NÉPESSÉG, GAZDASÁG, TÁRSADALOM

III. AZ IPAR

1. AZ IPARFEJLŐDÉS JELLEGZETESSÉGEI

 {128} Ismeretes, hogy Magyarországon az iparosodás, az ipar fejlődése nemcsak Nyugat-Európához, hanem az Osztrák—Magyar Monarchia fejlettebb tartományaihoz viszonyítva is jelentős késéssel indult; 1867 után vett csak igazi, a folyamat egészét tekintve gyorsulva kibontakozó lendületet. Fő kezdeményezője, szervezője és finanszírozója mindenekelőtt a kereskedelemben keletkezett, korszerű hitelintézeteket, bankokat életrehívó tőke volt, amely a múlt század második felében már kellően teljesítményképessé vált ahhoz, hogy akár hosszabb távú, jövedelmezőbb nehézipari beruházásokba fogjon. Így a kezdeti tőkefelhalmozás másutt és korábban „klasszikus" forrásnak tekintett könnyűipar textil-ágazata a magyarországi polgári átalakulás megalapozásában nem jutott meghatározó szerephez.

Ellenben Szegeden — a megkésett és kiegyensúlyozatlan hazai gazdaságfejlődés, a kedvező helyi feltételek és a két világháború között, szelektív protekcionista vámpolitika együtthatásaként — a gépi tömegtermelés egyik tartópillére, „húzóágazata", s így a modernizáció fontos hordozója a gyárakká szervezett textilipar volt.

Ezen ágazatban haszonnal működhetett a nehéziparba fektetetthez képest viszonylag szerény tőke. Kurrens termékeihez bőségesek és közeliek voltak a nyersanyagforrások. A Tisza és a Maros utat nyitottak az ország belseje, csak úgy, mint a Balkán felé. Olcsón lehetett szállítani, az idényjellegű munkákhoz is nagy számban állt rendelkezésre képzetlen, vagy csak alacsonyan képzett, csekély bérű munkaerő stb.

A mezőgazdasági környezet adta kiváló lehetőségek ösztönözték az élelmiszeripari, főként a gabona- és a húsfeldolgozás fejlődését is. Az ilyen profilú nagyobb létesítmények közül — a bekövetkezett zavarok, megtorpanások, átalakulások és átrendeződések miatt — a szegedi gyáripar tartóoszlopai a makacsul élni akaró húsüzemek, és nem a korszakunkban már országosan is hanyatló malmok lettek. E szektor működése szorosan illeszkedett a magyarországi tőkefelhalmozás egyik fő útját jellemző sajátos vonulathoz.

A két világháború közötti Szegeden az ipar — válságokat túlélt — gyári  {129} vállalatai erősödtek meg. Még szép számmal keletkeztek egyéni alapítások, családi vállalkozások, kisebb részvénytársaságok is — főként a textilszakmában, de a későn érkezettek legtöbbjének tőkeereje ekkor már elégtelennek bizonyult, hogy „beemelődjön" a tulajdonképpeni gyáriparba. A vállalkozások nagy része nem tudott megerősödni, így kritikus helyzetben alul maradt, csődbe jutott a fogyasztói piacon zajlott éles versenyben.

Szeged gyáriparának szervezésében és finanszírozásában a magyar kapitalizmust reprezentáló fővárosi nagybankok nem vállaltak — mint pl. Debrecenben tették — kizárólagos ellenőrző szerepet. Lépéseiket — pl. a világgazdasági válság és a világháború idején — egyfelől a könnyű behatolás lehetősége, másfelől viszont az motiválta, hogy részesedni kívántak a kedvező konjunktúra hozadékából. A Magyar Általános Hitelbank és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank — a magyarországi hitelszervezet és gyáripar kulcspozícióit kézben tartó finánctőke legjelentősebb központjai — 1929-től ellenőrizték az Angol—Magyar Jutafonó és Szövőgyár Rt.-t. A Szegedi Lemezgyár és Faipari Rt. amely repülőgépgyártáshoz szükséges anyagot is termelt, a Hitelbank érdekkörébe tartozó üzemként alakult 1940-ben. A magas haszonnal dolgozó Szegedi Kenderfonógyár Rt. (10. fénykép) jelentős részvénytöbbségét (a névérték többszöröséért) a Kereskedelmi Bank szerezte meg 1942-ben.

A legéletképesebb vállalatok, így a Pick Márk-cég, s az említett Szegedi Kenderfonógyár Rt. azonban a tárgyalt negyedszázadban az önfinanszírozás útját követték, sőt maguk lettek a tőkecentralizáció vonzásközpontjai, s mint ilyenek, kartell-tömörülések részesei is.

A szegedi ipar finanszírozásában a bankfunkciókat ellátó helyi takarékpénztári szervezeteknek korlátozott, a külföldi tőkének pedig inkább csak közvetett szerepe volt. A Szeged—Csongrádi Takarékpénztár négy kisebb iparvállalatban volt érdekelt, közülük az Orion Bőrgyár Rt.-t 1939-ben vásárolta fel. A Magyar—Olasz Bank közreműködésével létesült Hűtőház és Élelmiszerszállító Rt. 1920—1921-ben, a szegedi „Szikra" pedig 1928-ban lett a svéd világtröszt érdekeltsége.

A gyáriparban sokféle üzem működött. Ezek különböztek alapításuk ideje, módja, a termelésbe fektetett tőke eredete, nagysága és szervezettsége szerint. Eltérő volt az üzemek mérete, teljesítőképessége (felszereltsége), irányítása és profilja. Különbözött gyártmánystruktúrájuk, piac-, illetve válságérzékenységük, teherbírásuk és üzleti kapcsolataik kiterjedtsége. Más-más volt az iparágban elfoglalt helyük, szerepük, társadalmi jelentőségük és hatásuk is. Tulajdonképpen e mutatók együtt teszik lehetővé a kis és a nagyipar elhatárolását, a gyárak, egyáltalán a szegedi ipar fejlettségének, nagyságrendjének a meghatározását.

Az üzemben volt ipartelepek közül 1920-ban 52-t, 1930-ban 69-et, 1940-ben mintegy 72-t lehet gyárnak, vagy gyári jellegű létesítménynek tekinteni.

 {130} Ezek 1935-ben összesen 4251, 1938-ban 5334, 1940-ben pedig 6140 dolgozót foglalkoztattak. Az egy üzemre jutó átlagos munkáslétszám 1938-ban 83,1 és 1940-ben 85,2 volt. Az ipar jellegéből (is) következik, hogy ezen adatok inkább a felmérés időpontjában voltak érvényesek, és nem valaminő tartós állapotot tükröztek.

Leginkább a textil-, a hús-, a fa- és a cipőipari gyárak munkáslétszáma volt az átlag körüli. Ugyanakkor éppen ezekben az üzemekben koncentrálódott az átlagot többszörösen meghaladó számú dolgozó. A Szegedi Kenderfonó Rt. 1936-ban pl. már 1000, az Angol—Magyar Jutafonó Szövőgyár Rt. pedig átlagban 300—400 főt alkalmazott. A legnagyobb élelmiszeripari üzemekben, a Back-malomban 120-an, a Pick-cégnél kb. 160-an, a dohánygyárban pedig átlagban kb. 500-an dolgoztak.

Időszakunkban a gyáripari fejlődés tendenciáját a gyártási profiljukban teljes, vagy az ahhoz közeli vertikummal rendelkező textilipari nagyüzemek megerősödése, a körülöttük mintegy gyűrűként elhelyezkedő kisebb, gyári jellegű kötszövödék lemorzsolódása, továbbá az élelmiszergyártás összipari súlyának a csökkenése, a malmok hanyatlása, valamint a hústermelés és a húsfeldolgozás bizonyos térnyerése jellemezte.

A tőkeerő szempontjából viszonylag koncentrált szegedi gyáriparban 1935-ben 15,5, 1938-ban 24, 1940-ben pedig 25,9 ezer LE teljesítményű erőgéppark működött. A termelési érték ugyanezen években 41,6; 51,1, illetve 71,3 millió pengő volt, öt év alatt 71%-kai emelkedett. A munkások száma mindössze 44,4%-kai nőtt — a nyereség zöme a termelékenység növeléséből származott. 1940-ben a város összipari termelésének 70,7%-át a gyáripar adta.

Szeged a két világháború között az ország második legnagyobb városa volt; 1940-ben 136752-en lakták; utána 125933 lakossal Debrecen következett. Szegeden 14240-en, Debrecenben 13113-an dolgoztak az iparban, s ez mindkét város népességének 10,4%-a volt. Ám Szegeden az iparban foglalkoztatottak 43%-a (6140 fő) dolgozott a gyárakban, míg Debrecenben csupán 34%-uk (2895 fő). A kisiparban viszont Debrecenben dolgoztak többen: 10218-an, míg Szegeden 8100-an (az alkalmazottakkal együtt).

A szektorális foglalkoztatási struktúra itt idézett jellemzői Szeged esetében állnak közelebb a korabeli országos mutatókhoz: az ipari dolgozók 45%-ának (Szegeden 57, Debrecenben 76%-ának) a kisipar adott kenyeret.

A gyáripar Debrecenben különösen nem, de az indusztriálisan előrehaladottabb Szegeden sem tudta kiszorítani a kisipart, amely az iparosodottság adott szintjén még virulens, jórészt szolgáltató, javító, s részben termelő funkciókat töltött be.

Társadalmi szempontból a szegedi gyárak a magyarországi közép- és kisburzsoázia helyi gazdasági bázisai voltak. Főként a Kamarán keresztül  {131} próbálták befolyásolni, orientálni a várost, a közéletet. Az „őrségváltás" 1939-től itt is felgyorsult, és 1942-re tulajdonképpen már befejeződött a középburzsoázia zsidó eredetű része tulajdonosi és menedzser-pozícióinak az erőszakos kisajátítása. (A finánctőke köreiben erre a német megszállás, az általános deportálás feltételei között két évvel később került sor.)

Az iparpolitikát nagyobb távra törvények szabályozták. A kormányrendeleteket az illetékes minisztérium hajtatta végre; esetünkben a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a Szegedi Ipartestület, illetve a felette hatósági jogkört gyakorló hivatalai, a polgármesteri iroda és a városi tanács kereskedelmi osztálya útján.

2. A GYÁRIPAR JELLEMZŐ ÁGAZATAI. ÉLELMISZERIPAR, TEXTILIPAR

Szeged iparának jórészt már a dualista monarchia idején kialakult és sajátosságokká rögzült jellegzetességei a két világháború közötti negyedszázadban lényegesen nem változtak, csupán némileg módosultak.

A gyáripar, a tömegtermelés hagyományos, jellegzetes, meghatározó szektoraivá emelkedett ágazatai, az élelmiszer- és a textilipar, a városkörnyék, s főként a Dél-Alföld mezőgazdasági adottságaiban rejlő lehetőségeket igyekeztek kiaknázni, hasznosítani. A városfejlődéshez nélkülözhetetlen építőipar korszakunkban a válság-iparág legtöbb jellemzőjét hordozta; jórészt általa jutott piachoz az építőanyag-, esetünkben a tégla- és a cementipar, valamint a faipar városban kiépült vertikuma, a fűrészét, a lemez- és bútoripar.

Az iparban működő tőke — nagyságát, szerves és technikai összetételét, koncentrációs lehetőségét és teljesítményét, továbbá centralizáltságát nézve — jellegzetesen könnyűipari volt. A termelés méreteit, üzemi szervezését és szervezettségét, piacra utaltságát, az egész „marketing"-munka szemléletét, kiterjedtségét és módszereit, továbbá a munkaerő számát és hasznosításának társadalmi ismérveit is minőségmeghatározó mutatóul használva, valódi „gyár"-ak voltak azok a vállalkozások, melyeket Szegeden kb. 1 — 1,5 millió pengő alaptőkével létesítettek, ül. működtettek. A gyári kategóriába sorolt — ugyancsak külön tárgyalandó — ipari bázisok legtöbbjénél az utóbb említett mutató a szóban volt összeg felét-kétharmadát érte el; előfordult, hogy csupán 10—250 ezer koronát, más esetben 20—25 ezer pengőt tett ki, jóllehet az ilyen — gyári jellegű — vállalkozások is bérmunkásokkal és piacra dolgoztak.

A kis összegű alaptőkével létesített gyári jellegű termelőegységek csoportjában egymástól elütő profilú telephelyek működtek. Ezek közé tartoztak a vasfeldolgozó és -megmunkáló, továbbá a vegyészeti jellegű vállalkozások, a  {132} kefegyártás, valamint a 30-as évek kedvező konjunktúrája idején keletkezett cipőipari üzemek.

A „Pálfy-testvérek vasöntöde, gépgyár és papírmalom Rt."-t 1913-ban 10 ezer, a „Déry Ede varrógép, kerékpár és gramafon Rt."-t 1916-ban 100 ezer korona törzstőkével alapították; az 1921-ben létesített „Bárkányi Ferenc Vasöntöde és Gépműhely" évi átlagban 15—20, az „Alfa" késárugyár és acélüzem 22 dolgozót foglalkoztatott. A „Ferraria" (a „Tóbiás Márton fiai vas- és fémárugyár") 1929-ben csődbe jutott.1

100—250 ezer korona alaptőkével létesültek a műtrágya- és enyvkészítés, a csontfeldolgozás szegedi bázisai. Komoly kisipari hagyományokat őrzött a „Szegedi Szappangyár". A „Délvidéki Csontfeldolgozógyár Rt."-t 1916-ban 100 ezer, a „Szegedi Műtrágya és Enyvgyár Rt."-t pedig 200 ezer korona alaptőkével létesítették 1917-ben. Utóbbi vagyona 1,7 millió, évi nyeresége rendszerint 200—250 ezer koronát tett ki.2

470 ezer pengős vagyonnal, s mintegy 250 ezer pengőnyi alaptőkével rendelkezett a „Winter A. és Társa Első Szegedi Mechanikai Kefegyár Rt.", amely 1933 és 1942 között német importanyaggal dolgozott, s a Távol-Keleten próbált export-piacokhoz jutni.3

1935-ben 25 ezer pengős törzstőkével létesült özv. Moskovits Miksáné „Első Szegedi Cipőgyár Kft."-je, az Első Szegedi Cipő- és Bőripari Vállalat jogutóda, melynek 140—180 munkása mintegy 42 ezer pengő értékű felszereléssel 1939-ben kb. 50—60 ezer pár cipőt gyártott.4

Kisebb vállalkozás volt a „Szegedi Papucs és Házicipőipar", melyet Nágel István és Jávor Péter alapított; hol 20, hol 60, munkással heti 200—500 pár papucsot, házicipőt, cipőt és fatalpú szandált készített.5 (11—12. fénykép.)

A manufakturális jelleget valamelyest meghaladó vállalkozások nagy része már eleve részvénytársaságként alakult meg, vagy ilyenné szerveződött Szegeden, s e folyamatot az 1922-től 1924-ig lezajlott inflációs konjunktúra is ösztönözte.

A nagyobb üzemek közül ezen az úton jött létre 1921-ben az „Orion Bőrgyár Rt." (9. fénykép), melyet Scheinberger és Popper tímárok alapítottak.

