|
|
Az ellenforradalmi rendszer politikai stabilizációja után, 1924 nyarán a kormánynak sikerült megállítania az inflációt, létrejött a pénzügyi megszilárdulás is. A politikai és pénzügyi, gazdasági eredmények erősítették a rendszert, és megszilárdították a Bethlen-kormány pozícióját. Mindezek azonban nem hozták meg azonnal a belpolitikai szélcsendet. Az 1925-ös esztendő viharos politikai küzdelmei voltak az utolsó nagy belpolitikai összecsapások az 1926— 29 közötti időszak előtt, amelyben a hatalmának csúcsán lévő Bethlen-kormány régóta tervezett konzervatív szellemű reformokat hajtott végre különösebb belpolitikai bonyodalmak nélkül.
1924. november végén botrányos parlamenti jelenetek után a liberális és a szociáldemokrata ellenzék mintegy fél évre passzivitásba vonult. A kormány ellenzék ellen tett intézkedései hatására a Demokratikus Szövetségben tömörült pártok tudtával megjelent Beniczky Ödön egykori belügyminiszter cikke az 1920-as Somogyi-Bacsó gyilkosságról, amit a különítményesek követtek el. Így az ügyben Horthy és környezete is említésre került. A Horthyra nem túlságosan veszélyes támadásokra a jobboldali egyesületek, közöttük az ÉME és a diákszervezetek többsége azonnal felsorakoztak a kormány, illetve Horthy segítségére. 1925 júniusában az egyetemisták bajtársi szövetségének a tagjai is felvonultak a szegedi városháza elé, hogy a főispán közvetítésével hódolatukról biztosítsák Horthyt.1 Az ébredők, fajvédők nagygyűlést tartottak a kormányzó melletti szolidaritásuk kifejezésére. A rendezvényen megjelent a polgármester és az egyetem rektora. Széchényi István ügyvéd, a Piroska-féle csongrádi bombamerénylet résztvevőinek védője kijelentette, hogy ha nem tudják meggyőzni az ellenzéket: „...akkor megfojtjuk őket, mint egy kukacot". Az egyetem egyik professzora javasolta, hogy a Mars teret vagy a Vásárhelyi sugárutat nevezzék el Horthyról. A gyűlésen részt vettek a keresztényszocialisták és a Baross Szövetség tagjai {365} is.2 A szegedi keresztény-rendi egyesületek — állítólag 35 társulás nevében — 21 tagú küldöttsége kereste fel a kormányzót. A delegáció vezetője Tóth Imre, a Katolikus Kör elnöke volt. A tagok között találjuk Lábas Endrét, az EME elnökét és Dávid Zakariást, a keresztényszocialista párt elnökét is.3 Tóth Imre a városi közgyűlésen is előterjesztette a keresztény alakulatok tiltakozását a Horthy „legendás személye ellen" indult „gálád támadás" miatt. A közgyűlés pedig helyt adott a tiltakozásnak, s kérte Horthyt, hogy járuljon hozzá, utcát nevezhessenek el róla.4
1925 nyarán meghalt Lábas Endre, az EME szegedi szervezetének elnöke. Az ügyeket ezután gyakorlatilag Széchényi István irányította, akit a következő év januárjában hivatalosan is megválasztottak. A szabadkőművesek egykori székházában megtartott tisztújító gyűlésen hangsúlyozták, hogy a jövőben „társadalmi úton" akarják megvalósítani az ébredő gondolatot. A Szegedi Új Nemzedék szerint 1925-ben emelkedett a tagok száma. Elsősorban a tisztviselők köréből toboroztak új tagokat. Az említett gyűlésen azonban mindössze 150—180 ember vett részt. Az ÉME szorosabbra akarta fűzni kapcsolatát az egyetemmel, s Györffy Istvánt, a növénytan professzorát akarták elnöknek megválasztani, de ő nem vállalta. Szóba jött még Balló István nyugdíjas tanfelügyelő, a MOVE helyi szervezetének főtitkára is.5 Az ÉME tehát tovább élt, de nem volt igazán jelentős politikai tényező. Viszont minden antidemokratikus politikai akciónál számítani lehetett rá.
Az 1920-as évek közepétől rendkívül aktív társadalmi tevékenységet fejtett ki a Szakács József ügyvéd vezetése alatt álló pusztaszeri Árpád Egyesület. Se szeri, se száma a különböző nacionalista irányzatú gyűléseknek, amelyeket az egyesület tartott, s itt rendszerint az egyik fő kérdés a kormányzó üdvözlése, emlékiratok megfogalmazása volt.
Szeged politikai életét sem hagyta érintetlenül a frankhamisítási botrány, amely 1925 végén robbant ki. Már csak azért sem, mert Teleki, a város kormánypárti képviselője is részese volt az ügynek. A városi közgyűlés kormánypárti és jobboldali többsége bizalmi nyilatkozatot tett Bethlen mellett. Wimmer Fülöp szegedi gyáros azonban felszólalt a határozat ellen. Állítólag {366} legalább 60—70 városatya nevében szólt. Wimmer azonnal a kormányt támogató és a szélsőjobboldali sajtó támadásainak a kereszttüzébe került.6 Februárban az MSZDP akart politikai gyűlést tartani, amelyen Esztergályos János szociáldemokrata parlamenti képviselő fejtette volna ki a párt álláspontját a frankhamisításról. A rendőrség azonban a gyűlés megtartását nem engedélyezte.7
A szegedi jobboldali szervezetek a kormányellenes támadások miatt, vagy éppen ezt az ürügyet felhasználva követelték az országos kampányhoz csatlakozva a „hazafiatlan sajtó" betiltását, illetve megrendszabályozását. Tóth Imre kijelentette, a magyarság érdeke elébbrevaló, mint a sajtószabadság. Követelték a Világ, az ellenzék legjelentősebb lapjának betiltását.8 Egy évvel korábban hasonló támadásnak esett áldozatul a Szeged című liberális helyi napilap. A Szeged elleni támadást személyesen a főispán vezette.9
1926-ban a belpolitikai élet egyik legfontosabb eseménye a parlamenti képviselő-választás volt. A kormánynak 1925 nyarán sikerült elfogadtatnia a választójogi törvényt, ami lényegében az 1922-es gyakorlat szentesítését jelentette. Nem használt az ellenzék heves tiltakozása. A Szegeden tartott tiltakozó gyűlésen a szociáldemokrata szónok kijelentette, „...a Bethlen-kormány választójogijavaslata a magyar nép provokálása... Ha törvénnyé válik, Magyarországon lesz Európa legreakciósabb választójoga."10
Az 1926. évi XXII. törvénycikk visszaállította a felsőház intézményét, ezzel csökkentette az országgyűlés szerepét, politikai súlyát. A törvény elfogadása után Horthy feloszlatta a nemzetgyűlést, és 1926 decemberére kiírta az országgyűlési képviselő-választásokat.
Szegeden az új választójogi törvény szerint is titkos maradt a választás. Újdonság azonban az, hogy az előzővel ellentétben az úgynevezett lajstromos választást vezették be, azaz minden induló párt annyi jelöltet indíthatott listáján, amennyi az adott nagy választási kerületben a megválasztható országgyűlési képviselők és pótképviselők száma. Így Szegeden minden részt vevő politikai csoportosulásnak lehetősége volt három jelöltet és három pótképviselő-jelöltet indítani, akiknek persze előzőleg meg kellett szerezni a szükséges ajánlásokat. A kormányzó Egységes Párt ettől saját pozícióinak erősödését várta. A választásra jogosultak névjegyzéke október végére készült el. A választói névjegyzékből igyekeztek kihagyni a posszibilis ellenzéki szavazókat, {367} főleg a munkásokat. Az MSZDP városi vezetősége röplapokon hívta fel a munkások figyelmét, hogy vetessék fel magukat a névjegyzékbe, és reklamáljanak, ha tévedés vagy jogtalanság történne.11 Ennek ellenére mégis sokan kimaradtak.
Az Egységes Párt Szegeden november közepére rendezte sorait. A helyzetet bonyolította, hogy a város mindkét kormánypárti képviselője lemondott a további választási harcban való részvételről, ismételt jelöléséről. Somogyi polgármester a Szegedi Új Nemzedékben külön cikkben búcsúztatta Telekit, felsorakoztatta érdemeit, amelyek a város szempontjából valójában igen szerények voltak.12 Teleki már 1922-ben is csak rábeszélésre vállalta a jelöltséget, most különösebb meglepetés nélkül vették tudomásul a városban, hogy nem jelölteti magát. Több találgatásra adott okot Kószó István visszalépése. Egészségi állapotára hivatkozott, de többen, így Shvoy Kálmán, úgy vélekedtek, hogy a közjegyzőség vonzotta, amit felajánlottak neki. Az igazság azonban az lehetett, amit a főispán írt a miniszterelnökhöz küldött jelentésében, hogy Kószó népszerűsége erőteljesen csökkent, és nem voltak biztosak ismételt megválasztásában.13 Jelölése csökkenthétté volna a kormánypárt esélyeit.
Az Egységes Párt városi listavezetője gróf Klebelsberg Kunó lett, aki 1922-től a kultuszminiszteri, előtte pedig a belügyminiszteri tisztséget töltötte be a Bethlen-kormányban. Tekintélyes, kiemelkedő politikusként és Bethlen feltétlen híveként ismerték. A kolozsvári egyetem Szegedre történt telepítése, valamint az 1920-as évek közepén meginduló nagyszabású egyetemi és más kulturális célú építkezések is Klebelsberg jelölése mellett szóltak. Fellépése nagy számban vonzotta a pártba az egyetem tanárait is. A 26 tagú városi elnöki tanács 10 tagja egyetemi tanár, közöttük a rektor és a jogi kari dékán, valamint a prodékán. A párt ügyvezető elnöke Menyhárt Gáspár jogászprofesszor volt. A pártvezérek között foglalt helyet Nágel Manó, Dobay Gyula, Szakács József, Körmendy Mátyás, Tőrös Sándor, ami azt bizonyítja, hogy a volt keresztényszocialisták, Pálfy-pártiak és a szélsőjobboldaliak is szerephez jutottak a párton belül.14
Az Egységes Párt vegyes összetétele, az eltérő irányzatok és érdekek miatt nem volt könnyű dolga Aigner főispánnak, amikor Klebelsberg mögé még két esélyes jelöltet akart állítani. A III. kerületben Tóth Imrét, a Katolikus Kör elnökét szerették volna indítani. A főispán azonban tisztában {368} volt vele, hogy népszerűtlen, és a tanyai emberek, iparosok, protestánsok, sőt még a mérsékelt politikai beállítottságú katolikusok sem szavaznak rá. Tóth azonban csak Kószó ellenében mutatkozott hajlandónak visszalépni. Így került Kószó ismét a kormánypárt listájára, de csak harmadik helyre, ami nagyon csekély esélyt jelentett a megválasztására. Katolikus körökben neheztelve vették tudomásul, s zsidóbarátsággal vádolták a kormánypártot.15 Bokor Pál, a 70 éves helyettes polgármester így szorult Kószó, illetve Tóth Imre miatt a pótképviselői listára.
