|
|
A trianoni békeszerződéssel bekövetkezett változással átalakultak Magyarországon az eddigi gazdasági feltételek is: „... az ország kiszakadt a korábbi monarchiái gazdaság úgyszólván önellátó egységéből, és minden átmenet nélkül erőteljesen külkereskedelemre utalt országgá vált, zárt belső kapcsolatai helyett kikerült a világpiacra."1
A magyar nemzetgazdaságnak kapcsolatot kellett létrehoznia a világpiaccal mind a behozatal, mind a kivitel területén. Elengedhetetlenné vált a behozatal mindenekelőtt nyersanyagokból, egyes ipari termékekből, fából stb. A behozatal viszont szükségessé tette a megfelelő kivitel biztosítását. Megszűnt a korábbi pénz- és hitelpiac egysége. Ezzel egy időben a bécsi pénzcsoportok is elveszítették tőkeerejüket. Egy időre Németország is kiesett a magyar pénz- és hiteléletből. A hagyományos külső kapcsolatok és források tehát megszűntek. A háború örökségeként átvett, majd felgyorsuló infláció nehezítette a rendkívüli körülményeket. A korona értéke 1919 nyarán a háború előtti szintnek már csak 15%-a volt, 1920 februárjában viszont 1919 nyári színvonalának egynyolcadára süllyedt. 1922-ben a drágulás kb. négyszeresére, 1923-ban tizennyolcszorosára emelkedett. Valamennyi közszükségleti cikk állandó drágulására jellemző volt, hogy az utolsó békeévvel szemben az 1923-ban megállapított emelkedés már kb. ötezerszeresére volt tehető.2
Az önálló magyar pénzrendszert 1920 márciusában alakították ki. A békeszerződés pénzügyi előírása értelmében az 1700/1900. ME. sz. rendelet kimondta az Osztrák—Magyar Bank által kibocsátott bankjegyek felülbélyegzését, s ezzel megteremtették a külön magyar koronát. Röviddel a magyar korona megteremtése után, 1921 elején a további bankjegykibocsátás leállításával, mesterséges pénzszűke előidézésével, valamint a költségvetési kiadások egyszeri adókivetés útján történt fedezésével megkíséreltek véget vetni a pénzromlásnak.3
{179} A világháború Szeged gazdasági életét is megváltoztatta. Az üzleti élet teljesen új mederbe terelődött. Ami számottevő ipar Szegeden volt, hadiiparrá alakult, hasonló módon, mint az ország egyéb területein. Az anyagbeszerzés nehézsége, valamint a kereskedelem szabad tevékenységének korlátozása különösen a háború második szakaszában erősen éreztette hatását. Az igazi nagy nehézség gazdasági téren Szegeden az összeomlás után következett be, mikor a várost minden oldalról körülzárták. Az 1918 decemberében francia megszállás alá került városnak a legkalandosabb küzdelmet kellett folytatnia élelmiszerekkel, ipari nyersanyagokkal való ellátásáért. A megszállás következtében kialakított demarkációs vonal valóságos fojtogató gyűrűként fonódott a város köré, amely teljesen elszigetelte a létalapját jelentő külső földterületektől és a tanya világtól.4 A katonai megszállás egyik legsúlyosabb következménye az volt, hogy a város minden politikai, gazdasági kapcsolata megszakadt az országgal. Megszűnt a vasúti, a postai, illetve a távbeszélő-összeköttetés. A lakosság a megszállás súlyát nemcsak politikai és mozgásszabadságának korlátozása terén érezte, hanem méginkább ellátása és a termelőmunkájának akadályozása terén. Szerbia a szerb—magyar katonai incidensre hivatkozva elhatározta Magyarország felőli határainak teljes lezárást, és ezzel egyidejűleg beszüntetett minden élelmiszer-szállítást.5
A románok az 1919—1920-as nagy faínség idején gördítettek akadályt a város tüzelőanyag-beszerzése útjába. Különösen érzékenyen érintette a lakosságot a közúti híd lezárása. Erre először 1919 februárjában átmenetileg, majd ismét 1920 januárjától kezdve került sor. A híd ugyanis a Tiszántúlról jövő élelmiszer-szállítás fő ütőere volt.6 A szerb és román csapatok erőszakos rekvirálásokkal és a termények városba szállításának megakadályozásával súlyosbították a környék lakosainak, elsősorban a parasztságnak a helyzetét. A nyersanyagbeszerző és áruelhelyező területeknek elvesztése hosszú évekig stagnálásra kényszerítette Szeged gazdasági életét. Az új határok megállapítása előtt városunk centruma volt az Alföld déli részének. Bácskának a háború előtt Szegedre irányuló és növekvő termékforgalma nagy ösztönzést adott a malom-és húsipar (a szalámigyártás) fejlődésének. A világháborút megelőző években a Délvidékről Szegedre befutott gabona- és egyéb szállítmányok befogadására már-már kicsinek bizonyultak a pályaudvarok. A tiszai hajós társaságok alig voltak képesek eme szállítmányok befogadására elegendő hajóűrt Szegednek átengedni.7 Ez a lüktető terményforgalom éltette a háború előtt a város virágzó {180} malom- és húsiparát. A megőrlendő gabona 50%-át a Délvidékről kapta.8 A háború előtt a szegedi hetivásárokra több ezer marhát hajtottak fel, míg a 20-as évek elején 25—30 db a számuk.9 Az antant által megvont demarkációs vonalak tehát valósággal elvágták Szeged gazdasági ütőereit. Ebből következően a város közellátási viszonyai — élelmiszer, tüzelőanyag-, pénzellátás és közszolgáltatás tekintetében igen nehezek voltak. A legfontosabb közszükségleti cikkekből óriási volt a hiány. A város élelmiszerbehozatalának majdnem teljes szünetelése miatt példátlan méreteket öltött a liszt- és a kenyérhiány. Az ínség 1919-ben egyre fokozódott, és 1920 januárjában már szinte katasztrofális méreteket öltött. Somogyi Szilveszter polgármester 1920. január 6-i átiratában a városkormányzónak kifejti, hogy „... a városban a lisztínség a legnagyobb fokra emelkedett. Liszt egyáltalán nincs. A csempészés útján bejövő lisztnek a naponkénti felszökő árát a közönség nagy része már fedezni nem tudja".10 A város ugyan erőfeszítéseket tett, hogy a Szövetségi Ellenőrző Bizottság segítségével a Szerbiából megvásárolt 75 vagon liszt a városba kerüljön, de az első 20 vagon megérkezése után — a muraközi incidens miatt — a délszláv hatóságok leállítottak minden szállítást. A hatóság képtelen volt gátat vetni a spekulációnak. A gabona ára 1920 elején Szegeden volt a legmagasabb. Hódmezővásárhelyen, Szabadkán vagy Kecskeméten olcsóbban és minden nehézség nélkül lehetett gabonát vásárolni. A kenyér mellett a hús és a zsír ára is állandóan emelkedett, de nem maradt el mögötte a fűtőanyag, a fa és a szén ára sem. Az áremelésben maga az állam járt az élen, hiszen a vasúti tarifákat 1920 augusztusában 300%-kai emelték. Ez maga után vonta a többi árak emelkedését is. Elmondhatjuk, hogy szinte versenyben emelkedtek a szállítási díjtételekkel a villanyáram és a gáz egységárai.
A város létért folytatott küzdelmében — a francia, szerb és román imperialista csapatok gyűrűjében — valóságos hivatásos csempészvonalat épített ki. A csempészés Szeged ellátásának ugyan illegális, de nélkülözhetetlen forrása lett. Működését a hatóság nemcsak eltűrte, hanem egyenesen támogatta is. Szervezett csempészvonalak alakultak ki, különönsen a Tiszán, a híd és a komp környékén. Az átcsempészett árukat (élőjószágot, lisztet, zsírt) a csempészek az erre a célra kiküldött városi közellátási hatósági bevásárló közegeknek adták el, akiknek az volt a feladatuk, hogy a megvásárolt árut a városba szállítsák.11 Természetes volt, hogy a város vezetői a csempészek védelmére siettek, ha őket „munkájukban" bármilyen vonatkozásban akadályozták. Érdekes {181} módon a magyar határőrség gördítette a legtöbb akadályt munkájuk elé. Igaz nem azért, hogy a magyar árukat védelmezze a konkurenciától. A határőröknek ugyanis kezdetben saját magukat kellett élelemmel ellátniuk, így a becsempészett árukból önhatalmúlag 1/10 részt elvettek. Ez később elérte az 50—60%-ot is. A csempészek jelentése szerint a román és szerb határőröket lefizették, és így nem gördítettek akadályt az áruk áthozása elé. „Többet kell szenvedni akkor, amidőn a magyar katonai őrséghez jutnak — hangzik a csempészek panasza —, mert azok megsarcolják őket, hogy nem érdemes egy morzsát sem áthozni, mert a magyar katonai őrségünk százszor rosszabb, mint a román és szerb határőrség."12 A polgármester erőteljesen a csempészek védelmére kelt, és átiratot küldött a katonai parancsnokhoz, amelyben arról szólt, hogy „... akik a város közélelmezésének előmozdítása céljából csempésznek, nem szabad, hogy kedvüket veszejtsék az esetleges kellemetlenségek folytán."13 Megállapodást ajánl a katonaságnak leadandó százalékot illetőleg. A város ellátását egyéb körülmények is nehezítették. Ugyanis a csempészek átkelő helyeit ellepték a Budapestről jött tiszti, katonai bizottságokból álló felvásárlók is, akik állandóan magasabb árakat ígértek és fizettek a csempészeknek. A városi felvásárlókra rálicitáltak, és az árakat felhajtották.14 A csempészés mellett megjelentek a piacon a „lánckereskedők" és a spekulánsok. A folyamatos áremelkedésből adódó konjunkturális lehetőség volt talán a legfőbb oka a kereskedők állandó létszámemelkedésének. A kiadott kereskedői igazolványok száma mutatja, hogy évről évre több lett a kereskedő a városban.15 A hatóság csak igen nehezen tudott úrrá lenni a spekuláción. A sorozatos razziák a spekulánsokat visszaszorították, de működésüket teljesen megszüntetni nem tudták. Egyes kereskedők a szindikátusok leple alatt, a város vezetőinek a segítségével láncoltak, tendenciózusan emelték az árakat, sőt kivitték a létfontosságú árukat a városból. Mérhetetlen visszaéléseket követtek el a fa- és szénszindikátus tagjai. Ezek a kereskedők a város nehezen nélkülözhető kompenzációs cikkével üzérkedtek. Zsírt cseréltek kukoricára, amiért bizonyos mennyiségű fát kellett volna a városnak szállítani. Valamennyi csereakció busás hasznot hozott az érintett kereskedőknek. Végül is a megrendelt fából a város csak a fele mennyiséget kapta meg.16 A szegedi nagykereskedők, mint a petróleum-szindikátus tagjai megvettek egy holland kereskedőtől egy uszály petróleumot. Az árusítást a szabadpiacon kezdték meg. Akiknek {182} pénze volt, jelentős mennyiséget megvásárolhatott belőle, míg a szegények nem jutottak hozzá. Pedig a munkások és kistisztviselők voltak főként ráutalva, hiszen az ő lakásukban sem villany, sem gáz nem volt.17
Igen körülményes volt a só és az élesztő beszerzése, ha volt, az ára csillagászati méreteket öltött.
