HATALMI, POLITIKAI VISZONYOK ÉS KÜZDELMEK

V. A VILÁGGAZDASÁGI VÁLSÁG ÉS HATÁSA A VÁROS ÉLETÉRE

 {394} 1. A HELYI URALKODÓ KÖRÖK ÉS A POLGÁRI ELLENZÉK REAGÁLÁSA A VÁLSÁG JELENTKEZÉSÉRE

Az 1929—33-as világgazdasági válság súlyosan érintette az ország gazdasági, társadalmi és politikai életét. Az ipari termelés nagymértékű visszaesése, a pénzügyi és hitelélet krízise nagyméretű és hosszan elhúzódó agrárválsággal párosult, s mindez hozzájárult a munkásság, a szegényparasztság anyagi és szociális helyzetének gyors romlásához, a középrétegek, a kispolgárság, az alkalmazottak, a törpe- és kisbirtokos parasztság gazdasági megrendüléséhez, egzisztenciális bizonytalanságának fokozódásához.

A válság kiélezte a társadalmi-politikai ellentéteket, s a bethleni konszolidációval létrehozott politikai stabilitás kezdett meginogni.

Bethlen István 1930 őszén — a munkásság nagy szeptember elsejei tüntetése után — az ellenzéki hangulat és az ellenzéki mozgalmak megélénkülését látva, s a kormányzati rendszeren belüli ellentétek éleződését tapasztalva erőfeszítéseket tett e stabilitás megerősítésére, a különböző hatalmi csoportok (finánctőkés, agrárius, államhivatalnoki) közötti bizalom helyreállítására.

A Bethlen-kormány törekvései és javaslatai — a munkanélküliség csökkentése munkaalkalmak teremtésével, takarékossági intézkedések, a kartellek korlátozását célzó, az iparfejlesztési és a földteher-rendezési törvények — a külföldi kölcsönök szerzését szolgáló külföldi tárgyalásai kevés eredménnyel jártak. Az 1931. júniusi, előrehozott, a szokott módon lezajlott választások ugyan a kormánypárt győzelmét eredményezték, ez sem volt azonban elegendő a Bethlen-kormány hatalmon maradásához. Végül is az ellenforradalmi rendszer hatalmi csoportjai közötti egyre mélyülő ellentétek, a tömegelégedetlenség fokozódása a válság legfontosabb politikai következményeként a kormány bukását eredményezték 1931 nyarának végén.

A gazdasági válság jelentkezése, hatása némileg az országostól eltérő sajátosságot mutat Szegeden. Először is az agrárválság — a városban is nagy számban, de a környező vidékhez képest kisebb arányban élő nincstelen agrárproletárok, földmunkások nyomorának, elesettségének fokozódásán, a kisparasztok adósságainak, gazdasági terheinek növekedésén kívül — sajátos formában, a közel 20 ezer paraszti kisbérlő anyagi helyzetének fokozatos {395} romlásában jelentkezett. A kisbérlő parasztok és földtulajdonos város közötti viták és ellentétek korábban is napirenden voltak, a gabonaárak csökkenése, a válság azonban szinte kilátástalanná tette főleg a külső homoki övezetben, kedvezőtlen természeti feltételek között, a várostól, a piactól távol élő gazdálkodó kisbérlők helyzetét, amit még súlyosbított a gazdálkodás elavult módja, korszerűtlensége.

Másodszor a klebelsbergi kultúrpolitika jegyében a 20-as évek közepén megkezdett nagy szegedi építkezések — a Tisza-parti klinikasor, a Fogadalmi templom, a Dóm tér építése, iskolaépítési program — 1929—30-ban fejeződtek be (66—68. fénykép), s némileg késleltették a válság, a munkanélküliség jelentkezését az építőiparban.

1929 szeptember közepén Somogyi Szilveszter polgármester még úgy nyilatkozott, hogy „a munkanélküliség Szegedet nem fenyegeti egyelőre". Azt állította, hogy „talán egyetlen város sincs az országban, ahol olyan gyorsan folyna az építkezés, mint Szegeden". Felsorolta, hogy a Fogadalmi templom és az egyházmegyei építkezéseken 700 család keresi meg kenyerét, s a többi építkezésen mintegy ötszázan dolgoznak, szakmunkások mellett napszámosok is. Némi optimizmust sugallva, arról is beszélt, hogy az építőmunkások nagy része jövőre is talál munkát.1

Az újonnan választott törvényhatósági bizottság 1929. december 7-én tartott tisztújító közgyűlésén elhangzott polgármesteri beszéd is még bizakodásról tett tanúságot. A városfejlesztésben, a klebelsbergi kultúrpolitikai program megvalósításában elért eredményekre hivatkozva további nagyszabású tervekről adott számot. Elmondotta a polgármester, hogy az egyetemi és városi építkezésekre eddig 30 millió pengőt fordítottak, munkaalkalmat teremtettek a munkásság részére, a kultúra tekintetében haladt legtöbbet a város, de a közegészségügy terén elért fejlődést is kiemelte. A tervek között említette a város forgalmának növelését a Dunántúl irányába, a Tiszán, s a Maros felett új híd építését, a külvárosok csatornázását és magasnyomású vízvezetékkel való ellátását, a túl nedves, egészségtelen pincelakások megszüntetését.2

A város vezető köreinek önbizalma a gazdasági válság kedvezőtlen hatásának növekedése nyomán gyorsan csökkenni kezdett. A polgármester már december 11-én arról nyilatkozott, hogy a város minden bevételénél csökkenés tapasztalható, s emiatt kénytelenek voltak korlátozni a kiadásokat is. Mindez nehezítette a már megkezdett nyomorenyhítő és szükségmunka-akciók — eredeti program szerinti — továbbfolytatását.3

 {396} A munkanélküliek, a nyomorgó nincstelenek tüntetései, a kisbérlők követelései a bérleti díj csökkentésére, a tömegelégedetlenség érezhető növekedése fokozta a helyi vezető körök nehézségeit, és jelentkezett a válság közvetlen politikai hatása is.

A Nagy-Szeged Pártnak a törvényhatósági választások idejére létrejött időleges egysége már a választások másnapján szétesett. A jobboldali, a fajvédőkkel rokonszenvező, a keresztényszocialistákkal szövetségben lévő, a Szegedi Új Nemzedék című lapot kezében tartó csoport a választások után élesen bírálta a város azonos pártba tartozó vezetőinek tevékenységét. A lap a város szűkebb irányító testületének, a kisgyűlésnek a választásával kapcsolatban arról írt, hogy a szegedi szabadkőműves páholyok és az úrikaszinók egymással szövetkezett tagjai győztek a választáson, ők alkotják a kisgyűlés többségét, s ezzel a klikkuralmat teremtették meg a város irányításában. Ilyen módon sérelem érte a kisiparosokat, a városi földbérlőket és a munkásságot is. „Az intranzigensül érző keresztény és nemzeti alapon álló... tömegek" nevében lépett fel az új összetételű kisgyűlés ellen, meghirdette a kormánypárthoz tartozó jobboldali politikai csoportok összefogását, és sürgette a keresztény községi párt megalakítását, amely majd a város parlamentjében, a közgyűlésen magához ragadhatja a többséget a „keresztény demokrácia" alapján.4

A vezető körök mérsékeltebb, Aigner Károly—Somogyi Szilveszter képviselte helyi csoportjainak jobboldali bírálata felerősödött. E kritika nem nélkülözte a demagógiát sem. Ez az irányzat a helyi kormányzat jobboldali ellenzékeként lépett fel, a keresztény nemzeti kurzus igazi örökösének, képviselőjének tartotta magát.

Már 1929. november 24-én meg is alakították a Keresztény Községi Pártot, amelynek vezetői között ott volt — többek között — Dobay Gyula, Széchényi István ügyvéd, vitéz Máriaföldy Márton tanár, Karácsonyi Guidó újszegedi plébános, a keresztényszocialisták vezetője. Meg is kezdték a szervezkedést, a pártszervezői munka azonban nem haladt előre. A Keresztény Községi Párt vezetői továbbra is tagjai maradtak a kormánypártnak, s a későbbiek folyamán nem is nagyon emlegették új pártjukat. Jobboldali törekvéseiket nem adták fel, s a Karácsonyi Guidó vezette keresztényszocialisták is megmaradtak hangoztatott elveik mellett.

A fajvédőkkel rokonszenvező, jobboldali csoport kormánypárton belüli elszigeteltségére fényt vet a felsőházi tagságra és póttagságra történő jelölés és választás. 1930 januárjában a kisgyűlés továbbra is Back Bernátot jelölte felsőházi tagnak. A póttagságra történt jelölésnél vita támadt. A polgármester Dobay Gyulát javasolta, de többen ellene léptek fel. A Nagy-Szeged Párt {397} elnöksége először őt jelölte, de később Aigner főispán javaslatára mégis Berecz János professzort, az egyházi körök emberét fogadták el jelöltnek Dobay helyett. Végül is a törvényhatósági bizottság 124 szavazattal Back Bernátot választotta meg a felsőház rendes tagjának, póttagjának pedig Bereczet 120 szavazattal, Dobay mindössze négy szavazatot kapott.

Ebben bizonyára személyi ellentétek is szerepet játszottak, s emellett Dobayéknak a helyi kormányzatot ért bírálatai kiváltották a helyi vezetők ellenérzését.

A Petrik Antal vezette Külvárosi Párt is ellenzékiségét hirdette a választások után. Petrik a választási sérelmek miatti nyílt ellenzékbe vonulásról beszélt, de a párt annyira elvesztette választói és a külvárosok lakosságának bizalmát, hogy hosszú ideig nem is igen hallatott magáról.

A rendszer mérsékeltebb helyi hatalmi csoportja felismerte a parasztság elégedetlenségéből, ellenzéki hangulatának növekedéséből adódó veszélyt. Ezért már 1930 januárjának elején megbeszélésre hívták össze a város parasztságának képviselőit. A tanácskozáson részt vettek a kül- és belterületi gazdasági egyesületek elnökei, vezetőségi tagjai, a külterületi gazda törvényhatósági bizottsági tagok, de ott voltak a Nagy-Szeged Párt, a Szegedi Gazdasági Egyesület vezetői, sőt még az úgynevezett „külvárosrendező párt" vezetője, Petrik Antal is. E résztvevők küldöttségileg keresték fel Aigner főispánt, mint a Szegedi Gazdasági Egyesület elnökét, és támogatását kérték a város parasztsága gondjainak megoldására, panaszainak orvoslására. Korom Mihály, a Gazdasági Egyesület alelnöke beszélt a „gazdatársadalom" követeléseiről — többek között azt kérte, hogy a bérlők a földbérletet részletekben fizethessék. Aigner válaszbeszédében a gyümölcsfa telepítésben, a gyümölcstermelés fellendítésében jelölte meg az agrárválságból kivezető utat, amely a szegedi parasztság helyzetén javíthat. Bejelentette, hogy az országgyűlési képviselők részvételével megalakítják a Délmagyarországi Gazdák Szövetségét, amelyben Klebelsberg miniszter is részt vesz. Így akarják szolgálni a parasztság érdekeinek képviseletét a parlamentben.

Petrik Antal is felszólalt és támogatásáról biztosította a kormánypártot, a helyi kormányzatot. Somogyi polgármester arról beszélt, hogy a város minden lehetséges módon igyekszik segíteni a bérlőparasztok helyzetén.5

A városban viszonylag széles társadalmi bázissal rendelkező polgári ellenzék a korábbinál szintén élesebben kezdte bírálni a város kormányzatát, a polgármestert és intézkedéseit. Nehezítette tevékenységét, hogy a liberális párt egysége egészen 1930 őszéig nem állt helyre a városban. A baloldali szárny, amelynek fő képviselői Dettre János és a Délmagyarország című lap főszerkesztője, {398} Pásztor József, továbbá neves újságírók voltak, egyre határozottabban folytatta harcát az ellenforradalmi rendszer helyi képviselői és támogatói ellen.

A gazdasági válság, az egyre növekvő munkanélküliség (91. fénykép), a külvárosok, a munkástelepek mostoha viszonyai egyre nyilvánvalóbbá tették a belváros és a külvárosok, valamint a vagyonos és a szegény rétegek helyzete közötti kiáltó ellentéteket. Ezekre az ellentétekre a befejezett építkezések, a belvárosban hivalkodó, nagy pompával felavatott épületek csak még jobban felhívták a figyelmet.

Az ellenzék folyamatosan rámutatott ezekre az ellentmondásokra és kezdte „Patyomkin-városnak" nevezni Szegedet. Rendszeresen szóvá tette a város irányításában tapasztalt antidemokratikus vonásokat, a városi önkormányzat jogainak csorbítását, amit a közigazgatási reform csődjének, „polgármesteresített" közigazgatásnak nevezett.6

A baloldali liberálisok érezték, hogy a gazdasági válság, a növekvő nyomor következtében a város dolgozó és nincstelen rétegeinek elégedetlensége és politikai aktivitása erősödik, ami jó alkalmat nyújt politikai befolyásuk növelésére. Látták azt a veszélyt is, amely abból adódott, hogy az elégedetlen, a politikában újat váró tömegek "a jobboldali demagógia hatása alá kerülhetnek. Ezért sürgették a liberálisok két szárnya közötti kibékülést és az egység helyreállítását. Ennek a Délmagyarország már 1930. február közepén hangot adott, hangsúlyozva, hogy „Rassay Károly a magyar szabadelvűség politikai erőtényezőinek egyesítését tűzte ki célul maga elé." Sürgette Budapesten kívül vidéken is „a polgárság megszervezését a haladás politikája számára". Hangoztatta: „... Az élet parancsa állítja vagy most, vagy már csak nagyon rövid idő múlva csatasorba az osztatlan magyar polgárságot, harcolni a demokráciáért, harcolni a liberalizmusért, harcolni a kenyérnek és a kultúrának létminimumáért".7

A helyi liberálisok ellenzéki politikai propagandájukban és agitációjukban ekkor még szinte kizárólag a polgárságra hivatkoztak, szóvá tették a városi munkásság, a városi nincstelenek nyomorát, kisemmizettsegét, de a parasztság helyzetével, követeléseivel csak elvétve foglalkoztak.

A liberálisok két szárnya közötti kibékülést volt hivatott szolgálni Rassay tervbe vett 1930. április végi szegedi látogatása és képviselői beszámolója. Gyűlését azonban a rendőrség nem engedélyezte, egy régebbi rendeletre hivatkozva, amely szerint május 1-je előtt és után 8 nappal tilos politikai gyűlést tartani. Végül is Rassay május 17-én kereste fel Szegedet. Az ipartestület márványtermében 400 személyes „pártvacsorát" rendeztek, ahol Pap Róbert és {399} Ottovay Károly üdvözölte Rassayt. Másnap, vasárnap a Belvárosi moziban politikai gyűlésre került sor, amelyen Rassayn kívül olyan neves országos ellenzéki politikusok is beszédet mondtak, mint Sándor Pál, Baracs Marcell, a hódmezővásárhelyi Kossuth-párti Kun Béla, továbbá Nagy Emil, a debreceni, szintén Kossuth-párti Hegymegi-Kiss Pál és a legitimista gróf Sigray Antal.

Rassay beszédében a protekciót és a korrupciót ostorozta, mondván, hogy „a protekció, korrupció sohasem öltött akkora méreteket, mint manapság". A parlamentet kijáróhaznak nevezte, amelyet a kormánypárt képviselői állások megszerzésére használnak fel. Szót emelt a közigazgatási bürokrácia, az állami luxusépítkezések (például a lillafüredi Palota Szálló építése) ellen, s követelte, hogy a gazdasági válság viszonyai között tegyék könnyebbé a polgárság életét. A szegedi liberálisok két tábora közötti ellentétek a gyűlés után is megmaradtak.8

A város vezetői a Szeged fejlesztésében elért kétségtelen eredményekre hivatkozva igyekeztek befolyásukat megőrizni. Kezdték felismerni azonban, hogy ez — a munkanélküliség növekedése, a munkástömegek elégedetlensége, a város növekvő pénzügyi nehézségei következtében — mindinkább kevésnek bizonyul. Ők is igyekeztek a politikai hangulatkeltés jól bevált eszközeivel élni. Ezt a célt szolgálta pl. József Ferenc királyi herceg 1930. májusi szegedi látogatása és a Társadalmi Egyesületek Szövetségének (TESZ) gyűlése. A királyi herceg május 17-én érkezett Szegedre, a TESZ központi vezetősége tagjainak és Aigner főispánnak a kíséretében. A TESZ délkerületi szervezete, amelynek Dobay Gyula volt az elnöke, rendezett nagygyűlést. A királyi herceg a szokásos nacionalista és irredenta szólamokat mondta el. A résztvevőkben „új hitet igyekezett ébreszteni a magyar feltámadás és a határrevízió megvalósításában". E gyűlés egybeesett a polgári ellenzék politikai demonstrációjával, s nem járunk messze az igazságtól, ha úgy véljük, hogy annak hatását próbálták ellensúlyozni, semlegesíteni,9

A nacionalista hangulatkeltést szolgáló rendezvények sorába tartozott a Nemzeti Munkavédelmi Hivatal szokásos évi seregszemléje, a Szukováthy (Ady) téren június elején, több ezer ember részvételével. Ezen azonban nemcsak a szegedi, hanem áz egész délkerületi szervezet tagjai vettek részt.

A gazdasági válság mélyülése során a szélsőjobboldali, fajvédő csoport a számára kedvezőnek ítélt nemzetközi fejleményre is fokozott figyelmet fordított. A Szegedi Új Nemzedék 1930. augusztus elején Az építő fasizmus című vezércikkében Mussolinit dicsőítette, szeptember közepén már Hitleréknek a választásokon elért sikerei miatti örömének is hangot adott. „Hitlerek győzelmét {400} — írta — a volt szövetségesnek kijáró tisztelettel köszöntjük, s a német fajvédő vezérnek bajtársi kézszorításunkat küldjük.

A helyi polgári ellenzék nem késlekedett a bírálattal. Szeptember végén a Délmagyarország vezércikkben leplezte le a helyi fajvédők politikai céljait, megállapítván, hogy vagy diktatúrát, vagy szabadságot akar valaki, vagy Kossuth Lajos, vagy Hitler Adolf mellett áll ki. „Hitler Adolf politikáját nem lehet követni Kossuth Lajos népének" — állította. A lap cikke egyértelműen Kossuth politikai hagyatékára, eszméire hivatkozik, amikor a totális fasiszta törekvésekkel száll szembe. Ez arra mutat, hogy a helyi baloldali liberálisok politikai propagandájukban erőteljesebben hivatkoztak a szegedi dolgozó tömegek, főleg a kispolgárság és a parasztság körében élő Kossuth-hagyományokra, mint a liberális párt országos vezetője, Rassay Károly.

A liberálisok már 1930. szeptember elején — a munkásság nagy szeptember 1-jei tüntetése után — megkezdték őszi politikai programjukat, akciósorozatukat. Rassay ekkor már a kormányzatot, a politikai viszonyokat erőteljesebben bíráló beszédet mondott. Azt állította, hogy „az országban teljesen szétesett minden", „alkotmányos anarchia" tapasztalható, s a kormánynak „nem az a baja, hogy rossz a politikája, hanem hogy nincs politikája".

Új vonása volt beszédének, hogy az agrárválság, a mezőgazdaság, a parasztság kérdéseivel is foglalkozott, bírálta a nagybirtokrendszert, s azt állította, hogy boletta helyett adóelengedést kellett volna alkalmazni, annál is inkább, mert a boletta nemcsak a parasztokat sújtja, hanem a kereskedelem, az ipar érdekeit is sérti.