A keresztény Gazdasági Párt (Zichy János —Ernst Sándor—Wolf Károly-féle párt), amely a fajvédők támogatását is élvezte, külön jelöltet akart indítani Haller István személyében, akivel már 1922-ben is kísérleteztek.16 Vele szemben ellensúlyozásra került báró Szterényi József a kormánypárti lista második helyére. Ő a háború előtt mint kereskedelmi államtitkár, majd miniszter állítólag sokat tett Szegedért. Ismerték politikai tevékenységét, hiszen a Bethlen-kormányt képviselte pénzügyi kérdésekben a Népszövetségben és más nemzetközi fórumokon. Márpedig a pénzügyi stabilizáció igen nagy súllyal szerepelt a politikában. Szterényi alkalmasnak látszott a város kereskedő és iparos rétegének megnyerésére.17
Az Egységes Párt listája tehát 1926. november végére, december elejére alakult ki. Listavezető gróf Klebelsberg (65. fénykép), második helyen báró Szterényi, harmadik helyen pedig Kószó István szerepelt. A pót tképviselő-jelölt lett Pálfy Dániel, Bokor Pál és Kiss Ferenc. Pálfy feladata a kereskedők és iparosok felsorakoztatása lett volna az egységes párti zászló mögé. Klebelsberg megválasztása biztosnak látszott, de reménykedtek még egy második kormánypárti mandátumban is.18
A választások előtt Rassay Károly (87. fénykép) liberális pártja erőteljes agitációba és szervezőmunkába kezdett Szegeden. Rassay, Vázsonyi halála után Független Nemzeti Demokrata Párt néven alakította meg új pártját. Hivatalos nevén azonban ritkán nevezték, Rassay nyomán inkább Egyesült Balpártnak emlegették. A párt rendkívül nagy reményekkel indult: a baloldali polgári ellenzék egységes pártjává akart válni. Programjában szerepelt az általános, titkos választójog, a demokratikus közigazgatási reform, a politikai szabadságjogok biztosítása, a gazdasági protekcionizmus letörése, a szomszéd országokkal való jó kapcsolat kialakítása és a békés külpolitika. Hirdette a felekezeti béke szükségességét, fellépett a numerus clausus ellen. A földkérdés, {369} amely az ellenzék követelései között nagy súllyal szerepelt, a pártnál háttérbe szorult, de azért támogatást várt az „agrártömegekből" is. Elsősorban azonban a „politikailag és gazdaságilag független polgári elemekre" kívánt támaszkodni.19
A munkásoknak tett gesztus volt a szociális törvényhozás, az öregkori és munkanélküliség esetére szóló biztosítás követelése. A programban szerepelt továbbá a munkásbiztosító autonómiájának visszaállítása.20
Szegedi agitációjában a párt élesen támadta a kormánypárt jelöltjeit. „Aki Klebelsberg gróffal van, az a numerus clausussal van, aki ezt a kormányzati rendszert támogatja, az a nyílt választási rendszert támogatja minden függvényével" — mondották.21 Szemére vetették a grófnak, hogy belügyminisztersége idején történtek a bombamerényletek, és a nyomozás sikertelen maradt.
Rassay liberalizmusa mérsékelt volt. Ő nem vett részt a Demokratikus Blokkban, helytelenítette az MSZDP-vel történő együttműködést. 1926-ban, eltérően az előző választásoktól, nem törekedtek a szociáldemokratákkal egyezséget kötni, de ezt ezúttal az MSZDP sem akarta. Szegeden ez nem okozott gondot a helyi szociáldemokrata pártszervezetnek, mert a lajstromos választás miatt egyébként is kevés gyakorlati haszna lett volna az együttműködési megállapodásnak. Mindegyik párt a legtöbb szavazatra törekedett, s inkább különállásának hangoztatása állt érdekében.
Az Egyesült Balpárt választási küzdelmének nagy eseménye volt Rassay szegedi fellépése. Különösen meglepőnek tűnt a párt számára a külterületi gazdák és bérlők közötti népszerűsége, amit valószínűleg a pártvezér kisgazda múltjának és a választók körében élő 48-as függetlenségi ellenzéki szellemnek köszönhetett.22 A belvárosban pedig a Vázsonyi-féle politikai örökség felvállalása miatt nőtt a párt támogatóinak tábora.
A szegedi iparosság körében a Balpárt befolyását növelte, hogy kezdetben Pálfy Dániel is csatlakozott hozzá.23 Pálfy azonban később átevezett a kormánypárti vizekre. Az elégedetlenkedő iparosok jelentős része azonban továbbra is a Balpártot támogatta.
1926. november közepén a balpárti listán Rassay Károly mellett Kordás Pál „gazdálkodó" és Gombos István szabómester szerepelt. November végére azonban kialakult a végleges jelölőlista, amelyen első helyen Rassay, másodikon Gerle Imre szegedi ügyvéd, 100 holdas szőlősgazda, a harmadik helyen {370} pedig Papp Róbert ügyvéd, a szegedi ABC egykori tagja szerepelt. A pótjelöltek listáján találjuk Gombos Istvánt, Dobóczky Józsefet, továbbá Ottovay Károlyt, a Balpárt szegedi elnökét.24
Szeged 1922-ben választott szociáldemokrata képviselője, Peidl Gyula november elején képviselői beszámolót tartott, amit a szervezett munkások nagy lelkesedéssel fogadtak. Peidl a helyi újságok szerint a „mérsékelt haladás" mellett tett hitet. A munkásság szimpátiája nem is annyira személyének, mint inkább az MSZDP-nek, még pontosabban talán a szocialista eszméknek szólt. Az MSZDP országos választmánya november 18-án döntött a képviselőjelöltekről. A szegedi szociáldemokrata lista vezetője Peidl Gyula maradt. Második helyen Saly Endre, a Népszava gazdasági vezetője, a harmadikon pedig a helybéli Marosán Milán kisiparos szerepelt. Marosán már az 1920-as választások alkalmával is hallatott magáról. Póttagként lépett fel Taussig Ármin nyugalmazott MÁV-felügyelő, Parcsetics Mihály asztalos és Papp József vasmunkás.25
Az egységes párti, a balpárti és a szociáldemokrata jelölőlista is megkapta a kötelező 3115 ajánlást. Az MSZDP aláírásai közül ugyan sokat nem fogadtak el, így még közel 300 ajánlást pótlólag kellett benyújtani. A kormányzópárt ajánlóleveleit, amint az várható volt, többen írták alá, mint a két ellenzéki pártét együttvéve.26
Az ellenzéki pártok az Egységes Párttal nem azonos feltételek mellett küzdöttek. A kormánypárt mögött állt a rendszer államhatalmi, közigazgatási apparátusa a maga tekintélyével. Somogyi Szilvesztert még azért is megrótták, mert egy alkalommal úgy nyilatkozott, elképzelhetőnek tartaná, hogy Klebelsberg mellett még liberális és szociáldemokrata jelöltet is válasszon Szeged. A főispán, amint ez a miniszterelnökhöz küldött egyik jelentéséből kiderül, teljes hivatali súlyával nehezedett az ellenzékre, a jobboldali és balodali ellenzékre egyaránt. Szívéhez azonban nyilvánvalóan nem a baloldal állott közelebb. Az erélytelennek tartott és a szélsőjobboldal elleni fellépése miatt gyanúba keveredett Bottka rendőrkapitányt november 1-jén áthelyezték Szombathelyre.27 Az új szegedi rendőrkapitány azzal kezdte működését, hogy sorra betiltotta a szociáldemokraták párt- és népgyűléseit, valamint a balpártiak úgynevezett pártvacsoráját, ami a pártélet, az agitáció egyik formája volt.28 Buócz Bélát, az új rendőrkapitányt tehát nem lehetett a baloldal elleni gyengeséggel vádolni.
{371} A szavazást december 11-én és 12-én tartották. Összesen 24437 szavazatot adtak le, amiből 23232-t nyilvánítottak érvényesnek. Feltűnő, hogy a szavazásra jogosultak mintegy 20%-a el sem ment szavazni. A szavazatok megoszlása alapján az Egységes Párt, az Egyesült Balpárt és az MSZDP listavezetője kapott mandátumot. Mindhárom kerületben a legtöbb szavazatot, összesen 11416-ot a Klebelsberg Kunó (65. fénykép) vezette listára adták. A másik két lista együttesen csak kicsivel több voksot nyert el, mint a kormánypárti, mégis két mandátumot kapott. A lajstromos választás tehát az ellenzéknek kedvezett. A kormánypárti értékelés szerint jelöltjükre csaknem 2000-rel többen szavaztak, mint 1922-ben, így „a párt megtartotta szilárd állását". A többlet döntően a korábban egyhangú III. kerületből származott, de a liberálisok és szociáldemokraták fellépése miatt az Egységes Párt kevesebb szavazatot kapott innen, mint remélte.29
Rassayt 5905 szavazattal választották meg. A legtöbb szavazatot az I. és III. kerületben kapta. Másfél ezerrel többen szavaztak rá, mint 1922-ben. Rassay úgy megvetette ezzel a lábát Szegeden, hogy három cikluson át képviselhette a várost a Parlamentben.
A szociáldemokraták megtartották pozícióikat, szavazataik száma 500-zal emelkedett. Az 5911 szavazat igen jelentős eredmény, ha tekintetbe vesszük, hogy a szervezett munkások száma ennél lényegesen kevesebb volt. A párt valószínűleg még több szavazatot mondhatott volna magáénak, ha nem semmisítik meg a zákányszéki körzet kitöltött szavazólapjait, mert azokról a választási elnök kézjegye hiányzott. Ebben a körzetben az ellenzékiek voltak többségben.30 Az MSZDP szegedi sikere azért is figyelemreméltó, mert országosan jelentősen csökkent a pártra adott szavazatok száma. Igaz, a II. kerületben az ellenzék közel 1300-zal kevesebb szavazatot kapott Szegeden is, mint az előző képviselő-választáson.
