|
|
1919. augusztus 1-jén a királyi Románia katonai fellépése és az antant országok ellenséges magatartása miatt a tanácskormány lemondásra kényszerült, véglegessé vált Magyarországon a bolsevik típusú proletárdiktatúra veresége. Új korszak kezdődött hazánk történetében, amely Szeged politikai életét is alapvetően meghatározta. A városban ugyan a francia megszállók támogatásával már korábban megdöntötték a tanácshatalmat, augusztus 1-je után azonban visszaállításának reménye is megszűnt. Az ellenforradalom győzelme Szeged politikai életében nem ugyanazt jelentette, mint az ország többi részén. 1920 márciusáig, a franciák távozásáig egyre kisebb mértékben ugyan, de fennmaradt a város különleges helyzete.
Szegeden már augusztus elsején megtudták a hírt a Peidl Gyula vezette, úgynevezett szakszervezeti kormány megalakulásáról. A budapesti kormány felvette a kapcsolatot a francia parancsnoksággal, és kifejezésre juttatta, hogy kész átadni a hatalmat a szegedi kormánynak vagy bármely más olyan kormánynak, amelyet az antant elismer.1 A Peidl-kormány ezzel a lépésével nyilvánvalóan a franciák, illetve az antant támogatását szerette volna elérni.
A szegedi ellenforradalmi központban egyöntetű volt a vélemény, hogy a Peidl-kormány nem fogadható el. Horthy kiáltványt intézett a katonákhoz, P. Ábrahám Dezső és Teleki Pál pedig memorandumban tiltakozott a Peidl-kormány elismerése ellen.2 A franciáktól azonban egyelőre nem kaptak szabad kezet, a „Nemzeti Hadsereget" korlátozó intézkedéseket még nem oldották fel.
Az ellenforradalmi központ diplomáciai ténykedése mellett kísérletet tett belső bázisának kiszélesítésére is. Augusztus első napjaiban létrehozták a Nemzeti Bizottmányt, amely nevével történelmi elődjére kívánt emlékeztetni. Ünnepélyes megalakulása augusztus 3-án történt a Városháza dísztermében. Feladata az lett volna, hogy széles nemzeti összefogásra építve, valami alkotmányos {310} hátteret biztosítson a szegedi kormánynak. A Bizottmányban helyet kaptak a városban tartózkodó volt főrendek és parlamenti képviselők, valamint a helyi gazdagparasztok, földbirtokosok, a Kereskedelmi és Iparkamara, az Ipartestület városi vezetői, kereskedők, vasutasok, orvosok, tisztviselők és a szegedi törvényhatóság képviselői. A szervezők megkísérelték bevonni a munkások képviselőit is, elsősorban persze a keresztényszocialista szakszervezetek hangadóit. Az alakuló ülésen Jeszenszky Géza, a Szegedi Új Nemzedék főszerkesztője és Pálfy Dániel gyáros, mindketten a szegedi ellenforradalmi szervezkedés ismert alakjai, a munkások nagyobb mértékű bevonása mellett szálltak síkra. A Nemzeti Bizottmányban részt vettek volna továbbá a politikai pártok helyben található vezérei, szegedi vezetői, közöttük a szocialisták is.3 A 158 tagú testület, Zichy Aladár gróf elnökletével, azonban nem tudta megvalósítani a reá váró feladatokat. Kis parlament helyett igazi fecsegő testület lett. Nemzeti összefogást ez a kormány és „parlamentje" nem volt képes biztosítani. Az ellenforradalmi szervezkedés jobboldali radikális és liberális politikusai egyaránt a gúny és megvetés hangján nyilatkoznak a Bizottmány 1919. augusztus 12-ig tartó tevékenységéről.4 A munkások érthető fenntartással fogadták a szegedi Antibolsevista Comité (ABC) hírhedt alakjainak, a toborzó bizottság elnökének irányításával működő testületet. Az események sodrában, amikor kiderült, hogy a szegedi ellenforradalmi központnak a tanácskormány megdöntése utáni hatalmi harcokban nem lesz önálló szerepe, a Nemzeti Bizottmány is elvesztette még a maradék, formális jelentőségét is.
A Peidl-kormány bukása után a franciák adták át a fegyvereket a „Nemzeti Hadsereg"-nek, amely a román és antant csapatok által szabad mozgástérül kijelölt Dunántúlra vonult. Horthy elhagyta Szegedet, és Siófokra helyezte főhadiszállását.5 A Friedrich-kormánnyal való sikertelen tárgyalások a szegedi kabinetet a végelgyengülés állapotába hozták. Augusztus 12-én megtartotta utolsó ülését, és beszüntette szegedi működését. Egy hét múlva pedig Budapesten saját érdemeit hangoztatva feloszlott.6 A franciák és az antant inkább a Friedrich-kormányban látták a politikai kibontakozás lehetőségét.
A szegedi ellenforradalmi központ működésének valamelyest tartósabb alakulatai voltak azok az illegális és legális szélsőjobboldali szervezetek, amelyek Szegeden alakultak, vagy itt szerveződtek újjá, és 1920—21-ben a politikai {311} élet meghatározó tényezőivé váltak. Közülük kiemelkedett az 1919 július végén létrehozott Etelközi Szövetség, amelyben ott találjuk a különítményes tisztek egy részét is. A város politikai életében átvette a szegedi Antibolsevista Comité (ABC) szerepkörét, s a szélsőjobboldali ellenforradalmi elemek újabb gyűjtőhelyévé vált. A társaság nevének rövidítésére, részben leplezésére különféle jelöléseket alkalmaztak. EKSZ, EX, ET, X és egyéb néven emlegették.7 Szabadkőműves külsőségeket utánozva szigorúan titkos társaságként alakították. Horthy ugyan nem volt tagja az EKSZ-nek, de tudott létezéséről és szoros kapcsolatban állott a tagokkal, legalábbis a vezetőkkel. Ez adta egyébként a társaság erejét is. A szegedi ellenforradalmárok közül tagja lett többek között Shvoy Kálmán vezérkari őrnagy, Kószó István ügyvéd és Zadravecz István páter.8 Az EKSZ igazán nagy befolyásra Horthy budapesti bevonulása után tett szert, amikor a politikai élet egyik titkos, nagyhatalmú vezető intézményévé vált. A magyar politikai élet és Szeged politikai élete sem érthető meg e titkos szervezet tevékenységének figyelmen kívül hagyásával. A működésről azonban éppen titkos jellege miatt viszonylag keveset tudunk.
Az EKSZ mellett a másik szegedi alapítású titkos társaság a Kettős Kereszt Vérszövetség volt, amelyet a „tizenkét kapitány" alakított, akik egyúttal a MOVE vezetőiként is ismertek. A MOVE mint legális szervezet júliusban szerveződött újjá és vált a szélsőjobboldal gyülekező helyévé.9 Július 31-én nagygyűlést tartott a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Szövetsége (MEFHOSZ) P. Ábrahám Dezső miniszterelnök és gróf Teleki Pál részvételével.10 A MEFHOSZ-ban gyülekeztek a későbbi egyetemi karhatalmi zászlóaljak vezető alakjai.
Szeged ellenforradalmi politikusai, a város hivatalos vezetői a Tanácsköztársaság vereségét követő negyedszázadban minden lehető alkalmat megragadtak, hogy hangoztassák a város különleges szerepét az ellenforradalmi rendszer születésében. A számtalan nyilatkozat közül csak a példa kedvéért idézzük Kelemen Bélát, egykori országgyűlési képviselőt, kerületi kormánybiztost: „Szegednek igen nagy szerepe volt az ország talpraállításának abban a munkájában, amely a világháború folyamán bekövetkezett összeomlás után az ellenforradalom megszervezésében kezdte lerakni az új Magyarország alapjait..."11 Ugyanez a gondolat a szélsőjobboldal sajátos stílusában: „Itt lobbant föl először a vörös láva és hamu által elfojtott nemzeti és vallásos eszme áldásos {312} szövétneke, amelynek fénye nemsokára az egész Hunniát bearanyozta. Innét indult el új honfoglalásra, itt esküdött fel újra a megtagadott háromszínű Szűzmáriás lobogóra az a nemzeti hadsereg, amelyet önként jelentkező lelkes szegedi polgárok alakítottak meg az idemenekült magyar honfiakkal karöltve."12 Az ilyen és hasonló hitvallások célja jobb esetben a város különleges helyzetének, kiváltságainak biztosítása, rendszerint azonban csak a nyilatkozó saját pozícióinak az erősítése volt.
A rendszer ideológiai alapját képező vezérelveket tartalmazó „szegedi gondolat" alapvetően Zadravecz páter prédikációiban, politikai beszédeiben formálódott hatásos ideológiai fegyverré.
Szeged polgárságának egy része valóban aktívan vett részt az ellenforradami szervezkedésben. Gyárosok, földbirtokosok, ügyvédek, vezető tisztviselők tagjai voltak az ABC-nek, a kormánynak, a Nemzeti Bizottmánynak és más ellenforradalmi alakulatoknak. A városi törvényhatóság tanácsa a város egész vagyonával jótállt a P. Ábrahám-kormány pénzügyeiért, tízmillió korona kölcsönt folyósított a kormánynak.13
Horthy budapesti bevonulásakor elmondott beszédében megemlékezett Szegedről és a városban szerveződött ellenforradalmi központról. Ebből az alkalomból a rókusi templomban ünnepi istentiszteletet tartottak a városi előkelőségek részvételével.14 Horthy kormányzóvá történt választása után elsőként a francia megszállás alól felszabadult Szegedet látogatta meg. A városban nagy ünneplésben részesítették azok, akiknek volt okuk az ünneplésre.
A szegedi előkelőségek között sok zsidó származású polgár is az ellenforradalom táborába igyekezett. Anyagilag támogatták az ellenforradalmi központot, befolyásuk később nagy részben ebből táplálkozott. Számos zsidó származású katonatiszt szolgált például a szerveződő különítményekben.15 A szegedi zsidó kispolgárság, értelmiség és munkásság döntő többsége azonban az ellenforradalom antiszemitizmusa miatt a liberális és demokratikus pártokhoz csatlakozott.
Számos szegedi politikus, városi vezető köszönheti karrierjét annak, hogy a város földrajzi helyzete és a véletlen folytán itt szerveződött az egyik ellenforradalmi központ. Néhány helyi potentátból országosan ismert figura lett, mert 1919-ben jól helyezkedett és kapcsolatait később is gondosan ápolta. Az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy ellenforradalomban szerzett érdemek elvitatása miatt még polgári per is volt. Kelemen Béla és Szakács {313} József évekig húzódó perének az volt a tárgya, hogy ki kezdte előbb a szervezkedést.16 A leggyorsabb és leglátványosabb karriert talán Zadravecz István alsóvárosi rendházfőnök futotta be, aki Horthy távozása után is kapcsolatot tartott a fővezérrel. Gyakran járt Budapesten. 1919. november 4-én Horthy megbízta a tábori lelkészség reformjának kidolgozásával. Horthy mellett volt a budapesti bevonulásakor is.17 Néhány hónapos hivatalos előkészítő munka után, 1920. május 7-én a pápa jóváhagyásával Horthy megbízta Zadraveczet a tábori püspökséggel.18 Új tisztsége és az EKSZ-ben betöltött szerepe révén nagy befolyásra tett szert vezető körökben. A szegedi politikai életre, a pozicionális küzdelmekre is jelentős hatással volt, amíg a frankhamisítási perben való részvétele miatt meneszteni nem kellett.
