|
|
{237} A vesztes háború, a háborút lezáró trianoni békediktátum, valamint a forradalmak az ország lakosságát leírhatatlan nyomorba juttatták. Szeged az országosnál is kedvezőtlenebb körülmények közé került, mert határváros lett. Elveszítette piacának déli, délkeleti részét, megszűnt közlekedési csomópont lenni. Az utódállamok soviniszta politikája is sújtotta a város lakosságát. Területét elözönlötték az elüldözött erdélyi és délvidéki menekültek, növelve a frontokról hazatérő katonák miatt amúgy is magas munkanélküliséget. A templomok és temetők bejáratai tele voltak kolduló hadirokkantakkal, kéregetők hada járta a házakat. A hatóság a munkalehetőségek és az anyagiak hiányában képtelen volt úrrá lenni a helyzeten, egyrészt a költségvetésben csak nagyon korlátozott összeg állt a felgyűlt gondok megoldására, másrészt a kifizetett pénzsegélyek értéke a rohamosan növekvő inflációval képtelen volt lépést tartani.
A város a munkaképes segélyezettektől a juttatásokért munka ellenszolgáltatást követelt, de az ilyen ínségmunka lehetősége is kevés volt, havonként mindössze 10 napi foglalkoztatást tudott biztosítani. Eközben a koldusok száma egyre szaporodott, a nem kívánatos tendenciának adminisztratív eszközökkel próbáltak gátat vetni. 1936-ban a belügyminiszter betiltotta a koldulást, és elrendelte a kolduláson tettenértek őrizetbe vételét. A rendelet nem érte el célját, mivel a bekísért és fogdában elhelyezett kéregetők fedélhez és élelemhez jutottak, így számukra az ilyen „büntetés" szinte kívánatossá vált. Mivel az időszakos segélyezés nem hozott kielégítő eredményt, és a kéregetést sem tudták felszámolni, a város más megoldás után nézett, megpróbálkozott a koldusok tanyai családoknál történő elhelyezésével tartásdíj ellenében. Ez a próbálkozás két okból is szerencsétlen volt. Egyrészt nem oldotta meg, csak elfedte a problémát, mivel a tanyára kiadottak most már tanyáról tanyára járva folytatták a koldulást, másrészt a gondozó családok igyekeztek a tartásdíj fejében minél kevesebbet nyújtani, így a szerencsétlen kihelyezettek az esetek jórészében embertelen körülmények között tengődtek. Idővel azután már alig akadt befogadásra hajlandó család, mert a pénzromlás miatt a gondozottak {238} természetbeni ellátása nem volt kifizetődő. A koldusok visszaszivárogtak a városba, és a Szegényügyi Bizottság által kiosztott élelmezést és ruhasegélyeket vették igénybe.1 1941 nyarán a nem teljes munkaképességű, főleg nagy családú szegények háziipari foglalkoztatására Közjóléti Szövetkezet alakult.
A városnak 1883 óta volt a Berlini körút 11. számú házban 90 fő befogadására épült szegényháza, ahova azokat a teljesen elesett, ápolásra szoruló szegényeket vették fel, akiknek nem voltak eltartásra kötelezhető hozzátartozóik. Ebbe a később szeretetháznak nevezett otthonba zsúfolták be a ház befogadóképességét jóval meghaladó számban az igénylők egy hányadát, így például 1921-ben 136 bentlakó volt, akiknek a gondozását 13 szerzetesnő végezte (Paulai Szent Vince Szeretetlányai, ismertebb nevükön Irgalmas Nővérek) egy városi ellenőr irányításával. A város erőfeszítései a ház bővítésére rendre sikertelenek voltak, pedig az igényjogosultak száma többszöröse volt az elhelyezhetők számának. 1926-ban is csak 150-et tudtak közülük elhelyezni, azokat is csak 90 férőhelyen, pótágyakon, a padlóra helyezett matracokon. Az intézet konyhája nemcsak a bentlakóknak főzött, hanem kihordásra is kb. 1000 rászorulónak. A tűrhetetlen zsúfoltság és az igénylők nagy száma, nem utolsósorban pedig a városi vezetés állandó zaklatása arra késztette a Népjóléti Minisztériumot, hogy anyagi támogatást helyezzen kilátásba a városnak, ha a szeretetházat 500 férőhelyesre bővíti, és ott a gyógyíthatatlan betegeket is elhelyezi, tehermentesítve ezzel a kórházat. A város ilyen mértékű bővítésre nem tudott vállalkozni, ezért folyamodványt nyújtott be a népjóléti és munkaügyi miniszterhez. Kérte, hogy a felajánlott összeget olyan módon használhassa fel, hogy az üresen álló, már előzőleg a közkórház részére átadott Pulz utca 12. szám alatti fiókkórházat abból felszerelje, és ideiglenesen, amíg a bővítés megtörténhet, a szeretetház fiókintézményeként működtesse. Az épületet a sínylődő és gyógyíthatatlan betegek befogadására 1935-ben megnyitották, és bár csak 60 férőhelyre rendezték be, 110 főt voltak kénytelenek benne elhelyezni.2 Ez a fiókszeretetház — mint nevezték: a sínylődök háza — 1937 decemberéig működött, amikor a kórház visszakapta a fertőző betegek elhelyezésére. Eközben elkészült a szegényház bővítése, igaz, nem 500, hanem csak 130 férőhelyesre, de most már külön férfi és női osztállyal. A zsúfoltság ezzel sem enyhült lényegesen, 1941-ben a 130 férőhelyen 270 szegény lakott. Az ápoltak közül a legalább részben munkaképesek könnyű fizikai munkát végeztek a konyhán vagy segédkeztek a házi munkában.
A hajléktalan és az átutazó szegények elhelyezésére a város éjszakai menhelyet tartott fenn a Tavasz utca 2. sz. alatt. Az intézetet 1921-ig ideiglenesen {239} felfogadott gondnok vezette, ettől kezdve azonban állandó egészségőrt alkalmaztak. Az ő kötelessége volt többek között a menhelyen jelentkezők felvétele, törzskönyvezése és az előírt tisztasági, valamint egészségügyi intézkedések foganatosítása, a menhelyen megforduló gyanús egyének megfigyelése, rendőrségi bejelentése, a rend, tisztaság, fegyelem megtartása és az elsősegélynyújtás.3 A menhely 50 ággyal rendelkezett, de általában 60—70 embernek adott éjszakai szállást. A helyzetet súlyosbította, hogy a mentők — a tilalom ellenére — azokat a betegeket, akiket a kórházban vagy a klinikákon elhelyezni nem tudtak, a menhelyre szállították, itt viszont személyzet és felszerelés hiányában nem tudták gyógyítani őket, és kényszerűségből a részegeknek fenntartott fülkében adtak nekik helyet.4 A Szegedi Friss Újság 1944. január 16-i száma szerint 1943-ban 8537 ember keresett éjszakai hajlékot a menhelyen.
Érzékszervi fogyatékosok részére a város már a század kezdetén rendelkezett állami intézetekkel. A Siketnémák Intézete 1901-ben létesült. Állami és városi segélyekből, valamint közadakozásból tartották fenn.5 1927-ben az intézetben 148 növendék tanult. Egy óvodapótló év után a tanulók nyolcosztályos képzésben részesültek kiscsoportos foglalkozás keretében. Egy csoportban 8—12 gyereket neveltek. Az oktatás kettős célzatú volt. Egyrészt a gyermekek halláshiányát igyekeztek pótolni a szájról való leolvasás útján, egybekötve ezt az elemi iskolai oktatással. Másrészt gyakorlati képzést szerveztek szakmunkák, mint a rajz, fa, papír, könyvkötés, a vas- és asztalosmunka terén az ez irányú képesítés elnyerésére. A Siketnémák Intézetében létesült 1902-ben a Vakok Intézete, amely 1912-ben különvált és Újszegeden kapott önálló elhelyezést az újonnan felépített épületben. Ennek célja ugyancsak kettős volt: iskolai és szakipari képzés, szék- és kosárfonás, seprűkészítés, kefekötés. A szegedi intézetben 1927-ben 48 bentlakó növendék négyosztályos oktatás keretében sajátította el az elemi ismereteket.6
A munkaviszonyban álló dolgozók betegség, baleset és rokkantság esetére a társadalombiztosítás keretein belül a különböző biztosítási intézetektől kaptak segélyezést. A biztosítás kötelező volt, de nem terjedt ki a társadalom minden rétegére, így például a parasztság a biztosítási rendszerből kimaradt. A biztosító intézetek közül a munkásbiztosító pénztárak voltak a legrégebbiek és a legnagyobbak. Biztosítási körük az ipari munkásokra és a háztartási alkalmazottakra terjedt ki. Külön biztosító intézetük volt a magánalkalmazottaknak, vasutaknak, postának, sőt még a hajózásnak is. A munkásbiztosító {240} pénztáraknak a biztosítási járulékot a munkaadók fizették a fizetések százalékában, de felét a munkásfizetésből levonhatták. A munkásbejelentés elmulasztása, a hamis adatok bejelentése pénzbüntetést vont maga után, a járulékot fizetés elmulasztása esetén végrehajtással szedték be.7
1928. január 1-jén a betegségi, baleseti, rokkantsági és öregségi biztosítást az OTI-törvény szerint átvette az Országos Társadalombiztosító Intézet.8 Szegeden az OTI-szakrendeléseit és adminisztrációját a régi Munkásbiztosító Pénztár székházában helyezték el, az általános orvosi rendelés a kerületi orvosok magánrendelőiben folyt, akik ezért a biztosító intézetektől javadalmazást kaptak. A biztosítók hozzájárultak a kerületi orvos által felírt gyógyszerek árához is, de megszabták a rendelhető gyógyszerek körét. Az OTI-nak Szegeden 1936-ban már 14 575 tagja volt.9 Mivel a régi épület ilyen magas taglétszám mellett a betegek ellátására elégtelen volt, 1937. január 1-jén a mellette lévő saroktelken megnyitották az akkorra felépült új székházat a Tisza Lajos körút és Szentháromság utca sarkán. Az Intézet főorvosa Szlávik Péter volt. Az országos hálózatot önkormányzat irányította, amely felett a Népjóléti Minisztérium, majd 1932-től a belügyminiszter gyakorolt felügyeletet. A munkások — és természetesen a biztosító — érdekében a munkaadókat gyakran ellenőrizték, hiszen a biztosítottak juttatása a befizetett járulékok arányában történt. Gyakori volt a munkások bejelentésének elmulasztása vagy alacsonyabb munkabér bejelentése, amelyhez sokszor maga a munkás is segédkezet nyújtott, mivel a járulék felét béréből levonták. Nemegyszer előfordult, hogy csak azt a munkást alkalmazták, aki titokban hozzájárult a bejelentés mellőzéséhez. Ennek azután a későbbiekben látta kárát, mert egy esetleges rokkantsághoz vezető baleset után teljesen járadék nélkül maradt. Hogy mennyire volt gyakori a visszaélés, arra egyetlen adat: 1938-ban a Szegeden ellenőrzött 167 üzem közül 106-ban fedett fel az ellenőrzés szabálytalanságot.10
