|
|
A bethleni hatalmi erőegyensúly elleni Gömbös-féle támadás már 1936 tavaszán megtört a hagyományos uralkodó elit alkotmányvédő fellépésén, amely — a gazdaság konszolidációjával párhuzamosan — egyre határozottabban fordult szembe a gyors és látványos jobboldali radikalizálódással. Gömbös miniszterelnökségének évei azonban elegendőnek bizonyultak arra, hogy a fasizmus, különösen a náci Németország nemzetközi előretörésével is összefüggésben a hatalmi viszonyokban erőeltolódás menjen végbe a dzsentri—katonatiszti csoportok javára, amelyek a belpolitikában a diktatórikus, jobboldali radikális törekvések hordozói, a külpolitikában pedig a hitleri Németországgal való szövetség szószólói voltak.
A 30-as évek második felétől Magyarország belpolitikájában egy sajátos, egyben a közép-kelet-európai folyamatokhoz szorosan kötődő tendencia figyelhető meg. A hagyományos uralkodó osztályok — arisztokrácia, nagytőkések, nagybirtokosok — rendszervédő reflexei újra és újra feléledtek, igyekeztek gátat vetni a 20-as években létrejött konzervatív-jobboldali rendszer hatalmipolitikai struktúrája ellen (szélső)jobboldalról indított támadásoknak, hogy aztán engedményt engedmény után téve, a nemzetközi események szorításában, saját politikájuk is egyre inkább jobbfelé tolódjon. Ez figyelhető meg a háború előtti években a Darányi—Imrédy-, illetve a Teleki-kormányok politikájában, különösen az anschluss és az első bécsi döntés után.1
Szeged, mint az ellenforradalmi gondolat bölcsője (95. fénykép), mint az ország egyik legnagyobb városa, regionális központ és határváros, gazdasági struktúrája, társadalmi összetétele miatt sajátos helyet foglalt el ebben a folyamatban, de ezzel együtt is híven tükrözte az országos politikai erők mozgását. Ismeretes, hogy a Horthy-rendszer politikai-közigazgatási felépítése erősen centralizált volt, s ez meglehetősen szűkre szabta a helyi politikai erők mozgásterét. Ugyanakkor a törvényhatósági városi jog — elsősorban a várospolitikában {448} — lehetővé tette a helyi politikai élet önállóbb színeinek érvényesülését is.
A kormánypárt politikailag aktív csoportja — elsősorban Imecs György főispán (96. fénykép) — a NEP szegedi szervezetének vezetője és Shvoy Kálmán támogatták az új miniszterelnök, Darányi Kálmán arra irányuló törekvését, hogy helyreállítsa a politikai erők felborult egyensúlyát.
Imecs, Darányi 1937. áprilisi szegedi látogatása alkalmával azonban nem véletlenül hangsúlyozta: „Szeged város közönsége mindig megértéssel volt olyan politikai irányzat iránt, amely az országban levő különböző erőket összetömörítve akarja megvalósítani az egyedül helyes magyar, népi, szociális politikát."2
A NEP-en belüli irányzatok helyi átrendeződésére utal a Gömbös mellett túlságosan is elkötelezett dr. Széchényi István lemondása a helyi kormánypárti erők éléről és Imecs főispáni kinevezése.
A kormánypárton belüli erőátcsoportosulás következtében 1938/39-re, némi megszorítással az ún. agrárcsoporttal rokonítható szegedi politikusok ismét nagyobb szerepet kaptak a város politikai életében. Ezt jelzi egyrészt Széchényi országmozgósítási kormánybiztosi kinevezése, illetve dr. Tukats Sándor egyetemi tanár főispáni kinevezése 1939. március végén.