Szeged gazdasági életének normalizálódásában zavaró körülményként szerepelt a zilált pénzügyi helyzet. Ez országos probléma részeként jelentkezett. A Monarchia széthullása a pénzrendszer megváltozását is maga után vonta. Szükségessé vált saját, független pénzegység megteremtése és önálló jegykibocsátó tevékenység létrehozása. Hazánkban az önálló pénzkibocsátás első lépéseire a Tanácsköztársaság fennállása idején került sor. Ettől az időtől kétféle pénz volt érvényben: az Osztrák—Magyar Bank által korábban kibocsátott ún. „kékpénz" és a Tanácskormány által forgalomba hozott, csak az egyik oldalon színnyomásos ún. „fehérpénz". Sőt a 25 és 200 koronás „fehérpénzek" mellett a Postatakarékpénztár által 5, 10 és 20 koronás jegyeket is kibocsátottak a pénzhiány enyhítésére. A „fehérpénzt" hamarosan kivonták a forgalomból. 1920 márciusában a békeszerződés pénzügyi előírása értelmében az Osztrák-Magyar Bank által kibocsátott bankjegyek felülbélyegzésével megteremtették a külön magyar koronát. Ezt a pénzügyi lépést az infláció folyamatának lassítására akarták felhasználni. Ezért a lebélyegzés a forgalomban levő pénzmennyiség 50%-ának kényszerkölcsön útján történt lecsapolását is jelentette.18
Szegeden nehezítette a helyzetet a város idegen csapatoktól való körülzárása. A megszálló csapatok, a városon átvonuló és rövidebb-hosszabb ideig letelepülő menekültek kimerítették a még meglévő pénzkészletet. A helyi pénzforgalom megkönnyítésére a város 5, 10 és 20 filléres papír-váltópénzt bocsátott ki 1919 novemberében. Egyes nagykereskedők és kávéházak ugyanebben az időben bonokat adtak ki 20, 30, 50 és 60 filléres értékben, amelyeket kezdetben kölcsönösen elfogadtak. Később már nem mindenki bonját fogadták el. Ebből viták és bonyodalmak származtak, nehéz volt igazságot tenni.19
Problémát jelentett, hogy a Postatakarékpénztár által kibocsátott pénzjegyek elfogadása országosan kötelező volt, Szeged kivételével. A város vezetői azzal érveltek, hogy miután Szeged csak „kékpénzben" vásárolhat a környező országokból árut, ezért mindenkitől csak ilyen pénzt, valamint a város által kibocsátott szükségpénzt fogadtak el. A leglényegesebb okot az képezte, hogy Szeged vezetői még 1919-ben az Osztrák—Magyar Banktól 150 millió értékű „kékpénzt" vettek. Így a város ebből még jelentős készlettel rendelkezett.20
{183} A közalkalmazottak viszont fizetésüket már posta-takarékjegyekben kapták, amiért Szegeden vásárolni semmit nem tudtak.
Fokozta a problémát, hogy a szegedi pénzforgalomban maradt, szerbek, románok, osztrákok által lebélyegzett több millióra tehető bankjegyektől csak jelentős veszteséggel tudtak megszabadulni tulajdonosaik.21
A pénzügyi anarchia legszebb napjait élte a szegedi pénzpiacon. A spekulánsok a megszorult kisemberek nyomorát kihasználva nagy százalék levonásával összevásárolták a lebélyegzett pénzeket, speciális eszközökkel lemosták, eltüntették a lebélyegzés nyomát. A tiszta „kékké" változott bankjegyeket busás haszonnal dobták forgalomba. Nemcsak a kereskedőknél és magánszemélyeknél, de az állami hivataloknál sem volt meg az egységes álláspont a Monarchia volt országainak felülbélyegzett bankjegyeinek az elfogadásáról. Például a szegedi adóhivatal nem fogadta el az egyik állami hivatal pénztárából a lebélyegzett bankjegyet, amelyeket adóként akartak befizetni. Az Osztrák-Magyar Bank szegedi fiókja nem fogadta el a főbank által kibocsátott, de felülbélyegzett bankjegyeket.22 A sima kék bankjegyek 1920. március 18-tól megszűntek törvényes fizetési eszközök lenni.23
A lakosság mindent elkövetett, hogy túladjon a pénzén. A pénzemberek, kereskedők már napokkal előtte tudomást szereztek a felülbélyegzésről, és igyekeztek pénzüket áruba fektetni, míg a szegény embereknek számolni kellett azzal, hogy semmi pénzük nem marad.
A hetipiacokon nagy vásárlási láz kerekedett, mivel akinek pénze volt, bármit megvásárolt, csak hogy megszabaduljon a pénzétől. A rendelet ismeretessé válása után az emberek gyűjtötték az aprópénzt, és valóságos hajsza indult meg a posta-takarékpénztári pénzek után, amiért már két-háromszoros árat is fizettek. A pénzfelülbélyegzés technikai okokból igen lassan folyt, és Szegeden egy teljes hetet vett igénybe. A „kékpénzt" senki sem fogadta el, a posta-takarékpénztári pénz kevés volt forgalomban, a városi pénzjegyeket pedig már korábban kivonták. A város saját tisztviselőinek a helyzetén igyekezett ugyan enyhíteni azzal, hogy 500 koronáig terjedő előleget utalt ki részükre városi pénzben, és egyben elrendelte, hogy a hatósági mészárszékekben és a kenyérüzemben fogadják el a „kékpénzt", a munkások azonban még ennyi védelmet sem kaptak.24
Azzal az ürüggyel, hogy a pénz a felét sem éri, a kereskedők, a vendéglősök, de még a gyógyszerészek is duplájáért adták áruikat.
{184} Az 1920. márciusi intézkedés hatására a pénzügyekben csak átmeneti javulás következett be. A papír korona értéke júliusig valamelyest növekedett, de ez csak igen rövid ideig tartott. Az augusztustól meggyorsuló pénzkibocsátás hatására a korona árfolyama zuhanni kezdett. Az infláció üzérkedési lehetőségei a spekuláns újgazdag tőkések sajátos csoportját hozták létre. Ezek az általános sajátosságok Szeged gazdasági életében is érvényesültek.
Szegednek a háború előtt — a részvénytársaságokat és magánbankokat is beleértve — nyolc pénzintézete volt. Ezek a helyi igények kielégítésére elegendőnek bizonyultak. A háború utáni esztendőkben a szegedi pénzpiacon azonban lényeges változások történtek. A fokozatos pénzromlás, a konjunkturális lehetőségek, a valutákkal való kereskedés, a spekuláció sokakat arra indított, hogy e téren keressenek érvényesülési lehetőséget. A magánbankok száma negyvenkettőre emelkedett. A pénzintézeteknek ez a túltengése messze meghaladta a tényleges szükségeletet, és hamar bekövetkezett az összeomlás. A szanálás és konszolidáció után ezek az új és kellően nem megalapozott pénzintézetek egymás után szűntek meg.25
1924-ben négy bankösszeomlás történt, ami nagy port ver fel a szegedi közvéleményben. Elsőnek a Kroó Lipót-féle bankház omlott össze. Bukása magával rántotta a Szegedi Forgalmi Bankot, ugyanis a Kroó-bank fizetésképtelenségnek a hírére a betétes közönség tömegesen megrohanta a többi bankot. Ennek következtében a Szegedi Forgalmi Bank is képtelenné vált a betétek kifizetésére. A két bankház által okozott kár mintegy 500 millió korona.26 Hasonló sorsra jutott a Szegedi Gazdasági Bank és a Belvárosi Bank. A Gazdasági Bank ügyvezető igazgatója a bírósági tárgyaláson elmondta, hogy soha a bankszakmában nem dolgozott, és az egész bankigazgatóság hozzá nem értőkből alakult. A Belvárosi Bank passzívája is megközelítette a 3 milliárdot. A hitelezők izgatott hangulatú gyűlésen sürgették a bank ügyének a rendezését. A Pénzintézeti Központ revizorai megkezdték a bank iratainak az átvizsgálását. A vizsgálat során több hitelezőt hallgattak ki, de ez nem járt pozitív eredménnyel. A szegedi rendőrség az összes iratot felterjesztette a Pénzintézeti Központhoz. Érdekes módon egyes „ébredő" vezérek felléptek a „zsidó" bank érdekében. A Belvárosi Bank igazgatósági {185} tagja volt Dr. Széchényi István, a szegedi Ébredő Magyarok Egyesületének elnöke.
Ezek a bukások sok kis egzisztenciát érzékenyen megkárosítottak. Jó volt, ha a kényszeregyezség révén betétük 30—40%-át megkapták. Az igazságszolgáltatás pedig három hónapra ítélte el pl. a Gazdasági Bank vezérigazgatóját.27
Az 1920-as évek közepén kibontakozó nemzetközi gazdasági konjunktúra kihasználásának lehetőségeit a politikai konszolidáció, az 1924-ben végrehajtott pénzügyi stabilizáció és az 1925 januárjától életbe léptetett vámrendszer megteremtette.28
Az 1924. évi V. te. a Nemzeti Bank felállításáról gondoskodott, amely megkapta a bankjegykibocsátás monopóliumát, és irányítania kellett az ország pénzügyi és hitelpolitikáját. A bank alaptőkéjét 30 millió aranykoronára tervezték, ennyi részvényt bocsátottak ki, ebből 7 millió a mezőgazdaságra, 13 millió a bankokra, 7 millió az iparra, 3 millió a kereskedelemre, s egyéb csoportokra esett.29
Szeged város igen közömbösen szemlélte a Nemzeti Bank létrehozására indított akciót. A polgármester a Törvényhatósági Bizottság ülésén felhívta a figyelmet arra, hogy Szegednek is részt kell vállalnia a Nemzeti Bank részvényeinek a jegyzéséből. Az eredmény jóval alulmaradt a jogos várakozáson. A jegyzett részvények értéke 120 ezer aranykorona volt, ami sem a város nagyságával, sem pedig anyagi erejével nem volt arányban. Okát a közömbösségben látta a Szeged c. újság 1924. május 11-ei számában.
Garanciát kellett vállalnia a városnak a népszövetségi kölcsön előlegéért — 70 ezer kataszteri holdjával, mint nagybirtokosnak. A polgármester javaslatára a tanács biztosítékul egyhangúlag felajánlotta a kormánynak a város egész ingatlan vagyonát.30
A nagylelkűség csak akkor mutatkozott meg a városatyáknál, amikor az semmiféle anyagi áldozattal nem járt. Garanciát a torony alatt szívesen vállaltak, de részvényeket már nem jegyeztek, mert az pénzbe került.