Amint fentebb említettük a dolgozók legszélesebb rétegét képező parasztság, valamint a munkanélküliek és a munkaképtelenek nem tudtak hozzájutni a drága orvosi kezeléshez és gyógyszerhez. A népjóléti és munkaügyi miniszter ezekre vonatkozóan a 244 000/1926. II. sz. alatt kelt rendeletével úgy intézkedett, hogy a hatóságilag igazolt szegény betegekről történő gondoskodást, azok gyógyszerrel, kötszerrel, gyógytápszerekkel és gyógyászati segédeszközökkel való ellátását a törvényhatóságokra bízta, és erre a célra Szegednek évi 9600 pengőt engedélyezett. A város polgármestere ennek alapján az elsőfokú közigazgatási {241} hatóságot szegénységi bizonyítvány kiadására utasította mindazon személyeknek, akik nem OTI-tagok, ingatlanuk nincs, és napi jövedelmük nem haladja meg a 3 pengőt. További feltétel volt, hogy ne legyen tartásra képes és arra kötelezhető hozzátartozója. A polgármester egyben felhívta az orvosokat a legtakarékosabb gyógyszerrendelésre.11 A napi 5 pengős létminimumot akkor 3 pengőben állapították meg. 1936. január l-jétől további megszorításokat vezettek be. Ettől kezdve csak az kaphatott szegénységi bizonyítványt, akinek napi keresete — városi lakos esetében — a 2 pengőt, tanyaiaknál az 1 pengő 50 fillért nem haladta meg, s nem volt olyan ingatlana, amelynek forgalmi értéke az egy évi napszámkereset összegét elérte. Az elbírálásnál nem vették figyelembe, hogy az igénylőnek hány családtag eltartásáról kell gondoskodnia, ami súlyos hátrányt jelentett a sokgyermekes családoknak.12
Az egyre bokrosabbá váló szociális tennivalók arra kényszerítették a várost, hogy a szegényügyek intézésére külön ügyosztályt állítson fel. A város népjóléti ügyosztálya 1931. március 1-jén kezdte meg működését a városházán.13 A várost 5 kerületre osztották, majd ebből kettőt összevontak, de 1938-ban egy újabbat szerveztek a tanyavilág ellátására. A kerületek vezetői nyomozók közreműködésével környezettanulmányt készítettek a folyamodók körülményeiről, ezt felülvizsgálták, majd a vizsgálat alapján a viszonyok ismeretében javaslatot tettek a segélyezésre, illetve a segélyezés módjára. Az ügyosztály mellé 1934-ben egy újabb szervet rendeltek, amelynek az volt a feladata, hogy a segélyezetteket nyilvántartsa, és pontos kimutatást készítsen a kiadott segélyek összegéről, amelynek alapján elkészíthető az ínség-költségvetés. A harmincas évek második felében a város évenként mintegy félmillió pengőt költött szociális célokra. A segélyezés módja élelem, lakás, ruházat vagy pénzbeli támogatás volt. Az élelmezést vagy természetben kapták a rászorulók a népkonyhán vagy népkonyha megváltás címén a város havi 4 pengő 50 fillért utalt ki részükre. A lakástámogatás lakbérsegéllyel vagy szükséglakásban történő elhelyezéssel történt. Szükséglakások voltak a Csillag téren (100—200 főre) és a Cserepes soron (400—450 főre). A ruházkodás támogatására vagy ruhasegélyt utaltak ki, vagy az időnként megrendezett társadalmi gyűjtésből osztottak ki ruházati cikkeket a rászorulóknak.14 A segélyezés anyagi fedezetét a társadalom támogatásán túl városi és államsegélyből biztosították.
{242} Számos jótékonysági egyesület (53. fénykép) és intézmény hirdetett alkalmanként jótékonysági akciót, pénzt és ruhaneműt gyűjtve a rászorulóknak. Ezek sem hoztak azonban lényeges javulást. Nemcsak intézmények, hanem a kormányzóné „kisrongyos" akciói, melyeket rendre meghirdetett, valamint ennek utánzásaként a polgári vezetőréteg hölgyei is szinte egymással versenyezve folytattak karitatív tevékenységet. Divattá vált előkelő körökben, hogy a hölgyek az utcán felállított asztalok mellett perselyekkel gyűjtöttek a rászorulóknak. Sok volt a jótékony célú hangverseny és előadás is. A szegény szülők gyermekein segített a Révai József piarista pap által szervezett „talpas" cserkész mozgalom, mely azon kívül, hogy rendszeres étkezést és ruhasegélyt nyújtott a beszervezett gyermekeknek, segítségükre volt beilleszkedési nehézségeikben és megalázott helyzetük elviselésében is.15
A szociális gondoskodásban hivatalosan is hangsúlyt kívántak helyezni a gyermekvédelemre, amelyet természetesen nem lehetett csupán a társadalom megértő gondoskodására bízni. A város 1938-ban 7 napközi otthont működtetett gyermekek részére, ahol 247 óvodás és kisiskolás korú gyermek októbertől júniusig kapott ebédet. A Szegedi Kender-, Len- és Jutaipari Részvénytársaság az ott dolgozó munkások gyermekei részére külön bölcsődét tartott fenn. Ebben 11 — 13 csecsemőt és a napközi otthonban 20 óvodást helyezett el. A Zöldkereszt a város és a jótékonysági egyesületek támogatásával 3580 óvodás és elemista gyerek részére adott tízóraira naponként és fejenként 2 deciliter tejet és egy-egy zsemlét. A téli hónapokban 28 iskola 500 tanulója kapott ingyen ebédet, nyáron az OTI saját tisztviselőinek felügyelete alatt napközis tábort működtetett a partfürdőn. A gyermekek egészségét szolgálta a parkokban felszerelt hat játszótér.
A Zöldkereszt egészségvédelmi szolgálata (a későbbi védőnői szolgálat elődje) kezdetben csak szakirányú tevékenységet folytatott, ezt először az országban Tóth Béla szegedi tisztifőorvos kezdeményezésére kiszélesítették a szociális gondoskodás területére is. A szolgálatnak 1942-ben 15 egészségvédelmi háza volt a városban, de tevékenysége a városon kívül kiterjedt Csengelére, Szatymazra, Csorvára és Feketeszélre is.16 A zöldkeresztes védőnő utánpótlást elősegítette, hogy az 1937/38-as tanévben Szegeden helyezték el az ország legnagyobb Védőnőképző Intézetét, amely ugyan Budapesten kezdte meg a tanévet, de 1938. március 29-én már végleges helyét Újszegeden foglalhatta el, a régi szerb-bánáti internátus átalakított épületében. Az intézetbe érettségizett lányok nyerhettek felvételt. A képzés 3 éves volt, és ápolónői, védőnői képesítést kaptak. Az oktatást az egyetem által kijelölt szakelőadók és az {243} úgynevezett oktató testvérek végezték igen magas színvonalon. A 130 növendék számára készült iskola első igazgatója Lőrincz Ferenc, az egyetem közegészségtan tanára lett.17 A szerb-bánáti kollégium felújítására a Belügyminisztérium 500 ezer pengőt utalt át, feltételül szabta viszont az épület állami tulajdonba adását, 30 ezer pengő hozzájárulást, valamint — mivel Újszeged akkor még nem volt közművesített — artézi kút fúrását, hidrofor beszerzését, csatornába bekötését, a gáz bevezetését18 és az autóbusz-közlekedés biztosítását.19 Az iskola felújítása végül is megtörtént. Így az ország harmadik védőnőképző iskolájaként, 150 növendék részére lett alkalmas.20
A szervezett anya- és csecsemővédelem nem a zöldkeresztes védőnők képzésével és munkába állításával kezdődött, hiszen az Országos Stefánia Szövetség hasonló profillal már 1917-től működtetett fiókintézetet Szegeden.21 Az intézmény fő célkitűzése a csecsemőhalandóság csökkentése volt, ennek érdekében gondozásba vették a terhes nőket, elvégeztették a szükséges laboratóriumi vizsgálatokat, tanácsokat adtak a táplálkozásra, az öltözködésre, a hygiéniai és szociális problémákra vonatkozóan. 1926-ban Szegeden három intézet működött, a gondozottak száma elérte a 2100-at. A várost hat körzetre osztották egy-egy védőnővel. Ők rendszeresen látogatták a terheseket, újszülötteket és csecsemőket. Tevékenységüknek köszönhető, hogy az átlag 21%-os csecsemő- és gyermekhalandóság fokozatosan a 17—18%-os átlagig csökkent, amely jobbnak tekinthető az ugyanakkori országos átlagnál, számba véve Szeged igen kiterjedt tanyavilágát is. Megemlítendő, hogy az ország 19 tanyai orvosa közül Szeged külterületén 1938-ban nyolc lakott. Példaként álljon itt Szeged-Alsótanya gyermekhalálozása összehasonlítva az országos adatokkal:
|
1919-1921 % |
1922-1924 % |
1925 % |
| Magyarország | 18,2 | 19,2 | 16,8 |
| Alsótanya | 19,2 | 17,2 | 17,0 |
| A továbbiakban Alsótanya | 1926. 13,0 % | ||
| 1927. 17,5 % | |||
| 1928. 16,8 % | |||
| 1929. 15,4 % |
{244} A halálozások okok szerinti megoszlásában 77,7%-a „veleszületett gyengeség", valamint az emésztő és légzőszervi megbetegedések aránya.22
A gyermekek egészségi állapota mindezek ellenére nem volt megnyugtató. Jung Sándor tiszti főorvos 1927-ben 10 388 városi és 4680 tanyai iskolás gyermeket vizsgált meg. Azt találta, hogy a városi gyermekek 43%-a, a tanyaiak 30%-a jól fejlett. Kóros elváltozást a városi gyermekek között 43%-ban, a tanyaiak között 62%-ban talált. Adatai szerint a tanyai gyermekek között háromszor annyi a tuberkulotikus, tizenkétszer annyi a trachomás és csaknem kétszer annyi az angolkóros, gerincferdüléses gyermek, mint a városiak között.23 Az Országos Közegészségügyi Intézet 1938. évi jelentésében az szerepel, hogy a Szeged-Átokházi körzetben „a lakás a tanyák túlnyomó részében egy szoba, konyhából áll, a sötét, leggyakrabban zsupszalmával fedett vályogházakban. A falak nyirkosak, penészesek, télen a szellőzetlen, túlzsúfolt szobákban a vékony falakon sok helyen csurog a lecsapódó víz. Tíz család pedig földbe vájt kunyhóban lakik".24
1937-ben a Stefánia Szövetségnek már 5 védőintézete működött a város belterületén, és három a külterületen. A védőnők száma ekkor 12, és kb. 850—900 csecsemő, valamint kétezer 1—3 éves korú kisgyermek tartozott a gondozásuk alá. Munkájuk eredményeként a csecsemőhalálozás 11%-ra esett vissza. Ez jobb volt az országos átlagnál, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a klinikán és kórházban idegen illetőségű csecsemők halálozása a szegedi halálozási statisztikát előnytelenül érintette.
