|
|
A francia megszállók távozása után megszűnt Szeged különleges státusza. A város politikai életében ez azonban nem okozott nagyon lényeges változást, hiszen a franciák visszavonulásukat tervszerűen előkészítették, az ellenforradalmi rendszer fokozatosan kiépült. Szeged formálisan is az ország szerves részévé vált, de a politikai élet konszolidációjára még várni kellett. 1921—22-ig súlyos politikai összeütközések és pártharcok jellemezték az országos politikát. Bethlen István miniszterelnöksége idején vált csak lehetségessé a konszolidáció, amely mintegy évtizedig tartott, s ez Szeged politikai életét is alapvetően meghatározta.
1920. március 18-án kitörő lelkesedéssel, jól megszervezett ünnepléssel fogadják Szegeden a kormányzóvá választott Horthy Miklóst. A Széchenyi téren tedeum keretében Zadravecz mondott beszédet, a katonai helyőrség pedig díszszemlét tartott.1 A polgári pártok lelkesedése érthető. Az MSZDP helyi vezetőségének azonban nem sok oka volt az örömre, még kevésbé a munkások ezreinek. A Munka, a párt lapja szintén üdvözli a kormányzót, és a Népszavához hasonlóan felajánlja a munkásság termékenyítő erejét az országépítő munkához.2 Ez a taktikázás azonban nem hozta meg a várt eredményt.
A választások utáni kormányváltás, a keresztényszocialisták pozícióinak meggyengülése és Vasek választások alatti szereplése előrevetítette annak az árnyékát, hogy a főispáni székben hamarosan változás történik. Vasek Ernőt saját kérésére felmentették, és 1920. május 22-én Aigner Károly szegedi ügyvédet nevezték ki kormánybiztos főispánnak.3 Szeptembertől csak simán főispán. Munkájával annyira elégedettek, hogy 1922 és 1924 között a Csongrád vármegyei, 1924 és 1927 között pedig a hódmezővásárhelyi főispáni tisztet is betölti. Az ellenforradalmi szervezkedés idején szerzett kapcsolatai, a titkos {344} társaságokban betöltött szerepe, alkalmazkodóképessége szilárd pozíciót biztosítottak számára egy évtizeden át.
Aigner főispáni működése azonban az EKSZ szegedi szervezetében nem váltott ki osztatlan elismerést. Shvoy Kálmán ösztönzésére szerették volna elérni Aigner leváltását és EKSZ testvért ültetni a főispáni székbe. Az első nagyobb szabású támadást 1921 májusában indították a főispán ellen. Az Egyesült Nemzeti Keresztény Liga, a Wolf-féle titkos társaság legális fedőszerve nagygyűlést tartott Szegeden a „destruktív sajtó" és a szerintük újraéledő szabadkőművesség ellen. Az EKSZ, illetve nyilvánosan Zsirkay János menekült lapszerkesztő, az ÉME szegedi szervezetének elnöke a Szegedi Új Nemzedék vezércikkében az alkalmat megragadva szabadkőműves múltja, liberalizmusa miatt támadta Aignert.4 A városi törvényhatóság közgyűlése azonban bizalmat szavazott a főispánnak, s kérte a belügyminisztert, Aigner maradjon továbbra is a törvényhatóság élén. Az indítványt aláírta többek között Wimmer Fülöp gyáros, Körmendy Mátyás, az Ipartestület elnöke és Lippay György, a Keresztényszocialista Párt szegedi szervezetének elnöke.5 A főispánnak tehát megvolt a szegedi bázisa is. Zadravecz naplójából tudjuk, hogy Wolfék „beszippantották" a maguk titkos társaságába a főispánt, így Bethlen miniszterelnök, Teleki Pál és más országos vezetők oltalma alá került. Bethlen személyesen is kiállt mellette.6
1929-ben már akkora Aigner- kultusza, hogy iskolát neveznek el róla.7 Gondolatvilágába, politikai nézeteibe talán bepillantást enged a belügyminiszterhez 1920 novemberében írt felterjesztésének néhány mondata. Somogyi polgármester két városi vámszedőt 50—50 korona pénzbüntetésre ítélt a proletárdiktatúra alatti magatartásuk miatt. „Ezen határozatot, mely nevezett érdekeltek részéről fellebbezhetetlen, a jogrend és a jogbiztonságra sérelmesnek tartva, mert azon a nézeten vagyok, hogy aki a vörös uralom megszilárdításában, embertársai terrorizálásában részt vett, s örökre megszégyenítő, hazafiatlan, nemzetellenes magaviseletet tanúsított, az alkotmányos élet és jogrend törvényeinek uralmában teljesen érdemtelen ahhoz, hogy közszolgálatban megtűrhessék. Ezek az emberek ugyanis elveszett hazánk újraépítésére irányuló verejtékes munkában mindenkor fékezhetetlen, s a csupán nekik gazdag prédára váró megbízhatatlan elemek lesznek."8 Pedig a két szerencsétlen {345} semmi komoly dolgot nem követett el a fegyelmi bizottság szerint. Úgy látszik, Aigner túlbuzgóságával akarta feledtetni szabadkőműves múltját.
A főispán kinevezése után összehívta a törvényhatóság közgyűlését, amely a forradalmak előtti időkhöz képest változatlan összetételével demonstrálta a folytonosságot. Aigner megnyitójában maga is hangoztatta, hogy a közgyűlést akkori összetételében maga se tartotta „a fejlődés követelményeinek megfelelőnek". A közgyűlés — nyilván más törvényhatóságokhoz hasonlóan — egyhangú lelkesedéssel üdvözölte a kormányzót és tiszteletéről, ragaszkodásáról biztosította.9
A főispán a közgyűlés feladatát abban jelölte meg, hogy „dolgozzék és ne politizáljon".10 A politika alatt azonban csak a szűkebb értelemben vett „pártpolitikát" értették akkoriban. A kormánypártiság, a hivatalos ideológia és politika képviselete tulajdonképpen nem számított politizálásnak. A .politikamentesség kívánalmának természetesen a közgyűlés a politika szűkebb értelmezésében sem tudott eleget tenni, hiszen a városatyák döntő többsége politikai párthoz tartozott, s a személyes pozíciói függtek a pártja érdekeinek képviseletétől.
A közgyűlés tevékenységének a jegyzőkönyvek tanúbizonysága szerint rendkívül nagy részét jelentette a demonstratív-politikai funkciók ellátása. Se szeri, se száma a különböző hűségnyilatkozatoknak, feliratokhoz való csatlakozásoknak, tiltakozásoknak, amelyet Szeged polgárai nevében tettek.
Az ügyek másik része a város problémáit foglalta magában. Visszatérő téma volt a különböző szolgáltatások díjának és az illetékek felemelése, amit az inflációval indokoltak. Sok közgyűlésen szerepeltek telek adásvételi kérdések és segély kérelmek. Ritkán került a közgyűlés napirendjére a munkáskérdés. Rendszerint a munkanélküliség enyhítésére indítandó közmunkákról esett szó. A katasztrofális lakáshelyzet enyhítésére munkáslakás-építési akciót szándékoztak indítani. Gyakran kellett foglalkozni az egyetem Szegedre telepítésével, majd az elhelyezés gondjaival, az építkezések körüli problémákkal.