Érdekes a nyíltan megtett ajánlások és a titkosan kapott szavazatok számának összevetése. Az egységes párti listára kevesebben szavaztak, mint a benyújtott ajánlások száma. A szociáldemokrata szavazók száma azonban csaknem a duplája az ajánló íveket aláírók számának.31
Az ország nagyobb városai közül Szegedet a választási eredményeket tekintve csak Debrecennel lehet összehasonlítani. E két városban választottak ugyanis három képviselőt. Mindkét helyen ugyanazt a politikai tagoltságot tapasztaljuk. Egy kormánypárti, egy balpárti és egy szociáldemokrata képviselőt {372} választottak. Szegeden valamivel jobb a szavazatok aránya az ellenzék javára. A választási eredmények között az a lényeges különbség, hogy Debrecenben az ellenzék sokat veszített korábbi szavazataiból. Igaz, Bethlen miniszterelnököt vonultatta fel az Egységes Párt a debreceni választáson az ellenzék ellen.
A politikai és pártküzdelmek csomópontjait képező parlamenti képviselőválasztások Szeged esetében is a helyi politikai erőviszonyokra engednek következtetni. 1920-ban még mindhárom nemzetgyűlési képviselő az úgynevezett keresztény nemzeti irányzathoz tartozott. A választás eredményei erősen torzítva tükrözik a város tényleges politikai megosztottságát,a keresztény-nemzeti kurzus az ellenzéket megfosztotta a parlamenti képviselettől. 1922-ben a három közül egy mandátum már a szociáldemokratáké lett, és sok szavazatot kaptak a liberálisok is. 1926-ban pedig létrejött az az egy évtizedig tartó helyzet, hogy a kormánypárt, a liberális ellenzék és a szociáldemokraták is egy-egy mandátumot mondhattak magukénak. A kurzus éveit leszámítva tehát a választási. eredmények, a parlamenti képviselet tekintetében a város jóval demokratikusabb képet mutat, mint a parlament összetétele. A nemzetgyűlésben, illetve az országgyűlésben az ellenzék súlya ennél lényegesen kisebb volt.
A szegedi kormánypárti táborban a választások után némi zavart okozott, hogy Klebelsberget mintegy túlbiztosítva több kerületben léptették fel, s Szegeden kívül még Komáromban és Egerben is megszerezte a mandátumot. Ha lemond, helyére Szterényi báró lépett volna, de ezt sokan nem tartották jó cserének. A szegediek küldöttség útján kérték Klebelsberget, tartsa meg itteni mandátumát. 1927. február elején az Egységes Párt döntött a kettős mandátumok sorsáról; Klebelsberg megmaradt szegedi képviselőnek, s ez nagy nyeresége volt a városnak.32 Klebelsberg mint miniszter és mint Szeged parlamenti képviselője igen sokat tett a város kulturális intézményeiért.
{373} A választások után a városi politikai szervezetek küldöttsége kereste fel Aigner főispánt, hogy iránta való ragaszkodásáról biztosítsa. Csengery János, a nyugdíjazás előtt álló klasszika-filológia professzor kijelentette: „Azért jöttünk, hogy kifejezzük irántad Méltóságos Főispán Úr tiszteletünket, szeretetünket és nagyrabecsülésünket... Hangsúlyozom, hogy a mi megjelenésünknek előtted nincs politikai jellege." Úgy látszik, az egyetem tanári karának egy része is azt tartotta, hogy a kormányt támogatni nem politizálás, a politizálás: ellenzékinek lenni. Aigner válaszában kijelentette: „Az én politikám Bethlen István politikája", amely elutasítja a jobb- és baloldali szélsőséges irányzatokat. Elmondotta, hogy ő nincs a munkásság ellen.33
A választások tehát nemcsak az Egységes Pártot, s személy szerint Bethlent erősítették meg, hanem helyi képviselőjét, a főispánt is. Igaz, rendkívül sokat dolgozott az Egységes Párt győzelméért, politikai befolyásának további szélesítéséért.
Az országgyűlés tagjai után történt a felsőházi tagok megválasztása. Szeged város törvényhatóságának közgyűlése Kószó Istvánt küldte a felsőházba, begavári Back Bernát malomtulajdonost, a Szeged—Csongrádi Takarékpénztár elnökét pedig póttagnak választotta meg. 1919-ben mindketten aktív részesei voltak a szegedi Antibolsevista Comité tevékenységének. Májusban azonban Kószó lemondott, és Back Bernát viselhette a felsőházi tagsággal járó méltóságos címet. Szegednek azonban közvetve több felsőházi képviselője is volt. Glattfelder püspök és Löw Immánuel főrabbi egyházát képviselte, Körmendy Mátyást az Ipartestület választotta, Széli Gyulát pedig a szegedi Ügyvédi Kamara. Az egyetem is küldhetett egy professzort a felsőházba. 1930-ban hat szegedi illetőségű tagja volt a felsőháznak.34
Bethlent és a kormánypártot az 1926-os választások megerősítették, a jobb- és baloldali ellenzék a korábbinál is jobban háttérbe szorult. Rassayek ellenzékisége tovább gyengült, a fajvédők vezérkara pedig kiegyezett Bethlennel. A kormány kemény csapásokat mért a választási eredmények és a belső ellenzék miatt válsággal küszködő szociáldemokrata mozgalomra. Az 1920-as évek utolsó harmadában Bethlen — kihasználva a belpolitikai csendet — aktívabb külpolitikába kezdett, s végrehajtott néhány, már korábban esedékes belpolitikai reformot. A konzervatív szellemben fogant reformok közül legjelentősebb a társadalombiztosítás újjászervezése, a numerus clausus törvény módosítása és a közigazgatás reformja.35
1927 áprilisában aláírták a magyar—olasz örök barátsági szerződést. A fasiszta uralom alatt lévő Olaszországgal kötött szerződés Bethlen jelentős külpolitikai lépése volt, amely azt célozta, hogy a trianoni revíziós politika külső támasza legyen. Kecskemét város feliratához csatlakozva a szegedi törvényhatóság üdvözölte Bethlent a barátsági szerződés megkötése alkalmából, amely számunkra tengeri kikötőt biztosít, s „...végre összeköttetést találtünk {374} egy hatalmas nemzettel" — olvashatjuk az említett dokumentumban. Az állásfoglalás azonban ezúttal nem volt egyhangú. Három városatya — Hoffer Jenő, Taussig Ármin és Wimmer Fülöp — ellene szavazott.36
Szegeden is táplálta a revíziós reményeket lord Rothermere által indított sajtókampány. Mussolini ösztönzésére a konzervatív angol lord lapjában kifejtette, hogy szükségesnek tartja a trianoni határok megváltoztatását. A sajtókampány nyomán Magyarországon megélénkült az addig sem jelentéktelen revíziós propaganda. Megalakult a Revíziós Liga, amelyhez Szeged törvényhatósága is csatlakozott. A közgyűlés megbízta a tanácsot, hogy a békeszerződés revíziója ügyében tett állásfoglalásáért üdvözölje Rothermeret.37 A lord fiát, Harmsworth-öt, amikor magyarországi körútja során Szegedre érkezett, nagy ünneplésben részesítették. Hatalmas tömeg gyűlt össze az egész környékről. Somogyi polgármester üdvözlő beszédében hazánk minden bajának fő okát a békeszerződésben jelölte meg. A fogadóbizottságban ott volt mindenki, ahogy mondani szokták, aki számított. Még a szociáldemokrata párttitkár, Lájer Dezső is megjelent, annak ellenére, hogy az MSZDP országos vezetősége is, meg a szegedi összvezetőségi ülés is ellenzőén foglalt állást.38
Az MSZDP a revíziós kampányba a maga módján igyekezett bekapcsolódni. A demokratikus reformok szükségességét, az általános titkos választójog biztosítását revízió előfeltételének tekintették. 1928. január 29-én Szegeden a szociáldemokrata pártszervezet nagygyűlést tartott, amelyen megjelent Kéthly Anna (88. fénykép), Kabók Lajos és Szeder Ferenc, a pártvezetőség tagjai. A szegedi szónok, Valentiny Ágoston (90. fénykép) mindenekelőtt Trianon igazságtalanságait hangsúlyozta, amelynek megszüntetése elsősorban a dolgozók érdeke.39
Az akkori külpolitikával, a revíziós propagandával is összefüggött, hogy Bethlen elérkezettnek látta az időt az 1920-ban, a Teleki-kormány idején a szélsőjobboldal nyomására megalkotott antiszemita numerus clausus törvény módosítására. A baloldali ellenzék és a szélsőjobboldaliak ellenkező indíttatású tiltakozása ellenére 1928 áprilisában megszületett az 1928. évi XIV. te, amely ugyan nem tért vissza a teljes tanszabadság elvéhez, amint azt a baloldal követelte, de nem tartalmazott az izraelita vallásúakra vonatkozó hátrányos rendelkezéseket sem, amit a szélsőjobb nehezményezett. Szegeden még a választások előtt elterjedt a híre, hogy a nemzetgyűlés eltörli a hírhedt numerus {375} clausus törvény izraelita vallásúakat sújtó részét. A liberális Délmagyarország 1925 októberében azt fejtegette, hogy Szegeden nem voltak hívei e törvénynek. A törvényhatóság, amikor támogatta az egyetemet, kikötötte, hogy az egyetemen minden szegedi polgár gyermeke tanulhasson. Az egyetem rektora és Somogyi polgármester is úgy nyilatkozott, hogy örülnének az 1920-as 25. törvénycikk eltörlésének.40 A szegedi keresztény alakulatok azonban 1926 áprilisában a miniszterelnökhöz fordultak a numerus clausus fenntartása érdekében. Az éppen Szegeden tartózkodó Gömbös Gyula megerősítette őket: „Elvi álláspontból is következik, hogy Szegeden éppen úgy, mint a többi egyetemeken a numerus clausus a legszigorúbban betartassák. Azon a címen, hogy Szegeden létesült magyar egyetem, a szegedi zsidóság nem törheti át, szegedi polgári jogaira hivatkozással a törvények idevágó részeit".41 1927 szeptemberében a Numerus Clausust Védő Liga nevű jobboldali szervezet országszerte tiltakozó gyűléseket tervezett. Megkísérelték rávenni a szegedi törvényhatóság tanácsát is, hogy tiltakozzék a tervezett törvénymódosítás ellen. Somogyi polgármester azonban kijelentette, hogy a tanács az egész várost képviseli, nem politikai testület. A liga pénzbeli támogatását is megtagadta.42 Somogyi egyébként is liberális volt ebben a kérdésben, nem is akarta elveszíteni a városi zsidó polgárok támogatását, akik a törvényhatóságon belül jelentős befolyással rendelkeztek. Másrészt most is a kormány, Bethlen javaslata mellett akart felsorakozni.