1940-ben végeztek az első védőnők. Ekkor a belügyminiszter a Stefánia Szövetség működését beszüntette, illetve beolvasztotta a zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálatba. A szolgálat vezetését a tiszti főorvos vette át, és ezzel egyidejűleg Shvoy Kálmánné elnöklete alatt megalakult a helyi Egészségvédelmi Szövetség.25 A szegedi erőfeszítések ellenére 1942-ben a magyarországi városok között még mindig Szegeden volt a legmagasabb az orvosi kezelés nélkül elhalt 7 évesnél fiatalabb gyermekek száma. Ebben a szülői gondatlanságon és a szegénységen kívül a kiterjedt tanyavilág nagy távolságai, a fuvarlehetőség hiánya játszottak szerepet, ezek csaknem lehetetlenné tették a védőnői gondoskodást.
Az Országos Gyermekvédő Liga szegedi fiókja 1935-ben kezdte meg tevékenységét. Fő célja a gyermek-tuberkulózis elleni küzdelem volt. Akcióinak sorában jelentős volt a különböző iskolák mellett működő fekvőcsarnokok létesítése. {245} Bekapcsolódott a sokgyermekes családok segélyezésébe is. Évenként, Szent István napján pénzadományokat osztottak ki részükre. 1936 és 1941 között a Mérey utcában szakemberekkel jól ellátott Gyermekvédelmi Központi Irodát tartottak fenn, ahol a vizsgálatokon túl gyógyászati, jogi és pályaválasztási tanácsadást folytattak. Az iroda működését 1941-ben fedezet hiányában meg kellett szüntetni.26 Az iroda megszűnése után is tovább működtek a fekvőcsarnokok. A liga egyik legjelentősebb tevékenysége a gyermeknyaraltatás volt. A Tisza újszegedi oldalán létesített telepein 1940-ben 7900,1941-ben 10 000 gyermek üdült. Itt a gyermekek napi háromszori étkezést kaptak, egészséges mozgást végezhettek. Petrányi Győző felmérése szerint a 10 560 átvizsgált gyermek közül tünetmentes, de fertőzött volt 19,8%. A fertőzöttség komolyabb nyoma 14,5%-ban volt kimutatható, meg nem nyugodott folyamata 1,3%-nak volt, a súlyos beteg aránya 0,1%-ot mutatott. Összesen tehát a gyermekek 35,7%-a volt tuberkulózissal fertőzött.27
A világháború, Újszeged szerb megszállása, súlyosan érintették az újszegedi gyermekmenhelyet, ahol az árván maradt kisgyermekek egy részét helyezték el. A gyerekek más részét tartásdíj ellenében nevelőszülőknek adták gondozásba. Az Újszegedről kivonuló szerb megszálló csapatok kivonulásukkor ugyanis a menhelyet csaknem teljesen kifosztották, elvitték a bútorokat, ruhaneműket és súlyosan megrongálták az épületet. Az épület kijavítása, újbóli felszerelése komoly terhet rótt a városra, mígnem a menhely Turcsányi Imre, majd 1922-től Kovács Ödön vezetése alatt ismét a régi színvonalon folytathatta tevékenységét.28 A kihelyezettek rendszeres ellenőrzését az 1922-ben bevezetett telepfelügyelőnői intézmény útján végezték. Az inflációs években a nevelőszülők egyre inkább húzódoztak a gyermekvállalástól, sokan visszavitték a gyermekeket az intézetbe. Enyhített a helyzeten a tartásdíjak rendezése 1925-ben. Az intézet háború utáni éveinek nyomasztó helyzetét a következő adatok mutatják:
| Év | Gyermeklétszám |
| 1919 | 2645 |
| 1920 | 2973 |
| 1921 | 2704 |
| 1922 | 2648 |
| 1923 | 2740 |
| 1924 | 2761 |
| 1925 | 3374 |
| 1926 | 3407 |
{246} 1925-től a szegedi menhely hatáskörébe utalták a Csanád megyei intézményeket is. A zsúfoltság ezzel méginkább nőtt, úgyhogy ezekben az években a 89 ágyon 120—150 gyermeket gondoztak. A gazdasági stabilizáció után a helyzet fokozatosan javult, az intézetet, ha nem is nagymértékben, sikerült bővíteni. A 43 csecsemő, 24 gyermek és 28 dajkaágy mellett vegyi és röntgen laboratóriumot is berendezhettek. A személyzet 1925-ben 1 igazgató-főorvosból, 1 másodorvosból, 1 főnővérből és 6 gondozónőből állt. A zsúfoltság csökkenésével és ennek következtében a hygiénikus viszonyok javulásával az ijesztően magas halálozási arány 33,61%-ról 26,10%-ra esett vissza.29
A gyermekmenhely munkáját súlyosan hátráltatta, hogy a testi és szellemi fogyatékos gyermekek elhelyezése megoldatlan volt. 1928-ban azután Polyák Gábor hittanár létrehozta a Polgár utcában a Boroméi Szent Károly Irgalomházat, ahol a gyógyíthatatlan elme-, idegbeteg, szívbeteg és más fogyatékosságban szenvedő gyermekeket ápolták 120 férőhelyen. Az ápolást apácák végezték, ugyancsak a „Szent Vincések", akik a népkonyhán is dolgoztak. Az intézetalapító 1943-ban megvásárolt egy házat Felsővároson a Selmeci utcában, ezzel a férőhelyek számát 150-re emelték, és már nemcsak gyermekeket, hanem magukra maradt és tehetetlenné vált felnőtteket is felvettek, ami oda vezetett, hogy a 15 ápoló apáca a legelemibb ápolási teendőket sem volt képes elvégezni. Orvosi ellátás nem volt, közművesítés híján az ápoltak egymás után ugyanabban a vízben fürödtek, a felnőtteket is pelenkázták. Röviden: nem volt ápolás, csupán életbentartás.30
A rossz lakásviszonyok, a hygiénés kultúra alacsony színvonala, a szegény néptömegek egészségtelen és elégtelen táplálkozása miatt igen nehéz feladatot jelentett a népbetegségek elleni küzdelem, ezenfelül időnkint súlyos járványok is tizedelték a lakosságot. Legnagyobb problémát a tuberkulózis és a trachoma jelentette. Amíg ugyanis a többi fertőző betegség meg-megújuló járványokban jelentkezett, és azt a járványmentes időszakokban nem vagy alig észlelték, az előző kettő állandóan honos volt, és folyamatosan szedte áldozatait.
A tuberkulózis gyermekkori elterjedéséről, a gyermekhalálozásban jelentkező szerepéről fentebb volt szó. A védekezés egyrészt a megelőzésből, másrészt a betegek elkülönítéséből és kezeléséből állott. A megelőzés érdekében már egy 1908-ban kelt szabályrendelet kötelezővé tette a tuberkulózisban megbetegedettek bejelentését. Ez lehetővé tette a betegek eltiltását az élelmiszerek árusításától. A szabályrendeletnek mindaddig nehéz volt érvényt szerezni, amíg a Városi Tüdőbeteggondozó Intézet 1928-ban történt megszervezésével {247} létre nem jöttek a betegség elleni küzdelem szervezeti formái. A gondozóintézet a Városi Közkórházban 1928. március 19-én Kovács Ferenc főorvos vezetésével, mindössze két ápolóval kezdte meg működését. A megelőzés orvosi munkáin kívül itt végezték az úgynevezett tüdőtöltéseket, ami abból állt, hogy levegő befúvásával a mellüregbe a beteg tüdőfél nyugalomba került, és ez nagyobb esélyt adott a spontán gyógyulásra. 1928-tól 1935-ig 8950 ember jelentkezett vizsgálatra. Közülük csupán 3433 bizonyult egészségesnek. A gondozás 1940 novemberében jelentős lépést tett előre, ekkor készült el a Rákóczi téren az új tüdőbeteggondozó épülete, amelyet Merényi Albinné főorvos vezetett. Ettől kezdve szűrővizsgálatnak vetették alá az iparostanoncokat, az élelmiszerekkel foglalkozókat, a fodrászokat, a háztartási alkalmazottakat és a középiskolásokat. A gondozó 1940. december l-jétől 44 ágyas fekvőbeteg részleggel bővült. A Délmagyarország 1942. február 2-i száma újabb 150 ágy előző évi létesítéséről ad hírt azzal a megjegyzéssel, hogy még 50 ágyra volna szükség.31
A tuberkulózis okozta halálozásról 1910—1937 között az alábbi adatok állnak rendelkezésünkre:
| Év | A város lakosságának szama | Tuberkulózisban elhaltak száma | |||
| Belterületen | Tanyán | Kórházban, intézetben | Összesen | ||
| 1910 | 118000 | 148 | 100 | 42 | 290 |
| 1920 | 123000 | ? | ? | ? | 341 |
| 1921 | 120000 | 189 | 63 | 49 | 301 |
| 1928 | 132000 | 158 | 102 | 145 | 405 |
| 1930 | 135000 | 108 | 103 | 64 | 275 |
| 1935 | 140000 | 89 | 67 | 44 | 200 |
| 1937 | 138000 | 70 | 85 | 88 | 243 |