  {133} A gyár részvénytársasággá alakulásakor, az 1 millió pengonyi alaptőkéjének 25%-át a Csongrádi Takarékpénztár jegyezte, 1939-től pedig a 400 db a/250 pengős részvénytömeg egésze a Szeged—Csongrádi Takarékpénztár tulajdonába került.

A kereskedő tőke iparba történt „kicsordulására" példa a „Szegedi Kunsági Rum és Likőrgyár" is, melyet Kucska Mihály bornagykereskedő (előbb Kiskundorozsmán „Kucska Mihály és társai" néven) alapított; vevőhálózata kiterjedt volt.6 Patzauer Dezső szegedi bornagykereskedő vállalata volt a róla elnevezett „Szesz és Gyümölcsipar", valamint a „Szegedi Gyógy- és Ásvány vízüzem Kft.", amely a kedvelt Anna-vizet palackozta.7

A Szegedi Orion Bőrgyár Rt. vagyon- és nyereségadatai8 (1922/1923 - 194211943)

  {134} A szegedi ipar külső tőkeforrásokhoz nem jutott; az angol tőke részeltetését az újszegedi gyárban inkább kivételesnek lehet tekinteni. A korszerűsítésre kevés lehetőség nyílott. Jelentősebb beruházásokra a textil- és az élelmezési ipar néhány nagyobb bázisa vállalkozott a fegyverkezési konjunktúra beálltakor, az átmeneti megélénkülés idején.

Ilyen feltételek között is végbementek bizonyos változások, pl. a részvénytársaságok, monopolszervezetek alakítását eredményező lépések az élelmiszeres a textiliparban.

Az ipar fejlődését, mozgásterét, lehetőségeit erőteljesen és közvetlenül befolyásolták a politikai, a társadalmi-gazdasági változások, s messze kiható következményeik.

Az Osztrák—Magyar Monarchia felbomlásának, a történelmi Magyarország feldarabolásának mélyreható gazdasági következményei is lettek. A trianoni békeszerződés folytán Magyarország korábbi területének mintegy kétharmadát, népességének közel 60%-át, iparvállalatainak 49%-át, az ipari kapacitások 45% -át veszítette el.

A szegedi ipar hátországa is összezsugorodott; erőforrásai, lehetőségei beszűkültek, kereskedelmi kapcsolatai szétzilálódtak, perspektívája bizonytalanná vált.

A területi elcsatolásokkal a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara (SZKI) illetékességi területe jelentősen módosult. Elveszett a korábban hozzá tartozó Bács-Bodrog megye szinte teljesen, Csanád és Torontál megyék pedig részben. Az 1920 után újjászervezett kamarai kerület két korábban egymással össze nem függő részből szerveződött. Az egyikhez — Szeged vonzásközponttal — a Tisza—Maros szöge, valamint Csongrád, és előbb az aradi Kamara irányítása alatt volt Csanád, Békés és Torontál megyék (megmaradt része), a másikhoz az ún. bajai háromszög tartozott, Baja centrummal.

A kamarai területet területi csoportokra osztották. Az I. csoportba tartozott Szeged, Békéscsaba, Baja, Hódmezővásárhely és Gyula. A II. csoportba sorolták (többek között) Csongrádot, Makót, Mezőhegyest, Szentest, Orosházát és Szarvast. A III. és IV. csoportba a Kamara területén levő kisebb helyiségek tartoztak.9

A Magyarországon kialakult kamarai rendszer a gyári középipar sajátos képviseleti formája, s egyben az állami iparirányítás, az iparpolitika, az ipartörvények érvényre juttatásának kiemelkedően fontos láncszeme, ül. eszköze volt. A kamarák a két világháború között fokozott jelentőségre tettek szert; munkájukat az 1868. évi VI. te. és az azt módosító 1934. évi 20. te. által megszabott módon és keretek között végezték.

  {135} Az SZKI 1890-ben alakult meg (a város korábban a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara illetékességi körébe tartozott) azzal a feladattal, hogy segítse az ipar (és kereskedelem) érdekeinek együttes előmozdítását. Javaslatokat és jelentéseket készített az illetékes központi (főként minisztériumi) szervezeteknek, s egyre több hivatali (a gazdaságirányítás, az államigazgatás, vagyis a közhatóság feladatkörébe vágó) teendőket végzett.

Az SZKI az 1934. évi 20. te. szerint ipari és kereskedelmi osztályokra tagozódott, élén elnök és két alelnök állt. Működését az elnök irányította,aki a — 20-as években dr. Tonelli Sándor — főtitkárral együtt képviseltette a kamarát a hatóságokkal és harmadik személyekkel szemben. Az itt felsorolt tisztségviselők alkották a kamara elnöki tanácsát.

Az SZKI jelentőségét nem csökkentette, hogy 1906-ban megalakult a Gyáriparosok Országos Szövetsége (GyOSz), és elszaporodtak a kartellek; annál fontosabb volt viszont, hogy működése három évtized alatt háromszor is megszakadt. Az első világháború idején kiépült állammonopolista hadigazdaság feltételei között a kamara lényegében nem tudta érvényesíteni a szabadvállalkozás elvére épülő elképzeléseit; a Szegeden rövid ideig tartó tanácshatalom alatt fennmaradt, de csak „apróbb ügyekkel" foglalkozott, majd autonómiáját a hadigazdaság kiépülésével, 1941-től újból felfüggesztették.10

A kamarai rendszer újjászervezésével egyidőben az SZKI legfontosabb feladata az volt, hogy közreműködjön az ipar és a kereskedelem bénultságának felszámolásában, talpraállításában. Hatalmas, sokrétű problématömeggel foglalkozott, miközben önmaga finanszírozásának gondjaival is küzdött. Illetékjövedelme már 1918-tól erősen megcsappant, a miniszteri segély pedig csupán 240 ezer koronára rúgott.11

Számolnia kellett azzal, hogy a szegedi iparban fölös kapacitások jöttek létre. Ugyanakkor a termelés normális menetét akadályozta a nyersanyag-, a hitel- és a piachiány. A Kelet-Közép-Európában is eluralkodott a protekcionista kereskedelempolitika. Vágtatott az infláció, a felülbélyegzett korona gyorsan elértéktelenedett. Mindez, és a köztámogatás hiánya, továbbá a főváros és a vidék hagyományos ipari érdekellentéte, tetézve a vállalatok pusztító konkurrenciájával, de nem különben az infrastruktúra általános fejletlensége azért esett különös súllyal latba, mert megnehezítette a kamarai kerület gazdasági egységgé kovácsolását is.

E tényezők közül legkorábban, 1924 közepére a pénzügyi stabilizáció rendeződött. 1925. január 1-től életbe lépett az önálló vámrendszer. A rendkívül magas, átlagosan 30%-ban megszabott ipari vámtételei döntően a nagytőke   {136} érdekeit szolgálták, így nem enyhítették Szeged gazdasági gondjait. A város ipara külföldi kölcsönökből nem részesedett. Az újszegedi kendergyár pl. az elcsatolt területen maradt vagyona felszámolásával jutott pénzhez, a felhalmozásban és a finanszírozásban fontos forrásokhoz.

A 20-as évek depressziója idején, 1927-ig kilenc nagyobb ipari üzem szűnt meg Szegeden. Közülük pl. a Terápia dobozgyárban 120-an, a Vajda-féle kefegyárban 50-en, a Ferraria vasárugyárban 100-an, a Párisi játéküzemben 40-en, a Jób és Lóránt-, az Alföldi-, és a Czinner szalámigyárakban 40-en, 80-an, ül. 150-en, s az ugyancsak felszámolt cipőüzemekben együttesen 200-an dolgoztak.12

A szegedi kerület túlnyomóan kisipari jellegű volt, de a kamara — jegyzik meg szerényen jelentései — a gyáripar jogos kérését és kívánságait is szolgálta, több-kevesebb eredménnyel.13

Támogatta a gyárak egy részének kezdeményezését, hogy tőkegyűjtés szándékával részvénytársaságokká alakuljanak. Felkarolta az élelmiszergyártást, hogy az az agrártermékek magas szintű ipari feldolgozásához szükséges vertikumot alakíthasson ki a tervezett minőségi exportüzletek megkötése céljából. (A dohánygyár pl. 1920-ban 750 dolgozóval még 25 millió szivart termelt, de 1925-ben már csak 400 munkást alkalmazott és cigarettakészítésre rendezkedett be.14

A kamara bírálta a városi vezetést, amely megítélése szerint keveset tett a gazdálkodás fellendítéséért. Vélekedések szerint azért, mert „a város vezetésében nincsenek iparosok és kereskedők". A kamara szerint a gondok nem voltak megoldhatók azzal, hogy a felsőházban és a törvényhatóságban képviselethez jutott.15

A kamara a 20-as években lemondott arról, hogy új székházat építtessen, torzó maradt az általa tervezett „Balkán-Akadémia" megszervezésére vonatkozó elképzelése is. Ugyanakkor képviselői előretekintésről tettek tanúbizonyságot, amikor — bizonyos finánctőkés körök felvetésével egybeesőén — vámháború helyett a szomszéd államokkal történő jó kapcsolat kialakítását sürgették. Ezt követelte a kender- és a malomipar, valamint a tiszai forgalom hiányától szenvedő ágazatok, így a gépműhelyek érdeke is.16

  {137} A kamara kezdeményezőén lépett fel az infrastruktúra, a közlekedés fejlesztéséért. A közlekedési gondok enyhítésére korszerű Tisza-híd és téli kikötő építését sürgette a városnál, melyet kiterjedt tanyavilágával az ún. alsótanyai gazdasági vasút kötött össze. Ez 1931 és 1935 között, évi átlagban 20—21 ezer tonna árut és kb. 250 ezer (a városi autóbuszüzem 500—600 ezer) utast közlekedtetett.

1904-től állt a tiszai hajózás szolgálatában a Tápén létesült hajójavító (és kotrótelep), amelyet — 1943-tól a gyulaival egyesült — Szegedi Főmérnöki Hivatal Tiszai és Körösi Kotrósok Vezetősége irányított.17

A 20-as évek második felének biztató eredményei nem tudták rendszeressé, tartóssá tenni a gazdaság immanens működéséből származott termelés-növekedést. Ezt a trendet 1929 és 1933 között a világgazdasági válság vetette vissza, az 1940-es évek elejétől pedig a második világháború torzította. 1929 és 1945 között alig néhány esztendő volt, amely a gazdaság számára „termesztés" lehetőségeket hordozott. A válságból történő kilábalás, az 1929-es termelési mutatók és arányok elérése, vagy meghaladása nagyjából 1935-ig tartott. Ezt követően hároméves, visszaesésektől tarkított periódus következett a megélénkülés, a fellendülés bizonyos jeleivel. Az 1938-as győri program jegyében fogant, s jószerével csupán három-négy évig tartott fegyverkezési konjunktúra „szabályos" kifutása a hadigazdálkodás egyre erőteljesebb kiépülése, eluralkodása volt.

Szeged gyáripara, éppen jellege miatt, a mély és elhúzódó agrárválságtól már a nagy krízist megelőzően szenvedett. Ugyanakkor a gazdaság egészére kiterjedt komplex válság súlypontja a nehéziparra, és nem a Szegeden jellemző élelmiszer- és textiliparra esett. Hatása is érvényesült. A textilipart kevésbé rázta meg. A szegedi textilipar az országosnál többet bajlódott, jobban megsínylette a válságot, mivel a válságsújtotta mezőgazdaság piacára termelt. A válság hatásának csökkentése érdekében a nagy gyárak, a Kender-, Juta- és Textilipari Rt., a Magyar Kender-, Len- és Jutaipari Rt., valamint az Angol— Magyar Jutafonó és Szövőgyár Rt. 1930-ban egymás között kartell-típusú kontingentáló egyezményt, vevőikkel — maguknak monopolhelyzetet biztosító céllal — ún. bizományi szerződést kötöttek. Csak kisebb üzemek mentek tönkre, pl. a Kirchermayer és Társa, a Zwickl-cég, a Winternitz M. és J. Confectiogyár Rt. szegedi gyáregysége.

Az élelmiszergyártás állapota volt hosszabb ideig kritikus. Az élelmiszeripar termelése még 1938-ban sem érte el az 1929-es szintet. Tönkrement a Czinner és Társa Szalámigyár, a Szegedi Mezőgazdasági Ipari Rt., a Szeged-Alsótanyai Iparvállalat, hat kisebb malom, két cukorkaüzem.

  {132} Az építőanyagtermelés és az építőipar gondjait fokozta a beruházási kedv erős megcsappanása, az új építkezések alacsony száma. Csődbe jutott a Szegedi Bankegyesület Rt. cementáru gyára, Vas András és Szeged város téglagyára. Korlátozott kapacitással dolgozott a Szegedi Keramit- és Műtégla-gyár Rt., a Szegedi Téglagyár Társulat, továbbá az Alföldi Cementárugyár és Kereskedelmi Rt. A faiparban a Winkler Testvérek-cég, a Milkó Vilmos és Fiai-cég, a Rainer asztalosipari Vállalat, Menning József bútorgyára, valamint a Viktória Kaptafagyár és Faipari Vállalat ment tönkre.

A válság alatti veszteségek következményeként 1939-ig további gyengén alapozott vállalkozások mentek csődbe: a Lichtenegger-, valamint a Marer-féle gőzmalmok, a Kup-konfekciógyár, a Pálfy-, a Soós-, valamint a Kecskemétiféle vasfeldolgozó üzemek, a Műipari és Játékgyár Rt.18

Szeged gyáripara, ágazatonként kisebb-nagyobb időbeni eltérésekkel, ugyancsak 1933 és 1935 között jutott túl a krízisen. A megélénkülés rapszodikus piaci feltételek között ment végbe. Az export konjunktúra-fenntartó szerepe nőtt, a kiviteli törekvések erősödtek, miközben az egyre nehezebb külpiaci munka fő iránya Németország lett.

Szeged gazdaságára, gyáriparára is hatott az 1938-tól megindult rasszista, antiszemita törvénykezés és számos következménye. 1939-től kezdődött meg az üzemek zsidó alkalmazottainak elbocsátása, melyet az Értelmiségi Kormánybiztosság irányított, s a gyárakban 1944-ig tartott.19

Nagy várakozások kísérték a területgyarapodást; Bácska 1941-ben történt átmeneti birtokbavételével ugyan nőttek a szegedi, az országban a legnagyobb vidéki kamarai kerület erőforrásai, s piaca bővült, ám a termelést és az értékesítést már a hadigazdaság szempontjai, igényei határozták meg.20

1940-ben pl. az új alapításként bejegyzett Kecskeméti Konzervgyár helyi, rókusi fiókja — már katonai rendelésekre — speciális szegedi zöldségkonzerveket (C-vitamindús paprikakészítményeket) termelt.21

A gyárak működéséhez szükséges alapvető feltételek évről évre romlottak, s ez a hadigazdálkodási rendszer kiépülésével éppen súlyosbodott.