Pálfy Dániel az ellenforradalmi szervezkedés egyik közkedvelt találkozó helyének, a szegedi Csónakázó Egyletnek az elnökeként tett szert olyan kapcsolatokra, amelyek későbbi politikai karrierjét alapvetően befolyásolták.19 Aigner Károly ügyvéd, későbbi főispán, Kószó István ügyvéd, majd államtitkár, Dobay Gyula ügyvéd, egy ideig főispán és még sokan mások is a helyi nagyságok közül így váltak rövidebb-hosszabb időre országos politikai tényezővé, s — legalábbis Szegeden — meghatározó személyiséggé. Shvoy Kálmán vezérkari őrnagy sem csak kiváló katonai szakértelmének köszönheti gyors karrierjét, amint azt naplójában és visszaemlékezéseiben igyekszik bizonyítani, hanem az ellenforradalmi szervezkedésben betöltött szerepének is.20
Néhány helyi hivatalnok azonban rossz pontot szerzett magának. A rendőrség például néhányszor összeütközésbe került a részegen randalírozó különítményes tisztekkel. Ferenczy Mátyás rendőrkapitánynak évekig tartó zaklatásban volt része, mert 1919. július 16-án este az italos tisztekkel szemben kissé keményen lépett fel. A szegedi kormány belügyminisztere Ferenczyt felfüggesztette állásából és fegyelmit indított ellene.21 Papp Menyhért városi rendőrkapitány állítólag kezet fogott a letartóztatásban lévő szociáldemokrata Czibula Antallal, és nem volt hajlandó kiadni az őrizeteseket a BM „központi nyomozótestületének", csak a belügyminiszter határozott utasítására. Az ügyben a {314} Honvédelmi Minisztérium katonai hírszerző osztálya interveniált a belügyminiszternél.22 Papp Menyhért egyébként tagja volt a szegedi ABC-nek.
Az a helyzet, hogy a francia megszállás alatt Szeged politikai csoportosulások központja lehetett, amelyek országos jellegűekké válhattak, nemcsak a szélsőjobboldali és mérsékeltebb ellenforradalmi erőket, hanem a tanácshatalommal ugyan szembefordult, de az októberi politikai alapot meg nem tagadó erőket is szervezkedésre ösztönözte. 1919 július második felében Ábrahám Mátyás szabó és Taussig Ármin mérnök szociális békeműhely néven egy demokratikus politikai mozgalom alakítását kezdeményezte. Mindketten a szegedi munkásmozgalom ismert alakjai voltak, de a szocialista mozgalom mérsékelt szárnyához tartoztak, akik szembefordultak a kommunistákkal, a tanácshatalommal és a polgársággal való együttműködést tekintették céljuknak. Az alapszabályokat elfogadtatták a szakszervezeti vezetőkkel, ám ez a munkások egy részének nemtetszését váltotta ki. Összeköttetést kerestek a budapesti szakszervezeti vezetőséggel is, de ez eredménytelen maradt. Az ellenforradalmi kormány belügyminiszteri titkára jelentésében a békeműhely úgy szerepel, mint ami „nem egyéb, mint egy új szabadkőműves és újságíró blöff zsidó háttérrel..." A különítményes tisztek hasonlóan vélekedtek.23
A békeműhely a szakszervezeti kormányhoz hasonló koncepciót képviselt. A tanácskormánnyal szemben történő fellépésüktől a fehérterror elkerülését, egy polgári demokratikus rendszer létrehozását és külföldi támogatását remélték. A francia városkormányzó üdvözölte az osztálybékét és a demokráciát zászlajára tűző kezdeményezést, jóindulatáról biztosította a szervezőket. Hozzájárult programjuk falragaszokon történő ismertetéséhez és engedélyezte számukra népgyűlés tartását.24 A Peidl-kormány megalakulása tovább táplálta azt az illúziót, hogy a békeműhelynek lehet valami szerepe a Tanácsköztársaság után kialakuló politikai viszonyok formálásában.
A franciák és Somogyi polgármester engedélyével augusztus 3-án a békeműhely alakuló ülést tartott, amelyen Nemecskay István igazgatótanító elnökölt. Müller Manó dr. az előzményeket és a szervezkedés céljait ismertette. Várossy Gyula nyugalmazott plébános a társadalmi osztályok közötti megértés fontosságáról szólt. A szociáldemokrata tábor mérsékelt irányzatához tartozó Olejnyik József vasúti munkás a hírlapi tudósítások szerint arról beszélt, hogy először megértő emberré kell lenni, aztán szocialistává. A munkásságnak nem szabad idegenkednie a polgári osztálytól, benne ne lássa elnyomóját, kizsákmányolóját. A békeműhely ezt az „évszázados bűnt" akarja megszüntetni. „Mi {315} legyőzött nép vagyunk — mondotta — és meg kell keresnünk a mai nehéz helyzetből kivezető utat, hogy azután Budapesten is lássák, hogy itt a munkásság és polgárság nem gyűlöli egymást és hiszem, hogy ez a kibékülés meg fog történni az egész országban és talán egész Európában." A beszéd az adott helyzetben alaptalan reményeket táplált. Az alakuló ülésen felszólaltak a „munkásság" nevében, és a „szocialista gondolkodású főiskolai hallgatók" nevében is, és bejelentették csatlakozásukat.25 Néhány nap múlva szervező értekezletet tartottak, amelynek meghívóját Várossy Gyula, Nemecskay István, Wimmer Fülöp kenderfonógyári igazgató, Bene János vasmunkás, Olejnyik József és Taussig Ármin írta alá.26 Valószínűleg itt határozták el, hogy küldöttséget menesztenek Budapestre, hogy céljaiknak országos politikusokat nyerjenek meg.
A küldöttség augusztus 17-én a békeműhely nagygyűlésén számolt be a tárgyalások eredményéről. Garami Ernővel beszéltek például, s benne látták liberális célkitűzéseik egyik megvalósítóját. A műhelygyűlésen határozatot fogadtak el, amely kimondja, hogy az októberi forradalom alapján állnak és vívmányait megvédik. A demokratikus haladás érdekében keresik a kapcsolatokat a nyugati demokratikus államokkal, elsősorban Franciaországgal. Tiltakoztak minden Habsburg-restauráció ellen. A békeműhely a nemzet gerincének a „dolgozó polgárságot", a munkásságot és parasztságot tekintette, s bennük látta az ország erkölcsi, anyagi és szellemi újjáépítésének forrását. Vezéreikül Garami Ernőt, Vázsonyi Vilmost, Varjassy Lajost és Nagyatádi Szabó Istvánt jelölte meg az elfogadott program. A program sürgeti továbbá — nyilván Várossy Gyula kezdeményezésére — a radikális egyházpolitikai reformot. A nagygyűlés 10 tagú küldöttséget menesztett az említett pártvezérekhez.27 Sikerült tárgyalniuk az újjászerveződő Függetlenségi és 48-as párt vezetői közül Lovászy Mártonnal; P. Ábrahám Dezső, Bárczy István demokrata párti korifeusokkal; Nagy Györggyel, a Köztársasági Párt vezetőjével; valamint a szociáldemokrata Peidl Gyulával és Buchinger Manóval. Az augusztus 24-i műhelygyűlésen a küldöttség elmondotta, hogy a fővárosi politikusok helyeslik a szegediek kezdeményezését.28 Augusztus végén azonban ennek a súlya már egyenlő volt a nullával. Az újjászerveződő liberális ellenzék befolyása nem volt még számottevő. A pártok saját soraik rendezésével voltak elfoglalva, a szegedi alakulatnak nem sok jelentőséget tulajdonítottak.
{316} A szociális békeműhely szeptember folyamán csendesen kimúlt. A szociáldemokrata párt városi lapja, a Munka október 3-án még arról tudósított, hogy az I. kerületi pártszervezet taggyűlésén javasolták: a vezetőség vegye fontolóra, hogy a párt tagja maradhat-e továbbra is a békeműhelynek.29 A műhely azonban ekkor már valószínűleg nem működött. Története bizonyítja, hogy Szegeden 1919 őszén a francia megszállás ellenére kevés lehetőség volt egy demokratikus politikai csoportosulás kialakítására. Az ellenforradalom győzelme a liberális-demokrata pártalakulatok számára is új helyzetet, súlyosabb körülményeket teremtett, amelyhez nem volt könnyű alkalmazkodni.
Összegzésül megállapíthatjuk, hogy a békeműhely egyes szegedi szociáldemokraták és a liberális-demokrata politikusok kezdeményezése nyomán jött létre a tanácshatalomtól elhatárolódva, a fehérterror elkerülésének szándékával. A francia megszállás és szakszervezeti kormány által keltett illúzió éltette ideig-óráig. Szükségszerűen megbukott azonban a nyílt ellenforradalmi erők heves támadása és a szervezett munkások részvétlensége miatt. A városi szocialista munkásmozgalom többsége még augusztus végén sem fogadta el az SZDP visszaállítását, s keményen bírálta a békeműhelyben szereplő szociáldemokrata pártvezetők politikáját.
Szeged város közigazgatása és politikai élete 1919 augusztusa után is nagymértékben függött a megszálló csapatoktól, döntően a francia városkormányzótól. Július 26-án Rondenay ezredes lett a városparancsnok, akinek mindenekelőtt az országos politikai kérdésekkel, diplomáciai problémákkal kellett foglalkoznia. Az 1919. augusztus 12-én, a szegedi kormány távozásakor helyébe lépő de Tournadre tábornok, városkormányzó már döntő súllyal a városi közigazgatásra, a politikai élet újjáéledésére fordíthatta figyelmét. A tábornok a megszállás végéig töltötte be tisztét.
A francia megszállók közreműködésével már a Tanácsköztársaság idején visszaállt Szeged polgári közigazgatása. Ez hasonlatos volt a március 21. előtti állapotokhoz. A tanácskormány lemondása után azonban a közigazgatás terén is változások voltak. A demokratikus gondolkodású, polgári radikális párti Dettre János helyett a P. Ábrahám-kormány augusztus elején a katolikus körökkel jó kapcsolatban álló Dobay Gyula 48 éves ügyvédet, az ellenforradalmi hadsereg egyik szervezőjét nevezte ki Csongrád vármegye és Szeged város kormánybiztos főispánjává.30 Kelemen Béla az októberi forradalom {317} előtti főispán kerületi kormánybiztos lett Szeged, Csongrád, Csanád és Békés vármegyékre kiterjedő hatáskörrel. Kelemen 1920 júniusáig maradt meg tisztében, amikor megszűnt a kormánybiztosi intézmény. Valószínűleg a hatáskörök kezdetben még nem voltak egészen pontosan elhatárolva. A Friedrich-kormány augusztus 8-i rendelete alapján ugyanis a közigazgatás és az önkormányzati szervek terén az 1918. október 30-a előtti állapotokat kellett visszaállítani, s így Kelemen lett volna tulajdonképpen a főispán.
A főispánság kérdése szeptember elején rendeződött, amikor a Friedrich-kormány megerősítette hivatalában Dobay Gyulát. Kelemen pedig a Tisza-Maros torkolati kerületi kormánybiztos lett.31 A kinevezéseket a franciák is tudomásul vették. Dobayval szemben azonban számos kifogást emeltek, mert szélsőséges politikát követett. A munkásszervezetek közül csak a szakszervezetek működését akarta engedélyezni, a szociáldemokrata pártot nem ismerte el.32 A városkormányzó engedélye nélkül bocsátott el politikai okokból tisztviselőket, és több más, hatáskörét meghaladó intézkedést tett, ami miatt a franciák kérték Friedrichtől a főispáni hivatalából való felmentését. Dobay október végén lemondásra kényszerült. Lemondásában valószínűleg az is szerepet játszott, hogy indulni akart a közelgő nemzetgyűlési képviselő-választáson, és mint kormánybiztos nem indulhatott. November 2-án a keresztényszocialista Vasek Ernő, fővárosi ügyvéd lett a szegedi kormánybiztos főispán. A franciák jóváhagyása nélkül természetesen ez sem történhetett.