A táblázat adatai csak nagy óvatossággal értékelhetők, a halálozás ennél valószínűleg jóval magasabb volt az akkori diagnosztikai nehézségekre való tekintettel, valamint mivel nem kevesen haltak meg orvosi kezelés nélkül, és feltehetően az időskori „végelgyengülés" halálozási ok is takart tuberkulotikus megbetegedéseket. Első pillanatra meglepő a belterületi halálozás magas aránya, de ezt magyarázza egyrészt az egészségtelen pincelakások nagy száma, másrészt az a tény, hogy a belterületi lakosság orvosi ellátása színvonalasabb volt, ennélfogva kevesebb betegség maradt felderítetlen. 1928-ban a város törvényhatósági bizottsága újabb szabályrendeletet bocsátott ki. Ennek értelmében a halottkémek kötelesek voltak a tisztifőorvosi hivatalnak bejelenteni a tuberkulózisban elhaltakat. Be kellett jelenteni a nyílt, tehát fertőző betegek {248} lakcímváltozását a fertőtlenítés lebonyolítása céljából. A tápszerek előállításával és forgalmazásával foglalkozó üzemekben dolgozó alkalmazottak, valamint az utcai árusok ez irányú időszakos ellenőrzéséről is gondoskodtak. Elrendelték, hogy a gyalogjáró utakra köpködni tilos,32 a nyílt tuberkulózisban szenvedőket eltiltották az iskolák látogatásától.33 A szabályrendeletet, mint a miniszteri rendeletek mellett feleslegeset, a népjóléti miniszter nem hagyta jóvá, így nem lehetett rendelkezéseinek érvényt szerezni. 1935. április végén az iskolás gyermekek részére a rókusi iskola udvarteraszán egy 80 ágyas fekvőcsarnok létesült, ahol a fertőzött vagy arra hajlamos gyermekek iskolai tanítás után néhány órát a szabad levegőn feküdtek. Ugyanekkor felmerült, hogy szükséges lenne a szegény népréteg számára egy új gondozó létesítése.34 A meglévő Városi Tüdőbeteggondozó Intézet létszámát 1937-ben emelték: 1 főorvost, 1 alorvost, 2 gondozónőt és 1 altisztet alkalmaztak. A főorvosnak szakvizsgával kellett rendelkeznie Az intézetben minden, a szegények részére végzett orvosi munka ingyenes volt.351938-ban egy átalakított lakással bővült a Rákóczi téren a gondozó, ennek az épületnek az udvarán emeletes, modern fekvőcsarnokot emeltek 30 férőhellyel. A fekvőcsarnokban a betegek három hónapos kúrát tartottak, majd ezután járóbetegként kezelték őket tovább. A beutalást a népjóléti ügyosztály engedélyezhette.36
További lehetőséget nyújtott az 1929. április 21. óta tevékenykedő Gumókor ellen Védekező Egyesület anyagi támogatásából beszerzett mozgó röntgen készülék, amely lehetővé tette, hogy a lakosság vizsgálatára hetenként kétszer a tanyákra kiszálljanak, és a betegeket gondozásba vegyék. Ugyancsak 1938 februárjában állami támogatással egy 30 ágyas tüdőbeteg otthon létesült, ahol az állam, a város és az Országos Társadalombiztosító Intézet költségén 10—10 gyógyítható — szociális körülményeinél fogva rászoruló — beteg nyerhetett ingyenes elhelyezést. Ezenkívül a súlyos betegek részére a közkórházban is rendelkezésre állt 24 ágy. 1940-ben 32 ággyal bővítették a Városi Tüdőbeteg Gondozót, a volt újszegedi járványkórházat pedig tüdőbeteg otthonná szervezték át. Mindkét intézetbe csak igazoltan szegénysorsú betegek nyerhettek felvételt, az utóbbiban csak gyógyíthatatlanokat ápoltak.37 A tüdőbeteg otthon {249} ily módon 1941-re 64 ággyal rendelkezett. Ugyanekkor a Gyermekklinikán is létesült gondozó, gyermekek részére.38 A deszki báró Gerliczy kastélyban, átalakítása után, 1930-tól a Szent Imre Gyermekszanatórium Egyesület iskolaszanatóriumot működtetett 82 ággyal. Csak gyógyítható gyermekeket vettek fel, a gyógyítás mellett iskolai tanítás folyt. Az ápolást ferencesrendi nővérek látták el, főorvosa Kovács Ödön volt. Mindezen intézkedés ellenére a betegek száma ijesztően nagy volt, ennek tudatában az egészségügyi igazgatás fokozta a betegség elleni küzdelmet, melyhez az első igazán hatásos lépés a BCG-oltások kötelező bevezetése volt. Szegeden az országban először 1935-ben tették kötelezővé ezt a betegség-megelőző intézkedést. 1936. június 11-étől az alsóvárosi iskolában is volt egy 60 ágyas fekvőcsarnok, és megkezdték egy hasonló létesítmény építését a móravárosi iskolában. 1938 szeptemberében a Gyermekvédő Liga ingyenes ellátással 80 ágyas iskolaszanatóriumot létesített tanyai gyermekek részére az újszegedi Árpád Otthonban. Az iskolában, amely 6 osztályos volt, 2 tanítóval, egy-egy fiú valamint leány tanteremben folyt az oktatás, és fürdő, napozó továbbá röntgenhelyiség segítette a gyógyulást.39
A másik nagyon súlyos egészségügyi problémát okozó népbetegség a trachoma volt. Ez a szembetegség, ha nem gyógyították, vaksághoz vezetett, és különösen a tanyai lakosság között volt elterjedt. 1929-ben a város egész lakosságára kiterjedő vizsgálat során 2424 trachomást találtak, a külterületi lakosság 5%-a szenvedett a betegségben.40 1931-ben a szegedi tanyákon már 2716 volt a trachomások száma. Ekkor nagyszámú tanyai rendelő fokozatos létesítését határozták el, összesen 53-at. A belügyminisztériummal folytatott tárgyalások eredményeként a 8 városi, hatósági orvos mellé 1935-ben 5 állami trachoma-szakorvost kapott a város. Ők végezték a külterületi lakosság zömének kezelését a tanyák 38 pontján felállított rendelőkben. A betegeknek hetenként kellett megjelenniük a rendelőben kezelésre. Az állami orvosok részére a Belügyminisztérium biztosította a gyógyszert, fizetésüket is az állam folyósította. A város fogatokat bocsátott rendelkezésükre. A súlyos betegeket a Szemészeti Klinika vette fel. A következetes és jól szervezett egészségügyi munka eredményeként 1938-ra a betegek száma 1064-re csökkent, ez a külterületi lakosság 2%-át jelentette.41 1942-ben a betegek száma 735-re csökkent. Kezelésüket 7 városi, 10 tanyai és 3 állami trachomaorvos végezte.42
Az időszakos járványok közül a legnagyobb félelmet a lakosság között a két gyermekbénulásos járvány okozta. Nem annyira a megbetegedések száma, {250} inkább azok súlyossága miatt. Az első és enyhébb járvány 1928-ban söpört végig a városon, bár szórványos megbetegedéseket már 1923 óta jelentettek. Maga a járvány 1928 júliusában kezdődött, ekkor 42 beteget jelentettek be. A második, ennél súlyosabb járvány 1932. július 15-én kezdődött és októberig tartott. A polgármester az elemi iskolákban nem engedte a tanítás megkezdését, egészen november 3-áig. Október 16-áig 148 gyermekbénulásos megbetegedéstjelentettek. A lakossságot nyugtalanította, hogy a járvány más, emésztőrendszeri járványos betegségekkel kapcsolódott össze. Egyidejűleg 194 hastífuszos és 244 vérhas megbetegedést is észleltek.43 A betegségnek sem a kórokozóját, sem a terjedési módját nem ismerték, ezért a védekezés is vaktában történt. A felvilágosításon kívül oltani kezdtek a szülők valamelyikétől levett vérrel, abból a nem alaptalan feltevésből kiindulva, hogy ha a betegség a felnőtteket nem veszélyezteti, az csak úgy lehetséges, hogy azok vérében ellenanyag kering. Az oltásokat a gyermekkórházban végezték, a súlyos betegek a gyermekklinikára kerültek. A halálozási arány 10% körül volt, de ennél jóval több volt a maradandó bénulás.
A közegészségügyi helyzet és az egészségügyi felvilágosítás, nem utolsósorban pedig az orvostudomány haladása következtében a járványok a későbbiekben már nem jelentkeztek olyan súllyal, mint régebben. A diftéria elleni védőoltások bevezetése és kötelezővé tétel a húszas évek végén megszüntette ezt a rettegett gyermekbetegséget.
Az enterális fertőzések egy-egy körülírt, kisebb területre kiterjedő, robbanásszerű járvány alakjában, az elhasználódott víz- és csatornahálózat miatt jelentkeztek, mivel az ivóvíz- és csatornavezetékek egymás közelében húzódtak. Előfordult, hogy a vízvezetékben annak meghibásodásakor keletkező negatív nyomás szennyvizet szippantott az ivóvízbe, így a fertőződés utáni szakasz gócaiban kisebb, de mégis tömeges megbetegedés veszélyét rejtő járvány tört ki. Ez történt 1932-ben, amikor az előzőekben említett hastífusz megbetegedéseken kívül jelentősen megnövekedett az egyéb kóros hasmenéses betegségek száma. A hastífusz elleni küzdelmet megnehezítette a betegség természete. A gyógyulás után a betegek egy része egészséges bacilushordozó maradt. Maga nem volt beteg, de fertőzőképességét megtartotta. Ezért a nagy oltási kampányokon kívül (Szegeden 1937-ben több mint 50 ezer embert oltottak be) nyilvántartásba vették a bacilusgazdákat, akiknek száma 30—40 között volt. Eltiltották őket mindazon foglalkozásoktól, amelyekben a lakosságot fertőzéssel veszélyeztették. Nem foglalkozhattak élelmiszerekkel, nem dolgozhattak iskolákban, óvodákban, egészségügyi intézetekben. Az intézkedés eredményeként a tífuszmegbetegedések aránya a 30-as évek végére egy {251} ezrelék alá esett le. A légzőszervi fertőző betegségek közül a kanyaró, a vörheny és kisebb mértékben az influenza okozott problémát. Az 1934. évi kanyarójárvány januártól májusig tartott, 1400 megbetegedést regisztráltak, a gyermekintézményeket részben, így 4 elemi iskola első két osztályát és 4 óvodát bezártak. Vörhenyjarvany miatt 1921-ben kellett iskolabezáráshoz folyamodni. A vörheny terjedésének akadályozására védőoltásokat is végeztek, főleg az ijesztő, 15%-os halálozási arány és a maradandó utóbetegségek megelőzésére. Influenzajárvány 1921, 1924, 1929 és 1932-ben volt, ez utóbbiban 52 halálesetet okozott a szövődményként fellépett tüdőgyulladás, szemben az 1929. évi járvánnyal, amelynek során 3 ember halt meg.