  {139} A szegedi gyárak 1940 első felétől nyersanyagkészleteket gyűjtöttek, ül. halmoztak fel. Az esztendő második felében azonban importanyaghiány miatt így is üzemkorlátozásokra került sor — főként a textiliparban.22 1943-ban mindezt munkaerőhiány tetézte.

A tárgyalt időszak fontos jellemzői, mozzanatai, folyamatai és fordulópontjai megnyilvánultak a szegedi gyáripar ágazatok szerint vizsgált bázisüzemei működésében is.

A szegedi élelmiszeriparban kb. 347 műhelyt írtak össze. Fontos bázisok voltak a kereskedelmi malmok, melyek őrlésre búzát vásároltak és lisztjüket a piacon értékesítették. Közöttük legjelesebb a Back Bernát és Fiai Rt. gőzmalom volt, melyet 1910-ben létesítettek. Alaptőkéje 1920-ban 4 millió korona, gépeinek együttes teljesítménye kb. 1100 LE volt. 120 munkása évi 90 ezer tonna (900 kt) őrleményt (búza- és rozslisztet, valamint őrölt paprikát) termelt, egyedül többet, mint Szeged további 12 kisebb gőzmalma együttvéve.23 Nagyságrendbeli elsőbbségét jól érzékelteti, hogy a kisebb kereskedelmi malmok alaptőkéje általában 20 ezer korona körül volt, és ugyanez a mutató még a nagyobbak esetében sem érte el a félmilliót. Az Alföldi Gőzfűrész és Őrlőmalom alaptőkéje pl. 150 ezer, a Hoffmann Ignác és Fiai (mokrini) Gőzmalom Rt.-é pedig 300 ezer korona volt.24

A kereskedelmi malmok mellett még ún. vámőrlő, vagyis a környezetüknek dolgozó, az őrlésért vámot, ún. vámkeresményt szedő, s azt a piacon értékesítő malmok működtek. Az állam, a kereskedelmi malmok folytonos — hasztalan — panasza szerint a vámőrlő malmoknak kedvezett; azoknak az előbbiekre kivetett 4%-kai szemben alacsonyabb, 1/2%-os forgalmi adót, adóáltalányt kellett fizetniök, s így erős konkurrenciát jelentettek.

Az iparág gazdálkodását közvetlenül és nagyban meghatározta a mezőgazdaság, kimondottan a gabona, a búza és a rozstermelés állapota, illetve alakulása, a belső piac helyzete, az export lehetősége, így mindenekelőtt a szomszédos államok vámtarifái és árviszonyai.

A külpiacok jelentőségét csak növelte, hogy a közeli búzatermő vidékek, Bácska és Bánát elvesztését követően a szegedi malomiparban nagy szabad kapacitások keletkeztek, a termelőhelyek egy része korlátozottan dolgozott, vagy teljesen leállni kényszerült. Ráadásul a hagyományos osztrák és csehszlovák export-piacokon a lisztfogyasztás csökkent, s megközelítésük is nehezebb lett. Ausztria 1928-ban 5 aranykoronás lisztvámot vezetett be, a korábbi   {140} háromszorosát. Csehszlovákiát is ehhez hasonlóan magas védvám reteszelte el. A távolabbi piacok a fuvardíjak miatt voltak ráfizetésesek.25

A lisztnek — a termelő szempontjából nézve — alacsony haszonkulccsal történt értékesítése miatt nem képződött elégséges alap a termelés bővítéséhez, modernizálásához, sem pedig a szeszélyes piac bizonyos egyensúlyban tartását biztosító tartalékok felhalmozásához.261928-ban és 1929-ben pl., amikor világszerte is bőségesen termett búza, a pékek és a lisztkereskedők besszre, áresésre spekuláltak, nagyobb tételt nem rendeltek; a termelők viszont épp a nyomott árak miatt tartották vissza áruikat. Így a búza árfekvése — a szokásostól eltérően — tavasszal sem emelkedett, viszont a liszt ára — a malmok élesebb versenye folytán — csökkent.27

Az 1929—33-as világválság beköszöntésekor a malmok helyzetét az is nehezítette, hogy — a rossz időjárás miatt — hazánkban 30, a tengerentúlon pedig 50%-kai zuhant a búzatermés. A liszt belföldi kereslete a lakosság megcsappant vásárlóereje következtében, mintegy 2 millió q-val csökkent, s az így keletkezett „felesleget" pl. a Back-malom rendkívül alacsony áron értékesítette Anglia, Franciaország, Svédország, Norvégia és Németország piacain.28

A kereskedelmi malmok üzleti eredményeit nemcsak az őrlési adó rontotta (ami különben kb. kétmillió fogyasztó számára drágította az amúgy sem olcsó kenyeret), hanem az is, hogy nagy tömegű búza nyersen került külföldre. Az őrlők ezért hangosabban követelték a 4%-os forgalmi adó eltörlését, s hogy búzát csak lisztként lehessen kiszállítani.29 A piacra nehezedett nyomás csak valamelyest enyhült, amikor Németország (1934-ben) nagyobb tételben vásárolt lisztet.

A malomiparban is 1935-től van bizonyos megélénkülés. A lisztexport nőtt, a belföldi kereslet is javult; csökkent a búzatermés, a gabona ára emelkedett, ami kivált a vámőrlő malmoknak kedvezett, ti. drágább lett a vámkeresményük.30

A kereskedelmi malmok pozícióját viszont rontotta, hogy a búza maximált ára ekkor q/19,25-től q/20,75 pengőig terjedt, a piacon a magasabb szélső értékkel volt azonos. Ezért Budapesten és az ország nyugati vidékein a különösen keresett szegedi liszt a fuvarköltségek miatt mázsánként 2—3 pengővel drágult.31

  {141} Az anschluss-szal az osztrák export-piac elveszett, és 1938 második felében Németországgal csupán 18 ezer tonna liszt szállítására született államközi egyezmény. Ez azonban azért nem okozott gondot Szegeden, mert a világpiaci paritásnál magasabb belföldi árak miatt a kivitel szinte szünetelt.32

A háborúra való felkészüléssel együtt járt élelmiszerkereslet-emelkedés enyhítette ugyan a szegedi malomipar helyzetét, de nem cáfolta, hogy ez a korszak egyik válsághordozója volt. A veszteségeket, melyek többek között a válság alatt érték, legnagyobb, országosan ismert bázisa, a Back-malom sem tudta kiheverni; előbb gabonaátrakó és tárolóberendezést létesített, majd 1939-ben Közraktár és Malomipari Rt.-gá alakult.33

A malomipar közvetlen fogyasztója az alapvetően kisipari jellegű helyi sütő- és tésztaipar felvevőképessége korlátozott volt; különösen a válságot sínylette meg, amikor a kenyér, ifi. a fehérsütemény-fogyasztás 50, ül. 70%-kal csökkent. Dívott a házi sütés, az egymással fokozottan versengő iparosok a liszt mázsája után még növekvő nagyságú boletta-felárat is fizettek. A kormány társadalompolitikai koncepciójából következett, hogy a boletta-rendszert (vagyis, hogy a termelők minden eladott mázsa gabona után meghatározott felárat számítottak fel) falusi politikai bázisának megerősítésére, bizonyos birtokkategóriák támogatására használta fel. A boletta-rendszer 1930 és 1934 között volt érvényben, s a fogyasztóknak mintegy 390 millió pengő többletköltséget jelentett. S miután hasztalan követelték eltörlését és a házi sütés korlátozását, a pékek mintegy 20%-a csődbe jutott.34

A fehérkenyér-kereslet még 1936-ban is 30—40%-kai volt kisebb a szokottnál, és ekkor az életviszonyok romlását jelezte, hogy a félbarna és barna kenyér fogyasztása viszont 50%-kai emelkedett. Hódított az eddig házilag készített szárított tészták iparszerű termelése; a tarhonya és a csigatészta híre „már-már a papucséval és a paprikáéval vetekedett". A 30-as évek második felében jól alakuló konjunktúra hozadékából a sütőmunkások 10% -os béremeléssel részesedtek. Az 1940-es években azonban már a sütőipar helyzete is rosszabbodott; költségei nőttek, termékeik árát rögzítették, a megalapozottabb termelők tudtak csak talpon maradni.35

Az élelmezési ipar fontos tartóoszlopa volt Szegeden a húsipar. A vágás a szegedi Közvágóhídon folyt. A nyershúsforgalmat jórészt a kisiparosok Beszerző, Értékesítő, Zsírelosztó és Egyenlősítő Szövetkezete végezte. A városba települt húsfeldolgozás a szalámigyárakban koncentrálódott. Közülük a legismertebb   {142} a Pick Márk cég volt. A 20-as években még hosszabb-rövidebb ideig önállóként működött az 1920-ban alakult Alföldi Szalámigyár Rt., az 1921-ben létesített Magyar Szalámigyár Rt., valamint az 1926-ban Ausztriába költözött Jób és Lóránt-féle Szalámigyár Rt., továbbá a Czinner- és a Kovács Sándor-féle üzem.

A 20-as évektől átrendeződött, az elszakított déli területek helyett alapvetően a Duna—Tisza köze lett a szegedi húsipar nyersanyagforrás területe. Különösen a szalámigyártást érintette érzékenyen, hogy a kormányzat feltételeket szabott a termelés megindításához, pl. meghatározta a feldolgozható nyersanyag mennyiségét, amit a gyárak maguk között osztottak fel.

Kamarai közbenjárásra született az a megállapodás, miszerint a gyártás megindítása ellenében az állam haszonrészesedést kap, a tisztviselők pedig kedvezményes áron jutnak zsírhoz. A gyárak 1921-ben 50 ezer, 1922-ben 40 ezer sertést dolgoztak fel (kb. 100 vagon készáruvá).36

A piac azonban beszűkült; Ausztria „vámkülföld" lett, a szomszéd államokban is az elzárkózás, a protekcionizmus dívott, s a szalámiipar termékeit idehaza csak egy szűk réteg fogyaszthatta. Az exportpiacokon történő helytállás így életbevágó szükséglet lett. Belföldön a kisipar jelentkező konkurenciájával is meg kellett küzdenie.

A szalámiexport versenyképességét csökkentette, hogy a környező országokénál mindenkor magasabbak voltak a hazai húsárak.

Emellett a külpiaci versenyt a magas fuvardíjak és különösen az nehezítette meg, hogy Gyulán („Stéberl", „Gróf Pongrácz", „Nagy", „Erichner"), Debrecenben („Böde"), Pápán („Poels"), Sopronban („Schnéberger"), valamint a szomszédos államokban is új szalámigyárak alakultak.

Az 1924-ig tartó inflációs konjunktúra alatt a szalámigyárak — főként a nyersanyagbeszerzés biztosítására — karteliegyezményeket kötöttek.

A szegedi gyárak pozícióit rontotta, a termelés önköltségét növelte, hogy a városból elszállított készáruik után is fogyasztói adót fizettek, amíg a budapesti üzemeket a fővárosi tanács az ilyen teher alól mentesítette.37

További problémát jelentett, hogy az 1924-ben szervezett élelmezési kormány akció kapcsán, mivel a Budapestre irányuló hússzállítmányok vasúti díjtételét 50%-kai csökkentették, Szegeden időnként akut húshiány keletkezett. A szalámiüzemek ezért a fővárosban vásároltak húst, melyet azonban így dupla szállítási díj és vágóhídi illeték terhelt.38

1925 és 1927-ben még súlyos volt a piaci helyzet, a kisipari hústermelés mintegy 30%-kai csökkent. A szegedi közvágóhíd évi bevétele 1925-re —   {143} egyetlen év alatt — 500 millió koronával, 1300 millióra esett. Veszteségét úgy próbálta korrigálni, hogy szolgáltatásaiért végül, 1926-ban már 30%-kai többet követelt, amit azonban a kamara közbelépésére 17%-ra mérsékelt; forgalma 1927-ben 1914-hez képest 30%-kal csökkent.39

Ennek oka volt az is, hogy a szegedi húsexportőrök, akik tőkeszegénységük miatt nehéz kamattal terhelt pénzzel dolgoztak, és magas volt bizományosi rendszerük költségkihatása is, csak esetenként tudtak előnyös üzletet kötni. 1929-ben pl. 6419 vágott süldőt szállítottak angol piacra; csehszlovák—magyar megállapodás keretében 29 ezer db sertést exportáltak a szomszéd országba, kilogrammonként 90 csehfillér vámmal bizonyos tűzifa-import ellenében.40

A magyar szalámiexportot nehezítette, hogy Csehszlovákia engedélyhez kötötte, magas, 5% átalányozott forgalmi adóval, 1925-ben mázsánként 100 aranykorona vámmal is korlátozta. Jugoszláviát és Romániát a szalámiexport elől tilalom zárta el, Olaszországban pedig ez az áru nem volt versenyképes.41 A kivitel az 1921-ben volt 100 vagonról 1923-ra 75 vagonra esett vissza. A gyárak, hogy exportjuk rentábilis legyen, a termelési hitelek növelését, önálló devizagazdálkodási jogot igényeltek, és a hazai árnál 30—40%-kai olcsóbban beszerezhető, vámmentes sertésimportra kértek engedélyt.

A forgalmi adóval terhelt sertéshús ára még a fogyasztó jellegű Ausztriában és Csehszlovákiában is alacsonyabb volt mint Magyarországon, ahol 1923-ban 12 ezer, Romániában pedig mindössze 5 ezer koronát (32 leit) tett ki.42 A különbözet még 3 évvel később is 4 ezer korona volt. 1925-ben a kormány ugyan 25 ezer sertés vámmentes behozatalát engedélyezte, de azzal, hogy ezt szalámiexporttal kellett volna ellensúlyozni.43

A szalámiipar belföldön azért is jutott nehezebben, drágábban nyershúshoz, mert a kormány szén- és vasércbehozatal ellenében hozzájárult, hogy pl. a Rimamurányi Vasmű Csehszlovákiába jelentős számú sertést szállítson, ami ráadásul a konkurrenciát erősítette. Hasonlóan „kiváltságos" volt a Sertésnagyvágó, a Székesfőváros Élelmiszerellátó Üzeme is. Az ilyen export révén csupán 1923 novemberében 2 ezer db sertést szállítottak ki.44

A szalámigyárak 1923 és 1925 között kapacitásuk csupán 60—65%-át hasznosították. Kivitelük egy év alatt (1925-re) 481,5 tonnára, 43%-kai zuhant.45

  {144} 1927-től a szalámiipar valamelyest megélénkült, viszont a húsbeszerzés továbbra sem volt ütemes. Az export Ausztria felé „még normálisnak mutatkozott", a csehszlovákiai kivitel azonban annak ellenére nehézkes maradt, hogy 1927 augusztusában új államközi egyezmény lépett életbe. A korábbi, bonyolult beviteli engedélyezés és a velejáró szállító cég közbeiktatásának kényszerekötelezettsége megszűnt, a kilónként 7 koronás vámot is 50%-kai csökkentették. Nyitottabb lett a piac, de nehezebb a verseny, mert Csehszlovákiában ún. magyar szalámit előállító „hevenyészett gyárak" létesültek, és érvényben maradt a magas, 12%-os luxusadó is.46

Az 1927 és 1929 közötti enyhe megélénkülést a válság évei követték. Esett a szalámigyárak rentabilitása is: tovább csökkent a belső és a külföldi fogyasztás, a török szállítások pl. teljesen elmaradtak.

