a termés betakarításáig a vetőmagkölcsönök behajtását felfüggesztette, miután a gazdák még régebbi tartozásaikat sem tudták rendezni. A hatóságok egyidejűleg propagálták a Növénytermelési Hivatal egységes búzavetőmag-akcióját, mivel azonban pénzügyi támogatást a vásárláshoz nyújtani nem tudtak, az akció csupán szerény eredménnyel zárult.208

A Növénytermelési Kísérleti Állomás újszegedi gazdasága viszont rendszeressé tette az őszi gabonavetőmag-szelektorozást a környék paraszti lakossága részére. Szerény sikert könyvelhettek el a vetőburgonya-akció szervezői is, akik az előcsíráztatott korai újburgonya termelését szerették volna előmozdítani.209

A harmincas években fokról-fokra kamatozódtak a Szegedi Alföldkutató Bizottság termelési kísérleteinek (rizs, rózsaburgonya, szójabab, gyümölcsnemesítés), valamint az Alföldi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet búzafejlesztő kutatásainak eredményei.

Nagy jelentőséggel bírtak az 1922-től Kecskeméten működő Duna—Tiszaközi Mezőgazdasági Kamara sokirányú erőfeszítései az alföldi mezőgazdasági kísérleti bázisok kiépítésére (pl. Talajtani Intézet, Állati, Bakteriológiai és {112} Kórdiagnosztikai Intézet, Purgly Emil mintagyümölcsös és gyümölcstermelési kísérleti telep stb.). E kutatóhelyeken kiemelkedően fontos munkálatok folytak a homoktalajok feljavítására, a jobb minőségű növények vetésterületének kiterjesztésére, különleges, addig ismeretlen takarmányfajták termesztésének bevezetésére. Kétségkívül értékes eredményekre jutottak a növényvédelem hatékonyabbá tétele tekintetében is. Fejlesztették továbbá a mezőgazdasági gépészetet.210

Jelentős hatást gyakorolt a Klebelsberg nevével fémjelzett ún. „tanyamentő mozgalom" is, amelynek keretében egyebek között tanyakiállításokat, országos vándorgyűléseket is szerveztek.211

*

A mezőgazdasági termelést az időjárási viszonyok is igen kedvezőtlenül befolyásolták.

A szeszélyes időjárás vidékünkön nagy károkat okozott, és nem ritkán a legdöntőbb tényezőként jelentkezett a terméseredmények alakításában.

A nyomott gazdasági viszonyok és a vázolt roppant változékony időjárási körülmények közepette önmagától értetődő, hogy helyileg a mezőgazdasági termelés fő ágazataiban nagy ingadozásokat tapasztalhatunk.

A növénytermesztés Szegeden a harmincas években továbbra is döntően a szemtermelésre alapozódott.

A búza hozamai a krízis időszakában fokozatosan csökkentek, s 1932-ben addig soha nem látott mélypontra zuhantak vissza. Az 1933-as esztendő kiugró termését 1934—35-ben gyengébb eredmények követték. 1936-tól viszont szemmel láthatóan egyenletes fellendülés jött el, s ez nyilvánvalóan összefüggött a kedvező időjárással, és a magyarországi búzatermelés időközben bekövetkezett fejlődésével is. A nemesítési akciók elérték céljukat, a magyar búza minőségileg átalakult, fokozta versenyképességét.

Ha párhuzamot vonunk Szeged, illetve az ország más vidékei között, látható, hogy a holdankénti átlagos termés tekintetében korszakunkra is áthagyományozódott a szegedi búzatermesztő körzetek viszonylagos lemaradása. Csupán a 100 holdnál nagyobb úri birtokok tartottak lépést az országos fejlődéssel.

Bizonyára nem tekinthető véletlennek, hogy rozsból 1929-ben Szeged környékén rekordtermést takarítottak be. Minthogy a rozs vidékünkön a {113} legfontosabb gabonanövény volt, a kritikus időszakban, a kedvezőbb időjárási körülmények között a paraszti termelők figyelme, törődése mindenekelőtt erre összpontosult, hiszen nem egy helyen a megélhetés fő forrását jelentette.

A jó terméseredményeket az adott gazdálkodási feltételek mellett természetesen nem lehetett stabilizálni, s ha 1939-ig akadtak is kiugróan jó esztendők (1933, 1936), a hozamok többnyire az alacsonyabb értékek mezsgyéjén ingadoztak.

Kivált a közép- és nagybirtokokon végbement intenzifikáció nyomán jelentősen nőttek a termésátlagok, s egészében meghaladták az Alföldön ekkoriban elért hozamokat. (Bár néhány alföldi nagyvárosban, pl. Hódmezővásárhelyen és Kecskeméten felülmúlták a Szegeden regisztrált eredményeket.) A nagyobb szegedi gazdaságokban ekkoriban ugyanakkor túlhaladták az országos szintet is. Mindez talán azzal is összefüggött, hogy Magyarországon ekkoriban erőteljesen visszaszorult a rozstermelés, Szegeden viszont továbbra is meghatározó maradt.

Változatlanul alárendelt szerepet játszott ugyanakkor az árpa és a zab. A termelés, a nagygazdaságokat leszámítva, külterjesen, korszerűtlen módszerekkel folyt, s ez rányomta bélyegét a terméseredmények alakulására.

A harmincas években a kapások közül a kukoricatermelés állott továbbra is a termelők figyelmének kereszttüzében. A gazdasági világválság drámaian gyenge hozamai országosan előtérbe állították a kukoricanemesítési munkálatokat. Termelési övezeteket alakítottak ki, s a talajadottságoktól függően több fajtát is számításba vettek. Koncentrált küzdelem kezdődött a roppant károkat okozó kukoricamoly ellen. Az összpontosított erőfeszítések eredményét jelezte, hogy a harmincas évek végén megszilárdulni látszottak a magasabb átlagok, s ha Szeged viszonylagos lemaradása továbbra is tartott, a fejlődés irányzata mindenképpen szembeszökő.

Hasonló tendencia tapasztalható a burgonyatermelésben. Vidékünkön megmaradt, sőt a válságos években némiképp fokozódott népélelmezési funkciója. A termésátlagok tüzetesebb vizsgálata nyomán kitűnik, hogy Szegeden jóval gyengébb hozamokat regisztráltak, mint az alföldi nagyvárosokban.

A takarmányrépa jelentősége ugyancsak a krízis időszakában növekedett meg ismét, mivel ekkor az érdeklődés a korábbinál nagyobb mértékben irányult az állattenyésztés felé. A harmincas években emiatt Szegeden is növelték a takarmányrépa vetésterületét, s ez is hozzájárult a terméseredmények átfogó növekedéséhez.212

A cukorrépa termesztése viszont továbbra is rendkívül szerény méretekben folyt.

 {114} A gazdasági krízis természetszerűleg a paprikatermesztésben is éreztette hatását, nagy nyomorba sodorva a termelők egy részét.

A termelők és kikészítők szervezetlen tömegétől eltérően a kereskedők egységesen tudtak fellépni. Nem került nagy fáradságukba a piaci árak alakítása, irányítása. Tőkével rendelkezvén, akkor vásároltak, amikor az számukra a legelőnyösebb volt.213

Az értékesítési válságot elmélyítette továbbá, hogy fokozódott a konkurencia-harc a két fő termelési körzet, Szeged és Kalocsa között, egyes esetekben már-már a termelés biztonságát, minőségét is veszélybe sodorva.214

Mindezek következtében a paprikaárak hallatlan mértékben lemorzsolódtak, a külföldi kivitel pedig megbénult.215

1932-ben a paprikatermelés kiemelkedően jó volt, a szegedi vegykísérleti- és paprikakísérleti állomáson ebben az évben 2 329 516 kg őrölt paprikát minősítettek. Természetes viszont, hogy értékesítési problémák jelentkeztek.

A paprikatermesztés valamelyes központi szabályozására két esztendővel később, 1934-ben került sor. Az 1900/1934. sz. rendelet zárt területté nyilvánította Szeged és Kalocsa környékét, és engedélyhez kötötte a paprikatermesztést. A szegedi (ide tartozott Tápé, Dorozsma, Újgyála) és a kalocsai körzetben mintegy 10—14000 holdon folyt paprikatermesztés.