A fertőző betegségek — különösen a tuberkulózis és a tífusz — elleni védekezés előtérbe helyezte a város siralmas köztisztasági helyzete javításának szükségességét. A helyi sajtó ostromolta a város vezetését, sürgette az intézkedéseket. 1921-ben megállapítja, hogy a város tisztaság tekintetében mögötte van a legutolsó piszkos falunak is. 1923-ban ismét felveti, hogy a köztisztasági üzem nem megfelelő, mindössze 15 utcaseprő dolgozik a városban.44 Fedett csatornák, magas nyomású vízvezeték csak a nagykörúton belül volt, a külvárosokban nyílt árkokban folyt a csapadékvíz és a házakból kiömlő szennyvíz. Megfelelő emésztőgödrök csak igen kis számban voltak. Az emberi és állati ürülék nagy része is ezekben az árkokban pangott, vagy lassan csordogált. Ezek a siralmas állapotok állandó fenyegetést jelentettek, és különösen a magas talajvízállás esetén nagy erőfeszítéssel lehetett csak megakadályozni a járványok kitörését. Az alacsonyabb fekvésű városrészekben megnehezítette a helyzetet, hogy a város árvíz utáni feltöltése következtében az addig földszintes lakásokból pincelakások lettek.45 A rossz közegészségügyi helyzet ellenére a város vezetése nem hozott lényeges áldozatot annak javítására. Mint egy 1935. évi kimutatás bizonyítja, az ország városai közül Szeged költött a legkevesebbet a közegészségügy javítására, összköltségvetésének 2,8%-át. A vezetés tétlenségét látva a szegedi orvosok 1936. március 8-án megalakították az Egészségpolitikai Társaság szegedi fiókját Kramár Jenő gyermekgyógyász professzor elnökletével.46 A társaság főtitkára Ivánovics György magántanár lett. Első ankétjukon leszögezték, hogy szükségesnek tartják a közegészségügy reformját az egészségügy teljes államosításával, a társadalombiztosításnak népbiztosítássá való fejlesztésével. Rámutattak: mindazok ellenére, hogy a csecsemőhalandóság Szegeden a legmagasabb, a tbc itt pusztít a legerősebben és a tífusz valóságos népbetegség, a kórházi ágyak száma igen alacsony, 100 ezer lakosra {252} 997 ágy jut. Ezenkívül sürgették egy a fővárosihoz hasonló vásárcsarnok megépítését, ahol az élelmiszerek ellenőrzése sokkal egyszerűbb és hatásosabb volna, mint jelenlegi formájában. A piac ugyanis ebben az időben nagyon széttagolt volt, a Rudolf tértől a Mars térig majdnem minden utcában és téren árusokat, és ami ezzel együtt jár, szennyet és hulladékot lehetett találni. Ezért a társaság az ankét vitaanyaga alapján javaslatot terjesztett a város vezetősége elé. Javasolták, hogy történjék intézkedés a piaci kóstolás megszüntetésére, mivel az árusok egyetlen kanalat használnak a tejfel kóstolásához és ennek tisztítására ugyanazt a törlőruhát. Szüntessék meg a piaci földönárusítást, tiltsák ki a piacról a harmadrendű gyümölcsöt, terjesszék ki a kötelező orvosi vizsgát a termelőkre is, központosítsák a piacot, azt kövezzék ki. Csatornázzák a Mars teret és a környező utcákat, végül, ha a kocsibeállókat megszüntetni nem lehet, kövezzék ki azokat is tisztítható kövezettel.47 A javaslat világosan mutat rá azokra a megoldatlan közegészségügyi kérdésekre, amelyekkel a város vezetésének szembe kellett néznie.
Az egészséges ivóvízellátás érdekében 1924-ben a város házi kezelésbe vette az új kutak fúratását, valamint a régiek tisztítását és javítását. A vízellátás a nagykörúton belül — eltekintve a javítások elhanyagolásától — megfelelő volt, a külső városrészeken a lakosságot alacsony nyomású artézi kutak látták el ivóvízzel. Ezen városrészek ivó-, és háztartásivíz-szükségleteinek kielégítésére a város vezetése 8 körzeti artézi központ létesítését határozta el, amely 74 utcai közkifolyóval mintegy napi 5000 köbméter egészséges vizet szolgáltatott. A közkifolyók létesítése azért volt az egyedüli lehetséges megoldás, mert az alacsony nyomás a vizet nem tudta a magasabban fekvő lakásokba eljuttatni.48 Csegezy Géza vizsgálatai a 20-as évek második felében megállapították, hogy az 50—400 méter mély artézi kutak vize tiszta talajvíz, emberi fogyasztásra kifogástalan. Egyetlen hátrányuk, hogy a hőmérsékletük meghaladja a kívánatost, egyes helyeken eléri a 26 C fokot. Az alacsony nyomású vízzel ellátott területeken a közkifolyók száma 1938-ban kerek 200-ra emelkedett, hálózatuk 35,5 km hosszú volt, míg a magas nyomású vízvezetéké 52,2 kilométer.49
Az artézi kutak fúrásával kapcsolatban két gyógyvízre is bukkantak: 1925-ben a Petőfi Sándor sugárút 77. sz. ház udvarán Csáki János malomtulajdonos 230 méter mélységben találta az egyiket, és Petőfi Sándor gyógyvíz elnevezéssel forgalomba hozta. A belvárosban a város maga lelte fel a másikat. A Petőfi gyógyvíz nem bizonyult kellően hatásosnak, és rövidesen megszűnt, {253} a belvárosi kút ellenben, mely 1928-ban létesült és közel 1000 méter mélységből hozza a meleg gyógyvizet, ma is működik. Ezen kút tulajdonosa Szeged város közönsége volt, a víz használatát forgalomba hozatal céljából Patzauer Dezső bérelte. A gyógyvíz palackozva és szénsavval dúsítva Anna-víz néven került az üzletekbe. A bérlő 1938-ban Várnay Marianne műépítész tervei alapján ivócsarnokot építtetett, ahol a víz természetes állapotban volt fogyasztható. Az Anna-víz 1938. február 9-én hivatalosan is bekerült a magyarországi gyógyvizek nyilvántartásába. A korabeli ismertetések így írnak hatásáról: „Gyógyjavallatok: a gyomor fokozott savelválasztásának szüntetése, vesekőképződés megelőzése. Belégzésre légzőszervi bántalmak esetében."50 A kút maradék vizét a gőzfürdőben használták fel. Ez a fürdő szénfogyasztását 33%-kai csökkentette.51 A kút fölé épített ivócsarnokot később, mint amely zavarta a járművezetők szabad kilátását, lebontották.
A gőzfürdő modernizálása után 1921. szeptember 20-án fogadta az első vendéget. Reininger Hermán tiszti orvos megbízást kapott orvosi rendelő nyitására, ettől kezdve a fürdő egész személyzete irányítása alá került. Megtörtént tehát az első lépés a tisztasági fürdő gyógyfürdővé való átszervezésére. A város ettől kezdve — igen szerény díjazás mellett — fürdőorvosokat alkalmazott, akiktől belgyógyász vagy sebész szakorvosi képesítést követelt meg. A fürdőorvos hatáskörébe tartozott a gőzfürdő iszapgöngyölő osztályának orvosi irányítása és felügyelete, a szénsavas fürdőkből hozzá fordulók utasítással történő ellátása, a személyzet ellenőrzése, hogy a higiéniai és gyógyeljárasokat megfelelően alkalmazzák. Megindult a személyzet szakképzése. Masszőr, iszapkezelő és elsősegély-nyújtási tanfolyamokat tartottak. Naponta 3 órán át a fürdőorvosi ügyeletet adták, és végül megszervezték az orvosi propagandát. A fürdőorvosi állást 1933-tól Ballá Izidor látta el. Neki sikerült a gyógyosztá-lyokat annyira kifejleszteni, hogy 1940-re a fürdő forgalma meghaladta az évi 12 ezret. Ezt a feladatot 1940. április 30-ig látta el, amikor az 1939. évi IV. tc-re, az ún. „zsidótörvény"-re hivatkozva elbocsátották. Helyére az Orvosi Kamara javaslatára Miskolczy Zoltánt nevezték ki, aki sebész és belgyógyász szakképesítése mellett reumaorvosi tanfolyamot is végzett.52 1941. végére a város első gőz-, és kádfürdője, az 1843. évtől — a Felső Tisza-parton — működő Wagner-fürdő annyira elavult, hogy le kellett bontani. Így azután egyetlen gyógyfürdője maradt a városnak, amely viszont a feladattal nehezen tudott megbirkózni.53 Ekkor a város vezetése arra hivatkozva, hogy a Tisza {254} Lajos körúti gőzfürdő épülete és berendezése elhasználódott, továbbá, hogy forgalma a visszacsatolt Délvidék miatt rendkívüli módon megnövekedett, egy új, korszerű gyógyfürdő építését határozta el.54 A terv megvalósítását a háború további menete megakadályozta.
A tiszai uszodák közül 1924-ben már csak a Regdon-fürdő (54. fénykép) működött, de 1930 szeptemberében megnyílhatott Újszegeden a Szegedi Úszó Egylet (SZUE) versenyuszodája, 1936-ban pedig a város egyesítette és saját kezelésébe vette a Tisza újszegedi oldalán lévő szétszórt homokos partfürdőket, ínségmunkák keretében kiépítette az újszegedi partfürdőt. (55. fénykép.)55 A partfürdő hamarosan közkedveltté vált. Kedvező időjárás esetén 4-5 ezer embernek nyújtott pihenést, s így még olcsó árai mellett is jól jövedelmező üzeme lett a városnak.56
A fertőző betegségek terjedésének megakadályozása terén komoly szerep hárult a fertőtlenítő intézetre, a bontakozni kezdő közegészségügyi intézetre és a tisztiorvosi hivatalra. A fertőtlenítő intézetben a fertőtlenítés az ilyen irányú kiképzést kapott tűzoltók feladata volt. 1939-ben a belügyminiszter rendeletére a törvényhatósági bizottság a fertőző betegségekkel szemben követendő eljárásról, valamint a fertőtlenítésről 1909-ben alkotott szabályrendeletet módosította. Kiszélesítették a törvényhatóság területén bejelentésre kötelezett betegségek körét, a fertőtlenítést belterületen kizárólag a városi fertőtlenítő intézet végezhette. Külterületen a hozzátartozók is tehették, de csak az intézet utasítása szerint. A fertőtlenítés díjtalan volt, szakszerű végrehajtását a tisztiorvos ellenőrizte. Az otthonukban kezelt ragályos betegek ajtajára piros színű, szabvány által meghatározott nagyságú figyelmeztető lapot kellett kiragasztani, mely megtiltotta idegenek belépését a lakásba. Fertőző beteget tanoncotthonban, internátusban vagy nevelőotthonban nem volt szabad ápolni.57
Előrelépést jelentett a közegészségügy területén, hogy az Országos Közegészségügyi Intézet kialakította a közegészségügyi-járványügyi vizsgálatokra specializált vidéki fiókhálózatát. Így a szegedit is, amely az Egyetem Közegészségtani és Általános Kórtani Intézetéhez csatoltan 1929 februárjában kezdte meg működését a Kálvária tér 5/B szám alatt. Az intézet asszisztenciája látta el másodállásban a fiókállomás munkáját. Díjtalanul vizsgálták az élelmiszereket. A hatóság részére az összes heveny és idült fertőző betegségekhez szükséges laboratóriumi vizsgálatot is ingyen végezték. A fiókállomás első vezetője Ivánovics György volt, akit 3-4 másodállású egyetemi asszisztens segített.