Somogyi Szilveszter polgármester az októberi forradalom után továbbra is hivatalában maradt, megpróbált alkalmazkodni a változott körülményekhez. 1919 márciusában azonban a Munkástanács félreállította. A direktórium távozása után a franciák akaratából ismét a város élére került. Az ellenforradalmi szerveződéstől ő óvatosan távol tartotta magát. Nem vett részt például az ABC tevékenységében, de nem is szakította meg kapcsolatait a szervezkedőkkel. 1919 júniusában közzétette, hogy belépett a szerveződő nemzeti hadseregbe és felhívott mindenkit, hogy kövesse példáját.33 így maradhatott az augusztusi fordulat után is hivatalában. Mérsékelten konzervatív, a városért sokat tevő politikus volt, aki természetesen lojális viszonyban volt az ellenforradalmi rendszer hatalmasságaival. A polgármester helyettese 1926-ig Bokor Pál volt, akinek a lakásán gyűléseztek 1919-ben a szegedi ABC tagjai.
1919. szeptember 16-án Tournadre városkormányzó tábornok hozzájárult a fővárosi székhelyű igazoló bizottságok szegedi tevékenységéhez. A bizottságok {318} azonban semmilyen döntést nem hozhattak, országos szervükhöz javaslatot nem tehettek a városkormányzó hozzájárulása nélkül. Parancsa nélkül hivatalnokot, alkalmazottat és munkást nem lehetett elbocsátani. Az igazoló bizottságok természetesen a fegyelmi alá eső és bírósági hatáskörbe tartozó ügyekben nem járhattak el. Tonelli Sándor, a szegedi események jó ismerője megjegyzi: „valójában azonban egyetlen esetben sem terjesztették az iratokat hozzá, a városkormányzóhoz döntés végett."34 Szeptember 24-én a belügyminiszter elrendelte a törvényhatósági és községi tisztviselők, valamint az egyéb alkalmazottak igazolását. Kelemen kerületi kormánybiztos a rendeletet október 11-én továbbította a szegedi kormánybiztos főispánnak.35 Az igazoló eljárás célja a forradalmak idején aktív szerepet játszó hivatalnokok és más alkalmazottak elbocsátása, s az ellenforradalmi rendszer híveivel való felváltása volt.
1919 decemberében a városkormányzó jelentést kért a főispántól arról a 150 tisztviselőről, akit az ő engedélye nélkül elbocsátottak. 80-an nem kaptak fizetést, mások pedig csak 60 koronát. A főispán válaszában közli, hogy ezek nem visszaélésekből adódtak, bármilyen fájdalmasak is. Az évezredes jogrend felbomlása után most arra kell törekedni, hogy újra megszilárduljon a jog, az igazság és rend, írta. Aki pedig ezt nem érti meg, „annak pusztulnia kell".36 A francia parancsnokság korlátozó intézkedései tehát csak kismértékben befolyásolhatták a hatalomra került, az augusztus 1-jei fordulat után megerősödött ellenforradalmi városi vezetést.
A megüresedett városi hivatalnoki állásokba tülekedtek a menekültek, az ellenforradalmi szervezkedésben érdemeket szerzett állástalan, vagy alacsonyabb beosztásban lévő tisztviselők.37
A fegyelmi eljárások azonban már jóval előbb, 1919 augusztusában is voltak. 18-án fegyelmi eljárást megelőző vizsgálatot rendeltek el Dreyer József és Szakáll József rendőrkapitányok ellen a forradalmi időkben tanúsított magatartásuk miatt.38 Később ezek párhuzamosan folytak az igazoló eljárásokkal.
Az új rendszer egyik támaszát jelentő rendőrséget 1919 októberében államosították, s Szegeden kerületi rendőr-főkapitányságot hoztak létre Szalay József vezetésével. Szalay, volt orosházi szolgabíró, majd hódmezővásárhelyi rendőrkapitány, a forradalmak előtt a szegedi rendőrség főkapitányának tisztét töltötte be és 1918 novemberében a Munkástanács, valamint a Nemzeti Tanács {319} erélyes fellépésére távozott hivatalából. Irodalomszeretete miatt, s liberális beállítottságából adódóan az ellenforradalom után a szélsőjobboldali megtorlás elől igyekezett menteni Móra Ferencet és Juhász Gyulát, a szegedi irodalmi élet kiválóságait. A szegedi kapitánysághoz 1919-ben 146 rendőr és 116 pótrendőr tartozott. „A rendőrségnek ily módon való újjászervezése a megszálló csapatokkal teljes egyetértésben történik s mintegy garancia arra, hogy az ő kivonulásuk után sem borul fel a rend" — írta a Szegedi Új Nemzedék.39
A szegedi rendőrkapitányságot 1926-ig Bottka Sándor rendőrfőtanácsos vezette. Bottkát nem tarották elég erélyesnek, illetve túlságosan is erélyesnek a tüntető jobboldali egyetemisták elleni rendőri fellépések alkalmából, ezért helyezték át Szombathelyre.
A forradalmi és ellenforradalmi eseményekben kiemelkedően jelentős szerepet játszottak a katonák, különösen pedig a tisztek. A szegedi kerületi katonai parancsnokság Szombathelyi Béla alezredes parancsnoksága alatt az ellenforradalmi szervezkedés egyik fő bázisa, támogatója volt. A francia kivonulás után Janky Kocsárd ezredes lett a körzet parancsnoka, akit Horthyhoz rokoni szálak is fűztek. Shvoy Kálmán a körzet-parancsnokság vezérkari főnöke írta az 1920-as évről: „Minden nálam összpontosult, mindenről tudtam, nemcsak katonai, de polgári ügyekről is."40 A körzet parancsnoksága tehát nem csupán katonai ügyekkel foglalkozott, hanem hatalmával élve beavatkozott a polgári életbe is, utasításokat adott például a polgári kormánybiztosnak. A hadsereg fő funkcióit 1921-ig a belső ellenzéki erők elnyomása képezte, tehát lényegében karhatalmi feladatokat látott el. A tiszti különítmények „nemzetvédelmi szolgálatát" 1920 júniusában T (tájékoztató) osztállyá alakították. A szegedi katonai körzetparancsnokság osztályán 1920-ban 20 nyomozó állt szolgálatban.41 A francia megszállás alatt lévő területek és az ország többi része közötti különbség fokozatosan csökkent. 1920. február elején a franciák hatályon kívül helyezték a hadijog alapján hozott, valamint a magyar ellenforradalmi kormányok által kiadott, az általuk elismert törvényekkel, rendeletekkel össze nem egyeztethető rendeleteket.42
A francia megszállás vége lényegében zökkenőmentes átmenet a sajátos autokratív-konzervatív rendszerre.43 A franciák Szegeden a tanácskormány, felszámolása után a későbbi, a Bethlen István által életre hívott kompromisszumos megoldáshoz nagyon hasonlító politikai viszonyokat hoztak létre a városban {320} és környékén. De Tournadre tábornok 1920. február 29-i parancsában olvashatjuk, hogy Franciaország „Sohasem kívánt egyebet, csak azt, hogy Szegedet a bolsevizmussal szemben megvédje."44 A szociáldemokrata politikai platform iránt azonban több megértést tanúsítottak, szerepet szántak neki a konszolidált hatalomban is. A jobboldali radikalizmus erői sem bontakozhattak ki akadálytalanul, főleg katonai területen, de nem is tiltották tevékenységüket. A velük szemben alkalmazott taktikát legfeljebb korlátozónak, mérséklőnek lehetne minősíteni.
A francia megszállás a szociáldemokrata irányzat számára kétségtelen jelentett bizonyos védelmet a különítményekkel szemben. Ez bizonyos illúziókat szült a munkások körében. A hatóságok, a munkaadók elleni panaszaikra a francia városkormányzótól reméltek orvoslást. A szélsőjobboldali ellenforradalmárok viszont törekvéseik meghiúsítóit látták a franciákban. Az alsóvárosi templom História Domusába 1920. március 1-jén Zadravecz a következőket jegyezte be: „...különösen rossznak mondhatom a francia megszállást, mert annak idején, bár az ő jóakaratú engedelmükkel indult meg Szegeden az ellenforradalmi nemzeti mozgalom, mégis ők voltak azok, akik a nemzeti hadseregünket akcióképtelenné tették. Sima, érthetetlen politikájuk égisze alatt mind a mai napig vígan élt és tanyázott a hazátlanság, s a kommunizmus mételye!..."45 A jobboldal tehát nem volt teljesen megelégedve a francia megszállókkal, de „jóakaratú engedelmükre" végső soron mindig számíthattak.
Kelemen Béla, a szegedi ellenforradalmi szervezkedés egyik vezéralakja, kerületi kormánybiztos bizonyosan többek véleményét fejezte ki, amikor a megszállás végén de Tournadre tábornokhoz írott levelében kiemelte, hogy a francia sereg „megoltalmazta a román és szerb csapatok által az általuk megszállott területeken gyakorolt atrocitásoktól" Szegedet. A távozó városkormányzó is azt írta, hogy a francia megszállásnál súlyosabb megszállástól szerették volna megvédeni a várost, „amelyeknek a magyar érdekekkel és aspirációkkal közvetlenebbül ellentétes érdekeik és aspirációik vannak."46 Kétségtelenül, ha választani lehetett volna, a lakosság is szívesebben választotta volna a franciákat, mint a nacionalizmustól fűtött, nemzeti sérelmektől motivált szomszédos román és szerb hadsereg által történő megszállást.
Újszeged 1918 novemberében szerb megszállás alá került, s csak 1920. augusztus 20-án szabadult fel. A megszállás alatt a lakosságot számos kellemetlen inzultus érte, de a legfontosabb tényező mégis az volt, hogy a szerbek segítséget nyújtottak az ellenforradalmi erők szerveződéséhez. A hadifogságban {321} lévő tisztek egy részét szabadon engedték és Szegedre irányították a románokhoz hasonlóan. Fegyverekhez és lőszerhez juttatták a szerveződő ellenforradalmi egységeket. Arról is szó volt, hogy a szegedi ellenforradalmi kormány átköltözik a szerb megszállás alatt lévő Pécsre, vagy Bajára.47 A franciáknak a „nemzeti hadsereggel" szembeni korlátozó magatartását akarták ezzel kijátszani. Az áttelepülés ellen persze számos érv szólt, nem sok realitása volt.
A forradalmak alatti politikai magatartásért a francia megszállás idején csak azok ellen emeltek vádat, akik 1919 májusa után is a tanácskormány érdekében tevékenykedtek. Velük szemben rendszerint a francia hadbíróság járt el, igen súlyos ítéleteket hozva. Az összeomlás után a Tanácsköztársaság egykori funkcionáriusainak, aktív vezetőinek jelentős részét letartóztatták, de bírósági eljárás csak a francia megszállás után indult ellenük, mert addig a megszálló hatóság nem engedélyezte a perrendi garanciák nélküli eljárásokat.