1933-ban némileg emelkedtek a paprikapiac árai, 1934-ben pedig rekordtermés volt, de az értékesítési gondok nem enyhültek továbbra sem. A termés megközelítette a 600 vagont, a belföldi szükséglet ezzel szemben mindössze 150 vagont tett ki, és a külföldi igények is csekélyek voltak. Az árak ebben az esztendőben tovább nőttek.216

1935-ben gyenge közepes volt a paprikatermés, ebben az évben 2197386 kg paprikát minősítettek. Külföldön a magyar paprika, főleg a kedvezőtlen áralakulás miatt, nem kelt jól ekkor sem.217

1936-ban a paprika forgalma nagy változáson ment keresztül, amennyiben évekig tartó vajúdás után a szabad forgalmat kötött forgalom váltotta fel.218

E szerint a paprikát közvetlenül a szövetkezeti központ szegedi és kalocsai helyi szövetkezetei voltak kötelesek átvenni. E helyi szövetkezetek megalakítására már 1936-ban sor került. Szegeden Fűszerpaprikatermelők, Kikészítők és Értékesítők Szövetkezete néven alakult meg.

 {115} Az 1937-es esztendőben a paprika vetésterületének korlátozása ellenére a raktárak ismét megteltek, ezért a kormányzat 1937 februárjától szigorúan előírta a havonként megőrölhető mennyiséget. A szegedi malmok üzemét azonnal egyharmadára csökkentették. Mindez a malmokban foglalkoztatott munkások nagyobb részének azonnali elbocsátását vonta maga után. 1937 áprilisától még nagyobb mértékben redukálták a szegedi malmok őrlési kontingensét.219

Szeptemberben az Országos Árelemző Bizottság 20-ról 16 pengőre szállította le a paprika métermázsánkénti őrlési díját, miután az időközben végrehajtott áremeléseket szabálytalannak és indokolatlannak minősítette. Az így véghezvitt fogyasztói árcsökkentéssel szerették volna valamelyest élénkíteni a belső piacot.220

Kitűnik, hogy az „egykéz-rendszer" a harmincas évek második felében sokat tett a paprika külföldi értékesítésének előmozdítására. Másfelől továbbra sem csökkent a termelők kiszolgáltatottsága. A szövetkezet, ha átmenetileg gazdaságosabbnak is bizonyult, antidemokratizmusával gyakran váltotta ki a paprikások ezreinek tiltakozó ellenszenvét.221

A kritikus évek az erdőhasználat terén is új helyzetet teremtettek. Minthogy megrendült az ország külkereskedelmi mérlege, fokozott ütemben kezdődött meg a faállomány kizsarolása. Szegeden 1931-ben, tehát éppen a válság mélypontján mutatták fel a legnagyobb fakitermelési értékeket, de az elkövetkező évtizedben is jelentős maradt a Szeged környéki erdőkben kivágott fatömeg. Az 1935. évi IV. törvénycikk hiába próbálta fokozottan védelmezni a faállományt, az erdőterület fokozatosan csökkent. A rendelkezés értelmében egyébként Szegeden erdőigazgatóságot létesítettek, amelynek feladatává tették, hogy „az Alföld fásítására irányuló nagyszabású állami akciót előbbre vigye."222

A szőlőművelés hanyatlását a gazdasági válság tovább gyorsította és mélyítette. Szeged vidékén 1929-ben általában közepes eredményeket regisztráltak. A szőlő minősége azonban kiválónak bizonyult, így a termés egy részét eléggé kedvező áron lehetett értékesíteni. Ez egyfelől fokozta a termelők bizalmát a csemegeszőlő iránt, másrészt némileg ellensúlyozta a továbbra is kedvezőtlen borárakat.223

 {116} 1930—31-ben az általánosan romló feltételek között viszont a csemegeszőlőt is csak nagyon alacsony áron lehetett eladni. Az 1931. évi kamarai jelentés megemlíti, hogy „soha nem voltak még 5—6 filléres mustárak, a borszőlőt 3 fillérért is adták, a csemegeszőlő a kezdő 30—40 fillérről 14 fillérre szállott le."

Erdőterület és fatermelés Szegeden (1922-1940)

A borértékesítési lehetőségek városunkban a válság egész időszakában a lehető legkedvezőtlenebbül alakultak, minthogy a bő termés miatt a kereslet egészen minimális volt. Ilyen körülmények között még inkább örvendetes, hogy a szegedi gazdák telepítés vagy ráoltás útján mégis fokozták a csemegeszőlő termelését.224

1933—34-ben a szőlő- és bortermelésben némi javulás következett be, noha az eredmények elmaradtak a helyi viszonylatban kiugrónak számító 1932-es év hozamai mögött. A borpiacon szűkebb pátriánkban jótékonyan érződött az Egyesült Államokban hosszabb ideig érvényben volt szesztilalom feloldása, ami világszerte feljavította a borárakat. Természetesen az általános gazdasági konszolidáció is kedvező hatást gyakorolt. Így azután érthető, hogy a kiváló minőségű borok emelkedő árakért találtak vevőre. Csemegeszőlőből különösen kedvelt fajtáknak bizonyultak a Szőlőskertek királynője, a Csabagyöngye, {117} az Erzsébet királynő emléke, stb., amelyekből növekvő mennyiséget sikerült elhelyezni a külföldi piacokon is.225

1935-ben az egész Alföld szőlő- és gyümölcstermését katasztrofálisan érintette a májusi fagy, amelyet néhány héttel később még egy szokatlanul heves jégverés követett. A finomabb szőlőfajták szinte teljesen tönkrementek. Minthogy a Dunántúlon és Észak-Magyarországon nagy mennyiséget szüreteltek, így az árak szükségképpen lemorzsolódtak.226

Ha 1935-öt a legrosszabb, 1936-ot a legkedvezőbb esztendőnek tekinthetjük. A szőlő rekordtermést hozott, s a musttermést is csak a legjobb évekhez lehet hasonlítani.

1938-ban ismét napirendre tűzték az engedély nélkül telepített homoki szőlők kiirtását. Mintegy 800 holdnyi szőlő került így veszélybe. Végül is a hatóságok engedtek, lehetővé téve a hozzájárulás utólagos megszerzését.227

A kedvező döntést bizonyára előnyösen befolyásolta, hogy a harmincas évek utolsó harmadában a szőlő- és borpiac továbbra is szilárduló irányzatot jelzett, kivált a csemegeszőlő és a minőségi borok iránt mutatkozott állandó és élénk érdeklődés. A termelők így igen magas árakat értek el.228

1940-ben viszont a szőlőtermés a peronoszpóra-járvány következtében a szó szoros értelmében megsemmisült. Hiába utalt ki a földművelésügyi minisztérium pótlólagosan nagyobb mennyiségű rézgálicot, a szállítmány már későn érkezett.229

A világválságtól a világháborúig terjedő időszakban a legörvendetesebb fejlődés a gyümölcstermelés terén tapintható ki. A harmincas években a gyümölcstermelést a kormány, a dekoncentráltan szervezett középfokú igazgatási intézmények (pl. a Duna-Tiszaközi Mezőgazdasági Kamara, a Kereskedelmi és Iparkamarák) és a helyi közigazgatási szervek szorgalmazták. (11. grafikai melléklet.)

A mennyiségi gyarapodás önmagában is igen nagymértékű. Az 1935. évi mezőgazdasági statisztika adatai mindezt meggyőzően bizonyítják.230

A pozitív változások viharos folyamata együtt haladt a Duna—Tisza köze más gyümölcstermesztő körzeteinek nagyarányú fellendülésével. Az adott sanyarú éghajlati- és talajviszonyok mellett a gyümölcskultúra nagyszabású fejlesztése csak az itt élő paraszti lakosság emberfeletti munkája, szívós, kitartó erőfeszítései, teremtőképessége nyomán vált lehetségessé.

Az adatfelvétel számsoraiból kitűnik, hogy a hagyományosan termesztett gyümölcsfajták mellett igen kedvező változás következett be mind a mennyiséget, mind {119} pedig a minőséget illetően az őszi- és kajszibarack állományban.