A numerus clausus módosítása miatt Szegeden csak az egyetemen keletkezett nagyobb politikai perpatvar. 1927 májusában Szegeden találkoztak a' magyar egyetemek rektorai és tanárai. Többségük a numerus clausus ellen nyilatkozott. Tóth Károly jogászprofesszor, a szegedi egyetem rektora elmondotta, hogy ezt a kérdést gazdasági, tudományos és politikai szempontból lehet vizsgálni. A politikai kérdéseket elutasította, mivel ezzel az egyetem nem foglalkozhat. A lateiner osztály számára a numerus clausus előnyös volt, mondotta. Előnyös volt továbbá az egyetemnek is, mert csökkentette az egészségtelen Budapest-centrikusságot.43 A rektor tehát nem egyértelműen foglalt állást. A hallgatók bajtársi egyesületei annál inkább. Ősszel a törvénymódosítás miatt ismét botrányos jelenetekre került sor az egyetem falai között. Október végétől november végéig egyik botrány a másikat követte. Sztrájkba léptek például a mentőorvosok mellé beosztott medikus hallgatók.44 Az 1928/ 29-es {376} tanév megnyitása előtt Dézsi Lajos, az új rektor kijelentette: „Zsidókérdés nincsen. Ezt az új törvény eltörölte. A zsidók ugyanolyan elbírálás alá esnek, mint a keresztények. Mi ezelőtt is lehetőleg liberálisan kezeltük ezt a kérdést, és nemigen utasítottunk vissza izraelita hallgatót, de különösen nem szegedit."45 Nagyobb változás csak az orvosi karon történt, ahol szigorúan betartották előzőleg a törvény előírásait. Októberben még volt ugyan kisebb rendbontás az egyetemen, de főleg az elsőévesek részéről, s a dékánok erélyes fellépésére hamar elcsitultak.46 A Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetségének (MEFHOSZ) 1929 októberében tartott szegedi nagygyűlésén maguk a diákok ítélték el az egyetemi heccelődéseket, mint ami lejáratja a diákokat a közvélemény előtt.47 Az 1920-as évek végére az egyetemen egyébként is megerősödött a baloldali, haladó egyetemisták mozgalma, a jobboldali szervezetek valamelyest háttérbe szorultak.
A társadalombiztosítás rendszerét két törvény is módosította. Az 1927-ik évi XXI. te. a kötelező betegségi és balesetbiztosítást kiterjesztette, s visszaállította a társadalombiztosító önkormányzatát, de annak vezetőjét a kormány nevezte ki. Az 1928. évi XIV. te. bevezette a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegyi és árvasági biztosítást. A viszonylag széles körű biztosítás azonban a mezőgazdasági dolgozókra továbbra sem terjedt ki. Ugyanebben az évben alakult meg az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI). 1929 májusában pedig megválasztották az OTI önkormányzati szerveit. A választásokat az MSZDP szerette volna „politikamentessé" tenni, ezért teljesen a szakszervezetekre bízta. A munkaadók „nemzeti blokk" néven szerveződtek, s minden nem szocialista irányzatot egységesen léptettek fel. A választások iránt a szegedi kerületben is nagyfokú érdektelenség mutatkozott. Szegeden a szavazásra jogosultaknak még a fele sem szavazott. A kerületi biztosító úgynevezett 30-as választmányába Szeged, Hódmezővásárhely, Szentes és Csongrád munkásai 11 szociáldemokrata képviselőt küldhettek. A nemzeti blokkot 19 mandátum illette a választási eredmények alapján. A szocialisták az ipari munkavállalók kategóriájában szerezték mandátumaik nagy részét, szám szerint 9-et. A „nemzeti blokk" itt csak 3 képviselői helyet szerzett.48 A szociáldemokratáknak nem sikerült 50%-ot szerezniök, így egyértelmű kisebbségbe kerültek.
A politikai élet másik nagy kérdése, a közigazgatás évek óta húzódó reformjának ügye 1929—1930-ban rendeződött törvényalkotás formájában. {377} Az országgyűlés elfogadta az 1929. évi XXX. törvénycikket a.vármegyei és a városi önkormányzatokról. Az úgynevezett virilisek, tehát a legtöbb adót fizetők aránya ugyan valamelyest csökkent az önkormányzati testületekben, de a törvényhatósági bizottságok antidemokratikus jellege alig változott, a tényleges önkormányzatot a törvény továbbra sem biztosította. Szeged törvényhatósági bizottsága a törvény értelmében 189 tagú lehetett. 72 tagot a virilisek közül lehetett megválasztani, a másik 72 városatyát pedig az összes szavazásra jogosult választotta. A képviseletek (egyházak, kamarák stb.) 36 tagot delegálhattak. Az örökös tagok számát 9-ben állapították meg.49 A baloldali ellenzék főképpen az összes szavazó által választható képviselők útján kerülhetett be a törvényhatósági bizottságba. Ha az a teljesen valószínűtlen eset következett volna be, hogy csak baloldali ellenzéki képviselőt választanak, arányuk akkor sem haladta volna meg a 40%-ot. A kormánypárt számára a városvezetésnek tehát ez a rendszere abszolút biztosítékot jelentett a liberális-szociáldemokrata ellenzékkel szemben.
A szegedi városi közgyűlésen 1912 óta semmit sem változtattak. Még a halálozás vagy egyéb ok miatt megürült helyekre sem írtak ki választást. 1926 szeptemberében Wimmer Fülöp javasolta a virilisták jegyzékének kiigazítását, de ezt elvetette a közgyűlés.501928 januárjában Rassay interpellált a Parlamentben a szegedi közgyűlés felfrissítése érdekében. A Közigazgatási Bíróság határozata értelmében elvi akadálya nem volt a kiegészítésnek, de a közgyűlés 9 ellenszavazattal elvetette a kiegészítésre irányuló javaslatot, azzal az indoklással, hogy nemsokára új törvény rendezi majd ezt a kérdést.51 Amikor a törvényjavaslat napvilágot látott, a baloldali ellenzék felháborodását váltotta ki. A szociáldemokrata pártszervezet Szegeden is tiltakozó gyűlést akart szervezni a törvényjavaslat ellen, de a rendőrség nem engedélyezte.52
A Bethlen-kormány a törvényhatósági választásokból ki akarta zárni a „pártpolitikát", hogy a közérdek — úgymond — szabadon érvényesülhessen. Formálisan nem is az országgyűlési pártok versengtek, hanem úgynevezett városi pártok, de ezek mögött a valóságban parlamenti pártok álltak. A választások előtt lehetőség nyílt a különféle színezetű politikai erők párt- és politikai csoportalakítási kísérletei számára, ami néhány személy és irányzat politikai ambícióját nagyra növelte. A szervezkedés már jóval a községi választások előtt megkezdődött. A Délmagyarország 1927 novemberében arról tudósított, {378} hogy a „közelgő" községi választások előtt négy városi párt fog versengeni a mandátumokért. Tóth Imre köré csoportosultak a fajvédők, a menekültek és a Katolikus Kör egy része. Főispáni segédlettel szerveződött a polgári szövetség, amely „politikamentes", azaz kormánypárti alakulat. Szervezkedett továbbá a liberális polgárság és a szociáldemokrata munkásság is.53
Az 1926-os országgyűlési választásokat követő időszakban Szeged politikai életében a keresztényszocialista irányzathoz tartozó szervezetek továbbra sem töltöttek be meghatározó szerepet, de a város politikai életében érezhető volt állandó jelenlétük. 1926-ban mindenekelőtt erőszakosságukkal és szociáldemokrata-ellenességükkel tűntek ki. Például az alsótanyai kisvasutak építkezésén csak keresztényszocialista földmunkásokat alkalmaztak. A cigányzenészeket beszervezték a pártba, és velük próbálták kudarcba fullasztani a szociáldemokraták által szervezett szegedi országos munkás-dalosversenyt.541927-ben a keresztényszocialista szakszervezetek budapesti kongresszusa után nagy vidéki agitációs és szervező munkába kezdtek. Augusztusban Szegeden megalakították a keresztény kereskedelmi alkalmazottak egyesületét. 1928 januárjában az egykori szabadkőműves páholy lepusztult nagytermében a városi keresztényszocialista szervezetek ülést tartottak, amelyen mindössze 70-en vettek részt.55 Az 1927—29-es esztendőkről szóló országos jelentésben a szegedi keresztényszocialista szakszervezetekről a következőket olvashatjuk: „Sajnálattal kell itteni mozgalmunkról megemlékezni. Itteni testvéreink egy-két kivétellel nem fejtik ki azt az agitálást, ami kívánatos volna."56 Panaszkodnak a hatóságok közömbösségére is. A városban mindössze a kéményseprők és a dohánygyári munkások éltek figyelemre méltó szervezeti életet. Ezenkívül még öt helyi csoportot említ a jelentés. A Keresztényszocialista Országos Szakegyesületek kerületi titkára, Csáby Sándor fejti ki ebben az időszakban legnagyobb aktivitását, de Karácsonyi Guidót is ott találjuk a mozgalom irányítói között.