A politikai perekben a magyar ellenforradalmi igazságügyi szervek a Friedrich-kormány 1919. augusztus 19-én kiadott 4039/1919. ME. sz. kormányrendelete szerint jártak el, amely kimondta a gyorsított eljárást, és azt, hogy ilyen esetekben „alakszerű nyomozó eljárásnak helye nincs". A jogszabálynak minősülő rendelet a Tanácsköztársaság intézményeit, rendeleteit nem ismerte el hivatalosnak. A tanácskormány alatti tevékenységet tehát lényegében bűnszövetkezetben elkövetett bűntettnek minősítették, a közönséges bűntett kategóriájába sorolták. A hivatalos minőségben eljárókat „hivatalos hatalom színlelésével" elkövetett bűnökkel vádolták. A vezetőket mint közönséges bűnözőket ítélték el.48
Tanácsköztársasági ügyekben Szegeden a Szegedi Törvényszék Markovich Iván táblabíró vezette 5 tagú tanácsa ítélkezett. Az ügyek elhúzódtak a gyorsított eljárás ellenére, mert sok ügyben kellett eljárni, másrészt a helyszínen, tehát az adott helységben ítélkeztek. Szegedieket így nem csak a városban, hanem elvileg az ország bármely részén bírósági eljárás alá vonhattak. Az ügyészség munkája is megszaporodott. A háború előtti létszám több, mint kétszeresével dolgoztak.49 A sajátos szegedi körülmények miatt peres eljárást {322} csak az ún. „Felsőtanyai-direktórium" tevékenysége kapcsán indítottak, kivétel a Czibula Antal és társai elleni per. Őket a szegedi és a felsőtanyai tevékenység miatt is perbe fogták.
A franciák még nem hagyták el a várost, amikor 1920. február 27-én megkezdődött az első tanácsköztársasági politikai per Dreyer (Drégely) József volt rendőrkapitány ellen. Őt, aki vörösnyomozóként és a Vörös Őrség egyik parancsnokaként szolgált a tanácskormány idején, valamint vádlott társait, a Vörös Őrség tagjait „hivatalos hatalommal történő visszaélés" címén fogták perbe. Dreyer (Drégely) Józsefet 2 évi, Pioker Antalt 1 év 6 hónapi, Tápai Jánost pedig 14 napi szabadságvesztésre ítélték.50 Néhány nappal később zajlott le Stéhli István szobafestő pere. A Markovich-tanács „betörés és lopás" bűntettének minősítette a vádlottnak a Szeged-felsőtanyai direktórium idején kifejtett tevékenységét, nevezetesen, hogy a Vörös Hadsereg számára élelmet és ruhaneműt rekvirált. Két év és hat hónap fegyházbüntetést kapott.51
Czibula Antal szocialista ügyvéd mint fővádlott kétszer is a Markovich-tanács elé került. Először a Tanácsköztársaság idején kifejtett néhány napos szegedi tevékenységéért vonták felelősségre, később pedig az úgynevezett Szeged-felsőtanyai direktóriumban betöltött szerepe miatt került a vádlottak padjára. 1920 áprilisában a szegedi direktórium, illetve Tanácsköztársaság szegedi vezetői álltak a bíróság előtt. Czibula Antal a szegedi direktórium volt tagja 6 hónap, Udvardi János direktóriumi tag pedig 9 hónap szabadságvesztést kapott az ellenforradalmi bíróságtól. Bartha Lászlót, a Vörös Őrség egyik szervezőjét 8 hónapra, Heffner Károlyt, a direktórium rendőrségi biztosát 10 hónapra ítélték el. Kondász Ferenc vörös őr büntetése 4 év fegyházban eltöltendő szabadságvesztés volt. Ozsvári József, a leszerelt katonák volt elnöke és Munkácsi István, a közélelmezési bizottság volt tagja 5-5 hónap börtönbüntetést kapott.52
A Szeged-felsőtanyai direktórium egy évvel később lefolytatott perében Czibula Antalt és Stéhli Istvánt 5-5 év börtönre és 10-10 év hivatalvesztésre, Gila Istvánt, a Vörös Őrség szervezőjét, parancsnokát 4 év börtönre és 10 év hivatalvesztésre, Szalay Jánost, az intéző bizottság volt tagját pedig 1 év fegyházra és 3 évi hivatalvesztésre ítélték.53 Az indoklás ezúttal is zsarolás, magánlaksértés, lopás stb. Czibula Antal a súlyos vádak és a várható ítélet súlya alatt sem tört meg. Bátran vallotta: „Az én szocializmusomnak nem a gyűlölködés az alapja, hanem az emberszeretet."54 A perben elítélteknek nem {323} kellett a teljes időt letölteniük a börtönben, mert 1922 februárjában rájuk is alkalmazták az amnesztiarendeletet, amelyet 5 évet meg nem haladó büntetés és a közbiztonságot nem veszélyeztető esetekben lehetett érvényesíteni.55
1921 augusztusától októberéig tartott a „polgári direktórium" két tagjának, Tabódy Zsolt ezredesnek és Dettre János volt kormánybiztos főispánnak a pere. Közülük hiányzott Somogyi Szilveszter, aki ekkorára már teljesen beépült a város ellenforradalmi vezetésébe. Tabódyt 5 havi, Dettrét 2 havi fogházra ítélték.56
1921 decemberében véget ért Szegeden a Markovich-tanács tevékenysége, lezárultak a gyorsított eljárással lefolytatott politikai perek, amelyek majd két esztendeig tartottak. A Szegedi Ügyészség 1921. december 31-ig a gyorsított eljárás szabályai szerint 1916 személy ellen indított eljárást, és 917 gyanúsítottat tartóztattak le. A Szegedi Törvényszék 208 személy ellen hozott elmarasztaló ítéletet.57 Természetesen az adatok Csongrád és Csanád vármegye területére is vonatkoznak, nemcsak Szegedre. Az ügyészségi összesítőből nem derülnek ki ugyan pontosan, de a nagyobb területre vonatkozó számokból is jól látható, hogy sokkal több ember ellen indítottak eljárást, mint akiket később bíróság elé állítottak, és a bíróság is csak az esetek harmadában talált okot az elmarasztaló ítéletre. Nagyon sok embert hurcoltak tehát meg, a bíróság szerint is ok nélkül.
A megtorlás és az új rend építésének másik „törvényes" eszköze az internálási eljárás és a rendőri felügyelet volt. Az első, internálásról szóló utasítás még 1919 augusztusában látott napvilágot. Novemberben és 1920 márciusában a budapesti kormány újabb rendeletekkel szabályozta a politikai szempontból veszélyesnek minősülők internálását. 1920 júniusában egy belügyminiszteri körlevél felhívta a hatóságok figyelmét, hogy azokat a politikai okokból elítélteket, akik már letöltötték büntetésüket, nyilvántartásba kell venni és el kell rendelni internálásukat.58 1921 márciusáig Szegeden 160 internálási eljárást indítottak, amiből csak 75-öt fejeztek be. 30 embert internáltak, 45-öt pedig rendőri megfigyelés alá helyeztek. Ezenkívül még 23 ember állt rendőri megfigyelés alatt.59 Októberben azt írták a lapok, hogy az utolsó internálási eljárások folynak. A kerületi rendőrfőkapitány parancsára ekkor internálták Olejnyik Józsefet és Deli Károly cipészsegédet.60 A rendőri felügyelet csak 1922 elején enyhült. A Szovjet-Oroszországból hazatért hadifoglyok jelentkezési kényszerét is ekkor szüntették meg.61
{324} A büntetés és megtorlás látszólag enyhébb formáját jelentették a köztisztviselők, pedagógusok ellen indított hivatali fegyelmi eljárások. Szigorúan jártak el a pedagógusok ellen, akik a forradalmak idején exponálták magukat. 1920-ban 24 szegedi pedagógus ellen indítottak fegyelmit.62 Akiket az első alkalommal nem bocsájtottak el, csak megdorgáltak, vagy egyszerűen csak szerepelt a nevük a gyanúsítottak listáján, azok sem érezhették magukat biztonságban, mert jött a rettegett B-listázás. 1922-ben csökkenteni kellett a közalkalmazottak létszámát, közöttük a tanítók, tanárok számát is. Többek között azokat bocsájtottak el, „akik a proletárdiktatúra alatt erősen exponálták magukat". Június 30-ával 94 pedagógus vesztette el állását a szegedi tanfelügyelőség területén. Nagy részük az új rendszer számára „politikailag megbízhatatlan" volt.63
1919. augusztus végén már hírül adták a szegedi lapok, hogy Dobay főispán összehívatta a számonkérőszéket, amely a hivatalnokok első félévi ténykedését vizsgálta.64 Igen sok városi hivatalnok ellen indult fegyelmi eljárás azért, mert részt vett az 1919. júniusi általános sztrájkban. Az adóhivatalban például húsznál több tisztviselőt ítéltek kisebb-nagyobb pénzbüntetésre, fizetéscsökkentésre. Akik a sztrájk szervezésében is tevékeny részt vállaltak, azokat elbocsájtották. Egyik adóhivatali becsüst a politikai sztrájkban való részvétele miatt ítélték állásvesztésre. „Ezáltal azonosította magát az akkor uralmon levő kommunista irányzattal, eszmékkel, mely egyének életére, vagyonára tört, amelynek célja a belbéke és a társadalmi rend teljes felforgatása, s az ország tönkretétele volt" — olvashatjuk az indoklásban.651920. március 1. után a szegedi postahivatalban 7 tisztviselő és 16 altiszt ellen indult fegyelmi eljárás, 2 tisztviselőt és 5 altisztet elbocsájtották.66
Dr. Kertész József felsőtanyai kerületi orvos 1919-ben a közegészségügyi osztály vezetője volt. 1920-ban a Szegedi Új Nemzedék éles támadást indított ellene. Az igazoló bizottság nem igazolta őt és áthelyezték Csengelére. Kertész doktor pedig tulajdonképpen csak a kötelességét teljesítette. Legnagyobb bűne az volt, hogy levélben köszönte meg a Wallisch Kálmánnak, a direktórium tagjának, hogy állásában véglegesítették.67
Természetesen nincs mód felsorolni mindazokat, akiket így vagy úgy elért az ellenforradalmi megtorlás politikai szereplésükért. A leírt esetek inkább csak illusztrálják több száz szegedi polgárnak a sorsát. A megtorlás a különítményesek {325} által elkövetett gyilkosságoktól a büntetőeljárásokon, az internálásokon és a rendőri felügyeleten át a hivatali igazolásokig és fegyelmikig változatos formában nyilvánult meg. Mindez kiegészült a polgári szabadságjogok, mindenekelőtt a szervezkedési jog korlátozásával és a munkaadók egyéni bosszújával, terroral. Az utóbbihoz tartoztak például a szélsőjobboldali szervezetek fenyegetődzései, hecckampányai és rágalomhadjáratai. A megtorló eljárások részben elérték céljukat, észrevehetően befolyásolták a politikai légkört.