11. grafikai melléklet. Gyümölcsfaállomány, 1929 — 1935

Ha az üzemi statisztikát vesszük szemügyre látható, hogy a gyümölcstermesztés számos közép és gazdagparaszti birtokokon a megélhetés fő forrását jelentette, viszont az 1—5 holdas kisparaszti gazdaságokban nem volt túlzottan jelentős.

Az egész termelés zömét az 5—50 holdas gyümölcsösök adták. Itt számba vehető árutermelés bontakozott ki.231

A húszas évek végén Szeged az ország legnagyobb gyümölcspiacai közé került. A városban és környékén egyre több csemetekert és faiskola létesült, amelyek egyrészt a helyi termelőket látták el jó minőségű facsemetével, másrészt jelentős szállításokat bonyolítottak le az ország többi részébe és külföldre. Az értékesítési viszonyok kedvezően alakultak, sőt az export előmozdítására a földművelésügyi kormányzat másfél millió pengő exporthitelt engedélyezett.

1929-ben különben az almatermelés igen jó volt, de férges és nehezen eltartható. A szárazság miatt szilvából és kajszibarackból csak közepes termést takarítottak be.232

1930—31-ben a gazdasági válság hatására szinte teljesen elakadt a gyümölcskivitel, rendkívül lecsökkentek a gyümölcsárak. 1929 nyarán még élénk forgalmat sikerült lebonyolítani Németország, Ausztria, Lengyelország felé. 1930-ban viszont már csupán 30 vagon almát vásároltak meg a külföldre szállító kereskedők. 1931 augusztusában korlátozták a bankkifizetéseket, ezért az exportőrök nem tudták átvenni a gyümölcsöt.233

1932-ben barack alig termett, az almát az almamoly, a többi gyümölcsöt a levéltetű tizedelte meg. A majdnem évente fellépő különböző kártevők pusztításait alig ellensúlyozta korszerű védekezés.234

1933—34-ben viszont a gazdák szinte minden gyümölcsből nagy termést takarítottak be. A cseresznye mennyiségileg és minőségileg sokat javult.235

Az évtized derekára a gyümölcstermesztés hovatovább a terület egyik legfontosabb gazdasági ágává nőtt.

A kormányzat segítő szándékára utal a földművelésügyi minisztérium 1937. november 30-án kelt rendelete, amelyben vállalta, hogy az értéktelenebb gyümölcsöt termő fákat díjmentesen átoltatja, és azokon három éven keresztül minden metszési munkát elvégeztet.236

 {120} Az 1938-as gyengébb termés után 1939-ben ismét rekordmennyiségű gyümölcs kerülhetett a piacokra. Az értékesítés azonban a korábbi éveknél nagyobb gondot okozott. A termelők ezért Teleki miniszterelnök és Varga iparügyi miniszter segítségét is kérték, akik a kecskeméti konzervgyárat 5000 mázsa sárgabarack átvételére kötelezték. Másfelől kilátásba helyezték Szegeden egy konzervgyár létesítését, amely különben 1940-ben, mint a kecskeméti üzem fiókvállalata meg is kezdte működését. Mindez bizonyára összefüggött a háborús készülődéssel is.237

Szeged gyümölcsfaállománya 1935-ben (az 1928-as adatokkal egybevetve)

A növénytermesztés túlsúlya mellett a mezőgazdaság fontos ága volt Szegeden az állattenyésztés is. Az adatokból kitűnik, hogy a baromfitenyésztés fellendülő irányzatot mutatott.

Vizsgáljuk meg az 1935-ös statisztika alapján az állatállományt birtokkategóriák szerint:238

 {121} Az adatokból kiviláglik, hogy az állattenyésztés, főleg a baromfi tartás és sertéstenyésztés fontos jövedelemforrása volt az egy hold alatti gazdaságoknak is. Viszont alig tartottak nélkülözhetetlen igaerőt jelentő lovat, valamint az élelmezés szempontjából fontos szarvasmarhát. A legjelentősebb az állattartás az 5 holdig terjedő birtokokon. Az 50 hold feletti gazdaságokban viszont főleg a növénytermesztéssel foglalkoztak, az állattenyésztéssel viszonylag keveset törődtek.239

Az állattenyésztés helyzete különben a krízis kirobbanásakor valamivel kedvezőbben alakult, mint a növénytermesztésé. Mindez összefüggött a többé-kevésbé kielégítő takarmányozással. Még az állatárakban is csekély javulás következett be. Csupán a baromfiértékesítési lehetőségek rosszabbodtak. A sertéstenyésztést a hizlalási hitel is serkentette, a szarvasmarha-állomány gyarapításában egyre inkább előtérbe kerültek a minőségi szempontok. Az alacsony tejárak azonban kétségessé tették a jövedelmezőséget. Ez idő tájt a lótenyésztés jelentette a legnagyobb problémát, mivel a termelési költségek tetemesen megnövekedtek. A juhállomány némi gyarapodása a sivár viszonyokból következett.240

A válság mélyülésével azonban emelkedtek a takarmányárak, s ez tovább növelte az amúgy sem csekély ráfordításokat.

A sertésállomány visszaesése 1932—1933-ban volt a legnagyobb mértékű, minthogy az 1931. évi sertésvész lokalizálása nem sikerült. A sokféle bajjal sújtott gazdák természetesen képtelenek voltak megfizetni a drága védőszérumot. Járvány pusztította a baromfiállományt is. A lovaknál a csökkenés viszonylag mérsékelt volt, a szarvasmarhák százának fogyatkozása megfelelt az országos átlagnak.241

A fehértói halgazdaságot 1931-ben kezdték el a vad, szikes talajon intenzívebben kiépíteni. Az első halivadékokat 1933 márciusában vitték Fehértóra. Ez év augusztusában már 15 q pontyot vittek el a szegedi üzletekbe. Az első esztendő teljes bevétele végeredményben 70000 pengőre rúgott. Ekkorra a halgazdaság már napi 8—10 q halat kínált eladásra.242

A nagy gazdasági válság tehát aránylag kevéssé befolyásolta a szegedi állattenyésztés helyzetét. Annál inkább így volt ez, mert a szegedi állattartók csak kis mértékben termeltek piacra. A válság után 1934-ben a sertésállomány kb. 20%-kal emelkedett, a szarvasmarha- és lóállomány azonban tovább csökkent. Gondot jelentettek továbbá a kedvezőtlen értékesítési viszonyok, a magas takarmányárak, továbbá a mezőgazdasági termények és a gazdák {122} számára nélkülözhetetlen ipari cikkek közötti árbeli eltérés. A lótenyésztők még mindig megérezték a katonaság Trianonban lecsökkentett létszámát, valamint a lovasalakulatok háttérbe szorulását, de a külföldi lóvásárok némi enyhülést jelentettek számukra. A szarvasmarhánál és a juhnál értékesítési gondok jelentkeztek (tej, gyapjú). Az év második felében a gyapjúértékesítés ugyan javult, de a tejtermelésre a gazdák ráfizettek. Az általános szegénységgel függött össze a kecsketenyésztés térhódítása. A legkedvezőbb ekkor a baromfitenyésztés volt. Erre a gazdák nem fizettek rá, sőt némi nyereségre is szert tehettek.

A sertésárak egész évben szilárdak maradtak.243 1935-ben a kedvező exportlehetőségek nyomán a sertésállomány kb. 15%-kai növekedett. A szarvasmarha tenyésztése is emelkedő irányzatot mutatott, és jelentősen gyarapodott a juhállomány.244

Az állattenyésztés jövedelmezősége 1936-ban ismét eléggé kedvezően alakult. Ez a megállapítás főként a második félévre vonatkozik, amikor már a takarmányellátás is folyamatossá vált.245

1937-ben az állattartó gazdák helyzete lényegesen javult, mivel az állatárak emelkedése folytán nőtt a jövedelmezőség. Továbbra is bőséggel állt rendelkezésre takarmány, így csökkent a ráfordítási költség.246

1938-ban és 1939-ben ezzel szemben nőttek a takarmányárak, s a fokozódó export miatt alig lehetett kukoricához jutni. Némiképp csökkent a belső fogyasztás, a kivitelhez fűzött remények viszont meghiúsultak. Különösen a marhatenyésztés rentabilitását befolyásolta igen károsan a száj- és körömfájás, valamint az Olaszországba irányuló szállítások megcsappanása.