Hangsúlyozta, hogy ő a kormányzat elleni harcot csak alkotmányos úton tartja megengedhetőnek, a forradalmi utat nem támogatja. A helyi liberálisok két csoportja közötti megértést igyekezett szolgálni azzal, hogy beszédében egyik csoportot sem hibáztatta és felhívta őket, hogy tegyék félre ellentéteiket, felejtsék el „az árnyalati differenciákat" és fogjanak össze.10

A Petrik Antal vezette, a törvényhatósági választások előtt alakult Külvárosrendező Nagybizottság, amely azóta nemigen hallatott magáról, tervet dolgozott ki a külvárosok rendezésére. A tervet Alsóvároson egy 300 tagú testület vitatta meg, majd Petrik vezetésével egy 200 tagú küldöttség adta át a főispánnak. A terv szépséghibája az volt, hogy 18 millió pengő új kölcsön kellett volna hozzá, ami a súlyos gazdasági válság viszonyai között teljesen illuzórikus volt. Mindenesetre nem érte el célját, mert a város közvéleménye számára az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt a terv megalapozatlansága és megvalósíthatatlansága. Nem is esett róla szó a későbbiekben.11

 {401} A kormányzat megrendült tekintélyének megerősítését is szolgálta az a nagyszabású ünnepségsorozat, amelyet a Fogadalmi templom felavatása alkalmával rendeztek. Az eseményekre 1930. október 25-én a Turán-vonattal Szegedre érkeztett Horthy kormányzó is. Serédi hercegprímás szentelte fel a Fogadalmi templomot, majd a Dömötör-torony falában felavatták a „nemzeti megújhodás" emléktábláját. Horthy katonai ünnepség keretében „átvette" ezredét. A törvényhatósági bizottság díszközgyűlésén Klebelsberget a város díszpolgárává választották. Az ünnepségsorozattal hangsúlyozták Szeged, a „szegedi gondolat" szerepét az ellenforradalmi rendszer megszületésében.

Az ellenzék, a széles közvélemény kezdettől fogva ellenérzéssel fogadta az óriási hírveréssel beharangozott, nagy pompával megrendezett ünnepségsorozatot, ami kiáltó ellentétben állott a város nincstelen tömegeinek nyomorával, nélkülözéseivel. A Délmagyarország hangot is adott az ünnepségekkel szembeni általános ellenérzésnek. „A szegedi polgár — olvasható a cikkben — nemcsak a cirádás falakat látja, s nemcsak a cirádás szavakat hallja, a szegedi polgár azt is tudja, hogy milyen súlyos adóterhek járnak a tündöklő ünnepségek árnyékában."

A Milotay István szerkesztette jobboldali újság, a Magyarság is élesen bírálta 1930 őszén a szegedi viszonyokat. Az ismeretlen ország címmel cikksorozat jelent meg a lapban, amely a külvárosrészek elhanyagolt állapotáról, a tanyai kisbérlők nyomorúságos helyzetéről számolt be. A szegedi földbérlőválság országos érdeklődés tárgya lett. A jobboldali újság támadása, az országos sajtó érdeklődése, bírálata érzékenyen érintette a város vezető csoportjait, s mindenképpen azt próbálták bizonygatni, hogy a problémák nem is olyan súlyosak, mint ahogyan egyes lapok beállítják. A Szegedi Új Nemzedék december 7-én azt írta, hogy „... a szegedi tanyavilágban nincs több baj, gazdasági szempontból természetesen, mint az ország akármelyik vidékén". Hozzátette: a bérlőkérdés sem olyan súlyos, mint ahogy egyes újságok felületes cikkeikben az ország közönségével elhitetni szeretnék. A tanyavilág és a külvárosrészek lakóinak életéről az országos sajtóban közölt megdöbbentő adatok, a kialakult sajtópolémia gyengítette a város vezetőinek tekintélyét.

A helyi kormányzat ismételten hangot adott annak a Klebelsberg által hangoztatott koncepciónak, hogy Szegedet Budapest szerepének ellensúlyozásaképpen az ország egyik nagy kulturális centrumává kell fejleszteni. Ennek érdekében 1930. november 1-jén mozgalmat indítottak a 200 ezer lakosú Nagy-Szeged létrehozására. Ezt a környező községek — Dorozsma, Tápé, Sándorfalva, Algyő, Pusztamérges, Szőreg, Deszk és Kistelek — beolvasztásával kívánták elérni. A kormánypárt helyi alakulata, a Nagy-Szeged Párt hirdette nagy hangerővel ezt a programot, s tartotta állandóan napirenden.

 {402} Az antiszemita érzelmek is újra jelentkeznek. November 10-én az egyetem jogi karán jobboldali diákok a zsidó hallgatók ellen tüntetést rendeztek és verekedést kezdeményeztek. A diákok „Abcug-Klebelsberg, éljen a numerus clausus!" — felkiáltásokkal kezdték a tüntetést, majd ütlegelni kezdték a zsidó társaikat. Később a tüntetés átterjedt a többi fakultásra is.

A Délmagyarország november 11-i, Rendet az egyetemen című vezércikkében élesen bírálta a fajvédő diákok zsidóellenes tüntetését, verekedését, s követelte a hatóságoktól, hogy teremtsenek rendet az egyetemen. A zsidó diákok szervezete, a MIEFHOE határozatot hozott, hogy addig a zsidó vallású hallgatók nem látogatják az előadásokat, amíg 100 százalékos biztosítékot nem kapnak arra vonatkozóan, hogy az egyetem megvédi őket.

November 11-én a zavargások folytatódtak az egyetemen, majd a jobboldali diákok a Délmagyarország című lap ellen tüntettek az újság kiadóhivatala előtt, a Szegedi Új Nemzedék Dugonics téri szerkesztősége előtt pedig szimpátiatüntetést akartak rendezni, mert az újság védelmébe vette őket. A rendőrség azonban nem engedélyezte a tüntetést. A jobboldali diákok ezt nem vették figyelembe, ezért a rendőrség szétzavarta őket. A Szegedi Új Nemzedék élesen bírálta a rendőrség eljárását és, hogy a jobboldali fajvédő megmozdulások élét a munkásmozgalom, a kommunisták ellen fordítsa, ezt írta: „kommunista ifjúmunkások merényletre készültek a lap nyomdája és szerkesztősége ellen". Ennek azonban nem volt semmiféle alapja és a későbbiekben nem is esett szó róla.12

Az egyetem oktatói között többen voltak olyanok, akik igyekeztek szembeszállni a jobboldali, antiszemita hangulatkeltéssel. Pl. Szent-Györgyi Albert professzor kiállt a zsidó hallgatók mellett, azt mondta, hogy a hazafiságnak a tanulásban kell megmutatkoznia. Issekutz Béla professzor pedig kizavarta a tanteremből a tüntetni akarókat.13

A válság hatása, a jobboldal aktivizálódása, az antiszemita hangulatkeltés a liberálisok két csoportját végre arra ösztönözte, hogy újra egyesüljenek és közösen vegyék fel a harcot a kormányzat politikája ellen. A két frakció 1930 novemberében egyesült és az egyesülés utáni első pártgyűlésüket november 29-én tartották az ipartestület nagytermében, amelyen „kereskedők, iparosok, szellemi foglalkozásúak, gazdák és kispolgárok" vettek részt, a Délmagyarország tudósítása szerint.

A gyűlést az 1929-ben a kormánypárthoz csatlakozott jobbszárny vezetője, Wimmer Fülöp nyitotta meg. Beszédében azt hangsúlyozta, hogy „mindkét frakció a párt érdekében és teljes párthűséggel járt el", s azt állította, hogy így {403} előnyösebben tudtak részt venni a választási harcban. Hitet tett a pártegység mellett.

Dettre János, a balszárny vezetője elveik tisztaságáért emelt szót, s kérte, hogy a pártban „ne legyen különbség a polgári demokrácia és a liberalizmus intranzigens, meg nem alkuvó szolgálatában". Felszólalt a gyűlésen Pap Róbert, aki a gazdasági válság súlyos következményeit ecsetelte, továbbá Pásztor József, a Délmagyarország főszerkesztője, aki várospolitikai kérdésekről beszélt. Dr. Tóth László a gyűlésen felvetette a kérdést, hogy „keresztény nemzeti gondolkodású férfi lehet-e a liberális párt tagja?" A nyilván szónokinak szánt kérdésre önmaga adta meg az igenlő választ, amit a résztvevők megtapsoltak.14

2. AZ 1931-ES ORSZÁGGYŰLÉSI VÁLASZTÁSOK

A kormánypárt helyi alakulata, a Nagy-Szeged párt a különféle helyi politikai csoportok laza szövetsége volt. A Délmagyarország 1930. december elején hangot is adott annak a véleményének, hogy a kormánypárt helyi alakulata a város közéletében a középpárt, a centrum szerepét tölthetné be a jobb- és a baloldali pártok között. Természetesen csak akkor, ha a szélsőjobboldali csoportokat kizárná saját kereteiből.

A Nagy-Szeged Párt — számítva arra, hogy 1931 az országgyűlési választások éve lesz — már 1930. december közepén nagyszabású gyűlést tartott, amelyen bejelentették, hogy a párt Klebelsberg Kunó gróf zászlajával kezdi meg szervezkedését Szegeden és a tanyai polgárok között. A gyűlésen részt vett Aigner főispán, Somogyi polgármester, Back Bernát felsőházi tag és Dobay Gyula, a pártban résztvevő jobbszárny egyik vezetője is. A gyűlésen a liberális és a szociáldemokrata ellenzék befolyásának növekedését megakadályozandó „a vörös baloldallal szemben a polgári gondolat védelmében" léptek fel, és bírálták azokat a liberálisokat, akik elhagyták a kormánypártot és újra egyesültek régi párthíveikkel.

A politikai gyűlés célját Back Bernát malomtulajdonos fogalmazta meg legvilágosabban. Kérte, hogy a párt tegye meg a szükséges lépéseket a baloldal ellen, amely erőteljesen szervezkedik. Hangoztatta, hogy meg kell kezdeni a komoly szervezőmunkát, tekintettel a közelgő képviselő-választásokra „nehogy párttöredékek édesgessék magukhoz a választókat". Továbbá felhívta a figyelmet a tanyavilágban érezhető mozgolódásra, s ezért — szerinte — a pártnak ki kell mennie a tanyai nép közé és meg kell óvni őket a felelőtlen demagógok izgatásától.15

 {404} Az Egységes Párt helyi tagozata azonban semmiféle különösebb programmal nem tudott kiállni az egyre súlyosabbá váló gazdasági válság viszonyai között, a város lakossága előtt. 1931 januárjában ugyan a helyi kormánypárti propagandában nagy helyet kapott Kogutowicz Károly földrajzprofesszor terve, amely a külvárosrészek csatornázásától kezdve a tanyavilág útrendezésén át Újszeged fürdővárossá való kiépítéséig magában foglalt sok városfejlesztési elgondolást, ami már a korábbi években is felmerült. Még „a helyesebb és jobb termelési rendszer" gondolatát is felvetette. A nagyszabásúnak kikiáltott program 30 évre szólt. Már ez is arról árulkodott, hogy nem másról, mint politikai célú tervről van szó, amellyel a tömegek szimpátiáját akarták megnyerni.

A programot nem is dolgozták ki részletesen. A törvényhatósági közgyűlésen Kogutowicz professzor terjesztette elő javaslatát, amelyet csak nagy vonalakban vázolt. Elmondotta azt is, hogy Klebelsberg kultuszminiszter kérésére dolgozta ki a tervet. Szólt arról, hogy „egyszer már árvíz alkalmával érte Szegedet borzalmas katasztrófa, s ki tudja, hogy a mai nyomorban nem lebeg-e egy hasonló veszedelem felettünk?"

Vita nem alakult ki a konkrétumok és pénzügyi alátámasztás nélküli javaslat felett, csak egy városfejlesztési nagybizottságot hoztak létre, amelyet azzal bíztak meg, hogy javaslatait időnként terjessze a közgyűlés elé. Működésének a bizottság azonban a későbbiekben nem adta tanújelét. Pásztor József, a Délmagyarország főszerkesztője, a polgári ellenzék egyik vezetője — látva a terv propagandajellegét — elfogadása ellen szavazott.16

Az őszi-téli hónapokban egyre jobban kibontakozott a tanyai parasztok ellenzéki szervezkedése. Ekkorra megerősödött a Nippold János mérnök szervezte Szegedi Földbérlő Szövetkezet, amelybe igen sokan beléptek. A szövetkezet 1931. február 4-én az ipartestület székházában közgyűlést tartott, amelyen megfogalmazták követeléseiket. Ekkor már 1285 tagja volt, s nevükben 700 személyi kérvényt nyújtott be a városnak a bérleti díj mérséklése érdekében. A közgyűlésen döntöttek abban, hogy újabb általános bérrevíziót kérnek, s követelik a végrehajtások felfüggesztését, továbbá azt, hogy a peres eljárások során a város ne számítsa fel a perköltséget. A közgyűlésen Fajka Lajos ügyvéd is felszólalt, aki pedig a kormánypárt helyi alakulatának egyik támogatója volt. A polgári ellenzék képviselői ekkor még nem kapcsolódtak be a tanyai parasztok ellenzéki jellegű szervezkedésébe.

Somogyi polgármester a tanyai parasztok, a bérlőszövetkezet minden követelése elől elzárkózott. „Arra kérem a Földbérlő Szövetkezet tagjait — nyilatkozta az Új Nemzedék című lapban —, hogy aki nem bír a földdel, hagyja ott. Akinek földje van, az fizessen. A földbérlő az után fizessen, amiből él, s ne {405} pazarolja el pénzét a szövetkezetre... Földbérrevízióról pedig a mostani körülmények között szó sem lehet... További engedékenységet nem lehet várni a várostól." Rámutatott arra, hogy már korábban 35 ezer pengő kereseti adót engedett el a város, s több engedményre nem hajlandó. A polgármesteri nyilatkozat éle a földbérlő szövetkezet, a tanyai parasztok szervezkedése ellen irányult, bizonyítva azt, hogy a város vezetőit nyugtalanította a tanyai parasztok elégedetlenségének fokozódása.17

A Nagy-Szeged Párt is fokozta politikai tevékenységét a tanyai parasztság körében. Még 1930 őszén a párt mezőgazdasági, tanyai érdekeltségű, törvényhatósági bizottsági tagjai megalakították a Külterületi Gazdablokkot. A csoportosulás egyik vezetője és eszmei irányítója a már említett Fajka Lajos ügyvéd volt. Az ő vezetésével programba foglalták a tanyavilág gazdasági és szociális gondjait, és ezek megvitatására gyűléseket rendeztek a tanyai gazdakörökben. A téli hónapokban folyt a szervezőmunka. Fajkáék a „kisbirtokos osztály" szervezkedésének szükségességét hirdették.18

A Délmagyarország 1931. január 14-én vezércikkben hívta fel a figyelmet a választás közeledtére, s megállapította, hogy az előcsatározások már megkezdődtek. A kormánypárt helyi csoportjai Klebelsberg előtérbe állításával és az egyház segítségével igyekeztek befolyásukat megőrizni. 1931. március 12-én ünnepséget rendeztek március 15-e és a nagy árvíz évfordulója alkalmából, amelyen Klebelsberg mondott beszédet. Általánosságokban mozgó előadásában azt hangoztatta, hogy „a magyar nemzetnek kötelessége pótolni mindazt, ami az Alföld felvirágoztatásához szükséges, majd e gondolatkörbe helyezve a 200 ezer lakosú Szeged megteremtésének távlatait csillogtatta meg a résztvevők előtt. (72-73. fénykép.)

Május 1-jén a törvényhatósági közgyűlés hozzájárult, hogy Szeged legyen a csanádi püspökség székhelye, s határozatot hoztak: Glattfelder püspök és a kultuszkormányzat kérje fel a pápát, hogy Szegedet püspöki székhelyül fogadja el, s a Fogadalmi templomot püspöki katedrálisnak jelölje ki.

Május 17-én nagyszabású revíziós gyűlést tartottak a Fogadalmi templom előtti téren, amelyen mintegy 15 ezren vettek részt. A gyűlés a trianoni békeszerződés elleni tiltakozást volt hivatott szolgálni. A szervezők gondot fordítottak arra, hogy a polgári ellenzék, a parasztság, sőt a munkásság képviselői is felszólaljanak és így demonstrálják a város lakosságának hazafias egységét. A gyűlést Somogyi polgármester nyitotta meg, majd felszólalt Pap Róbert ügyvéd, a polgári ellenzék egyik vezetője, Papp János röszkei gazda, {406} Varga Zsigmond az egyetemi ifjúság nevében, Kovalecze János dohánygyári munkás és Széchényi István. A demonstrációtól a szociáldemokrata munkásság távolmaradt. A mindig hatásos revíziós propaganda a rezsim és a helyi hatalom gyengülő befolyásának erősítését is szolgálta.19

A kibontakozó választási politikai küzdelem során az ellenzék a titkos választójog megvalósításáért indított harcot. A május elsején tartott törvényhatósági közgyűlésen Pap Róbert és Lájer Dezső javaslatot terjesztett elő a titkos választójog kérdésében. A közgyűlés 48 szavazattal 21 ellenében elvetette az indítványt. A határozatban arra hivatkoztak, hogy a kormány is foglalkozik a választójog kiterjesztésével, s hogy mikor kerüljön sor a terv megvalósítására, azt a szélesebb látókörű kormányra kell bízni, nem pedig a helyi önkormányzati testületre.20 A polgári ellenzék és a szociáldemokraták választási agitációjukban azonban folyamatosan hangoztatták a titkos választójog bevezetésének szükségességét az ország egész területén.

A szociáldemokrata párt első nagyszabású választási politikai gyűlésére április 26-án, vasárnap délelőtt került sor a Korzó mozi nyári helyiségében. A gyűlést, amelyen mintegy 4 ezren vettek részt, Valentiny Ágoston nyitotta meg, majd Peyer Károly mondott beszédet. Hangoztatta, hogy az ország népe nem áll a parlamenti többség mögött, mert „protekcióval, csendőrszuronnyal juttatták be a Házba" a képviselők többségét. „Az ország népe a kormányzattal ellenkező nézetet vall" — állapította meg. Hangsúlyozta, hogy már korábban tisztességes földreformot kellett volna megvalósítani. Végül a titkos választójog törvénybeiktatását követelte, és utalt arra, hogy a kormány azért nem meri ezt megtenni, mert fél a néptől.

A szociáldemokrata párt helyi titkársága május 29-én közleményt jelentetett meg a Délmagyarországban, amelyben tájékoztatták a párttagokat arról, hogy a jelöltek ügyében még nem döntöttek, a tanyákra is ki akarják terjeszteni szervezőmunkájukat, de a hatóságok ezt nem akarják engedélyezni. A közlemény beszámolt arról is, hogy a II. kerületben, ahol a választók többsége a szociáldemokrata párt híve, a lakosságnak csak alig 30 százaléka rendelkezik választójoggal, az I. kerületben viszont, ahol a legerősebb a kormánypárt befolyása, a lakosság 43 százalékának van választójoga.

Május 23-án a polgári ellenzék vezetője, Rassay Károly Szegedre látogatott, ahol párthívei között bejelentette, hogy a szegedi polgárság rendelkezésére áll. Független Balpárt néven ezután kezdték meg választási politikai tevékenységüket. Május 31-én megjelent a Délmagyarországban a párt választási felhívása. Ebben Szeged népéhez szólnak Kossuth szavaival és szellemében. {407} Több kenyeret, több munkát és több jogot követelnek. Síkraszállnak a polgárság jogaiért, nemzeti irányzatot képviselnek, s „annak a szabadelvűségnek a hívei, amelynek irányát és tartalmát Kossuth Lajos neve és politikája szabja meg". A kereskedők, az iparosok, a gazdák, a tisztviselők, a nyugdíjasok, a haszonbérlők, a munkások érdekében lépnek fel, s igazságosabb és elviselhetőbb adórendszert követelnek.

Az uralmon lévő párt helyi csoportjai június elején kezdték meg választási hadjáratukat. Június 4-én, űrnapján Felsőközponton került sor a párt ünnepélyes zászlóbontására, ahol Klebelsberg kultuszminiszter mondott beszédet. Az általános szólamokon kívül a válság túlélésének biztosítékát abban látta, hogy továbbra is Bethlen kezében maradjon a vezetés. Továbbá arról szólt, hogy Szegedet kulturális mintavárossá kell fejleszteni. Beszédét megismételte a következő napokban a Belvárosban, Alsóvároson és Röszkén tartott gyűléseken.