{255} Működési területük Bács, Békés és Csongrád megyére terjedt ki. 1941-ben a fiókintézet vezetését Jávor Zoltán vette át a háború okozta nehézségek közepette, amikor is az intézet létszámában erősen megfogyatkozott, és ismét az egyetem megértő segítségére szorult.
A város terjeszkedésével közegészségügyi problémává lett a temetők és a temetkezés gyakorlata is. Szegeden 1934-ben 10 temető volt, amelyek eredetileg a város szélén létesültek, de egy részük később, a város növekedésével annak lakóterületébe ékelődött be. A belterületi lakosság részére elég lett volna egy nagyobb temető is, ezért felmerült egy központi temető létesítésének terve, ahová hitfelekezeti különbség nélkül lehetett volna temetkezni, és így megszűntek volna a lakóházakkal körülépült temetők.58 A terv azonban egyházi-, kegyeleti viták során megbukott. Nagyobb sikerrel járt az ennél közegészségügyi szempontból fontosabb ravatalozás szabályozása. Mindeddig a fertőző betegségekben elhunytakra vonatkozott csupán a lakásban történő ravatalozás tilalma. A 30-as évek végére ezt kiterjesztették valamennyi elhunytra. Ezen rendelkezés jelentőségét nem szükséges külön aláhúzni, hiszen a kis lakásokban napokig ravatalon fekvő holttest virrasztókkal és siratókkal együtt nagy mértékben veszélyeztette az ottlakók, különösen a kisgyermekek testilelki egészségét. Ennek megszüntetésére a temetőkben ravatalozókat építettek — elvileg hűtőkamrákkal ellátva. Ettől kezdve a holttesteket a hivatalos halottszemlét követően a legrövidebb időn belül a körzeti temetők halottasházába kellett szállítani.59
A város közegészségügyének működőképességéért a tiszti főorvosi-szolgálat volt felelős. A tiszti főorvos tisztét 1936-ig Wolf Ferenc, 1938-ig Sajó Lajos látta el, őt követte 1944-ig Tóth Béla, végül Viola György 1951-ig. 1926-ban a tiszti főorvoson kívül 14 kerületi tisztiorvos állt szolgálatban, név szerint: Berkes Dezső, Léderer Dezső, Ács Sándor, Oláh József, Gáspár Ignác, Mogán Béla, Jung Sándor, Bucholz János, Ábrahám Gyula, Fröhlich Jenő, Wély Béla, Havas Imre, Murka István és Mészáros Ferenc.60
Az 1936. évi IX. te. július l-jével államosította a közegészségügyet. A törvény értelmében ezen időpont után tiszti főorvosi, tisztiorvosi és városi orvosi állásra csak azt lehetett alkalmazni, aki a tisztiorvosi vizsgát sikerrel letette. A vizsga tanfolyam elvégzéséhez volt kötve. Leszögezte a törvény, hogy a tiszti főorvos és a tisztiorvos állami tisztviselő, a tiszti főorvos a polgármester szakközege, de a belügyminiszter közvetlenül is utasíthatja. A tiszti főorvos a szakszerűség képviselete címén tagja lett a törvényhatósági és {256} a közigazgatási bizottságnak, az érdektelenség biztosítása érdekében magángyakorlatot nem folytathatott, mellékállású foglalkoztatását a belügyminiszter külön rendeletben szabályozta. Tiszti főorvossá csak azt lehetett kinevezni — a törvény hatályba lépésétől számított öt éven túl — aki legalább öt évig városi tisztiorvosként működött, tisztiorvossá pedig azt, aki legalább öt évig városi, községi vagy körorvosként dolgozott, vagy ezekkel a szolgálatokkal egyenrangúnak tekinthető munkakört töltött be. A tiszti főorvost a belügyminiszter nevezte ki. Hatáskörébe tartozott a lakosság orvosi- és gyógyszerellátása, a kórház — a klinikák kivételével —, a gyógyintézetek és a szociális intézmények felügyelete, az iparegészségügy és minden egyéb, amit a törvények és a rendeletek hatáskörébe utaltak.61 A tiszti főorvos a törvény életbe lépése után újból megállapította a hatósági orvosok területi beosztását és meghatározta feladatkörüket.62 A tiszti főorvosi hivatal 1936-ban a városi bérházból a Tábor utca 3. sz. alá költözött, majd 1942-ben a Zsótér-házban nyert elhelyezést. A hivatalban a tiszti főorvoson kívül 4 előadó, 1 irodatiszt, 1 egészségőr dolgozott. Ekkor a hivatal már egészségügyi ügyosztályként működött. A tiszti főorvos irányítása alá tartozott a 14 városi orvos, akik kötelesek voltak kerületükben lakni, az ünnepnapok kivételével a kijelölt rendelőkben a szegény betegeket ellátni, teljesíteni a tiszti főorvos által rájuk bízott hatósági orvosi teendőket, de emellett magángyakorlatot is folytathattak. A belterületen 6, a külterületeken 8 városi orvos dolgozott 1940-ig, amikor 2 újabb belterületi, és 1 külterületi állást szerveztek. 1938-ban 313 tagja volt Szegeden az Orvosi Kamarának. Magyarországi átlagban 1943-ban 10 ezer lakosra 9, Szegeden 23 orvos jutott. Súlyosan érintette a város egészségügyét a 2250/1944. sz. miniszterelnöki rendelet a zsidó orvosok orvosi gyakorlatának szabályozásáról. A rendelet alapján zsidó orvos — az elsősegély kivételével — csak zsidó betegeket kezelhetett. A helyzet nemcsak azért volt katasztrofális, mert az orvosok mintegy fele a történelmileg kialakult helyzet következtében zsidó volt és így az egészségügyi ellátásból kiesett, hanem azért is, mert számos kiváló szakember esett áldozatul a politikának.63
Feltétlenül figyelmet érdemel, hogy 1944-ben megjelent Csajkás Bódog szegedi orvos könyve: Szeged egészségügyének története a XVIII. században címmel.
A városi közkórház az első világháborút nagyon szegényes körülmények között vészelte át. A helyi sajtó hírt ad arról, hogy 1919 októberében egy {257} nemzetközi misszió kereste fel a kórházat. Ez alkalommal Leintner Vilmos a szemkórház és Boros József a közkórház igazgatója arról tájékoztatta a misszió tagjait, hogy bár a Tisza bal partjáig terjedő szerb megszállás miatt a kórház betegforgalma jelentősen csökkent, az élelmezési- és fűtőanyagok beszerzése a legnagyobb nehézségek árán sem biztosított. Fűteni csak úgy tudtak, hogy a kert fáit kivágták.64 Az élelmezés biztosítására állattartásba kezdtek, többek között tehenet is tartottak. A kórház ilyen állapotban maradt az 1925—1926. évi renoválásig, amikorra az épület állaga annyira romlott, hogy a benne tartózkodás életveszélyes lett. „A falak vedlettek, a padlók rothadtak, az orvosi szobákból bűz áradt ki, a műtőtermekben nincs elég víz." — írja a sajtó.65 A kórtermekben nem voltak székek, a kórház mindössze 100 inggel rendelkezett a 160 ágyhoz, hiányoztak a betegköpenyek, így a betegek saját, gyakran piszkos, fertőzött ruhájukat használták. Primitív volt a kórtermek megvilágítása, a 3 fürdőszoba falait nem lehetett lemosni. A felújítás mintegy másfél milliárd koronába került, ennek keretében modernizálták a kórtermeket, amelyek szárazak és világosak lettek. Korszerűsítették a konyhát, bevezették a házi telefont, a földszinten és az emeleten 2-2 fürdőszobát alakítottak ki, egyenként 3 fürdőkáddal, zuhannyal, hideg-meleg vízzel. A belső berendezéseket is felújították. A kórház így működött 1942-ig, amikor sor került a Kossuth Lajos sugárúti főépület átalakítására. Az így modernizált épületet 1942. október 25-én vették használatba, és azt a sebészeti osztály foglalta el. Az itt elhelyezkedő műtő országos viszonylatban is kiemelkedő színvonalú volt.66 A kórházon kívül, város- és országszerte is megdöbbenést keltett, hogy 1925. június 2-án repülőgép-szerencsétlenség során elhunyt Boros József igazgató-főorvos (56. fénykép), a kiváló sebész, akinek nevéhez a jóddal való műtéti fertőtlenítés bevezetése fűződik. Helyébe a főispán Debre Péter bőrgyógyász főorvost (57. fénykép) nevezte ki, míg a sebészeti osztály élére Machánszky Lászlót. Majd két év múlva, az ő szintén váratlan halála után Hedry Miklós lett a sebészfőorvos. A belgyógyászat osztályvezető főorvosa Kovács Kálmán volt. A sebészeti osztály betegei között helyezték el a fül-, orr-, gégebetegeket Erdélyi Jenő, és a nőgyógyászati betegeket Kiss Menyhért konziliárius főorvosok gyógykezelése alatt. Boros József emlékét a kórház előtt elhelyezett, 1926-ban leleplezett szoborral (Petri Lajos alkotása) tisztelte meg a város. Majd 1931-ben Erdélyi Jenő javaslatára a Kórház utcát és a Szent Rókus térnek a kórház felé eső részét Boros József utcának nevezték el.67