1939 szeptemberében kirobbant a világháború, s ez átmenetileg némi konjunktúrát teremtett, hozzájárult az állatárak megszilárdulásához. 1939 decemberében viszont a Szegeden is fellépő juh-himlő elpusztította az állomány egynyolcadát.247

Összegezve: a szegedi állattenyésztés fejlődésének a két világháború közötti időszakban áthághatatlan akadályát jelentette a közlegelők feltörése, a növénytermesztés egyoldalú szemtermelésre való berendezkedése, a takarmánytermesztés háttérbe szorult. Így az állattenyésztés kiegészítő ágazattá vált, s nem segíthette megfelelően a kis- és törpebirtokok tömegeinek erősödését.248 {123}

9. MEZŐGAZDASÁG A HADIGAZDASÁG RENDSZEREBEN

Szegeden a háborús esztendőkben jelentősen megnövekedett a gabonafélék, ezen belül pedig különösen a rozs és a búza vetésterülete. A jelenség főként 1941-ben és 1944-ben szembetűnő, vagyis a háborúba való belépéskor, illetve az utolsó katonai erőfeszítések évében. A hüvelyesek közül a korábbiakhoz képest a szójabab, az ipari növények közül pedig a fűszerpaprika termőterületét növelték. A hadigazdálkodás érdekeinek megfelelően valamivel nagyobb földdarabot hasítottak ki a kukorica-, burgonya-, takarmányrépa- és cukorrépatermelés számára. Az ipari növények termesztése — a paprikát leszámítva — Szeged határában a háború előtt nem volt túlságosan jelentős. A kormányzati rendelkezések viszont ekkor előírták, hogy Szegeden a 15 holdat meghaladó birtokok területének közel egytized részén napraforgót és repcét, a 100 holdon felüli gazdaságok pedig ezen kívül még ricinust is vessenek. Feltűnő ugyanakkor, hogy korlátozták a szálastakarmányok vetésterületét, s ez mindenképpen fokozta az állattenyésztéssel összefüggő, a háború derekától egyre riasztóbbá váló gondokat.249

Ami a főbb mezőgazdasági termények átlagos hozamait illeti, a számsorokból kitűnik, hogy többnyire alatta maradtak a harmincas évek eredményeinek, egészében véve pedig az országos mutatóknak.250

Termésátlagok Szegeden (1939-1944)

A paprikatermelőknek a háború elején nagyon kedvezett az általánosan jelentkező fűszerhiány. 1940 nyaráig Trieszten és Genován át még sikerült a nyugati piacok megőrzése, ezt követően azonban szinte kizárólag a tengelyhatalmak részére szállítottak. A legfontosabb változást az a rendelet jelentette, {124} amely megszüntette a minősítés hosszú időn át bevált rendszerét. Mindössze kétféle minőséget engedélyeztek, előírva, hogy mindkét fajta csípős legyen.251

Az állattenyésztésben az időleges fellendülést helyileg is visszaesés követte. A Gazdasági Felügyelőség 1944-ben kelt átfogó jelentése kendőzés nélkül tárta fel a helyzetet:

„A szarvasmarha állomány nem csak számszerűen kevés, de minőségileg is általában igen gyenge (...) A lótenyésztés a háború kezdetén mennyiségi szempontból megfelelő minőségű volt, de minőségi szempontból nem felelt meg a követelményeknek. A lóállomány igénybevétele háborús célokra az utolsó két esztendőben nagy mértékben hátráltatta a mezőgazdasági művelést is. (...) A sertésállomány csökkenése főleg a zsír- és húsbeszolgáltatással függött össze. (...) A baromfiállomány is erősen megfogyatkozott, amihez hozzájárult még a múlt évben erősen pusztító baromfivész is."252

A korabeli statisztikai adatfelvétel azt tanúsítja, hogy az állatállomány Szegeden a háború idején erőteljesen csökkent, bár az országosan rögzített háborús veszteségek mértékét szerencsére nem érte el. Sok egyéb mellett mindezt talán az is magyarázza, hogy Szeged felszabadulása nagyobb harcok és véráldozat nélkül már 1944 októberében bekövetkezett, s a német reguláris alakulatoknak egyszerűen nem maradt idejük az állatok elhurcolására. Így is elveszett azonban a ló- és sertésállomány mintegy fele, a szarvasmarhák közel harmada.

Az állatállomány változása és a háborús veszteségek Szegeden253

Szegeden 1940-től követhetők nyomon a hadigazdálkodás fontosabb intézkedései, minthogy az 1939 őszén bevezetett legelső korlátozások (a tea, kávé, külkereskedelemből származó fűszerek zárolása stb.) alig érintették a lakosságot. Annál inkább a közszükségleti cikkek árának kezdetben lassabb, majd később egyre fokozódó ütemű drágulása, 1940-től pedig a jegyrendszer részleges {125} bevezetése. Először egy-egy hónapra érvényes petróleum- és cukorjegyeket osztottak ki. Feltehető, hogy itt egy korábban megkezdett országos rendelkezés későbbi kiterjesztéséről van szó, amelyet az említett cikkekben hosszabb-rövidebb időn keresztül teljes vagy részleges hiány előzött meg. Mint jellemzőt azt is meg kell említenünk, hogy bár a hatóságok és a kereskedelmi apparátus erőfeszítéseket tett a kibocsátott jegyek szűkös árualapjának biztosítására. Ez korántsem járt mindig sikerrel. Mindenütt megkezdődött a boltok előtti sorbanállások időszaka.

1940 őszén megtiltották a búzának takarmányozásra, valamint a szeszfőzésre való igénybevételét. Majdnem egyidejűleg rögzítették a burgonya és a tej eladási árát, majd az év végén a kenyér hatósági árát is.

A rendkívüli nehézségek enyhítésére számos olyan rendeletet hoztak, amelynek célja a termelés fokozása volt. 1939 decemberében a pénzügyminiszter felemelte a dohány beváltási árát. Növelték az előállítható pálinka mennyiségét. 1941 januárjában kedvezményes lucernavetőmag-akciót bonyolítottak le. Néhány hónappal később a kormány hozzájárult ahhoz, hogy a Futura 2—3 árkiegészítést adjon a gazdák által áruba bocsátott búza, rozs, zab, kukorica minden mázsája után. Egyidejűleg hirdetményben szólítottak fel a terményfelesleg önkéntes beszolgáltatására, kilátásba helyezve a visszatartott gabona elkobzását.

1941 tavaszán ugyanakkor megkezdték a miniszterelnök által meghirdetett 50 millió pengő beruházási kölcsön folyósítását viszonylag mérsékelt kamatra.

A gazdák a hitelt új üzemágak bevezetésére, gazdasági épületek emelésére, állatvételre, gépek beszerzésére fordíthatták.254

Az egyébként is nyomorúságos helyzetet tovább súlyosbította, hogy 1940 és 1942 között a rengeteg csapadék következtében évről évre nagy területeket öntött el az ár- és belvíz. 1940 májusában pl. Tukats főispán és Pálfy polgármester arról számoltak be a belügyminiszter által összehívott értekezleten, hogy a vadvízáradások Szeged környékén mintegy félmillió pengő kárt okoztak. 1941-ben csupán koncentrált erőfeszítésekkel sikerült útját állni a katasztrófának. 1942-ben viszont az árvízvédelemben alkalmazott rendszabályok elégtelennek bizonyultak. 1942 márciusában a helyi napilapok arról tudósítottak, hogy kb. ötvenmillió köbméter vadvíz zúdult Szegedre, s nem kevesebb, mint kétezer házat az összeomlás veszélye fenyegetett. Végül is ezerötszáz ház dőlt romba, háromezerötszáz pedig súlyosan megrongálódott.255

 {126} A lakosság élelmezésében és létfenntartásában érzékelhető állandó zavarokra vetnek fényt a Közellátási Hivatal a főispánnak, illetve a kormányzati szerveknek küldött jelentése. 1940 őszén a zsírellátás akadozását és a sertésvágás korlátozásából eredő nehézségeket panaszolták, jelezve, hogy komoly hiányok mutatkoznak a tej- és lisztforgalmazásban.256