Szeged politikai életét 1920. április végén és májusban az úgynevezett Löw-ügy kavarta fel. A politikai antiszemitizmus megerősödött, illetve nagyobb nyilvánosságot kapott a városban a franciák távozása után. Az ÉME-ben és a keresztényszocialista pártban szerveződő szélsőjobboldal politikai tőkét akar kovácsolni magának abból, hogy ezt az ügyet országos méretű botránnyá dagasztja. Löw Immánuel, a szegedi izraelita hitközség tudós főrabbija ugyanis holland és osztrák újságíróknak adott nyilatkozatában arról beszélt, hogy Magyarországon van fehérterror. Példákat említett, közöttük szegedi vonatkozásúakat {346} is. A főrabbit letartóztatták, s a szélsőjobboldal heves tüntetésbe kezdett. Beverték Löw lakásának ablakait, és az apjáról elnevezett Löw Lipót utcát önhatalmúlag átkeresztelték „Páter István" (Zadravecz) utcára. Miután Zadravecz tiltakozott, a „Levente utca" táblát szögezték fel. Az ÉME nagygyűlése Karácsonyi Guido lelkész javaslatára úgy határozott, hogy feliratban kérik Horthyt, nyilvánítsa hazaárulásnak a főrabbi nyilatkozatát, valamint sürgették a „zsidókérdés" megoldását. Feliratot küldtek a nemzetgyűlés elnökéhez a botbüntetés középkori intézményének a visszaállítása érdekében, hogy ezzel többek között a „zsidó sajtót" megfékezzék. Löw ellen kormányzósértési vádat emeltek, de a szegedi vagyonos zsidó polgárok kérésére az EKSZ szegedi vezetőségének közvetítésével Zadravecz interveniált a kormányzónál, aki elejtette az ügyet.11 Horthy és az EKSZ „jóindulatát" az váltotta ki, hogy a közbenjárók az ellenforradalmi szervezkedés, a szerveződő hadsereg legfőbb támogatói, pénzelői voltak.
Az előbbinél súlyosabb politikai kérdés volt a békekötés. A sérelmes és igazságtalan békefeltételek, amelyekre egyébként számítani lehetett, Szegeden is felzaklatták a kedélyeket, erősítették a nemzeti és nacionalista politikai irányzatokat. 1920 januárjában egy hétre gyászba borult a város. A középületeken és a magánházakon fekete zászló lobogott, minden délben fél óráig zúgtak a harangok. A templomokban gyászistentiszteletet, az iskolákban hazafias előadásokat tartottak. Csend borult a zenés szórakozóhelyekre, még a színielőadásokat is szüneteltették.12 A nacionalista hangulatkeltés közepette azonban realistább megnyilatkozásokra is volt példa. A városi szociáldemokrata lap így írt: „A szociáldemokrata párt nevében tiltakozunk tehát az imperialista béke ellen, amely megfosztván a népek emberi jogát, csak újabb háborúnak lehet a szülőoka." Ugyanakkor tiltakoznak az erőszakon alapuló rendszer ellen is, a politikai, gazdasági és kulturális elnyomás ellen.13 Az igazságtalan béke kritikáját tehát a szegedi MSZDP-vezetőség igyekezett összekapcsolni az ellenforradalmi rendszer bírálatával.
Teleki Pál (64. fénykép), a város képviselője, miniszterelnök 1920 októberében választói előtt a békeszerződés ratifikálásáról szólván kijelentette: „A ratifikálást semmi másnak nem tartom, mint ama tény elismerésének, hogy a háborút elvesztettük. A ratifikálás lezár egy korszakot, amelyben mi legyőzöttek voltunk, és egyben egy új korszakot, amelyben ismét mint tárgyaló felek lépünk fel."14 Nem volt azonban mindegy, hogy milyen politikát követünk. {347} Az a revansista, irredentista külpolitika és reakciós belpolitika, ami ezekben az években formálódott ki, eleve kudarcra volt ítélve, csak újabb nemzeti katasztrófához vezethetett. Az új helyzetben eligazodni azonban nem volt könnyű a magyar haladó erők számára sem, hiszen a trianoni békeszerződés igazi nemzeti sérelmet jelentett, és a reakciós irányzatok erre építették politikájukat.
A korszak másik nagy politikai ügye, a királykérdés megmaradt a kormányzóválasztás után is. A különböző felfogásokat képviselő irányzatok össze-T3ékítésére 1920 augusztusában Szegeden Kelemen Béla vezetésével létrehozták a magyar királyság pártját. A szegedi lapokban megjelent közlemények szerint a párt országos vezetőségében a Bethlent támogató pártonkívüli Bánffy Miklós és Ráday Gedeon grófok, a Bethlen kormány későbbi miniszterei mellett Prohászka Ottokár és Raffay Sándor püspök, valamint Herczeg Ferenc vett részt. A szegedi előkészítők között találjuk Aigner főispánt, Dobay Gyulát, Kószó Istvánt, Pálfy Dánielt, tehát a köztársaságpárti liberálisok kivételével minden keresztény nemzeti irányzat képviselőjét. A Royalista párt néven is emlegetett pártalakulás Kelemen Béla szerint: „megvédeni kívánja hazánk közéletét az októberi forradalomhoz hasonló szélső irányzatok esetleges fölülkerekedése ellen". A szervezkedésben tehát a forradalmakban egyszer s mindenkorra kompromittálódottnak tekintett köztársaság elleni összefogás volt a domináns elem. A független magyar királyság jelszavát írták zászlajukra, de nem volt jelöltjük a királyságra. Mindenkit a pártba vártak pártállásra való tekintet nélkül.15 A sokféle politikai árnyalatot képviselő csoportokat azonban nem sikerült tartósan egy szervezetbe tömöríteni, a szegedi szervezkedés is hamarosan erejét vesztette.
1920 őszén a keresztény zászló alatt szerveződő szegedi csoportok újabb pártalakulat megalakításával kísérleteztek. A fővárosi Wolf-párthoz hasonlóan Keresztény Városi Pártot hoztak létre a városban Kókai István elnökletével. A vezetőségben a kisgazdák mellett nagy számban találjuk a helyi Katolikus Kör vezetőit, tagjait, keresztényszocialistákat és még másokat.16 A párt azonban nem tudott megerősödni, a széthúzó erők nagyobbak voltak, mint az összetartok. Évről évre halasztódott a közigazgatási választás is, ami egy városi pártnak feladatot és működési lehetőséget nyújthatott volna.
A klérus, a KNEP természetesen legitimista volt, elismerte IV. Károly jogát a trónra. A Szegedi Új Nemzedék 1920 decemberében még azt írta, hogy a királykérdés nem kérdés, mert van királyunk, legfeljebb azt kell eldönteni, hogy időszerű-e a csatlakozás megkezdése.17 Az első királypuccs után azonban {348} hangnemet váltott. A kormány a Károly elleni fellépéséért nem tehető felelőssé, írta a lap, mert nem a mai kormány tett hűségesküt IV. Károlyra.18 A Teleki-kormány belebukott a király váratlan és nemzetközi botránnyal járó hazatérésébe.