A keresztényszocialista, fajvédő és egyéb jobboldali irányzatok 1927-ben ismét megkísérelték egy városi katolikus pártalakulat létrehozását. A Katolikus Ébredés című szélsőjobboldali lap kiadta a jelszót: „Tömörítsük a katolikusokat városi pártba, hozzuk vissza a régi Szegedet!"57 A hetilap szerint erre a liberális, zsidó-szocialista, szabadkőműves előretörés megfékezésére és a közelgő törvényhatósági választások miatt lett volna szükség. A leendő párt vezérének Tóth Imrét, a Katolikus Kör elnökét szemelték ki. Glattfelderék azonban {379} nem segítették ezt a politikai csoportosulást. Számukra a város kormánypárti katolikus vezetése jobb partnernek mutatkozott. Ezt kifejezésre is juttatták olyan gesztusokkal is, mint Somogyi Szilveszter és Kószó István feleségének a „pro ecclesia et pontifice" pápai kitüntetésben való részesítése.58 Tóth Imrének egyébként is nehézségei támadtak, mert 1928 májusában egy színdarab kapcsán a zsidók erkölcstelenségéről beszélt a városi törvényhatóság közgyűlésén. Pásztor József ezért megtámadta őt a Délmagyarországban. Azzal vádolta, hogy 1919-ben az egzisztenciájukat vesztett nyilvánosházak tulajdonosait vezette a direktórium elé, így nincs erkölcsi alapja ítéletet mondani mások felett. Az ügy bírósági útra terelődött, s azzal végződött, hogy Tóth Imre kénytelen volt lemondani a Katolikus Kör elnöki tisztségéről.59 A keresztényszocialisták és más keresztény ellenzéki erők végül feladták pártalapítási szándékukat, s 1929 júliusában csatlakoztak a kormánypárti Nagy-Szeged Párthoz. „Meghalt, mielőtt megszületett volna a szegedi városi keresztény párt..." — írta a Szegedi Új Nemzedék.60
Az olasz orientációjú külpolitika a szélsőjobboldal figyelmét a fasiszta szervezkedésre irányította. 1927 júniusában Szegeden az EME-ből kivált tagok olasz mintájú fasiszta alakulat szervezését kezdték meg, a legelszántabbakat pedig „halállégióba" akarták tömöríteni. A rövid életű próbálkozás után, 1928 decemberében a városban is megalakult a Magyar Fasiszta Párt helyi szervezete. Az országban hasonló néven még legalább hét párt szerveződött. A szegedi elnök Lipthay Árpád nyugalmazott rendőrfelügyelő lett mint „országos szervező elnök". A párt a Bécsi körúti Varga-féle vendéglőben tartotta „táborozásait". A tagok a volt nyugat-magyarországi felkelőkből, egykori frontharcosokból és kisiparosokból verbuválódtak. Állítólag belépett a pártba az egyik fűrészgyár hetven munkása is. A fasiszták aktív szervező munkába kezdtek a környező városokban, de a szociáldemokraták kemény ellenállásába ütköztek. A fekete ingbe bújtatott, többségében foglalkozásnélküli párttagok azonban a hatóságok rokonszenvét sem nyerték el. A hírlapi tudósítások szerint nyolcvan párttag közül huszonkilenc büntetett előéletű volt. 1929 márciusában a rendőrség betiltotta a pártot, Lipthayt pedig rendőri felügyelet alá helyezte.61 így azután kimúlt ez a tiszavirágéletű alakulat, sorsával példázva, hogy egyelőre a külföldi példaképeket utánzó fasiszta pártoknak még nem jött el az idejük.
1926 májusában felélesztették az 1914 előtti szegedi Városi Pártot. Programja szerint a politikai, társadalmi és felekezeti szempontok kikapcsolásával {380} akart a város jövőjéért, a polgárság boldogulásáért harcolni. Az előkészítő értekezletet Jedlicska Béla királyi közjegyző, a párt egykori titkára hívta össze, ezzel is jelezni akarták a folytonosságot. A felújított párt elnöke Várhelyi József pápai prelátus lett, ügyvezető elnöke pedig Jedlicska Béla. A társelnökök névsorának tanulsága szerint a kormánypárti városatyáktól a liberálisokon át az úgynevezett keresztény alakulatokig próbálta tömöríteni a törvényhatósági bizottság tagjait. Várhelyi még 1926 októberében lemondott elnöki tisztéről, és Jedlicskát választották meg helyette. A párt kezdeményezte többek között az idegenforgalom fellendítését, a város autonómiájának az erősítését és a lakásépítkezéseket. 1928-ban a Szegedi Szemle című várospolitikai lap a Városi Párt hivatalos orgánumává vált. A párt vegyes összetételéből következően szinte törvényszerűnek tekinthető, hogy a községi választások közeledtével előtérbe kerültek az egymástól eltérő politikai érdekek, és ez súlyos válságba sodorta a pártot. 1929 januárjában Jedlicska pártelnök lemondott, mert a külvárosiak és az iparosok külön városi pártot akartak alakítani. Jobboldalról is támadás érte a pártot, mert 20—25 izraelita képviselő is tagja volt.62 A Városi Párt így tehát nem tudta teljesíteni vállalt programját, nem volt képes az ellentétes politikai érdekek egyeztetésére.
A Jedlicska által panaszolt Iparospárt 1928 őszén szerveződött Körmendy Mátyás felsőházi tag, az Ipartestület elnökének irányításával. A novemberben megalakult városi Iparospárt tiszteletbeli elnöke Körmendy Mátyás lett, elnöke pedig Gombos István, Rassay-párti szabómester. 15 pontból álló programot állítottak össze a kisiparosok követeléseiből. Célkitűzéseik között szerepel a forgalmi adó eltörlése, a munkás-betegsegélyező autonómiájának helyreállítása, az iparosok nyugdíjának rendezése, az ipartörvény revíziója stb.63 Az iparosok pártja azonban nem indult önállóan a községi választásokon, hanem 1929 nyarán betagozódott a Nagy-Szeged Pártba.
Az Iparospártot még az Ipartestületben sem támogatták egyöntetűen. A testületen belüli ellentétek 1928 májusában robbantak ki az ipartestületi választáskor. A szociáldemokrata kisiparosok felmondták a polgári ellenzékkel kötött szövetséget, mert azok — úgymond — nem igazi ellenzékiek. Ez egyébként igaz is volt. A szociáldemokraták passzivitásukkal viszont csak azt érték el, hogy a jobboldal jelöltjeit választották meg.64 Decemberben megalakították a szegedi szociáldemokrata kisiparosok és kiskereskedők csoportját. Ezzel akarták ellensúlyozni a politikamentesnek mondott, valójában jobboldali {381} vezetésű Iparospártot. Céljuknak tekintették az Ipartestület jobboldali vezetősége elleni küzdelmet, s harcot hirdettek az ellenforradalmi rendszer ellen. A csoport vezetője Marosán Milán szociáldemokrata kisiparos volt. Az intéző bizottság tagjai: Parcsetics Mihály asztalos, Bary Dezső, Károly Péter, Lakó Antal kádár, Schwartz Lipót szabó, Katona András szobafestő, Fejős János, Stéhli István mázoló és fényező, valamint Gera Ferenc szobafestő. A szociáldemokrata kisiparosok felléptek a kézműves kamara felállítása ellen, amely az ipartestületeket összefogó országos szerv lett volna.65
Az 1929. október végén, november elején megtartott törvényhatósági választás idejére csak két városi párt maradt a porondon: a Nagy-Szeged Párt és a Városi Balpárt. A kormány támogató, valamennyi jobboldali irányzat tömörítését célzó Nagy-Szeged Párt megalakítását 1929 júliusában az alsótanyai aratóünnepen hirdette meg Aigner főispán Klebelsberg miniszter és Glattfelder püspök jelenlétében. A párthoz azonnal csatlakozott a Központi Társadalmi Kör, a nyugdíjas közalkalmazottak és a városi tisztviselők egyesülete. A párt elnöke Back Bernát lett, ügyvezető elnöke pedig Kószó István. Társelnöki funkciót töltött be a kormánypárt városi elnöke, Körmendy Mátyás, aki egyben az Iparospárt csatlakozását is jelentette. Társelnök volt továbbá Széli Gyula, az ügyvédi kamara elnöke, Valihora István földbirtokos és Wimmer Fülöp gyárigazgató, a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. Az elnöki tanácsban ott találjuk Dobay Gyulát, valamint az egyetem rektorát és a karok dékánjait. Jedlicska Béla nevét is olvashatjuk a névsorban. A pártot jellemezve a Népszava azt írta, hogy fajvédők szövetkeztek a zsidó hitközösség vezető embereivel és a liberális vezérekkel.66
A Nagy-Szeged Párt „mindenevő" gyűjtő-párt lévén elnyelte a Külvárosi Pártot is. Ennek magját az 1927-ben Petrik András tanácsnok vezetésével alakult Külvárosrendező Nagybizottság alkotta, amely igen élénk és népszerű tevékenységet fejtett ki. A Külvárosi Párt, amelyet 1929 nyarán még Körmendy Mátyás és Tóth Imre is támogatott, erőteljes szociáldemokrata és általában demokrataellenes agitációt folytatott. Nem fukarkodott a demagógiával sem. Miután 1929 augusztusában csatlakozott a Nagy-Szeged Párthoz, ott legfőbb feladatává tették a munkáslakta kerületekben a szociáldemokrata befolyás ellensúlyozását.67
A Rassayt támogató liberálisok 1929 augusztusában szövetségre léptek a szegedi szociáldemokratákkal, és megalakították a Szövetkezett Városi Balpártot, {382} amely közös agitációt és egységes választási listát jelentett volna. A választási paktum azonban nem nyerte el a liberális tábor jobboldalának támogatását. A Gombos István, Wimmer Fülöp, Biedl Samu neve által fémjelzett szárny néhány nap múlva az Egységes Párttal, illetve a Nagy-Szeged Párttal kötött szövetséget.68 A Dettre János, Pásztor József nevével jelezhető liberális csoport azonban továbbra is együtt haladt az MSZDP-vel. A megfogyatkozott liberálisszociáldemokrata városi pártszövetség, amit ezután általában röviden Balpártnak neveztek, 12 pontban foglalta össze, hogy „mit kíván Szeged népe". Ebben többek között szerepelt a felekezeti béke, a városi adó progresszivitása, a lakásviszonyok sürgős rendezése, a szociálpolitika és a tisztviselők fizetésének felemelése, hogy jó munkát lehessen tőlük követelni. Szükségesnek tartották továbbá a kulturális fejlesztés egyoldalúságainak a kiküszöbölését.69 A kívánságlista nagy részét a Nagy-Szeged Párt is zászlajára írta, így nagyon lényeges különbség a két párt programja között nem volt.