A Pick-szalámi kivitele Csehszlovákiába 1931-re 70%-kai esett; kilóját 12 korona vám, s még 6 korona luxus és forgalmi adó terhelte.

1934—1935-től a húspiac is megélénkült. A Kamara kerülete számára igyekezett kiaknázni, hogy megnyílt a német piac. A szegedi Közvágóhíd forgalma fellendült. A zsír- és hasított sertés-kiszállítások miatt a szalámigyárak húsellátásában átmeneti fennakadások keletkeztek. E konjunktúrába a húsárak emelkedése és a magánvágások elterjedése következményeként megszorult kisipar Beszerző, Értékesítő, Zsírelosztó és Egyenlősítő Szövetkezete útján igyekezett bekapcsolódni. Németországba 417,5, Angliába 398, Csehszlovákiába 140, Olaszországba pedig 100 tonna zsírt szállított.47

1936-ban a hús- és zsírexport átmenetileg visszaesett: Németország, Anglia, Csehszlovákia és Olaszország e cikkekből (sorrendben) csupán 262, 223, 60, illetve 8 tonnát vásárolt.48

A kisiparosok szövetkezete 1938-ban és 1939-ben azonban már ismét jelentős sertéshús, zsír, sózott-, nyers-, illetve hátszalonna-exportot bonyolított le. Németországba sertéshúsból 99 vagonnyit (1039 tonnát) szállított 1,3 millió pengőért, ami 8709 hasított sertésnek felel meg. Ugyanide a fenti években összesen 56 vagon zsírt és 83 vagon sózott szalonnát adott el. A szövetkezet a megszállt csehszlovák területeken a két esztendő alatt együttesen 6 vagon zsírt és 23 vagon különböző módon kikészített szalonnát helyezett el. E két országba 1938-ban mintegy 171 vagon árut szállított 2,26 millió pengőért, ami 1,2 millió pengővel volt több az előző esztendő ugyanilyen eredményénél.

1939-ben a kisipari vágások 22%-kai haladták meg az előző évit, és 41%-kai szárnyalták túl az 1937-es szintet. Ez évben a szövetkezet raktárkészlete   {145} zsírból és szalonnából összesen 70 tonna volt, 1,2 millió pengő értékben.

A kedvező konjunktúra eredményéből a szövetkezet 25 vagonos hűtőház építését és hasítócsarnoka bővítését, modernizálását tervezte; 36 ezer pengő lefizetése és évi 8 ezer pengő ellenében bérbe vette a város volt Hús- és Vásárpénztár telepét is.49

A húsüzletben 1939-től a belpiac lett a meghatározó. A szalámiipar 1942/43-ig a konjunktúra jegyében termelt. Az élénk belső kereslet lényegében ellensúlyozta, hogy a hitleri terjeszkedés miatt a volt osztrák és csehszlovák piacok 1940-ig szinte teljesen elzáródtak. Az angol piac kisebb tételeket vett fel, bár 1939-ben 250 londoni üzletben árultak magyar szalámit, az előző évi 30 helyett.

A háború alatt a szalámikereslet meghaladta a kínálatot. A kötött gazdálkodás ugyanakkor ezt az iparágat is fékezte: 1942/43-ban pl. mindössze 20 ezer sertést dolgoztak fel kb. 40 vagon szaláminak, szemben az 1940. évivel, amikor csupán az export volt 60 vagon.

A Pick-gyár a 30-as évek második felében is küzdött a külföldi értékesítés gondjaival. Nem tudott pozíciókat szerezni Svájcban, és előtte is elzáródott az osztrák piac. A belföldi fogyasztás azonban részben a területvisszacsatolások folytán jelentősen emelkedett, bár az alacsony jövedelműek körében a ló- és a birkahúsból készült kolbászok fogyasztása terjedt.50

A Pick-gyár51 piaci monopolhelyzetét' Szegeden, miként a legnagyobb versenytársa, a „Herz" Budapesten, a tárgyalt időszakban mindvégig megtartotta. A belpiacot azonban nem tudta kizárólagosan uralni, jóllehet azon a 30-as években már csak három gyár osztozott: a szegedi Pick, a budapesti Herz és a debreceni Vidoni; sorrendben 40, 40, illetve 20%-os részesedéssel.52 (Az Alföldi Szalámigyárat tulajdonosa, Weis Mihály 1927-ben felszámolta, a Czinner-gyár a Pick érdekkörébe került, az 1931-ben megszűnt Magyar Szalámigyár Rt. felszerelésén a Pick- és a Herz cégek osztoztak, s ez utóbbi kebelezte be a Dozzi gyárat is.)

A versenyben talpon maradt üzemek között a kontingensek felosztásáról, az árakról és a munkabérekről folytak viták a kartellen belül. A Pick technikai, technológiai újításokkal is próbált előnyökhöz jutni. A 20-as években a mesterséges érlelést gyorsító eljárást tökéletesítette; a Röcl-gyártól különböző hűtőkézi-   {146} és gépészeti berendezéseket vásárolt. Korszerűsítette gyártóeszközeit és egyben a melléktermékek, pl. a zsír, később pedig a marhacsont feldolgozását. 1936-ban létesítették a hentesárugyárat, és (az 1910-ben épült első után) 1939—40-ben újabb toronyépületet emeltek, melyet konzervgyártásra rendeztek be. A cég évi átlagokban 40—50 vagon (1939/40-ben 70 vagon) készárut termelt, s ennek kb. 40—60%-át exportálta.

A Pick-gyárban 1942/43-ban a német sertéshúsigények emelkedése miatt leállították a szalámikészítést. A második zsidótörvény végrehajtásakor, az 1939. IV. te.-re vonatkozó 7140/1941. sz. kormányrendelet értelmében Pick Jenőt veje, Bányász Ferenc váltotta fel az üzem élén, amely 1942. július 1-től a Magyar Élelmiszerszállító és Árukereskedelmi Rt. bérlete lett.53 A gyár 1943/ 44-ben hadimegrendelésre már leginkább csak konzerveket és kenőmájast termelt.

A Pick-gyár teljesítményét nemzetközi elismerés övezte. Termékei 1927-ben Szalonikiban, 1935-ben pedig Brüsszelben nyertek diplomát.

A magyar szalámikivitel alakulása (1929-1938)

A Pick-gyár árueladásának alakulása54 (1936-1940)

  {147}

Vágások a Szegedi Közvágóhídon55 (1929-1934)

A szegedi textilipar legjelentősebb gyári vállalkozásai közé tartozott a Szegedi Kenderfonógyár Rt. (Kenderfonó). (10. fénykép.) Üzem és üzletmenetében a két világháború közötti magyar gazdaság ciklusainak valamennyi jellemzője tükröződött ágazati, ill. vállalati vetületében. A Kenderfonó, amely fonodát, zsineg- és cérnagyárat működtetett (25 ezer m2-re épült), ugyancsak két — sok tekintetben különböző természetű — válságot élt át: 1920—1923, ill. 1929 és 1933 között. A megélénkülés (1935-től), majd a hadikonjunktúra (1938-tól) felkészülten érte.

A 20-as évek depressziója a gyár esetében közvetlenül nyersanyag- és piacproblémaként jelentkezett; 1920-ban, ill. 1921-ben anyaghiány miatt mindössze 162, ill. 285 napig dolgozott. Erőfeszítéseit kenderellátása megszervezésére, piaci kapcsolatai újjászervezésére koncentrálta.

A kendert a gyár elcsatolásuk előtt Bács és Bodrog megyékből, Trianon után Olasz- és Németországból szerezte be. Belföldön a — Mezőgazdasági Kenderipar Rt. bekapcsolásával — kendertermelés fellendítését ösztönözte, s kenderkészítő telepeket állított be. A termelőket a kender jövedelmezőségéről igyekezett meggyőzni. Azzal érvelt, hogy holdanként 35—40 q kender terem, ami 280—300 pengőt eredményez, míg a búza — egy holdon ekkor kb. 10 q-t termett — csupán 250 pengő hasznot hozott.56

Belföldi nyersanyaghoz saját — a földreformok folytán 10 ezer kh-ról 4200-ra csökkent — birtokáról, valamint a kiskirálysági és a kornádi szállításokból jutott. 1938-ban az Egri Főkáptalannal 900 kh kender termelésére kötött 30 évre szóló szerződést. A nyersanyagbeszerzés legfontosabb forrása az egész időszakban azonban az import maradt.57

A nyersanyag-előkészítést saját és mintegy 10 idegen kenderkészítő telepen végezték. Ilyen céllal 562 ezer pengős beruházást eszközölt a tukai, 30 kh   {148} területű szerződéses birtokon, és négy évvel később, 1941-ben 522 ezer pengőért megvásárolta a Rétközi Kendergyárat.

A Kenderfonó a válságok romboló hatását és a kedvező konjunktúrákat előretekintőén ellensúlyozta, ill. aknázta ki. 1927-ben — egyebek között — birtoka eladásából nyert összegen megvásárolta a Mezőgazdasági Kenderipar Rt-ot, és termelése modernizálására hatalmas összeget fordított, 1059503 pengőt. 1938-tól a lenfonodáját korszerűsítette. Leginkább ilyen módon, ezért tudott helytállni a piacokon, a nemzetközi kartellekben; melyek révén 43 országba szállított, s ezzel az állam egyik legjelentősebb deviza-kitermelője volt. Ellensúlyozni tudta a termelést drágító szállítási- és fuvarköltségeket, az 1940-es árvíz okozta károkat, s termékeivel (ponyva, fonál, kötözőzsineg, vékony kötél, heveder, zsákvászon, tömlő stb.) állta a külföldi (az olasz, a német, az osztrák, a csehszlovák) és a hazai gyárak (köztük az 1928-ban Budapesten létesített új kenderfonó) versenyét is.58

A Kenderfonóban 1920-ban 550-600, 1926-ban 800, tíz évvel később pedig már 1 ezer munkás dolgozott. A gyár a 20-as években kb. évi 2 ezer, 1929-ben 2906 tonna készárut termelt, s ennek 50%-át exportálta. A válság alatt, 1933-ban nyeresége — 1929-hez képest — 50%-kai, kivitele 70%-kai zuhant. Termelését azonban 1935 és 1939 között (az 1936—1937-es megtorpanástól eltekintve) már jelentősen, 3100—3500 tonnára emelte, s ezt 1943-ig további 34%-kai növelte. 1938-tól főként hadiszállításokat teljesített, exportja 1940-re 890 tonnára zuhant.59 A Kenderfonó eredményeit a tőzsde azzal ismerte el, hogy 10 ezer, darabonként 40 pengő névértékű részvényét 1942-ben a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank 215 pengős árfolyamon vette meg.60

A szegedi kenderiparban közepes méretű gyári vállalkozásként működött a Varga Mihály-féle Kenderkikészítő és Kötélgyár Első Magyar Mechanikai Hálógyár, amely az ország egyetlen mechanikai hálókötő üzeme volt. A Szegedi Kenderfonógyár Rt. bizonyítványa szerint Varga Mihály 1885-től 1905 áprilisáig a vállalatnál állt alkalmazásban. Ezután önállósult.

A gyárában kenderkikészítéssel, kötéláruk, zsinegek, fonalak, zsákok, ponyvák, lótakarók, len-kendervásznak, damaszt, bútorszövetek, rolóvásznak készítésével és keresetszerű értékesítésével foglalkoztak. Tilolt kendert belföldi kendergyárakból, halászháló fonalat a Szegedi Kenderfonógyár Rt.-tői és a Magyar Kender-, Len- és Jutaipari Rt.-tői vásárolt a gyár. Átlagosan 70—80  {149}  munkást foglalkoztatott. Az ország többszáz kötelesmesterét látta el kikészített anyaggal. Élénk exporttevékenységet folytatott.61

Szegeden a 20-as években a kötszövő ipar területén „egész sereg", mintegy 27 „kisebb-nagyobb, rövidéletű szövődé" keletkezett. Az Ariadné kötött- és szövöttárugyár, a Kirchenmayer János és Társa, továbbá a Zwickl Ferencne elnevezésű cégek kötöttárut, női és férfiruhákat készítettek, a válság alatt mentek tönkre. A Wagner F. A. és Fia kezdetben kereskedőház volt, majd 1928-tól, hogy talpon maradjon, mindinkább a fehérnemű konfekcionálására tért át.62

A kisebb textilipari üzemek között jelentősebb volt a Kunsági Szövőgyár, a Kuntex, amely 1935-ben alakult, Nagymihály Gáspár kiskundorozsmai lakos kezdeményezésére, aki a gyár tulajdonosa lett. Kezdetben rongypokrócot, majd torontáli szőnyeget gyártottak. A gyár gyorsan fejlődött, 1938-tól már külföldre Skandináviába, Ausztráliába és Amerikába is szállított. Megindult a flanell, flocon, karton, molinó és inlet anyagok gyártása is. A gyár általában 180 fős munkáslétszámmal dolgozott. A Kuntex-nek Budapesten volt a központja (VI. ker. Hajós u. 39. sz. alatt).63

A „Gábor" keleti szőnyeg- és textilszövöde életképesnek bizonyult vállalkozás volt. Átlagban 80—84 munkást foglalkoztatott, több országba exportált, és az 1928. évi kézműipari tárlaton (Budapesten) aranyérmet nyert.64

Az Angol—Magyar Jutafonó és Szövőgyár Rt. szegedi gyártelepét 1929-ben alapították. Előde, a Szegedi Hazai Textilipari Rt. 104 db modern szövőszékkel jutafonalat és szövetet gyártott; 1929-től lett angol érdekeltség. Iparengedélye mindennemű textília gyártására és forgalmazására szólt; ténylegesen juta- és kenderfonalak, szövetek és zsákok előállításával foglalkozott. 300—400 dolgozója havi 9 vagon árut termelt. Pénzügyileg a Magyar Általános Hitelbank és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank ellenőrizte. A gyár angol főrészvényesei, az Engen Ramsden Rt. és a Franz Stockale Rt. cégek voltak, Magyarországról pedig Dr. Tonelli Sándor. A vállalat hazánkban a zsákgyártási szakma legnagyobb üzeme lett; központi telepét Újpesten rendezték be. Alaptőkéje 1000000 pengő volt, amely 50000 db 20 pengő névértékű részvényre oszlott.65

Az angol tőke bevonása sikeresnek bizonyult, mert a gyár, mint új alapítás, helytállt a válság által teremtett drámai helyzetben. 1931-ben forgalma   {150} 50%-kal zuhant, hetenként csak három napig termelt. Talpraállásához eszköz volt az az egyezmény, melyet 1930-ban a Kender, Juta és Textilipari Rt., valamint a Magyar Kender-, Len- és Jutaipari Rt.-gal (Magyar Kender)66 kötött pozíciói megerősítésére. Piacrádiuszát a tengerentúlra is igyekezett kiterjeszteni. A gyár történetében a II. világháború jelentett újabb nagy megpróbáltatást. A fegyverkezési konjunktúra megindulásától azonban helyzete átmenetileg javult. A területátcsatolások folytán a gyár felvevőpiaca, kender, ül. kenderkóc bázisa is bővült. Nehezebb lett viszont a juta67, általában a növényi eredetű rostanyagok, és az azok helyettesítésére felhasználható matériák importja, ami nemcsak a gyártást akadályozta, hanem az üzleti kapcsolatok fenntartását is. Az Angol—Magyar jelentősebb külföldi üzleti partnerei közül 3 német nyelvterületen, l-l Olaszországban és Finnországban volt. A gyár 7 hazai céggel kereskedett, köztük a Szegedi Kenderfonóval és a Mezőhegyesi Mintabirtokkal. Jutát a hadikorlátozások bevezetéséig kizárólag Ausztriától vásárolt. E forrás elzáródását követően a gyár juta helyett rostfonalból dolgozott; 1941-ben ennek előállítása is megszűnt, s az üzemből 80—100, többnyire nőmunkást kellett elbocsátani.68 Ezután a rostot próbálták fonópapírral helyettesíteni, aminek beszerzését pedig nehezítette, hogy a Neményi Testvérek Papírgyára — Magyarországon az egyetlen ilyen terméket előállító üzem — áruja nagy részét Németországba szállította, és termelését 1943-tól szénhiány miatt még korlátozta is. Így a fonópapír-szükségletet már 1942-től csak mintegy 1200 tonnás (kiegészítő) svéd és finn importtal tudták kielégíteni.69

A gyárat 1940-ben hadiüzemmé nyilvánították, és hozzá katonai megbízottat rendeltek ki. Az Angol—Magyar 1942-ig lényegében zavartalanul dolgozott, főként hátizsákokat, honvéd- és munkásruhákat, juta- és árvízvédelmi zsákot termelt.70

A nyersanyagellátás súlyosbodó gondjaihoz mindenekelőtt a fokozott terhelés miatt gyorsabban elhasználódó berendezések felújításával kapcsolatos financiális problémák társultak. Erőket és eszközöket kötöttek le a hadügyi feladatok.71

  {151} Mindezeken nem segítettek az első világháború alatti gazdaságpolitika gyakorlatából jól ismert, és ekkor ugyancsak életre hívott különböző állami hivatalok és központok.