IV. Károly második trónelfoglalási kísérletére már a Bethlen-kormány alatt, 1921 októberében került sor. A szegedi „keresztény alakulatok", felsorakozván a kormány mögé, a puccs szervezőinek példás megbüntetését követelték. Sürgősen összehívták a városi törvényhatóság közgyűlését, amely hűségnyilatkozatot tett a kormányzó és Bethlen mellett. „Törvényhatóságunk közgyűlése ezen alkalommal Nagyméltóságodnak és bölcs vezetése alatt álló m. kir. kormánynak csonka hazánk jól felfogott érdekeitől ösztönzött, a helyzetet jól átgondoló bölcsességgel és eréllyel, töretlen hazafisággal, acélos erővel keresztülvitt intézkedéseiért egyhangúlag köszönetet mond, bizalmát nyilvánítja és támogatását kéri" — olvashatjuk Aigner főispán táviratában.19
A nemzetközi nyomásra történt trónfosztásnak is van szegedi vonatkozása. A Kisgazdapárt nevében Szeged képviselője, a régi 48-as Kószó István IV. Károly trónfosztása mellett szólt a nemzetgyűlésben. „A magyar nemzet politikai és közgazdasági életének igazi megnyilvánulása és fejlődése tekintetében négyszáz esztendőn keresztül Ausztria volt a gát, Ausztria volt ennek a fejlődésnek, a nemzet függetlenségének, önállóságának, szabad önrendelkezésének a megakasztója" — mondotta Kószó a Parlamentben.20 A katolikus körök, a legitimisták nehezteltek Kószóra ezért a beszédért, s egy hónappal később belügyi álamtitkári kinevezését szereplése jutalmának tekintették.21
A szegedi helyőrség a királypuccs alkalmával Horthy korábbi parancsának megfelelően a kormány rendelkezésére állott. Egy zászlóalj indult Budapestre, de a karlista erők elleni fegyveres harc már véget ért, amire megérkeztek.22
A legitimizmus azonban 1921 után sem tűnt el Szeged politikai életéből. 1922-ben IV. Károly halálakor a püspöki kar beleegyezésével gyászistentiszteletet tartottak, amelyen megjelent a főispán, a polgármester, a kerületi rendőrfőkapitány, a helyőrség tisztikara, tehát a város hivatalos vezetése. A katolikus templomokban később is rendszeresen tartottak misét hol Károlyért, hol a trónörökös Ottóért. Ezek a jelenségek hozzátartoztak a király nélküli királyság mindennapjaihoz.
Az 1920—22 közötti időszakot a jobboldali és a szélsőjobboldali politikai alakulatok, társadalmi szervezetek élénk tevékenysége jellemezte. Az egyházi {349} körök által támogatott keresztényszocialista párt propagandájában és politikai tevékenységében megerősödött a baloldal-ellenesség, amely a kommunistáktól a liberálisokig terjedt, hangosabbá vált továbbá az antiszemitizmus és a szociális demagógia. A keresztényszocialista párt akcióit az ÉME-vel, a Katolikus Körrel, a MOVE-val és a TEVÉL-lel összehangoltan folytatta. Gyakran léptek fel közösen mint a város „keresztény alakulatai". Így például 1920-ban a numerus clausus törvény létrehozásáért és antiszemita jellegének fokozása érdekében.23 A keresztényszocialista párt városi vezetésében 1921 januárjában változás történt. A pártelnökké Lippay György tanárt, tankerületi felügyelőt választották, aki egyben a Katolikus Kör választmányi tagja és a Szegedi Új Nemzedék Rt. alelnöke is volt. A tisztségviselők között találjuk Aigner főispánt. A pártnak ekkor állítólag 4000 szegedi tagja volt. Lippay 1922 márciusáig töltötte be funkcióját, a felügyelő miniszter hozzájárulásával.24
Az ÉME vezetésében előtérbe kerültek a menekült tisztviselők. Így Zsirkay János, Zehntbauer János és Nemecz Ferenc. Ez az egyesület irányvonalának további jobbratolódását és radikalizálódását jelentette. Céljuknak a „keresztény társadalom" „zsidó iga alóli" felszabadítását tekintették. Viszonylag széles körben alkalmazták a szociális demagógiát; eljártak a hatóságoknál panaszos ügyekben, a munkásoknak különböző kedvezményeket szereztek.25 1921 őszétől szoros kapcsolatot építettek ki a Szegedre telepített egyetemen szerveződő bajtársi szövetségekkel, amelyek politikai irányzata, eszmei arculata hasonlatos volt az ébredők egyesületéhez. Az egyetemi antiszemita diákzavargások, a bajtársi egyesületek 1921 decemberében éppen az „Ébredők napja" után kezdődtek. Hasonló incidensek a város szélsőjobboldali köreinek támogatásával az 1920-as évek első felében gyakran megismétlődtek.
A MOVE szegedi alakulatait meggyengítette, hogy 1921 januárjában az aktív tisztek részvételét megtiltották. A tagság azonban így is megközelítette a 2000-et. Még női csoportot is szerveztek. 1920-21-ben aktív kulturális és ismeretterjesztő tevékenység jellemezte őket.26
A TEVÉL a revíziós propagandát, a menekültek megszervezését és segélyezését tekintette fő feladatának. A békeszerződés által felkorbácsolt légkörben az egyesület befolyása gyorsan növekedett. A vezetőségben itt is a menekültek játszották a fő szerepet. Az elnökségben azonban helyet foglalt a főispán, a polgármester, a szegedi képviselők is tagjai voltak a vezetőségnek. A keresztényszocialisták, EME-tagok aktív közreműködése sem maradhatott el.
{350} A Katolikus Kör, amelynek 1921-ben a források szerint 3500 tagja volt, „kifelé alig működik". Ez azonban a vezetőség és a tagok összetételének ismeretében aligha képzelhető el. 1921 elején Dobay Gyula helyett Tóth Imre lett a Kör világi elnöke is. A választmányi tagok között találjuk a főispánt, Kószó képviselőt, Dobay Gyulát, Lippay Györgyöt.27 A Kör ekkor még a szegedi politika egyik befolyásos műhelyének számított.
1922-ben a választások közeledtével a katolikus befolyás alatt álló mozgalmak és jobboldali szervezetek működésében újabb fellendülés következik. Szaporodnak a gyűlések, műsoros estek, aktívabban szervezkedik a keresztényszocialista párt is.
A Bethlen István nevével fémjelzett konszolidáció szerves részét képezte az egységes kormánypárt létrehozása, amely a miniszterelnök, illetve a kormány fontos politikai-társadalmi eszközének szerepét töltötte be. 1922 februárjától28 Bethlen megreformálta a választójogot is, mivel a Friedrich-féle rendeletet veszélyesen demokratikusnak tartotta. Az antidemokratikus, egyedülállóan reakciós választójogi törvénytervezetet a parlament vonakodott megszavazni, ezért a nemzetgyűlés feloszlatása után rendeletileg léptették életbe. A 2200/1922. ME sz. rendelet a nyílt szavazás elvén alapult, de a fővárosban és a törvényhatósági jogú városokban megmaradt a titkos szavazás, így Szegeden is. A három szegedi választási kerületben az egyéni kerületi jelölés elvének megfelelően választották a képviselőket. A választási alaprendelet szűkítette a választásra jogosultak körét. Ezt szolgálta a műveltségi cenzus, az egyhelyben lakás, az állampolgárság feltételeinek szigorítása. Szegeden ez a megszigorítás több, mint 20%-kai csökkentette a választópolgárok számát.29 Újdonságnak számított továbbá, hogy képviselőjelöltet csak a választásra jogosultak 10%-ának aláírásával ellátott ajánlással lehetett állítani.