A Balpártot belső ellentmondások gyengítették. Az MSZDP országos vezetősége ugyanis július elején úgy döntött, hogy a párt külön indul a községi választásokon, de ahol a helyi viszonyok megengedik, ott a pártvezetőség engedélyt adhat a polgári ellenzékkel való paktumra. A szegedi szociáldemokrata vezetők közül többen, főleg baloldali ellenzékiek fenntartásokkal fogadták a liberálisokkal kötött választási szövetséget. Egyébként is feszült volt a viszony a városi pártvezetés Lájer-féle csoportja és a baloldal között. A program hiánya, a kerületi pártszervezetek aktivitásának alacsony szintje nagyrészt Lájeréknek köszönhető.70 Az MSZDP számára nem lett volna nehéz programot összeállítani, hiszen Czibula Antal 1927-ben „A gazdag város szegénysége" címmel egész könyvet szentelt a szegedi problémák elemzésének. A szociáldemokrata agitáció a Nagy-Szeged Párt leleplezésére irányult elsősorban, s nem a balpárti elképzelések népszerűsítésére. A választási listák összeállítása sem történt elég körültekintően.
A választások előtt a két nagy párt mellett megjelent még egy kisebb városi politikai szervezet, a Gazdasági Párt. Szakács József elnökölt, és főként virilis képviselőkből állott a párt, amely ellenzékinek vallotta magát. Szakács személye azonban egymagában is mutatja, hogy itt legfeljebb jobboldali ellenzékiségről lehet szó. A Gazdasági Párt önálló jelölteket állított a virilis képviselők választásakor, de egyetlen jelöltjét sem választották meg.71 Az általános választáskor már nem is találkozunk a párt nevével.
{383} A törvényhatósági választás 1929. október 18-án kezdődött a 72 virilis képviselő megválasztásával. A legtöbb adót fizetők listáján szereplők közül 406-an szavaztak, s három kategóriában választották meg a képviselőket. A Nagy-Szeged Párt „fényes győzelmet" aratott, hiszen az ellenzék egyetlen képviselője sem nyert mandátumot.72
Még az általános választások előtt, júliusban a városi törvényhatóság rendkívüli közgyűlés keretében megválasztott a kilenc lehetséges örökös tag közül ötöt. Közfelkiáltással gr. Teleki Pál, Kószó István, Back Bernát, Menyhárt Gáspár professzor és az erdőtelepítő Kiss Ferenc nyugalmazott miniszteri tanácsos lett a törvényhatósági bizottság örökös tagja. Közülük hárman felsőházi tagok is voltak. Feltűnő, hogy az örökös tagok közé egyetlen liberális képviselő sem került be. A szociáldemokrata pártról nem is szólva, pedig az MSZDP az országgyűlési választások alkalmával kapott szavazatai alapján is a város politikai élete számottevő tényezőjének számított. Novemberben már az új összetételű közgyűlésen választották meg a megmaradt négy helyre Herczeg Ferenc írót, Kelemen Bélát, Várhelyi Józsefet és Löw Immánuel főrabbit.73 Ezzel teljessé vált az örökös tagok listája.
1929. október 27-én tartották meg a nagy érdeklődéssel várt szavazást az összes választásra jogosult által választható jelöltekre. Amint az várható volt, a Nagy-Szeged Párt ismét győzelmet aratott. A 72 mandátum közül 57 került a párt birtokába, s még 30 póttag is a Nagy-Szeged Párthoz tartozott. A Balpárt szavazatai alapján mindössze 15 rendes és hat póttagságot nyert. A 144 választott képviselőből tehát a virilisekkel együtt 139 a „hivatalos" listán került be a Városházára. Klebelsberget, akit a VII. választási kerületben léptettek fel, legtöbb szavazattal első helyen választották meg. (65. fénykép.) Igaz, ebben a kerületben az ellenzék nem indított jelölteket.74
Az ellenzék nem várt ilyen nagyméretű vereséget. Még a 15 mandátum is 13-ra apadt, mert a többes jelölések miatt két mandátumról le kellett mondani. A szociáldemokraták érezték talán a legsúlyosabbnak választási vereségüket, hiszen a Balpárt mandátumai közül mindössze hat, illetve a lemondás után öt rendes és három póttag maradt szociáldemokrata.
Novemberben összeült a törvényhatósági bizottság új összetételű közgyűlése. Az öt szocialista képviselő kétségtelen új színt hozott a közgyűlés munkájába, hiszen eddig csak Taussig Ármin képviselte itt virilis jogon a pártot. A választás azonban a közgyűlés politikai arculatát alapvetően nem befolyásolta. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy Lájer Dezsőnek (93. fénykép) {384} nem engedték meg, a napirend előtt felolvassa a párt deklarációját. Az MSZDP törvényhatósági képviselői ugyanis szerte az országban ezt tették. A szegedi közgyűlés azonban 102 szavazattal ötven ellenében leszavazta a kérelmet, tehát működésének mindjárt az elején demonstrálta, hogy az ellenzéknek a Városházán igen kis szerepe lesz.75
A december 7-i tisztújító közgyűlésen megjelent Klebelsberg, Glattfelder és Teleki Pál. Somogyi Szilvesztert ismét polgármesterré választották 1930. január 1-i hatállyal tíz évre. Megalakult a törvényhatóság új szerve, a „kisgyűlés", amelynek harminc tagja közül 18 rendes tagot a közgyűlés választott, hatot pedig a főispán nevezett ki.76 A többiek tisztségük alapján kerültek a „kisgyűlésbe". A „kisgyűlés" antidemokratikus intézmény volt, abba az ellenzék képviselői nem kerülhettek be, de még a Nagy-Szeged Párthoz csatlakozott városi csoportosulásokból is legfeljebb a pártvezérek.
A törvényhatósági választások után kiéleződtek az ellentétek a Nagy-Szeged Párt táborában. A katolikus, keresztényszocialista csoportosulás kisemmizettnek érezte magát. Ismét felélesztették a Keresztény Községi Pártot. „Csak Újszegeden sikerült fellépni eredményesen a liberálisokkal lepaktált Nagy-Szeged Párttal szemben, mert a város más részében lévő keresztény alakulatok vezetőit kötötte az a reverzális, amit a választások tartalmára adtak" — írta a Szegedi Új Nemzedék.77 A Külvárosi Párt különösen elégedetlen volt, hiszen híveik sokkal több jelöltet juttattak be a Városházára, mint a szűkebb értelemben vett Nagy-Szeged Párt.78
A szociáldemokrata párt ellenzéke egyértelműen a városi párttitkárt és a jobboldali vezetőket hibáztatta a kialakult csúfos eredményért. Ha az 1926-os országgyűlési képviselő-választásokon leadott szavazatok megoszlását tekintjük alapnak, akkor az MSZDP-nek 18 mandátumot kellett volna kapnia. Az 1929-es eredmény tehát okkal késztette önvizsgálatra a vezetőket és a szervezett munkásokat egyaránt. Az ellenzék joggal hiányolta a rendszeres munkát, és kifogásolta a párszervezetek elhanyagolását. Úgy vélte, hogy a liberálisokkal kötött egyezség hibás volt, mert színtiszta munkáskerületekben is liberálisok jöttek be. A MEMOSZ szegedi vezetősége a városi összvezetőségi ülés elé vitte a választások ügyét. A vezetőség megvonta a bizalmát Lájértől. A párttitkár mellett 32-en, ellene 41-en szavaztak. A városi vb-nek is bizalmatlanságot szavaztak 43-an 18 ellenében. Az MSZDP országos vezetősége azonban kiállt {385} Lájer mellett, s így nem sikerült a mozgalomra egyre nyomasztóbban rátelepülő párttitkár leváltása.79 A pártközpont állásfoglalásának az okát mindenelőtt abban kereshetjük, hogy Lájer tulajdonképpen a párt felső vezetésének irányvonalát képviselte. A bizalmatlansági indítvány értelmi szerzőit Lájerék igyekeztek bolsevistának feltüntetni. Másrészt, a baloldaliak vádaskodásában túlzások is találhatók. Így péládul a liberálisokkal kötött pártszövetség elvben nem kifogásolható, legfeljebb a paktum módja, az egyes konkrét személyi megállapodások.
Az 1929-es szegedi törvényhatósági választás bizonyította, hogy az 1926-os országgyűlési választások után Szegeden a kormánypárt megerősödött, a baloldali ellenzék pedig meggyengült. Ez csak részben következett az ellenzék elleni kormányintézkedésekből és a helyi közigazgatási, hatalmi apparátus fellépéseiből. Döntő szerepet játszott a választási eredményben az ellenzék belső gyengesége, következetlensége és országos megosztottsága.
Az 1920-as évek közepére a KMP illegális újjászervezése a korábbinál rugalmasabb taktikával párosult. Közreműködésével 1925. április 14-én megalakult az „osztályharcos" legális párt, a Magyarországi Szocialista Munkáspárt (MSZMP). Hároméves tevékenysége nem maradt hatás nélkül a szegedi munkásmozgalomra sem.
A baloldali szocialista mozgalom személyi feltételeit javította, hogy 1924 végén Ladvánszky József kitöltötte kommunista tevékenységért kapott börtönbüntetését. Ő ugyan nyilvánvalóan a rendőrség megfigyelése alatt állott, de tapasztalatai, kapcsolatai nehezen nélkülözhető segítséget jelentettek a szerveződő ellenzéki mozgalom számára.
Ladvánszky József lett a helyi szervezőmunka irányítója, az MSZMP vezetősége vele létesített összeköttetést.80
Az ügyészségi iratok és a visszaemlékezők tanúsága szerint Ladvánszky József, Gladics József, Nagy Ferenc, Kamasz Imre, Deli Károly, Vénig István, Ördögh Mihály, Gera Sándor, Ábrahám Rózsi és Szabó Jánosné tartottak egymással ez időben többé-kevésbé szoros kapcsolatot.81 Tevékenységük kezdettől {386} fogva lényegében illegális keretek között mozgott. Az MSZMP szervezetei, megbízottai vidéken mindenütt rendőrségi megfigyelés alatt állottak, csak kevés helyen szervezkedhettek és agitálhattak szabadon. A szociáldemokrata párt helyi vezetősége, különösen Lájer párttitkár, ellenségesen lépett fel az új párt megalakításán fáradozó szervezett munkások ellen. A legalitásukat okkal féltő vezetők maguk is nyomoztak az ellenzéki munkások után, szerették volna felderíteni a röpiratok terjesztőit. Annál is inkább, mert az MSZMP szegedi szervezete tevékenységének jelentős részét a röpiratok terjesztése jelentette. A túlzottan baloldalinak tartott munkásokat igyekeztek eltávolítani az MSZDP-ből.82
A helyi szakszervezeti csoportok közül baloldali ellenzéki tevékenységét tekintve változatlanul kiemelkedett az építőipari és a bőripari munkások helyi csoportja.83
Az ellenzékre nehezedő nyomás sem gátolta meg a bőripari szervezett munkásokat, hogy 1926 februárjában az ellenzékiek, az MSZMP tagjai közül több munkást a vezetőségbe válasszanak. A helyi csoport elnöke Engi István, az alelnök pedig Vénig István lett, és három ellenzéki munkást delegáltak a budapesti országos küldöttértekezletre.84
Az MSZMP működése nem maradt a körtöltésen belül, hanem kiterjedt a környező településekre is. 1926 őszén létrehozták a párt szegedi és Szeged környéki vezetőségét, amelynek feladata volt a makói, hódmezővásárhelyi, szentesi, csongrádi és mindszenti szocialista csoportok, megbízottak irányítása, és a mozgalom további kiterjesztése.85
1926 novemberében a szegedi rendőrség széles körű nyomozást indított az MSZMP tagjai után. November 17. és 21. között sikerült letartóztatniok Ladvánszky Józsefet, Gladics Józsefet és Nagy Ferencet, akikre nézve terhelő adatokat is találtak. Címükre csomagban röpiratok érkeztek, és lakásukon is találtak MSZMP által kiadott nyomtatványokat.