Tukats kinevezését valamennyi politikai párt, erő, várakozással fogadta. A liberális, németellenes nézeteiről ismert Pálfy polgármester az új főispán beiktatása alkalmával mondott beszédében a Tukats család városért tett gesztusait méltatta, kiemelte, hogy személyében először került a főispáni székbe helybeli politikus, s a városi autonómia teljes tiszteletben tartását kérte Tukats-tól. Reményét fejezte ki, hogy „a mi speciális magyar viszonyainkra egyáltalán nem, vagy nem jól alkalmazható külföldi totalisztikus és diktatórikus eszmeáramlatok végre elviharzanak felettünk". A Rassay-párt, de a szociáldemokraták is „toleráns várakozással" tekintettek működése elé, a szélsőjobboldal pedig olyan politikusként tartotta számon, aki remélhetőleg „friss levegőt visz a közéletbe".3
 |
| 61. fénykép. Somogyi Szilveszter polgármester, 1934 |
 |
| 62. fénykép. Pálfy József polgármester, 1940 körül |
 |
| 65. fénykép. Szalay József, a „literátus főkapitány", 1920-as évek |
 |
| 64. fénykép. Teleki Pál, a város országgyűlési képviselője, 1939 |
 |
| 65. fénykép. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, 1930 |
 |
| 66. fénykép. A Dóm téri épületek ünnepélyes átadása, 1930 |
 |
| 67. fénykép. Felvonulás a Dóm téri avatásra, 1930 |
 |
| 68. fénykép. Klebelsberg emléktábla a Dóm tér bejáratánál, 1930 |
 |
| 69. fénykép. Shvoy Kálmán hintóban, 1929 |
 |
| 70. fénykép. Shvoy Kálmán Cadillac-jében, 1930 körül |
 |
| 71. fénykép. Shvoy Kálmán civilben. Mögötte a sör ára, 1930 |
 |
| 72. fénykép. Díszszemle a Széchenyi téren, 1931 |
 |
| 73. fénykép. Kerékpáros egység a díszszemlén, 1931 |
 |
| 74. fénykép. Klebelsberg temetése, 1932 |
 |
| 75. fénykép. Az országzászló felavatása az Árpád téren, 1933 |
 |
| 76. fénykép. Gömbös Gyula miniszterelnök Szegeden, 1935 |
 |
| 77. fénykép. Uri társaság az úszóházon, 1932 |
 |
| 78. fénykép. A Frontharcos Szövetség majálisra indul a kisvasúton, 1930 tája |
 |
| 79. fénykép. Városi huszár, 1929 |
 |
| 80. fénykép. Tűzoltó teljes díszben az 1920-as évek elején |
 |
| 81. fénykép. Rókusi anya pólyázott kisfiával, 1931 |
 |
| 82. fénykép. Iparoslányka babakocsiban, díszes takaróval, 1928 |
 |
| 83. fénykép. Elsőáldozó kislány, 1930 |
 |
| 84. fénykép. Felsővárosi iparoscsalád, 1920 |
 |
| 85. fénykép. Alsóvárosi bábaasszony leányával, 1925 |
 |
| 86. fénykép. Alsóvárosi gazdálkodó házaspár, 1920 |
 |
| 87. fénykép. Rassay Károly, Szeged képviselője az 1930-as években |
 |
| 88. fénykép. Kéthly Anna, Szeged országgyűlési képviselője |
 |
| 89. fénykép. Szepesi Imre, 1931 |
 |
| 90. fénykép. Valentiny Ágoston, 1940 körül |
 |
| 91. fénykép. Kilakoltatás, 1930 |
 |
| 92. fénykép. Munkásotthon a Hétvezér utcában, 1920 |
 |
| 93. fénykép. Indulás a tüntetésre, 1930. szeptember 1. |
 |
| 94. fénykép. A Délmagyarország szerkesztősége, 1939 |
 |
| 95. fénykép. Teleki Pál az ellenforradalom huszadik évfordulójának ünnepségén, 1939 |
 |
| 96. fénykép. Imecs György főispán beiktatása, 1938 |
Tukats beiktatása alkalmával elmondott beszédében először is visszautasította a személye elleni névtelen támadásokat, amelyek mögött minden valószínűség szerint Shvoy állt. Tukats az előző kormányok által meghirdetett reformpolitika és az alkotmányosság feltétlen hívének vallotta magát, s a város gazdasági, valamint az egyetem „vitális érdekeinek" szolgálatát ígérte. Állást foglalt mind a bal-, mind pedig a szélsőjobboldal irányából jövő „rendbontási kísérletek" kíméletlen szigorral történő elfojtása mellett. A főispán tehát {449} szokás szerint — az adott, jelen esetben a Teleki-kormány politikájának helyi érvényre juttatását, a városi önkormányzat számára pedig — elődjénél hangsúlyosabban — Szeged érdekeinek szolgálatát ígérte. Ugyanakkor mindvégig posszibilis maradt mind a „kormány-jobboldal", mind pedig a kormánypárton kívüli szélsőjobboldal számára.