A megfélemlítés kiváltotta a szembeszegülés különböző formáit. A passzív ellenállás egyik formája volt a „Nemzeti Hadsereg" bojkottja. A szerveződő hadseregbe csaknem kizárólag hivatalnokok, katonatisztek és menekültek jelentkeztek. Szegedi munkások és parasztok a legritkább esetben álltak be katonának. „Jelentkező szép számmal volt, de sajnos nem annyira a szegediek, mint a vörös üldözés elől Szegedre menekültek sorából..." írta naplójába Zadravecz. Pedig kocsmáról kocsmára járt agitálni a páter is.68 A nép egyszerű fiai gyakran illették nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel a fehér hadsereget és személy szerint a fővezért, Horthyt. Ezért néha súlyos árat fizettek. Például az egyik péksegédet „kormányzósértésért", amit a királysértés mintájára kreáltak, 1 évi fegyházzal büntették.69 A szervezett munkások között is voltak, akik — pl. Geleta Ádám és Bernáth András — a hadseregbe való belépés ellen agitáltak.70
Az internálással, börtönnel vagy gyilkossággal fenyegetett mozgalmi emberek áldozatkész segítőtársakra leltek. Lengyel János cipészsegéd, akkoriban vasúti munkás majd egy évig bújtatta lakásán Belocerkovszkij Antalt, a szegedi kommunista mozgalom egyik vezetőjét.71
1920 decemberében a szegedi kommunisták megszöktették a letartóztatásban lévő Udvardi Jánost, a KMP volt szegedi titkárát, a direktórium tagját.72
Az elégedetlenségnek nem csupán a munkások között voltak megnyilvánulásai, hanem parasztok, kisbirtokosok és hivatalnokok körében is. 1919 novemberében a szentmihálytelki városi paprikatermelő bérlők vonultak fel a Városháza elé, s tiltakoztak a Friedrich-féle rendelet ellen, amely a paprikakereskedelmet ismét állami monopóliummá tette. A termelőknek így az olcsóbb állami felvásárlási áron kellett eladni termékeiket. Az elkeseredés hulláma oly magasra csapott, hogy november 28-án reggel a csendőrök a tömegbe lőttek.
{326} Mintegy 25-en megsebesültek. Sok tüntetőt a rendőrségen vertek meg.73 1920. február 4-én több, mint 200 főből álló küldöttség vonult a polgármester elé, és a közélelmezés hiányosságai miatt tiltakozott. A tömeg főként kisiparosokból és hivatalnokokból verbuválódott.74
A Tanácsköztársaság megdöntése után Szeged politikai élete nehezen áttekinthető, bonyolult képet mutatott. A gyors változás, a kialakulás szakaszában lévő politikai pártok és különféle más, még nem intézményesült politikai csoportok át- és összefonódása volt a jellemző az első időszakra. A társadalmi megosztottságban, a valós érdekekben gyökerező politikai tevékenység nem juthatott szabadon, legális keretek között kifejeződésre. A megszálló francia csapatok jelenléte és az országos politikai erőviszonyok erőteljesen befolyásolták a helyi politikai erőviszonyokat, annak jobboldali elemeit erősítették. Nyilvánvalóan megmutatkozott a forradalmak bukásának a demokratikus, baloldali erőkre tett bénító, erőtlenítő hatása. Jelentősen módosították továbbá a városi politikai csoportok szerveződését és egymás közötti erőviszonyait a szegedi potentátok személyes kapcsolatai és összefonódásai, amit 1920-ban Vasek főispán „atyafiságos" politikának nevezett. A város politikai életét tehát döntően a külső tényezők határozták meg, de az nem tekinthető pusztán az országos viszonyok lenyomatának.
1919 szeptemberében a kormány számára készült feljegyzésben a város politikai életét két táborral jellemezték. Legerősebbnek tekintették a keresztény nemzeti csoportosulást, amely a keresztényszocialista és a keresztény nemzeti párt helyi szervezeteit, valamint a Magyar Nemzeti Szövetség alakulóban lévő szegedi osztályát foglalta magában. A liberális tábort szervezetlennek, gyengének mutatja be a jelentés írója, olyannak, mely még zászlót bontani se volt képes.75 Az elemzésből kimaradt a szociáldemokrata párt, amelynek ugyan voltak kapcsolódási felületei a liberális-demokratikus táborhoz, de önálló politikai erő volt, s a liberálisoknál sokkal szervezettebb is. A három politikai tábor kétségtelenül a város politikai életének valóságos megosztottságát jelzi, de az egyes csoportosulások természetesen nem voltak teljesen egységesek.
{327} A keresztény-nemzeti politikai csoportosuláson belül találjuk a szélsőjobboldali radikálisokat, akik katonai diktatúrára törekedtek, és minden liberális, demokratikus és szocialista erő felszámolását követelték, hangos antiszemita propagandát folytattak. A legerősebb, legnagyobb befolyással bíró katonatiszti különítményes csoportok és rájuk támaszkodó Gömbös-féle politikai irányzat a hagyományos pártkereteket átlépve szervezkedtek. Később titkos társaságok, egyletek és részben legális politikai pártok révén gyakoroltak befolyást a városban.
A tanácskormány veresége előtt és augusztus 1-je után is élénk szervező és propagandamunkát végzett a keresztényszocialista párt, amely jelentős támogatást kapott azáltal, hogy a párt országos vezérei az ellenforradalom szerveződése idején megjelentek Szegeden. A párt ideológiai alapja számos ponton kötődött a „szegedi gondolathoz", a keresztény-nemzeti kurzus eszmeköréhez, így jellemzője volt az antikommunizmus, a főként antiszemitizmus formájában jelentkező antikapitalizmus, az agresszív és türelmetlen vallásosság, az agrárdemagógia, valamint az osztálybéke és osztályegyüttműködés hirdetése.76
A keresztényszocialista szervezkedés 1919 augusztusától mint a keresztény-nemzeti tábor része, fontos szerepet játszott az ellenforradalmi hatalom megszilárdításában, a város politikai életének egyértelműen a jobboldali irányzatát képezte. Elsősorban a keresztény kispolgárságot mozgósította az új kurzus mellett. Befolyása főleg háztartási alkalmazottakra, a dohánygyári munkásnőkre, nyomdászokra és a vasutasokra terjedt ki. Csatlakoztak a keresztényszocialistákhoz a postások és a vágóhídi dolgozók is.77 A párt kapott támogatást a Katolikus Körtől is, amelynek elnöke Dobay Gyula volt, a kormánybiztos főispán.
A keresztényszocialisták igyekeztek elhódítani a szervezett munkásokat a súlyos csapásokat szenvedett szociáldemokrata párttól és a szakszervezettől. Novemberben például a húsipari munkások szociáldemokrata szervezeteinek bizalmi férfiai beléptek a keresztényszocialista szakszervezetbe.78 Néhány nappal később követte őket a nyomdászok egy része. Sikereiket jelentős részben az magyarázta, hogy tagjaiknak nagyon is kézzelfogható előnyöket tudtak biztosítani. A dohánygyárban például lisztet, fát és krumplit osztottak.79 Nem vetették meg a szociális demagógiát sem. 1919 októberében Román Nándor vasúti fékező, a párt munkástitkára azt nyilatkozta a Szegedi Új Nemzedéknek, {328} hogy programjuk sarkalatos pontja a főpapi vagyonok és a nagybirtokok felosztása a mezőgazdasági munkások között. Az ipari munkások igényeit pedig „más úton" kívánják kielégíteni.80 Az ilyen radikális megnyilvánulások azonban nem jellemezték a pártvezetést és az egész pártot.
A keresztényszocialista párt sikerei ellenére a párt városi szócsöve mégis azt írta: „Szeged gyarapodása keresztényszocialista párttagok tekintetében el van maradva a többi országrésztől."81 A Dobay helyébe lépő Vasek Ernő főispán mint a párt exponense, mindent megtett a keresztényszocialisták befolyásának további növelése érdekében, pozícióik javításáért. 1920 februárjában nyilatkozta: „Mikor Szegedre kerültem, a városban atyafiságos politikát folytattak és anarchikus állapotok uralkodtak. Ami a jelenlegi politikai helyzetet illeti, ma az egyetlen komoly politikai tényező Szegeden a Keresztényszocialista Párt, még ezzel szemben a szociáldemokraták jelentősen meggyengültek."82 Vasek önigazoló, érdemeit eltúlzó nyilatkozata ugyan nem teljesen állja ki az igazság próbáját, de kétségtelen ebben az időszakban a keresztényszocialista párt- és szakszervezeti mozgalom fellendült, és a város politikai életének szervezett és komoly befolyással bíró politikai csoportosulásává vált.
A Friedrich István és Teleki Pál nevével fémjelezhető Keresztény Nemzeti Párt szerveződése lassabban és kisebb eredménnyel történt. Nagyobb sikere lett a Budapesten 1919. szeptember végén — október elején létrehozott Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának (KNEP), amely magába tömörítette a Friedrich-féle Keresztény Nemzeti Pártot és a keresztényszocialista pártot, valamint a volt néppárti és Károlyi-párti politikusok egy részét is.
A keresztény-nemzeti politikai csoportok egyesítésének gondolata Szegeden már 1919. szeptember elején felmerült. „Sajnos az a kívánságunk, hogy a hazafiasán érző elemek egy pártban egyesüljenek, a mai napig még nem történt meg. Azonban a különböző árnyalatok között oly kicsiny a különbség, hogy remélhetőleg rövid időn belül több párt között egybeolvadás várható" — írta a Szegedi Új Nemzedék.83 Egyelőre azonban Kelemen Béla vezetésével csak a Magyar Nemzeti Szövetség szegedi osztályának alakításáig jutottak el. A társelnökök és alelnökök között találjuk az ellenforradalmi szegedi vezető garnitúra sok jeles képviselőjét. Dobay főispánt, Kószó Istvánt, á keresztényszocialista Nagel Manót, Várhelyi József belvárosi plébánost, Zadravecz István pátert és sok más helyi politikai tényezőt vagy annak a feleségét.84 A KNEP azonban {329} csak decemberben alakult meg a nemzetgyűlési képviselő-választások előtt néhány héttel. Az I. kerületben létrehozott pártszervezet elnöke Kelemen Béla kerületi kormánybiztos lett, alelnök pedig Széli Gyula. Az ügyvezető igazgatói tisztet Aigner Károlyra, a későbbi főispánra bízták, aki a keresztényszocialista párt egyik vezető embere volt. „Póttitkárnak" Zsirkay János szélsőséges újságírót választották, aki egyidejűleg a Területvédő Liga városi szervezetének főtitkári tisztét is betöltötte.85 Ugyanakkor bejelentették a választási blokk megalakulását, amely a KNEP-en kívül az egyesült Kisgazdapártot foglalta magába. Hozzá tartozott azonban a városi keresztényszocialista párt is. Néhány nappal később ugyanis közölték a pártvezetők, hogy nem olvadtak össze a KNEP-pel, csak blokkba szerveződtek vele.86
A választási blokkhoz tartozó Kisgazdapárt szegedi szervezkedése 1919. szeptember elejére nyúlik vissza. Szeptember 3-án megalakult a fővárosban Sokorópátkai Szabó István vezetésével az Egyesült Kisgazda- és Földművespárt, amely a kisgazdamozgalomnak a nagybirtokosok befolyása alatt álló irányzatát képviselte. Szegeden szeptember 7-én az alsóvárosi népkörben tartott nagygyűlésen jelentették be, hogy megkezdődött a kisgazdapárt szervezése. A gyűlésen Zadravecz páter, Lippay György, Jeszenszky Géza, a Szegedi Új Nemzedék laptulajdonosa és főszerkesztője, valamint Kószó István a 48-as függetlenségi Kossuth-pártiból kisgazdává lett ügyvéd, földbirtokos beszélt.87 A kisgazdapárt megalakulását, vezetőségének névsorát október elején adták hírül a helyi lapok. Pártelnök Kószó István lett, alelnök pedig Tóth Imre. Tíz választási körzetben választottak pártvezetőséget, amiből az sejthető, hogy kiterjedt szervezőmunkát végeztek.88 A párt az általános titkos választójog híve volt és Habsburg-ellenesség jellemezte. Kószó nyilatkozta 1919 októberében: „A világháború tüzében a Habsburg háztól »megszabadultunk«, önálló királyválasztási jogunk megnyílt. Az alkotmányozó nemzetgyűlésnek lesz a feladata megállapítani azt, hogy Magyarország milyen alkotmányformát vállal, királyságot-e vagy köztársaságot."89 Kószó a nemzet gerincének a kisgazdákat és hivatalnokokat tartotta. A párt óvatos, mérsékelt földreformot hirdetett, a földbirtokosoknak fizetendő megváltással és a kisajátítandó nagybirtok felső határának megjelölése nélkül akarta a kisgazdák számát növelni.90 Az Egyesült Kisgazda- és Földművespárt helyét jelzi a politikai pártok között, hogy felmerült, csatlakoznak az alakuló KNEP-hez. November elején Kószó István városi {330} küldöttség élén járt Budapesten Clerk-nél, hogy „Szeged százhúszezernyi katolikus népének valódi hangulatáról tájékoztassa."91
Nagyatádi Szabó István Országos Kisgazda- és Földművespártja az előző pártalakulásnál demokratikusabb volt. Programjába vette a földreformot, a közigazgatás reformját és élesen bírálta a kormányt. Ők a szegény- és középparaszti, valamint a liberálisabb gazdagparaszti rétegekre építettek. Nagyatádi Szabó párthíveinek első szegedi gyűlését 1919. október 19-én tartották. A keresztényszocialisták és a Friedrich-kormány hívei igyekeztek megzavarni a gyűlést és heves vitát, majd verekedést provokáltak. Az egybegyűltek kinyilvánították bizalmatlanságukat a Friedrich-kormánnyal szemben.92
A két országos kisgazdapárt november végén fuzionált, megtartva Nagyatádi Szabó pártjának nevét. Az egyesülés ezek után Szegeden is megtörtént, de a párt vezetésében és irányvonalában nem következett be lényeges változás. Kószó, aki továbbra is a párt helyi vezetője maradt, bármikor késznek mutatkozott volna a kisgazdákat a keresztény-nemzeti táborba vezetni. A párt tulajdonképpen elvi engedmények nélkül köthetett választási paktumot a KNEP-pel és a keresztényszocialistákkal.