A letartóztatott munkásokat az 1921. évi III. törvénycikk alapján kommunista tevékenységért akarták bíróság elé állítani. A gyanúsítottak azonban csak a röpiratok terjesztését ismerték be, ami csak szabálysértésnek számított, és a rendőrbíróság elé tartozott. A KMP-vel fenntartott kapcsolataikat a nyomozás során nem sikerült bebizonyítani, ezért 1927. január 18-án a vádlottak 50 napi {387} vizsgálati fogság után szabadlábra kerültek. Június 14-én pedig a Szegedi Főügyészség jóváhagyásával a vizsgálóbíró megszüntette a bűnügyi eljárást.86 Az MSZMP budapesti vezetése ugyan még megkísérelte, hogy a letartóztatást elkerült párthívekkel felvegye a kapcsolatot, de a mozgalom fellendülő szakasza már megtört. A rendőrségi eljárás még óvatosabb munkára, vagy passzivitásra késztette a mozgalom résztvevőit.
A magyar szakszervezetek tagjainak száma 1924-re jelentékenyen csökkent, majd lassú emelkedést mutatott az 1920-as évek végéig, de nem érte el az 1924 előtti létszámot. A munkások szervezettsége 1/4-ről a évtized végére 1/8-ra csökkent.87 Hasonló folyamat figyelhető meg Szeged munkásai között is. 1923-ban még 3000 fő körül volt a szervezett munkások száma. 1926-ban már csak 842 szakszervezeti tagot számlált a szegedi szakszervezeti bizottság. 1927-ben tovább apadt ez a szám, és csak az év második felétől emelkedett lassan, de még 1928-ban is csak 1197 volt a szervezett munkások száma a városban, ami körülbelül 1/10-es szervezettséget jelent. Az infláció megszűnése, a bérek stabilizálódása, a bérmozgalom gyakori sikertelensége a munkások között azt a nézetet erősítette, hogy szakszervezetekre már nincs is szükség, s a korábban szervezett dolgozók tömegével hagyták el a szakszervezetet.88
A nagy múltú szegedi MÉMOSZ-csoport létszáma 1925—26-ban oly kicsinyre apadt, hogy nem volt nagyobb, mint a gyulai szervezett építőmunkások száma. Újabb fellendülés csak az 1927-es nagy bérmozgalmak után mutatkozott. A szakszervezetek aktivitásának eredményeként év végén már több mint 300 építőmunkás tartozott a helyi MÉMOSZ-csoport kötelékébe.
Az építők szakszervezete helyi csoportjának vezetésében a baloldalnak mindig is nagy befolyása volt. 1927-ben tovább erősödött a radikális baloldali irányzat azzal, hogy Komócsin Mihályt és Gombai Mihályt a vezetőségbe választották. 1929-ben pedig Ladvánszky József lett a csoport elnöke, s a vezetőségben is több baloldali szocialista, kommunista tevékenykedett.89 A baloldali vezetés alatt a csoport munkája magasabb szintre emelkedett, s kisugárzott Viharsarok egész területére. Megújították a kollektív szerződést, küldöttségük megjelent a polgármester előtt, bojkottálták a munkásellenes vállalkozókat, és két sztrájkmozgalmat irányítottak. Aktív szerepet játszottak {388} az OTI és a törvényhatósági választásokon. Ősszel létrehozták a szegedi építőipari munkások blokkját, amelynek legfőbb célját a munkanélküliség elleni küzdelemben határozták meg. A blokk feladata volt továbbá a 8 órás munkanapért, a munkaadók bérdiktatúrája ellen és a kollektív szerződések elfogadtatásáért folytatott küzdelem irányítása. Követelték az egészségtelen lakások megszüntetését, új lakások építését és a magánkezdeményezés támogatását. Az eredményes, aktív tevékenység hatására taglétszámuk 376-ra emelkedett, ami megközelítette az 1920-as évek elejének maximumát.90
A bőripari szakszervezet helyi csoportjának tagsága is csökkent 1925 elejére mintegy 20%-kal, és a tagok aktivitása oly alacsonyra süllyedt, hogy az I. negyedévi közgyűlést el kellett halasztani a kisszámú megjelentek miatt. A csoport munkája azonban a baloldali ellenzék fellépése és a vezetésben való aktív részvétele miatt hamarosan megélénkült. A vezetőségben Vénig István, Gera Sándor, Deli Károly, Ábrahám Rózsi és Nagy Ferenc képviselték a radikális baloldali irányzatot. Haláláig Lengyel János is választmányi tag volt. 1929 februárjában a csoport elnöke Magyari Lajos lett, de ő erre az időre már sokat feladott baloldali elveiből.91
Folyamatosan működött a vas- és fémmunkások szakszervezeti csoportja. A vas- és fémmunkások különösen a nagy textilipari bérmozgalom idején tűntek ki, amikor szolidaritást vállaltak a sztrájkoló textilmunkásokkal.
A textilipari munkások szakszervezetének helyi csoportja 1925 és 1928 között lendületesen fejlődött, rendes szervezeti életet élt. 1928-ban a csoport elnökévé Juhász Istvánt, alelnökévé pedig Lázár Péternét választották. A vezetőség tajga volt Bucsezán Miklós kötélgyártó, a Munkásotthon gondnoka is. Az 1928-as nagy sztrájkmozgalom után hanyatlott a csoport működése, és csak 1930-ban tért ismét magához.92 A mozgalom visszaesésének oka egyrészt a főleg nőkből álló munkásgárda kitartásának hiánya, másrészt nehezítették a munkát a munkaadók korlátozó intézkedései is.
A faipari munkások szakszervezete helyi csoportjának élén 1926-ban Parcsetics Mihály elnök és Varró Kálmán alelnök állt.93 Aktív bérharcot folytattak életszínvonaluk emelése érdekében. Az élelmezési munkások szakszervezete az 1920-as évek második felében meglehetősen nagy állandóságot mutatott, de a sztrájkmozgalomban aktívan nem vett részt.94 Hasonló létszámbeli stabilitást találunk a nyomdászok szakszervezetének helyi csoportja esetében. {389} Az 1920-as évek első felében 160 szervezett nyomdászmunkás tartozott a csoporthoz, a második felében pedig 110—120 munkás.95 Mint a legjobban fizetett munkások, rendszerint az önmérséklet hívei voltak, sztrájkra például egyetlenegyszer sem vállalkoztak. Ezekben az években a csoport elnökeként Szabó Imre tevékenykedett.
Sok problémával küszködtek és elnéptelenedtek a magántisztviselők, a kereskedelmi alkalmazottak és a fodrászmunkások szakszervezeteinek helyi csoportjai. 1926-ban Szegeden mindössze 37 szervezett magántisztviselő volt, amíg Pécsett 200, Miskolcon 300 szakszervezeti tag alkotott helyi csoportot.96
A szervezett munkások számának csökkenése együtt járt, bizonyos mértékben következménye, a Bethlen-kormány szakszervezet-ellenes terveivel és elnyomó intézkedéseivel. Ismét megnőtt az egyszer már csődbe jutott keresztényszocialista szakszervezetek aktivitása, úgy vélték, újból elérkezett számukra az idő. A szociáldemokrata mozgalmat azonban az 1920-as évek második felében sem tudták megrendíteni, számottevő befolyásra nem tettek szert.
Az infláció megállítása nem járt együtt azonnal a munkaalkalmak növekedésével, a bérek emelkedésével. 1924 közepétől 1925 nyaráig terjedő időszakban a munkanélküliség ugrásszerűen növekedett, s megközelítette az 1920-as évek elején kialakult csúcsokat. 1925 telének végén többen maradtak munka nélkül, mint éves átlagban, és még márciusban is meghaladta a munkanélküliek száma a 300 főt.97 1925—26 telén szintén súlyos gondokat okozott a munkaalkalmak hiánya. 1926 második felétől kezdődően 1929-ig a rendkívüli méretű munkanélküliség megszűnt, bár ez nem jelentette azt, hogy minden munkás állást talált, aki dolgozni akart. A munkanélküliség a konjunktúra legjobb éveiben sem szűnt meg teljesen. 1929 végére azonban ismét gyorsuló tempóban növekedett az állástalan munkások száma. 1929 decemberében Szegeden 600—1000 munkás hasztalan keresett munkát.98
A munkások iránti kereslet nagymértékben befolyásolta a munkabéreket. Ha nagy a munkaerő-kínálat, alacsonyabbak a bérek, hiszen a munkások körében a konkurencia csökkenti az egységes fellépés lehetőségét. Így számottevő eredménynek tekinthetjük, hogy a szegedi index-rendszer alapjául szolgáló béreket 1925 októberében 5%-kal sikerült felemeltetni.99 A szegedi {390} kőművesek, akik jól fizetett munkásoknak számítottak, ha volt munka, 1925 tavaszán 10 000 koronás órabért harcoltak ki maguknak. A szegedi órabérek az egész környéken a legmagasabbak voltak, de alig értek többet egy kiló kenyérnél.100
1926-ban a reáljövedelmek valamelyest emelkedtek, csökkent a munkanélküliség, így a munkások életszínvonala kissé emelkedett, ami folytatódott a következő években is 1929 őszéig. Egyes szakmák reálbére elérte vagy megközelítette a háború előtti szintet. A munkások átlagának reálbére azonban az 1912. évinek mindössze 81—82%-át érte el.101
A szanálási válság és a konjunktúra kezdeti időszakában Szegeden is alábbhagyott a sztrájkmozgalom. Az 1927—28-as esztendők sztrájkmozgalma nem éri el szám szerint az 1920-as évek első felének adatait, de méreteiben a munkabeszüntetések időtartamát és a benne részt vevő munkások számát tekintve lényegesen felülmúlta az előző időszak hasonló megmozdulásait.