A kormánypárt helyi vezetői is felismerték a parasztság és a kispolgárság körében élő Kossuth-hagyományok erejét, ezért törekedtek arra, hogy e hagyományok őrzőjének pártjukat kiáltsák ki. A felsőtanyai gyűlés után a helyi gazdasági egyesületben Kossuth-serleg avatására került sor. Ugyanaznap este a Belvárosi Függetlenségi Népkörben is Kossuth-serleget avattak Klebelsberg részvételével.

A választási küzdelem elején a kormánypárti kisiparosok Körmendy Mátyás vezetésével, a tanyai gazdák pedig Fajka Lajos vezetésével külön szervezkedtek. Az volt a céljuk, hogy a polgári ellenzék vitorlájából kifogják a szelet, illetve Körmendy és Fajka szándéka az volt, hogy Klebelsberg után őket jelöljék képviselőnek a kormánypárt listáján. Ezt sikerült is elérniük. Petrik Antal nem került fel a jelöltek listájára. A helyi vezetők — úgy tűnik — haragudtak rá ellenzékieskedése miatt. Petrik Antal mögött a „külvárosi párt", illetve a külvárosokban működő népkörök egy része állt.

A kormánypárt helyi csoportjainak szorosabb összefogását a június 11-én tartott gyűlésen deklarálták. Ezen Körmendy Mátyás és Fajka Lajos mondott beszédet, majd felszólalt Bergendy Szilveszter, a keresztényszocialista párt titkára, aki párthíveinek támogatásáról biztosította a kormánypártot. A választások előestéjén megvalósult tehát az addig önállóságukat bizonygató különböző helyi kormánypárti csoportok szorosabb tömörülése, betagozódása az Egységes Pártba.

A kormánypárt helyi vezetői fontosnak tartották Körmendy révén a kisiparosok megnyerését, mert a polgári ellenzék és a szociáldemokraták befolyása a gazdasági válság következtében megnőtt e társadalmi réteg körében. A március elején tartott ipartestületi választáson ugyan Körmendy lett az elnök, de az 1281 szavazatból csak 725-öt kapott, vagyis a ráeső szavazatok aránya alig haladta meg az 50 százalékot.

 {408} A tanyai parasztok ellenzéki szervezkedése miatt Fajka jelölésével akarták ellensúlyozni az ellenzéki szellem térhódítását. A földbérlő szövetkezet vezetője, Nippold János az újonnan alakult Független Kisgazdapárt listáján akart indulni a képviselőválasztásokon, ez azonban nem sikerült. Nippold nem tudott annyi ajánlást összegyűjteni, amennyi szükséges lett volna indulásához.

A polgári ellenzék vezetői a választási hadjárat során több gyűlést tartottak a tanyaközpontokban. Ezek közül kiemelkedik Rassaynak a június 5-i röszkei gyűlése, illetve az itt tartott beszéde. Először politikai elveikről szólt, majd a parasztság panaszait, követeléseit vette sorra. Megállapította, hogy a boletta az ötholdas gazda számára nem jelent segítséget, annál nagyobb hasznát látják a nagybirtokok. Szót emelt a kisbérlők érdekében és erőteljesen bírálta a város földbérleti politikáját. Szóhasználata is jobban megfelelt a parasztok igényeinek, mint korábban. Az ezt követő napokban Felsővároson és a Belvárosban is mondott beszédet. Erőteljesebben támadta a kormánypolitikát, a rendszert, mint korábban. Minden beszédében hivatkozott a liberalizmus eszméire, a Kossuth-hagyományokra, s a városi polgárság, a kispolgárság, az értelmiség, a parasztság követeléseiért szállt síkra.

A szociáldemokraták is aktív politikai tevékenységet fejtettek ki. Június elejétől kezdve a hét végi napokon, pénteken, szombaton és vasárnap egyszerre több helyen is, a Munkásotthonban, a kerületi pártszervezetekben, Felsővároson, Rókuson, Móravárosban, Újszegeden, a külvárosrészekben, a telepeken tartottak politikai gyűléseket. A helyi vezetők közül a legtöbb beszédet Lájer Dezső, dr. Szarnék Sára, Dani János, Olejnyik József, dr. Szepesi Imre tartotta. (89. fénykép.) Az országos politika mellett részletesen foglalkoztak helyi várospolitikai kérdésekkel is, erőteljesen bírálva a város vezetőit. Beszédeikben hangot adtak a munkások, a városi szegénység, a munkanélküliek, a napszámosok, a nincstelenek követeléseinek. Bírálták a kormánypártot, hogy Klebelsberg körül valóságos „személyi kultuszt" alakított ki. Rámutattak arra, hogy a kultuszminiszter sok mindent építtetett Szegeden, mert „kezében volt az államkassza", de még unokáik is nyögni fogják az abból származó terheket.

Lájer június 3-án bejelentette, hogy Peidl betegsége miatt a képviselőjelöltséget nem tudta vállalni, s helyette „a legkeményebb kötésű" szocialista vezér, Peyer Károly fogja a listát vezetni, a második helyen pedig „a párt egyik büszkeségét, Kéthly Annát" jelölik. A választási gyűléseken Peyer és Kéthly mellett az országos vezetők közül még Szeder Ferenc is beszédet mondott, aki elsősorban a mezőgazdaság és a parasztság kérdésével foglalkozott.

Mind az országos, mind a helyi vezetők beszédeiben dominált annak megvilágítása, hogy milyen égbekiáltó társadalmi igazságtalanságok jellemzik a rendszert. Egyik oldalon a gazdagság, a fényűzés tapasztalható, a másik oldalon pedig a nyomor, a munkanélküliség, az éhezés. Szóvá tették, hogy a {409} kormánypárt csak a nyílt választással tudja uralmát fenntartani. Követelték az általános és titkos választójog bevezetését. A helyi vezetők erőteljesebben támadták az ellenforradalmi rendszert. Többen kifejtették abbeli meggyőződésüket, hogy ha gazdasági és szociális tekintetben nem történik változás, az ország katasztrófa elé néz. Mások a rendszer népellenességére mutattak rá, s hangoztatták, hogy a hatalom urai tragédiába viszik az országot.

A helyi szociáldemokrata vezetők bírálták Rassayékat is, rámutatva arra, hogy nem folytatnak igazi ellenzéki politikát, s ezzel is magyarázható, hogy részükre a hatóságok engedélyezték a tanyai körzetekben a politikai tevékenységet, míg a szociáldemokraták számára ez tiltott terület. Támadták Petrik Antal csoportját, amely külön listán indult a választáson. Hangoztatták, hogy ez taktika a kormánypárt és Petrik részéről, így akarják a kisembereket félrevezetni, s kiszakítani őket az ellenzék, a szociáldemokraták befolyása alól. A szociáldemokraták és a liberálisok között az ajánlásgyűjtés során is összetűzésre került sor. A Rassay-párt ugyanis fizetett aláírásgyűjtést szervezett, s ennek során szociáldemokrata szavazóktól is igyekeztek aláírásokat gyűjteni. Lájer Dezső nyílt levélben fordult Rassayék-hoz és felszólította őket, hogy csak tiszta eszközöket használjanak. Figyelmeztette őket, hogy eljárásuk az Egységes Párt malmára hajtja a vizet. Hangoztatta, hogy remélték, Rassay visszavonul a képviselőjelöltségtől és szavazóit a szociáldemokrata párt támogatására szólítja fel. Ez természetesen nem következett be.21

A kormánypárt a szokásos hatósági segítséggel elérte, hogy a szükségesnél több ajánlást gyűjtött, a többi párt azonban ajánlásainak kiegészítésére kényszerült. A városban a választásra jogosultak száma mind az 1926-os országgyűlési, mind az 1929-es törvényhatósági választásokhoz képest emelkedett. Számuk 35 766 volt, a népesség 26,5 százalékát alkották. A választást június 29-30-án tartották.

Az egyes pártokra adott szavazatok megoszlása

 {410} Az adatokból kitűnik, hogy elég sokan, több mint 6 ezren nem éltek szavazati jogukkal, vagy érvénytelen szavazatot adtak le. Az Egységes Párt 1926-hoz képest közel 3 ezerrel növelte szavazatai számát, az SZDP pedig közel ezerrel, míg Rassayék szavazatainak száma mintegy 700-zal kevesebb volt, mint 1926-ban. Az Egységes Pártra és az SZDP-re adott szavazatok számának emelkedése az érvényes szavazatok mintegy 6 ezres növekedéséből adódott, hiszen 1926-ban az érvényes szavazatok száma csak 23232 volt. A Petrik-párt is ebből a szavazatnövekedésből részesedett és kismértékben szavazókat hódított el a három másik párttól. Az SZDP szavazataránya 1926-hoz képest némileg csökkent, mert akkor 25,4 százalékot kapott. A titkosan választó nagyobb vidéki városok (Debrecen, Miskolc, Pécs, Győr, Hódmezővásárhely) közül itt volt a legalacsonyabb a párt szavazataránya.

A liberálisok befolyása némileg érezhető volt a tanyai parasztság körében is. Meglepő, hogy Rassayék Felsőtanyán, az egységes párti lista harmadik jelöltjének, Fajka Lajosnak a lakóhelyén értek el sikert. A felsőtanyai parasztok láthatólag nem nézték jó szemmel Fajka politikai pálfordulását. Az SZDP politikai befolyása igen erős volt a városban élő munkások, kisiparosok, kisemberek körében. Új fejleményként fogható fel, hogy a tanyai körzetekben is nem kevés számban szavaztak a pártra, noha a hatóságok nem engedélyezték a szociáldemokraták tevékenységét a tanyavilágban.

A város vezetői nagy reményeket fűztek a választásokhoz. Arra számítottak, hogy Klebelsberg mellett egy másik jelöltjük is képviselő lesz, ez azonban nem valósult meg. Csalódottságuk miatti dühük Petiik Antal ellen fordult, aki nem csatlakozott az Egységes Párthoz. „A testvérharc az ellenség táborát erősítette, a másik két pártnak hálásnak kell lenni Petrik Antal baklövéséért" — állapította meg a Szegedi Új Nemzedék. A szociáldemokraták szerint Petrik ellenzékieskedése az ellenzéki pártoknak nem kedvezett. Ugyanakkor kifejezésre juttatták: nem csalatkoztak abbeli szilárd meggyőződésükben, hogy a szegedi munkásság ereje meg fogja tartani az egyik mandátumot a szociáldemokrata párt részére."22 A városból egy kormánypárti és két ellenzéki képviselő jutott be a parlamentbe.

3. AZ ÉLETKÖRÜLMÉNYEK ROMLÁSA A GAZDASÁGI VÁLSÁG ÉVEIBEN

A gazdasági válság elsősorban a város munkásságának anyagi, szociális helyzetét rendíti meg. Ezekben az években a munkások száma 21—22 ezer az eltartottakkal együtt. Emellett valamivel több mint 4 ezer nincstelen mezőgazdasági {411} napszámos él a városban, mintegy ugyanannyi eltartottal. A munkaalkalmak csökkenése elsősorbán a mezőgazdasági munkásokat, napszámosokat, továbbá az ipari munkásokat érinti. A munkanélküliek száma 1929 decemberében 800, 1930 márciusában már 2 ezer 600, s a válság mélypontján, 1932-ben meghaladja a 6 ezret. Igen sok közöttük a szakmunkás.

A munkásság életkörülményeinek romlásához az is hozzájárult, hogy az üzemek jelentős része rövidebb munkaidőben termel és a munkabérek is nagymértékben csökkennek. Az ipari munkások órabére 20—60 fillér között mozog.23

1932-ben a dolgozók évi átlagkeresete Szegeden 849 pengőt tett ki. Ez alacsonyabb, mint a többi nagyvárosban, amihez hozzájárult az is, hogy Szegeden a gyári munkások közel 50 százalékát nők alkották, akiknek tudvalevőleg alacsonyabb volt a bérük, mint a férfiaknak, s a textil-, a ruházati- és élelmiszeripari üzemekben dolgoztak, ahol a bérszínvonal alacsonyabb szintet ért el, mint más üzemekben.24

Igen kilátástalanná vált a mezőgazdasági munkások, napszámosok helyzete, akiknek többsége munka nélkül tengődött az év nagy részében. A férfi napszámbérek az 1928-as 3 pengőről 1931—32-ben 1 — 1,50 pengőre csökkentek. Ezen az összegen csak 6—8 kiló kenyeret, vagy 1 — 1,50 kiló húst tudtak vásárolni.

Megrendült a város mintegy 20 ezer tanyai kisbérlőjének egzisztenciális biztonsága is. A hivatalos kimutatás szerint a bérlők száma 16 ezer, de több ezren a várostól bérelt földjük egy részét bérbe adták másoknak, s így a másodbérlők száma is több ezerre rúg. Ezek a tanyai bérlőparasztok 1929 októberében már mintegy 300 ezer pengő haszonbérrel tartoztak a városnak s mintegy 3 ezren voltak hátralékban. A haszonbér behajtásáért a város a hátralékos bérlők ellen pert indított, s a perköltség elérte a 200 ezer pengőt, amit szintén a bérlőknek kellett megfizetniük. A Délmagyarország 1929. október 8-án a kialakult áldatlan helyzetet elemezve azt írta, hogy ez „a bérleti rendszer csődjét" jelenti.

A súlyos agrárválság, a gabonaárak nagyarányú csökkenése nemcsak a bérlőket, hanem a város nagy kiterjedésű határában élő és gazdálkodó, földdel rendelkező parasztokat is sújtja. A kormányzat 1930 júliusában bevezeti a bolettát, ami azt jelenti, hogy a termelők a búza piaci árán felül négy éven keresztül változó összegű (3—6 pengő) kiegészítést kapnak, de nem pénzben, {412} hanem jegyben (boletta), amivel adóikat fizethetik. A bolettát tehát a fogyasztók fizetik meg, így hátrányosan érinti a városi lakosságot, különösen a szegényeket. Szegeden a válság éveiben a pékeknél készült kenyérből a fogyasztás 50 százalékkal, a péksüteményekből 70 százalékkal csökkent.25

A szegény- és kisparasztok tömegei az adót sem tudják megfizetni. 1931-ben 53 ezer záloglást tartanak és 110 ezer adófizetés iránti figyelmeztetést küldenek ki a hátralékosoknak.26 Az árverések során sokan elvesztik kevés földjüket, házukat.

A válság nem kíméli az önálló iparosokat és kereskedőket sem. A szegényebb, a kevesebb tőkével rendelkező kisiparosok, kiskereskedők közül sokan tönkremennek. 1933-ban 338 iparos szünteti be tevékenységét, adja vissza iparengedélyét.

A gazdasági válság időszakában a hivatalnokok, az alkalmazottak, a szabadfoglalkozásúak, az értelmiségiek egzisztenciája is veszélybe kerül. A diplomások közül sokan nem tudnak elhelyezkedni. 1931 januárjában 150 szellemi munkás volt munka nélkül.271932 novemberében 800 munkanélküli diplomást írnak össze.

A nincstelen dolgozó tömegek elesettségét, nyomorát az egészségtelen lakáskörülmények, az elmaradott települési viszonyok is fokozzák. Szegeden 17 városszéli telep található, ahol 1300 kétszobás és 1100 egyszobás lakóház épült rossz talajon, csatornázás, vízvezeték, sokszor villany nélkül, egészségtelen viszonyok között a háború óta.28 Ezek az égető szükség kielégítését szolgálták a város támogatásával. 1931-ben a Somogyi-telepen lakók létszáma 5296, a Fodor-telepen 524, a gedói rokkanttelepen 314, az Aigner-telepen 690, a Kecskés-telepen 645, a Klebelsberg-telepen pedig 654.

A városi hatóságok 1929 végén még kisebbíteni igyekeznek a növekvő munkanélküliségből adódó gondokat. A polgármester 1929 karácsonya előtt szükségmunkát rendel el, amelyen a munkanélküliek munkát kapnak és keresethez jutnak. A kövezetlen utcák nyílt árkainak kitisztítását végzik, a napi bérük még elég magas, 3 pengő. Mintegy hatszázan vesznek részt az ínségmunkán, akik között elsősorban mezőgazdasági munkások vannak, de található közöttük szakmunkás és kisbérlő is.

Karácsony előtt meghirdetik a szokásos jótékonykodó, ún. „kisrongyos akciót", amelynek során az összegyűlt 450 pár cipőt és 100 meleg ruhát a püspök, a főispán és a polgármester jelenlétében a szegény sorsú gyermekeknek osztják ki.29

 {413} Az 1930 januárjában elrendelt újabb szükségmunkára már 2365-en jelentkeztek, ami szemléltetően mutatta a munkanélküliség növekedését. Ekkor már a jelentkezők mindössze egy hetet dolgozhattak. Az első héten 500 kubikos, 400 szakmunkás és 90 fuvaros kapott munkát. A városnak a szükségmunkákra fordítható pénze gyorsan elfogyott, ezért a polgármester január 15-én felhívással fordult a tehetősebb polgárokhoz, hogy járuljanak hozzá a munkanélküliek segélyezéséhez. A törvényhatósági bizottság februárban megállapította, hogy „a gazdasági pangás miatt a város bevételei nem folynak be úgy, ahogyan tervezték", ezért úgy döntöttek, hogy „a város 8 pénzintézetéből 1 millió 500 ezer pengő folyószámla-hitelt egy évi időtartamra felvesz". Március elején megállapították azt is, hogy a szegényalapra egész évre előirányzott 70 ezer pengő már kimerült, ezért korlátozni kell a segélyezéseket és 13 ezer pengő póthitelt szükséges felvenni. A Szegedi Új Nemzedék március elején azt írta, hogy „nem lehet tovább halogatni a Szegényház bővítését".

A törvényhatósági közgyűlés úgy döntött, hogy a sokasodó szociális problémák miatt fel kell állítani a népjóléti ügyosztályt. Március végén a törvényhatósági bizottság a munkanélküliségről tárgyalt. A polgármester beszámolt arról, hogy az év első három hónapjában a város szükségmunkákra 110 ezer pengőt költött, de ebből 65 ezer pengőre még nincs fedezet. Közmunkákra ebben az évben 541360 pengőt terveztek. A közgyűlési vitában elismerték, hogy a munkanélküliség megszűntetésére nem találtak megoldást. A felszólalók között volt, aki a Duna—Tisza csatorna megépítését javasolta, hogy ezzel teremtsenek munkaalkalmat, mások a külvárosokban utak, járdák és csatornák építésére tettek javaslatot, s felvetődött az is, hogy a Fehér-tón építsenek halastavat.30

A tavaszi hónapokban némileg enyhült a munkanélküliség, de még április közepén is 1800-an voltak munka nélkül. A tavasz folyamán a nagyobb építkezések befejeződtek, s 1200 építőmunkás maradt munka nélkül.31

A Szegedi Szemle című várospolitikai folyóirat (141. fénykép) a következőképpen jellemezte a dolgozó lakosság helyzetét 1930 májusában: „Megismétlődött az ötven év előtti katasztrófa. Szegedet, Magyarország első vidéki városát újból elsöpörte az ár. Ezúttal azonban gazdasági ár söpört végig Szegeden, s ez lényegében mindegy. Hiába a szépségben pompázó Széchenyi terünk, hiába a fényárban úszó székház, hiába a magasba nyúló, de már alig-alig füstölgő gyárkémények sokasága! Élet itt nincs. A fényes utcák néptelenek, a díszes Széchenyi téren a munkanélküliek tömege mozog."

A szegény rétegek életkörülményei 1930-ban a nyári hónapokban sem javultak. A munkanélküliek nélkülözése, nyomora fokozódott. A rászorulóknak {414} a Szegényház konyháján ingyenebédet főztek, illetve osztottak ki naponta. Szeptember elején már napi 1500 ingyenebédet főztek a szegények részére. Szükségessé vált azonban az ínségkonyha bővítése.