Az 1922-es választások alkalmával alakult ki, illetve elevenedett fel az a rendszer, hogy vidéken a közigazgatási apparátus a főispán vezetésével tevékenyen közreműködött a kormánypárt választási hadjáratában, nem riadva vissza az ellenzékkel szembeni durva visszaélésektől, törvénysértő eljárásoktól sem.
1922. január-február hónapban Szeged politikai életét az országos pártviszonyokhoz hasonlóan a gyors átalakulás jellemezte. Kialakult az erős kormánypárt, {351} de itt a KNEP és a Kisgazdapárt döntő erejének fúziójával. Az Egységes Párt létrejöttét megkönnyítette, hogy a város mindhárom nemzetgyűlési képviselője csatlakozott a párthoz, illetve támogatta programját, céljait. A párt városi vezetői szerették volna jelölni Telekit Szegeden az I. kerületben. Tekintélye, pozíciója nem csökkent a Bethlen-kormány megalakulása után sem, hiszen kezébe került az irredenta propaganda társadalmi szervezése, külföldön tárgyalt és egyetemi tanár lett.30 Úgy hírlett viszont, hogy vissza akar vonulni, s nem vállalja a képviselőséget. Másrészt a város választópolgárainak egy része elégedetlen volt vele, hiszen mint rendkívül elfoglalt ember alig tartózkodott Szegeden, és miniszterelnöksége idején olyan reakciós törvényeket hoztak, mint például a hírhedt numerus clausus. Hírlapi tudósítások szerint a Katolikus Kör és a keresztényszocialisták szegedi vezérkara még az Egységes Párt megalakulása előtt megegyezett, hogy Telekit támogatja, aki a KNEP jelöltjeként pártonkívüli programmal lép fel.31 Teleki természetesen az Egységes Párt támogatását is élvezte, szegedi híveinek nagy része belépett Bethlen pártjába. A városi „Teleki-párt" elnöke Kelemen Béla lett. A képviselőjelölt és egyben képviselő programbeszéde lényegében megegyezett az 1919. decemberi programjának tartalmával. Élesen támadta a liberalizmust és megerősítette a korábban is vallott antiszemita nézeteit.32 Teleki „egyhangú" megválasztására most már nem lehetett számítani, hiszen újjászerveződött a liberális és szociáldemokrata ellenzék, ami az I. kerületi polgárság jelentős részének támogatására számíthatott.
A II. kerületben Pálfy képviselő elsők között csatlakozott az Egységes Párthoz. Mivel az ő programjában sem történt lényeges változás, számított korábbi szavazóira. Ebben a kerületben az első nemzetgyűlési képviselőválasztáshoz hasonlóan nagy küzdelmeket vártak. Pálfy ellen a keresztény ellenzék felvonulása éppen úgy valószínű volt, mint a szociáldemokraták aktivizálódása.
A III. kerületben Kószó István egységes párti képviselővel szemben is gyülekezett a liberális tábor a 48-as függetlenségi zászlót lobogtatva, de Kószó megbuktatásában nem reménykedhettek.33 Abban, hogy a kerület „egyhangú" maradt mint 1920-ban, nagy szerepe volt a főispánnak is, aki a lehetséges ellenjelöltet „visszaléptette".34 Kószó államtitkár kortesbeszédében nem fukarkodott az ígéretekkel, és eldicsekedett vele, hogy a kormány az ő személyes közbenjárására mentesítette Szegedet vagyonváltság címén a városi birtok egy részének a földreform céljára történő átengedésétől. A városi kisbérletek {352} bérének rendezéséről is beszélt. Kijelentette, hogy a népnek földtulajdont kell juttatni, nem haszonbérletet. Ismét síkraszállt a kisüsti pálinkafőzés és a szabad dohánytermelés mellett.35 Radikálisnak tűnő kijelentései nem váltottak ki osztatlan lelkesedést Szegeden. A bérleti díj csökkentése, a bérletek megszüntetése például érzékenyen érintette volna a várost. Még a Nemzetgyűlési almanachba is bekerült: „A választási kampányban egyes nyilatkozatai a közvélemény egy részénél kedvezőtlen hatást váltottak ki, aminek a nemzetgyűlésben is visszhangja volt".36
Az egységes párti jelöltek mellett Bethlen miniszterelnök személyesen korteskedett. Márciusban szervezői körútján Szegeden járt Gömbös Gyula kíséretében, aki ekkor az Egységes Párt ügyvezető alelnöke, a választási harc fő szervezője volt. Gömbös a hírlapi tudósítások szerint kijelentette, hogy politikailag szegedinek tartja magát, Szeged politikai működésének a kútforrása. A „szegedi gondolat" nélkül nem lehet reálpolitikát folytatni, mondotta.37 A szélsőjobboldal számára tehát kinyitották az Egységes Párt kapuját, hiszen „szegedi politika" alatt a kurzuspolitikát értették.
Az Egységes Pártnak azonban Szegeden is maradt kereszténybázisú ellenzéke. A keresztényszocialisták már az előző választáson sem fuzionáltak a KNEP-el, külön jelöltet indítottak. Különállásukat a választások után is megőrizték. 1922 elején pedig a KNEP-ből kivált, Haller István által vezetett keresztényszocialista ellenzéki csoport befolyása alá kerültek. Hallerék nem értettek egyet például az általános és titkos választójogi elv feladásával. Február 27-én Haller részvételével nagygyűlést tartottak Szegeden a keresztényszocialista szakszervezet és a párt tagjai. Haller beszédének hatására „... a nagygyűlés egyhangú lelkesedéssel fogadta azt a határozati javaslatot, mely tiltakozik minden olyan választási törvény ellen, amely kizárja az általánosságot és a titkosságot, amely csökkenteni akarja a választók számát, szóval jogfosztást céloz."38
A jobboldali radikális csoport fellépése nyomán kiéleződtek az ellentétek a Keresztény Városi Pártban. Összeütközés támadt a párt egységes párti vezetése és a keresztényszocialisták között. A pártvezetők ugyanis megegyeztek, hogy ugyanazokat a jelölteket támogatják, mint 1920-ban. A keresztényszocialisták azonban akkori taktikájuknak megfelelően külön jelöltet akartak indítani Haller személyében. Azt remélték, hogy ő eredményesen veheti fel a harcot a II. kerületben Pálfy Dániellel. A keresztényszocialisták főleg a vasutasok és a köztisztviselők szavazataira számítottak.39 A választási előkészületek {353} idején a keresztényszocialista szakszervezetek bejelentették szándékukat, hogy a szociáldemokraták ellensúlyozására, a munkásság támogatásának megnyerése érdekében bérmozgalmat indítanak.40 Május elejére azonban a radikális keresztényszocialisták lendülete megtört, s erejüket vesztve kénytelenek voltak behódolni az Egységes Pártnak. Haller visszalépett, s ők bejelentették, hogy Pálfyt támogatják.41