A Szegeden is hagyományokkal rendelkező Függetlenségi és 48-as pártot 1919 októberében és decemberében megkísérelték újjászervezni. Az országosan is belső válsággal küzdő és a városi vezetők által elárult párt nem tudott megerősödni, pedig P. Ábrahám Dezsőt, a szegedi ellenforradalmi kormány miniszterelnökét állították képviselőjelöltnek. A párt azonban országosan sem tudott igazán magára találni.93
Szeged politikai életében egyik meghatározó tényező, a legszervezettebb politikai erő a Magyarországi Szociáldemokrata Párt volt. A szocialista-kommunista munkások formailag egységes pártjának egységes szervezetében a megszállás sajátos körülményei miatt már augusztus elseje előtt megkezdődött a fordulat, amely a szociális békeműhely létrehozásában öltött testet. Augusztus 12-én új vezetőséget választott a pártszervezet, amelybe a párton belül jobboldalinak számító szociáldemokraták mellett a politikailag mérsékelt jelzővel illethető vezetők is bekerültek. A pártszervezet elnöke Ablaka György nyomdász, alelnöke pedig Ábrahám Mátyás szabómunkás lett. A közismert kommunisták, radikális szocialisták kimaradtak az új vezetésből.94 A megválasztott vezetőknek a szociális békeműhelyben kifejtett tevékenységéből és {331} nyilatkozataiból egyértelműen kiderül, hogy szembefordulva a Tanácsköztársasággal, az 1918-as szociáldemokrata ideológiai-politikai irányvonalat akarták folytatni. Az MSZDP 1919. augusztus 24-i budapesti országos újjáalakulása után a szakszervezeti vezetők egy része azon a véleményen volt, hogy az MSZDP megszűnt, egységes munkáspárt lépett a helyébe. Követelték, a párt ne a II., hanem a III. Internacionáléhoz csatlakozzon. Az összvezetőségi ülés végül is 219 szavazattal 27 ellenében megszavazta a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) visszaállítását.
A munkásmozgalom kommunista szárnya nem szervezkedhetett szabadon, működését megtiltották. A francia városkormányzó a kommunistákat egyszerűen „álruhás rablóknak" minősítette.
A szegedi helyzet különlegességét, a szociáldemokrata pártszervezet erejét, a szervezett munkások anyagi áldozatvállalását bizonyítja, hogy 1919. szeptember 21-én napilapot tudott kiadni „A Munka" címmel. A lap két éven kérészül, 1921. okt. 2-ig rendkívül nagy szerepet játszott a szervezeti élet fejlődésében, a szociáldemokrata mozgalom megerősödésében. A munkások régi vágya teljesült az újság kiadásával, s ez növelte önbizalmukat és erejükbe vetett hitüket. A Munka hasábjain gyakran jelentkezett Juhász Gyula és Móra Ferenc, akik az újság színvonalát jelentősen emelték és biztosították a kapcsolatot a haladó értelmiséggel, polgársággal.
A munkásmozgalom nagy erősségét jelentette továbbá a jól működő Munkásotthon, amely a francia megszállás idején a Berlini körúton lévő honvéd laktanyában adott otthont a politikai tevékenység mellett a munkás-kultúrmozgalomnak is. Különösen jelentős volt az 1919 nyarán létrehozott Munkásszínpad. A színpadon egy év alatt 22 darabot mutattak be. A francia városparancsnokság a műsorválasztásba nem szólt bele, így jótékonyan érvényesülhetett Juhász Gyula és Móra Ferenc hatása.95 A franciák kivonulása után a Munkásotthon épületét a város visszavette, és kaszárnyává alakította. Ezután a Maros utcában rendezkedett be a Munkásotthon.
A munkás-kultúrmozgalom fellendülését jelezte a Szegedi Munkásdalegylet folyamatos működése. 1919 októberében pedig a Munkásotthonban megindult az első eszperantó tanfolyam.96
A pártszervezet életének kiemelkedő eseménye volt az 1918-as polgári demokratikus forradalom évfordulójának a megünneplése, valószínűleg az országban egyedülállóan. A megemlékezésen, amelyen Kelemen kerületi kormánybiztos és Somogyi polgármester is részt vett, a pártvezetőség kifejezte {332} ragaszkodását az 1918-as forradalom vívmányaihoz, így a köztársasághoz is.97
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt Szegeden 1919 augusztusa és 1920 januárja között az ország nagy városait tekintve valószínűleg a legkedvezőbb helyzetben volt. A pártszervezet hagyományainak megfelelően a legszorosabb összefonódásban működött a szakszervezetekkel, amelyek a párt anyagi alapját képezték, ők tartották fenn az újságot és a párt más intézményeit.98
A politikai élet porondján nemcsak pártokat találhatunk, hanem jelentős politikai szerepet játszó helyi és országos központú társadalmi szervezeteket is. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt — mint láttuk — szorosan együttműködött a szakszervezetekkel és a különféle munkás-, kultúr- és sportegyesületekkel. A társadalmi szervezetek és a politikai pártok kölcsönösen kiegészítették egymást a polgári pártok esetében is. A Horthy-korszakban különösen a konzervatív és a jobboldali erők tömörültek gyakran társadalmi szervezetekbe. A szegedi társadalmi szervezetek, egyletek közül kiemelkedett a Katolikus Kör, amely még 1908-ban alakult és a háború alatt is szerepe volt a város politikai életében. Szeged katolikus városnak számított, a határmódosításokkal a csanádi egyházmegye székhelye, püspöki város lett. Az ellenforradalmi fordulat után 1919. augusztus 22-én a püspöki kar az aktív politizálás mellett foglalt állást, támogatást nyújtott a keresztényszocialista pártnak és a keresztény sajtónak.99 A szegedi Katolikus Kör is ebben a szellemben tevékenykedett, Dobay Gyula elnökletével. A kör tagjai, vezetői között találjuk Lippay György tankerületi felügyelőt, Pallavicini Alfonz Károly őrgrófot, Shvoy Kálmánt, dr. Boros József kórházigazgatót, a Dohánygyár igazgatóját és természetesen így a gyár tisztviselőit is, a MÁV Üzletvezetőség tisztikarát és még számos ügyvédet, gyógyszerészt, pedagógust. A kör tagjai voltak továbbá nagy számban a háztartási alkalmazottak és több gyári munkás is.100 A katolikus társadalmi szervezkedés azonban nem az egész városra terjedt ki, nagyrészt a belváros határain belül maradt.101 A Katolikus Kör elsősorban a keresztényszocialista párt társadalmi bázisát jelentette. Hatékony segítséget nyújtott a Szegedi Új Nemzedék című, keresztény nemzeti irányzatú szélsőjobboldali lapnak.
{333} A keresztényszocialista párt másik támogató társadalmi szervezete az Ébredő Magyarok Egyesületének (ÉME) szegedi csoportja volt. Karácsonyi Guidó plébános, Zsirkay János újságíró, Schmidt Ferenc állomáselöljáró, Szilassy Cézár lapszerkesztő, Lábos Endre MÁV felügyelő, Nemecz Ferenc menekült tisztviselő és még sokan mások hasonló foglalkozási körből nagy aktivitással dolgoztak az ÉME-ben. Nagy részük a Területvédő Ligában (TE-VÉL) és a MOVE-ban is szerepet vállalt.102 A különféle keresztény nemzeti irányzatok jobboldali egységének létrehozásában pedig nagy szerepet vállalt a Magyar Nemzeti Szövetség szegedi osztálya.
Szeged politikai életének tagoltsága nyomon követhető a sajtó területén is. Az augusztusi fordulat után öt napilap jelent meg a városban: a Szegedi Új Nemzedék, a Délmagyarország, a Friss Hírek, a Szeged és Vidéke, valamint a Szegedi Napló. A Szegedi Új Nemzedék kivételével, amely csak 1919. június 31-én indult, ezek a lapok már a forradalmak előtt is megjelentek. 1919. szeptember 21-én a Munka címmel megjelenik a szociáldemokrata párt napilapja is.
A sajtó viszonyok tükrözték a politikai életben bekövetkezett változásokat. Megnőtt a szerepük az úgynevezett keresztény nemzeti irányzatú újságoknak. A keresztény Endrényi-cég, amelynek a kezében volt a Szegedi Napló, a Szegedi Híradó és a Friss Hírek, a maga javára próbálta kamatoztatni a megváltozott helyzetet. Ez azonban nem hozott sikert az első időszakban, amikor a szélsőjobboldal még egyértelműbben fölényben volt, s az Endrényi Imre által kiadott lapokat túlságosan „liberálisnak" találta. A politikai konszolidációval a sajtóviszonyok is konszolidálódtak, a legmarkánsabb politikai irányzatok megszervezik a stabil napilapokat. Ez azonban nem azt jelenti, hogy megszűnt volna egyik, vagy másik napilap felszámolására irányuló aknamunka, vagy nyílt támadás. 1919-től új jelenség a menekült újságírók megjelenése, amely a jobboldal, a nacionalista sajtó szilárd bázisát jelentette.103
A Szegedi Új Nemzedék a Horthy-korszak végéig áll a jobboldali, majd a szélsőjobboldali erők szolgálatában. A szegedi sajtó egyik szilárd pólusát képezte. 1919-ben Jeszenszky Géza volt a lap főszerkesztője és tulajdonosa. Hamarosan azonban részvénytársaság alakult az újság kiadására. 1920 elején rövid ideig Szilassy Cézárt és Zsirkay Jánost tüntették fel, mint felelős szerkesztőt. 1920. február 4-től Dobay Gyula lett a részvénytársaság elnöke és egyben az újság főszerkesztője. A rt. igazgatósági tagjai között találjuk Kószó István {334} ügyvédet, a város kisgazdapárti képviselőjét, később Aigner Károly főispánt is.104 Felelős szerkesztő 1921-ig Zsirkay János volt, tőle hosszabb időre Iván Mihály, az EME egyik vezetője vette át a lap szerkesztését. 1925-ben 2000 pédányban jelent meg az újság, amely az egyik főispáni jelentés szerint a keresztény szocialista párt befolyása alatt állt. 1922-től a Baross Szövetség, a Túrán Szövetség, a Magyar Nemzeti Szövetség és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége hivatalos lapja lett. Politikai irányvonalát „keresztény ellenzékinek" jelölték meg. A kormánypárttól tehát jobbra állt. Mindamellett a kormánytól 1920 és 1922 között rendszeres állami támogatást kapott.105
A Szegedi Új Nemzedék az 1930-as években, a keresztény-nemzeti hagyományait folytatva, a szélsőjobboldali erők szócsövévé vált. Megszűnéséig a liberális-demokratikus és a szocialista politikai erők esküdt ellensége maradt.