Az említett gondok 1941-ben állandósultak, sőt újabbakkal egészültek ki. Nem lehetett elegendő takarmányhoz jutni. Gyakorivá vált a tejhamisítás. Petróleum sem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségben. Egyre nehezebben sikerült a téli tüzelőt beszerezni.257

1942-ben pedig ezek mellett a riasztó vetőmaghiány mutatta a nyomorúság növekedését.258

A kisbérlők gazdasági helyzete is jelentősen rosszabbodott. 1939-ben a város 6000 holddal több földet adott bérbe, mégis a befolyó jövedelem kevesebb volt, mint a megelőző két esztendőben. „Hiába lép föl a városi tisztiügyészségi hivatal a haszonbérlőkkel szemben — írják — a hátralék összege nem csökkent."259

A városi hatóságok a megelőző időkben 10—25 évre adták bérbe a földeket. 1941-ben azonban a háborús körülmények miatt a lejárt szerződéseket csupán egy esztendőre hosszabbították meg. Egyidejűleg 40%-kai felemelték azoknak a földeknek a bérét, amelyeket 1936 októbere előtt osztottak ki. A döntést azzal indokolták, hogy a mezőgazdasági termények drágulása következtében a földek hozama jelentősen megemelkedett. 1942-ben az egy évtizeddel korábban érvényes volt bérek 60%-os emelését határozták el, s ezúttal csupán három esztendőre szóló megállapodásokat kötöttek az igénylőkkel. Elkeseredést váltott ki a bérlőparasztok körében továbbá az az intézkedés, hogy a bérleti díjakat a szokástól eltérően előre, egy összegben kellett kifizetni. 1942 decemberében, figyelmen kívül hagyva a lakosság közt erősödő nyugtalanságot és az általánosan romló életviszonyokat, a város minden előzőekben engedélyezett földhaszonbér-mérséklést megszüntetett.260

1943 októberében a törvényhatósági közgyűlés egyrészt megerősítette a felsorolt bérlőellenes rendeleteket, de újabbakkal is tetézte azokat. Kimondta, hogy „(...) a haszonbérek a búza jelenlegi árához képest arányosan felemeltessenek. A város polgármestere pedig köteles a hátralékok legerélyesebb behajtásáról gondoskodni."261

 {127} A háborús megszorítások ellensúlyozására, de a szociális feszültségek fékezésére és leplezésére is, a kormánykörök komoly szerepet szántak az antiszemita propagandának, s ennek részeként a „zsidóföldbirtokosok" kisajátítása körül csapott kampánynak. Szegeden mindössze 329 hold föld volt zsidó vallásúak kezében. Ezt a földterületet 42 zsidó birtokos jelentette be. A legnagyobb birtoktestként 76 holdat jegyeztek fel, de akadt olyan is, amely nem érte el az egy holdat sem. Rövid idő alatt mintegy kétszázan jelentettek be igényt a zsidók ingatlanaira, többségük földműves, de egyetemi tanárok, iparosok, kereskedők, rendőrtisztek és hivatalnokok is feliratkoztak. A kisajátított birtokokat végül folyó áron értékesítették, némi kedvezményt biztosítva az igénylőknek.262

A harmincas évek végén kormányrendelkezésre óvatos tapogatózás indult meg annak érdekében, hogy a megfelelő lakással nem rendelkező sokgyermekes mezőgazdasági munkásokat miként lehetne egyszerű családi házhoz juttatni. Ez egyike volt azoknak a nagyon reklámozott, de valójában csak igen szerény akcióknak, amelyek a háború éveiben az ún. ONCSA (Országos Nemzet- és Családvédelmi Alap)-házak építésében érték el csúcspontjukat. Az akció némiképp meg is késve, 1941 — 1943 között zajlott Szegeden. Többtucatnyi család folyamodott támogatásért, de ők is csupán némi kamatmentes építési hitelben részesültek.263

A háború utolsó esztendejéről szóló források a hatóság reakciójának oldaláról világítják meg a termelő lakosság ellenállását a gazdasági kiuzsorázás ellen. A hatósági hirdetmények a beszolgáltatási kötelezettség rendszeres megsértőiről szólnak, nemegyszer név szerint kipellengérezve a „hazafias kötelezettségüket" nem teljesítőket. A törvények ellen vétőket kisebb-nagyobb büntetéssel sújtották. Ekkor már szinte mindenki tisztában volt azzal, hogy az ország egyre fokozódó elesettségének, rohamos elszegényedésének a valódi oka a német birodalomba irányuló export.

A német megszállás után újra sokasodtak a behívások. Hamis ügyért folytatott vesztett háborúba újabb tízezreket küldtek. A hiányzó munkaerő pótlására a nyár folyamán munkaszolgálatosokat is igénybe vettek.264

A termelést különben ekkor már a legegyszerűbb mezőgazdasági szerszámok (kapák, ásók, gereblyék) hiánya is akadályozta. Nem volt elegendő üzemanyag, alkatrész, s emiatt a traktorokat, cséplőgépeket gyakran kénytelenek voltak leállítani.265 A város vezetősége így magától értetődően nem tudta begyűjteni az előirányzott termésmennyiséget.

Ilyen körülmények között következett be a német fasizmus háborús veresége és vele a magyarországi rendszer teljes összeomlása.