A keresztényszocialisták csődjében több tényező játszott szerepet. Mindenekelőtt az, hogy a kormány keményen fellépett a legitimista és a keresztényszocialista ellenzékkel szemben is. Gömbös március végén figyelmeztette a szegedi ellenzékieskedő keresztény csoportokat, kövessék ugyanazt a politikát, mint ő.42 Az EME sem támogatta most a keresztényszocialista pártot, hanem felzárkózott az egységes párti Gömbös mellé. A legfőbb ok azonban abban keresendő, hogy a katolikus egyház felső vezetése, a püspöki kar egyértelműen támogatta Bethlent és az Egységes Pártot, s nem helyeselte a keresztény zászló alatt ellene vezetett támadásokat. A keresztényszocializmusnak, mint ellenzéki erőnek ez országosan is súlyos vereségét jelentette. A katolikus politikai aktivitás ezután visszaesett a háború előtti szintre.43
Az Egységes Pártnak a keresztényszocialistáknál nehezebb ellenfele volt a szociáldemokrata és liberális tábor. A szociáldemokraták már két évvel korábban is sikerrel szerepelhettek volna a választásokon. Azóta a viszonyok alig változtak, választóik szociális helyzete nem javult, politikai kiszolgáltatottságuk csak egy árnyalattal csökkent. A szegedi szervezett munkások erejüket, szervezettségüket megmutatták, többek között május 1. megünneplése alkalmával. 1920-ban kerülve a provokációt, tartózkodtak minden demonstrációtól. 1921-ben már hatalmas tömeg jelent meg az ünnepi gyűlésen.44 1922 januárjában a párt szegedi szervezete aktívabb életet kezdett, előkészült a választási küzdelemre. Az 1920 januárja óta fennálló tilalmat — Bethlen-Peyer paktum szellemében — feloldva, 1922. január 9-én engedélyezték a városban egy szociáldemokrata politikai gyűlés megtartását. A népgyűlés szónoka, Gerő Lipót, a városi vezetőség tagja hangoztatta, hogy nem a szociáldemokraták a felelősek a Tanácsköztársaságért, hiszen a szakszervezetek buktatták meg, és ők tartották fenn a rendet. Most a keresztény nemzeti kurzus bukása után ismét részt akarnak vállalni az országépítő munkából, a polgársággal vállvetve {354} akarnak dolgozni az ország talpraállításán.45 Az első politikai gyűlést ezután még számos nyilvános összejövetel követte. A párt szónoka rendszerint Gerő Lipót volt, aki a már idézett beszédében foglaltaknak megfelelően agitált, igyekezett leleplezni a keresztényszocialisták manővereit, követelte a szabadságjogok helyreállítását és a munkásjóléti intézkedéseket. A párt előadói tiltakoztak továbbá az antidemokratikus választójog ellen.46
1922. február 27-én az MSZDP városi vezetése az országos vezetőséghez hasonlóan megegyezett a liberálisokkal, s az I. kerületben vállalta a liberális jelölt támogatását, ha a II. kerületben nem állítanak jelöltet.47 A megegyezés helyes és célravezető volt, megfelelt a szegedi politikai realitásoknak is. Ellentmondott viszont az MSZDP és Bethlen között létrejött paktumnak, hiszen abban a párt vállalta a liberálisokkal kötött szerződés felbontását. Az MSZDP országos pártválasztmánya ekkor még nem döntött hivatalosan a választásokon való részvételről, erre csak március 21-én került sor. A szegedi jelölt személye pedig április második felében vált ismertté. A városi vezetőség Peidl Gyulát jelölte, a rövidéletű szakszervezeti kormány miniszterelnökét, aki 1919-től 1921 végéig emigrációban volt. A jelölés miatt támadt ugyan némi nézeteltérés, hiszen a szegediek március végén még az országos vezetőség jóváhagyása előtt jelentették be őt, mint a II. kerület képviselőjelöltjét. Ha Peidl nem vállalta volna a jelöltséget, Olejnyik Józsefet akarták indítani. Az utóbbi megoldás tekintetében azonban a városi pártvezetőség véleménye megoszlott.48
A jelölés körüli késedelmesség és huzavona különféle álhíreknek adott tápot a szervezett munkások között. Május elején az MSZDP vezetősége plakátokon tette közzé, hogy Peidl a hivatalos jelölt, és minden ellenkező híresztelés koholmány, amelynek célja az egység megbontása.49
1922-re a liberális politikai pártok országos vezetőségei megerősödtek, s a választásokra készülve erőteljesebb vidéki szervezőmunkába kezdtek. A szegedi napilapok januári számaiban arról olvashatunk, hogy szerveződnek a függetlenségi pártiak, a liberálisok, valamint a demokraták. Vázsonyi kapcsolatot keresett régi szegedi embereivel. A liberális táboron belül ismét felmerült P. Ábrahám Dezső jelölésének lehetősége. A „szegedi liberális párt", a Rassay-párt március elején alakult meg, s az MSZDP-vel taktikai szövetségben léptette fel városi képviselőjelöltjeit. Az I. kerületben Bárczy Istvánt állították Teleki {355} ellenfeleként.50 Bárczy a háború előtti években Budapest polgármestere volt, 1921-ig a Vázsonyi-féle demokrata párt mérsékelt szárnyának vezéralakja. A választások előtt csatlakozott Rassay pártjához.51 A liberálisok jól választottak, Bárczy valóban méltó ellenfele lehetett Telekinek. A II. kerületben a megegyezés szerint nem állítottak liberális jelöltet. A III. kerületben Rassay-párti programmal Tabódy Zsolt, az 1919-es szegedi „polgári direktórium" tagja vette fel a reménytelennek tűnő harcot Kószó Istvánnal. Tabódy azonban hamarosan visszalépett Kordás Pál javára, akinek még kevesebb esélye lehetett a mandátumra. Gerle Imre ügyvédet, 100 holdas szőlősgazdát pedig a főispán beszélte le, hogy Rassayék programjával induljon.52
A Függetlenségi 48-as Kossuth-párt nem állított önálló jelölteket, hanem Bárczyt és a szocialista jelöltet támogatta.
A liberálisok agitációjukban a földkérdést állították előtérbe, és bírálták az antiszemita politikát. Így remélték megkapni a Telekiből kiábrándult, az antiszemita kurzustól megrémült polgárság voksait. A tanyán, a III. kerületben is értek el bizonyos sikert agitációjukkal.