A 20-as évek elején magas vámok védelmezték a belföldi ipart. Nagyobb beruházási tevékenység azonban mégsem indulhatott meg. Az államnak nem maradtak fizetési eszközei, a magángazdaság sem rendelkezett kellő tőkével. Egyre erősebbé váltak azok a törekvések, hogy a tőkehiányt külföldi tőkeimporttal oldják meg. A népszövetségi kölcsönt követően tárgyalások egész sorozata indult meg újabb kölcsönök szerzéséért. 1925 nyarán 10 millió dolláros {186} összegben 48 vidéki város kapott kölcsönt a New York-i Liessmann & Co. pénzcsoporttól, amelynek tagja volt a Speyer bankház is.31
Szegeden 1924-ben vetődött fel komolyabb formában az egyetemi építkezések és a kisvasút kivitelezésének ügye. Ezért a város 1925 nyarán kapva kapott az amerikai kölcsön lehetőségén. A kölcsön feltételei még nem voltak ismeretesek, de a város 1,5 millió aranykorona külföldi kölcsönt igényelt.32
Az amerikai Speyer-bankházzal kötött megállapodás szerint a vidéki városok hitelszükségletének kielégítésére felvett 10 millió dolláros kölcsön első részletét, mintegy 5 millió dollárt augusztus 7-tel a városok rendelkezésére bocsátották. A városoknak azonnal intézkedniük kellett a pénz elhelyezéséről. Igen nagy kamatveszteséget jelentett volna, ha a pénzt mindjárt fel nem használják. Mivel a tanyai vasút és az egyetemi építkezés csak 1926 folyamán kezdődött el, az 1,5 milliós aranykorona kölcsönt a város 9 bankjában helyezte el 13%-os kamatra.33
A következő bankokban az alábbi arányokban oszlott meg az első Speyer-kölcsön:
A szegedi pénzintézetek száma 1926-ra — beleértve a részvénytársasági formában működő pénzintézeteket és magánbankokat — 13-ra csökkent. Ezek a bankok több kapcsolatot kerestek a nagyobb budapesti pénzintézetekkel. 1926-tól a vezető pénzintézetek finanszírozási tevékenysége kibővült. Egymás után vállaltak ipari érdekeltséget is. Szegeden csupán három olyan pénzintézet maradt, amely a háború előtti állapothoz képest változatlanul, átalakulás és más intézetekkel való fuzionálás nélkül működött. Így a Szeged—Csongrádi Takarékpénztár, a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank valamint a Szegedi Kézművesbank. Tehát ezek között a stabilabb bankok között osztotta el kamatozásra a felhasználásig a város az első Speyer-kölcsönt.
{187} Milyen feltételeket kellett a városnak teljesíteni a kölcsön fejében? A kamat 7,2%-os volt. A kamatozás kezdete 1925. augusztus 15. volt, a kölcsönt 1946. január 1-jéig kellett visszafizetni. A város csak annyi kölcsönt kaphatott, amennyinek a kamatai és törlesztési részleteit a kereseti és forgalmi adó bevétele fedezte.35 A feltételeknek a teljesítése nem volt könnyű a város számára.
Szegeden, az 1925-ben a 9 városi bankban elhelyezett 1,5 milliós aranykorona kölcsönből magánosok is kaphattak. Azonban súlyos panaszok hangzottak el a szegedi kereskedők, iparosok és vállalatok részéről, hogy túlságosan nagy kamatot kell fizetni a hitelekért. Mint arról a Délmagyarország 1925. október 31-i száma beszámol: a fővárosban már lényegesen leszállították a kamatlábat, ami Szegeden nem történt meg. A hitelre azonban így is szükség volt.
Amint Szeged város megkapta az egyetemi építkezések céljából kért Speyer-kölcsön első részletét, ebből fizette vissza az Angol—Magyar Banknak a felvett függőkölcsönt. És ezután egymást követték a hosszú és rövid lejáratú kölcsönök. Ezt a veszélyes jelenséget a kormány is észrevette. Ezért a pénzügyminiszter az igények redukálására hívta fel a városok figyelmét. Úgy látta a kormány, hogy a városokat túlságosan eladósítja a külföldi kölcsönök sorozata. Ezért csak a kormány közvetítésével vehettek fel külföldi kölcsönt, sőt még belföldi kölcsönt sem vehettek fel engedély nélkül.36
Szeged a szakminisztériumok hozzájárulásával felvette a bérházak építésére, a híd megjavítására és a tanyai vasút költségeinek fedezésére a második, 450 ezer dolláros Speyer-kölcsönt.37
Majd 1927-ben egy újabb 3 millió pengős kölcsönt vett fel a város a következő feladatok végrehajtására:
Ezek mind olyan beruházások voltak, amelyek a befektetett pénzből igen keveset térítettek vissza. Az itt felsoroltak közül csak a kisvasút és a bérházak jövedelmeztek. Szegeden a 20-as években felvett kölcsönök közül egyetlen {188} egyet sem fektettek be közvetlenül az iparba, kereskedelembe vagy a mezőgazdaságba. Pedig ezek bőven fizettek volna vissza.
Miből történt a kölcsönök részleteinek a fizetése azokon az újabb és újabb kölcsönökön kívül, amelyeknek bizonyos hányadát az előző kölcsönök kamatainak a fizetésére fordítottak?
Ezeket az összegeket az állandóan emelkedő városi és megyei pótadók, s általában az aránytalanul magas állami és városi adók képezték. Ugyanis a Népszövetség az államháztartás egyensúlyát átmenetileg a kölcsön, véglegesen az adóterhek fokozása útján javasolta megoldani. Ez a javaslat a kormánykörökben, sőt a városi vezetésben is egyöntetű elfogadásra talált.
Az állam adóbevétele a szanálás előtt — aranykoronában számítva — évi 200 millióra, azaz fejenként 27 aranykoronára rúgott. A népszövetség javasolta az adóteher fejenként 50 koronára való felemelését. Így az adóbefizetések, vámjövedelmek, fogyasztási adók és a dohányjövedék már 1925-ben messze az előirányzaton felüli bevételeket produkáltak.39
Vagyis az államkincstárat nem a pénzrontás eszközével egészítették ki, hanem az állandó adóemeléssel. Hasonló jelenséggel találkozunk a városoknál is. A városok jövedelemforrásai közül a legtekintélyesebb itt is a különböző adóbevételekből származott: a fogyasztási adóból, a forgalmi adóból és az egyéb pótadókból. Ez alól Szeged sem kivétel.
1924-ben az útadót 110%-ra emelték fel. Még a város is elismerte, hogy a felemelés igen sérelmes a polgárságra. „Igen elhanyagoltak a tanyai utak, és ezért megkívánja a város, hogy az útadó elfogadásra kerüljön." Még a Törvényhatósági Bizottság is, amelynek tagjaira nem mondhatjuk, hogy túlzottan liberálisak lettek volna, tiltakoztak a 110%-os útadó ellen.40
A legtöbb problémát a kereseti adó megállapítása jelentette. A legsúlyosabb igazságtalanságok itt történtek. Az aranykoronában megállapított adók nyomasztóan nehezedtek az egész kereskedelemre és iparra. Az adókivetésnél eljáró közegek nehezen tudták magukat beleélni az új rendszerbe. Szegeden is az aranykoronás kereseti adó kivetésével megbízott városi alkalmazottak túlzott ambícióval jártak el. Olyan adótételeket állapítottak meg, amelyek messze túlhaladták az országos átlagot, és egyáltalán nem álltak arányban az adókötelesek teherbírásával. A kereskedők és iparosok bevallásának adatait a kivető hatóságok nem fogadták el. Az adóbevallással szemben a becslést alkalmazták. Alapul vették, hogy a forgalmi kimutatás szerint milyen összegű forgalmat ért el az illető adózó az elmúlt esztendőben. Az elért forgalom után hol 10, hol 15%-os haszonkulcsot alkalmaztak, s így állapították meg az adózó {189} feltételezhető tiszta, adóköteles jövedelmét.41 Pl. a molnároknál 10%-os nettó haszon %-ot vett alapul az adóhatóság — holott ez a szakma 2-3 %-os bruttó haszonra dolgozott, amelyből még levonandók az üzlet fenntartásával járó összes kiadások. A szegedi adóhivatal az 1926-os évre mintegy 80 ezer aranykoronával több kereseti adót vetett ki. Igen sok adózóra az előző évi adójának 2-3 szoros összegét vetették ki. A földhaszonbérlők adója is 50%-kal emelkedett.42
A Kereskedelmi és Iparkamara akcióba lépett a magas adók ellen. A kereskedők és iparosok nagy tömegének a részvételével nagygyűlést tartottak. Küldöttség ment a pénzügyminiszterhez. Ennek hatására a pénzügyminiszter revíziót rendelt el a kereseti adók felülvizsgálatára Szegeden. Ez az eljárás az előzetesen kirótt kereseti adók felénél kisebb összegre való leszállítását eredményezte.43
Rendkívül súlyos volt a forgalmi adó is. A kereskedőket és az iparosságot sok esetben panaszos felszólalásra késztette a Kereskedelmi és Iparkamara gyűlésein. A magyar forgalmi adórendszer szerint az áru annyiszor került adóztatás alá, ahányszor gazdát cserélt. Ez is hátrányosan befolyásolta a magyar iparnak és kereskedelemnek a versenyképességét. A 2%-ra történt leszállítása után még mindig a legsúlyosabb forgalmi adó volt egész Európában.
Még egy adó sújtotta Szeged és környékének lakosságát: a hídvám. Eltörléséért akciót indított Szeged lakossága. A hatóság azzal indokolta a hídvám szedését és további fenntartását, hogy igen nagy költségeket igényel a híd karbantartása, ezt pedig a hídvámból fedezik. A lakosság ezt igazságtalannak tartotta. Ugyanis a közutak fenntartása az útügyi hatóságok kötelessége lett volna. A 110%-os útadó óriási bevételéből a hidat is karban tarthatták volna. Joggal hangoztatta a lakosság, hogy dupla vámot fizetnek. Ezenkívül elriasztották a Tisza bal partján fekvő községek lakosságát attól, hogy terményeikkel felkeressék a szegedi piacot.44
Az adók befizetésénél igen sok volt a hátralékos. 1926-ban a pénzügyminisztérium az általánosan nehéz kereseti lehetőségekre való tekintettel a mezőgazdaságban dolgozók ellen október 15-ig köztartozásokért árveréseket nem engedélyezett. Az adózók kérelmére az adóhátralék törlesztésére részletfizetést engedélyeztek. Az aratási és cséplési munkálatok befejezésével valamelyest javult az adózók fizetési képessége. A szegedi pénzügyigazgatóság mégis elégedetlen volt az adófizetések eredményeivel.45
{190} Igen gyakran megtörtént a súlyos adók mellett, hogy az adózóktól végrehajtás útján hajtották be a hátralékot. Nézzük, mit nem vihetett el a végrehajtó:
Azzal már sem az állam, sem a város nem törődött, hogyan álltak talpra ezek a családok. Egy volt a fontos, hogy az adó ellenértéke az állam vagy a város kasszájába bekerült.