A NEP-en belül lényegesen gyengébb, de márcsak az országos politikai mozgások miatt sem elhanyagolható csoportot alkotott a szélsőjobboldal fő képviselőivel, dr. Meskó Zoltán nyugalmazott orvostábornokkal és vitéz Gárgyán Imre borkereskedővel, a MOVE szegedi elnökével az élen. A törvényhatósági bizottságban csoportjukhoz egy szűkebb kör, mintegy 10—15 fő tartozott. E csoport tevékenységét felélénkítette az Imrédy-féle Magyar Élet Mozgalom, a Magyar Elet Pártjának szervezése, amely elsősorban a köztisztviselők körében folyt nagy erővel, de viszonylag csekély eredménnyel.
A NEP-en belüli hagyományos konzervatív, az országos politikában főként Bethlen István nevével fémjelzett irányzat helyi erőire — amelyhez többek között Pálfy polgármestert, Back Bernát felsőházi tagot, Rainer Ferencet, az Iparkamara és Ipartestület egyik vezetőjét, dr. Tonelli Sándort, az Iparkamara főtitkárát stb. sorolhatjuk — nemcsak a kormánypárt fokozatos jobbratolódása mért csapást. A csoport befolyását a városban a zsidótörvények is gyengítették.
A kormánypárt tehát (NEP, illetve MÉP) Szegeden sem volt egységes, az egyes csoportok közötti kontúrok azonban kevésbé voltak élesek, s gyakran személyi-hatalmi torzsalkodások formájában jutottak felszínre. A helyi kormánypárton belüli villongások a város egyik legellentmondásosabb politikai figurája, Shvoy Kálmán országgyűlési képviselő körül gyűrűztek. A belső pártharcokat tükrözték Szeged felsőházi képviselőjének megválasztása körüli vetélkedések is 1937 decemberében. A két jelölt a konzervatív—jobboldali Back Bernát és a tőle jobbra álló Winkler Elemér volt. A szavazás eredménye azt mutatta, hogy a törvényhatósági bizottságban az előbbit támogató csoport volt többségben.4 A NEP-en belüli ellentétekre utaltak a városi kultúrtanácsnok megválasztása körül kibontakozó csatározások. A centrumtól időközben jobbra csúszott Shvoy és a NEP jobboldala a polgármester fia, Pálfy György ellen lépett fel, míg a párt mérsékeltebb szárnya és a liberális Rassay-párt törvényhatósági bizottsági tagjai Pálfy mellett szavaztak.5
A szegedi politikai pártok, elsősorban a NEP, a Rassay vezette Polgári Szabadság Párt, a rövid életű Kereszténypárt, valamint a Kisgazda Párt között igen éles harc bontakozott ki a város környéki tanyák megnyeréséért. A NEP {450} például megakadályozta a Kereszténypárt gyűléseinek megtartását, még azon az áron is, hogy eközben szemet hunyt a nyilasok tanyai szervezkedése felett.6 Különösen nagy visszhangot váltott ki a város politikai életében az a hír, hogy 1937 júliusában Back Károly vezetésével sok tanyai gazda kivált a NEP-ből és kísérletet tett a Kisgazda Párt helyi szervezetének megalakítására. Dr. Pártos Ernő. a Rassay-párt szegedi főtitkára úgy nyilatkozott az ügyről, hogy a Kisgazda Párt zászlóbontása azért nem időszerű, mert az nem a NEP-et gyengítené, hanem „az ellenzéki komoly és értékes erők szetforgácsolódasához vezet". Back lépése annál is furcsább, folytatta, mivel a Polgári Szabadság Párt együtt halad Eckhardttal a diktatórikus törekvések ellen, az alkotmány védelméért, a titkos választójog bevezetéséért — s a Kisgazda Párt most „azokon a sáncokon akarja a zászlót kitűzni, amelyen belül egy másik, ugyancsak nemzeti és polgári alapon álló ellenzéki párt évtizedek óta hűségesen őrködik az alkotmányosság, a közéleti tisztesség fölött és kitartóan küzd a politikai és gazdasági szabadságért".7 De nemcsak Pártosék féltették nehezen megszerzett tanyai szavazóikat. Shvoy, akinek éppen ebben az időben párbajig fajult személyes ellentéte volt Back Károllyal, egyenesen azzal utasította el az új párt alakítására tett lépéseket, hogy „a nemzeti alapon álló jobboldalnak a megbontása a tanyai világ érdekei ellen van".8 1937 nyarán sikerült megakadályozni a Kisgazda Párt szegedi zászlóbontását, de két évvel később éppen Shvoy volt az, aki a választások előtt csatlakozott a FKgP-hoz, és a párt színeiben jelöltette magát.