Szeptember végén a törvényhatósági közgyűlésen a polgármester bejelentette, hogy „a Búvár-tó feltöltését azon munkálatok közé vette fel, amelyeknek elvégeztetésével a munkanélküliség csökkentését kívánja elérni." A munkálatok mintegy 600 ezer pengőbe kerülnek, amelyből a telkek eladásából kb. 500 ezer pengő megtérül, a többiről a város közönségének kell gondoskodnia.32

Október elején a kormány — a hírek szerint — 750 ezer pengőt folyósított a városnak — mint ahogyan a Szegedi Új Nemzedék írta „azzal a céllal, hogy eredményesen szembe tudjon szállni a munkanélküliség veszedelmével."33 Nem járunk messze az igazságtól, ha úgy véljük, hogy ez nem volt független Horthy kormányzó október végi látogatásától. A törvényhatósági közgyűlés október 27-én a Fehér-tó egy részének halastóvá váló átalakítását rendelte el. A munka fedezetére a kormány 200 ezer pengőt bocsájtott rendelkezésre, a hiányzó 200 ezer pengőt pedig kölcsönből szándékozták fedezni.

November elején a közgyűlés részleteiben is megvitatta az 500 ezer pengős ínségmunka tervezetét, s döntött arról, hogy a közmunkákat a következő sorrendben kell végrehajtani: A Mars tér, a Kálvária tér és a Kisbúvár-tó feltöltése, utána az alsóvárosi utcákat a Petőfi sugárútig, a felsővárosi utcákat a Vásárhelyi sugárútig kell feltölteni. Határozatot hoztak arról is, hogy elsősorban a munka nélküli földmunkásokat, kubikosokat, ipari munkásokat, kisiparosokat kell foglalkoztatni. A közgyűlés azonban már december 3-án kénytelen volt megállapítani, hogy a kormány által ígért 700 ezer pengőt nem kapta meg a város és emiatt „a munkanélküliek csak biztatásban részesültek, keresethez azonban nem jutottak, pedig nyomoruk napról napra nő." A vitában a polgármester az ellenzéki törvényhatósági bizottsági tagok bírálatára válaszolva elmondta, hogy az ígért pénzügyi támogatást a többi város sem kapta meg, Szegednek kivételesen juttattak 70 ezer pengőt.34

1930 november végén már fióknépkonyhákat állítottak fel Alsó- és Felsővároson is. A központi és a két fióknépkonyhán naponta együttesen 3 ezer adag ebédet szolgáltattak ki a rászorulók részére.35 A városi hivatalok elkészítették a város 1930. évi zárszámadását, amiből kitűnt, hogy több mint 1 millió pengő a veszteség.36

 {415} 1931 elején Szeged a kormánytól kapott némi pénzügyi támogatást, és január végén, februárban és márciusban a közmunkák folytatódtak. Az ínségmunkások a Mars és a Kálvária tér, valamint a Kisbúvár-tó feltöltésén dolgoztak. Naponta azonban csak mintegy 150—200-an kaptak munkát. Egy-egy munkanélküli csak néhány napig dolgozhatott, hogy mindenki sorra kerülhessen. Ezzel is magyarázható, hogy a város proletár rétegeinek nyomora, nélkülözése nem csökkent. Márciusban hetenként már 10 ezren jelentkeztek ínségkenyérért. Egy-egy rászoruló hetenként 140 deka ínségkenyeret kapott.37

Márciusban a városi közgyűlésen Lájer Dezső, a szociáldemokrata párt titkára interpellációt nyújtott be, amelyben megállapította: „A munkanélküliekről való eddigi gondoskodás távolról sem volt elég a puszta élet fenntartására sem, annál kevésbé lesz elég ezentúl."38

Az ínségmunkák a nyári hónapokban is folytatódtak. Július végére befejezték a Mars tér feltöltését, s folytatódott a Fehér-tói halastó építése, augusztusban azonban az építőmunkások 80 százaléka továbbra is munka nélkül volt, s a kereseti viszonyokat jól jellemzi az az adat, hogy míg az elsőrangú szakmunkás órabére a válság előtt elérte az 1 pengőt, erre az időre 15—25 fillérre csökkent.

A közgyűlés októberben megállapította: „A leromlott gazdasági helyzet miatt az adófizető polgárság teljesen ki van merülve és az eddig is reá nehezedő közterheket nem bírja elviselni." Ezért úgy határozott, hogy „felír a kormányhoz, mert aggályosnak tartja a gazdasági életre és az adózók viszonyaira az adók emelését." Október 10-i ülésén a közgyűlés — a nagyarányú munkanélküliség miatt — a szociáldemokrata törvényhatósági bizottsági tagok indítványára a heti munkaidőnek 40 órában való megállapításáról hozott határozatot, s ennek rendeleti úton való életbe léptetése érdekében feliratot intézett a kormányhoz.39

1931 őszén a kormány csökkentette a közigazgatásban dolgozó tisztviselők fizetését és nyugdíját. Szeptemberben a polgármester kijelentette, hogy Szegeden az előírt 15, 12 és 10 százalékos csökkentésen felül, amit a törzsfizetésből vonnak le, a városi pótilletményt is 25 százalékkal szállítják le. A városi tisztviselők néhány nap múlva memorandumban tiltakoztak a kormány fizetéscsökkentő rendelete ellen.40

A város arra kényszerült, hogy korlátozza költségvetési kiadásait, mert az ínségesek segélyezése, a munkanélküliek ínségmunkája, a közmunkák sok {416} pénzt emésztettek fel. Ezekre a célokra más költségvetési tételekből kellett elvonni pénzösszegeket. A bevételek növelése érdekében jelentős mértékben megemelték a városi pótadót és külön kereseti adót vetettek ki.

Az őszi hónapokban mind a helyi, mind az országos lapok újra erőteljesen bírálták a város gazdálkodását, Szegedet „a deficitek városának", „az eladósodott város"-nak nevezve. A polgármester a támadásokra válaszolva elmondta, hogy „a városnak 90 millió pengő értékű vagyonával szemben 23 millió pengő adóssága van, amely után évi 2 millió 100 ezer pengő kamatot kell fizetnie, mégis azt állította, hogy nincs eladósodva. A jelentkező problémák miatt a trianoni békeszerződésre hárította a felelősséget. Noha a vezetők tagadták Szeged eladósodottságát, december közepén maguk ismerték el, hogy ha a kormány nem ad segélyt, akkor „megszűnik Szegeden minden népellátási akció". Bírálták azt a gyakorlatot, hogy míg Budapest 3 millió pengőt kap ilyen célokra, Szegednek mindössze 18 ezer pengő jut. Október végén a polgármester azt nyilatkozta, hogy: „valami gyors változásra lesz szükség, mert rettenetes lesz a tél."

Karácsony előtt a főispáni „kisrongyos akció" eredményeképpen Glattfelder püspök beszéde után a rókusi tornacsarnokban már 1500 pár cipőt és ruhát osztottak ki a rászoruló iskolás gyermekeknek.41

A gazdasági válság legsúlyosabb időszaka 1931—32 tele volt, az ínség ekkor vált legnagyobb méretűvé. Szegeden újév ünnepén a városházán elhangzott üdvözlések mottója ez volt: „Legyünk optimisták, mert rosszabb már nem lehet!" A város lakosságának több mint 10 százaléka, 17 ezer ember szorult hatósági támogatásra.42

A város dolgozó rétegeinek nyomora és nélkülözése annyira láthatóvá és nyomasztóvá vált, hogy a szegedi katonai helyőrség is bekapcsolódott a népkonyhai ingyenebéd-akcióba. 1931 őszétől kezdve napi 120 ebédet főztek a szegények részére, egy ebéd költsége 20 fillér volt. 1932 januárjában már 220 főre főztek. Shvoy Kálmán dandárparancsnok (69. fénykép) felajánlotta, hogy fejenkénti napi 20 fillér költséggel a városi népkonyhán megszervezi a katonaságéhoz hasonló ebédakciót. A hatóságok azonban nem fogadták el az ajánlatot, mert a népkonyha fejenként csak 16 fillért kapott.43

Februárban bővíteni kellett a népjóléti ügyosztályt. Öt szegénykerülettel és öt központi irodával intézte a továbbiakban a szegénysegélyezést.

1932 elején emelték a lakbéreket. A törvényhatósági bizottság január végén feliratot intézett a kormányhoz, hogy mindazok, akik munkanélküliek, {417} állástalanok, lakbérfizetési kötelezettségüknek eleget tenni nem tudnak, azok a lakbérfizetésre haladékot kapjanak. Ennek azonban nem lett foganatja. A lakbéremelés után a tavasz folyamán sokan kisebb lakásokba vagy a belterületről a telepekre költöztek, ahol kalyibát ütöttek össze maguknak, hogy ne kelljen magas lakbért fizetniük. Közel 2 ezer lakás maradt üresen a város belterületén.44 Április közepén nagyarányú áradás következett be a Tiszán, emiatt az alacsony fekvésű városszéli településeken feltört a talajvíz, amely sok helyen elöntötte a házakat. Így a telepeken lakók elesettsége fokozódott, életkörülményeik még mostohábbakká váltak.

1932-ben a nyári hónapokban a munkanélküliség csak kis mértékben csökkent. Júniusban Lájer Dezső a városi közgyűlésen benyújtott interpellációjában a következőképpen jellemezte a helyzetet: „Noha a legszorgosabb munka ideje volna, a szegedi ipari, gyári és kubikos munkásság ezrei vannak tétlenségre kárhoztatva, és irtózva gondolnak az elmúlt tél nélkülözéseire, amelynél még borzalmasabb vár rájuk az elkövetkező télen, ha munkához, keresethez nem jutnak."45 A súlyos gazdasági viszonyok miatti tiltakozásul a város iparosai és kereskedői július 20-án sztrájkoltak, műhelyeiket és boltjaikat zárva tartották, amire korábban nem volt példa.46

A törvényhatósági bizottság november elején úgy vélte, hogy a város belterületén élő ínségesek téli foglalkoztatására 429 ezer pengő szükséges, aminek fedezésére a jövedelmi adó 20 százalékos megpótlékolása révén legfeljebb 100 ezer pengőhöz jutnak. Ez az összeg és a 80 ezer pengő államsegély áll rendelkezésre, ezért felirati kérelemmel fordult a bizottság a Belügyminisztériumhoz és kérte a 80 ezer pengő államsegélynek 200 ezer pengőre való emelését.47

A saját bevételek és némi államsegély segítségével a város hatóságai november közepén újra megindították az ínségmunkát. A Gedó környékének feltöltését végezték az ínségmunkások. Ebben az időben 400 diplomás is munkát várt a városban.48

1933 januárjában befejeződtek a Fehér-tói halgazdaság földmunkálatai, ahol szintén ínségmunkások jutottak keresethez. A város vezetői megállapították, hogy 1932-ben 150 ezer pengővel többet fordítottak az ínségmunkások támogatására, mint amennyit a költségvetés előirányzott. Ezt az összeget máshonnan vonták el. A városi hatóságok munkáját az is nehezítette, hogy {418} február végéig egyharmada folyt be a novemberben kivetett ínségadónak. Ezt L932. október végén kormányrendelet írta elő, s az adót három részletben kellett fizetni: december, január és február 15-ig.49

A polgármester 1933. március végén a városi közgyűlésen beszámolt arról, hogy az ínségjárulék kivetett összege 290 ezer pengő volt, de a közgyűlés időpontjáig csak 125 ezer pengő folyt be. Az államsegéllyel együtt 205 ezer pengő állt a város rendelkezésére, ennek ellenére 291 ezer pengőt fordított az ínségmunka céljaira. A különbözetet a város házi pénztárából fedezte, ami nehézséget okozott a tisztviselők bérének kifizetésénél. Ezért a továbbiakban nem lehetséges kölcsönt nyújtani ínségmunka céljaira.50

A dolgozók életkörülményei 1933 elején sem javultak és továbbra is igen súlyos volt a nincstelen proletár rétegek anyagi és szociális helyzete. Ebben az évben 15 ezer szegénységi bizonyítványt adtak ki a város hatóságai. 1933-ban azonban már némi élénkülés jelei mutatkoztak a város gazdasági életében, ami a munkaalkalmak növekedésével járt együtt.

4. A DOLGOZÓK KÜZDELMEINEK FOKOZÓDÁSA

A válság időszakában a városban több mint 10 szakszervezeti csoport működött: az építőmunkás, a vasmunkás, a bőripari munkás, a famunkás, az élelmezési dolgozók, a textilmunkás, a szabómunkások, a földmunkások, a nyomdászok, a segédmunkások, a kereskedelmi alkalmazottak, a magántisztviselők csoportja. Az erősebbek saját külön otthonnal, helyiséggel rendelkeztek, a többiek helyisége a Hétvezér utcai Munkásotthonban volt. (92. fénykép.) A legerősebb szakszervezeti csoport az építőmunkásoké, amelynek taglétszáma 1929 decemberében megközelítette a 400-at.51 A többi szakszervezeti tagok együttes létszáma 1000—1500 között mozgott. A munkások viszonylag magas szervezettségét bizonyította, hogy a máshol nehézségekkel küzdő textilszakszervezet is működött és segédmunkásoknak is volt szakszervezetük.

A szociáldemokrata párt is viszonylag magas taglétszámmal és jelentős politikai befolyással rendelkezett. A gazdasági válság időszakában a pártszervezet helyisége a Munkásotthonban volt, itt tartotta üléseit a végrehajtó bizottság, de kerületi pártszervezetek is működtek a Belvárosban, Felsővároson, Móravárosban, Rókuson, Újszegeden és Petőfi-telepen.

 {419} A baloldali szociáldemokraták döntő szerepet töltöttek be az építőmunkás, a bőrmunkás, a vasasszakszervezetben, a befolyásuk érvényesült a többi szakszervezeti csoportban és a szociáldemokrata pártszervezetben is. A párt titkára továbbra is Lájer Dezső volt.

A növekvő munkanélküliség, életkörülményeik romlása arra ösztönözte a munkásokat, hogy tüntetéssel is kifejezésre juttassák elkeseredésüket. 1929 december 9-én 100 munkanélküli tüntetett a városháza előtt munkát követelve. Közülük négytagú küldöttség kereste fel Pálfy polgármester-helyettest, aki általános ígéretekkel próbálta megnyugtatni őket.52 A szociáldemokrata pártszervezet a városban december folyamán több helyen akart gyűlést rendezni a munkanélküliek részére, hogy megbeszéljék a város vezetői számára megfogalmazott követeléseket, a rendőrség azonban — a nyugtalan hangulatra hivatkozva — sorozatosan betiltotta ezeket a gyűléseket. A pártszervezet ezért memorandumban fordult a város vezetőihez, követelve, hogy a munkanélküliek részére biztosítsanak munkalehetőséget.

Lájer Dezső a Délmagyarország 1929. karácsonyi számában cikket jelentetett meg, amelyben beszámolt arról, hogy a munkanélküliek száma már 4 ezer körül van. Követelte, hogy a hatóságok tegyenek valamit a munkanélküliek helyzetének javítása érdekében. Az elgondolások között még a külföldi hitelfelvétel lehetőségét sem zárta ki, s a szociáldemokrata párt nevében felszólította a többi párt helyi vezetőit, hogy terjesszék elő javaslataikat.

December elején a bérek csökkentése miatt öthetes sztrájkot kezdtek a Fischer—Fellegi cég kőfaragó üzemének munkásai. A sztrájkot az építőmunkás szakszervezet, s titkára, Ladvánszky József szervezte és irányította.53

1929 végén, 1930 elején az építőmunkások harca bontakozott ki legerőteljesebben. Még 1929 őszén az építkezéseken dolgozó különböző szakmabeli munkások létrehozták az építőmunkások blokkját, amelynek legismertebb vezetője Ladvánszky József volt. A blokk intézőbizottságának megalakítására 1930. január 8-án került sor. Az intézőbizottság elnökévé Ladvánszkyt választották, s tagjai lettek a blokkban részt vevő többi szakszervezet, a famunkások, a vasmunkások és földmunkások képviselői is.

A blokk gyűlését 1930. január közepén a rendőrség nem engedélyezte, végül február elején mégis sor került rá a Széchenyi moziban. Az építőmunkások nevében Farkas János, a vasmunkások nevében Dani János, a famunkások nevében Horváth József, a földmunkások nevében Gyetvai János szólalt fel és beszédet mondott Lájer Dezső is. A felszólalók nyolcórai munkaidőt, munkanélküli segélyt, sajtó- és politikai szabadságot, az általános és titkos választójog {420} bevezetését, munkaalkalmak teremtését követelték. A blokk gyűlésén tehát nemcsak szűken vett gazdasági, szociális, hanem politikai kérdésekkel is foglalkoztak.54 Ez rávilágít arra, Ladvánszkyék célja az volt a munkásblokk létrehozásával, hogy lendületet, határozottabb politikai tartalmat adjanak a városi munkásság harcának, amelyet a növekvő munkanélküliség, a nyomor, de egyben a rendszer és annak helyi képviselői ellen is vívtak.

1930. február közepén a pártszervezet és a szakszervezeti bizottság gyűlést szervezett a Munkásotthonban, ahol Lájer mondott beszédet és ismertette azt a memorandumot, amit a város vezetőihez intéztek a munkanélküliség ügyében. A gyűlésen részt vevő munkanélküliek a Munkásotthonból a város központja felé vonultak, de a rendőrség szétoszlatta őket. A pártvezetőség este újabb gyűlést rendezett a Széchenyi moziban, ahol az országos pártvezetőség egyik tagja, Buchinger Manó mondott beszédet. Másnap több száz főnyi munkanélküli vonult a városháza elé, és küldöttségük Pálfy polgármester-helyettesnek tolmácsolta követeléseiket. A következő napon a munkanélküliek újra felvonultak a korzón munkát követelve.55

1930 elején, a téli, tavaszi hónapokban a munkásság helyzete még kilátástalanabbá vált. Esetenként spontán munkanélküli tüntetésre került sor a város központjában, amelyeket a rendőrség legtöbbször szétoszlatott.

Március végén Lájer vezetésével munkanélküli küldöttség kereste fel a főispánt. A küldöttség tagjai voltak az építőmunkás blokk vezetői, Ladvánszky József, Horváth József és Gyetvai János. Elsősorban az építőmunkások követeléseit terjesztették elő. A főispán semmi reményt keltő dolgot nem tudott nekik mondani, mert ekkorra már az ínségmunka-akciók is jórészt befejeződtek.56

Áprilisban a munkanélküliek megmozdulásai, tüntetései megélénkültek. Április 14-én, hétfőn több száz fő tüntetett a város központjában. A rendőrség készültségben volt, mert Klebelsberg Kunó kultuszminiszter éppen a városban tartózkodott. A tüntetők azonban nem őt, hanem Pálfy polgármester-helyettest keresték fel. Ugyanezen a napon a Rudolf téren, majd április 23-án reggel a Rókus városrészben kommunista röpcédulákat szórtak az ott tartózkodó munkanélküliek közé, ami az illegális kommunisták növekvő tevékenységére utalt. Április 28-án és 29-én újabb munkanélküli tüntetésre került sor a Széchenyi téren. Egy küldöttség a polgármesterrel is tárgyalt, ő azonban azt válaszolta, hogy „a város most már nem tud segíteni a munkanélkülieken".57

1929 őszén az egész Dél-Alföldre kiterjedő illegális kommunista szervezőmunka kezdődött. A KMP országos vezetőségének szervezői felvették az {421} építőmunkások körében dolgozó baloldali szociáldemokratákkal, Ladvánszky Józseffel, Gombai Mihállyal, Komócsin Mihállyal, Stéhli Istvánnal a kapcsolatot. Ladvánszky lehetővé tette, hogy a Fodor utcai építőmunkás otthonban kommunisták és baloldali szellemi munkások megbeszélésére kerüljön sor. 1929 októberétől már a KMP dél-alföldi kerületi bizottsága irányította a munkát. Az illegális szervezkedésbe bekapcsolódott Gladics József hentessegéd, Gera Sándor cipészmunkás, akik a helyi sejtek szervezését irányították.

Az illegális sejtek tagjai kommunista agitációt fejtettek ki munkatársaik körében, kommunista röplapokat terjesztettek. Munkásságuk egyik központja az Építőmunkások Szakszervezete volt, de kiterjedt más szakmák munkásaira is. A munkanélküliek, a földmunkások és az ifjúmunkások soraiból is többen vállalták az illegális munkát.