Az Angol—Magyar egyrészt a GYOSZ kebelében működött Magyar Textilgyárosok Országos Egyesületéhez tartozott. Másrészt, állami vonalon, az újonnan szervezett Len-, Kender- és Jutaipari, valamint a Rostnövényforgalmi Központhoz, közvetlenül ezek Len-, ül. Textilipari Szakosztályához, Bizottságához kapcsolták. A nyersanyaggazdálkodás vonalán mindezeket a szervezeteket az Anyaghivatal felügyelete, s az Árkormánybiztosság ellenőrizte.

A hivatalok beavatkozásukkal csupán az adminisztrációt növelték, így pl. a viszonyok miatt betarthatatlan szabványokat és korlátozásokat szaporították.72 Velük több kérdés is vitára adott okot: a gyár alacsonynak ítélte a számára megállapított évi amortizációs kulcsot, sérelmezte hadinyeresége visz-szatartását, a kiszállításoknál alkalmazott magas, ún. hadikockázati szorzót, mert mindez gátolta, nehezítette, hogy jelentősebb beruházási alapot képezzen. Az pedig, hogy 1943-tól raktárkészletéről bejelentéssel tartozott, az állami rekvirálás veszélyével fenyegette.73

A gyárnak már 1938-tól minden, belső életére vonatkozó „eseményt" jelenteni kellett a Magyar Kir. Nemzeti Munkavédelmi Hivatalhoz. Az év decemberében pl. azt írták, hogy a Szegedi Munkásság Hivatásszervezete kezdeményezésére a textilmunkások december 18-án, majd 21-én az Ipartestületben gyűlést tartottak; 12 pontban követelték, hogy „mindenki 25%-os béremelést" kapjon. Az 1939. június 14-i bérsztrájk mögött ugyancsak ez a szervezet állt.74

1940-től a dolgozók, szociális helyzetük romlásának ellensúlyozására, különböző segélyeket, pótlékokat, kiegészítéseket kértek, s durva elöljáróik, pl. Berta M. Ferenc főszövőmester elbocsájtását követelték. A gyárvezetés a munkássággal kapcsolatos kérdésekben az állami rendeletek szerint járt el. S hogy a bérmozgalmakat megelőzze, a textilszakmát jellemzőnél mintegy 5%-kai magasabb bért fizetett.75

Az igazgatóság a béremelésre vonatkozó munkásköveteléseket elvi kérdésként kezelte: ezeket 1941 novemberében is elutasította. Arra hivatkozott, hogy az árak és a bérek maximáltak, a termelés pedig hanyatlik. A gyár különféle segélyekre 1939-ben csupán 3500 pengőt költött, 1941-ben a munkások   {152} és az alsó kategóriájú tisztviselők korábbi, 15%-os bérpótlékát azonban már 30%-ra emelte.76

A dolgozók 1942-ben tüzelőt és élelmiszersegélyt kértek. A gyár az ellátást úgy próbálta javítani, hogy 1943-tól — a monopolista vállalatok nagy múltú gyakorlatából jól ismert módon — bizonyos élelmiszerfelvásárló és elosztó tevékenységet is folytatott, pl. miniszteri jóváhagyással két évi időtartamra bérhízlalási szerződéseket kötött.77 Az alkalmazottak közül — 1944 júliusáig bezáróan — azok kaptak béremelést, akik havonta 300 pengőnél kevesebbet kerestek.78

A háború alatt a szegedi textiliparban is munkaerőhiány jelentkezett. Ennek megoldására a Magyar Textilipari Munkaadó Szövetség a más cégeknél dolgozók „átcsábítása" helyett a saját foglalkoztatottak átképzését javasolta. A Magyar Munkaadók Központja pedig azt indítványozta, hogy a leszerelteket ösztönözzék jobb fizetéssel a gyárakba való visszatérésre. Az Angol—Magyar ezen a gondon — a honvédelmi miniszter hozzájárulásával — úgy „segített", hogy zsidók mellett román és lengyel munkaszolgálatosokat dolgoztatott.79

A vállalatot, e túlnyomóan nőket foglalkoztató üzemet 1944 őszén bombatámadások érték, miáltal jelentős károkat szenvedett.80 A termelés 40—50%-kal, havi 5-6 vagonról 3 vagonra esett. Az ipari miniszter a Textilipari Központon keresztül jelszószerű rövidséggel utasította az igazgatóságot: „Kitartás az utolsó pillanatig!"81

3. EGYÉB IPARÁGAK. ÉPÍTŐIPAR, FAIPAR, ENERGIATERMELÉS

Az ország általános és Szeged sajátos gondokkal küzdő gazdasági helyzetéből következett, hogy helyileg a gyáripar egyéb ágazatai közé sorolható építőanyagiparnak, így magának a vállalkozói jellegű építőmunkának sem volt tényleges konjunktúrája a tárgyalt időszakban. 1920-tól 1922-ig a Kamara területén nagyobbrészt csak hatósági és személyes célú építkezések, s csupán kisebb gyárbővítések voltak.

1920-ban Szegeden egy mozi épült, és egy másikat renováltak. 1921-ben mindössze 600—700 építőmunkás dolgozhatott, a mesterek — „elfoglaltság   {153} híján" — szaktanfolyamokat rendeztek. Emelkedett a szakmájukat elhagyók száma, voltak, akik Jugoszláviába „szivárogtak át". Emiatt időnként munkaerőhiány keletkezett, és a kőművesek bére ilyenkor a szalámiiparban fizetett színvonalra emelkedett.82

A nehéz állapotok enyhítésére számos terv született. Építőipari körökben pl. felvetődött a kényszerépítkezések elrendelésének gondolata. A Kamara azonban a gyárak forgótőkéjének ilyen célú és főként ilyen módon történő elvonását károsnak ítélte, a tervet nem támogatta.83

Enyhült a helyzet, amikor hozzáfogtak a gyufagyár kialakításához, a Magyar—Olasz Bank érdekkörébe tartozó hűtőház felhúzásához, az egyetem céljára igénybe vett épületek átalakításához, az állami kislakás-akció megvalósításához.84

1923-tól folytatódott a világháború kitörésekor félbemaradt fogadalmi templom építése. A Somogyi telepen néhány gyári munkáslakást és egy-két magánházat emeltek. Az építőiparnak ekkor a Hazai Textilipar Rt., a Szikra Gyújtóárugyár és a Szegedi Kenderfonógyár Rt. is adott megbízást.

1924-ben befejezés előtt állt a fogadalmi templom, és „nagy erővel megindult az egyetem építése", ami a Dóm-téri együttes és a klinikasor kialakítását eredményezte. Egyéb iskolaépítéseket is ideszámítva ez a néhány év a közhasznú építkezéseknek jelentős volumenét, az egész korszak kiugró eredményeit hozta magával.85

A válság az építőiparban, bár az egyetemi építkezések miatt később jelentkezett, igen súlyos és elhúzódó volt. A téglagyárak kapacitása 30—40%-kal esett: eladásuk 40—60, árszínvonaluk 25—30%-kai csökkent. A kamarai kerületben 1934-ben is csupán néhány magános építkezett, 1936-ra pedig egyetlen új építési engedélyt sem adtak ki. Ekkorra felépült az OTI-székház és a tanító-internátus, abbamaradt viszont az egyetem és a rendőrpalota építése.

A kamara, a SZIT, a Baross Szövetség és a Szegedi Háztulajdonosok Szövetsége újból kormánytámogatásért folyamodott; 1936-ban 20 éves adómentességi kedvezményt szereztek városképi jelentőségű építkezésekre.86

1937-ben van bizonyos megélénkülés: a város belterületén 75, külterületén 151, kizárólag egylakásos, családi ház épült. 227 lakást korszerűsítettek és tataroztak kb. 900 ezer pengő értékben. Felépült egy bérház, egy szanatórium, egy iskolaépület és az állami borpince. Az egyetemi építkezések   {154} azonban már — „a közbejött nemzetközi politikai események miatt" — nem folytatódtak, és az 1940-es árvízkárok helyreállításából származó jelentős megrendelések is csupán átmenetileg enyhítették az építőipar gondjait.87 Az 1869-ben alakult Szegedi Téglagyár Társulat csődbe jutott, alapanyaghiány miatt redukálta termelését az Alföldi Cementgyár és Kereskedelmi Rt. is, amely cementalapú építőanyagok előállításával és forgalmazásával, továbbá sokféle építési anyag (pl. mozaiklapok, parketták stb.) megengedett haszonkulccsal való viszonteladásával foglalkozott. Ügyfelei között hatóságok, vállalatok és magánszemélyek voltak. Közkedvelt gyártmányaként ismerték a „Turul" falszigetelő (bitumenes) lemezt; ennek előállítását 1940-ben szüntette be.88

A szegedi építőipar általános helyzetét negyedszázadig a hullámszerű elfoglaltság, egészében pangás jellemezte. A lakásforgalom visszaesett, a karbantartás költségei nőttek, az anyagárak 1914-hez képest 200—300%-kal emelkedtek. Az építkezés nem volt jövedelmező üzletág, a magántőke erről a területről lényegében kivonult.

A szegedi faipar gyári vertikumához tartozott a három nagyobb fűrészüzem. Az egyszerű faárugyártás legjelentősebb helyi bázisa volt az Újszegedi Gőzfűrész és Ládagyár Rt. A lemez és a gyufagyár, a Szegedi Bútorgyár Rt. s még néhány kisebb, vegyes profilú vállalkozás, így a csónakjavításra átállt Mandel-féle kocsigyár, s az 1923-ban részvénytársasággá szerveződött, dobozt és laboratóriumi felszereléseket készítő Szittner és Hoffmann-féle üzem gazdagította a faipari palettát.

A Tisza menti fűrészét, a faipar itteni első lépcsője 80—100 dolgozót foglalkoztatott, a gömbfa különböző célú előkészítését végezte; „illetékes körökben felmerült", hogy célszerű volna nagy nyersanyagbázisra, a Kárpátaljára áttelepíteni. Ez azonban, mert a számításba vett terület csak rövid időre tartozott Magyarországhoz, kivihetetlen volt, s ellenkezett a fűrészgyár nagy vásárlója, a Kendergyár érdekeivel. A Tisza menti fűrészetet már 1941-ben leállás fenyegette, mert egy „kocsira való száraz fájuk sem volt", és vagonhiány miatt rönkfa sem érkezett.89

A fa magasabb szintű, enyvezett bútor- és repülőgéplemezzé történő feldolgozására létesült a Magyar Általános Hitelbank érdekkörébe tartozó üzemként a Szegedi Lemezgyár és Faipari Rt., amely a volt Spodium és Enyvgyár Rt.-tői 1940-ben megvásárolt 10 ezer m2-es telken (a Rókusi Feketeföldek 140. sz. alatt) épült fel 1942-re; berendezéseinek és szállító eszközeinek   {155} értéke mintegy 473 ezer pengő volt, 300 dolgozója évi kb. 1100 m2 készárut termelt.90

1922-ben létesült a Szikra Magyar Gyújtóárugyár konszern akkor modernnek tekintett szegedi gyára, amely 1928-tól anyavállata részeként került a magyar gyufagyártásba és piacon magával a kormánnyal kötött megállapodása alapján monopoljogot szerző Svenska Taendstiks A. B. (STÁB) Gyufatröszt érdekkörébe.91

Az energiaipar szegedi centrumai, a gyárak és a nagyobb üzemek erőközpontjai saját szükségletre dolgoztak. Tipikus szolgáltatási vállalkozás volt ellenben a gázgyár, amely ipari és kommunális igényeket elégített ki.

A Központi Gáz- és Villamossági Rt. Szegedi Gázgyárának igazgatósága Budapesten működött. A szegedi gázgyárat a vidéki telephelyekkel azonos módon főmérnökség és főkönyvelőség irányította élükön a cégvezetőkkel.92

A gyár összesen 75 km távvezetéket tartott üzemben, amely Kiskundo-rozsmát, Makót, Magyarcsanádot, Csanádpalotát, Szőreget és Újszentivánt kapcsolta be a rendszerbe.

1943-ban a Központi Gáz Rt.-ba fektette 6,7 millió pengő állótőkéből 960 ezer, az 1,8 millió pengős forgótőkéből 455 ezer működött Szegeden.

A szegedi gázgyárban — a gyárstatisztikák kérdőívei szerint — általában 80-100 férfimunkás dolgozott; alkalmazott 1939-ben 20, 1943-ban 8 volt. Más adatok szerint az üzem pl. 1943-ban 220 dolgozót és 35 tisztviselőt foglalkoztatott. A telephely folyamatos üzem volt, évi 365 napon működött. Az összes foglalkoztatottakra számított évi munkanapok együttesen 1934-ben 29514-et, 1943-ban már csak 22268-at tettek ki.