Az ellenzék esélyeit rontotta és az Egységes Párt győzelmi kilátásait javította, hogy a főispán és a polgármester aktívan részt vett a választási küzdelemben. Somogyi Szilveszter tagja volt a Teleki-párt szegedi vezetőségének. A belügyminiszter táviratilag kérte a főispánokat, hogy szíveskedjenek „a hivatalos jelöltek érdekében tevékenyen közreműködni".53 Aigner igen sokat tett az egységes párti jelöltekért. A veszélyes ellenfeleket igyekezett például lebeszélni az indulásról. A MÁV szegedi üzletvezetősége kérte a főispánt, hogy közölje, a vasutasok milyen magatartást tanúsítsanak, tehát kire szavazzanak.54 A vasutasokat pedig azzal fenyegették, hogy elbocsájtják őket, ha nem az egységes párti jelöltre szavaznak.55
A városi politikai küzdelembe bekapcsolódtak az egyetemi bajtársi szövetségek tányérsapkás tagjai is. Május 20-án a Tisza Szálló előtt tüntettek Bárczy István liberális jelölt ellen. Másnap Kószóhoz vonultak, hogy megköszönjék neki, amiért kiállt mellettük. Kószó államtitkár azt mondta, nem bánja, ha el is csapják érte, de mindig szítani fogja az ifjúságban azt a tüzet, ami az előző napi tüntetésen „oly szépen fellobbant".56 A biztatás hatására néhány nappal később az egyetemi bajtársak letépdesték az MSZDP plakátjait. Mintegy 30 főből álló {356} egyetemista csoport kocsmai verekedést provokált a munkásokkal. „Húsz tányérsapka és 11 bot maradt a csata színhelyén" — írta a Népszava.57
A III. kerületben a főispáni nyomás alatt álló liberális ellenzék nem tudott Kószóval szemben jelöltet állítani. Csak Kószó István kapott annyi ajánló aláírást, hogy indulhatott a választáson. A szavazást így nem tartották meg, hanem őt ismét egyhangúlag megválasztott képviselőnek nyilvánították.58
A II. kerületben Peidl Gyula nagy fölénnyel, 1200 szavazattal legyőzte Pálfy Dánielt. Pálfyt hiába támogatta most a keresztényszocialista párt is, kevesebb szavazatot kapott, mint 1920-ban. Peidl képviselői mandátuma, az 5365 szavazat a szociáldemokrata párt és az MSZDP-t támogató liberálisok nagy győzelme volt. Az új képviselő — kissé túlértékelve diadalát — úgy nyilatkozott, hogy Szeged egy második honfoglalás kiindulópontjává válhatna.59
Az I. kerületben Teleki 930 szavazattal kapott többet, mint liberális ellenfele. Az ellenzékre 4455-en szavaztak. Az egységes párti vezérkar azt híresztelte, hogy Bárczy elsősorban a zsidó választók szavazatát kapta meg, ami 2600-2700 szavazatot jelenthetett.60
Az 1922-es nemzetgyűlési képviselő-választások tehát az ellenzék számára kedvezőbben zárultak, mint az 1920-as választások. A három szegedi képviselői hely közül egy a baloldali ellenzék birtokába jutott. Az I. és II. kerületben összességében az ellenzék a szavazatoknak több, mint 50%-át megkapta.
Szeged politikai életét a választások után valamelyest nyugodtabb viszonyok jellemezték, mint annak előtte. A bethlen-i konszolidáció tisztázta az erőviszonyokat, a helyi politikai vezérek, csoportosulások tudtak mihez igazodni, ami egyébként számukra ajánlatos is volt.
A nemzetgyűlési választásokkal azonban még nem oldódott meg a szélsőjobboldal, a rendszer jobboldali ellenzékének kérdése. 1922 őszén Bethlen ugyan még titkos körlevélben kérte a főispánokat a jobboldali társadalmi szervezetek támogatására, de a szélsőjobboldal háttérbe szorítása, erejének megtörése hamarosan napirendre került. Gömbös Gyula 1922 őszétől közeledett a Friedrich-féle jobboldali legitimistákhoz és a Haller-féle radikális keresztényszocialistákhoz. 1923 augusztusában, kilépve az Egységes Pártból, megalakította a Fajvédő Pártot (Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt). Bethlennek azonban az év végére sikerült Gömböst elszigetelnie, és mozgalmukat úgy korlátok közé szorítania, hogy az a konszolidációt ne veszélyeztethesse.61
{357} A kormány 1923 októberében kihúzta a titkos társaságok méregfogát azzal, hogy megtiltotta a közszolgálatban álló tisztviselőknek és katonáknak — akik e társaságok fő erejét adták —, hogy olyan egyesületek tagjai legyenek, amely tagjaitól külön esküt, fogadalmat vagy ünnepélyes ígéretet kér, ami esetleg a hivatali vagy szolgálati esküvel összeütközésbe kerülhet.62 Somogyi polgármester jelentette november 30-án, hogy a hivatalfőnököktől hozzá beérkezett jelentések szerint a városi alkalmazottak közül már senki sem tagja a rendeletben közölt egyesületeknek.63 A titkos társaságok láthatatlan hatalmának megtörése, lojalitásra kényszerítése meggyengítette a radikális keresztény jobboldalt. A társaságok tagjai azonban megtalálták a módját, hogy legális szervezetekben továbbra is folytathassák a korábbihoz hasonló tevékenységüket, így az EKSZ tagjai a Magyar Tudományos Fajvédő Társaság kebelében, a Héjjas-féle Alföldi Brigád a Kettőskereszt Vérszövetségben dolgozott, mint a legális Nemzeti Munkavédelem tartaléka. A Nemzeti Munkavédelem szegedi kerületének vezetője Shvoy Kálmán vezérkari ezredes lett, aki 1919. november l-jétől a szegedi honvéd körzetparancsnokság vezérkari főnöke volt 1922 novemberéig, a szegedi ellenforradalmi szervezkedés aktív résztvevője, az EKSZ tagja.64 A csongrádi bombamerénylet kapcsán 1924 elején Szegeden is nyomoztak az Alföldi Brigád és az ÉME tagjai után, akiknek közük lehetett a merénylethez.65
A MOVE és az ÉME 1923—24-ben mérsékelten ellenzéki politikát folytatott. Az igazi ellenzékiséget nem engedhették meg maguknak. Belső szervezeti problémákkal, válsággal is küzdöttek.66 A szegedi ÉME szervezetnek az egyetemi antiszemita egyesületekkel egyre szorosabb kapcsolata alakult ki. A legfőbb támogatója volt az egyetemi botrányoknak.671923 áprilisában vezetési válság alakult ki a városi szervezetben, amibe a központnak is be kellett avatkozni. Lábas Endre továbbra is elnök maradt, Zehntbauer János főtitkár azonban kimaradt az új vezetőségből, és Tumbász S. Béla, a Szegedi Új Nemzedék felelős szerkesztője lett az új főtitkár. A megválasztott vezetőség a főispánhoz küldött levele szerint „meggondolt körültekintés útján" akart haladni céljai felé.68
{358} 1924 novemberében Szegedre látogattak a nemzetgyűlés fajvédő csoportjának képviselői, az ÉME megalakulásának 6. évfordulóját ünnepelni. Eljött Gömbös Gyula és jelen volt Héjjas Iván is. Kádár Lehel többek között kijelentette: „Ha a törvényes eszközök gyengének bizonyulnak, rákerül a sor a fizikaiakra is." A jelenlevők, közöttük több száz egyetemista, „tomboló lelkesedéssel" fogadták szavait. Megismételték továbbá a tőlük megszokott antiszemita frázisokat. A helyi alakulat tehát lelkiekben megerősödve, de a meggondolt körültekintés útjától messze letérve érkezett el a decemberi tisztújító közgyűlésig, ahol Héjjas Iván jelenlétében és „lelkes ünneplésével" új vezetőséget választottak. Az elnök személye nem változott, de új alelnököket választottak Balló István nyugalmazott tanfelügyelő és Széchényi István menekült ügyvéd személyében. A főtitkár Iván Mihály lett.69 A vallott módszerek továbbra is elfogadhatóságukat, szalonképességüket voltak hivatva szolgálni.