A tavaszi hónapokban a kommunisták illegális tevékenysége kiszélesedett. Elhatározták, hogy kerületi konferenciát rendeznek, amelyen megbeszélik a KMP 1930 február—márciusában tartott II. kongresszusa határozataiból adódó teendőket. Erre május 18-án került sor. A tápéi füzesekben először a KIMSZ-sejtek vezetői tartottak találkozót, majd délután ugyanitt került sor a pártsejtek vezetőinek megbeszélésére. Megvitatták az agrárkérdést, szóba került az aratósztrájk szervezése, s egy fedőszervként szolgáló parasztpárt esetleges létrehozása.

A tápéi gátőr azonban értesítette a rendőrséget, amely rajta is ütött az illegális találkozón, és a résztvevők legtöbbjét elfogták. Néhányan — köztük a központi küldött, Kovács István — elmenekültek. A további nyomozás során még 20 embert tartóztattak le. A rendőrség foglya lett Gladics József és Gera Sándor, akik a szegedi szervezést irányították.

1931. január 14-én kezdte a szegedi törvényszék az ügy tárgyalását. Előtte való napon 2 ezer munkanélküli tüntetése zajlott le a városban.

A fő vádlottakra a következő büntetéseket szabták: Gera Sándor, Gladics József egyenként két és fél év, Gombai Mihály két év három hónap, Kákonyi József két év, Batik Rácz János két év, Komócsin Antal nyolc hónap, Szekeres Mihály nyolc hónap, Ladvánszky József három hónap, Stéhli István két hónap. Az ítélőtábla 1931 júniusában valamelyest enyhítette az ítéleteket. Az egész Horthy-korszakban ez volt a legnagyobb méretű kommunista szervezkedés és kommunista per a városban.

Védekezve Ladvánszky József azt írta a Délmagyarország 1930. június 1-jei számában: „az építőmunkás otthonban kommunista szervezkedés nem folyt", s ezt a rendőrség sem tudta bebizonyítani. Ladvánszkynak az volt ezzel a célja, hogy fenntartsa a szakszervezetben folytatandó politikai tevékenység lehetőségét. Ezt azonban nem tudta elérni, mert a MEMOSZ-csoportban a rendőrség ellenőrzésével augusztus elején új vezetőséget választottak, amelynek {422} ő nem lehetett tagja. A baloldali munkásvezetők befolyása ennek ellenére a szakszervezeti bizottságban némileg megerősödött, mert a vasmunkás szakszervezeti csoport elnökét, Dani Jánost a szakszervezeti (szakmaközi) bizottság elnökévé választották.58 A kommunisták tovább folytatódó munkáját bizonyította, hogy július végén újra illegális röpcédulákat találtak a város utcáin.59

A nyár végén a szociáldemokrata pártszervezet és a szakszervezetek is készülődtek a Szakszervezeti Tanács és az országos pártvezetőség által meghirdetett 1930. szeptember 1-jei tüntetésre. (93. fénykép.)

Annak ellenére, hogy Szegeden is betiltotta a rendőrség a tüntetést, 1-jén mégis 5 ezer főnyi tömeg vonult fel a Kossuth Lajos sugárúton. A munkások abbahagyták a munkát és délelőtt 11 órakor az utcára tódultak. A mozgósított rendőrség lezárta a Széchenyi térre vezető utcákat, a korzóra nem engedték be a tüntetőket.60

Az őszi hónapokban, a tél közeledtével a munkanélküliség réme méginkább fenyegette a munkásokat. November végén munkanélküliek tömege lepte el a városházát, megjelentek asszonyok is gyermekeikkel és nagyobb szociális támogatást követeltek.61

A szegedi munkanélküliek 1931. január 13-án újabb nagyszabású tüntetéssel fejezték ki elkeseredésüket. A Hétvezér utcai Munkásotthonból a tömeg a városháza elé akart vonulni, de a rendőrség a Mérey utca és a Tisza Lajos körút sarkán kardlappal támadt a munkát, kenyeret követelő munkásokra. A következő napokban valóságos ostromállapot volt a városban.62 A rendőrség a későbbiekben sorozatosan betiltotta a szociáldemokrata pártszervezet és a szakszervezetek által meghirdetett gyűléseket.

1931 tavaszán fellendült a szociáldemokrata pártszervezet politikai tevékenysége is, mivel az országgyűlési választások előtt kiéleződött a politikai küzdelem.

Az MSZDP tevékenysége a választások után némileg visszaesett. A szakszervezetek közül továbbra is az építőmunkásoké fejtett ki nagyobb aktivitást. Kiszabadulása után Ladvánszky újra a MEMOSZ kerületi titkára lett. Augusztusban értekezletet tartottak, amelyen részt vett Szakasits Árpád, a MEMOSZ elnöke is.63

Az 1931-es országgyűlési választási eredmények is mutatták, hogy a szegényebb paraszti rétegek figyelme a szociáldemokrata párt felé fordult. {423} A Viharsarok falvaiban 1931 végén, 1932-ben sorra szociáldemokrata pártszervezeteket alakítottak meg. Ezt látva a szegedi szociáldemokrata vezetők is megkezdték a párt tanyai szervezőmunkáját. Kéthlyvel az élen létrehozták a pártszervezetben a „földműves és kisgazda osztályt", amelynek Lájer, Szepesiné Szarnék Sára, Olejnyik József, Papdi György és mások voltak a vezetői.64

Mivel nyilvános gyűlést nem tarthattak, egy-egy megbízhatóbb gazda tanyájára 15-20 embert hívtak össze baráti beszélgetésre. Ilyen módon elsősorban Királyhalom, Nagyszéksós, Feketeszél, Csórva, Csengéié, Balástya, Gajgonya kapitányság területén haladt sikeresen a szervezőmunka. Sok tanyai paraszt belépett a pártba. A rendőrség akadályozni igyekezett a munkát, a szervezőket és résztvevőket tiltott gyülekezés miatt kihágás címén többször elítélte néhány napi elzárásra.65

A kisiparosok körében is növekedett a kormányzat politikájával, a rendszerrel szembeni ellenséges hangulat, ami a szociáldemokrata befolyás növekedésének kedvezett. 1932 februárjában az ipartestületben az alelnöki tisztségre a szociáldemokraták támogatásával az ellenzék jelöltjét, az ügyészi tisztségre pedig dr. Dettre Jánost választották meg, aki szintén az ellenzék jelöltje volt.66

Sebes László, az MSZDP keretében működő Országos Ifjúsági Bizottság (OIB) megbízásából az 1930-as évek elején megszervezte a szegedi ifjúsági csoportot, amelynek vezetői: dr. Szepesi Imre fogorvos, Gombkötő Péter, aki Belgiumból, illetve Franciaországból tért haza és Hont Ferenc lettek. Hont előzőleg franciaországi tanulmányai során megismerkedett a kommunista eszmékkel. A csoportban több mint 20-an tömörültek, elsősorban ifjúmunkások, de voltak köztük egyetemi hallgatók is.

Szepesi, Hont, Gombkötő és Sebes irányításával a nyomdászszakszervezet fiataljainak segítségével Házi Újságot készítettek. Csak egy példányban készült és a Munkásotthonban lehetett olvasni. A baloldaliak munkáját a nyomdászszakszervezet egyik vezetője, Farkas István támogatta. A Házi Újság legtöbb cikke külpolitikai kérdésekkel foglalkozott.

Az 1931. augusztus 18-án lemondott Bethlen-kormány helyébe augusztus 23-án Károlyi Gyula kormánya lépett, amelynek az uralkodó körök közötti éleződő ellentétekkel és a gazdasági válság mélyülése miatti növekvő tömegelégedetlenséggel kellett szembenéznie. A hatalmon levő politikai csoportok közötti egyensúlyozásban új helyzetet teremtett, hogy míg a Bethlen-kormány idején a miniszterelnök egyben az uralkodópárt vezetője is volt, addig Károlyi csak miniszterelnök lett, de az Egységes Párt vezére Bethlen maradt.

 {424} A Károlyi-kormány az erősödő tömegmozgalmat azzal igyekezett leszerelni, hogy a szeptember 13-iki biatorbágyi vasúti merényletet ürügyül használva szeptember 19-én életbe léptette a statáriumot, s korlátozta a gyülekezési jogot. A hatóságok erőteljesebben felléptek a munkásmozgalom szervezetei, a szakszervezetek, a szociáldemokrata pártszervezetek ellen.

A rendőrség 1932 márciusa elején letartóztatta Tamás Aladárt, a KMP vidéki szervezőmunkájának egyik fő irányítóját, akinél megtalálták a Szegedről hozzá érkezett leveleket. A hatalom helyi vezetői úgy vélték, hogy a szociáldemokrata párt április 7-i országos megmozdulása előtt le kell számolni a kommunista szervezkedéssel. Április 3-ra virradó éjjel 40 embert tartóztattak le, akik közül huszonnégyet tartottak vizsgálati fogságban.67 A kormányzat MSZDP-ellenes fellépése — a Népszavát is betiltották — veszélyeztette a szociáldemokraták falusi munkáját, ezért az országos vezetőség politikai akcióra határozta el magát. Április 7-re országos küldöttségjárást szervezett a kormányhoz és felszólította szervezeteit, hogy e napon, mint ahogy az országos vezetőség a kormánynak, úgy a helyi szervezetek a főispánoknak, polgármestereknek és községi jegyzőknek memorandumot nyújtsanak át, amely a dolgozók követeléseit tartalmazza. Szegeden a munkások körében felháborodást keltett a Munkásotthon bezárása, az újszegedi kendergyárban sztrájk tört ki. Hetedikén lovas- és gyalogosrendőrök oszlatták szét a Széchenyi téren a reggeli órákban összegyűlt munkásokat. A rendőrség és a tűzoltóság készültségben volt. Tizenkét óra előtt, amikor a küldöttség Lájer vezetésével a városházára ment, sétáló munkások újra 400-500 főnyi tömeggé csoportosultak. A rendőrök 30 tüntetőt tartóztattak le. A város a megszállás képét mutatta. A küldöttséget a polgármester fogadta. Lájer — többek között — a Munkásotthon bezárása miatt tiltakozott, Dani János a szakszervezeti (szakmaközi) bizottság nevében beszélt sokkal élesebb hangnemben, s felvetette a város vezetőinek felelősségét a nagyarányú munkanélküliség miatt.68

A szegedi rendőrség közben nagy apparátussal folytatta a nyomozást a szegedi ifjúsági csoport, a kommunista szervezkedés ügyében. A letartóztatottakat súlyosan megkínozták, hogy vallomást csikarjanak ki tőlük. A bírósági tárgyalásra 1932. augusztus végén került sor a szegedi törvényszéken. A védő szerepét másokkal együtt Molnár Erik vállalta. A nyomozás — az először hangoztatottakkal szemben — kevés kompromittáló adatot, tényt tudott összehozni, ezért az ügyet nem is statáriális eljárással tárgyalták.

A 28 vádlottat két csoportba osztották: Gera, Gladics, Gombkötő, Korom, {425} Komócsin Antal ellen az illegális, sejtrendszerű kommunista szervezkedés volt a vád, a többiek ellen pedig az ifjúsági csoport létrehozása, a Házi Újság készítése, illegális kiadványok terjesztése, az Internacionálé éneklése.

Molnár Erik védőbeszédében nyugati példákra hivatkozva arról szólt, hogy az állampolgárok személyes politikai meggyőződését tiszteletben kell tartani. A vádak nagy része összeomlott. Az ítélet indoklása is megállapította: „A főtárgyaláson súlyos adatok merültek fel arra, hogy az államrendőrségi detektívek valóban túlzott energiával jártak el a bűnper körül, valóban törvényellenes kényszereszközöket alkalmaztak a vádlottakkal szemben." A vádlottakat ezért nem „az állam és a társadalom rendjének erőszakos fölforgatására irányuló bűntett", hanem csak „vétség" miatt ítélték el. Aránylag enyhe büntetést kaptak.69 Néhányukat felmentették. Az ítélőtábla azonban 1933 elején súlyosbította büntetésüket, tevékenységüket vétség helyett bűntettnek nyilvánította. Gerát három évre, Gombkötőt, Gladicsot, Kormot két-két évre, Pontyik Pált három hónapra ítélték, s a többi vádlott is kapott 5 hónaptól 15 hónapig terjedő büntetést. Mivel a tárgyalás előtt a vádlottak már szabadlábon voltak, Gera Sándor elhagyta Szegedet, illegalitásba vonult, s a rendőrség nem is találta meg. Szepesi a vizsgálati fogság idején elszenvedett súlyos bántalmak, betegségének súlyosbodása miatt nemsokára meghalt. 1933 novemberében a Kúria megerősítette az ítéletet, de Gombkötő büntetését három évre emelte.70

A szociáldemokrata vezetők 1932 tavaszán tiltakoztak a Munkásotthon bezárása, a párt tanyai szervezkedését gátló rendőrségi zaklatások miatt. Később a hatóságok engedélyezték a Munkásotthon működését. A nagyarányú letartóztatások, a rendőrségi, a hatósági önkény fokozódása nehezítette a munkásmozgalom tevékenységét.

Különleges szervezkedést kezdeményezett Füssy László könyvügynök (a későbbi író) és csoportja. Mozgolódásuk trockista jellegű lehetett (Füssy a IV. Internacionálé hívének vallotta magát). A rendőrség 1932 júniusában nagy hírveréssel nyomozott az „újabb kommunista szervezkedés" ügyében, tíz embert vett őrizetbe, Füssy mellett többek között Dinnyés Ferenc festőművészt is. A szegedi törvényszék elrettentésül súlyos büntetést szabott ki: Füssyt öt évi fegyházra, két társát két-két hónapi, Dinnyést pedig egy hónapi fogházra ítélték 1933 januárjában. Áprilisban az ítélőtábla két és fél évre mérsékelte Füssy büntetését.71

 {426} A gazdasági válság és a nemzetközi méretekben is megnőtt társadalmi érdeklődés hatására — megnövekedett a munkásmozgalomhoz való vonzódás az értelmiségi fiatalok között is. Így az 1930-as évek elejére kialakult a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma számos tagjának figyelme is a munkásmozgalom, a szocialista eszmék felé fordult. Hont Ferenc közvetítésével a csoport tagjai — Buday György, Reitzer Béla, Radnóti Miklós, Ortutay Gyula, Baróti Dezső, Tolnai Gábor, Erdei Ferenc és mások — kapcsolatot alakítottak ki a munkásmozgalommal. Bejártak a Munkásotthonba, ott előadásokat hallgattak, illetve tartottak, Népszavát, szociáldemokrata kiadványokat olvastak, bekapcsolódtak vitákba, ismerkedtek a munkásmozgalom eszméivel és céljaival. Részt vettek a munkás kulturális mozgalomban, de a „Házi Újság" előállításában is. Rájuk, meg főleg szüleikre való tekintettel nem vonták őket be a perbe.72

Az egyetemi fiatalok munkásmozgalmi kapcsolatai az 1932-es letartóztatások után is megmaradtak. Az összekötő kapocs szerepét továbbra is Hont Ferenc töltötte be, aki a művészeti kollégium tagjainak támogatásával mozgalmat indított a szabadtéri játékok megindításáért. Az addigi passiójátékok helyett az ő javaslatára és az ő rendezésében mutatták be 1933 nyarán Az ember tragédiáját. Az ő kérésére léptek fel a munkásdalárda tagjai a Tragédia előadásán. A párizsi jelenetben a munkásdalárda 120 tagja énekelte a Marseillest, ami lenyűgöző hatást keltett.73 (152. fénykép.)

Ezekben az években megélénkült a munkás kulturális és sportmozgalom is. Az erőteljes munkásküzdelmek nyomán fiatal munkások, az új, felnövekvő nemzedék képviselői kerestek és találtak működési teret a munkás kulturális, és sportegyesületekben.74 A nagy múltú Szegedi Általános Munkásdalegylet és a Munkásszínpad működése mellett új színfolt a szavalókórus létrejötte (Hont Ferenc, Radnóti Miklós közreműködésével) a Természetbarátok Turista Egyesülete (TTE) helyi csoportjának fiataljaiból.75

Igen sikeresen tevékenykedett a Magyarországi Eszperantista Munkások Egyesületének (MEME) helyi csoportja is.76

A munkásság testnevelését, sportmozgalmát szolgálta az 1910 óta működő Munkás Testedző Egyesület (MTE). Legerősebb szakosztályát ekkor a szer- és {427} talajtornászok alkották, de működött birkózó, úszó, mezei futó, kerékpárversenyző és más szakosztály is.

Először az újszegedi partfürdőn volt külön MTE-strand, majd a Tisza Sárga nevű partszakaszán építettek ki strandot és üdülőtelepet, amely nemcsak az egyesület tagjainak nyújtott pihenésre, sportolásra lehetőséget, hanem az egyesületen kívüli munkásoknak is. A Sárga az 1930-as években a munkásmozgalom résztvevői számára kedvelt találkozóhellyé vált. A munkásturisták, a TTE tagjai előszeretettel keresték fel a Tisza túloldalán, a Maros mellett elterülő Vetyehátat.

5. JOBBOLDALI CSOPORTOK TÉRNYERÉSE A VÁROS POLITIKAI ÉLETÉBEN

A városban a 1931-es országgyűlési választások után mind a hatalmon lévő, mind az ellenzéki politikai csoportok tevékenysége csökkent.

A vezetőkörökre is bénítólag hatott a gazdasági válság elmélyülése, továbbá az a körülmény, hogy a korábban gőzerővel hirdetett Nagy-Szeged megvalósítása helyett a szorító gazdasági helyzet miatt a városban működő különböző regionális és helyi intézmények leépítésére, megszorító intézkedésekre kényszerültek. Egyes lapok — a már említett módon — újra élesen bírálták a város viszonyait, gazdálkodását, eladósodottságát.

1931 őszén a törvényhatósági bizottságban a szociáldemokrata képviselők a polgári ellenzékiek támogatásával többször is javaslatot terjesztettek be arról, hogy a bizottság indítványozza a már korábban lemondott Bethlen-kormány vád alá helyezését. Október 10-én a kormánypárti többség megakadályozta, hogy a közgyűlés egyáltalán tárgyalja a szociáldemokraták javaslatát. A szociáldemokrata bizottsági tagok a november 28-i közgyűlésen újra előterjesztették indítványukat. A törvényhatósági bizottság azonban újra nagy többséggel tárgyalás nélkül napirendre tért a javaslat felett.

Ugyanezen az ülésen Lájer Dezső szociáldemokrata párttitkár és társai indítványozták, hogy a közgyűlés fejezze ki bizalmatlanságát a Károlyi-kormány iránt. A bizottság ezt sem volt hajlandó tárgyalni és elismerését fejezte ki a kormány jó szándéka, törekvései iránt.77

A katolikus egyházi körök aktivitása a nehézségek láttán fokozottabb. Miután 1931 szeptemberében Szegedet hivatalosan is a csanádi egyházmegye székhelyévé, a Fogadalmi templomot pedig püspöki székesegyházzá nyilvánították, 1932 elején megalakították a Katolikus Népszövetség szegedi csoportját, {428} amely a Rerum novarum ill. a Qudragesimo anno c. pápai enciklikák alapján az egyház szociális gondolatainak hirdetését tekintette céljának. A szegedi csoport alakuló gyűlését vitéz Máriaföldy Márton tanár nyitotta meg és — többek között — beszédet mondott Glattfelder püspök is, aki a pápai gondolatokra hivatkozva a „politizáló egyház" szükségességéről beszélt.

A helyi fajvédő, jobboldali csoportok, amelyek időnként bírálták a kormányzatot, továbbra is az olasz és egyre inkább a német fasizmussal rokonszenveztek. A Szegedi Új Nemzedék 1932-ben is sorozatosan jelentetett meg olyan cikkeket, amelyek Mussolinit, majd a német fasiszták vezérét, Hitlert dicsőítették.78

A polgári ellenzék csak időnként adott életjelt magáról. 1932. május elején Rassay és a Szabadelvű Párt más vezetői Szegedre látogattak. Szűkebb körű, ún. „pártvacsorát" rendeztek, amelyen politikai beszédek is elhangzottak.