1. A kérdésről bővebben lásd Berend T. Iván—Szuhay Miklós: A tőkés gazdagság története Magyarországon, 1848-1944. Bp. 1973. 197-211.; Berend T. Iván—Ránki György: Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században. Bp. 1976. 255—260.; Gunst Péter—Lökös László: A mezőgazdaság története. Bp. 1982. 126—131.; Gunst Péter: A mezőgazdaság fejlődésének megrekedése a két világháború között. Bp. 1976. 277—287.
2. Hegyi András—Székely Lajos: Szőreg az ellenforradalmi korszakban. In: Szőreg ésnépe. Szerk.: Hegyi András. Szeged, 1977. 171.; Hegyi András—Székely Lajos: Deszk története és néprajza. Szerk.: Hegyi András. Társszerk.: Székely Lajos. Szeged, 1984. 223—229.
3. CsmL. Polgm. ir. 8479/1919., Kiss-Tonelli-Sz. Szigethy 1927. 30., CsmL. Polgm. ir. 5133/1919. eln.
4. VDCsMMT 1917-1919. 27-29.; VDCsMMT 1919-1944. 8-10.; Kiss-Tonelli-Sz. Szigethy 1927. 83-93.; CsmL. Polgm. ir. 10 960/1919.; Polgm. eln. ir. 5133/1919.
5. Kiss-Tonelli-Sz. Szigethy 1927. 93-105.; Szegedi Napló, 1919. augusztus 8.; Szegedi Napló, 1919. augusztus 17.
6. Papos Mihály: Szeged dolgozóinak helyzete és tőkeellenes küzdelmei az első világháborút követő gazdasági rekonstrukció éveiben (1919—1924.) Szeged, 1965. 3—12.
7. Kiss—Tonelli—Sz. Szioethy 1927. 93.
8. Az itt élő magyar lakosság sérelmeit részletesen felsorolja a Délmagyarország a szerb megszállás alatt c. kiadvány Bp. 1922.
9. Délmagyarország, 1919. augusztus 29.; Délmagyarország, 1919. szeptember 5.
10. Szegedi Napló, 1919. augusztus 24.; Délmagyarország, 1919. szeptember 4.
11. Délmagyarország, 1919. szeptember 13.; Délmagyarország, 1919. szeptember 18., 19., 20.
12. Délmagyarország, 1923. november 28.
13. Délmagyarország, 1919. november 4.
14. CsmL Polgm. eln. ir. 4411/1919., 9974/1920.
15. CsmL Polgm. ir. 9328/1919., 9202/1919., 2316/1920., 2913/1920.
16. CsmL Polgm. Ir. 5962/1920. június 9.
17. CsmL Polgm. eln. ir. 1642/1920.
18. Délmagyarország a szerb megszállás alatt. Bp. 1922. 8—14.; CsmL Polgm. ir. 5414/1921.; A Munka, 1920. február 8., június 11.
19. CsmL Torontáli járási főszolgabíró iratai 1407/1933., 1434/1933.; Polgm. ir. 10 896/1920.; Polgm. eln. ir. 6117/1921.
20. CsmL Kereskedelmi és Iparkamara ir. 1921.4.
21. Szuhay Miklós: A magyar mezőgazdaság fejlődése. In: Gunst Péter—Lókös László: I. m. 133.
22. Szüts Mihály: Szeged mezőgazdasága. Szeged, 1914. 363—365.
23. Szanyi István: A fűszerpaprika termesztése és feldolgozása. Bp. 1939. 1—3.; Bálint Sándor: A szegedi paprika. 32—33.
24. Berend T. Iván—Szuhay Miklós: I. m. 203.
25. Tímár Lajos 1973. 8-12.
26. Kiss-Tonelli-Sz. Szigethy 1927. 159.
27. Csonka Miklós: Szeged birtokviszonyai és mezőgazdasága. In: Csikvári Antal (szerk.): Csongrád vármegye. 15.
28. Szesztay László: A Szeged-Alsótanyai Gazdasági Vasút. Bp. 1910.
29. Gunst Péter 1970. 270.
30. Für Lajos 1983. 90.
31. Kiss-Tonelli-Sz. Szigethy 1927. 185-192.
32. Kaán Károly: A magyar Alföld. Bp. 1927. 222.
33. Gunst Péter 1970. 106-118.
34. Kiss Ferenc: Az Alföld fásításának kérdéséhez. Bp. 1920. Kaán Károly: Az Alföld problémája. Pécs, 1929.
35. Lásd a Magyar Statisztikai Évkönyv adatait. 1923., 1924., 1925. 73.; 1926. 65.; 1927. 60.; 1928. 79.; 1929. 69.; 1930. 64.; 1931. 75.; 1932. 80.; 1933. 86.; 1934. 85.; 1935. 83.; 1936. 76.; 1937. 82.; 1939. 70.; 1940. 72.; 1941. 85.; 1942. 95.
36. Gazdacímtár 1925. 29., 96.
37. Az 1930. évi népszámlálás. I. rész. Demográfiai adatok. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 83. köt. Bp. 1932. 15.
38. Karakasevich Károly: A Maros—Tisza-szög földrajza. Szeged, 1942.
39. Tonelli Sándor: Szeged. Ismertető a város múltjáról és jelenéről, kultúrájáról és közgazdaságáról. Szeged, 1926. 7.
40. CsmL Szeged város Gazd. Felügy. ir. 903/1945.
41. Az 1930. évi népszámlálás adatai. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 83. köt. 160-162.
42. Bakonyi László: Szeged. Tanyák a homokon. 346.
43. Kaán Károly 1927. 181.
44. Közigazgatástudomány. Bp. 1938. I. évf. 1. sz. 84.
45. Szabó István: Szeged mezőgazdaságának és dolgozó parasztságának helyzete az 1941 — 1944 közötti időszakban. Szeged, 1964. 3—5.
46. Krúdy Mária: A szegedi tanyarendszer kialakulása. 18.
47. Somogyi Szilveszter: Szeged tanyai politikája. Magyar Gazdák Szemléje, 1921. VII — VIII. f. 456.; Gesztelyi Nagy László: A magyar tanyarendszer kialakulása. Bp. 1926. 21.
48. Krúdy Mária: I. m. 19.
49. Szesztay László: A Szeged-Alsótanyai Gazdasági Kisvasút. Bp. 1910.
50. Délmagyarország, 1925. március 29., szeptember 6., november 1., 1926. március 23., szeptember 4.; CsmL Főisp. ir. 1926. január 15.
51. Az első szakasz üzembe helyezésére 1927. február 1-jén került sor.
52. Magyar Statisztikai Évkönyv, Új folyam XII. 1933. Bp. 1934. 18.
53. Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat 99. köt. Bp. 1936. 162—163.
54. CsmL Fóisp. ir. 821/1933.
55. Magyar Statisztikai Közlemények, Új sorozat 99. köt. 162—163.
56. Magyar Statisztikai Évkönyv, Új folyam XLIV. 1936. Bp. 1937. 74.
57. Szüts Mihály 1914. I. m. 99.; Magyar Statisztikai Évkönyv, 1941. 79—80.
58. Für Lajos 1983; Hegyi András (szerk.): Szőreg és népe. Szeged, 1977.
59. Magyar Statisztikai Évkönyv 1925. Új folyam, XXXIII. Bp. 1927. 7.; XLIII. Bp. 1937. 74.
60. Kerék Mihály: A magyar földkérdés. Bp. 1939. 303-307.
61. Gunst Péter 1970. 57.; Kerék Mihály 1939. 309.
62. Kerék Mihály 1939. 313—319.; Edvi Illés István: A kishaszonbérletek a földreform szolgálatában. Debrecen, 1941.; Erdei Ferenc: Magyar tanyák. Bp. 1942.; Féja Géza: Viharsarok. Bp. 1938.; Puskás Julianna: A földtulajdonosok és a földet bérlók társadalmi rétegződésének módosulásai az 1920. és 1930. évi népszámlálási adatok alapján. Történelmi Szemle, 1964. 2. sz. 452—466.; Sajóhelyi István: Magyarország földbirtokmegoszlása. Magyar Statisztikai Szemle, 1930. 7-17.
63. Somogyi Szilveszter: Szeged tanyai politikája. Magyar Gazdák Szemléje, 1921. VII — VIII. f. 457.
64. Kaán Károly 1927. 191.
65. Gesztelyi Nagy László: Alföld. Bp. 1925. 16.
66. Csongrád megyei Bíróság iratai. Szeged szab. kir. város járásbírósága, 1934. április 26.
67. CsmL Fóisp. ir. 821/1933.
68. Banner János: Szeged közigazgatása. Szeged, 1922. 17.
69. Hegyi András: Szeged mezőgazdasága és parasztságának helyzete a Gömbös-kormány időszakában. Acta Historica. Tom. XLV. Szeged, 1973. 10.
70. CsmL Főisp. ir. 821/1933.
71. CsmL Kisgyűlési ir. 298/1930.