1923-ban a városi katolikus politikai erők újabb erősítést kaptak azzal, hogy a Temesvárról távozásra kényszerített Glattfelder Gyula püspök Szegedre költözött, s a város Csanád egyházmegye központja lett. Az egyetem után most egy másik jelentős intézménnyel gyarapodott Szeged, ami súlyát, tekintélyét tovább növelte.70 Egyelőre azonban a püspök nem sokat foglalkozhatott a helyi katolikus szervezetekkel, mert csak 1924 végén költözött ide véglegesen. A törvényhatósági bizottság 1924. október 29-én köszöntötte Glattfelder püspököt abból az alkalomból, hogy a Boldogasszony sugárúton lévő rezidenciájába beköltözött, amely előzőleg polgári fiúiskola volt.71 Népszerűségét megalapozta azzal, hogy 100 milliós költséggel magán vagyonából Szegeden is felépítette a Szent Imre Kollégiumot. Ő hozta létre az újszegedi tanítóképzőt, s az épülő fogadalmi templom költségeihez 300 millió koronával járult hozzá.72
A katolikus körökkel szoros kapcsolatban álló Szegedi Új Nemzedék mellett másodlagos, de nem lebecsülendő szerepet játszott a közvélemény formálásában az 1921 és 1927 között hetenként megjelenő Katolikus Ébredés, a Szegedi Katolikus Szülők Szövetségének lapja. A hetilap, nevéhez méltóan valóban „ébredő" hangnemben támadta a haladó politikai csoportokat, elsősorban természetesen a szociáldemokráciát. „Mi a Liberalizmus? Végre valahára az országban is kezdik hangoztatni, hogy a liberalizmus bűn, az ország megrontója és hazánk sorsának jobbra fordulását a liberalizmus leszorításával kell biztosítani" — olvashatjuk a lap egyik számában. (Kiemelés az eredetiben.)73 {359} Ez az egyetlen kiragadott mondat is illusztrálja a Katolikus Ébredés általános irányvonalát. Glattfelder 1925-ös újévi üdvözletében e hetilap szerkesztéséről azt írja: „Jó ügyet, jó lélekkel szolgálnak".74
Szeged törvényhatósága 1924-ben sürgette Bethlen szanálási javaslatának törvényerőre emelését, kérte a nemzetgyűlést, hogy sürgősen szavazza meg.75 Feliratot intéztek továbbá a nemzetgyűléshez és a kormányhoz a házszabályok szigorítása érdekében, ami egyértelműen a kormánypárt javát szolgálta.76 Horthyhoz való ragaszkodásának kifejezéseként pedig a tanács kérte, hogy járuljon hozzá, a Bástya és a Petőfi utcát róla nevezhessék el. A kormányzó ehhez 1925 augusztusában „örömmel" hozzájárult.77
A város nevében politizálok tehát az 1920-as évek első felében arra törekedtek, hogy Szegedet a rendszer biztos bástyájává tegyék, és ápolják a város ellenforradalmi kultuszát, a kormányzó körökkel még 1919-ben kialakult kapcsolatokat. Úgy vélték, ezzel segíthetik elő legjobban a város fejlődését, gyarapodását.
A munkásmozgalom kommunista irányzata a francia megszállók és a magyar ellenforradalmi kormányok rendeletei, politikai gyakorlata miatt illegalitásba kényszerült. Az 1921. III. te.-kel pedig formálisan is törvényen kívülinek minősítették a kommunista szervezkedést. A legális munkásszervezetekben tevékenykedő, kommunista érzelmű munkások külföldről segített szervezőmunkával illegális szervezeteket hoztak létre.
A több szálon futó 1921 —22-es szervezkedés jelentős volt. 1921 áprilisában a KMP bécsi központjának megbízásából Szegedre jött Telegdi Pál azzal a feladattal, hogy kommunista ifjúmunkás szervezetet hozzon létre. Alig indította útjára a szervezkedést, amikor letartóztatták és 1 év 6 hónapra ítélték a Szegedi Törvényszéken. Ezt a büntetést a Kúria 4 évre emelte fel. A hadifogolycsere kereteiben kikerült a Szovjetunióba.78 Mivel nem árulta el társait, a szervezkedést folytatta Ladvánszky József építőmunkás, Jászi Ferenc fodrászsegéd, {360} Ladvánszky Vince szabó, Varsandán László nyomdász és Pintér Béla textilmunkás.79
A kommunista pártsejt tagjai fontos feladatuknak tekintették, hogy a legális munkásszervezeteken belüli lehetőségeket felhasználva nagyobb munkáscsoportokra terjesszék ki befolyásukat. A szervezkedőknek a saját szakmájuknak megfelelő szakszervezetekben sikerült is pozíciókat megszerezniük. Ladvánszky József például az építőmunkás szakszervezet helyi csoportjának alelnöke, a szakszervezeti bizottság tagja volt. A munkás-eszperantó csoport vezetőségébe három illegális kommunistát választottak.
Pusztai (Pipicz) József tímártanonc révén az MSZDP ifjúmunkás csoportjában is befolyásra tettek szert.80
A rendőrség azonban 1922. február végén, március elején felgöngyölítette a Szegedről kiinduló kommunista szervezőmunka szálait. Szegeden és Makón 30-nál több gyanúsítottat tartóztattak le. Ladvánszky József 3 évi, Jászi Ferenc 2 és fél évi, Ladvánszky Vince 2 évi, Pintér Béla pedig 1 évi, fegyházban eltöltendő szabadságvesztést kapott büntetésül a KMP szervezésében való részvételéért.81
A KMP szervezői a későbbiekben is mindig találtak a városban az illegális munka kockázatát vállaló munkásokat, értelmiségieket.
A szociáldemokrata pártszervezet balszárnya az 1922-es választások után megkísérelte saját jelöltjét megválasztani városi párttitkárnak Szedlicska Lajos távozása után. Az ellenzék az ő helyébe dr. Czibula Antalt szerette volna jelölni, de a rendőrség ezt megvétózta, így a jelölőbizottság őt kihagyta a listából. A tisztújító gyűlésen azonban Czibuláék ellenzéki listát nyújtottak be, amit a jelenlévők megszavaztak, s kimaradtak a mozgalomban jobboldalinak tartott szociáldemokrata vezérek. A távozó titkár azonban beadvánnyal fordult az MSZDP Országos Titkárságához, hogy semmisítse meg a választás eredményét. Kifogásai egyrészt formaiak voltak, másrészt a titkárnak megválasztott Kiss István nyomdászt „bolsevistának" tartotta. Czibula pedig direktóriumi tagsága miatt nem kerülhetett be a vezetőségbe.82 A titkárság a kommunista szervezkedés miatt hírbe került városban természetesen nem akart baloldali vezetőséget, és Lájer Dezsőt irányította Szegedre, aki 1922. november elején foglalta el hivatalát.83 Ezzel a város polgári vezetéséhez hasonlóan kialakult a stabil szociáldemokrata vezetés is Szegeden. Lájer mintegy másfél évtizedre {361} meghatározta a helyi pártvezetés irányvonalát és taktikáját. Az országos vezetés intencióinak megfelelően igyekezett a párt városi tevékenységét mérsékelt, szélsőségektől mentes mederben tartani. Kétségtelen, hogy a vezetés folytonossága és stabilitása hasznos volt a mozgalom számára.