A gyárban 5 gőzkazán, 2 tápvízmelegítő, 1 gőzturbina működött, (sorrendben) 1900 és 1080 m2 fűtőfelülettel, ill. 6000 lőerő teljesítménnyel. A villanymotorok száma 30 körül mozgott, együttes teljesítményük cca. 900 lóerő volt. Az üzem általában évi 200 ezer q szenet fogyasztott, segédanyag-szükségletének értéke rendszerint 8—10 ezer pengő volt. Az előállított energiát a gyár kereskedelmileg értékesítette; a közvilágításban 400—500, a magánvilágításban 120-150 ezer égőt szolgált ki, és változóan kb. 1000-1700 db (1942) villanymotor is a fogyasztója volt.

A gyár összes évi kiadásai 1939 és 1943 között rohamosan, 134 ezerről mintegy 1,2 millió pengőre nőttek, miközben fejlesztésre rendszerint csupán évi 80—90 ezer pengőt tudott fordítani.93

  {156} A Központi Gáz- és Villamossági Rt. Szegedi Gázgyárának gáztermelési adatai az 1936-1946. években94

4. A KISIPAR. AZ IPAROSSÁG ÉS KÉPVISELETE

A szegedi iparosok, akik maguk vagy 25 főnél kevesebb alkalmazottal dolgoztak, a Szegedi Ipartestületbe (SZIT) tömörültek. A szervezet az újkori Magyarországon kialakult iparképviseleti rendszerbe illeszkedett, annak egyik jellegzetes típusához tartozott.

A SZIT-et 1885-ben alapították; felépítése, működése, irányítása (miközben az alapelvek változatlanok maradtak) folyamatosan korszerűsödött, funkciói is bővültek. Legfelsőbb szerve a közgyűlés, évente 10 rendes és 1 rendkívüli ülésen tágyalta a testület működésével kapcsolatos kérdéseket; megválasztotta elnökét és négy alelnökét, akik kinevezték az adminisztratív ügyek intézőit, a jegyzőt és a titkárt. A választott vezetők fizetést nem kaptak, ún. rendelkezési alapja is csak az elnöknek volt (a '30-as években általában 800 P.). Az említett, „véglegesített" tisztviselők „állami-rendszerű" bérezésben részesültek, a szerződéssel alkalmazott pénztáros, nyilvántartó, számszaki ellenőr, altiszt, kontárellenőr, a gondnok javadalmazását a SZIT állapította meg.95 A SZIT vezető jegyzője 1927-től 1935-ig Veres József volt, 6564 pengő évi fizetést kapott. Vele egy időben titkár a jogi doktor, Gyuris   {157} István lett, akinek évi 7432 pengőt állapítottak meg. A pénztáros, a számszaki ellenőr a '20-as és a '40-es évek között 4400—4800, a nyilvántartó, az ellenőr 1900—2300, az altiszt és a gondnok pedig 900—1300 P. évi javadalmazásban részesült.

A SZIT-ben az egyes szakmák mesterei szakcsoportot alkottak, melyek asztalosipari, vegyes faipari, bútoripari, cipészipari, papucsipari, agyagipari, kocsigyártó, bognáripari, órásipari, aranyműves, fémipari, ruházati, női ruházati, magyar szabó, ácsipari, festőipari, húsipari, sütőipari, vendéglős, cukrászipari, fényképész, nyomdász, fodrász, vegyes ipari szakosztályokká szerveződtek.

A SZIT tagjainak száma gyakorta változott a legkülönbözőbb okok, rendszerint a konjunktúra alakulása szerint. 1919-ben a tagok száma 2458, 1929-ben 3261, 1938-ban 3262, 1942-ben pedig 3066 volt, akik mintegy 140 féle szakmát képviseltek; utóbbi évben 37%-uk tanonc és segéd nélkül dolgozott. A számok tendenciát mutatnak, a nagyságrendeket illetően igazítanak el. Értelemszerűen nem tartalmazzák azokat, akik iparigazolvánnyal még, vagy már nem bírtak, szakképzetlenek, kontárok voltak. Ugyanakkor magukban foglalják az önkéntes tagok számát, a SZIT-tel való együttműködésben. Különösen érdekelt — a kender-, a kefe-, a tégla-, a gáz-, a gyufa-, a szalámiiparban jegyzett — gyárosokét, akik a testületet „önkéntes tagdíjjal" támogatták. 1935-ben pl. tízen voltak, személyenként általában 100—200 pengőt fizettek.

A SZIT taglétszámának gyakori és érzékelhető módosulása kisebb eltolódásokat okozott a mesterek, a tanoncok és a segédek száma, illetve egymáshoz viszonyított aránya tekintetében. Jellemző példa erre az 1938-as év nyitó és záró adatai közötti eltérés.

A SZIT taglétszáma és összetétele 1938. I. 1. és 1938. XII. 31. között*

* CsmL. SZIT 1938. 108., 113.

  {158} A kisipari szakma-struktúrát Szegeden a folytonos, kétirányú változás, mozgás jellemezte. Ez közvetlenül a helyi viszonyokhoz kötődött. Tükrözte a fogyasztás lehetőségeit, szerkezetét, hagyományait (általában sajátosságait). Az életmód-alakulás változásait, specifikumait stb. Másfelelől a szakmák fejlődését, fejlettségét, a technikai haladást stb. A mozgások belső tartalma, lényege, közvetlen kiváló oka is a változó igényekre történő gyors reagálás, az azoknak való minél teljesebb megfelelés, végső soron a kereslet lekötése volt, amely a kisipar lét- és haszonforrásául szolgált. Mindez megnyilvánult abban, hogy egyes, esetleg régebbi szakmák pl. sertésvágók, a „szúrok" elnéptelenedtek, újak keletkeztek, differenciálódtak, mint a lakatosok, integrálódtak, pl. a mészárosok, vagy éppen viszonylag állandósultak, mint a cipészek... s mindez gyakorta kifejeződött elnevezésük módosulásában is. Szegeden a SZIT-tagok kb. egynyolcada volt cipész. E tradicionálisan nagy szakmában a világháború előtt általában 180—190-en, 1926-ban kb. 350-en, később több mint négyszázan dolgoztak.96 A kaptafakészítők mindössze heten, a kefekötők évtizedek óta 17—19-en voltak. Hiányszakma volt pl. a fémnyomás, a galvanizálás stb. Tájjellegű ipar volt a papucskészítés. A műszergyártásban 1927-ben 28,1935-ben már 42 mester dolgozott. Szegeden 1935-ben lépett be új szakmaként a gáz- és vízszerelés.

A két világháború közötti negyedszázadból nem ismerünk adatokat arra, hogy a SZIT tagjaiból beemelkedtek volna a közép-, vagy nagyiparba.

Pozícióit a szegedi kisipar a tárgyalt időszakban effektíve deffenzív, társadalompolitikai szempontból pedig történelmileg túlhaladott elképzelések talajáról próbálja megszilárdítani, megerősíteni. Fennmaradásához folytonosan a legkülönbözőbb állami és helyhatósági támogatásra, segélykérésre van szüksége; követeli felfelé a nagyipar, lefelé a kontárok versenyének a törvényes korlátozását, vagyis az állami beavatkozás érdekei szerinti fokozását a gazdaságba. A SZIT hivatalos irataiban, közgyűlési jegyzőkönyveiben ezek az újra és újra megjelenő ilyen szellemű követelések jól mutatják, hogy az iparosok egzisztenciájukat nem a már uralkodó tömegtermelés kiegészítőjének, hanem — akarva-akaratlanul — végül is konkurensének tekintik. Amikor szorult helyzetüket megfogalmazzák, saját jövőképüket rendszerint „a nemzet" sorsával azonosítják. A kisipar offenzív, bár nem feltétlenül sikeres megnyilvánulása volt viszont a szövetkezés, a szövetkezetek létrehozása, melyet a SZIT lehetőségeivel, eszközeivel támogatott. Ezt a szabóiparban sikeres, a cipészetben sikertelen példa dokumentálja.

Az 1910-ben alapított Első szegedi Szabóipari Szövetkezetnek 1918-ban 93, 1923-ban 47 tagja volt. A fegyveres erőknek és testületeknek felső ruházatot   {159} készített, a MAV-nak bérmunkát végzett, konfekciórendeléseket is teljesített. Közszállításait az Országos Ruházati Intézet és az IPOSZ Központi Szövetkezet útján bonyolította. A háborúban készlete és pénze megsemmisült, gépei, berendezései lényegesen nem károsodtak.97

A Kisiparosok Egyesült Cipőipari Szövetkezete az Első Szegedi Cipő-Csizma és Papucsipari Szövetkezetből (11—12. fénykép) jött létre; saját tőkéje 607 ezer pengő volt, átlagban 100 szakembert és 40 szakképzetlen dolgozót foglalkoztatott, naponta 800 pár cipőt termelt. 1928-ban 80 ezer pengő ráfordítással korszerűsítette felszereltségét. A válság alatt belső- és exportrendelései elapadtak (1929 első felében csupán 39,5 ezer pár cipőt értékesített 484 ezer pengőért), felsővárosi üzemét elővásárlási jogát fenntartva adta el 1934-ben.

Az ESZSZSZ vagyon- és nyereségadatai (1919-1943)98

  {160} A SZIT kebelében állandó bizottságok és eseti munkacsoportok működtek. Szakirányban ezeken, a gazdasági-, a szakmai-, a mester- és tanoncvizsgáló-, a vásár-, a munka- és bérügyi, a békéltető-, a vendéglő-, valamint a kultúrbizottságon keresztül fejtette ki működését. A közszállítási csoport lényegében a kereskedelmi osztály funkcióját töltötte be.

Az 1933 októberében tartott rendkívüli közgyűlés a SZIT tagjai üzleti versenyének „tisztasága feletti őrködés" céljából 3 éves megbízással ún. ipartestületi széket alakított, amely elnökből, alelnökből, 5 tagból, s ugyanennyi póttagból állt." Az adminisztratív ügyeket a SZIT irodája végezte.

Az adminisztratív iroda állította ki az iparengedélyeket, nyilvántartást vezetett azok megszűntéről, az „iparváltoztatásokról" is. Ezek nagyságrendjére utalhat egy 1932-es, a Délmagyarország 1933. január 11-i számában közölt adat. Ekkor a SZIT tagjainak 39,2%-a, 1256 fő jelentett ilyen változtatást.

Iparengedélyek és iparbeszüntetések száma a SZIT-iroda nyilvántartásában (1921-1938)

A SZIT érdekképviseleti szerepét erősítette, hogy 1923-ban a városi tanácsnál iparügyi osztály létesült és 31 tagja működött a törvényhatósági bizottságokban, 12 tagja a Kamarában, 1 tagja pedig az OTI közgyűlésében. Emellett a SZIT, mint testület tagja volt a szabad érdekképviseletek közül az IPOSZ-nak, ahol évi 850 P tagdíjat fizetett.

A SZIT szociális és jóléti intézménye volt a Takarékegylet, a Nyugdíjegylet (1920-ban alapították), az Elaggott Iparosok Otthona és a Temetkezési Egyesület. A SZIT részt vállalt az iparoktatás szervezéséből. Székházában saját, 2000 kötetes könyvtárat tartott fenn, előfizetett a Budapesti Közlönyre, Közgazdasági Értesítőre és nyolc szaklapra. Ezek a következők voltak: Asztalos   {161} mesterek, (Magyar) Kőműves mesterek-, Sütők-, Vállalkozók Lapja, Honi Ipar, Iparos Hírlap, Az Ipar. Lapvásárlásra 1927-ben 250, 1929-ben 598 pengőt fordított.

A SZIT bruttó vagyona 1920 és 1939 között 230 ezer és 212 ezer pengő között volt.

A SZIT gazdasági bizottsága foglalkozott leginkább a kisipar egzisztenciális kérdéseivel. Ezek időszakunkban mindvégig, a válságok idején pedig különösen súlyosak voltak, nehéz teherpróbát jelentettek a városi polgárság ezen csoportjának tehetősebbjei, kivált alsóbb rétegei számára.

A '20-as években a gazdaságra általában jellemző depressziót a kisipar különösen megsínylette. Legelőbb a vas-, a bőr-, a festő- és az asztalos iparosok kerültek a „tönk szélére", de más szakmabeliek közül is sokan visszaadták jogosítványukat. A késipar méginkább átalakító, javító munkára kényszerült. Kevés új terméket, pl. csak kést és más vágóeszközt állított elő.100 A lakosság iparcikk-kereslete, fizetőképessége az elhúzódó agrárválság miatt csökkent. Az építkezések szüneteltek, a pénz elértéktelenedett, a nyersanyagárak, az adóterhek nőttek. Drágult a nehezen megszerezhető hitel, a munka leértékelődött, s mindezekkel együtt erősödött a világháború alatt létesült kommunális, városi tulajdonú közüzemek versenye. Elszaporodtak a kontárok, akik részben a csődbe jutott kisiparosokból regrutálódtak. Emiatt leginkább a női szabók és a hentesek panaszkodtak.

Az iparosok olcsó, fedezetül ingatlant és kezességvállalást nem kívánó állami hitelt igényeltek. Joggal sérelmezték, hogy a nagykereskedők állítása szerint évi 18, az iparosok pedig — mint mondották — legfeljebb 200—300%-os kamattal jutottak hitelhez.

Eredménytelenül követelték a városi hús- és péküzem bezárását, az adók mérsékelését, a luxusfogyasztást sújtó különadó eltörlését, a kontárokkal, s a megbízóikkal szemben is a törvényes fellépés szigorítását.101

A világgazdasági válság idején számos kisiparos ment tönkre. Az építők, a szabók, a szállodások között pl. átlagban 30—40% volt munka nélkül. A hatósági ínségmunkaakciók nehezítették is a kisiparosok gondját; amennyiben azok munkakörét érintették, érdekeiket sértették. Az iparigazolványok kiadásának megszigorítását, az adóalap és a biztosítási terhek csökkentését követelték.102

A kormány az iparosok válságból való kilábalásának segítésére 1934-ben hitelakciót kezdeményezett. A kölcsönt igénylő SZIT-tagoknak azonban csupán 20%-a volt a kedvezményre „méltó és megbízható". Közülük is sokan, 42-en   {162} maradtak el a részletek törlesztésében, amit a SZIT igen szigorúan vett. Intézkedett a tartozások behajtásáról, mert — megítélése szerint — további hitelezésre csak így lehetett remény.103

Az iparosok, egzisztenciájuk fenntartásához és egyben a nagybani szállítók konkurenciája elleni védekezésül, közszállítási szabályzat kiadását kérték, mely a kommunális rendeléseket — 500 pengős értékhatárig — számukra biztosítaná. A soraikat megbontó versenyt kollektív szerződésben rögzített árszabályokkal próbálták megelőzni, mert pl. másfél év alatt 25 mészáros és hentes ment tönkre Szegeden.104

Amikor a „nagyok" konkurenciája 1938-ban már a legjelentősebb kézművescsoport, a cipészek „kenyerét is tördelte", a Darányi-féle 1 milliárdos győri program a kisiparnak 2,1 millió pengő értékű rendelést juttatott.