A városi sajtó szerkezetének a Szegedi Új Nemzedékkel szembeni ellenpólusát a Délmagyarország képezte, amely 1920 júliusától Szeged címmel jelent meg.106 Szerkesztője Szilassy Cézár, az ellenforradalmi szervezkedés egyik aktív tagja, a „Szeged Lapkiadó Vállalat Rt." igazgatója. A lap kezdetben nem volt éppen a Délmagyarország demokratikus-liberális, a szocialista eszmék hagyományainak folytatója. A liberális-demokratikus politikai irányzat megerősödésével, s a polgárság aktív támogatásával azonban a Szeged a liberális ellenzék egyik legfontosabb fórumává vált. Így érthető, hogy a kormánypárt és a szélsőjobboldal támadásainak állandó céltáblája volt. Ennek egyik bizonyítékát láthatjuk abban, hogy 1922. augusztus 5-én a belügyminiszter betiltotta az újságot, amelyet ekkor Vermes Ernő szerkesztett.107 Az adminisztratív politikai támadások azonban nem vetették vissza a lap fejlődését. 1922. október végén ismét megjelenik, és 1925 januárjában már eléri a 3000-es példányszámot. Felelős szerkesztőként ekkor Frank Józsefet tüntették fel. Tőle azonban hamarosan átvette a szerkesztést Pásztor József. Ekkor a lap már ismét Délmagyarország címmel jelent meg.108 A Szeged, illetve a Délmagyarország a szervezett munkások, a szociáldemokrata pártszervezet számára is nagy segítséget jelentett, hiszen az 1921 óta nem rendelkezett saját lappal. Az SZDP, a szakszervezetek itt jelentették meg közleményeiket. A cikkírók között gyakran szerepelt Juhász Gyula és Móra Ferenc. A lap munkatársai körében kiváló {335} szakmai felkészültségű, haladó szellemű újságírókat találunk. Vér György, Dettre János, Magyar László és Úr György neve érdemel többek között említést. Így tehát a Délmagyarország nem csupán progresszív szellemisége, hanem szakmai színvonala miatt is kiemelkedett a két világháború közötti szegedi sajtótermékek közül. 1944-ben, a német megszállás idején a lapot betiltották, tulajdonosát és munkatársainak egy részét elhurcolták.
A Délmagyarország hétfői kiadása volt a Hétfői Rendkívüli Újság, amely 1938-ig jelent meg.
A Délmagyarország a Horthy-korszak politikai viszonyrendszerében baloldali irányzatú, liberális-demokratikus szellemiségű lapnak számított. Irányvonalának kialakításában döntő szerepet játszott Pásztor József, aki az újság főrészvényese és ügyvezető igazgatója, majd főszerkesztője volt. Mellette Ballá Jenőnek, a kiadóhivatal vezetőjének, Ligeti Károly újságírónak, szerkesztőnek és Ottovay Károlynak, a lapbizottság vezetőjének, az igazgatótanács tagjának a tevékenysége érdemel kiemelést. (94. fénykép.)
A Délmagyarországot politikai ellenfelei, a jobboldali újságok gyakran nevezték zsidó lapnak. Az újságnak mint üzleti vállalkozásnak a fönntartásában valóban szinte kizárólag a helyi zsidó polgárság működött közre. Magyar László, Lengyel Vilma és Pór Tibor szintén a zsidóságból származott. Zsidó azonosságtudatuk azonban nagyon különböző szintű volt, már amennyire ezt meg lehetett állapítani. A szélsőjobboldal persze szüntelen felhívta a közvélemény figyelmét nevezettek zsidóságára.109 Felfogásuk szerint ugyanis a zsidó egyet jelentett a liberalizmussal, az októbrizmussal és szocializmussal, általában minden „káros", „destruktív" politikai és szellemi irányzattal.
A Szegedi Napló is a nagy múltú újságok közé tartozott. 1922-ig a helyét kereső konzervatív irányzatú újság, amely kormánytámogatásban részesült, nyilvánvalóan a helyi hatóságok javaslata alapján. 1922-ben éles támadások érik egyik cikke miatt. Balogh Lajos tanácsnok, az ÉME egyik vezetője a város közgyűlésén elérkezettnek látta az időt, hogy a „destruktív" sajtó megfékezésére felirati javaslatot terjesszen elő. „...Itt az idő, a liberális, a jogrend stb. szédelgésnek szemébe csapjunk; a destruktív, a közveszélyes tiszta bestiákat, fajunk, szent vallásunk, nemzetünk és társadalmunk mételyeit és renegát parazitáit azonnal: közéletünk és keresztény társadalmunk testéből radikális műtéttel kioperáljuk, a bacilusokat elégessük" — írta a tanácsnok beadványában.110 A szöveg stílusa jellemző a szélsőjobboldal szóhasználatára. A Szegedi Napló azonban nem szolgált rá erre a támadásra. A közgyűlés nem is fogadta {336} el az indítványt, megelégedett azzal, hogy csak általában kérte a miniszterelnöktől a „destruktív sajtó" betiltását. Valószínűleg a támadások is szerepet játszottak benne, hogy Endrényi Imre, aki Engel Vilmos után lett a lap kiadója, anyagi okok miatt 1922 novemberében megszüntette az újságot.
1925-ben ismét megjelent a Szegedi Napló, mint a kormány, személy szerint a miniszterelnök politikájának szócsöve. A főispán Móra Ferencet is meg akarta nyerni munkatársul, hogy így az újság tekintélye, hatása nagyobb legyen.111 A lap ellen azonban a „szegedi keresztény polgári és társadalmi egyesületek elnöki tanácsa" beadványt írt Bethlen miniszterelnökhöz. Aigner főispán szerint „a panasz igazi oka, hogy a Szegedi Új Nemzedék érzi a Szegedi Naplónak a konkurenciáját."112 A „keresztény ellenzéki" intrikával szemben tehát Aigner megvédte az általa alapított lapot, amely az 1926-os országgyűlési képviselő-választásokon meg is hálálta ezt a támogatást. A Szegedi Napló 1943-ig állandó részese volt a város politikai életének, 1935-től azonban már mérsékelten polgári lapként.
Az 1902-ben alapított Szeged és Vidéke 1920-ban megszűnt. A Dugonics Nyomda Rt. adta ki. Főszerkesztője Balassa Ármin volt. 1920 áprilisában kormánytámogatást kért. Vasek főispán javasolta is a segélyt, mert a lap „nem keresztény" ugyan, de tudósításai szerinte tárgyilagosak.113 A pénzt azonban úgy látszik nem kapta meg a lap, vagy már az sem tudott rajta segíteni. Előfizetői köre valószínűleg a Szegedi Naplóhoz pártolt.
1919 és 1926 között déli napilapként jelent meg 1000 példányban a Friss Hírek. Szerkesztője Ligeti Jenő, Endrényi Imre, majd Kontor Lajos kereskedelmi iskolai tanár volt. A főispáni jelentések kormánypártinak nevezik.114
A Szegedi Friss Újság 1919. augusztus l-jétől egészen 1944-ig állandó újságja volt a városnak. 1925-ben a legnagyobb példányszámú lap Szegeden. Ezt is az Endrényi Lajos Nyomda és Hírlapkiadó Vállalat Rt. adta ki. 1921-től hosszú ideig Wenner Sándor szerkesztésében jelent meg. Hol kisgazdapárti, hol meg semleges politikai irányzatot vallott magáénak. Elsősorban a földművelő népesség, a tanyák népének olvasó közönségére számított. Tulajdonképpen úgynevezett krajcáros újság volt, amely a kispolgári ízlés kiszolgálását tekintette céljának.
Az anyagiak miatt 1921. október elején megszűnt szociáldemokrata lapot, „A Munká"-t Várossy Gyula nyugalmazott plébános és Kollauch Mihály lapszerkesztő Déli Hírlap címmel liberális újságként fel akarta éleszteni. A Munka kiadói jogát akarták megszerezni. A Miniszterelnökség sajtóirodája {337} azonban utasította a szegedi rendőrséget, hogy ne engedélyezze a lapot. Somogyi Szilveszter polgármester az MSZDP-nek küldött elutasító válaszában arra hivatkozott, hogy ez új lap lenne, amit külön kell engedélyeztetni.115 Egy szociáldemokraták által támogatott liberális újsággal tehát kevesebb jelenhetett meg.
Az úgynevezett szakszervezeti kormány eltávolításával hatalomra kerülő, nyíltan ellenforradalmi Friedrich-kormány elismerésének, külső támogatásának egyik alapvető feltétele volt, hogy új parlamenti képviselő-választások kiírásával stabilizálja, törvényesítse az ellenforradalmi rezsimet. A Minisztertanács ezért augusztus végén elfogadott egy választójogi rendeletet, amely biztosította a választások széles körű demokratizmusát, titkosságát. A választásokat szeptember végén szerették volna lebonyolítani, de a román cenzúra miatt nem lehetett közzétenni a rendeletet, csak november 17-én, a román megszálló csapatok Budapestről történt kivonulása után. Természetesen a Friedrich-kormányt felváltó, Huszár Károly által vezetett „koncentrációs" kormány sem tekinthetett el a választásoktól. December végére tervezték a nemzetgyűlési képviselők megválasztását, majd 1920 januárjára halasztották. A tulajdonképpeni választási hadjárat csak január elsejével kezdődött, de a választási előkészületek 1919. augusztus végétől szinte megszakítatlanul napirenden voltak. Az év utolsó négy hónapjában formálódtak ki, illetve alakultak újjá a nemzetgyűlési politikai pártok.116
Szegeden a franciák — amint már erről más helyütt szó esett — megengedték a politikai szervezetek, pártok agitációját és szervező munkáját a kommunisták kivételével. A legális pártok 1919 decemberére öltöttek formát, s megindult a küzdelem a város három választási kerületében a nemzetgyűlési mandátumokért. A három választási kerület lakóinak szociális összetétele lényegesen különbözött egymástól. Ezek a különbségek természetesen a politikai arculatban is kifejeződtek. Az I. kerület a nagykörúton belüli és az újszegedi részeket foglalta magában, ahol a nagy- és középpolgári réteg, valamint a hivatalnoksereg a domináns politikai tényező. A Belváros és Újszeged választói nagy valószínűséggel a jobboldali konzervatív, kormánypárti {338} jelöltre szavaztak. A jobboldal antiszemitizmusa azonban a liberális-demokratikus jelölt esélyeit növelte. A II. választási kerület a város nagykörút és körtöltés közötti részeit jelentette, a mai Rákóczi utcáig. Ebben a kerületben lakott a kisiparosok, a kis- és nagyipari munkások döntő többsége. A szociáldemokrata és a liberális-demokrata politikai agitáció itt találhatott leginkább talajra. A III. kerületet Alsóváros, Szeged-Alsótanya és Szeged-Felsőtanya választói alkották, akik főként a paraszti osztályból kerültek ki. A kisgazdamozgalom ideális terepét jelentette tehát a III. kerület.