72. Dettre János: A földesúr város. Szeged, 1927.
73. Csonka Miklós: I. m. 16.
74. Kiss-Tonelli-Sz. Szigethy 1927. 164.
75. Kerék Mihály: Jelentés Szeged sz. kir. város kisbérlőinek helyzetéről. Bp. 1930.
76. CsmL Közgy. jkv. 1925. március 18. 6760/1925.; CsmL 11 509/1926 tanácsi sz.; Polgm. eln. 11 191/1927. ügy. sz.; CsmL Közgy. jkv. 39 290/1929., 45 105/1929., 1591/1930. sz.; Polgm. eln. 40 465 1930. Földm. Min. 91 852/1930.
77. Kivonat a M. kir. Minisztériumnak a mezőgazdasági haszonbérletekről szóló 1400. M. E. sz. rendeletéből.; CsmL 672/1933. 1933. május 13-án kelt ügyirat.
78. CsmL Közgy. jkv. 1932. december 1.
79. CsmL Közgy. jkv. 1933. október 6.
80. CsmL Közgy. jkv. 1935. június 29.
81. CsmL Közgy. jkv. 1936. május 10.
82. Csonka Miklós I. m. 18-19.
83. CsmL Főisp. ir. A gazdasági tanácsok kimutatása az 1938-ban béremelésre előirányzott bérletcsoportokról. CsmL Polgm. ir. 56 869/1939. I. sz.
84. Délmagyarország, 1933. május 16.
85. CsmL Polgm. ir. 31 294/1930.
86. M. kir. földművelésügyi miniszter 91 852/1930. sz. idézett levele.; CsmL Polgm. ir. 40 465/1930.
87. T. Jónás Irma: Szeged kisbériéinek helyzetéről az 1929—33-as gazdasági világválság idején. Különlenyomat a Szegedi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményeiből. Szeged, 1969. 153.
88. Földváriné Kocsis Luca: Az 1929—1933-as világgazdasági válság kibontakozása Szeged gazdasági életében. In: Blazovich László (szerk.): Tanulmányok Csongrád megye történetéből. V. Szeged, 1981., 1982.
89. Féja Géza: Viharsarok. Bp., é. n. 246-248.
90. Erdei Ferenc: Magyar tanyák. Bp., é. n. 216.
91. Gunst Péter: A mezőgazdasági fejlődés megrekedése a két világháború között. Bp., 1976. 382-384.
92. CsmL Főisp. eln. ir. 1540/1920. Dr. Vasek Ernő kormánybiztos főispán iratai.; Szegedi Napló, 1920. június 1.
93. Tápé története és néprajza. Szerk.: Juhász Antal. Társszerk.: Ilia Mihály. Tápé, 1971.98.
94. Szegedi Napló, 1922. január 8., január 12.
95. CsmLFóisp. eln. ir. 16/1923., 103/1923., Szegedi Napló, 1922. február 26.
96. Délmagyarország, 1926. december 5.
97. Szegedi Napló, 1922. január 8.
98. Szegedi Napló, 1922. augusztus 9., Szeged, 1922. október 19.
99. Szegedi Új Nemzedék, 1923. augusztus 7.
100. CsmL Polgm. ir. 9288/1923.
101. CsmLPolgm. ir. 9274/1923.
102. CsmL Polgm. ir. 9274/1923.; Főisp. eln. ir. 16/1923., CsmL. Polgm. eln. ir. 1484/1923., Főisp. ir. 141/1923.
103. CsmL Polgm. eln. ir. 1484/1923., Fóisp. eln. ir. 141/1923.
104. CsmL Polgm. ir. 2493/1920. sz.; CsmL Polgm. eln. ir. 13 141/1920.; CsmL. alisp. ir. 804/1922.; Szegedi Új Nemzedék, 1922. október 10. 105
105. Kerék Mihály 1939. 199-200.
106. Gunst Péter: A magyar mezőgazdaság technikai fejlődése és annak akadályai. Agrártör téneti Szemle, 1975. 1-2. sz. 42-54.
107. Tímár Lajos 1973. 136-140.
108. Gunst Péter 1970. 426-438.
109. Nyilvántartás a cséplőgép-tulajdonosokról. CsmL Gazd. Felügy. ir. 1/1936. biz. sz.; Magyar Statisztikai Évkönyv. 1923., 1924., 1925. 84.; 1926. 74.; 1928. 90.; 1929. 78.; 1930. 73.; 1931. 91.; 1932. 91.; 1933. 98.; 1934. 97.; 1935. 96., valamint a cséplő- és szántógépek száma Szegeden c. kimutatás.
110. Magyar Statisztikai Évkönyv 1937. 118.
111. Magyar Statisztikai Közlemények Új sor. 100. köt. 1937. 12.
112. Tímár Lajos 1973. 136-140.
113. Szüts Mihály 1914. 299-310.
114. Magyar Statisztikai Közlemények Új sor. 112. köt. 1941. 426.
115. Magyar Statisztikai Évkönyv 1927. 62.
116. Magyar Statisztikai Közlemények Új sor. 112. köt. 426.
117. CsmL Polgm. ir. 3962/1920.; 5814/1925.; 4218/1927.
118. Berend T. Iván—Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon. I. m. 203-211.
119. Magyar Statisztikai Évkönyv 1919., 1920., 1921., 1922. 60.
120. Kiss-Tonelli-Sz. Szigethy 1927. 176-179.
121. Magyar Statisztikai Évkönyv 1919-1922. 56-58., 60-62.; 1923., 1924., 1928. 73-75., 77-78., 81-83.; 1926. 65-69., 70-73.; 1927. 60., 62-65., 67., 70.; 1928. 79., 82-84., 86., 89.
122. Kogutowicz Károly I. m. 6—8.
123. Gunst Péter 1970. 140-143.
124. Gaál László: A magyar növénytermesztés múltja. Bp. 1978. 64., 156., 292., 430., 523. Gunst Péter 1970.
125. Kaán Károly 1927. 223.
126. Vö. a Magyar Statisztikai Évkönyvek idézett köteteinek adataival.
127. Tímár Lajos 1973. 24-27.
128. Gunst Péter 1970. 151-161.
129. Kaán Károly 1927. 233.
130. TIMÁR Lajos 1973. 33-35.
131. Vö. a Magyar Statisztikai Évkönyvek adataival.; Gunst Péter 1970. 170—180.
132. Tímár Lajos 1973. 37-40.; Kaán Károly 1927. 234.
133. Gunst Péter 1970. 188-191.
134. Uo. 131-168., 170-197.
135. Vö. a Magyar Statisztikai Évkönyvek adataival. Gaál László: A magyar növénytermesztés. Bp. 1978. 337., 537., 339., 436., 536.
136. Bálint Sándor: A szegedi paprika. Bp. 1962. 22-42.; Ker. Ip. K. jel. 1927. 16.
137. Szanyi István: A magyar fűszerpaprika és forgalma. Szeged, 1936.
138. Kereskedelmi és Iparkamara jel. 1926. 13.
139. A Munka, 1921. október 2.
140. Kereskedelmi és Iparkamara jel. 1925. 52.
141. Csikvári Antal: Csongrád vármegye. Bp. 1938. 116—119.; Délmagyarország, 1922. augusztus 2.; Kereskedelmi és Iparkamara jel.: 1927. 18—19.
142. Délmagyarország, 1920. április 24.
143. Magyar Statisztikai Évkönyv 1923-1925. 76-78.; 1926. 67.; 1927. 64.; 1928. 83.
144. Szüts Mihály 1914. 136-137.
145. Kaán Károly 1927. 236.
146. Magyar Statisztikai Évkönyv, 1926. 70., 73.; 1927. 67., 70.; 1928. 86., 89.
147. CsmL. Polgm. eln. ir. 5516/1919.; Szeged, 1924. március 23.
148. Für Lajos 1983.
149. Kiss-Tonelli-Sz Szigethy 1927. 185-192.
150. Gunst Péter 1970. 266-269.
151. Kaán Károly 1927. 147-148.
152. CsmL. Közgy. jkv. 551. sz. határozat a 27 182/1921. sz. tanácsi előterjesztés alapján.
153. CsmL. M. kir. Földművelésügyi Miniszter 78 281/1924 /IX/B.
154. Gunst Péter 1970. 270-279.
155. Szüts Mihály 1914. 177.
156. Magyar Statisztikai Évkönyv 1919-1922. 63-65.; 1923-1925. 86-88.; 1926. 75.; 1927. 72.; 1928. 91.
157. Kaán Károly 1927. 258.
158. Magyar Statisztikai Évkönyv 1929. 82.
159. Gunst Péter 1970. 280-295.
160. Hegyi András—Székely Lajos: Szőreg az ellenforradalmi korszakban. Szeged, 1977. 156.; CsmL Polgm. ir. 246/1922.
161. Krúdy Mária I. m. 19.; Für Lajos 1983. 105.
162. Gunst Péter 1970. 288.
163. Uo. 295-302.; Magyar Statisztikai Évkönyv 1923-1925. 73.; 1926. 65.; 1927. 60.; 1928. 79.
164. Délmagyarország, 1919. augusztus 15.
165. Magyar Statisztikai Évkönyv 1926. 81.; 1927. 78.; 1928. 101.; 1929. 89.; 1930. 83.