1932. június közepén ismét megtartották a Nemzeti Munkavédelem szokásos évi seregszemléjét. A szemlét az ipartestület nagytermében tartották, ahol Vogel Tibor nyugalmazott ezredes, hivatalvezető mondott beszédet.

A jobboldali csoportok — a kispolgárság, az értelmiség, a középrétegek egy részének elégedetlenségére apellálva — időnként a kormányzatot bíráló ellenzék követeléseihez is kapcsolódtak. 1932. május 1-jén mind Dettre János, a helyi polgári ellenzék egyik vezetője, mind Széchényi István ügyvéd, a kormánypárt helyi jobboldali csoportjának vezetője külön-külön javaslatot nyújtottak be a törvényhatósági közgyűlésen a titkos választójog bevezetése, a választójogi reformok ügyében. Kérték, hogy a bizottság intézzen feliratot a képviselőházhoz. A bizottság együttesen vitatta meg a két javaslatot. Támogatta azokat, szavazásra nem is került sor, s a polgármestert bízta meg a felirati kérelem megfogalmazásával. A két javaslat közötti különbség azonban abban mutatkozott meg, hogy Széchényi a titkos választójog bevezetésével együtt a felsőház jogkörének kiterjesztését is követelte. Nem véletlen, hogy a követelés Gömbös programjában majd előkerül.79

E csoportok hangot adtak a munkanélküliek, az állástalan értelmiségi fiatalok elégedetlenségének, hirdették követeléseiket, de ismételten örömüknek adtak kifejezést Hitlernek a német választásokon elért sikerei miatt.

A kormánypárt helyi mérsékelt csoportja a korábbi nagyszabású tervekről, Nagy-Szeged gondolatának megvalósításáról politikai propagandájában nem mert beszélni, hiszen ezeket az elgondolásokat a gazdasági válság semmivé tette. 1932 júniusában megtartották az Alföldi Bizottság szegedi vándorgyűlését, amelyen Klebelsberg is beszédet mondott. Nem esett szó a korábbi nagyra {429} törő tervekről. Az alsóvárosi templom restaurálását, az árvízvédelmi munkálatok folytatását említette a helyi célok között, a távlati elgondolások közül pedig a Duna—Tisza csatorna építésének szükségességéről beszélt, s a tanyakérdés megoldásának fontosságát hangsúlyozta.

A helyi politikai élet fontos eseményeként 1932. augusztus végén a kormányzó — saját kérésére — a Bethlen híveként ismert Aigner Károly főispánt állásából felmentette. Aigner királyi közjegyző lett, és a törvényhatósági bizottság örökös tagjává választották.

A főispáni székbe Bárányi Tibor rétsági főszolgabíró került, aki 1922-ben települt át Erdélyből, több éven keresztül Sztranyavszky Sándor titkáraként tevékenykedett. Shvoy Kálmán naplójában és emlékiratában arról írt, hogy Aigner leváltásának okát az ő, Shvoy és a szegedi helyőrség tisztikara elleni alaptalan áskálódásának lelepleződése szolgáltatta. Az új főispánról is rossz véleménye volt s megjegyezte: „Elég hibás volt a rendszer, hogy soha sem helybeli embert neveztek ki, aki ismerte a viszonyokat, hanem mindig ilyen protekciósokat. "80

A Károlyi-kormány 1932 szeptemberében lemondott, mert nem tudott megbirkózni a gazdasági válság okozta nehézségekkel, az uralkodó osztályok különböző csoportjai közötti ellentétekkel. Gömbös Gyula alakított kormányt (76. fénykép), aki nagyhangú demagógiával, reformok hirdetésével, a statárium megszüntetésével igyekezett megtéveszteni a tömegeket. A Gömbös-kormány megalakulásával előtérbe került az a jobboldali, fasiszta törekvéseket is támogató csoport, amely az ellenforradalmi rendszer létrejöttének első időszakában már vezető szerepet játszott a forradalmi mozgalmak elfojtásában, s az elnyomás nyíltabb módszereinek alkalmazásával akart úrrá lenni a nehéz politikai helyzeten, ugyanakkor a tömegeket demagóg szólamokkal, reformígéretekkel is igyekezett befolyásolni.

A város jobboldali csoportjai örömmel fogadták Gömbös miniszterelnöki kinevezését. A Szegedi Új Nemzedék több cikkben foglalkozott Gömbös személyével és elképzeléseivel azt sugallva, hogy nagy „nemzetmentő munka" kezdődik. A törvényhatósági bizottság 1932. október 17-i ülésén Széchényi István és társai javasolták, hogy a közgyűlés táviratban köszöntse az új kormányt. Javaslatukban az olvasható, hogy Gömbös eddigi kijelentései „...egy nagyszabású nemzeti munkaterv kibontakozását tárják elénk, s mert az új Miniszterelnök úr következetes célkitűzései és politikai elgondolásai azzal a reménységgel töltenek el bennünket, hogy a Gömbös-kormány programja alkalmas lesz a nemzeti erők összefogására, egy új fejlődés megindítására, a szebb jövendő megteremtésére".

 {430} A közgyűlésen a szociáldemokraták a javaslat ellen foglaltak állást, s a polgári ellenzékiek nevében felszólaló Wimmer Fülöp is ellenezte a javaslatot. A szavazás elrendelésekor a polgári ellenzékiek kivonultak az ülésről. Az indítványt a többség felállással szavazta meg, a szociáldemokrata törvényhatósági bizottsági tagok ülve maradtak.81

Gömbös személye ismert volt a városban, hiszen 1919-ben részt vett a nemzeti hadsereg szervezésében, Horthy közvetlen környezetéhez tartozott. Azóta is kapcsolatot tartott az 1919—20-ban tevékenykedő katonatiszti csoport szegedi tagjaival, a fajvédő, az „ébredő", a frontharcos szervezet, a MOVE helyi vezetőivel. E jobboldali csoportokra bátorítólag hatott a Gömbös-kormány megalakulása. Fokozták politikai tevékenységüket és arra törekedtek, hogy növeljék befolyásukat a város politikai életében.

Az egyetemi hallgatók bajtársi szervezetei újabb antiszemita megmozdulásokat rendeztek 1932 október elején. Az Élettani és az Anatómiai Intézetből eltanácsolták a zsidó hallgatókat, s közülük kettőt meg is vertek. Másnap szintén rátámadtak az előadásokon megjelenő zsidó hallgatókra. A bajtársi szövetségek vezetői október 26-án memorandumot adtak át az egyetem rektorának, amelyben a numerus clausus betartását követelték.

Októberben megjelentek a Meskó Zoltán-féle Magyar Nemzeti Szocialista Párt aktivistái is a városban. Egy nyugalmazott százados vezetésével megkezdték a szervezőmunkát, párthelyiséget nyitottak, plakátokat ragasztottak ki és röpcédulákat szórtak el a városban. A röplapok elsősorban a munkanélküliekhez és az egyetemista fiatalokhoz szóltak. „Egyetemista és munkástestvérek!" „Népkonyhás fiatalság!" „Új magyar koldusok!" — ilyen és ehhez hasonló megszólítással kezdődtek a röpcédulák, bizonyítva azt, hogy ez a fasiszta párt a gazdasági válság, a munkanélküliség okozta elégedetlenséget felhasználva igyekezett befolyásra szert tenni a fiatalok és a munkások körében.82

1932 őszén a Gömbös-kormány sorjában nyilvánosságra hozta különböző reformterveit. Az új munkaalkalmak teremtésére vonatkozó felhívásai a munkásközvélemény rokonszenvének megnyerését célozták, de vajmi kevés eredménnyel jártak. Közigazgatási reformterve figyelmet keltett, s a szegedi vezető körök kedvezően fogadták a nagyobb megyék kialakítására vonatkozó elképzelést, mert attól Szeged politikai súlyának, jelentőségének növekedését várták. A terv azonban nem valósult meg. A baloldali ellenzéki körök is támogatták a titkos választás és az arányos képviseleti rendszer bevezetésének gondolatát, {431} de az MSZDP és a Rassay-párt helyi vezetői ellenezték a fasiszta jellegű érdekképviseleti rendszer tervét.

Kéthly Anna, a város szociáldemokrata országgyűlési képviselője novemberben a Munkásotthonban tartott beszámolójában már élesen bírálta a Gömbös-kormányt. Elmondta, hogy Gömbös az 1919-es ellenforradalom szélsőjobboldali szárnyára támaszkodik, illetve az Egységes Pártra, amely nehéz helyzetbe juttatta az országot. Ezért nem lehet benne bízni.

1932. december 20-án a törvényhatósági közgyűlésen iktatták be az új főispánt, s foglalkoztak az új kormány politikájával is. Bárányi Tibor főispán székfoglaló beszédében hangoztatta, hogy kötelessége Gömbös Gyula politikáját hűséggel szolgálni. Feladatai között említette a destrukció letörését, a keresztény nemzeti eszme fejlesztését, továbbá „a téveszmék által rosszindulatúan félrevezetett nép" meggyőzését. Úgy vélte, előrehaladás „csak úgy lesz, ha az intelligencia átérzi a nép baját, elismeri jogait, a nép viszont a keresztény nemzeti alapon álló intelligenciában látja vezetőit." Hozzátette: „Ha azonban azt látnám, hogy a társadalmi, felekezeti békét egyesek a nemzet céljaival ellentétes célok érdekében rosszhiszeműleg felforgatni igyekeznek — egy pillanatig sem fogok habozni, hogy a kezemben lévő hatalom törvényes eszközeivel álljam útját a nemzetietlen törekvéseknek."83

Pap Róbert, a helyi liberálisok vezetője azt hangoztatta, hogy a kormánynyal, amennyiben az változatlan folytatását jelenti az Egységes Párt eddigi elveinek, ellenzékként állnak szemben, de Gömbös személyével nem. A liberálisok némileg hittek Gömbös ígéreteinek és a várakozás álláspontjára helyezkedtek.

Lájer Dezső kifejezésre juttatta az MSZDP szembenállását a Gömbös-kormánnyal. Elmondta, hogy számukra is csábító ígéret a társadalmi válaszfalak Gömbös által is emlegetett lebontása, azonban ezt nem tudták elérni azok, akik a válaszfalakat építették. Hangoztatta: „Nem lehet úgy nemzeti egységet teremteni, hogy a kormány a nemzet fiainak nagy részét kitagadja". Utalva arra, hogy a miniszterelnök hadat üzent nekik, hangsúlyozta: nincs más eszközük, mint a szocializmus igazságába vetett mélységes hitük.

Gömbös miniszterelnök 1932. december 19-én Szegedre érkezett, és másnap beszédet mondott az új nevű kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja (NEP) által szervezett, a Belvárosi moziban megtartott gyűlésen. Válaszolt a közgyűlés ellenzéki felszólalásaira. Pap Róbert beszédét objektívnek nevezte. Lájer szavait viszont ürügyül használta fel arra, hogy támadást indítson a szociáldemokrata párt ellen: „Kezet adok a munkásnak, és visszavezetem a nemzeti útra. ...Lájer fáklyáról beszélt, amelyet ők gyújtanak meg. Kétféle {432} fáklya van: egy, amelyik világít, és egy, amelyik gyújtogat... A munka becsülése révén érhető el a szociális jólét, úgy, hogy polgárt nevelek a munkásból. De abból a szocializmusból, amely mindent le akar rombolni, nem kérünk."

Beszéde további részében a nemzeti egység gondolatának szükségességét fejtegette.84

A Gömbös-féle demagógiával a polgári ellenzék és a szociáldemokraták kevés új gondolatot tudtak szembeállítani. Jórészt ugyanúgy beszéltek a gazdasági válság okozta társadalmi problémákról, mint korábban, s az új kormány jobboldali radikális elképzeléseivel szemben a polgári demokratikus szabadságjogok megvédésének szükségességét hangoztatták.

Kéthly Anna az MSZDP 1933. január 15-én megtartott nagygyűlésén a szokásos módon bírálta a kormányt. Arról beszélt, hogy csökken a lakosság vásárlóképessége, zuhan a fogyasztás. Elmondta, hogy a tömegek egy része Gömbös kormányzásához nagy reményeket fűzött, mondván, nem baj, hogy nem demokrácia, hanem fasizmus jön, fő az, hogy éljek. „Az MSZDP azonban soha nem Gömbös szavait nézte — mondta —, hanem azokat az erőket, amelyekre ő támaszkodni akart." Hangoztatta, hogy a kormányzattól nem várható a kartellek letörése, a költségvetés lefaragása, a mammutfizetések és az álláshalmozás megszüntetése. Beszédének végén a kivezető utat az általános és titkos választójogért folytatott harcban jelölte meg.

A szociáldemokrata vezetők 1932 végén, 1933 elején azért is élesen bírálták Gömböst, mert az MSZDP 1933 januári kongresszusa előtt és alatt fellépett párton belüli baloldali ellenzék erőteljes nyomást gyakorolt rájuk, követelve a Gömbös-kormány elleni határozottabb küzdelmet.

Az 1933. március 5-én, az egyik szegedi választókerületben lezajlott törvényhatósági pótválasztás eredménye azt mutatta, hogy az MSZDP Felsővároson, ahol mindig jelentős bázisa volt, megőrizte befolyását. A 686 szavazatból az MSZDP-lista 448 szavazatot kapott, míg a közös NEP—Rassay-lista csak 238-at.

A hatalmon levő helyi mérsékelt csoportok — noha támogatták a Gömbös-kormány egyes elgondolásait — nem értettek egyet a diktatórikus módszerek bevezetésének céljával. Igyekeztek elkerülni a gombosi politika szélsőségeit. A helyi politikai életben konzervatív—liberális magatartást tanúsítottak. Ebben az időszakban inkább új várospolitikai kezdeményezésekkel igyekeztek a város lakosságának rokonszenvét megnyerni, s ebbéli törekvésükben a polgári ellenzék támogatását is elfogadták. A Baross Szövetség 1933. január közepén tartott — országos jellegű — szegedi díszközgyűlésén Budapest és Szeged összefogásáért szálltak síkra.

 {433} A város vezetői összefogva a polgári ellenzék, a haladó felfogású értelmiségiek képviselőivel megkezdték a Szabadtéri Játékok és a Szegedi Hét programjának előkészítését. A tervek propagálásában fontos szerepet töltött be a Délmagyarország és a Balogh István alsótanyai plébános által irányított Tanyai Újság. Az előkészítő bizottság munkájában részt vett Pásztor József, Balogh István, továbbá a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának vezetője, Buday György és Hont Ferenc, a Játékok főrendezője.

Augusztusban a Dóm téri színpadon előadták Az ember tragédiáját Hont Ferenc rendezésében, Buday György díszleteivel. A Szegedi Hét programjában sor került a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma kiállítására is, Buday grafikáit és Kárász Judit szociofotóit mutatták be.

A katolikus egyházi körök 1933 tavaszán létrehozták Szegeden az Actio Catholica egyházmegyei szervezetét, amely a keresztény világszemlélet hirdetését, az intenzívebb szociális tevékenységet tekintette feladatának. A keresztényszocialisták június végén tartották pártjuk megalakulása 30. évfordulójának ünnepségét. A beszédekből kitűnt, hogy szervezetüket nem tudták erősíteni, csak a dohánygyári munkások, a hajósok, a kéményseprők és a vasutasok között rendelkeztek némi befolyással.

1933. június végén sor került a Jókai utcában az ún. „délvidéki országzászló" felavatására (75. fénykép.), amely a trianoni békeszerződés elleni tiltakozást jelképezte. A nyár elején megkezdődött a kormánypárt, a NEP szervezése, helyi szervezeteinek kiépítése. Az alakuló politikai gyűlést a Korzó moziban tartották. Széchényi István, a szegedi szervezet titkára bejelentette, hogy Gömbös, a párt országos vezére Bárányi főispánt nevezte ki a szegedi szervezet elnökévé. A gyűlés szervezői azt akarták kifejezésre juttatni, hogy a város lakosságának minden rétege csatlakozik a párthoz, ezért a helyi ismert politikai vezetőkön kívül felszólaltak a parasztság és a munkásság képviselői is. A munkásságot azonban újra csak Kovalecze János keresztényszocialista dohánygyári munkás képviselte. A szegedi szervezet főtitkárává Gömbös Széchényit nevezte ki. Az egyes városrészekben és a nagyobb telepeken is hoztak létre helyi szervezeteket. Ezek vezetői között volt — az ismertebb helyi kormánypárti személyiségek közül — Back Bernát, Körmendy Mátyás, s a Móravárosban tartott gyűlésen Petrik Antal is támogatta a pártot. Június második felében a tanyaközpontokban is létrehozták a párt helyi szervezeteit. A választmánynak tagja lett — többek között — Gárgyán Imre borkereskedő, a MOVE helyi vezetője, Shvoy Kálmán altábornagy. Az a tény, hogy Hunyadi-Vass Gergely ügyvéd, a tanyai parasztság szószólója is bekerült a választmányba, arra utalt: az új párt vezetői fontosnak tartják a parasztság megnyerését. A NEP helyi vezetésében tehát maradtak a bethleni vonal híveiből is, de a jobboldaliak előretörése is megfigyelhető. Az ő reprezentánsuk mindenekelőtt Széchényi István.

 {434} Helyi zászlóbontása után a NEP azonban nem fejtett ki különösen aktív politikai tevékenységeket. A vezetőség a belső ügyeket, a vezetők különféle pozíciókba való juttatásának kérdéseit tárgyalta, s ezeken a megbeszéléseken kezdettől fogva kiütköztek a pártot alkotó különböző csoportok ellentétes érdekei.

A szociáldemokraták továbbra sem tudtak újabb érveket és gondolatokat felhozni a Gömbös-kormány politikájával és propagandájával szemben. Kéthly 1933. július másodikán a Korzó moziban tartott képviselői beszámolójában újra csak a régi szólamokat hangoztatta. Tiltakozott a korábban bevezetett gyűléstilalom ellen, amellyel a kormánynak az volt a célja, hogy akadályozza az ellenzék munkáját.

Hitler hatalomra jutása után az MSZDP vezetőinek többsége úgy vélte, hogy a Gömbössel szembeni „frontnyitás" helyett a propagandaharcot kell választani, amely — mint ahogyan Peyer írta — ellenzékiséget bizonyító, de a szembenállást tompító megoldás.

A legitimista Nemzeti Néppárt is igyekezett befolyásra szert tenni a városban. E párt augusztus elején tartotta helyi zászlóbontó gyűlését, amelyen részt vett Pallavicini György őrgróf, Pethő Sándor publicista, Sigray Antal gróf, akik Rassayt dicsérték, s beszédet mondott egy budapesti egyetemi fiatal is. E párt a középrétegek, az értelmiség megnyerését tűzte ki célul, s hajlandó volt Gömbössel szemben a polgári liberálisokkal együttműködni. Politikai tevékenysége azonban a városban rendszertelen volt, és nem is tett szert nagyobb politikai jelentőségre.

A Gömbös-kormány megalakulása után, a NEP szervezőmunkájával egy időben a városban aktivizálódtak a különféle jobboldali szervezetek. A frontharcosok tiszteletbeli elnöke Bárányi főispán volt. A szervezet irányításába bekapcsolódott Shvoy Kálmán is. Gyűléseiken rendszeresen megjelentek a város vezetői. 1933 szeptemberében az országos frontharcos napon Glattfelder püspök celebrált misét a résztvevők számára.

A Nemzeti Munkavédelmi Hivatal legnagyobb megmozdulására 1933 októberében került sor. A Szukováthy (Ady) téri sporttelepen a szegedi szervezeteknek mintegy 2—3 ezer tagja vonult fel, s beszédében Vogel Tibor hivatalvezető a polgárság körüli „lázadó hadseregre" (a lázongó munkásokra goldolt) hívta fel a figyelmet, s hangoztatta, hogy a polgárságnak meg kell védenie önmagát.

Ősszel az egyetemi bajtársi szervezetek irányításával többször tartottak revíziós gyűléseket, amelyeken a csehek, illetve a románok magyarüldözése és Trianon ellen tiltakoztak. Október 17-én Csehszlovákia ellen tüntettek, majd mintegy kétezer egyetemista nagygyűlést tartott, ahol néhány szónok Hitlert éltette. Novemberben ismét antiszemita zavargásokra került sor. A bajtársiszövetségek {435} által szervezett gyűlésen a numerus clausust követelték. A tüntetések a gyűlés utáni napokban is folytatódtak, s eltanácsolták a zsidó hallgatókat az egyetem épületeiből, illetve arra kényszerítették őket, hogy az utolsó padokban foglaljanak helyet.