Nézzük meg hogyan alakult Szeged költségvetési előirányzata az 1926, 1927 és 1929-es esztendőkben. A bevételek összege a fogyasztási, forgalmi és külön meghatározott pótadóból tevődött ki.
| Év | Bevétel | Kiadás | Hiány |
| 1926 | 77 800 403 931 | 83 748 129 931 | 5 947 726 00 |
| korona | korona | korona fedezetére, a földadó, házadó és társulati adó után 50%-os pótadót állapítottak meg. | |
| 1927 | 7 107 795 | 7 695 708 | 587 913 |
| pengő | pengő | pengő fedezésére 50%-os pótadó | |
| 1929 | 9 372 676 | 10 475 528 | 1 102 852 |
| pengő | pengő | pengő fedezésére 50%-os pótadó46 |
Az adókból a bevétel itt is állandó emelkedést mutat. Nézzük meg, hogy pl. 1926-ban milyen kiadások szerepeltek a költségvetésben:
a Fogadalmi templom környékének rendezése
a Vásárhelyi sugárút Nagykorúiig terjedő szakaszának burkolása
a Molnár utca kövezése
a Mátyás tér mocsaras részeinek feltöltése
a Kossuth Lajos sugárút folytatólagos kövezése {191}
a Hattyas sor és a Róka utca makadám burkolatának kijavítása
2 milliárd 250 millió korona
Összesen: 8 milliárd 250 millió korona47
Kommunális beruházókra tehát a kiadások mintegy 10%-át fordították. A nagyobbik rész nyilván a működési költségekre ment el.
Az ország helyzetében a háború után bekövetkezett változások a kereskedelemben ellentétes hatásokat eredményeztek. A belkereskedelem a háború után visszahanyatlott. Okai közé sorolható több más tényező mellett a határváltozás.
Több nagy város, amely korábban kereskedelmi központ volt, befolyási területeit elvesztette. A határszélre került, kereskedelmi szerepe erősen korlátozódott, így elsősorban Szeged, Pécs, Miskolc, Szombathely került hasonló helyzetbe. Gazdasági szempontból ugyan hátrányos volt Szeged számára, hogy elvesztette nagy déli hinterlandját — a Bácskát, a Bánátot és a Temes-vidéket — viszont az is kétségtelen, hogy olyan vetélytársak tűntek el mellőle, mint Arad, Temesvár és Szabadka.
A háború előtt a Monarchia termelésére kiterjedő közvetítő nagykereskedelem, a terménykereskedők funkciója erősen lecsökkent.
Az új viszonyok között a 20-as években a szűkebb piacon a gyárak és üzemek is jelentékeny kereskedelmi tevékenységre rendezkedtek be, kevésbé utalták magukat közvetítőkre. Jellemző körülmény volt, hogy ennek ellenére a kereskedők száma állandóan emelkedett. Évente átlagosan 3500—4000 új kereskedelmi jogosítványt állítottak ki az országban. Háromszor annyit, mint a század első évtizedeiben. Jellemző a koncentráltság alacsony foka. Az üzletek több mint a fele fűszer- és vegyeskereskedés volt.
A magyar külkereskedelem a háború utáni mélypontot követően mind a behozatal, mind a kivitel területén emelkedett. A behozatalt — kisebb ingadozásoktól eltekintve — állandó, de lassú emelkedés jellemzi. Külkereskedelmünk a 20-as években még mindig főleg a volt Monarchia területei felé irányult. A hagyományos piacok szerepe a külkereskedelemben mutatta, hogy az ország kevéssé tudott ténylegesen bekapcsolódni a nagy nemzetközi forgalomba.48
{192} Szeged nagykereskedőinek vevőközönségét a háború előtti esztendőkben 50—70%-ig a vidék szolgáltatta. Kisebb mértékben szerepelt vásárlóként maga a város lakossága és a külföld. A háborúval, majd a határok megváltoztatásával a leginkább vásárlóképes vidéket egycsapásra elveszítették a város nagykereskedői. Az általános pangás időszakát a szegedi kereskedelmi és iparkamarai terület kereskedelme ennek ellenére nagyobb összeomlások nélkül vészelte át.
Az országos tendencia itt is érvényesült. A kereskedők száma Szegeden is szaporodott. 1920 végén 2700, 1925-ben már 3071 volt a kereskedők száma.49
Az árak folyamatos emelkedéséből adódó konjukturális lehetőség az egyik legfőbb oka a létszámemelkedésnek. 1924-ben naponta átlag 5—6 ezer áruval megrakott szekér bonyolította le Szeged és a környékbeli helységek közötti áruforgalmat.50 Az árubőség azonban nem azt jelentette, hogy egyben olcsóság is uralkodott volna. Az újságokban arról olvashatunk, hogy egyre nagyobb a drágaság a szegedi piacon. A Szeged városi index szerint az infláció csúcspontján 40%-kai drágultak egy hét alatt a közszükségleti cikkek. Az élelmiszerek itt 15—20%-kal voltak drágábbak, mint az ország bármely városában.51
| 1924. február 15. | 1924. február 24. | |
| 1 kg hús | 17 000 korona | 19 000 korona |
| 1 kg zsír | 24 000 korona | 28 000 korona |
| 1 kg liszt | 3 350 korona | 4 000 korona |
| 11 tej | 2 000 korona | 2 500 korona52 |
A szanálási nehézségek következtében az árak igen magas, a bérek pedig alacsony színvonalon stabilizálódtak. Az üzleti forgalom minimálisra zsugorodott. A karácsonyi forgalom 1925-ben az 1924-es forgalomnak csupán 40%-át érte el. Nyomasztóan nehezedett a kereskedelemre a válság, amely az üzleti pangásban jutott kifejezésre. A pusztulás küszöbén áll a kiskereskedelem — olvashatjuk a Szegedi Új Nemzedék 1925. július 3-i számában.
1925-ben egyre több kereskedő kért csődön kívüli kényszeregyezséget, hogy legalább vagyona egy részét át tudja menteni.53
Ez a folyamat ugyan véget ért, de a kereskedők helyzete — különösen a kis egzisztenciáké — nem sokat javult.
A Tisza Lajos körúton tartották a heti piacok egy részét, itt volt a zöldségpiac. A Klauzál téren a liszt, kenyér, tejpiac folyt — itt mindennap {193} árusították termékeiket az árusok és főleg a kofák. A Valéria téren paprikát, állatokat és húst árusítottak (18—20. fénykép). A tanyaiak (Alsó- és Felsőtanya) a Mars téren kocsival árulták termékeiket. A Rudolf téren (21. fénykép) — ide került a tanyai kisvasút végállomása is — volt a makai piac, amelyet a tanyaiak, a tiszántúliak és a Makóról inkább lovaskocsival bejövő hagyma árusok népesítettek be. Itt már pénteken este is lehetett vásárolni. A virágpiac a Széchenyi téren a városháza előtt és a Kiss utcában volt.
Szerdán és szombaton rengeteg ember özönlött a környékből Szeged piacaira. Igen jellegzetesek voltak és szép színfoltját adták a városnak ezek a piaci napok. A kereskedők többsége a piacok környékén igyekezett boltja számára helyiséget keresni, ezért érintette érzékenyen a kiskörúti kereskedőket a polgármester olyan irányú intézkedése, hogy ezen a területen a piacot megszünteti. A polgármester a város tisztaságára hivatkozott, hiszen egy-egy piaci napon rengeteg szemét halmozódott fel a belvárosban. A kereskedők felkeresték a polgármestert, majd a főispánt és kérték, hogy a piacot helyezze vissza a Tisza Lajos körútra. A hetipiac áthelyezése a tönk szélére juttatja őket — panaszolták. Ez az intézkedés a forgalmat teljesen eltereli, s Szeged legforgalmasabb részét teszi kihalttá.54 A polgármester először hajthatatlan volt. Később látva, hogy a kereskedők jelentős számú vevőt veszítenek, valamint a Kereskedelmi és Iparkamarának a bekapcsolódása eredményeként a piac néhány hónap múlva a régi hagyományok szerint működött.
Szeged életében fontos volt az a küzdelem, amelyet a város az elvesztett fogyasztópiacok visszaszerzéséért folytatott, illetve új piacokat keresett az elveszettek helyébe. Ezt a tanya világ teljesebb bekapcsolásával próbálták megoldani. Ilyen célt szolgált elsősorban az alsótanyai gazdasági vasút megépítése. Az 1927-ben üzembe helyezett gazdasági vasút forgalma igen jelentékeny volt. A szállított utasok száma (1927-ben) 307 287-ről (1928-ban) 341 408-ra emelkedett. Az áruszállítások az 1927. évi 19 853 tonnával szemben 46 642 tonnát tettek ki. Kedvezően hatott a vasút a város élelmezési, ipari és kereskedelmi viszonyaira. A behozott élelmiszerek, valamint a kivitt ipari áruk és készítmények mennyisége emelkedett. 1928-ban a kisvasúton szállított termékek mennyisége: tejtermékeké 223 tonna, a gabonaneműeké 3468 tonna, a liszté és őrleményeké 832 tonna, a gyümölcsé 530 tonna, a hüvelyesárué 27 tonna, a zsiradéké 61 tonna, a hagymáé 36 tonna, a burgonyáé és takarmányrépáé 329 tonna volt.
A gyengébb minőségű művelt területek termőképességének fokozására 2503 tonna műtrágyát szállított a kisvasút a tanyákra.55
{194} Mindezek ellenére a szegedi ipar és kereskedelem szükségét érezte, hogy a város minden lehetőséget kihasználva, újabb és újabb piacok megnyitásáról gondoskodjék. Ezt a célt szolgálta a Kereskedelmi és Iparkamarának az algyői híd, a bajai műút megvalósításáért indított akciója. Az utóbbi megnyitására 1927-ben került sor. Jellemző módon szól a bajai műút rendeltetéséről a jobboldal sajtója, a Szegedi Új Nemzedék: „Szeged közgazdasági életét már egy évtizede örökös pangás jellemzi. Csak ez a műút tud vidéket teremteni a szegedi ipar és kereskedelem számára, s csak ennek a segítségével lehet remélni, hogy Bácskának megmaradt részét és gazdasági értékét Szegedhez lehet csatolni. Erre a műútra előbb vagy utóbb honvédelmi szempontból is égető szükség lesz! Németország ilyen életfontosságú út megépítésével nem 10 évig, de még egy évig sem várna."56
Ezt a célt szolgálta volna a Szeged—Nagykikinda-i vasútvonal megnyitása is, amelyet a város vezetése többször beharangozott, de a tárgyalt időszakban nem indult meg a forgalom.57 Ha nem is várták azt a lüktető forgalmat, mint amilyen a háború előtt volt Szegeden, de ez is újabb lehetőséget teremtett volna a város kereskedői számára.
Szeged gazdasági életében két nagyobb terménykereskedelem, a gabona- és paprikakereskedelem játszotta a vezetőszerepet. Az összes jelentősebb budapesti cégek tartottak Szegeden terményfelvásárló kirendeltséget. Az önálló szegedi gabonacégek is igen jelentős forgalmat bonyolítottak le. A szegedi Agrária Kereskedelmi Rt. jelentései alapján láthatjuk, hogy az 1924—1929 közötti időszakban igen nehézkes volt a gabonaexport. A környező államok inkább az olcsóbb kanadai búzát vásárolták. Kivételt képezett az 1928—29-es esztendő, amikor búzából nálunk is rekordtermés volt.58 De a politikai okok is közrejátszottak a magyar búzaexport visszaesésében. A terménykereskedelemmel kapcsolatban meg kell említeni, hogy részben Szeged közvetítésével bonyolódott le a makói hagyma- és a tiszántúli cirokexport is.