{258} A kolozsvári egyetem Szegedre helyezésével a kórház kénytelen volt szűkebbre húzódni, hogy helyet adjon a klinikai ágyak egy részének. Ez azt jelentette, hogy az eddigi 350 ágy helyett csupán 150 maradt a kórháznak egészen 1929—1930-ig, a klinikai épületek átadásáig. Ekkor viszont a kórház önálló léte került veszélybe. Az egyetem javaslattal élt a kormányhoz, melyben fölöslegesnek minősítette, hogy egy városban, egymás mellett kórház és klinika is legyen, ezért a kórháznak a klinikákba történő beolvasztását javasolta. A kórház vezetése tiltakozott a beolvasztás ellen, érvekkel bizonyítva, hogy a két intézmény funkciói nem azonosak, mindkettőre szükség van. Ádáz „testvérháború" indult a sajtó hasábjain, az elvi vitát vádaskodás és személyeskedés váltotta fel. Végül a két érintett minisztérium (a kultusz és a népjóléti) döntött. Klebelsberg miniszter pénzügyi okokra hivatkozva közölte a város — egyébként az egyetemet támogató — vezetőségével, hogy nem kívánják a kórházat átvenni. A harc ezzel elcsitult, de nem szűnt meg, mert a város vezetése Boros József helyére nem nevezett ki kórházigazgatót, csak a Népjóléti Minisztérium többszöri, végül már csaknem drasztikus sürgetésére. A belviszály októl függetlenül a város közössége sokat nyert a klinikákkal, mert a szakmai színvonal emelkedésén kívül már kezdetben is kétszeresére emelkedett a város lakóinak rendelkezésére álló ágyak száma. De nemcsak az ágyak összmennyisége emelkedett, hanem ezen belül a kórházé is, mert a gyermekklinika megnyitásakor, 1930-ban a város visszakapta a gyermekkórházat és 1937-ben megnyithatta 60 ágyas fertőző osztályát a Pulz utca 12. sz. alatti fiókkórházban. A kórház így öt osztállyal működött: sebészet, belgyógyászat, bőrgyógyászat, gyermekosztály és fertőző osztály. Epületei voltak: az egy emeletes régi épület, a századfordulón átadott Kossuth Lajos sugárúti résszel, a két egy-egy emeletes elmepavilon az udvaron (megmaradt az egyetem kezelésében), a földszintes gazdasági épület, a gyermekkórház épülete a Kossuth Lajos sugárút 35. sz. alatt és a fertőző osztály fentebb említett épülete a Pulz utcában. A kórház évenként mintegy 3000 beteget látott el és 70 ezer ápolási napot teljesített.68
Az igények, a betegforgalom emelkedésével nem tartott lépést a személyzet létszámának növekedése. A belügyminiszter 1929-ben engedélyt adott egy segédorvosi állás szervezésére, ezzel emelkedett a másodorvosok száma 4 főre.69 Ezután 1937-ben kapott ismét a kórház engedélyt két havidíjas kisegítő orvos alkalmazására.70 A törvényhatósági bizottság 1941-ben szükségesnek tartotta a kórházban a fül-orr-gége osztály, valamint a nőgyógyászati osztály {259} felállítását,71 de erre anyagi okokból nem került sor, ellenben 1942-ben jóváhagyta a belügyminiszter egy fül-orr-gége gyógyász és egy szülész-nőgyógyász rendelő főorvosi állás szervezését.72 Az orvosi ellátottságnál siralmasabb volt a kisegítő személyzet és az ápolónői létszám helyzete. Amikor 1943-ban a közkórházi szegődményes alkalmazottak számát 2 ápolónővel, 1 mosónővel és 1 beteghordozó alkalmazásával emelték, ezzel együtt a nem orvosi személyzet létszáma 50 fő volt. Az ápolónők lelkiismereti okokból jóval hosszabb ideig voltak szolgálatban, mint az előírt munkaidő, így ha az éjszakás reggel 7-kor munkába állt, csak másnap 14 órakor adta át az osztályt, vagyis 31 órát dolgozott egyfolytában. Ez természetesen nem lehetett teljes értékű munka.73 A kórház vezetésének az ápolás színvonala a létszámhiány miatt igen sok gondot okozott, ezért 1930-ban szerződést kötöttek a szombathelyi székhelyű Annunciata Nővérek Kongregációjával, és 1931-től fokozatosan szerzetes nővérek vették át az ápolási teendők jelentős részét.74
A II. világháború utolsó éveiben kiélesedő belpolitikai helyzet érzékenyen érintette a kórházi betegellátást. Nyugtalanságot keltett, hogy fiatal, szélsőjobboldali beállítottságú orvosok, illetve egyetemi hallgatók feljelentették Debre Péter kórházigazgatót, aki állítólag a kórház ebédlőjében ebéd közben kormányzósértő kijelentést tett. Az eljárás 1941-től 4 hosszú évig elhúzódott, mert bár a bíróság súlyos depressziója miatt az igazgatót 1942 decemberében felmentette, az indoklás miatti perújítás tovább húzta az ügyet, felkavarva a kórház és város nyugalmát.75 Ennél is súlyosabban érintette a kórházat a zsidó orvosok elhurcolása, köztük Kiss Menyhért megölése. Az ún. zsidótörvény értelmében zsidó orvosok nem zsidó betegeket nem kezelhettek, így a kórház csaknem teljesen orvosok nélkül maradt. Hogy ez mégsem vezetett a kórház bezárásához, az annak a paradox megoldásnak volt köszönhető, hogy az igazgató munkaszolgálatos orvosok kirendelését kérte, ami meg is történt. Ezek az orvosok természetesen szintén zsidók voltak, de azzal az indoklással, hogy a közvetlen kezelést nem ők végzik, efölött szemet hunytak.76 A „kegyelemdöfést" a kórháznak az a rendelkezés adta meg, mely 1944 szeptemberében a kórház személyzetét és felszerelésének értékesebb részét arra kötelezte, hogy a közelgő front elől nyugatra meneküljön. Ezzel a kórház működésképtelenné vált.
Az 1910-es alapítású Graef gyermekkórház 1921-ben 30 ágyas volt. Az alapító rendelkezés értelmében csak szegénysorsú gyermekek nyerhettek felvételt. {260} Teljes kapacitással nem tudott működni, mert a város nagyon mostohán kezelte ezt az intézményt. Ruhaneműek hiánya miatt 15—20 betegnél többet nem tudtak felvenni. Főorvosa Kovács Ödön volt, aki mindössze 1 ápolónővel látta el az osztályt. Amikor az egyetem Szegedre került, ideiglenesen az épületben helyezték el a gyermekklinikát, majd a város 1930-ban visszakapta az épületet. Ekkor Török Gábor látta el a főorvosi teendőket, és már egy segédorvosa is volt Sopsich Béla személyében. Ettől kezdve javult az osztály helyzete: 7 ápolónő gondozta a 45 ágyban elhelyezett beteg gyermekeket.
A fertőző betegek elhelyezésére tett erőfeszítéseknek csupán végkifejlete volt a Pulz utcai szeretetház átadása erre a célra. Az erre irányuló előterjesztéseket a mindenkori városvezetés azzal utasította el, hogy a járványok időszakosan jelentkeznek, ezért fölösleges lenne erre a célra állandó épületet lefoglalni, mert azt járványmentes időszakokban is fenn kell tartani, egyéb célra igénybe venni pedig nehézkes. Ezért járványok esetén a betegeket szükségkórházakban vagy barakkokban helyezték el. Az első világháború után az újszegedi járványbarakkokat a szerbek lebontották, és elvonulásukkor 1921. január és április között a felszereléssel együtt elszállították. A háború alatt a katonaság a Móra iskolát használta a fertőző betegek elkülönítésére, ezt 1919 októberében átadta a városnak. Ezután a fertőző betegeket ide vették fel. Nem sokáig, mert a városnak minden igyekezete oda irányult, hogy az iskolát eredeti rendeltetésének mielőbb visszaadják. Ezért megállapodtak a belgyógyászati klinikával, hogy megfelelő felszerelés átadása esetén a klinika a fertőző betegeket elhelyezi.77
1923-ban a várost kiütéses tífusz fenyegette. A klinika vezetője közölte, hogy amennyiben a járvány eléri a várost, gondoskodni kell a betegek klinikán kívüli elhelyezéséről, mert a klinikán nem tudják őket elhelyezni.78 Ezért a tiszti főorvos ismételt sürgetésére rendbehozták az újszegedi barakkokat, és 20 ággyal megnyitották azokat. Ez természetesen járványos időszakban kevés volt, szükségmegoldás után kellett nézni. Így például az 1928. évi hastífusz idején a Hétvezér utcai óvodát vették igénybe. Később a magyar hadifoglyok között 1945 áprilisában kitört kiütéses tífusz miatt, amely a városban is okozott megbetegedést, a Pulz utcai fertőző osztály épülete melletti Pozsonyi Ignác utca 11. sz. alatti lakóházat ürítették ki a betegek elhelyezésére.79 Végül az új, Pulz utcai kórházépület megnyitásához a végső lökést az adta meg, hogy az újszegedi járványkórházat 1937 szeptemberében villámcsapás érte, és teljesen használhatatlanná vált.80
{261} Nem közvetlenül a lakosság szolgálatában álltak a katonai és hadikórházak. A Szegeden lévő két katonai kórház egyikét, a császári és királyi csapatkórházat, amely a közös hadsereg kórháza volt, a kormány átadta az egyetemnek. Maradt a 150 ágyas honvéd helyőrségi kórház a Kálvária úton. Ez azonban kevésnek bizonyult. Mivel az egyetem nem tudta visszaadni a neki átadott kórházépületet, 1937-ben bőr- és nemibeteg kórház céljára igénybe vették a Mars téri faipari technikum épületét, és 100 ágyat helyeztek el benne.
1942-ben a háború szükségessé tette, hogy a sebészeti pavilonra emeletet építsenek, ezzel 200-ra emelkedett a kórház ágyainak száma.81 Ugyanez év októberében a honvédelmi miniszter az ágyak számát belső átszervezéssel 300-ra emelte. Ezáltal lehetővé vált a faipari szakiskola kiürítése és visszaadása.82 1943-ban hadi szükségkórházat rendeztek be a Madách utcai polgári fiúiskolában, 1944 júliusában a Mérey utcai leánykereskedelmi, s az Eötvös utcai iparostanonc iskolákban.