Az MSZDP szegedi szervezete a többi vidéki nagyváros, Debrecen, Miskolc és Pécs pártszervezeteihez képest előnyösebb helyzetben volt, az 1920-as évek első felében itt fizették a legtöbb hozzájárulást a párt anyagi alapjához. A befizetett „pártadó" mértékéből következtethetően Szegeden volt a legnagyobb a szervezett munkások száma. Szeged a szervezett szociáldemokrata munkások tekintetében magasan kiemelkedett a Viharsarok többi településének munkásmozgalmából. Az 1922 utáni hanyatlás Szegeden kevésbé éreztette a hatását, mint Békés, Csongrád és Csanád vármegyékben.84
A szociáldemokrata mozgalom közvetlen bázisa a szakszervezetek voltak. Már a háború előtt kialakult ez a gyakorlat. Az MSZDP és a szakszervezetek szoros kapcsolata nem szűnt meg a háború után sem. A párt városi lapját, A Munkát pl. a szakszervezetek pénzügyi támogatása nélkül nem lehetett volna kiadni.
1920—22-ben a szakszervezeti mozgalom háború előtti működési keretei ismét kialakultak, újjászerveződtek, és megszilárdultak a helyi csoportok, amelyek összefogására városi szakszervezeti bizottságot hoztak létre.
A szegedi szakszervezeti bizottsághoz az 1920-as évek első felében 14—20 helyi szakmai csoport tartozott. A szervezett munkások száma 1923-ban emelkedett a legmagasabbra, amikor közel 3000 szakszervezeti tag szerepelt a nyilvántartásban. Az előző és a következő évben 2000 fő körül alakult a szakszervezeti taglétszám.85
A szakszervezeti csoportok között a legnépesebb az építőmunkásoké volt. A taglétszám a gazdasági helyzettől és a bérharcok eredményétől függően erősen ingadozott, 1920 végén a csoport 694 építőmunkást tömörített, ami megközelítőleg 90%-os szervezettséget jelentett. A szervezettség azonban a következő években lényegesen csökkent, majd 1923 végétől ismét emelkedő tendenciát mutatott, s az építőmunkások szervezettsége elérte a 60%-ot.86 Az építők nemcsak a csoport létszáma, hanem baloldali politikai magatartásuk miatt is kiemelkedtek a többi csoport közül.
Politikai, mozgalmi aktivitás tekintetében a bőripari munkások szakszervezete követte az építőket. 1921-ben 182 szervezett munkást tömörített a helyi {362} csoport.87 Másik erős szakszervezeti csoportnak számított a vas- és fémmunkás szakszervezet, amelynek 1920 elején még 832 tagja volt, de ez a következő évre leapadt 105 főre.88 Hasonló jelenségek figyelhetők meg a textilipari munkások körében is. A szervezett famunkások száma 200 fő körül mozgott.89 Jelentős taglétszámú csoport volt még az élelmezési munkásoké, a nyomdászoké, a szabómunkásoké, és a kereskedelmi alkalmazottaké.
A növekvő infláció, a jogfosztás leplezetlen formái már 1919 októberétől bérharcra ösztönözték a szervezett munkásokat. A cipészmunkások béremelést és új kollektív szerződést követeltek, s két hétig tartó munkabeszüntetéssel adtak nyomatékot követeléseiknek.90 Novemberben a Kenderfonógyár munkásai követeltek ruhasegélyt és kedvezményes gabonát. A gyár vezetősége azonban a rendőrséget hívatta. A felháborodott munkások a francia városkormányzótól vártak igazságtételt.91 A követelésharc 1920—21-ben csaknem minden szakma esetében eredményt ért el, amiben a szakszervezeteknek és a pártvezetésnek kétségtelen része volt.92 A béremelés azonban mindig az áremelkedések után történt, s korántsem jelentette az életszínvonal tartós javulását. A bérharc ebben az időszakban viszonylag békés mederben folyt, a munkabeszüntetés formáját csak kivételes esetben öltötte.
1921 júniusában a szakszervezetek városi összvezetősége akciót indított a munkanélküliség, a reálbérek csökkenése ellen és a politikai szabadságjogok biztosításáért.93
Az 1922-es esztendő a bérmozgalmak, sztrájkharcok tekintetében fordulópontot jelentett. Az előző évi egyetlen feljegyzett sztrájkkal szemben most 9 jelentősebb, a tömeget megmozgató sztrájkról tudunk.94
1922 augusztusában ismét életre hívták a Szegedi Munkaadók Szövetségét, amely a szakszervezetekkel együtt kidolgozta az úgynevezett indexrendszert. Ennek lényege, hogy bizonyos mutatók alapján az inflációval párhuzamosan emelték a béreket is. A munkások azonban erősen vitatták ennek az indexrendszernek {363} a realitását, úgy vélték, az áremelkedéseket nem tükrözi eléggé. Alacsonyak voltak továbbá az indexrendszer alapjául szolgáló induló bérek is. 1923 októberében csaknem általános sztrájkra került sor. Csak Lájer párttitkár erélyes rábeszélésére folytatták a munkát, s bízták a béremelés sorsát vezetőik és a Munkaadók Szövetségének tárgyalásaira.95 A városi szinten történő tárgyalásnak sok előnye volt, így ugyanis nehezebben tudták a munkaadók az egyes kisebb munkáscsoportokat leszerelni. Nem utolsósorban kézzelfoghatóan bizonyította a munkásszolidaritás szükségességét és értelmét. Az összefogásban rejlő nagy erőt azonban a párt- és szakszervezeti vezetőség nem tudta megfelelően kihasználni, mert nem tartotta célravezető eszköznek az általános sztrájkot, túlzottan félt a munkások radikális fellépésének következményeitől. 1923-ban Szegeden 8 jelentősebb sztrájkmegmozdulásról vannak adataink.96
1924-ben sem tört meg a sztrájkmozgalom 1922-ben kezdődő fellendülése, sőt az előző évinél is több munkabeszüntetés volt.
A dolgozók azonban így sem érték el a háború előtti reálbéreket. Egyik szakmában jobban, a másikban kevésbé, de mindenütt alatta maradt a bérek értéke az 1914 előtti reálértékeknek. A munkások életkörülményeit kedvezőtlenül befolyásolta továbbá a munkanélküliség, amely a textilmunkásokat kivéve minden szakma állandó kísérőjelensége volt. 1919—1920-ban a szegedi munkások fele munkanélküli, de egyes szakmákban, mint az"építők körében, 90—100%-os munkanélküliség sem számított ritkának.97 1922-ben az inflációs konjunktúra hatására valamelyest javult a helyzet, de a következő években a városban ismét 2—3000 munkás keresett hiába állást.98 A munkanélküliség, a hatalmas munkaerő-tartalék önmagában is bérleszorító tényezőként hatott.
Szegeden azonban nem csak az ipari munkások éltek, hanem mintegy 6000 mezőgazdasági munkás, cseléd is. Döntő többségük természetesen nem a város belterületén, tehát nem oly koncentráltan, mint a 10000 ipari munkás. A város mégis a földmunkásmozgalom egyik vidéki központjának számított.
A szegedi szervezett földmunkásoknak nagy szerepük volt abban, hogy a földmunkásmozgalom a szociáldemokrata párt befolyása alatt maradt.99 Az 1920-as években a város és környékének mozgalma lendületét veszítette, meghatározó szerepe, központi jellege csökkent.
|
|