A szélsőjobboldalt jobbról előzni próbáló Imrédy által életre hívott Magyar Elet Mozgalom — elsősorban a mozgalomban rejlő totalitárius kísérletek miatt — Szegeden a kormánypárt szűk jobboldalán keltett nagyobb reményeket, és fokozta annak politikai aktivitását. De mivel a kormánypárton belüli radikálisok hatása a városban viszonylag szűk, politikailag kevésbé aktív középrétegekre terjedt ki, így a mozgalom beindítását a köztisztviselők bevonásával igyekeztek megoldani.
A szegedi gondolat fajvédő szélsőjobboldal felé történő mozgását, a Gömbös —Imrédy irányzat szegedi jelenlétét leginkább látványos formában — sokszor országos hullámokat is kiváltva — az egyetemisták bajtársi egyesületei, főként a Turul Szövetség és az Emericana szélsőségesei reprezentálták. 1937 telén és tavaszán ezek az egyesületek — a nyilasok mellett — ismét antiszemita zavargásokat szerveztek. Botrányt okoztak az 1937. március 15-i ünnepségen, amelyet Erdélyi László rektor és Buócz Béla rendőrfőkapitány-helyettes erélyes fellépése csillapított le.9 Úgynevezett 12 pontjukban, amelyet a Márciusi {451} Front ellenprogramjának szántak, szociális helyzetük, elhelyezkedési lehetőségeik javítását a numerus clausus szigorú betartásával, s a zsidó származású hallgatók felvételének teljes felfüggesztésével vélték megoldhatónak.10 Ugyancsak az említett egyesületek szervezték a városban 1938. november 24-én a megingott pozíciói miatt lemondott Imrédy melletti tüntetést. A Dóm téren gyülekező mintegy 300—400 tüntető az Imrédy feltétlen hívének számító Hunyadi-Vass Gergely képviselőt is éltette, és kifejezték nemtetszésüket Shvoy NEP-ből történő kiválása miatt.11
Az ellenzéki Polgári Szabadság Párt ebben az időben rohamosan vesztette el a 30-as évek közepén megszilárdított helyi pozícióit, a város politikai életében is egyre inkább defenzívába szorult. Ez társadalmi bázisának fokozatos leszűkülésében, tanyai támogatóinak elvesztésében nyilvánult meg, de a legsúlyosabb csapást a zsidótörvények, főleg a második zsidótörvény mérte rájuk. A Rassay-párt támogatói Szegeden is elsősorban a zsidó közép- és kispolgárok, kereskedők, valamint a liberális értelmiségiek voltak. Őket szoros kötelékek fűzték a politikailag igen aktív zsidó hitközséghez is. Bár a pártnak nem volt átfogó demokratikus programja, alkotmány védő, antiszemitizmust elutasító állásfoglalásai a jobboldal általános előretörésének idején jelentős mértékben felértékelődtek. Szeged politikai életében játszott szerepét fokozta a Délmagyarország c. lapra gyakorolt hatása, amely még azután is sokat megőrzött demokratikus, liberális színezetéből, amikor 1939-ben megszűnt hivatalosan is Rassay-párti lap lenni. A párt Szegeden is éles harcot folytatott a diktatórikus törekvések ellen, amely a 30-as évek második felében egybeesett a városi önkormányzat védelméért, a tanyai közigazgatás reformjáért vívott küzdelemmel. Bátran kiálltak a zsidótörvények ellen is. Rassay Károly, Szeged országgyűlési képviselője már 1937-ben Alsótanyán elhangzott beszédében figyelmeztetett: „lelkiismeretlen és bűnös politikának tartom a magyar élet összes problémáit beleszorítani az «üsd a zsidót» jelszóba."12 Rassay, úgy véljük, azért reménykedhetett szavai hatásában, mivel Szeged környékén egyáltalán nem volt zsidó nagybirtok, 42 zsidó földtulajdonos összesen mintegy 330 kataszteri holdat birtokolt.13