A kisiparosok által vállalható munka felső értékhatárát az 50 000/1934. K. M. rendelet 3. § 6/c pontja 30 ezer pengőben szabta meg. A SZIT eredményesen tiltakozott, amikor 1938-ban a kamarai kerületek szerint megállapított kisipari munkadíjakat a kereskedelmi miniszter a helyi feltételeket figyelmen kívül hagyva akarta — budapesti bázisalapon — egységesíteni.105

A kisiparnak a hadikonjunktúra rövid ideig tartott. Előtte az anyagbeszerzés forrásai már 1940-ben elzáródtak, „újból csak hozott anyagból lehetett dolgozni".106

A SZIT cipészipari szakosztálya pl. a mezőgazdasági kamarától kapott 714 kg bőrt dolgozta fel 2820 db, a honvédségtől kiselejtezett bakancsnak a mezőgazdasági munkások számára történt feljavításához. Sok cipész ínségmunkából próbált megélni.

A gépjárművek leállítása, ill. közcélokra történt igénybevétele az autószerelők és -javítók helyzetét rendítette meg; katonai megbízásokhoz próbáltak jutni.107

A tagsági díjak megszabása a gazdasági bizottság feladata volt. Az iparosok ezzel kapcsolatban mindig elégedetlenkedtek, kifogásokat emeltek, gyakran tagdíj-mérséklést kértek. Az ilyen kérvények, beadványok, felszólamlások hatalmas levéltári anyagot tesznek ki.108 A 12 fokozatos, havi 2-től 40 pengőig terjedő tagdíjbesorolás (melynek megállapítása a jövedelem, az alkalmazotti létszám és a SZIT illetékes szakosztálya véleménye alapján történt) rendszerint vitához vezetett.109

  {163} A SZIT funkciói között jelentős helye volt a szociális tevékenységnek, rászoruló tagjairól való gondoskodásnak.

Kebelében a „küszködést", a „lemondást" enyhítendő, jól működő takarékcsoportot létesítettek. 1936-tól a tagdíjak 10%-át fordították az idős tagok segélyezésére. A nyugdíjkérdés viszont (bár az IPOSZ-ban nyugdíjosztály létesült) megoldatlan maradt. A SZIT lehetőségei korlátozottak voltak. Csupán karitatív tevékenységét fokozta tagjaitól 1932-től „ínségjárulékot" szedett.

Magyarország aktív háborús szereplésétől kezdődően a SZIT-re egyre nagyobb szociális terhek nehezedtek. Különböző segélyeket utalt ki rászorult tagjainak. Kegydíjakat adományozott az elesettek özvegyeinek. Az idősekről való gondoskodás jegyében 1943-ban az Öreg Iparosok Otthona élelmiszer-ellátásának javítását tervezte. Ilyen céllal vásárolt Újszegeden 16 116 pengőért kb. 3 kh konyhakertet.110

A SZIT szerepet vállalt az iparos-utánpótlás nevelésében.

A kormány az „értelmiségi túltermelés" elkerülése végett ugyancsak gyakorlati pályákra igyekezett a fiatalokat terelni.

Szegeden 1922 és 1925 között a felsőipariskola nappali tagozatán évente 260—280, esti tanfolyamain 500—600 hallgató tanult.

A felsőipariskola épületét azonban a Kolozsvárról ideköltözött egyetem kapta meg, s emiatt 1923-ban pl. több szaktanfolyam nem indulhatott be.

A 20-as években „mind kevesebb szülő adta gyermekét ipari pályára" (13. fénykép). A mesterek ui. tanoncaik felruházását sem vállalták. Megoldásként a „tanonctartás" megkönnyítésével, tanoncotthonok felállításával próbálkoztak.

A tanoncoktatást a tankönyvhiány is gátolta. A Szegedi Községi Iparos Tanonciskolának főállású tanárai nem voltak, a mellékállásúak pedig az alacsony óradíjak miatt sem vállalták a munkát.111 A tanoncok 30—40%-a a foglalkozásokról, melyek gyakorlati részét a legjobb iparosok tartották, rendszeresen hiányzott. Szegeden a leánytanonc-oktatás a 30-as évek végén indult meg. E kérdést a 20-as években államilag még nem szabályozták.

A felsorolt problémákat legfeljebb enyhítette, hogy Tonelli Sándor dr. az iparostanonc-iskola felügyelő bizottsága elnökének közbenjárására a tanári óradíjakat az infláció ütemével arányban emelték. 1923 elején a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár érdekkörébe tartozó négy iparvállalat (az Agrária Kereskedelmi Rt., az Orion Bőrgyár Rt., a Szegedi Hús- és Vásárpénztár Rt., továbbá az Ariadné Kötszövőgyár Rt.) 100 ezer K-t adományozott szakoktatási célra a Kamarának.112

  {164} Az iparosutánpótlás sajátos paradoxona, hogy Szegeden a mesterek, az önálló iparosok száma viszonylag magas volt (14—15. fénykép), mégis itt szereztek aránylag sokan képesítést. 1924-ben pl. a kamarai kerületben 124-en tettek szak- és 11-en mestervizsgát, közülük 35, ül. 7 fő szegedi volt, miként a tanoncok 39,1%-a is. (1550-en voltak). A válságos 20-as években az elbocsátott segédek vagy az elcsatolt területeken maradtak, vagy oda távoztak. Vagy, hogy egyáltalán munkaalkalomhoz jussanak, iparigazolványt váltottak, s ezzel konkurensek lettek, „árrombolásokat" okoztak.113

1927-től viszont bizonyos szakmákban (bádogos, lakatos, autószerelő, műszerész, fémesztergályos, vízvezeték-, ill. villanyszerelő) a segédhiány állandósult, s ekkor a tanoncoktatás korlátozását kellett feloldani. Az ekkor indult mesterképző-tanfolyamon szolgálati idő nélkül lehetett oklevelet szerezni.

1938-ban újból a mesterek idézték elő a „segédfelesleget". A munkabér és a munkaidő állami szabályozására „válaszul", hogy a nagyobb tehertől mentesüljenek, segédeiket elbocsátották.114

Megszaporodott a tanoncszerződések felbontása; ezekben részletesen szabályozták a tanonc, a mester és a szülő kötelmeit. Gyakori volt azonban, hogy a tanonc házimunkát végzett, s ezért a szerződést a SZIT kebelében működő békéltető bizottság erőfeszítései ellenére felbontották.115

A SZIT mester- és tanoncvizsgáló bizottsága (az iparügyi miniszter felügyelte Ipari Tanfolyamok Országos Vezetősége mellett) ellátta a különböző helyi, általa szervezett szakoktatási formák ellenőrzését. Képviselői mestervizsga-biztosként is közreműködtek a tanoncok és segédek vizsgáztatásában.

A SZIT vásárbizottsága az árubemutatás, a forgalom és az export fellendítése céljából már 1922 végén népművészeti és háziipari kiállítást rendezett a szegedi kultúrpalotában. Ugyanez a törekvés vezette a SZIT-et, amikor az országban elsőként építtetett állandó kiállítási célra modern iparcsarnokot 6 ezer pengő kölcsönből. A szegedi ipari vásár (16—17. fénykép) látogatottsága a 30-as években folyamatosan emelkedett: 1934-ben pl. 21 ezer helybeli és 8 ezer idegen látogatója volt. Ugyanez a mutató 1936-ban már 35, ill. 14 ezerre szökött. A SZIT Szent István serleggel jutalmazta az 1938-ban megrendezett szegedi ipari vásár legjobb kézműves kiállítóit. Propagálta az ugyanezen évi miskolci ipari vásárt; szót emelt a katonai felvonulások miatt elmaradt kiállítóvásárok utólagos megrendezéséért stb. Anyagi lehetőségeihez mérten részt vállalt a különböző egyletek és egyesületek kézműipari kiállításainak szakmai zsűrizésében, a legjobb alkotók jutalmazásában, de el is utasított ilyen kéréseket.   {165}    Nem adományozott pl. díjat a Csanádegyházmegyei Katolikus Legényegyletek Központjának.

1942-ben már nem rendeztek ipari vásárt Szegeden.116 A SZIT gyakran támadások célpontja volt. Tagjai, mert sokszor úgy érezték, hogy érdekeik érvényesítése csorbát szenved, újból és újból felléptek egy hatósági jogkörrel felruházott kézműves kamara létrehozásának tervével. A felvetés a képviseleti rendszer működési zavarait jelezte. Ennek sokszor követelt reformját az 1922. XII. tc-t felváltó 1936. VII. te. sem rendezte megnyugtatóan.117 A kézmű- és kisipar állami irányítását és felügyeletét a Kereskedelmi Minisztérium XXI. osztálya, a Kézmű- és Kisipari Miniszteri Bizottság gyakorolta.

Ipartesületek Országos Szövetsége (IPOSZ) sem képviselte elegendő súllyal és eréllyel a kisipar különérdekeit, a SZIT nem kapott kellő támogatást pl. a különböző helyhatósági bizottságokban végzett munkájához. Terhelte viszont számos kampány és akció, melyet az IPOSZ indított, s az iparosoktól anyagi áldozatokat követelt: így a Felvidék visszacsatolásakor — a kormány-zóné nevével fémjelzett — „magyar a magyarért" címen. A SZIT az akkor általános közhangulat szerint reagált. Elnöksége nemzeti zászlót küldött a felvidéki iparosoknak, s 592 pengőt gyűjtött azok részére, „akiknek magyar érzése a húszéves cseh elnyomás alatt is töretlen maradt". Adakozott az Országos Légoltalmi Liga Női (Keresztes—Fischer belügyminiszter felesége által vezetett) Bizottság által szervezett pénzgyűjtéskor, amit a jeles szervezet „a szegények gázálarccal való ellátására" indított.118

Mindezek közrejátszottak abban, hogy az iparosok körében erősödött a régi keletű IPOSZ-ellenes hangulat, aminek kivédésére, a „maga mentségére" az már 1924 novemberében köriratot kényszerült kiadni. Ennek ellenére újabb és újabb kezdeményezések voltak, melyek az iparosokat' „hatékonyabban szervezett" országos egyesületbe kívánták tömöríteni.119 (Országosan a kisiparosok 70%-a nem volt ipartesületi tag.) 1927-ben pl. két felhívás is született: a címzetteket „Egységes Kisipari Országos Központi Szövetség"-be (EKOKSZ), ill. „Országos Kézműves Testület"-be (OKT) invitálta. A SZIT a felhívásokhoz nem csatlakozott. Alapszabályzatát 1933. január l-ig módosította az IPOSZ működéséről született 1932. VIII. te. szerint, amely éppen arra szolgált, hogy „új erőt és lendületet adjon" az ipartestületek tevékenységének.120

Az iparosság saját helyzetének az áttekintésére, az aktuális kérdésekben való fellépésének nyomatékot adó, egységes állásfoglalás kialakítására alkalmas   {166} fórumot látott az időről időre összehívott monstregyulésekben. Szegeden 1925-ben, 1926-ban pedig ugyanitt és Békéscsabán rendeztek ilyen összejöveteleket. Az országos kisiparos kongresszuson (1927-ben Székesfehérvárott, 1931-ben Budapesten, 1938-ban Debrecenben) megjelentek politikai notabilitások is. A debreceni kongresszus meghívottja volt pl. Imrédy Béla miniszterelnök és Bornemissza Géza kereskedelemügyi miniszter.121

A kisiparosság struktúráját némiképpen módosította, és a kispolgárság félrevezetett köreiben bizonyos várakozásokat is keltett, hogy 1938-tól a törvényhozás szintjére emelődött a zsidókat sújtó diszkrimináció, amely egyre kiterjedtebb lett. 1938-ban azonban a zsidó törvények következményei alól még 5 kisiparost „mentesítettek", 13-ra pedig ugyancsak „nem vonatkoztatták" a megkülönböztető intézkedéseket. Viszont a „társas tulajdonú műhelyek, illetve üzemek közül" 21 (közöttük az Orion és a Pick) már „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról" szóló 1938. XI. te. rendelkezései alá esett. A SZIT a további, az 1939-es II., az 1941-es III., már ún. faji törvényeknek, miként az ország német megszállását követően a tárgyban naponta megjelenő rendeleteknek, általában tartózkodó, „tárgyilagos következetességgel" tett eleget; 6000, illetve 5760 tagja közül 944, más források szerint 952-t (15,7%-ot) 1942-ig „tisztes módon" távolított el. A Szegedről 1944. június 27-én elhurcolt 4500 deportáltból 247 (5,48%) volt kézműves, alig kevesebb, mint 1938-ban.

A zsidó kisiparosok száma a SZIT szakosztályaiban (1938)

  {167}   A szegedi kisipar a két világháború között betöltötte alapvető funkcióját: pótolta a gyáripar hiányzó láncszemeit, differenciáltan elégítette ki a lakosság igényeit. Háborús károsodása épületekben felszerelésekben, eszközökben, anyagokban mintegy 11,7 millió 1938-as pengőt tett ki; ez viszonylag alacsony volt, amiben szerepet játszott nagyfokú területi szórtsága, s az a körülmény, hogy a városba 1944. október 11-én bevonultak a szovjet csapatok, így a további, a nyilas dúlástól és fosztogatástól már megmenekült.

5. A HADIÜZEMEK KITELEPÍTÉSE

A háború idején a gyári vállalatok nagyrészt magyar és német katonai rendeléseket teljesítettek. Mivel többüket nyilvánították hadiüzemmé, ami számukra a folyamatos munka, a „háborítatlan üzemi fegyelem" fenntartása szempontjából előnyös, mondhatni elérendő státust jelentett. 1942-ben a lemezgyár, 1943—1944-ben a három szegedi téglagyár és egy sor élelmiszergyártó — köztük a Pick, a közvágóhíd, a konzervgyár, a Horváth-féle konzervüzem, a 8 legjelentősebb malom és az összes kenyérgyár — a Délvidéki Bőripari Szövetkezet, a Pataky és Nohel autóvillamossági telep, a Szegedi Közúti Vaspálya-javító Rt., a Csurgó-féle légoltalmi, tűzoltószer és gépgyár lett hadiüzem.

A szegedi hadiüzemeket 1944. október 9-éig katonai parancsnokság irányította: a nagyobbakat közvetlenül, a kisebbeket megbízottjai útján.122 A zsidótulajdonban volt és kisajátított termelőhelyek (gumijavító, vasárugyár, lakatosüzem stb.) élére — a folyamatos üzemet biztosítandó — vállalatvezetőt neveztek ki.

1944. augusztus végén a közeledő front és a bombázások hatására napirendre került Szeged gazdasági kiürítése és a mintegy 35 katonai felügyelet alatt álló hadiüzem kitelepítése egy „sürgősségi" és egy „teljesebb" terv szerint.123 Mindkét változat kiterjedt az üzemi kész- és félkész-árukra, nyersanyagokra, fontosabb berendezésekre, a közraktárak ruházati készleteire, a pótolhatatlannak minősített közkincsekre, valamint a zsidóktól elkobzott értékekre. (A sürgősségi terv nem foglalta magában a közellátási élelmiszerkészleteket.)