A meg-megújuló antiszemita tüntetések nemcsak szegedi jelenségek voltak, hanem országosak. Ezeket más egyetemi városokban is a bajtársi egyesületek szervezték, amelyek a zsidóellenes hecckampányok élezői voltak.

A zsidó hallgatók egyesületének, a MIEFHOE-nek a szegedi vezetői tiltakoztak az antiszemita megnyilvánulások miatt, s a polgári liberálisok is közbenjártak a város vezetőinél, a kormánynál, kérve, hogy tegyenek lépéseket a zavargások megfékezésére. Decemberben négy napra bezárták az egyetemet. A helyzet csak 1934 januárjának elején nyugodott meg, amikor megszűntek az antiszemita tüntetések.

1934 elején a Gömbös-kormánynak a helyi önkormányzatok korlátozására irányuló tervei ellen nemcsak a szociáldemokraták és a polgári liberálisok, hanem a keresztényszocialisták is tiltakoztak. A helyi városi középrétegek jelentős része idegenkedve fogadta a Gömbös-kormány centralizációs és a demokratikus jogokat szűkíteni igyekvő törekvéseit. Rassay Károly szegedi látogatásakor a szokásos pártvacsorán fasizálódásról beszélt, s hangoztatta pártja szembenállását a kormánnyal.

A liberálisok és a fiatal baloldali értelmiségiek háttérbeszorítását jelentette, hogy 1934 tavaszán Hont Ferenc helyett gróf Bánffy Miklós lett a Szabadtéri Játékok főrendezője, s a Játékok Baráti Társaságába a rendszer olyan prominens, országos személyiségei kerültek be, mint József főherceg, Gömbös miniszterelnök, Glattfelder püspök és Herceg Ferenc író.

A NEP helyi jobboldali csoportjai — minden erőfeszítésük ellenére — csak kis mértékben voltak képesek politikai befolyásukat növelni, s népszerűségük nemigen erősödött. Ezt bizonyította az 1934 júniusában megtartott polgármesterválasztás. Somogyi Szilveszter májusban meghalt, s a megüresedett polgármesteri székre többen pályáztak, akik közül néhányan visszaléptek és végül is három jelölt maradt: Pálfy József addigi polgármester-helyettes, Kelemen László törvényszéki bíró és Széchényi István ügyvéd, a NEP helyi főtitkára. Az utóbbit jobboldali agresszivitása, törtetése miatt nem szerették.85

Kelement a katolikus klérus támogatta, Széchényi mellett még a NEP tagjai közül is kevesen álltak ki. Pálfy a hatalmon lévő csoportok mérsékeltebb, józanabb szárnyát képviselte, akit a nagytőke, a polgárság, a középrétegek, sőt a parasztság és a munkásság képviselői is jobban elfogadtak, mint Széchényit.

 {435} A liberálisok és a szociáldemokraták is őt támogatták. A közgyűlésen túlnyomó többséggel Pálfyt választották meg polgármesterré. Ő 124, Széchényi 49, Kelemen 19 szavazatot kapott.

6. A MUNKÁSSÁG HELYZETE 1933-1935 KÖZÖTT

A Gömbös-kormány programjában új munkaalkalmak megteremtését ígérte az országban, de elzárkózott a munkanélküli-segély bevezetésétől. Tervei között szerepelt a hagyományos munkásmozgalom, a szakszervezetek felszámolása a munkaadókat és munkavállalókat közös kamarába tömörítő, az olasz mintára megszervezendő egységes érdekképviseleti rendszer létrehozása révén. Gömbös tervei súlyos veszélyt jelentettek a munkásság, a dolgozó tömegek, a társadalom nagy része számára. Mindez kiváltotta a munkásmozgalom szervezeteinek, a liberális köröknek, sőt az uralkodó Osztály Bethlent támogató csoportjainak ellenállását, s így Gömbös 1935 végén kénytelen volt lemondani említett terveinek valóra váltásáról.

A város iparában a termelés 1933-tól némileg növekedni kezdett, 1935-ben már nagyobb mérvű élénkülés következett be a gazdasági életben. A munkásság, a nincstelen rétegek anyagi és szociális helyzete azonban alig javult.

1933-ban a városban a munkanélküliség csak kismértékben csökkent. 1933 áprilisában a helyi építőmunkás csoport kérésére a szakszervezeti bizottság határozatban követelte a város vezetőitől munkaalkalmak teremtését a munkanélküliek részére. Megállapította, hogy a városban az építőmunkások száma meghaladja az 1200-at. Munkanélküliségük már évek óta tart és alig akad közöttük olyan, aki az elmúlt három esztendőben évenként 3 hónapnál hosszabb időn keresztül dolgozott volna. A tél folyamán csak kis részük jutott szükségmunkához, amely napi 150 filléres bér mellett tél elején 6—12 napon át, később már csak 4—8 napon át nyújtott havonta keresetet. A szükségmunka pénzhiány miatt április 15-én véget ért. A bizottság felmérése szerint Szegeden ekkor összesen 6 ezer munkanélküli volt, és családtagjaikkal létszámuk elérte a 20 ezret.86

Ebben az évben a városban működő üzemek némelyike időnként nagyobb megrendelést kapott, de a tőkések nem vettek fel munkásokat, hanem a munkaidőt hosszabbították meg, hogy a termelést fokozzák. Májusban a városi törvényhatósági közgyűlésen Lájer Dezső azért nyújtott be interpellációt, mert a Magyar Kender- és Lenipar Rt. újszegedi üzemében napi 11 órás munkaidőt rendeltek el, holott korábban a közgyűlés arról hozott határozatot, hogy a {437} munkanélküliségre való tekintettel a heti munkaidőt 40 órában állapítsák meg, s ennek érdekében feliratot intézett a kormányhoz.

Az interpellációra a polgármester válaszolt, s arra való hivatkozással, hogy a gyár semmiféle kedvezményt nem kap, azt állította, hogy nincs jogalap ahhoz, hogy a gyár belső ügyeibe beavatkozzon. A textilipar termelésének növekedése, az ipar zömének stagnálása azzal járt, hogy egyes üzemekben 60—70, másutt csak 30—40 órát dolgoztak hetenként. A tisztviselők, alkalmazottak és az értelmiségiek egzisztenciája tovább romlott, amit az is bizonyított, hogy az ősz folyamán 657 szellemi munkanélküli jelentkezett városi ínségmunkára.87

A gazdasági élet élénkülése, a város pénzügyi helyzetének némi javulása újra lehetővé tett bizonyos városfejlesztési beruházásokat, amelyek a lakosság, az addig elhanyagolt városkörnyéki munkástelepek lakói helyzetének javítását eredményezték. 1933-ban megkezdték a Somogyi- és Kecskés-telep villamosítását és tervbe vették, hogy a többi telepre is folyamatosan kivezetik a villanyáramot. A telepek legnagyobb részének életét ekkor még a sár, a por, a sötétség jellemezte.88

Az ipari munkásság helyzete 1934-ben lassan javult. Az iparban valamivel nőtt az új munkaalkalmak száma, de a városban száz új ipari munkahelyre 121 munkaerő jutott. Szeged iparában és kereskedelmében az év folyamán 2081 szakmunkás keresett munkát, de csak 1525-en tudtak elhelyezkedni. Legtöbb munkaalkalom a ruházati iparban, a szálloda-, és vendéglátóiparban nyílt, de a munkakeresők száma jóval nagyobb volt az új munkahelyek számánál. Az új munkaalkalmak és a munkahelyváltoztatás következtében 16556 gyári segédmunkás és napszámos talált munkát a 19292 munkakeresőből a hivatalos adatok szerint. Mintegy másfél ezer munkát kereső női háztartási alkalmazott közül csak 880-at alkalmaztak. Az év folyamán az amúgy is alacsony munkabérek tovább csökkentek. Jellemző, hogy még márciusban is 1362 szükségmunkást foglalkoztatott a város.

Az élénkülő konjunktúra, a munkaalkalmak szaporodása nyomán a szakszervezetek új kollektív szerződések megkötésére törekedtek. Ebben különösen az építők és a bőrösök tűntek ki. Tavasszal a festőmunkások és munkaadóik többször tárgyaltak a kollektív szerződés megkötése érdekében, annál is inkább, mert más városban 40 fillér volt a festőmunkások órabére, míg Szegeden csak 28 fillér. Követelésük volt, hogy a heti munkaidőt 50 órában állapítsák meg és a túlóráért pótdíjat fizessenek. A cipészmunkások azt kérték, hogy bérük érje el a fővárosi szaktársaik bérének 90 százalékát. Többszöri {438} tárgyalás után a festők megkötötték a kollektív szerződést, amit azonban a munkaadók nem tartottak be, ezért 1934 júliusában a festőmunkások sztrájkba léptek. A négynapos sztrájk után létrejött a megegyezés a munkaadókkal: a munkások 10 százalékos béremelést kaptak, szeptember l-jétől életbe léptették az új minimális órabéreket, és az önálló munkás órabére 50 fillérre emelkedett, a segédeké, betanított munkásoké, inasoké ennél arányosan kevesebb volt. Szeptemberben a Szegedi Festőipari Vállalat 35 munkása mégis kénytelen volt sztrájkot kezdeni, mert a megígért bérjavítást nem kapták meg.89

A bőrös szakszervezet 1933 végén megvizsgálta a Hódmezővásárhelyről átköltözött Polgár-féle és a Felsővárosi Cipőgyárban dolgozó munkások helyzetét, a béreket és a szociális ellátást, majd tárgyalást kezdeményezett a tulajdonosokkal a helyzet megváltoztatására.

Hasonló gondokkal foglalkoztak a bőrös szakszervezet 1934. február 4-i tisztújító közgyűlésén is. A közgyűlésen új vezetőséget választottak. Bernáth András lett az elnök. Irányításával fellendült a szakszervezeti csoport munkája. Elsősorban a Szűcs-, a Pátria- és a Zsurkó cipőgyárakban végeztek eredményes toborzást, és sok új tag lépett be a szakszervezetbe. A szakszervezeti csoport befolyása, a munkások szervezettsége növekedett ebben az időben, s ennek eredményeképpen az említett gyárakban sikerült meghiúsítani a munkaadók kísérleteit a bérek csökkentésére.

A szakszervezetek befolyása, taglétszáma némileg növekedett 1934-ben. Ekkor a városban a szakszervezeti tagok száma megközelítette az 1500-at, ennél azonban a fizető tagok száma kevesebb volt. (A nagyobb szakszervezeti csoportok taglétszáma: a vas- és fémmunkásoké 200, az építőmunkásoké 350, a nyomdászoké 140, a faipariaké 80, a földmunkásoké 80, a magántisztviselőké 100, a nőmunkásoké 80 tag.)90

1935-ben tovább szaporodtak a munkaalkalmak. Az év folyamán a hatósági munkaközvetítő 22 753 munkahelyet és 27 477 munkaerőt tartott nyilván.91 A kormány ígéretein felbuzdulva a munkások ebben az időben harcot kezdtek a munkaidő szabályozásáért, túlmunka esetén a túlóra díjazásáért, a legalacsonyabb munkabérek megállapításáért és jobb munkafeltételek kiharcolásáért.

Június végén megjelent a legkisebb munkabérek és a munkaidő szabályozását előirányzó rendelet. A szegedi szociáldemokrata pártszervezet és a szakszervezeti bizottság igyekezett a munkások harcának élére állni. Június elején — még a rendelet megjelenése előtt — az asztalosmunkások tárgyalásba kezdtek a munkaadóikkal. Azt követelték, hogy a minimális órabér legalább a {439} 25 fillért érje el, de a munkaadók a 20 filléres órabérhez ragaszkodtak. A tárgyalások elhúzódtak, és az augusztus 8-án életbe lépett rendeletet az asztalosiparban nem mindenütt tartották be, 48 órás helyett 54—60 órás volt a munkahét, ahol pedig 48 óra lett a heti munkaidő, ott a kereset is csökkent. A budapesti asztalosiparban kötött szerződés szerint a munkások órabére kétszerese volt a szegedi béreknek.

Augusztus közepén a Munkásotthonban Lájer Dezső előadást tartott a munkaidő és a munkabérek hatósági szabályozásáról. A rendelet heti 48 órás munkaidőt írt elő, s megszabta a minimális munkabéreket. Lájer rámutatott azonban arra, hogy a rendeletet a munkaadók kijátszhatják, ezért a munkásoknak harcot kell folytatniuk betartásáért. A nyomdászok és a mintaasztalosok szervezettségükkel és egységes fellépésükkel már korábban kivívták a rendeletben előírtakat.

Néhány nappal később újabb értekezletet tartottak a Munkásotthonban, ahol megállapították, hogy az augusztus 8-án életbe lépett rendeletet sok helyen nem tartják be. A 48 órás munkahét helyett 54—60 órát, sőt többet is dolgoznak hetenként a munkások. Ahol viszont kevesebb a munkaidő, ott annyival csökkentették a munkások keresetét is. Követelték, hogy a rendelet értelmében a munkaadók emeljék a béreket.92 Október elején 63 magyarszabómunkás sztrájkot kezdett, mert munkabéremelési követelésüket nem teljesítették. Munkaidejük napi 16—18 óra volt, s csak 15—20 fillér órabért kaptak.

Dani János, a vasasszakszervezeti csoport vezetőjének megállapítása szerint a vasas szakmában szégyenletesen alacsonyak voltak a bérek. A vállalkozók szakmunkások, segédek helyett inkább tanoncokat alkalmaztak, akiket mindössze 2—3 pengős keresetért heti 50—60 órában dolgoztattak. Az október végén megtartott vasmunkásgyűlésen még Csapó Sámuel, a Vas- és Fémmunkások Szövetségének főtitkára is elismerte, hogy „az egész országban Szegeden a legalacsonyabbak a vasmunkásság órabérei". A szakmában igen nagyarányú volt még 1935 végén is a munkanélküliség. A gyűlésen elhatározták: kérik a minisztériumot, hogy a vasas szakmában is állapítsák meg a minimális munkabéreket és akciót indítottak a 48 órás munkahét bevezetéséért. November elején az asztalosiparban érvénybe lépett a 48 órás munkahét, amelynek eléréséért a textilipari, az élelmezési, a kő-, az agyag- és az üvegipari, valamint a vegyipari munkások is harcot indítottak.93 A legális munkásmozgalom, elsősorban a szakszervezetek tevékenységét, tehát főképpen {440} a válság idején mélypontra jutott szociális helyzet javításáért folytatott harc tette ki.

A politikai küzdelem új, aktuális feladatokkal bővült a baloldali erők, így a munkásmozgalom körében is. 1933 tavaszától a szociáldemokrata párt politikai tevékenységében előtérbe került a fasizmus elleni harc. Ezt mind Hitler németországi hatalomra kerülése, mind a gombosi törekvések megerősödése indokolta. Május 1-jén Kéthly Anna szegedi beszédében ezeket mondotta: „Egységet kell teremteni, egységes hitet kell adni, egységes táborba kell tömöríteni a munkásságot, mindenkit, akinek a kapitalizmussal, fasizmussal leszámolnivalója van".

Júniusban munkások tiltakoztak a németországi fasiszta rendszer kommunistaüldözése, négy halálraítélt német kommunista kivégzése ellen. A gyűjtőívet 224-en írták alá. A tiltakozást a német követségnek címezték.94

A hatóságok még a fasisztaellenes propagandát is akadályozták. 1933. november elején betiltották Kéthly Anna Harc a fasizmus ellen címen meghirdetett előadását arra hivatkozva, hogy Németország baráti állam, és így a gyűlés megtartása veszélyeztetné az államközi kapcsolatokat.

Az MSZDP-nek Szegeden nem volt helyi lapja. A pártszervezet, a szakszervezeti bizottság és a szakszervezeti csoportok közleményeit, a szociáldemokrata és munkásvezetők cikkeit a Délmagyarország közölte. 1934 júliusában jelent meg a Város és tanya című szociáldemokrata kiadvány. Az első szám vezércikkét Kéthly Anna írta, aki új munkaeszköznek nevezte a lapot, amelyik „a valódi bajokat és az igazi bűnöket akarja megszüntetni, de felvilágosít arról is, hogy merre keressék a kivezető utat és a megbízható segítőtársakat". A megjelent írások a szervezeti életről, a munkásság, a tanyai parasztság helyzetéről számoltak be, s várospolitikai kérdésekkel foglalkoztak. Január 29-én az MSZDP városi szervezete új végrehajtó bizottságot választott. Elnök Dani János vasmunkás, titkár pedig újra Lajer Dezső lett.

A törvényen kívül helyezett kommunisták ezekben az években is meg-meg próbálkoztak illegális szervezetek létrehozásával. Kísérleteikről főképpen letartóztatásaik, pereik kapcsán értesülhetünk. (Pl. Gesztéi Mihály és társai, Szögi István és társai, Halmi István és társai elítélése.) Folyamatos működésük a legális szervezetek ellenzéki csoportjaiban nyilvánult meg leginkább. (így a szakszervezetekben, az újra megerősödő ifjúmunkás mozgalomban, a kulturális- és sportszervezetekben.)95

 {441} 7. VÁLASZTÁSOK 1934-BEN ÉS 1935-BEN

1934 őszén az esedékessé vált részleges törvényhatósági választások előtt küzdelem bontakozott ki a különböző politikai erők között. Harminchat törvényhatósági bizottsági tagot sorsoltak ki, akik helyett újakat kellett választani. Shvoy már említett naplójában megjegyezte, hogy ,,... a sorsolást Bárányi főispán eszközölte, a kihúzandók recés papírra voltak írva, így azok lettek kihúzva, akiket mi akartunk."96 A legtöbb adót fizető választópolgárok közül 72 ún. virilis törvényhatósági bizottsági tag megválasztására került sor.

Az MSZDP vezetői újra bírálták a választókerületek előnytelen, a kormánypártnak, a jobboldalnak kedvező beosztását. Voltak olyan kerületek, főleg a Belvárosban, ahol 4—500 szavazat elegendő volt egy törvényhatósági bizottsági tag megválasztásához, máshol pedig 900—1000 kellett hozzá.

A választási küzdelmet legkorábban az MSZDP kezdte meg. Augusztus 25-én a móravárosi pártszervezetben Olejnyik József beszélt arról, hogy teljes erővel részt vesznek a választáson. Az ősz folyamán több választási gyűlést tartottak, amelyeken elsősorban várospolitikai kérdésekkel foglalkoztak, de érintettek általános politikai problémákat is. Szót emeltek az országos politikában érezhető fasiszta diktatórikus törekvések ellen. A választások idejére a kormánypárt, a NEP és a Rassay-párt jobbszárnya újra választási szövetséget kötött és Egyesült Polgári Pártoknak nevezték önmagukat.

Egy, főként tekintélyes nagyiparosokból és nagykereskedőkből álló csoport létrehozta a Virilisek Gazdasági Pártját, amely némileg liberális nézeteket vallott, és hajlott a baloldali liberálisokkal való együttműködésre. A virilis képviselők megválasztása november 22-én történt meg, a kormánypárti jelöltek győztek.

A baloldali liberálisok és a szociáldemokraták újra szövetkeztek a választások idejére és létrehozták az ún. Városi Balpártot.

Ebben az időben az országban a törvényhatósági választásokon az MSZDP-nek kevés helyen sikerült szövetségest találnia. E kevés helyek egyike Szeged volt.

Kéthly Anna az alakuló ülésen elmondott beszédében azt húzta alá, hogy a baloldali polgárság a munkásság „természetes szövetségese". Felszólalt Pásztor József, a baloldali liberálisok egyik vezetője, a Délmagyarország főszerkesztője, aki a város vezetőit bírálta, és városfejlesztési elgondolásait ismertette. Lájer Dezső, az MSZDP titkára a választási rendszer antidemokratizmusát bírálta.