A szegedi ügyvédi kamara, amelynek tagjai között a párt jelentős befolyással rendelkezett, 1938. március 25-i közgyűlésén — dr. Lehel Pál kamarai {452} főügyész javaslatára — elítélte az ún. zártszám (numerus clausus) tervezett bevezetését. Mint Lehel mondta: „... ez ellenkezik az ügyvédség szellemével, amelynek hivatása az emberi szabadságjogok hirdetése és védelme."14 A második zsidótörvény után a kamarából kizárt 20 tag helyére történő választás alkalmával dr. Széli Gyula a következő szavakkal búcsúztatta volt kollégáit: ..... a szegedi ügyvédi kamara tagjai zsidó kartársaikat egyéniségük, jellemük és hazafiságuk szerint becsülte eddig is, és eszerint becsüli ezután is."15
Pap Róbert, a párt helyi vezetőjének kezdeményezésére a szegedi zsidó hitközség a következő határozatban ítélte el a második zsidótörvény javaslatot: „Ez a javaslat szöges ellentétben áll a nemzet legnagyobbjai: Széchenyi, Kossuth, Deák által hirdetett elvekkel, ellentétben áll az alkotmány alappilléreit képező szabadság és egyenlőség elvével."16
A második zsidótörvény érintette a párt várospolitikára gyakorolt hatását is, mivel csökkentette a virilis jogú törvényhatósági bizottság tagjainak számát.17 Ez növelte a város vezetésében a jobbfelé mozduló kormánypárt helyi erőinek súlyát, befolyását, s ily módon Szegeden egy olyan ellenzéki párt várospolitikára gyakorolt hatása halványult el, amelyet — mint Pálfy polgármester több alkalommal is hangsúlyozta — „a komoly és fontosabb városi közügyek előbbrevitelénél mindig ott lehetett magunk mellett találni".18
Az 1930-as években formálódott, s az évtized második felében aktivizálódott Szegeden is a szélsőjobboldal. Jobboldali radikalizmusuk, szociális kérdések felé történő nyitásuk elsősorban a város kispolgári, értelmiségi rétegeire, valamint a Szeged környéki földek bérlőire, a parasztság szegényebb rétegeire gyakorolt elsősorban hatást. Politikailag leghangosabb osztagaik az egyetemisták köréből kerültek ki.19
A Festetics Sándor vezette Nemzeti Szocialista párt 1936. április 19-én bontott zászlót Szegeden. Ezen a gyűlésen részt vett Festetics gróf és Meskó Zoltán is. Céljuk az volt, hogy Debrecen után — éppen a város és környékének jelentős agrárnépessége miatt — a városban építsék ki alföldi centrumukat. Vezérük hamarosan a szélsőjobboldali Szegedi Új Nemzedék munkatársa, Fehér István újságíró lett. Politikai befolyásukat jóval meghaladó látványos, gyakran botrányos akciók utaltak jelenlétükre. Így például Fehér nyilvánosan, a városháza folyosóján támadta meg dr. Fábián Béla országgyűlési képviselőt, {453} aki az Antibolsevista Comité megbízásából a zsidó hitközségben tartott előadást a „bolsevista veszedelemről". Mikor Pap Róbert a városi kisgyűlésen szóvá tette az esetet, Imecs főispán kijelentette, hogy amíg ő a helyén van, „addig itt eredményes kilengés nem történhet", majd hozzátette, hogy az eset „egyéni akció" volt, s így különösebb következménye nem lett.20 Hasonló inzultus érte egy évvel később az utcán Ligeti Jenőt, a Délmagyarország igazgatóját is.
A Festetics-féle nyilaspárt viszonylagos megerősödését jelentették az 1937. februári, az egyetemen lezajlott antiszemita zavargások, nyilas mozgolódások.