Az egyetem fő tevékenysége, az oktatási és a kutatómunka nem tartozik ezen fejezet témájához. A klinikák gyógyító tevékenysége is csak annyiban, amennyiben összefügg a város lakosságának egészségügyi ellátásával. A vallás-és közoktatásügyi miniszter 98289/1921. sz. rendeletében a várossal történt megállapodás értelmében kijelölte az egyes egyetemi intézmények elhelyezését. A központi szervek és az elméleti intézetek a Királyi ítélőtábla épületében, az orvosi kar intézetei a már működő állami közegészségügyi intézeteken túlmenően a közkórházban és a hajléktalanok menhelyén kaptak helyet.83 A belgyógyászat és a sebészet a Kálvária téri fémipari technikum épületében 70-70 ággyal, a bőrgyógyászat a Kálvária úti katonakórházban 30—47 ággyal, a szemészet a Tisza-parti szemkórházban 50 ággyal, az ideg- és elmeklinika a Pulz utcai kórházi pavilonokban 70 ággyal, gyermekklinika a Kossuth Lajos sugárúti Graef-féle gyermekkórházban 55 ággyal, a szülészeti és nőgyógyászati klinika a Fodor utcai bábaképezdében 30 ággyal, így összesen 422 ággyal kaptak otthont. Az elméleti tanszékek a Kossuth Lajos sugárúti Rókusi elemi iskola épületében helyezkedtek el. A város kitartóan küzdött a klinikák végleges elhelyezéséért, az egyetemi építkezések megkezdéséért, hogy lefoglalt épületeit mielőbb eredeti rendeltetésüknek visszaadhassa. Az ünnepélyes alapkőletételre mégis csak 1926. október 5-én került sor. A tervek szerint első ütemben, 1930-ig, a gyermek-, a belgyógyászati, sebészeti klinikáknak, valamint a bonctani, kórbonctani és törvényszéki orvostani intézeteknek kellett volna elkészülnie, második ütemben, 1935-re tervezték az egész klinika felépítését. {262} A város vezetése elhúzódónak találta ezt az ütemezést, két és fél, hároméves határidőt tartott volna előnyösnek.84 De az egyetem is sürgette a munkálatokat, mivel a szükségelhelyezéssel járó alacsony ágylétszám miatt egyre nehezebben tudta ellátni feladatát, a zsúfoltság évről évre növekedett.85 Végül 1930-ban sor került a zárókőletételre, miután elsőnek a gyermekklinikát már 1929. február 5-én átadták, majd 1930-ban lépcsőzetesen a női klinikát, a bőr- és nemibeteg klinikát, a belgyógyászati és sebészeti klinikát, valamint kilenc elméleti intézetet vehetett át az egyetem. (58. fénykép.) A klinikákat összesen 880 fekvőbeteg befogadására méretezték, a gazdasági válság miatt azonban a kultuszminiszter 1930-ban kelt leirata takarékossági szempontokra hivatkozva elrendelte, hogy a klinikák 250-nel redukálják beteglétszámukat. Szüntessék be a klinikákhoz épített elkülönítő pavilonok használatát, majd 1932. május 2-án újabb rendelkezéssel 80-nal csökkentette az egyetemen alkalmazható szegődményes alkalmazottak számát.86 Ugyancsak gazdasági nehézségek miatt nem épült fel a bonctani, kórbonctani és törvényszéki orvostani intézet, valamint az elmegyógyászati klinika. 1941-ben a honvédelmi miniszter elrendelte a klinikák részbeni igénybevételét a honvédség részére, így tovább csökkent a lakosság által igénybe vehető ágyak száma. A belgyógyászaton 35, a diagnosztikán 15, a bőrgyógyászaton 60, az ideg-elmeklinikán 20, a sebészeten 40, a szemészeten 30, tehát összesen 200 ágyat foglaltak le a honvédség részére.87
Közvetlenül az első világháborút követő években a fogorvosi munkát jórészt általános orvosok végezték. Emellett viszonylag magas volt a fogtechnikusok száma, 1940-ben 29 fogtechnikus volt a városban. A fogorvoshiány arra ösztönözte a technikusokat, hogy a tiltás ellenére „munkakörükbe nem tartozó tevékenységet", azaz orvosi munkát végezzenek.88 A város a fogorvoshiány ellenére, a gyermekvédelem szempontját szem előtt tartva, 1942-ben hozzákezdett az iskolafogászat kiépítéséhez. Egy fogszakorvos és egy asszisztensnő évenként 1300 gyermek, a belterületi iskolák első osztályos tanulóinak átvizsgálását végezte el. A szegénysorsúakat kezelésbe vették, a jobbmódúakat felszólították, hogy magánfogorvost keressenek fel. A vizsgálatok és a szegények kezelése ingyenes volt.89
A két háború közötti időszakban a szülések többségénél még a város belterületén is bábák segédkeztek. A bábák munkájának értékelését mutatja, {263} hogy míg ápolónőket és asszisztenseket iskolákban nem képeztek, a bábaképzés, hasonlóan az elmúlt évtizedekhez, a Fodor utcai bábaképezdében folytatódott. A szakképzett bábák oklevelet és működési engedélyt kaptak, de alá kellett vetniük magukat a rendszeres orvosi vizsgálatnak, mely diftéria és tífusz bacilusgazdaság kizárásán kívül kiterjedt a tuberkulózisra, nemi betegségekre és a fogászati szűrővizsgálatokra is. A külterületen 1938-ban 20, a belterületen 19 hatósági és 21 magán bába működött. A problémát ekkor nem az jelentette, hogy a szüléseket nem a szakorvosok vezették, hanem az, hogy azokhoz gyakran bábát sem hívtak, főleg anyagi okokból, de a szétszórt tanyavilágban a szegényebbek fuvarról sem tudtak gondoskodni, így a szülések 33,1%-a szakképzett segítség nélkül, rendszerint tapasztaltabb öregasszonyok közreműködésével zajlott le.90 Az egészségügyi vezetés — különösen a szülészeti klinika megnyitása óta — azon volt, hogy a bábák működését a városban visszaszorítsa, és szülészorvosi segédletet biztosítson a szülő nőknek, de az orvoshiány miatt még 1945-ben is kénytelen volt szülésznői működési engedélyt kiadni.91
Balesetek és hirtelen rosszullétek esetén a mentést már 1904 óta a tűzoltók végezték, majd a munkába 1923-tól az orvostanhallgatók is bekapcsolódtak. Munkájukat két lovaskocsival és egy teherautóval látták el. Jelentős előrelépés volt, hogy 1928-ban a Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesülete átvette a mentőállomást, így a tűzoltókra csak a tömeges balesetek ellátása és az adminisztráció végzése maradt. 92 A mentőkocsik számát ekkor négyre emelték, megszervezték a tiszai vízi mentőállomást egy motorcsónakkal és 3 fő személyzettel. 1942-ben már három őrség volt éjjel-nappal szolgálatban egészen 1944-ig, 5 gépkocsival rendelkeztek. Ekkor ezeket a szovjet katonaság részére igénybe vették, a mentési munkát ismét a tűzoltók vették át.
A sportorvoslás kezdetei az 1930-as évek közepére esnek, amikor az egyetem orvosi karának Élettani Intézetében Csinády Jenő magántanár és munkatársai először kezdtek az országban sportélettani kutatásokba. Ebből a kutatómunkából fejlődött ki előbb társadalmi munkával, csupán a lelkesedéstől támogatottan a későbbi Sportorvosi Intézet, amely megkezdte a sportolók egészségügyi szűrését, valamint a tanácsadást.93
Említést érdemel, hogy a kórházakon és klinikákon kívül egy magánszanatórium is működött a városban, mely bejáró orvosokkal igen magas színvonalon látta el a tehetősebb lakosokat. A szanatórium Tóth Jenő János tulajdona volt a Tisza Lajos körút 64. szám alatt.94
{264} 1937 júniusában az Orvosi Továbbképzés Központi Bizottsága javaslatára a klinikákon továbbképző tanfolyamokat indítottak a hatósági orvosok részére. Ennek célja az iskolaorvosi munkába történő fokozottabb bevonásuk volt. A tanfolyamon való részvételre a tisztifőorvos kötelezte a hatósági orvosokat.95 Ezek után immár felkészült orvosokkal ugyanez év decemberében a város területén lévő valamennyi iskolában megindult az iskolaorvosi munka. Ezt a Gyermekklinikán létesített iskolaorvosi rendelő irányította.96
A lakosság egészségügyi ellátásában fontos szerepük volt a gyógyszertáraknak. Új gyógyszertárak nyitására a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium adott engedélyt. A minisztérium nemcsak a lakosság, hanem a már meglevő gyógyszertárak üzleti érdekeit is szem előtt tartotta. Így pl. 1923-ban a gyógyszertárak megnyitását engedélyezték a röszkei külterületen, valamint a Petőfi Sándor sugárút és Berlini körút sarkán, továbbá Felsővároson a Római körút és a Sajka utca sarkán. Ez utóbbit olyan indoklással, hogy itteni felállítása a Tápé felé nyúló nagy kiterjedésű külvárosra (59. fénykép), és a Tápé felé vezető országúton létesült telepekre tekintettel közegészségügyi szempontból indokolt.97 Ugyanakkor azért nem engedélyezték a dohánygyár betegsegélyező pénztára részére kézigyógyszertár létesítését, mert — mint indokolták — akkor Apró Jenő Kossuth Lajos sugárúti gyógyszertára szinte teljesen „üzem nélkül" maradna, fennállása és megélhetése veszélyeztetve volna.98
A gyógyszertárak tulajdonjoga egyébként is örökölhető volt, ám ha az örökös nem volt gyógyszerész, köteles volt szakképzett gyógyszerészsegédet tartani. A gyógyszerészsegédek viszont csak úgy nyithattak gyógyszertárat, ha megvásárolták egy már engedélyezett gyógyszertár „patikajogát" is a régi tulajdonostól vagy az örökösöktől.
Az 1925. évben a következő gyógyszerészek tartottak fenn gyógyszertárat Szegeden: Gerle Jenő, Klauzál tér 3., Gergely Jenő, Kossuth Lajos sgt. 31., Löbl Imre dr., Gizella tér 5., Moldván Lajos, Újszeged, Vedres u. 1., Nyilassy Ágoston, Szilléri sgt. 11., Franki Antal (60. fénykép), Szent György tér 6., Zakár Sándor, Valéria tér 1., Temesváry József, Dugonics tér 1., Salgó Péter, Mátyás tér 4., Apró Jenő Kossuth Lajos sgt. 41., Barcsay Károly, Széchenyi tér 12., Borbély József, Takaréktár utca 1., Nagy György, Boldogasszony sugárút 31., Frankó Andor, Kálvária u. 17., Leinzinger Gyula, Horváth Mihály u. 9., Mocsáry Sándor, Kállay Albert u. 4., Nindl János, Petőfi sgt. 41., Török {265} Márton, Csongrádi sgt. 14.99 1926-ban ezek mellé két újabbat engedélyeztek: Selmeczy Bélának a Somogyi-telepen és Hoffmann Istvánnak Felsőközponton.100
1938-ban a város területén 26 nyilvános és 5 kézi gyógyszertár volt. A tanyaközpontokon 4 nyilvános patika működött, az 5 kézigyógyszertárat a külterületi orvosok kezelték.
 |
| 53. fénykép. Gyermekbarátok Egyesületének csoportja, 1922 |
 |
| 54. fénykép. Úszóházak a Tiszán, 1936 |
 |
| 55. fénykép. Tiszai partfürdő, 1936 |
 |
| 56. fénykép. Boros József kórházigazgató, a sportrepülés halottja, 1925 |
 |
| 57. fénykép. Debre Péter kórházigazgató, 1930 |
 |
| 58. fénykép. Klinikasor a Tisza-parton, 1930 |
 |
| 59. fénykép. Tápéi gyógyfűárus asszonyok, 1930 |
 |
| 60. fénykép. Franki Antal gyógyszertára a Szent György téren az 1920-as évek eleje |
|
|