Még a visszaesés éveiben is a terménykereskedelem egyik legjelentősebb ágazata a paprikakereskedelem volt. A század elejétől meglehetősen nagy viszontagságon ment keresztül. Jellemző módon a háború után megszűnt a behozatal a paprikából. (Korábban ugyanis keverték a gyengébb minőségű spanyol paprikát a szegedivel, majd azt szegedi paprika gyanánt hozták forgalomba.) A paprika külforgalmának adatai a következőképpen alakultak: {195}
| 1914-ben | Behozatal 8515 q | Kivitel 9 313q |
| 1924-ben | — | 10 199 q |
| 1925-ben | — | 14 715 q |
| 1926-ban | — | 11 033 q |
| 1927-ben | — | 8 553 q59 |
A kivitel kezdetben emelkedést mutatott, majd 1927-től stagnált. A paprikakivitelt 1924-ben szabadította fel az állam. A hirtelen meginduló konjunktúra problémákat is okozott a termelők és kereskedők között. Erdekeik nem mindig estek egybe. Többször kellett a polgármesternek, mint döntőbírónak fellépni közöttük. Így nem egy alkalommal nemcsak külföldi, hanem budapesti cégek is a kereskedők megkerülésével, közvetlenül a termelőkkel kerestek összeköttetést. Olyan meggondolások vezették őket, hogy így jobb és olcsóbb áruhoz jutnak. Más alkalommal a paprikamalmosok küldöttsége jelent meg Somogyi polgármesternél, hogy védelmet keressenek, mert a kereskedők füzéres paprikát szállítottak külföldre. A véleményük az volt, hogy nem szabad az országból olyan árut kiszállítani, amit a magyar ipar készáruvá fel tud dolgozni. „A paprikafeldolgozó ipar így tönkremegy és a kenyerét veszíti 4-5000 hasítómunkás és paprikamolnár!" — panaszolták. A polgármester állásfoglalása a következő volt: „Tény, hogy a paprikaiparra nézve sérelmes a füzéres paprika tömeges kivitele, de az ország most olyan gazdasági helyzetben van, hogy mindenféle kivitelt fokozni kell" (1924).60 Beszámoltak arról is a korabeli újságok, hogy nagyon sokan a paprikakereskedők, sőt a termelők közül sem elégedtek meg a rendes kereskedői forgalommal és a piaci árusítással. A hét bizonyos napján kocsmákban összejöttek (Feketesas, Valéra-téri és Parády-féle vendéglők), és bor mellett adogatták el kisebb mennyiségben paprikájukat. Egy-egy razzia alkalmával 8—10 olyan paprikást találtak, akinek nem volt engedélye az árusításra.61 Ezt igen sérelmezték a kereskedők, de a város is, hiszen így a forgalmi adó egy részétől elesett.
A szegedi paprikatermelők és kereskedők küldöttsége többször felkereste a földművelésügyi minisztert. Elpanaszolták, hogy az utódállamok részéről súlyos visszaélések történtek. Egyes importőrcégek a szegedi paprikát 1, 2 és 5 kg-os zárolt csomagokban megvásárolták. Majd nagy mennyiségű spanyol paprikával keverték, és a keveréket tartalmazó zsákokra a szegedi vizsgáló állomás címkéjét húzták rá. Féltek, hogy ez a magyar paprika hírnevének {196} a romlásához fog vezetni, és erélyes intézkedést kértek.62 Igaz, hogy a világháború előtt a legtermészetesebb dolog volt az ilyen csalás.
A terménykereskedelem különböző cikkeivel foglalkozó kereskedelmi ágazatok után — a hagyományokra támaszkodva — a fűszer és gyarmatáru kereskedelem volt a legerősebb. A nyílt árusítású üzletek mellett volt több olyan nagykereskedői és ügynöki ág is, melyek a helyi kereskedők ellátása mellett az összes környező városokkal élénk összeköttetésben álltak. A közönség közvetlen szükségletének ellátását szolgáló üzleteknek minden ágazata kellően képviselt volt Szegeden. (22—27. fénykép.) A kimondottan városi üzletek leginkább a Tisza Lajos körúton belül helyezkedtek el, a többi üzlet pedig a körúton a piac közelében. Az első igazán „modern" üzletház 1926-ban épült a Kárász utcán.63
Míg az exportot a város és az állam is minden módon támogatta (pl. a paprika füzéres exportja), addig az import elé jelentős akadályokat gördített. 1926-ban a belügyminiszter körrendeletben hívta fel a törvényhatóságok figyelmét, hogy külföldi iparcikkeket csak abban az esetben vásárolhatnak, ha erre előzetes belügyminiszteri engedélyt kaptak. Ennek ellenére Szeged szabad királyi város tanácsa külföldről 2 db öntözőkocsit rendelt meg anélkül, hogy a szükséges engedélyt előzetesen kieszközölte volna. A belügyminiszter a főispántól kért jelentést az esetről.64 A miniszter leiratban figyelmeztette a várost: „...példás büntetést érdemel az, aki a magyar ipar fejlődését bármivel is gátolja".
Egy alkalommal Szeged kereskedelmében is megtörtént az a példátlan eset, hogy szovjet kereskedelmi vállalattal teremtettek kereskedelmi kapcsolatot. 1927 februárjában négy szovjet megbízott érkezett Szegedre, hogy lovakat vásároljanak. A kormány a legmesszebbmenő óvatossággal kezelte a vendégeket. Állandó rendőri megfigyelés alatt állottak, még akkor is, amikor a Mezőhegyesről felhajtott nóniuszok között válogattak.65
A kereskedelmi élet fellendülése csak nagyon rövid ideig tartott. 1929-ben már érezhető a válság. Mind kevesebb lesz a helyi kereskedelemben a vásárló. Általános jelenség lesz a pénztelenség.
A gazdasági válság felborította a nemzetközi gazdasági kapcsolatok kialakult formáit, és egyben kiélezte az egyes országok belső gazdasági problémáit.
{197} A szegedi pénz- és hitelintézetek igazodtak a gazdasági élet különböző területeihez. Ebből következett, hogy a gazdasági válság a szegedi bankokat, takarékpénztárakat hasonló arányban sújtotta, mint amilyen mértékben a nekik megfelelő gazdasági ágazatokat, illetve társadalmi rétegeket. Hasonló módon ment végbe a krízisből való kilábalás is.
A szegedi pénzügyi és hitelintézetek igen fontos szerepet játszottak a harmincas években Dél-Magyarország bank- és hiteléletében. Ez főként a tőkeerős bankoknak volt köszönhető. A legnagyobbak és legerősebbek a Szeged—Csongrádi Takarékpénztár, a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank, valamint a Kézművesbank voltak.
Közülük a legrégibb, a Szeged—Csongrádi Takarékpénztár, még 1845-ben kezdte meg működését. Kezdetben a leginkább konzervatív mezőgazdasági körökre támaszkodott. Jelentékenyebb ipari érdekeltsége csak az 1920-as évek elején keletkezett. Igyekezett koncentrálni a jelentősebb agrárkörök tőkéjét, és ezért a megyében több fiókintézetet is fenntartott. Érdekkörébe tartozott pl. a Szeged—Alsótanyai Népbank Rt., a Kübekházi Takarékpénztár, a Mindszenti Takarékpénztár Rt., a Szőregi Bank- és Kereskedelmi Rt., a Csongrád megyei Takarékpénztár és a Kiskundorozsmai Takarékpénztár.66 A Szeged— Csongrádi Takarékpénztár az 1920-as évek második felétől egyre több ipari érdekeltséget is szerzett. A takarékpénztár alapította az Ingatlan- és Áruforgalmi Rt.-t, valamint az Orion bőrgyárat. Tulajdonát képezte a Szőregi Tégla-és Cserépgyár is. A legjelentősebb üzeme az Orion bőrgyár volt, amely erősen megsínylette az 1929—33-as gazdasági válságot, de végül is megszilárdította pozícióit. Ügyes politikai érzékre vallott, hogy az igazgatóságában a 30-as évektől ott ült Pálfy polgármester is, aki nem vagyonával, hanem politikai befolyásával egyengette és erősítette a takarékpénztár ügyeit. A bank nyeresége ebben az időben főleg váltóüzletekből, kisebb mértékben ingatlanügyletekből és folyószámlákból adódott. A folyószámlák jelenléte azt bizonyította, hogy a bank viszonylag szilárd és tőkeerős ügyfélbázissal rendelkezett. A bankkal szemben megnyilvánuló bizalmat a csaknem kilenc milliós betétállomány is mutatta. A takarékpénztár 2 millió 100 ezer pengős alaptőkéje 21 ezer db 100 pengős részvényekre oszlott.67
Szeged másik vezető pénzintézete a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank volt. Tevékenységét nagy mozgékonyság jellemezte. Főleg az ipari és kereskedelmi körökre támaszkodott. A Kereskedelmi és Iparbank 560 ezer pengő alaptőkével rendelkezett, amely 28 ezer db 20 pengős részvényben feküdt. A gazdasági válság itt is érzékeny veszteséget okozott. Ezt mutatja az osztalékok {198} alakulása 1930 és 1935 között: 5,-; 4,50; 2,-; 0,-; 0,50; 0,50 pengő.68 Érdekkörébe tartozott a Szegedi Téglagyár, az Országos Raktárházak Rt. és több kereskedelmi cég, amelyekről a későbbiekben még szólunk. A Téglagyártársulat nem tartozott a tárgyalt időszakban a jól jövedelmező vállalatok közé. 1933 után deficitje folyamatosan növekedett az építőipari általános válságával összefüggésben. A Szegedi Kereskedelmi és Iparbank hasonlíthatatlanul kisebb gazdasági befolyással rendelkezett, mint a Szeged—Csongrádi Takarékpénztár. A bank vagyona főleg váltóügyletekből származott, de jelentős — négy és fél milliós — betétállománnyal is rendelkezett. Ez arra utalt, hogy a bank a már jelzett kereskedelmi és ipari körök bizalmát élvezte.
Fontos szerepet töltött be Szegeden a pénzügyek irányításában a Magyar Nemzeti Bank fiókintézete. Kisebb befolyással és tőkével szerepeltek Szeged pénzügyi életében a Magyar Országos Takarékpénztár szegedi érdekeltsége, a Szeged—Alföldi Takarékpénztár, az Agrárbank és a Kereskedelmi bank szegedi fiókja, a Magyar Általános Takarékpénztár Rt. szegedi fiókintézete, a Magyar—Olasz Bank szegedi fiókja, a Nemzeti Hitelintézet Rt. kirendeltsége.69
Szegeden is erős, szerteágazó volt az ipari és a banktőke összefonódása a 30-as évek második felében. A szegedi gazdaságot jellemezte, hogy az ipari tőkések csoportja jelentősebb erőt képviselt, mint a banktőkéseké, és még az utóbbiaknál is gyengébb pozícióban voltak a kereskedelmi tőkések. A legnagyobb tőkések, bankvezérek, nagykereskedők Back Bernát, a Back malom tulajdonosa; Wimmer Fülöp, az Európa-hírű Szegedi Kenderfonógyár vezérigazgatója; Pick Jenő, aki az ország egyik legnagyobb élelmiszeripari üzeme, a szegedi szalámigyár felett uralkodott; Kozma Ferenc, a Szeged—Csongrádi Takarékpénztár vezérigazgatója és Grósz Marcell, a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank vezérigazgatója voltak, míg a kereskedők közül Biedl Samu fateleptulajdonos, a Holtzer-család és Reich Mór a legjelentősebbek. Az ipari tőke egymás közötti és a banktőkével való összefonódását néhány alábbi adat példázza: Back Bernát tagja volt az Orion Bőrgyár igazgatóságának, az Ingatlan és Áruforgalmi Rt. igazgatóságának, amely a Szeged—Csongrádi Takarékpénztár érdekkörébe tartozott, igazgató elnöke a Szegedi Kenderfonógyár Rt.-nek, elnöke a Szeged—Csongrádi Takarékpénztárnak.70 Pick Jenő tagja volt a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank igazgatóságának.71 Tonelli Sándor, a Kereskedelmi és Iparkamara főtitkára, a közép és kispolgárság képviselője ott volt 1929-től az Angol—Magyar Jutafonó és Szövőgyár Rt. {199} igazgatóságában.72 Ott találjuk 1938—39-ben a Szegedi Friss Újság felügyelő bizottságában, amelyet a Szegedi Kereskedelmi és Iparbank finanszírozott.