A szegedi munkaadók és az építőmunkások között 1927 tavaszán kezdődött bérezési vita. A munkások béremelést követeltek, a munkaadók elbocsátással és idegen munkások szerződtetésével fenyegetőztek. Az MSZDP és a szakszervezet helyi vezetése támogatta a munkásköveteléseket, de szerette volna elkerülni az általános sztrájkot. Az építőmunkások harci kedve azonban olyan erős volt, hogy a bérmozgalom túllépett a Munkaadók Szövetségével történő alkudozáson. Az egyetemi klinikák építkezésén dolgozók július 4-től 6-ig letették a szerszámot. Mivel ezzel nem értek el eredményt, augusztus 2-án ismét sztrájkba léptek, és két hétig kitartottak követeléseik mellett. A munkabeszüntetéshez 200—300 munkás csatlakozott. A pártvezetés azonban leszerelte az általános sztrájkot, amely Szeged valamennyi szervezett építőmunkására kiterjedt volna. Az általános sztrájk gondolatának elvetése valószínűleg a tárgyalási pozíciók javítását szolgálta, s bizonyította a munkaadók előtt a szociáldemokrata vezetők mérsékelt irányvonalát, tárgyalókészségét. A munkaadók azonban nem méltányolták a szociáldemokrata vezetők és személy szerint Lájer Dezső együttműködési készségét, hanem újabb 400 munkást elbocsátottak. A rendőrség a nem szegedi illetőségű munkások kitoloncolásával fenyegetőzött. Végül a sztrájk eredményeként a munkaadók 80 fillér legalacsonyabb és 95 fillér legmagasabb órabért adtak, ami valamivel elmaradt az eredetileg kért 1 pengős órabér mögött. A kompromisszumot a sztrájkolok {391} többsége elfogadta.102 A sztrájk a munkások győzelmének tekinthető, s a szocialisták és a szakszervezeti vezetés tekintélyét is növelte a munkások között és a munkaadók előtt egyaránt.
Szeptemberben az építőmunkások után négy szegedi faipari üzem munkásai adtak nyomatékot bérköveteléseiknek munkabeszüntetéssel. A sztrájkot 72 munkás kezdte, mire a munkaadók 200 munkást az utcára tettek, a famunkások erre visszamentek dolgozni, hogy így fejezzék ki tárgyalási szándékukat.103
A következő hónapban a Szegedi Kenderfonógyár munkásai tagadták meg a munkát az embertelen bánásmód, a gyakori pénzbüntetés ellen tiltakozva és béremelést követelve. A 124 fős, főként nőkből álló munkásgárda követelését azonban nem teljesítették, hanem még 564 munkást kizártak a gyárból. A sztrájk alatt szerették volna ugyanis a gyár vezetői a szükséges karbantartási munkálatokat elvégeztetni. A gyárvezetőség számításait azonban a vasmunkások szolidaritása keresztülhúzta, így a munkabeszüntetés győzelemmel fejeződött be.104
1927-ben adataink szerint összesen 6 sztrájk volt a városban, ami csaknem minden szakmát érintett. A munkabeszüntetések a konjunkturális körülmények között általában részleges vagy teljes győzelemmel fejeződtek be. A béremelést azonban nem önként adták a munkaadók, a javuló gazdasági helyzet nyújtotta lehetőségeket a munkások csak aktív küzdelemben tudták realizálni.
A sztrájkmozgalom felfelé ívelő szakasza 1928-ban tovább folytatódott. Februárban a Vénusz Cipőgyárban a Taylor-rendszer bevezetése váltotta ki a munkások sztrájkját. Az új munkaszervezés ugyanis növelte a munka intenzitását, de a béreket nem akarták emelni megfelelően. A 8 hétig tartó munkabeszüntetés eredménytelenül végződött, amiben az is szerepet játszhatott, hogy a rendőrség letartóztatta a sztrájk szervezőit, és büntetőeljárást indított ellenük. Július 14-től augusztus 4-ig az Orion Bőrgyárban léptek sztrájkba az alkalmazottak az akkordbérezésre történt áttérés miatt. Ez is eredménytelenül fejeződött be.105
1928-ban a korszak legnagyobb városi sztrájkharcát a Szegedi Kenderfonógyárban vívták meg a textilmunkások. A gyár a város egyik legnagyobb ipari üzeme volt, de munkafeltételek szempontjából a legrosszabbak közé tartozott.
{392} Az október 11-én kirobbant és november 26-ig tartó sztrájkot a Kenderfonógyár vasmunkásai kezdeményezték 25%-os béremelést követelve. Csatlakozott hozzájuk a többi dolgozó is, így több mint 700-an hagyták abba a munkát. A gyár igazgatósága azonnal letiltotta a hátralékos bérek kifizetését, és a gyártelepen lakó munkások élelmezését — járandóságuk egy részét élelmezésben kapták — megszüntette. A szervezett munkások élelmiszer-adományokkal, gyűjtéssel segítették a sztrájkólókat. 182-en jelentkeztek, hogy ebédet adnak a sztrájkoló szaktársaiknak, pedig nyilván maguk sem bővelkedtek élelmiszerekben. Novemberben a Soós-féle gépgyár munkásai szolidaritási sztrájkba kezdtek. Ők szállították ugyanis a Kenderfonógyárnak az alkatrészeket.106
A gyár igazgatóságával tárgyaló bizottságot Lájer Dezső párttitkár vezette. A gyár azonban mereven elzárkózott a követelések teljesítése elől. Lájer nyílt levélben fordult Wimmer Fülöp igazgatóhoz, akit az MSZDP segítségével választottak meg az iparkamara elnökévé. A levélben kifejti, hogy az a meggyőződése, békésen kell a cél felé menetelni, és csak akkor kell vállalni a harcot, ha utána nem kell visszalépni. Abszolút győzelemre kell törekedni, mert utána mindig reakció következik. A munkaadókra és a munkásokra egyaránt a kölcsönös megegyezést tartja a leghasznosabbnak. Hangsúlyozta, hogy mindig kompromisszumra törekedett, a sztrájk előtt is háromszor beszélte le a munkásokat a sztrájkról. A viszonylagos béke, a megegyezés mindkét félnek az érdeke, írta.107
A munkások kitartása minden szolidaritás ellenére véges volt. November elején 600 munkás visszament dolgozni. Három osztály dolgozói azonban továbbra sem adták fel a reményt, hogy követeléseiket teljesítik. A munkások öntudatát és egységét bizonyítja, hogy nem voltak hajlandók elfogadni a gyár ajánlatát, amely 5%-os béremelést ígért, de a munkások egy részét nem vették volna vissza. Így a gyár igazgatósága volt kénytelen engedni, s minden munkást alkalmazott, de azzal a kikötéssel, hogy később elbocsátják az „alkalmatlanokat". Részleges eredménnyel ért véget a 6 hetes sztrájk.
A sztrájk után rövidesen közel 40 vasmunkást elbocsátottak a gyárból, és az ily módon feketelistára került munkások a városban sehol sem kaptak munkát. A sztrájktörőkkel konfliktusba keveredett 6 munkás ellen pedig bűnvádi eljárást kezdeményeztek. A bajbajutottak továbbra is számíthattak a szervezett munkások támogatására. A dolgozó textilmunkások az elbocsátottak {393} segítségére más szakmák szervezett dolgozóival együtt gyűjtést indítottak.108
A kenderfonógyári sztrájkok nem kielégítő eredményei láttán szervezett munkások tömegei hagyták el a szakszervezeteket. Úgy vélték, hogy a sikertelenségért elsősorban a szakszervezeti vezetők a felelősek. Ez a vád nem teljesen megalapozott, mert a szakszervezetek nélkül még kisebb eredményt hozott volna a bérmozgalom. A vezetés túlzott hajlama a kompromisszumokra azonban kétségtelenül hozzájárulhatott a nem kielégítő eredményekhez. Nem foglalkoztak megfelelően a szervezetlen dolgozókkal. Lájer egyenesen kiutasította őket a Munkásotthonból, hogy az — úgymond — nem sztrájktanya. A sztrájk után nem fordítottak elég figyelmet a megtépázott sorok rendezésére, hanem a munkások kitartásának a hiányát kárhoztatták, és őket tették felelőssé a mozgalmi élet hanyatlásáért.
A konjunktúrára való tekintettel a Munkaadók Szövetsége felmondta a városi szakszervezeti bizottsággal kötött kollektív szerződést. A szakszervezeti bizottság válaszként hangsúlyozta, hogy ők a szerződés mellett vannak, s „kizáróan a termelés zavartalan biztosítását" tekintik céljuknak. Azokban a városokban ugyanis — érveltek —, ahol nem volt kollektív szerződés, gyakoribb volt a gazdasági harc. Azzal próbálták rávenni a Munkaadók Szövetségét a szerződés megújítására, hogy nem azonosították magukat olyan bérharcokkal, amelyek a szerződés megszegését jelentették volna. Végül a munkaadók mégis aláírták a szerződést, és továbbra is maradt az úgynevezett index-rendszer. Az 1929. február 25-én megkötött szerződés szerint ha a Munkaadók Szövetsége és a szakszervezeti bizottság a felmerülő vitás kérdésekben nem tudna megegyezni, akkor 3—3 tagból álló bizottságot választanak. „Szerződő felek megegyeznek, hogy panaszos és panaszolt üzemben sem kizárás, sem sztrájk nem hajtható végre a választott bizottság döntése előtt" — olvashatjuk a szerződésben. Aki pedig ezt nem vette figyelembe, az támogatásra egyik fél részéről sem számíthatott.109 A megállapodás, amit már az 1920-as évek elejének története kapcsán is említettünk, a munkások számára sok előnnyel járt. Környékünkön egyetlen olyan erős szakszervezeti bizottság sem volt ebben az időben, amely hasonló szerződést tudott volna kikényszeríteni a munkaadóktól.
|
|