A közvetlen katonai rendelésre szállító, I. osztályba sorolt hadiüzemek menekítése 1944. szeptember 29-én indult meg a kiürítési tervet előkészítő   {168}   szegedi 5. honvéd parancsnokság és a szakminisztériumok együttes fellépésére. A kevésbé fontosnak nyilvánított, II. osztályba sorolt, mintegy 20—25 ipari telephely sorsáról az iparügyi miniszter nem rendelkezett. Ezek készpénzkészletét és dokumentációját az október 8-án megindult „nagy meneküléskor" szállították el.124

Az ipari kiürítést központi instrukciók alapján végezték. Úgy, hogy az üzemek leállítása, berendezéseik leszerelésekor számoltak a menekítés helyi adottságaival és feltételeivel. A „menekítés" része volt az ún. hadműveleti kiürítésnek, de azzal ellentétben, az újbóli üzembeállítás szándékával történt, ehhez módszerként a „széttelepítési" igyekeztek alkalmazni.125

Szeged gazdasági kiürítésére nagy erőket mozgósítottak. Mégsem tudták maradéktalanul megvalósítani. Főként, mert közeledett a front, és a tervezett teljes evakuáláshoz elegendő szállítóeszköz (vasúti vagon, uszály) sem állt rendelkezésre. A kényszerűen hátrahagyott értékeket a kormány közegei és a hátráló német csapatok igyekeztek megsemmisíteni. (1944. október 8-án pl. a 120 vagon búzával és gyapjúval megrakott uszályt, az Újszeged hajót a Tiszába robbantották.) A nagyobb ipari bázisok, így az Új szegedi Kendergyár, a Lemezgyár, a Lippai Gőzfűrészgyár 1944 júliusától kezdték menekítésük tervezését; e célból raktárakat is vásároltak, főként a Tisza nyugati-partján fekvő Szeged környéki községekben. A többször bombázott Újszegedi Kendergyár fonó- és szövőüzemét Nagymaroson tervezték felépíteni, de a szeptember 22-étől leszerelt gépek uszályokon történő elszállítására már nem került sor.126 A Szegedi Kenderfonógyár Rt. felszereléseit és anyagkészleteit csak részben tudták elmenekíteni.127 Nem tudták elhurcolni a Lemezgyár és az Orion berendezéseit. Elszállították viszont a Hangya Mélyhűtőtelep felszerelését, az Országos Raktárházak Rt. hat nagy lerakata pedig a bombázásban semmisült meg. Csak kisebb sérülés érte a Szeged környéki raktárakat, így készleteik már az élet megindítását szolgálták.128

  {169}   A Szegedi Ipartestület létszámadatai iparcsoportok és szakmák szerint 1927-1942*

Vas- és fémipar

* A Szegedi Ipartestület létszámadatait a SZIT-nek az IPOSZ-hoz küldött statisztikai jelentései és rendes évi közgyűléseinek jegyzőkönyvei tartalmazzák. CsmL.SZIT 1927-1942.

  {170}   A Szegedi Ipartestület létszámadatai iparcsoportok és szakmák szerint 1927-1942

Gép- és műszeripar

Vegyi ipar

  {171}   A Szegedi Ipartestület létszámadatai iparcsoportok és szakmák szerint 1927-1942

Kő-,föld-stb. ipar

  {172}   A Szegedi Ipartestület létszámadatai iparcsoportok és szakmák szerint 1927-1942

Fa- és bútoripar

  {173}   A Szegedi Ipartestület létszámadatai iparcsoportok és szakmák szerint 1927-1942

Bőr- és szőripar

  {174}   A Szegedi Ipartestület létszámadatai iparcsoportok és szakmák szerint 1927-1942

Ruházati ipar

  {175}   A Szegedi Ipartestület létszámadatai iparcsoportok és szakmák szerint 1927-1942 Élelmiszer- és vendéglátó ipar

Könyv- és nyomdaipar

  {176}   A Szegedi Ipartestület létszámadatai iparcsoportok és szakmák szerint 1927-1942

Egyéb iparok

  {177}   A Szegedi Ipartestület létszámadatai iparcsoportok szerint 1927-1942

1. Nagy Magyar Compass. (Azelőtt Mihók-féle.) (NMC.) 1913., 1916., 1918/19-1919/20. Pénzügyi és kereskedelmi évkönyv. II. rész: Biztosító-, ipar- és közlekedési vállalatok, állam és városok pénzügyei. Bp., 1920. 280-281. a CsmL Szegedi Ipartestület (SZIT) 1926. 58. d., Uo. XI. 1. r. Bárkányi ir.: A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara (SZKI) jelentése a kerület 1929. évi közgazdasági viszonyairól
2. NMC 1920. 906-907.; SZKI 1927.
3. CsmL XI. 46. f.; SZKI 1926., 1929.
4. CsmL XI. 13. f. 3. d. Első Szegedi Mechanikai Kefegyár Rt. Mérleg és eredményszámlák. 1934-1941.
5. CsmL XI. 15. f.
6. Uo. XI. 34. f. 4. d.
7. Uo. XI. 51., 52. f. 1. d.
8. Uo. XI. 14. f. Szegedi Orion Bőrgyár Rt. ir. 1922—1943. Éves mérleg- és eredményszámlák. 1922/1923-1942-1943.
9. SZIT 1938. 108. d.
10. Délmagyarország, 1941. január 3.
11. SZKI 1921.
12. Délmagyarország, 1920. szeptember 5., 1923. december 20., szeptember 15., 1927. február 2., 1933. augusztus 6., Szegedi Új Nemzedék, 1924. január 6.; SZKI1921.
13. SZKI 1922.
14. Uo. 1921. 1922.
15. CsmL SZKI IX. 201. f.; Az Ipar, 1921. június 17., augusztus 7., szeptember 25., szeptember 27., 1922. január 8., január 29., február 19., 1926. július 11.
16. SZKI 1921.; Az Ipar, 1921. augusztus 7. E kérdésről bővebben lásd: Réti R. László: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Részvénytársaság története 1881 — 1919. Budapest, 1977. 161-166.
17. CsmL XI. 43. f.; SZKI 1921., 1924., 1936., 1940.
18. Délmagyarország, 1939. január 29.
19. A deportáltaktól elrabolt pénzt és ékszereket a Pénzügyigazgatóság és a szegedi pénzintézetek (Szegedi Kereskedelmi és Iparbank, Szeged—Csongrádi Takarékpénztár, Posta takarékpénztár) értékeivel együtt hurcolták el 1944. szeptember 30. és október 2. között. CsmL SZIT 1939. 118-120. d., 1942. 133. d.; Uo. Angol-Magyar Jutafonó és Szövőgyár Rt. Szegedi Gyára (A-M) Biz. 1939. 1. d., 1941. 2., 11., 47. d., 1942. 2. d., 1943. 47. d., 11. d., 97. d., 27. d., 1944., 2. d. 47., d., 11. d.; Délmagyarország, 1939. december 20., Szegedi Népszava, 1945. július 8.
20. SZKI 1942.
21. Uo. 1939; Délmagyarország, 1940. június 18.
22. SZKI 1940.; Délmagyarország, 1941. április 17.
23. CsmLXI. 31. f. 1. d., XI. 26. f. 1. d.; NMC. 1921
24. Uo.
25. SZKI 1927., 1928.
26. Uo. 1943.
27. Uo. 1928., 1929.
28. Uo. 1929.
29. Uo. 1937.
30. Uo. 1936.
31. Uo.
32. Uo. 1938.
33. Uo. 1936., 1939.
34. Uo. 1931., 1934.
35. Uo. 1936., 1940.
36. Uo. 1921., 1922-1925.
37. Uo. 1924-1925.
38. Uo. 1925-1926.
39. Uo. 1926-1927.
40. Uo. 1931.
41. Olaszországban új alapítású szalámigyárak élezték a versenyt. A Pick-cég 1927-ben 15-ször kevesebbet szállított ide, mint 1921-ben. Uo. 1925., 1927.
42. Uo. 1923.
43. Uo. 1925.
44. Uo. 1923.
45. Uo. 1924., 1926., 1927., 1928. A Pick Márk Szalámigyár jelentései.
46. Uo.
47. Uo. 1934., 1935.
48. Uo. 1936.
49. Uo. 1938., 1939.
50. Uo. 1938-1940.
51. A Pick Márk-céget 1934-től egyedüli tulajdonosként Pick Jenő irányította, aki az évben vette meg 640 ezer pengőért. Mann Miklós—Sípos Péter: A Szegedi Szalámigyár száz éve. Szeged, 1970.
52. SZKI 1928.
53. CsmL XI. 35. f. 14. d.
54. A szalámigyártás és -kereskedelem statisztikai adatait közli Mann Miklós—Sípos Péter: I. m. 19., 20., 21., 26., 29.
55. SZKI 1929-1934.
56. Uo. 1921-1922.
57. Uo. 1921-1940. Éves jelentések.
58. Uo.; CsmL XI. 10. f. Varga Mihály ir
59. SZKI 1934-1940.
60. Szilágyi Gábor—Káposztás István: A Szegedi Kenderfonógyár története 1877—1977. Szeged, 1976. 56., 62., 66., 71.
61. CsmL XI. 10. f. Varga Mihály Kenderkészítő és Kötélgyár Első Magyar Mechanikai Hálógyár ir.
62. SZKI 1928.
63. CsmL XI. 8. f. A Kunsági Szövőgyár (Nagymihály Gáspár) ir.
64. SZKI 1926-1928.
65. CsmL A —M XI. 6. f. 1., 35. d. Textilgyosz. Emlékeztető, öninformáció.
66. Eza gyár 1925 decemberében (a Juta- és Kenderipari Rt. újszegedi gyára, valamint a Magyar Kender- és Lenipari Rt. pesterzsébeti jutagyára egyesüléséből) keletkezett. 1928-ig a Magyar—Olasz, majd az Angol—Magyar Bank Rt. érdekkörébe került. A vállalat 1941-ig négy telepe közül a füzesgyarmatit és a szegedit tartotta meg. CsmL. XI. 7. f. A Magyar Kender-, Lenes Jutaipari Rt. Szegedi Gyárának ir.
67. CsmL A-M 33. d.
68. Uo. 1941. 32. d.
69. Uo. 1942-1943. 32. d., 47. d., 11. do.
70. Uo. 1942. 36. d., 12. d. Textilgyosz.
71. CsmL A-M 1939. 1. d., 2. d.
72. Uo. 1940., 2. d., 1941. 33. d., 1942., 42. d. 12. do. 47. d., 11. do., 1944. 2. d., 47. d., 11. do.
73. Uo. 1941. 35. d. Textilgyosz., 1944. 2. d.
74. Uo. 1938. 1. d., 1. do., 1939. 1. d., 1. do. Biz.
75. Uo.
76. Uo. 1941. 1. d., 2. d., 47. d., 11. do. Biz.
77. Uo. 1942. 2. d., 32. d.; Réti R. László: Az Ózdi Vasgyár az ellenforradalmi korszakban. In.: Az Ózdi Kohászati Üzemek története. Szerk.: Berend T. Iván. Ózd, 1980. 290-291.
78. A-M 1938. 1. d., 1941. 35. d., 1942. 2. d., 1944. 2. d. Biz.
79. Uo. 1941. 2. d., 1942. 132. d., 36. d., 46. d., 14. do.
80. CsmL A-M Min. ir. 1943. 47. d., 11. d., 1944. 2., 33. d.
81. Uo. 1944. 47. d., 11. do.
82. SZKI 1923.
83. Uo. 1922.
84. Uo. 1921.
85. Uo. 1923., 1924.
86. Uo. 1923., 1930-1935.
87. Uo. 1936-1940.
88. CsmL XI. 20. f.
89. SZKI1922., 1930., 1941.
90. CsmL XI. 18. f.
91. SZKI 1928.
92. CsmL XI. 39. f.
93. Uo. XI. 39. f. 30. d. Éves gyárstatisztikai kérdőívek 1936-1946.
94. Uo.
95. Kérdőívek az iparterületekhez. 1927-1942. CsmL IX. f. 48., 63., 71., 78., 91., 97., 114. d. Mérlegek, zárszámadások.
96. SZKI 1926.
97. CsmL XI. 12. f. Első Szegedi Szabóipari Szövetkezet (ESZSZSZ) ir.
98. CsmL XI. 12. f. Éves mérleg- és eredményszámlák. 1919—1943.
99. CsmL SZIT 1927. 61., 62. d., 1933. 85. d., 1943. 143. d.
100. SZKI 1921., 1924.
101. NMC 1920. 436. p.; SZIT 1938. 109. d., 113. d.; SZKI 1922-1928., 1940.
102. SZKI 1931.
103. SZIT 1934. 86.d.
104. SZKI 1935-1938.; Délmagyarország, 1938. július 6.
105. SZIT 1937. 98. d., 1938. 108-112. d.
106. SZKI 1940.
107. Uo. 1941.
108. SZIT 1938. 108., 109. d.
109. Uo.
110. Uo. 132. 78. d., 1937. 98. d., 1938. 109. d., 1943. 143. d., 1944. 147. d.
111. Az Ipar, 1920. március 14.
112. SZKI 1923.; SZIT 1923., 1938. 108. d.
113. SZKI1921-1923., 1931.
114. Az Ipar, 1927. október 8., SZKI 1940.; SZIT 1938. 112., 113. d.
115. Uo. 108., 220. d.
116. SZKI 1922., 1942. SZIT 1937. 98. d., 1938. 108-110. d., 112. d.
117. SZIT 1937. 98. d.
118. Uo. 1938. 112. d., 113. d., 1939. 116. d.
119. Az Ipar, 1920. március 14., április 25., május 9., november 28., 1926. augusztus 15.
120. SZIT 1923. 1. d., 1924. 56. d., 1927. 62. d., 1932. 82. d.
121. SZKI 1925-1938.; SZIT 1927. 62. d., 1938. 109. d.
122. CsmL Orion Bőrgyár iratai. Richter Gyula doboz. 1/1940—1/1944. d.; Uo. Szeged város üzemeinek ir. Biz. 1934-1944. Szeged v. 8. Res/1944. sz.; SZKI T/18/1944.
123. Kanyó Ferenc: Szeged stratégiai légi bombázásai 1944-ben. In.: MSZMP Csongrád megyei Bizottsága Oktatási Igazgatóságának évkönyve. Szeged, 1983. 153—178.
124. SZKI 1945. március-április.
125. CsmL Szeged v. polgármesteri ir. 15 865/1944.; Magyar Kender-, Len- és Jutaipari Rt. IV. „Bombakár d." Jelentések, Hadiüzem 1944—1945. d.; Uo. Szegedi Lemezgyár és Faipari Rt. I. Levelezés; Lippai Imre és fiai Gőzfűrész Rt. Légvédelem, légoltalom d. 1944.; Uo. Orion Bőrgyár. Richter Gyula d. 1/1940-1/144. d.
126. CsmL A—M 1930—1947. Igazgatósági iratok, mérlegek XI. f. 6. d.
127. CsmL HABOB XI. f. 6. d.
128. CsmL XI. f. 2. d. Szegedi Orion Bőrgyár 1945-1948. Üzemi Bizottság. CsmL Szeged v. főispán ir. 3197/1944.; Uo. SZKI 1945. Bejelentés a háborús károkról.