Az ipari tőke és banktőke összefonódása nemcsak az igazgatósági tagságon mérhető le, hanem a bankok ipari érdekeltségein is. A Szeged—Csongrádi Takarékpénztár ipari érdekeltsége az Ingatlan és Áruforgalmi Rt. és az Orion Bőrgyár. Tulajdona a Szőregi Tégla és Cserépgyár. A Szegedi Kereskedelmi és Iparbank érdekeltségi körébe tartozott a Szegedi Téglagyár Társulat.
A szegedi bankok több újságot finanszíroztak, ami egyet jelentett azzal, hogy ezek a lapok nézeteik, érdekeik propagálói is voltak egyben. A Szegedi Kereskedelmi és Iparbank a Szegedi Friss Újságot (az újság felügyelő bizottságában ott volt Tonelli), a Szegedi Kézművesbank a Szegedi Új Nemzedéket és az Alföldi Takarékpénztár a Szegedi Naplót támogatta.73
Szeged gazdasági életében a nagy tőkés csoportok — ha a háttérből is — a kezükben tartották az irányítást. Az összefonódás nemcsak a szegedi bank- és ipari tőke kapcsolatát jelentette, hanem az országosét is. Az ország legnagyobb bankjainak, hitelintézeteinek is voltak tekintélyes érdekeltségeik Szegeden. A Hitelbank 560 ezer pengővel volt érdekelt a Szegedi Kereskedelmi és Iparbankban, a MOKTÁR 50 ezer pengővel a Szeged-Alföldi Takarékpénztárban. A Magyar Általános Hitelbank érdekkörébe tartozott a Szegedi Téglagyár 108 ezer pengővel, és az Angol—Magyar Bankhoz pedig az Alföldi Cementárugyár Rt. 30 ezer pengővel.74
Az 1936—37-es költségvetési évben a nemzeti jövedelem növekedett az előző évhez képest. A nemzeti adósság csökkent.
Az Anschluss és Csehszlovákia bekebelezése új helyzetet teremtett a magyarországi német tőkeérdekeltségek terén is.
A Győrben, 1938-ban meghirdetett egymilliárdos beruházási program a hadigazdálkodásra való áttérés fontos lépése volt. Az üzemek a háborús termelés megindítására jelentős hiteleket kaptak. 1939-ben válik hadiüzemmé az Újszegedi Kender és Lenszövő Vállalat, az Orion Bőrgyár és más szegedi üzemek. A háborús feszültség éreztette hatását, időleges zavarok álltak be a külföldi nyersanyagok szállításában. A meglévő nyersanyagtartalékokat az ipar erőteljesebb foglalkoztatása következtében gyorsan felhasználták. Az állam nyersanyagbeszerzési akciót indított, amelynek keretében deviza hitelkereteket bocsátott e célra a megfelelő külföldi kapcsolatokkal bíró cégek rendelkezésére.75
{200} Az akció azonban igen nehezen indult, mivel 1939 őszén a bőr és textilanyagok, valamint a vas- és fémgyártmányok behozatala nehézségekbe ütközött. Ugyanis a legtöbb európai állam elzárkózott a kivitel elől. A nyersanyagok jó részét a tengerentúlról lehetett lekötni. Teleki miniszterelnök 1939. május 7-én, Szegeden elmondott választási beszédében a hadsereg felszerelésének szükségességéről és az e téren elért eredményekről szólva kitért arra a problémára, hogy a hadfelszerelési program közeli befejezése után feltehetően munkanélküliség fenyeget, amit feltétlen el kell kerülni. Konkrétan az alföldi tárolómedencék készítését, a Tisza szabályozását, a közlekedés fejlesztését ígérte munkaalkalomként.76
A kormány 1940. év végi gazdaságpolitikai elképzeléseit tükröző és katonai vezetés hallgatólagos jóváhagyása mellett elfogadott költségvetés nem elégítette ki a Jugoszlávia ellen mozgósító és a hadműveletekbe bekapcsolódó, majd a Szovjetunió elleni hadüzenet után hadba lépő hadsereg hirtelen megnövekedett igényeit. A kiadásokat újabb kölcsönök és további adóemelések révén fedezte az állam.77
A háború alatt a szegedi finánctőkés körök politikai arculata is megváltozott, ugyanis egy jó ideig Németország oldalán vélték gazdasági hasznukat megtalálni.
A szegedi kereskedelem elsősorban kis üzletek sokaságát jelentette, csak néhány nagyobb kereskedelmi vállalat működött húsz főnél több alkalmazottal a 30-as évek elején. Ilyenek voltak pl. a Continental Paprika Kereskedelmi vállalat, a Borkiviteli Rt., a Hűtőipari és Kereskedelmi Rt. Ezekben képviseltették magukat az Aignerok, a Back család és a Lövy család stb.78 A kereskedők mind létszámban, mind gazdasági és politikai tekintetben igen számottevő réteget alkottak.79
Az 1929—33-as gazdasági válság a kiskereskedelmet katasztrofálisan érintette, hiszen az életszínvonal zuhanása a fogyasztópiac összeszűkülését vonta maga után. Az emberek többsége a szükségleteit a minimálisra csökkentette.
{201} A kereskedők sokasága ment tönkre Szegeden is. Elkeseredésüket tükrözi, hogy 1932 júliusában az iparosokkal együtt sztrájkba léptek.80
A kiskereskedőket tömörítő Szegedi Kereskedők Szövetsége tiltakozott az egyoldalú gazdamoratórium ellen, vádolva a kormányt, hogy a kereskedelem és az ipar rovására akarja ezt megvalósítani. Az üzletmenet leszorított hullámvonal formájában mozgott 1933-ban és 1934-ben a kereskedelem csaknem minden ágában.
1933-ban hosszú idő óta először alakultak a piaci viszonyok a parasztság számára kedvezően. Érthető volt, hogy a gazdák legnagyobb része igyekezett termékeit rögtön értékesíteni, majd a kapott pénzen vásárolni. Az értékesítési lehetőségek viszont igen rosszak voltak. Az agrárolló egyre szélesebbre nyílt. Ebből az következett, hogy a következő években nem tették mindjárt pénzzé áruikat a gazdák, várták, hogy az értékesítési lehetőségek kedvezőbbre forduljanak.
1934-től országosan javult a kereskedelem helyzete, összefüggésben a gazdasági élet lassú konszolidációjával. Szegeden viszont továbbra is stagnált a kereskedelmi tevékenység. Ez azzal magyarázható, hogy amíg az iparban a válságból való kilábalás viszonylag egyenletesen és szilárdan ment végbe, a mezőgazdaságban az időjárás viszontagságai is befolyásolták ezt a folyamatot. 1935-ben a város mezőgazdaságát az elemi csapások erősen sújtották, amely érezhető volt a mezőgazdaságra épülő fogyasztópiacon is. A mezőgazdaság kedvezőtlen helyzete a gazdák vásárlóképességét igen alcsony színvonalon tartotta, és ez alaposan lecsökkentette a helyi kereskedelem forgalmát is. Ez legérzékenyebben most is a kiskereskedőket érintette, hiszen ők küszködtek a legnagyobb gondokkal. A külkereskedelmet 1934 novemberétől negatívan befolyásolta a marseille-i merénylet után kiéleződött magyar—jugoszláv viszony.
A mezőgazdaság terménykereskedelme szempontjából 1935 a legrosszabb, 1936 pedig a legkedvezőbb esztendővé vált.
A modern hűtőház 1936-ban történt beindulása után fellendül a hús-, zsír-, baromfi- és tojáskereskedelem.81 Az egyik legjelentősebb ágazattá nőtte ki magát erre az időre a baromfi és tojáskivitel.
A tárgyalt időszakban kedvezően alakult a gyümölcstermelés. Szeged számára kedvező volt, hogy a népszövetségi szankciók miatt Angliába olasz gyümölcsöt nem vihettek. Ezért Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország és Németország mellett Anglia is jelentős mennyiségű gyümölcsöt vásárolt tőlünk. A nagy mennyiségű meggy és cseresznyetermést igen jó áron lehetett eladni.
{202} A magyar meggy csaknem versenytárs nélkül állt a külföldi piacokon. Sárgadinnyét Szegedről először 1936-ban vittek Londonba. Ennek ellenére a szegedi gyümölcsexport mégis elmaradt a kecskeméti és nagykőrösi kivitel mögött.82 Fokozódott a csemege és a borszőlő termelése és exportálása is. 1936-ban több borkereskedő kér iparengedélyt, tehát ez is mutatja, hogy a kereslet ezen a területen növekszik.83
1936-ban viszonylag jó terméseredmények születtek a mezőgazdaság szinte valamennyi területén. A jó termés kedvező hatását csak növelte az előző évek gyenge terméseredményei nyomán kiürült piac természetes szívóhatása. A gazdák azonban nem gondolhattak nagyobb beruházásra, gazdaságuk agrotechnikai színvonalának növelésére. E helyett inkább az előző években halmozódó, nyomasztó adósságaiktól próbáltak megszabadulni. Ezt azonban a legtöbb helyen csak enyhíteni és nem megszüntetni tudták. A gazdaságokban jó esetben csak arra futotta, hogy szerszámaikat felújítsák, vagy kisebb mezőgazdasági gépet (daráló, szecskavágó, morzsoló) vásároljanak. Ezeket is többnyire használt állapotban, kéz alól vettek, és nem a kereskedőktől. A mezőgazdaság helyzetének némi javulása magyarázza, hogy 1936-ban mérsékelt fellendülés tapasztalható a szerszámkereskedelemben. Megnövekedett az érdeklődés a használt traktorok és cséplőgépek iránt. Ez a körülmény világít arra rá, hogy a mezőgazdaság alig képes korszerű eszközöket beállítani, hiszen az említett erő-és munkagépek legnagyobb része 1929-et megelőző évekből származott.