Az I. és a III. kerületben a mandátumok sorsa hamar eldőlt. A KNEP és a Kisgazdapárt megegyezett, hogy nem állít egymásnak ellenjelöltet. Az I. kerület a KNEP jelöltjéé, a III. a kisgazdáké lett. A többi politikai alakulat helyzete eleve reménytelen volt, így meg sem kísérelték, az MSZDP próbálkozását leszámítva, hogy jelölteket állítsanak. A két választási kerületben tehát nem volt szükség szavazásra, a képviselő-jelölteket „egyhangúlag" megválasztottnak nyilvánították.
A KNEP szegedi vezetői gróf Teleki Pál (64. fénykép) személyében találták meg jelöltjüket. Telekit Szegeden jól ismerték, a szegedi ellenforradalmi kormány külügyminisztereként sok városi politikus személyes ismerőse lett. Tagja volt a békedelegációnak, s a határok alakulása Szeged számára kivételes jelentőségű kérdésnek számított. Telekit az I. kerületben léptették fel ellenjelölt nélkül.
Teleki 1919. december 13-án beszélt először Szegeden mint képviselőjelölt. A tiszteletére rendezett banketten kifejtette, hogy sürgősen meg kell kötni a békét, a bolsevizmus legyőzése érdekében. „Hogy a világveszedelem itt úgy, mint külföldön leküzdhessék, ezért szükséges a világbéke, mert bele kell kapcsolódni a bolsevizmus világszerte keresztülviendő kiirtásába.117 Másnap a Tisza Szállóban elmondott programbeszédében a „tudományos antiszemitizmus" hívének vallotta magát. Felfogása szerint ezt a kérdést nem vallási, hanem nemzetiségi alapon kell kezelni. (Ennek gyakorlati megvalósítását láthatjuk az 1920-as numerus clausus törvényben!) A „keresztény és nemzeti" ideológia terjesztését szorgalmazta. „...Aki aláveti magát a keresztény világnézet és a nemzeti eszme követelményeinek, azt nem éri a mi agresszivitásunk" — mondotta.118 A gazdasági élet kulcskérdésének a birtokreformot és a decentralizálást tartotta. Szeged jövőjét pedig mint a Délvidék gazdasági centrumát jelölte meg. Síkraszállt továbbá a menekült kolozsvári egyetem Szegedre telepítése mellett.119 A programbeszéd konzervatív politikai irányzatú {339} elhatárolódást jelentett a szélsőjobboldaltól. Erőteljesebb ellenérzést váltott ki a liberális-demokratikus és a szociáldemokrata politikai táborban.
A III. kerületben a Kisgazdapárt jelöltjeként Kószó István lépett fel. Alsótanyán elmondott választási beszédében erőteljes „nemzeti" politikát követelt. Szükségesnek mondotta a kisüsti pálinkafőzés tilalmának eltörlését, az útjavításokat, az ármaximálások és rekvirálások megszüntetését, valamint a lebélyegzett pénzek beváltását. A párt programjának megfelelően szólt a földbirtokreformról. „A birtokreform egészséges megoldása, a kötött nagybirtokoknak felosztása és az igazi földműveléssel foglalkozó egyének kezéhez való juttatása az egyedüli kulcsa a nemzet megvagyonosodásának" — mondotta.120 A képviselőjelölt elsősorban a gazdagparasztok és középparasztok érdekeit, törekvéseit fogalmazta meg. A III. kerület is „egyhangú" volt, Kószónak nem kellett ellenfelekkel küszködnie.
Bonyolultabb helyzet, igazi választási küzdelem alakult ki a II. kerületben. 1920. január elején a kereszténypárti jelöltek mellett a Függetlenségi 48-as párt és az MSZDP is próbálkozott jelöltállítással. A liberálisok jelöltje P. Ábrahám Dezső volt, a szegedi ellenforradalmi kormány egykori miniszterelnöke. Programbeszédében síkraszállt a köztársaság mellett és az 1918-as forradalom vívmányainak a megvédéséért. Kijelentette, maga is szocialistának vallja magát „nemes értelemben".121 A főispán szerint Becsey Károly, a Károlyi-párt 1918— 19-es szegedi titkára és baráti köre támogatta P. Ábrahámot, valamint a „városi zsidóság".122 A párt pozíciója azonban túlságosan gyenge volt, a jelölt megválasztása reménytelennek tűnt. P. Ábrahám jobbnak látta más kerületben fellépni, és visszavonult még a szavazás előtt.
A szociáldemokrata és a liberális jelölt visszalépése azonban még nem tette a helyzetet egyértelművé. A „keresztény-nemzeti" politikai tábor megosztottságát, belső ellentéteit tükrözte a kerületben kibontakozó éles választási harc. A pártközi egyezmény értelmében ezt a kerületet a keresztényszocialistáknak tartották fenn. A párt Schmidt Ferenc MÁV-felügyelőt jelölte, akit a főispán is támogatott. Vasek Ernő azonban túl erőszakosan képviselte a pártérdekeket, s ez megosztotta még a keresztényszocialista párthíveket is. Felmerült a veszélye, hogy a mandátum elveszik, és az SZDP szerzi meg.123 így került szóba Dobay Gyula neve, aki azzal próbált népszerűséget szerezni, hogy azt híresztelte: őt a franciák mozdították el. Neve azonban így sem lett {340} vonzóbb. Különösen a munkáslakta városrészekben számíthatott sok ellenszavazatra. Bár Schmidt Ferencet vele szemben visszaléptették, esélyeit rontotta, hogy a keresztény szocialista párt és a KNEP iparos tagjai Pálfy Dániel jelöltségét támogatták már december végén.124 A főispán tisztével visszaélve igyekezett Pálfyt lebeszélni „sikertelen kezdeményezéséről".125 Vasek a választások után szemére is vetette Dobaynak hálátlanságát, hiszen „800 szavazatot sem kapott volna a választásokon, ha a párt az egység fönntartása érdekében saját elnökének jelölésétől el nem áll és nem exponálja magát Dobay érdekében".126
A Pálfy-párt a KNEP programjával lépett fel, és a „közgazdasági érdekek" képviseletét ígérte. A párt felhívásában joggal hivatkozott a jelölt múltjára: a paprikatermesztők és kikészítők szövetségének elnöke, a munkás betegsegélyező pénztár volt elnöke, városi törvényhatósági bizottsági tag, a kereskedelmi és iparkamara elnöke volt. A II. kerület iparos-, kereskedő- és munkástársadalma inkább magáénak érezhette őt, mint a levitézlett Dobayt.127 Pálfy pozícióját az is erősíthette, hogy éppen ebben az időszakban hagyták jóvá kézműves és kisipari miniszteri biztossá történő kinevezését.128 Dobay párthívei azzal támadták Pálfyt, hogy szabadkőműves volt. Pálfyék meg azzal érveltek, hogy „Pálfy ugyanazon keresztény és nemzeti kurzus híve, mint Dobay, csak azzal a különbséggel, hogy Pálfy ennek a kurzusnak a túlzásait nem helyesli."129 Pálfy programjával megnyerte a kisiparosok és kiskereskedők jelentős részét. A kisgazdák is inkább őt támogatták, mint Dobayt. Január 24-én a kisiparosok Marosán Milán vezette szociáldemokrata szervező bizottsága is Pálfy melletti szavazásra hívott fel.130 Az antiszemitizmus mellőzésével az izraelita vallású választók bizalmát nyerte el.
A szavazást a II. kerületben január 25-én, 26-án tartották. Igen szoros eredmény alakult ki. Dobay 4455 szavazatot kapott, és ezzel alulmaradt Pálfyval szemben, akire 4554 szavazó adta voksát. Pálfy győzelmében kétségtelenül szerepet játszott a szociáldemokrata pártszervezet, amely az első nap után, amikor a hírek szerint Dobay vezetett, a munkásokat tartózkodás helyett a Pálfy melletti szavazásra hívta fel.131 A Dobayra adott szavazatok viszonylag {341} nagy száma viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a szélsőjobboldalnak, és a keresztényszocialista pártnak jelentős befolyása volt Szegeden.
A választás nyertesének tekinthetjük a szociáldemokrata pártot is. Hiszen 4428 választó áthúzott lappal szavazott az SZDP felhívása szerint. Az 1773 meg nem jelölt szavazó között is bizonnyal voltak szociáldemokraták, s mint láttuk, Pálfyra adott szavazatok között is voltak szoc. dem. voksok. Ez együttesen a szavazásra jogosultak több, mint 40%-át jelentette. Szeged II. választási kerületében nagyobb arányban szavaztak áthúzott lappal, vagy el sem mentek szavazni, mint Budapesten, ahol a választópolgárok harmada választotta a passzív ellenállásnak ezt a formáját. Joggal írta tehát az MSZDP városi lapja: „...a II. kerületben nemcsak Dobay bukott el, hanem a keresztény program is."132 Az 1920-as nemzetgyűlési képviselő-választás tehát azt bizonyítja, hogy az SZDP a II. kerületben sikerrel indíthatott volna jelöltet.
Szegedet az első nemzetgyűlésben Teleki Pál, Pálfy Dániel és Kószó István képviselte. Ez a képviselet nem fejezte ki Szeged város szociális tagoltságából adódó tényleges politikai megosztottságát. Ők egyértelműen a jobboldal képviselői voltak. Teleki a választások után megalakuló kormány külügyminisztere lett, majd 1920 júliusától 1921 áprilisáig az ország miniszterelnöke. Szeged tehát igen magas szinten volt képviselve. Kószó István is karriert csinált, 1921 decemberében belügyi államtitkár lett.
A választásoktól a franciák kivonulásáig terjedő egy hónap alatt a város politikai életét élénken foglalkoztatta az államfő személye. Dobay a szélsőjobboldali helyi újság vezércikkében kifejtette, hogy a király után a nádorispáné a legfőbb hatalmi poszt. Ő egyúttal a hadsereg fővezére is. Miután pedig a nemzeti hadseregnek már van fővezére, tehát a nádorispáni jogok leghatalmasabbikát már defacto gyakorolja, a nemzetgyűlés válassza meg Horthyt nádorispánnak.133
Február 18-án a Városházán a Kisgazdapárt és KNEP szervezésében nagygyűlést tartottak, ahol szintén az államfő és az államforma került napirendre. „...Mindenféle szempontból az alkotmányos királyság, mint államforma az egyedül elfogadható. Ideiglenes államfővé Horthy Miklós választassák, amíg a nemzet királyt választana a szabad királyválasztás jogán" — hangzott a gyűlés határozata, amelyet megküldték a nemzetgyűlésnek.134
Pálfy József, a képviselő testvére, később a város polgármestere arról ír a Szegedi Új Nemzedékben, hogy kell-e katonai diktatúra. Szerinte feltétlenül, {342} de csak a nemzetgyűléstől kaphat a hadsereg erre felhatalmazást, és rövid ideig kell tartania. Különben is, írja, ez a kérdés megoldódik, ha Horthyt kormányzóvá választják.135
Amikor Horthyt kormányzóvá választották, az MSZDP helyi vezetősége is csatlakozott az éljenző kórushoz, és békejobbot nyújtott.136 A helyi vezetőség persze csak követte az országos pártvezetőség felajánlkozó politikáját.
|
|