A NEP, illetve az Egyesült Polgári Pártok választási harcát Shvoy Kálmán nyugalmazott altábornagy irányította. A főispán és a NEP helyi vezetőségének kérésére vállalta el 1934 őszén a választási politikai munka irányítását.

 {442} Shvoyt, aki 1934. július 31-ig a szegedi 5. honvéd vegyesdandár parancsnoka volt — naplója szerint — az 1933 októberében a szegedi zsidótemetőben emelt hősi emlékmű avatásánál mondott beszéde miatt nyugdíjazták. Nem lett kegyvesztett, a továbbiakban aktívan részt vett a politikai életben. (69—71. fénykép.)

Határozottságával befolyásolta a NEP, illetve az Egyesült Polgári Pártok választási munkáját. Választási gyűléseiken szinte kizárólag csak helyi, várospolitikai kérdésekkel foglalkoztak és éltek az ígéretek hatásosnak tűnő eszközeivel is.

A választás december 9-én zajlott le. A kormánypárt nyolccal növelte megválasztott képviselői számát. Ebben szerepet játszott, hogy néhány keresztényszocialista képviselő a kormánypárt listáján indult. A liberálisok öt mandátumot vesztettek, a megválasztott szociáldemokrata képviselők száma a kisorsolt 1 helyett 2 lett.

A választások eredményét minden párt jónak ítélte a maga számára. Bárányi főispán december 11-én a belügyminiszterhez intézett jelentésében azt írta, hogy a NEP „az első erőpróbánál kitűnően bevált", és Shvoy Kálmánnak és Széchényi Istvánnak érdemeit méltatta a választási sikerben.

A törvényhatósági közgyűlésen Shvoy és társai Gömbös miniszterelnök és Glattfelder püspök díszpolgárrá választását javasolták, amit egyhangúlag elfogadtak. A liberálisok nyilatkozatukban azzal indokolták eljárásukat, hogy a város fejlődése szempontjából hasznos, ha a miniszterelnök díszpolgára Szegednek. Gömbös egyhangúlag történt díszpolgárrá választása tükrözte azt, hogy a törvényhatósági bizottságban a jobboldali erők megnövelték a befolyásukat, és a jobboldali hangulat, a gombosi propaganda hatása érezhetőbbé vált.

A helyi választások után néhány hónap elteltével feloszlatták a képviselőházat és kurták az országgyűlési választásokat. Gömbös célja az volt a választások kiírásával, hogy megszilárdítsa helyzetét a parlamentben és az ország politikai életének irányításában.

Szegeden a helyi uralkodó körök számára nehézséget jelentett, hogy az országos tekintélyű és Szeged fejlődését támogató politikus, Klebelsberg Kunó halálával jeles patrónusukat vesztették el. Klebelsberg helyét mint a listán szereplő első pótképviselő, Körmendy Mátyás foglalta el a parlamentben, de ő nem volt országosan ismert személyiség, ezért — több más jelölt helyett — Gömbös miniszterelnököt kérték fel, hogy vállalja el a szegedi kormánypárti lista vezetését. A lista második helyére Shvoy került, majd a harmadik jelölt Hunyadi-Vass Gergely ügyvéd lett, aki a tanyai parasztok szószólójaként tevékenykedett.

A NEP választási küzdelmét az ún. Reformnemzedék nyitotta meg a városban. E mozgalom a kormánypárt, továbbá az e pártot támogató politikai {443} csoportok és a Kisgazdapárt fiatalabb tagjaiból alakult 1934 őszén, s a jobboldali politikai erőket akarta tömöríteni. Vezetői az 1935. márciusi szegedi gyűlésükön a jobboldali pártok összefogását sürgették, és Gömböst dicsérték, mint a reformpolitika élharcosát.

Gömbös március 17-én tartott politikai gyűlést a városban, amelyen ismét megfogalmazta legfőbb politikai céljait. Újra a nemzeti egység szükségességét hangoztatta és élesen támadta az ellenzéki pártokat.

Gömbös e beszédében fogalmazta meg legvilágosabban és legélesebben, hogy fel akarja számolni a munkásmozgalom szervezeteit. A gyűlésen Shvoy is a nemzeti egység megteremtéséről beszélt, a szabadelvű és szociáldemokrata programról azt állította, hogy az nem aktuális és a hitleri Németországot hozta fel példának. Hunyadi-Vass Gergely a tanyaközpontokban tett korteskörutat.

A liberálisok Független Nemzeti Balpárt néven vettek részt a választásokon. Rassay, a párt országos vezetője két országos legitimista politikus, gróf Apponyi György és Gratz Gusztáv támogatását szerezte meg pártja számára a választási küzdelemben. Mind Rassay, mind a két legitimista politikus elítélve Gömbös diktatórikus törekvéseit, és az alkotmány megvédésének szükségességét hangoztatták.

A liberálisok helyi vezetője, Pap Róbert is szembeszállt a gombosi elgondolásokkal mondván, hogy nem segédkezhetnek „egy olyan pártrendszer, egy korlátlan párturalom megvalósításában, amely kritikát és ellenzéket nem tűr meg".

A liberálisok döntő súlyúnak tartották a tanyai parasztság körében folytatott agitációt, választási tevékenységet, hiszen jórészt a tanyai választóktól függött, hogy növekszik-e vagy csökken szavazataik száma. Március második felében igen sok helyen tartottak választási gyűlést a tanyavilágban, ahol a parasztság gondjai és követelései mellett a negyvennyolcas Kossuth-hagyományokról is szóltak. A tanyai választók rokonszenvének megnyerését szolgálta, hogy Czöndör József személyében parasztembert is felvettek képviselőjelöltnek a párt listájára.97

Az MSZDP vezetői úgy vélték, hogy korábbi tárgyalásaik Gömbössel enyhíteni fogják a pártjuk ellen irányuló választási propagandát. Gömbös említett szegedi beszéde ennek cáfolata volt, s ez késztette őket arra, hogy határozottabban lépjenek fel Gömbössel szemben.

A szociáldemokrata szónokok Szegeden a korábbinál erőteljesebben bírálták Gömböst és kormányát. Kéthly Anna a március 10-i gyűlésen szóvá tette azt is, hogy Gömbös titkos választójogot ígért, de ezt is, mint annyi más ígéretét, nem tartotta be.

 {444} A szociáldemokrata vezetők hangot adtak a munkásság gondjainak, követeléseinek, rámutatva a további nagyméretű munkanélküliségre, a munkástömegek nyomorára, jogfosztottságára. Szakasits Árpád egyik választási gyűlésen a gyülekezés és a sajtó szabadságának megvédéséről beszélt, követelte a politikai üldözések megszüntetését, becsületes földreform megvalósítását, a kultúra szabadságát, a legalacsonyabb munkabérek megszabását.

A választási gyűléseken az MSZDP képviselői erőteljesen visszautasították Gömbös támadását pártjuk ellen. Kéthly március 21-i beszédében azt mondotta, hogy a munkanélküliséget és a nyomort kellene likvidálni, nem az MSZDP-t. Szakasits azt hangoztatta, hogy a szocializmus gondolatát nem lehet elpusztítani, a szociáldemokratáknak csak meggyőződésük van és azt nem vehetik el tőlük.

A szociáldemokraták március közepén és második felében több tanyaközpontban is tartottak választási gyűlést. Elsősorban a földreform szükségességéről, a kartellek megzabolázásának követeléséről, az igazságos adópolitika megvalósításáról beszéltek. Az MSZDP-lista vezetője Kéthly Anna volt, a második helyen Szakasits szerepelt. Kéthly és Szakasits mellett Szeder Ferenc is tartott politikai gyűlést, aki a párt szegedi listáján a harmadik jelölt volt, és akit az SZDP agrárkérdésekben járatos egyik országos vezetőjeként ismertek. A jelöltek további sorrendje így alakult: Valentiny Ágoston, a szociáldemokrata értelmiségiek egyik vezetője, Vörös József, aki a kisiparosokat képviselte és Dani János, a munkások képviselője. A helyi parasztságot senki sem képviselte a párt listáján, ami nehezítette a tanyai választók támogatásának megnyerését.98

A választásokat április 3-án, 4-én, munkanapokon tartották, így a munkások, ha szavazni akartak, elvesztettek egy munkanapot. A külvárosrészekben, a telepeken és a tanyavilágban a szavazóhelyiségeket nehezen lehetett megközelíteni. Ezek a körülmények is szerepet játszottak abban, hogy elég sokan, mintegy 7 ezren nem szavaztak. A hatóságok mindent megtettek azért, hogy akadályozzák az ellenzék munkáját és nyomással, ígérgetésekkel arra ösztönözték a választókat, hogy a kormánypártra szavazzanak.

A választások eredménye:

 {445} Az 1931-es országgyűlési választásokhoz képest mintegy 7000-rel nőtt a leadott szavazatok száma. Elsősorban a NEP szavazatai gyarapodtak. A Petrik-párt 1931-es, mintegy 2600 szavazatát a kormánypártéhoz számítva, elmondható, hogy a növekedés mintegy 5000 szavazat. A Rassay-párt szavazóinak száma közel 2000-rel volt nagyobb, az MSZDP-é mintegy 300-zal csökkent. A kormánypárt és a Rassay-párt szavazataránya valamelyest nőtt, az MSZDP-é viszont 23,7 százalékról 18,2 százalékra csökkent 1931-hez képest. A szociáldemokraták elvesztették mandátumukat, amelyet másfél évtizedig birtokoltak.

Az adatokból kiolvasható, hogy a Gömbös-féle szociális demagógia és reformpropaganda hatást gyakorolt a szegedi választók egy részére is. Mindez tükrözte a jobboldal befolyásának növekedését a város politikai életében.

A III. kerületben, amelyhez Alsóváros, a külvárosrészek, a Somogyi-telep és a tanyai körzetek tartoztak, a NEP elsöprő, 70 százalékos többséget ért el, ami arra mutatott, hogy a jobboldali szociális demagógia, a kormánypárti ígéretek a parasztság és a külvárosrészekben, a telepeken lakó kispolgárok és munkások egy részét befolyása alá tudta vonni. E kerületben az SZDP érte el a leggyengébb eredményt. Noha a tanyai körzetekben is elnyert néhány száz szavazatot, nyilvánvaló volt, hogy a tanyai parasztság körében befolyása továbbra is gyönge maradt és még csökkent is. Megmutatkozott annak hatása, hogy 1932 után a hatóságok nem engedélyezték és minden módon gátolták a szociáldemokraták tanyai politikai tevékenységét, szervezőmunkáját. A Rassay-párt viszont még növelte is szavazatainak számát a tanyavilágban, ami arra utalt, hogy a parasztok jelentős része kitartott a kossuthi hagyományokat ápoló ellenzékiség mellett.

A NEP 2 mandátumhoz jutott, Gömbös és Shvoy lett képviselő. Rassay megtartotta mandátumát. Az országgyűlési választások után, április végén Gömbös Szegedre látogatott képviselői mandátumának és díszpolgári oklevelének átvétele végett. Beszédében Szeged szerepét méltatta az 1919-es ellenforradalomban és a kormánypárt választási győzelmében. Végül is lemondott szegedi mandátumáról, helyét Hunyadi-Vass Gergely foglalta el. A harmadik mandátum Rassay Károlyé maradt.99

A szociáldemokrata pártszervezetben az 1935-ös országgyűlési választáson tapasztalt sikertelenség miatt a baloldaliak (Ladvánszky József, Trischler Ferenc és mások) élesen bírálták a vezetőket. Július 16-án a Munkásotthonban tartott rendkívüli taggyűlésen Lájer védekezésképpen elmondta, hogy nem mindenki tette meg kötelességét, sokan nem törődtek azzal, hogy rendben van-e választójoguk. Elismerte, hogy a tanyavilágban többet kellett volna tenniük. A baloldali felszólalók azt hangoztatták, hogy helyi jelöltekre lett volna szükség. Uj végrehajtó bizottságot választottak, amelybe olyan baloldaliak kerültek be, mint Komócsin Mihály, Lakó Antal, Masánszky József.

Az országgyűlési választások után nem sokkal OTI-önkormányzati választásokat tartottak. A tagoknak csak 44 százaléka élt jogával. A szociáldemokraták által szervezett Demokratikus Blokk 5510, a kormánypárti Nemzeti Blokk 4039 szavazathoz jutott.100

A kormánypárt az országgyűlési választások után ki akarta használni a viszonylagos sikeréből adódó előnyöket. Shvoy aktív tevékenységet fejtett ki a NEP helyi vezető csoportjában. Mind ő, mind Hunyadi-Vass Gergely a Gömbös-kormány eredményei között emlegette a közéleti tisztaság, a törvény és a jog uralmának megteremtését, a gazdaadósságok rendezését, amelyek közül azonban egyikben sem volt köszönet. Hunyadi-Vass az ellenzéki bírálatokra válaszolva azt állította, hogy Gömbös nem törekedett és nem is törekszik a totális diktatúra kiépítésére.101

1. Szegedi Új Nemzedék, 1929. szeptember 17.
2. Szegedi Új Nemzedék, 1929. december 8.
3. Szegedi Új Nemzedék, 1929. december 12.
4. Szegedi Új Nemzedék, 1929. november 21.
5. Szegedi Új Nemzedék, 1930. január 9.
6. Délmagyarország, 1930. január 1., január 30., február 20., március 27.
7. Délmagyarország, 1930. február 13.
8. Délmagyarország, 1930. május 20.
9. Szegedi Új Nemzedék, 1930. május 18.
10. Délmagyarország, 1930. szeptember 7.
11. Szegedi Új Nemzedék, 1930. szeptember 10.
12. Szegedi Új Nemzedék. 1930. november 11., 14.
13. Délmagyarország. 1930. november 14.
14. Délmagyarország, 1930. november 30.
15. Szegedi Új Nemzedék. 1930. december 14.
16. Szegedi Új Nemzedék. 1931. január 25.. 30.
17. Szegedi Új Nemzedék, 1931. február 5.. 6.; Délmagyarország. 1931. február 5.. 6.
18. Szegedi Új Nemzedék, 1930. szeptember 30., december21.. 1931. február 11.. március3., május 27.
19. Szegedi Új Nemzedék, 1931. május 19.
20. CsmL Közgy. jkv. 152/1931.
21. VDCsMMT 1919-1944. 1977. 382-383.; Délmagyarország, 1931. június 2., 4., 9., 11.
22. Szegedi Új Nemzedék, 1931. július 3.; Délmagyarország, 1931. július 3.
23. Serfőző Lajos: A munkásság helyzete és a kommunisták tevékenysége Szegeden az 1929 —33-as gazdasági válság idején. Szeged. 1959. 18.
24. Hegyi András: A szegedi ipari munkásság helyzete és küzdelmei a Gömbös-kormányzat idején. 1932-1936. Szeged. 1974. 7.
25. Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara 1930. évi jelentése.
26. Délmagyarország, 1932. február 5., 16.
27. Délmagyarország, 1931. január 6.
28. VDCsMMT 1919-1944. 1977. 443-444.
29. CsmL Közgy. jkv. 169/1930.
30. CsmL Közgy. jkv. 331/1930.
31. CsmL Közgy. jkv. 300/1930.
32. Szegedi Új Nemzedék. 1930. október 11.
33. CsmL Közgy. jkv. 350/1930., 419/1930.
34. Szegedi Új Nemzedék, 1930. december 4.
35. Szegedi Új Nemzedék, 1931. május 1.
36. Délmagyarország. 1931. április 15.
37. CsmL Közgy. jkv. 431/1930.
38. CsmL Közgy. jkv. 294/1931.
39. Uo.
40. VDCsMMT 1919-1944. 1977. 457.
41. Szegedi Új Nemzedék. 1931. december 22.
42. Délmagyarország, 1932. június 1.
43. Shvoy Kálmán 1983. 111.; 113. Szegedi Új Nemzedék, 1932. január 16.
44. Délmagyarország, 1932. május 9.
45. CsmL Közgy. jkv. 165/1932.
46. Délmagyarország, 1932. július 21.
47. CsmL Közgy. jkv. 314/1932.
48. Délmagyarország, 1932. november 26.
49. Délmagyarország, 1932. november 1.
50. CsmL Közgy. jkv. 65/1933.
51. Sípos József: Az építőipari munkások helyzete és mozgalmai Szegeden a világgazdasági válság kezdetén. Tanulmányok Csongrád megye történetéből. V. Szeged, 1981. 165.
52. Délmagyarország, 1929. december 10.
53. Sipos József id. mű 1981. 166-167.
54. Sípos József id. mű 1981. 168-169.
55. VDCsMMT 1919-1944. 1977. 293-298.
56. Délmagyarország, 1930. március 27.
57. Délmagyarország, 1930. április 29., 30.
58. Délmagyarország, 1930. június 1.
59. Délmagyarország, 1930. augusztus 1.
60. Délmagyarország, 1930. szeptember 2.
61. Délmagyarország, 1930. november 26.
62. Délmagyarország, 1931. január 14.
63. Délmagyarország, 1931. augusztus 27.
64. P. I. Levéltár 651. f. 2/1932-1-2868.; Délmagyarország, 1932. február 19.
65. VDCsMMT 1919-1944. 1977. 392-393.
66. Délmagyarország, 1932. február 23.
67. VDCsMMT 1919-1944. 1977. 429-433., Csaplár Ferenc: A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma. In.: Haladó ifjúsági mozgalmak Csongrád megyében. Szeged, 1982. 118.
68. Délmagyarország, 1932. április 8.
69. VDCsMMT 1919-1944. 1977. 429-431.
70. Délmagyarország, 1932. június 22., 1933. január 11., 12., 13., 15., április 5.; Tamás Aladár: Mit tapasztalt egy istenhívő a Csillagbörtönben? Magyar Hírlap, 1971. március 7.
71. Péter László: Füssy László arcképéhez. Magyar Hírlap. 1971. március 10.
72. Pl Levéltár 651. f. 2/1932 — 1—2869., Lenoyfx András: Erdei Ferenc és a Szegedi Fiatalok. In.: Lengyel András: Útkeresések. Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1990. 254.
73. CsmL Szegedi Szervezett Munkások Kultúrszerveinek Együttes Bizottsága iratai 1927 — 1937. X/104.,Uo.
74. Uo.
75. Uo.
76. Jenő Cseszkó: La laborista esperantista movado de 1922 gis 1935 en Szeged. = Hungara Esperantista. 1968. nr. 3.. 5-6., nr. 4. 2-3.
77. CsmL Közgy. jkv. 314/1931.
78. Szegedi Új Nemzedék, 1931. szeptember 25., 1932. február 9., március 8.
79. CsmL Közgy. jkv. 229/1932., 230/1932., 422/1932.
80. CsmL Közgy. jkv. 286/1932.; Shvoy: 1983. 115.
81. Hegyi András: Szeged társadalmi és politikai élete a Gömbös-kormányzat időszakában. 1932-36. Szeged, 1975. 3-5.; CsmL Szeged város közgyűlési jegyzőkönyve 422/1932., 423/1932.
82. Szegedi Új Nemzedék, 1932. október 6.
83. Szegcdi Új Nemzedék, 1932. december 20.
84. Szegedi Új Nemzedék, 1932. december 21.
85. Shvoy Kálmán 1983, 126-127.
86. VDCsMMT 1919-1944. 1977. 451-452.
87. CsmL Közgy. jkv. 155/1933.
88. Délmagyarország, 1933. október 15., november 10.
89. Hegyi András. I. m. 1974. 36.
90. Hegyi András. 1. m. 1974. 34.
91. Délmagyarország, 1935. augusztus 15., 24.
92. Hhoyi András. I. m. 1974. 56-58.
93. Pl Levéltár 651. f. 2/1935-1-4395., 631. f. 1/1933-8. 3072.; Délmagyarország. 1933. április 23., június 7.
94. VDCsMMT 1919-1944. 1977. 461.
95. Hegyi András. I. m. 1974. 43-44.
96. Shvoy Kálmán 1983. 132.
97. Uo. és Hegyi András. I. m. 1974. 67-70.
98. Délmagyarország, 1935. április 7.
99. Shvoy Kálmán 1983. 136-138.
100. Délmagyarország, 1935. április 17.
101. Hegyi András. I. m. 1974. 77.