A gazdasági fellendülés 1936 után nem volt tartós. 1937 novemberében és decemberében már a megtorpanás jelei mutatkoztak. Igaz ugyan, hogy a Pick szalámigyár termelése megközelítette a válság előtti szintet, de 1937—38-ban ismét kedvezőtlen a kivitel, és a belső fogyasztás is csökkent. A nyersanyagellátási nehézségek már 1936-ban megmutatkoztak. Ezt bizonyítja a sertésvágások számának nagyarányú visszaesése, pedig a gyár a Szegeden és közvetlen környékén levágott sertésekből fedezte a nyersanyagszükségletét. A csökkenés a vágási idényben 7141 db volt. De még ez sem mind kerülhetett feldolgozásra vagy eladásra, mert ebből még Németországba is exportáltak.84
A szalámiexport visszaesése is a húsiparban kibontakozó válságra utal. Nemcsak a szalámigyártás és húsfeldolgozás küzd nehézségekkel, de a sertéskereskedelem is. Míg a szegedi kamara területén a szarvasmarha-forgalom 1937-ben emelkedést mutatott, és exportlehetőségei is folyamatosabbak voltak, addig a sertéskereskedelem rossz eredménnyel zárta az évet. Ennek eredete visszanyúlik az 1935—36-os esztendőkre, amikor a tenyészállatok jelentős {203} részét is kivitték Németországba, az utánpótlás viszont nem érte el a kívánt eredményt.
A Kereskedelmi és Iparkamara az 1938. évi jelentésében a következőkről számol be: „Az első félévre esett Ausztriának a német birodalomhoz való csatlakozása, és ezzel átmenetileg kiesett az utolsó lisztexport-piacunk is. Az egyéb piacokon a lisztkiviteli lehetőség tekintetében a régebben fennálló nehézségek még fokozódtak... Az év második felében az igen kedvező 1938. évi búzatermés a belföldi lisztkivitelt megélénkítette, de exportviszonylatban kizárólag Németország felé nyílt meg a kiviteli lehetőség."85
1939-től a hadigazdálkodás kialakításával természetesen nő a nyersanyagszükséglet, új gyári berendezéseket eszközölnek, növekszik az új gépek vásárlása és beállítása. A hadigazdálkodás a szegedi textil- és bőrgyárakat is jelentős megrendelésekhez juttatja.
Bár Németország 1904 óta tiltotta a szalámi bevitelét az országba, az 1939 novemberében kötött gazdasági megállapodásban 40 vagon szalámi exportálására kötöttek szerződést, ami kb. 20 ezer sertés feldolgozását jelentette.86 Pick Jenő arról is beszámol jelentésében, hogy a szalámigyár az 1939—40-es évben 100 ezer sertést fog feldolgozni. A konjunktúra évében a Pick-szalámigyár több mint 70 vagon szalámit adott el, míg 1936—38 között átlagosan 40—50 vagonnal.87
Szegeden a Pick-gyár történetén figyelhető meg legjobban, hogyan veszíti el sorra piacait (osztrák, dél-amerikai stb.), és exportját szinte kizárólag Németországra építheti. A szegedi húsiparosok az 1939-es esztendőben Németországba 31 vagon zsírt, 61 vagon sózott szalonnát szállítottak ki az 1938. évi 25 vagon zsír és 24 vagon szalonnával szemben.88
Szeged mint a paprikatermelés és kereskedelem jellegzetes központja már a 20-as évek végén érezte a válság előszelét. Az árak erősen csökkentek, hiszen a kínálat hovatovább többszörösen túlhaladta a keresletet. Közben a paprikatermelő kisegzisztenciák tömegei mentek tönkre. A gazdasági válság a bérlőket nagy nyomorba taszította. De a krízis közvetlenül érintette a feldolgozást is. A paprikakikészítők többségében kisemberek voltak, többnyire csak annyi pénzzel rendelkeztek, hogy amint az egyik feldolgozott paprikatételből kivették csekély tőkéjüket, azonnal új nyersanyagba kellett fektetniük. Tehát a tőkehiány miatt nem adhatták el portékájukat a keresletnek megfelelő legalkalmasabb pillanatban. A termelők és kikészítők szervezetlen tömegétől eltérően a {204} kereskedők — akik között igen gazdag emberek is voltak — egységesen tudtak fellépni. Nem került nagy fáradtságukba a piaci árak kialakítása, irányítása. Mivel tőkével rendelkeztek, akkor vásároltak, amikor ez számukra a legelőnyösebb volt. A válság éveiben növekedtek a külföldi elhelyezés nehézségei. Gondot okozott a gyengébb minőségű, de olcsóbb spanyol paprika versenye is. Egyetlen jelentősnek mondható eredmény született: sikerült megszerezni az USA nem túl jelentős piacát.89
1932-ben különösen jó termést takarítottak be, viszont súlyos értékesítési problémák jelentkeztek. 1932. augusztus 3-án a Délmagyarország arról tudósított, hogy a rekordtermést nem lehet elhelyezni a külföldi piacokon, mert pl. az osztrák export valósággal megbénult. Az osztrák kormány ugyanis az eddigi 25 schilling vámot 300-ra emelte. De hasonló volt a helyzet más országoknál is. A szegedi paprikaérdekeltség elhatározta, hogy 500 tagú monstre küldöttséget meneszt a kormányhoz, és megpróbálja kieszközölni a szegedi paprika megmentését. A szegedi küldöttség elsősorban az export-deviza felszabadítását kérte a kormánytól, valamint a minősítés díjának a leszállítását. Kérték, hogy mentesítse az állam őket az OTI-díjak fizetésének kötelezettsége alól, és hogy terjesszék ki a paprikakiviteli kedvezményt a tengeren túli államokra is.90
A bajok orvoslásának módjára két nézet állott egymással szemben. Az egyik álláspont a válságból való kibontakozást a régi szabadkereskedelemhez történő ragaszkodásban látta. A másik felfogás a tervgazdaság, az állami irányítás alkalmazását tartotta jónak. Az előző elvet a termelők, kikészítők és kereskedők képviselték, míg az utóbbit az állami hivatalnokok, közgazdászok és csak minimális részben a termelők és kikészítők.91
1932 végén, 1933 elején szűrődött ki a kormány terve, mely szerint paprikamonopóliumot kell létesíteni. A terv lényege szerint valamennyi termelőt, kikészítőt, kereskedőt egy kényszer-szindikátusba kell tömöríteni. A teljes paprikakészletet meghatározott átlagáron ez a szindikátus venné át, és az egyes paprikafajták hasznának megállapítása mellett értékesítené is az árut. A szindikátus-elgondolás alapja az volt, hogy a termelők mindenkor olyan átlagárat kapjanak a paprikáért, amely a termelési költségek fedezésén túl mérsékelt hasznot is biztosít számukra. Mivel a cél az volt, hogy a szindikátus az árakat meghatározott színvonalon tartsa, valamilyen módon el kellett érnie a fölösleg exportálását. A magas árak mellett semmi esetre sem tudtak volna versenyre kelni a spanyol paprikával. Ezen a tervezet úgy próbált segíteni, hogy a belföldi {205} árakat kg-onként 1 pengővel kívánta megterhelni. Ebből az exportáló kereskedők nyertek volna prémium formájában támogatást.92
A monopolisztikus elképzelés ellen óriási felzúdulás támadt. A Kereskedelmi és Iparkamara egész testülete a szabadkereskedelem védelmében tiltakozott a monopolisztikus tervek ellen. Határozatban tiltakozott a Kereskedők Szövetségének ülése is.93
Az értékesítés zavartalan lebonyolítására 1933-ban jött létre a „Magyar Paprikakiviteli Társaság Szeged" elnevezésű egyesület. Ebben többek között részt vettek: Pick Márk, Reiter Izsó, a Schwarz Emmánuel és Fia, a Bartók Vilmos és társa cégek, továbbá a Hirschfeld és Grósz Hűtőház és Élelmiszerszállító Rt. és mások.94
Májusban a kereskedelmi miniszter előtt Wimmer Fülöp ismertette a szegedi paprikakereskedők memorandumát, amelyben elvetik a monopólium tervét, másrészt a termelőknek, feldolgozóknak és kereskedőknek egyaránt megfelelő támogatást kért, hogy pénz az exportra is maradjon.95
A tervet a minisztérium a fentiekben vázolt formában végül is elejtette. Egységes volt a fellépés a monopólium terve ellen a város szegényparasztságától a burzsoázia képviselőiig, hiszen mindannyian megrövidítésüket látták a monopólium tervében.
1933-ban emelkedett a paprika ára a piacon. Az 1934-ben megjelent 1900/1934. sz. rendelet zárt területté nyilvánította Szeged és Kalocsa környékét, és engedélyhez kötötte a paprikatermesztést.
1934-ben ismét rekordtermés volt, de az értékesítési gondok nem enyhültek. A termés megközelítette az 500 vagont. A belföldi szükséglet ezzel szemben csak 150 vagont igényelt, míg az exportlehetőségek igen jelentéktelenek voltak. Az 1900/1934. sz. rendelet nagy felzúdulást váltott ki a termelőkből és kereskedőkből egyaránt. 1935 januárjában Rassay Károly, Szeged egyik parlamenti képviselője vezetésével a paprikatermelők küldöttsége felkereste a földművelésügyi minisztert. Kérték: nyújtson segítséget, hogy Szegeden értékesítési szervezetet állíthassanak fel. A küldöttséget fogadta a kereskedelmi miniszter és a Külkereskedelmi Hivatal elnöke is. Elmondták, hogy 1934-ben 500 vagon paprika termett, amelynek csak a felét dolgozták fel, mert nem tudták értékesíteni. A másik fele feldolgozásra vár. Szorgalmazták az amerikai export bővítését is.96 A delegáció útja eredménytelen maradt.
{206} 1936-tól (12. grafikai melléklet) a paprika forgalma nagy változáson ment keresztül, ugyanis a szabad forgalmat a kötött forgalom váltotta fel. Ennek az volt a lényege, hogy a Magyar Fűszerpaprikát Értékesítő Szövetkezet, amely valójában a Hangya Szövetkezethez tartozott, a kikészítőktől valamennyi paprikát fix áron volt köteles átvenni, és az így átvett paprikát szintén rögzített áron adta tovább a nagykereskedelemnek. A beváltási és a nagykereskedelmi ár közötti különbözet szolgált az export támogatására, valamint szükség esetén a paprikatermelők megsegítésére. A rendszer keresztülvitelére vonatkozó intézkedéseket a 4650/1936. ME sz. rendelet tartalmazta.97
A rendelet szerint a paprikát közvetlenül a szövetkezeti központ szegedi és kalocsai helyi szervezetei kötelesek voltak átvenni. A helyi szövetkezetek megalakítására már 1936-ban sor is került, amely Szegeden Fűszerpaprika-termelők, Kikészítek és Értékesítők Társasága néven alakult meg.
A paprikatermelők és kikészítek a kormány által kibocsátott rendeletben jogaik megcsorbítását vélték. Ezért ellenakciót szerveztek. Csatlakozott hozzájuk a Kereskedelmi és Iparkamara is. A tömeges tiltakozás közben jelentették be az általuk létrehozott szövetkezet alapszabályainak elfogadását, valamint az igazgatóság és a felügyelő bizottság megválasztását.98
1936-ban a paprika 550—600 vagonos rekordot ígért. A fagyok korai megérkezése miatt azonban kevesebb lett a termés. A kivitel a mesterséges támogatás és a spanyol polgárháború következtében jelentősen megemelkedett. A magyar paprika versenytárs nélkül maradt, és ura lett az USA piacának is. A magyar kivitelt ekkor tudták először 150 vagonra emelni. A spanyol paprika kiszorulásával a magyar paprika betört Latin-Amerika piacaira is.