166. Kiss-ToNEixi-Sz. Szigethy 1927. 172-173.
167. Gunst Péter 1970. 321—323.; Gaál László: A magyar állattenyésztés múltja. Bp. 1966.
168. Magyar Statisztikai Évkönyv 1926. 81.; 1927. 101.; 1928. 101.
169. Kiss-Tonelli-Sz. Szigethy 1927. 171-173.
170. Délmagyarország, 1919. augusztus 15.
171. Szeged, 1924. október 9.
172. Magyar Statisztikai Évkönyv 1926. 81.; 1927. 78.; 1928. 101.
173. Kaán Károly 1927. 249-255.
174. Magyar Statisztikai Évkönyv 1926. 84.; 1927. 82.; 1928. 109.
175. Kiss-Tonelli-Sz. Szigetoy 1927. 175.
176. Szüts Mihály 1914. 260-263.
177. Imrédi Molnár László: A szegedi Fehér-tó. Szeged, 1929.
178. Szuhay Miklós: A magyar mezőgazdaság fejlődése. In: A mezőgazdaság története (szerk.: Gunst Péter) Bp. 1982. 134-137.
179. Kereskedelmi és Iparkamara jelentései 1929. 9.
180. Uo. 1930. 9.; Kereskedelmi és Iparkamara jelentései 1931. 9.
181. Földváriné Kocsis Luca: I. m. 190—191.
182. Szegedi Új Nemzedék, 1930. április 6., Uo. 1930. május 22.
183. Szegedi Új Nemzedék, 1931. január 12.; szept. 29.
184. Délmagyarország, 1932. július 5.
185. Délmagyarország, 1932. július 6.; Uo. 1932. július 29.
186. Délmagyarország, 1932. július 30.
187. CsmL Közig. Biz. ir. 1494/1932., 742/1932.
188. Délmagyarország, 1932. december 17.
189. CsmL Polgm. ir. 444/1933.; Főisp. ir. 71/1933.; Délmagyarország, 1933. január 5.
190. CsmL Főisp. ir. (levelezés) 210/1933.
191. Délmagyarország, 1933. november 14.
192. Délmagyarország, 1934. november 22.
193. Délmagyarország, 1935. február 24.
194. CsmL Fóisp. ir. 196/1936.
195. Szegedi Új Nemzedék, 1930. július 17., július 22.
196. Szegedi Új Nemzedék, 1931. január 10.
197. CsmL Kisgy. ir. 31 695/1931. 753.; M. kir. Földművelésügyi Minisztérium 78 846/1931. II. 1.; 80 261/1931.
198. Szegedi Új Nemzedék, 1931. július 12., 1931. augusztus 4.
199. Szegedi Új Nemzedék, 1931. március 11.; 1932. március 2.
200. Földváriné Kocsis Luca I. m. 193.; Szegedi Új Nemzedék, 1930. október 8.
201. CsmL Közig. Biz. ir. 196/1932., 94/1932.
202. Délmagyarország, 1933. december 1.
203. Délmagyarország, 1934. június 15.
204. Tanyai Újság, 1935. február 24.; Délmagyarország, 1935. február 21.
205. CsmL Polgm. ir. 45 147/1934.; M. kir. Földművelésügyi Miniszter 49 521/1935. II. -1.
206. CsmL Polgm. ir. 62/836/1935.; M. kir. Földművelésügyi Miniszter 49 521/1935. II. —1.
207. CsmL Közig. Biz. ir. 223/1936.; 88/1936. Délmagyarország, 1935. május 12.
208. CsmL Polgm. ir. 31 281/1936.; CsmL Polgm. ir. 31 690/1936.
209. Délmagyarország, 1938. augusztus 19.
210. Szegedi Új Nemzedék, 1931. március 15., december 16.; 1932. február 6.; 1932. június 19., szeptember 13.; Vö. Gesztelyi Nagy László: Küzdelem az Alföld jövőjéért. Kecskemét, 1937.; Uő. Küzdelmek és eredmények. Kecskemét, 1942.
211. Szegedi Új Nemzedék, 1931. március 15.
212. Gunst Péter 1970. 130-161., 170-206.
213. Bálint Sándor I. m. 35—36.
214. Kereskedelmi és Iparkamara jelentései, 1929. 18-25.; 1930. 17-24.; 1931. 15-23.
215. CsmL Főisp. ir. 1931/458.; Szegedi Új Nemzedék, 1931. december 31., szeptember 23., szeptember 29.
216. Délmagyarország, 1934. július 15.
217. Kereskedelmi és Iparkamara jelentései 1935. 11.
218. Uo. 1936. 11.
219. Délmagyarország, 1937. február 13., április 30.
220. Délmagyarország, 1937. szeptember 3.; CsmL Főisp. ir. 182/1937. Délmagyarország, 1937. március 9., 1938. június 10.
221. Az „egykéz-rendszer" megítéléséhez lásd még Berend T. Iván—Szuhay Miklós: I. m. 246-247.
222. Gunst Péter 1970. 246-247.; Tanyai Újság, 1935. május 29.
223. Kereskedelmi és Iparkamara jelentése 1929. 14.
224. Kereskedelmi és Iparkamara jelentése 1930. 14—15.; 1931. 14.
225. Kereskedelmi és Iparkamara jelentése 1934. 10.
226. Kereskedelmi és Iparkamara jelentése 1935. 9.
227. Kereskedelmi és Iparkamara jelentése 1936. 19—20.
228. Délmagyarország, 1938. szeptember 17.
229. Kereskedelmi és Iparkamara jelentése 1937. 21.; 1938. 21.; 1939. 15.; 1940. 18.
230. Magyar Statisztikai Új sor. 1941. 112. köt. 427.
231. Magyar Statisztikai Új sor. 1937. Közlemények 100. köt. 12.
232. Kereskedelmi és Iparkamarai jelentés 1929. 15.
233. Földváriné Kocsis Luca I. m. 189—190.; Délmagyarország, 1932. augusztus 4., 8.; Szegedi Új Nemzedék, 1929. augusztus 18.; 1930. szeptember 4., augusztus 24.
234. Délmagyarország, 1932. július 13.
235. Kereskedelmi és Iparkamarai jelentés 1934. 11.
236. CsmL Polgm. ir. 62 848-1937.; Délmagyarország, 1938. január 9.
237. Kereskedelmi és Iparkamarai jelentések. 1938. 22.; 1939. 15-17., 1940. 18-20.
238. Magyar Statisztikai Közlemények Új sor. 1937. 100. köt. 8-9., 10-12., 112. köt. 435., 437., 439., 441.
239. Gaál László I. m. 158. o.
240. Kereskedelmi és Iparkamara jelentései 1929. 16-17.; 1930. 24-26.; 1931. 24-25.
241. Földváriné Kocsis Luca I. m. 186—187.
242. Délmagyarország, 1933. március 15., augusztus 9., augusztus 13., december 13.
243. Kereskedelmi és Iparkamarai jelentés 1934. 16.
244. Kereskedelmi és Iparkamarai jelentés 1935. 14—15.
245. Kereskedelmi és Iparkamarai jelentés 1936. 20
246. Kereskedelmi és Iparkamarai jelentések 1937. 22—23.
247. Kereskedelmi és Iparkamarai jelentések 1938. 25—26.; 1939. 18.
248. Földváriné Kocsis Luca: I. m. 187.
249. CsmL Főisp. ir. (közellátás) 105/1944.; Gazdasági Felügy. ir. 1623/1942.; 362/1943.
250. CsmL Háborús mezőgazdasági számvetések 1941 — 1944. Gazdasági Felügy. ir. 120/1942.
251. Bálint Sándor I. m. 40.; Délmagyarország, 1941. március 9.
252. CsmL Gazdasági Felügy. ir. 809/1944.
253. Szeged thj. város 3 éves terve. Szeged, 1947. 47.
254. Szegedi Napló, 1939. augusztus 12.; Délmagyarország, 1940. január 28., március 13.; 1941. január 5., 15., április 8., 23., 29., május 3., július 3., augusztus 5.; Szegedi Új Nemzedék, 1941. február 9.
255. Délmagyarország, 1940. február 9.; 1940. május 1.; 1941. április 29.; 1942. április 11., április 24.
256. CsmL Közellátási Hiv. ir. 30/1941.
257. CsmLFőisp. ir. (közellátás) 261/1941.
258. CsmL Gazdasági Felügy. ir. 121/1942.
259. Délmagyarország, 1939. szeptember 10.
260. CsmL. Számvevőségi ir. 10 015/1941.
261. CsmL. Közgy. jkv. 1943. október 30.
262. Szegedi Napló, 1939. november 9., november 16., november 23.
263. CsmL Országos Szociális Felügyelőség 3273/1941.; Közjóléti Szöv. ir. 1943. március 4.; 187/1943.
264. CsmL Polgm. ir. 2656/1944.; 2603/1944.
265. CsmL Fóisp. ir. (közellátás) 591/1944.