A 30-as években a kivitel főként Ausztriába, Csehszlovákiába, Németországba, az USA-ba, Kanadába, Lengyelországba, Tuniszba irányult. Kisebb tételben vásárolt Ausztrália, Dél-Afrika, Egyiptom, India, Jáva, Kína és Új-Guinea stb.99 (13. grafikai melléklet.)
1937-től a szegedi paprika legnagyobb külföldi piaca az USA volt. A háború kitörése a szállításokat komoly akadályok elé állította, de 1939 végén és 1940 elején olasz hajókkal még a szállításokat egyelőre zavartalanul tudták folytatni. Természetesen a szállítási díjak jelentősen megemelkedtek.
A háború további szakaszában — mint más területeken is — Németország válik fő exportterületévé a magyar paprikának.
A háború különben súlyos áruhiányt okozott. Kezdetben csak egyes területeken, olyan áruk forgalmában, amelyeket a hadsereg is felhasznált. {204}
 |
| 12. grafikai melléklet. Paprikatermelők száma és az általuk megművelt terület, 1936 |
 |
| 1. fénykép. Szeged-Felsőközpont főutcája az 1930-as években |
 |
| 2. fénykép. Szegedi tanyabejáró, 1927 |
 |
| 3. fénykép. Hoffer traktor hajtja a cséplőgépet, 1930-as évek |
 |
| 4. fénykép. Szeged-Balástyai Gazdakör aratóünnepe, 1928 |
 |
| 5. fénykép. Az Alföldi Mezőgazdasági Intézet, 1933 |
 |
| 6. fénykép. Ifjú pár az alsóvárosi szüreti bálon, 1933 |
 |
| 7. fénykép. Tutajok a Tiszán, 1928 |
 |
| 8. fénykép. Hajóvontató lovak a Tisza-parton, 1928 |
 |
| 9. fénykép. Az Orion bőrgyár konfekciós részlegének dolgozói, 1936 |
 |
| 10. fénykép. A Szegedi Kenderfonógyár egyik csarnoka, 1920-as évek eleje |
 |
| 11. fénykép. Papucskészítő műhely, 1925 |
 |
| 12. fénykép. Készül a szegedi papucs, 1925 |
 |
| 13. fénykép. Utánpótlásra is szükség van, 1920-as évek eleje |
 |
| 14. fénykép. Ez is híres műhely volt a mai Somogyi-könyvtár helyén |
 |
| 15. fénykép. Szitakötőműhely a Valéria téren, 1930 |
 |
| 16. fénykép. Kisiparosok, kiskereskedők az ipari vásáron, 1936 |
 |
| 17. fénykép. A tizedik ipari vásár kapuja a Horváth Mihály utcában, 1938 |
 |
| 25. fénykép. Paprikahasítók, 1936 |
 |
| 19. fénykép. Paprikapiac a Valéria téren, 1930 |
 |
| 20. fénykép. Így is árulták az őrölt paprikát, 1930 |
 |
| 21. fénykép. A Rudolf téri piac a közúti híd alatt, 1930 táján |
 |
| 22. fénykép. Trafik az Iskola és az Oroszlán utca sarkán, 1920 |
 |
| 23. fénykép. Onozóné halászcsárdája, 1935 |
 |
| 24/a. fénykép. A főnök és segédei a boltajtóban, 1937 |
 |
| 24/6. fénykép. Rejtő híres csemegeüzlete a Kárász utcában, 1937 |
 |
| 25. fénykép. Modern reklám, 1928 |
 |
| 26. fénykép. A Virág cukrászda az 1920-as években |
 |
| 17. fénykép. A színház vasfüggönye reklámokkal, 1929 |
| {208} |
 |
| 13. grafikai melléklet. Paprikakivitel 1920—1937 között |
{209} Hiány mutatkozott a cipőtalpbőr és a textíliák ellátásában. Német példa alapján a Kereskedelmi és Iparkamara utalványrendszer alapján próbálta megoldani az ellátást.100 A textiliparban előállott nyersanyaghiány pótlására felhívták a lakosságot, hogy környékükön előforduló nagyobb csalántermő területekről tegyenek bejelentést.
1941-től korlátozták Szegeden a szénkereskedést, majd később a tűzifáét is. Maximálták a cukor nagykereskedelmi árát. Új kereskedelmi ágként megjelent a gázvédelmi és légoltalmi eszközök kereskedelme.
Az irredenta politika látszólagos sikerével próbálták elterelni a problémákról a figyelmet. Az 1941-es Kereskedelmi és Iparkamarai közgyűlésen elismerően szóltak Bács—Bodrog vármegye felszabadulásáról. Úgy vélték, hogy Szeged kereskedelme ezzel megváltozik. Visszanyeri élénk kereskedelmi forgalmát minden területen. Arról viszont nem volt szó, hogy mivel is kereskedjenek, amikor minden területen áruhiány volt.
1941-től először egyes területeken, majd kiterjesztve valamennyi kereskedelmi ágazatra a zsidóság nem kereskedhetett. Rainer Ferenc a Kereskedelmi és Iparkamara 1941 évi közgyűlésén a következő módon szól erről: „A második zsidótörvénnyel még nincs megoldva a keresztény kereskedők és iparosok sorsa. Ez csak akkor lesz megoldva, ha a liberalizmus eltűnik az országból és Magyarországon minden kereskedelem és ipar keresztény kézbe kerül".101 1942-ben a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara miniszteri biztosa — Dr. Kocsondy Gyula — már arról számol be, hogy minden kereskedelmi ágra találtak megfelelő keresztény kereskedőt.
A kamara területén 863 kérelem futott be kereskedői engedély kiadására, amelyből 465-t kiadtak. Különösen megemelkedett a bor- és sörkereskedők száma. A Kamara okként említi a Délvidék visszakerülését és a zsidó kereskedők helyére keresztényeknek a beállítását.
1943—44-ben alapvető élelmiszerekből, tartós fogyasztási cikkekből, tüzelőanyagból, a gáz- és áramellátásból a város ellátása katasztrofálissá vált. Különösen sokat szenvedtek a munkások és alkalmazottak, akik semmilyen készletekkel nem rendelkeztek.
A fogalom köréből néhány önálló fejezetként szerepel (pl. kereskedelem, egészségügy, oktatás, kultúra stb.), így csak néhány lényeges összefüggést kívánunk megemlíteni.
{210} Szeged 1914 előtti kereskedelmi központ szerepe maga után vonta, hogy vasúthálózata összekötötte az ország legjelentősebb városaival. A megváltozott viszonyok következtében ez a kapacitás kihasználatlan maradt. Nem indultak meg az annyira óhajtott Arad—Szeged és Szeged—Horgos—Szabadka járatok. Igen nehézkes volt a közlekedés a környező városokkal: Hódmezővásárhellyel, Szentessel és Csongráddal.
Somogyi polgármester feliratban kérte a kereskedelmi minisztert 1927-ben, hogy Szeged forgalmának a fellendítésére néhány vidéki várossal motorvonatos körforgalmat létesítsenek. A teljesítésére ugyan nem került sor, de ígéretet tett a miniszter a járatok számának növelésére.102 Lassította a közlekedést, hogy Szeged és Hódmezővásárhely között komppal bonyolították le a forgalmat. Az algyői közúti híd építése egyre váratott magára. Szegedet az alsótanyai körzetekkel összekötő kisvasút 1927-re történő elkészítése — ha egy évszázadot meg is késett, mint arról Czibula Antal szólt — jelentősen növelte a tanyavilággal a kapcsolatot. Ezt mutatta a személy és a teherforgalma a tárgyalt időszakban. Többször felvetődött a kisvasút vonalának a meghosszabbítása Felső tanya felé. Ilyen célból kérelemmel fordult a városhoz Öttömös lakossága is. Ezt az egyre szűkebbé váló pénzügyi lehetőségek nem tették lehetővé. Erre több hitelt a város nem kapott, önerőből pedig ezek a települések nem tudták megoldani a vasútépítést.
Szeged az országnak azon városai közé tartozott, ahol a természeti katasztrófa — a nagy szegedi árvíz — modern város, úthálózat létrehozását eredményezte. Szegedet a Tiszától, az újabb áradásoktól körtöltés és kiépített rakpart védi. Ezen belül a két körútrendszer és a sugárutak jelentették a város új típusú szerkezetét. Egy-egy sugárút a környező városokkal kötötte össze Szegedet. Az 1934-ben készített „Szeged szabad királyi város fő forgalmi úthálózatáról" készült tanulmányterv már akkor felvetett bizonyos problémákat, pedig abban az időszakban igen minimális volt a gépkocsi közlekedés. Pl. a Szilléri sugárút kifelé és befelé, a Csongrádi sugárút pedig a belváros felé folytatás nélküli. Hiányzik a teherpályaudvarhoz vezető útvonal megoldása. Egyedül a belváros utcái voltak aszfaltozottak, illetve kövezettek. Nem mondható el ez a nagykörúton kívüli úthálózatról.103
A város úthálózatának a javítására többször vett fel kölcsönt a tanács. Így 1930-ban javították a Csongrádi, a Petőfi Sándor sugárutakat és a Szőregi út elpusztult szakaszait. Erre nemcsak az úthálózat javítása érdekében volt szükség, hanem segítette a megnövekedett munkanélküliség lecsapolását is.104
{211} A város vezetése, de a Kereskedelmi és Iparkamara is igen fontos feladatának tartotta a bajai műút kiépítését. Nemcsak gazdasági, de a revíziós politika hadiszempontból is jelentősnek vélte. Erre 1937-ben került sor.
Szeged két híddal rendelkezett, közútival és vasútival. A Tisza szállító, közúti szerepe a háború előttihez képest a minimálisra csökkent.
Az árvíz után újjáépült Szeged. Nagyon kevés árvíz előtti épület maradt meg. Az új házak építésénél csak bizonyos mértékben gondoltak az egészségügyi helyzetre. Az új reprezentatív lakások mellett sok volt a pincelakás. A munkások és a kisegzisztenciák részére a város telkeket ugyan biztosított, de az építkezések már önerőből történtek. Ezért a telepeken a vályoglakások százai épültek fel, szaporítva az egészségtelen lakások számát.
A csatornázás — ha nem is teljes mértékben — a körtöltésen belül megvalósult. A város viszont nem törődött a körtöltésen kívüli telepek: Aigner-telep, Klebesberg-telep, (Hattyas-telep) stb., út- és csatornahálózatával. Ezért a vizesebb esztendőkben Somogyi és más telepek kertjeit és lakóházait elöntötte a belvíz.
A Szegedi Ipartestület, valamint a Kamara javaslata alapján 1930. április 12—22. között rendezték meg az első igazi Ipari Vásárt. Ettől az időponttól az évenként megrendezésre kerülő ipari és mezőgazdasági vásárok az új piac, az új értékesítési lehetőség keresését jelentették. Az első vásáron 75 kézműiparos vett részt, a jubiláris X. már 250 kiállító készítményeit mutatta be. A vásár iránti érdeklődés nemcsak a városra, de az egész országra kiterjedt, sőt az ország határain kívül is figyelmet keltett. 1930-tól minden évben megrendezték a Szegedi Ipari Vásárt 1941-ig, amikor is a háború miatt beszüntették.105
|
|