1937 folyamán egy kisebb csoport kivált a Festetics-párt helyi szervezetéből és Szálasihoz csatlakozott, tevékenységüket azonban 1939 februárjában itt is betiltották.
A nyilasmozgalom fellendülésére a városban is 1938-ban került sor, amelynek egyik fontos tényezője a különféle nyilas csoportok, pártok egyesülése és szalonképessé válása volt. Ezt jelezte az újjáalakult, Hubay vezette Magyar Nemzeti Szocialista Párt — Hungarista Mozgalom helyi megjelenése, ami Szegeden együtt járt a zömmel agrár, tanyai bázisuk bővülésével, illetve a középosztálybeli, az értelmiségi, a kispolgári, társadalmilag marginalizálódott rétegek csatlakozásával. Vezetői között találjuk Ónody (Altmann) Kálmán garázstulajdonost, dr. Göllner Lajos egyetemi tanárt, dr. Pataky Dezső orvost stb. S bár a fővárossal ellentétben a Hungarista Mozgalom nem tudott jelentősebb munkásrétegeket maga mögé állítani, propagandájában igyekezett maximálisan kihasználni néhány, volt szociáldemokrata munkás átállását (Haitzin-ger József, Vetró Ferenc, Gyólai János). Az egyetemisták között egy szűk, de hangos csoport támogatta tevékenységüket.21
Antiszemita, antikapitalista, a liberalizmus, demokrácia, és szocialistaellenes röpiratok terjesztésén, a zsidó kereskedők megfélemlítésén túl 1938-ban már elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy várospolitikai kérdésekben is hallassák hangjukat. „Nemzetiszocialista városházát" követeltek, és lapot adtak ki. Éles támadásokat intéztek a Délmagyarország, a polgármester, a kormánypárt helyi képviselői ellen, s útszéli hangon támadták a szociáldemokratákat. Lapjuk, a Nyilasroham öt alkalommal, a Nyilasharc egyszer jelent meg, s rövid életű volt a Nemzetőr is.22 Aktivitásuk fokozódását mutatja, hogy több párthelyiséget nyitottak, s nemcsak a városban, de a tanyákon is. Legjelentősebb megmozdulásuk az 1938. június 16-án, mintegy másfél ezer embert megmozgató kisteleki, főkerületi tagértekezlet volt.
{454} A szélsőjobboldal legszűkebb hatást kiváltó csoportja a Salló János, Rajnis Ferenc-féle Nemzeti Front helyi körzetvezetősége volt. Csermák Ernő vezetésével, amely elsősorban értelmiségi rétegekre igyekezett támaszkodni.23
A helyi hatalmi tényezők szélsőjobboldallal kapcsolatos politikája lényegében megegyezett a kormány magatartásával. Szélsőséges, „útszéli" jobboldaliságuk idegenkedést, tartózkodást váltott ki, politikai szerepük a város életében mindvégig marginális maradt. A betiltásukkal kapcsolatos intézkedéseket a főispán korrekt hivatalnokhoz méltóan hajtotta végre. A Magyar Nemzeti Szocialista Párt — Hungarista Mozgalom és a Hungarista Párt betiltására vonatkozó 1939. évi februári kormányrendelet szegedi végrehajtásakor Imecs a következőket jelentette a belügyminiszternek: „... sem a párthelyiségben, sem pedig a vezetőségi tagoknál végzett házkutatások során semmiféle iratot, vagy értéket nem találtak. Nyoma volt annak, hogy sok iratot elégettek, s a párttagok nyíltan meg is mondták, ... mindent megsemmisítettek. ... Az itteni szervezetből a kapitányság internálni senkit sem kíván, ... a betiltás foganatosítása minden zavaró incidens nélkül, a legsimábban történt."24
A második világháború előtti években tehát a szélsőjobboldal — a korlátozó, majd betiltó intézkedések mellett is — mind politikailag, mind szervezetileg megerősödött, de komolyan itt sem veszélyeztette a kormánypárti erők hagyományosan erős pozícióit. Átmeneti sikereik ugyanakkor elégségesnek bizonyultak arra, hogy az országban végbemenő erőátcsoportosulásokkal párhuzamosan előkészítsék az 1939-es országgyűlési választásokon bekövetkező előretörésüket.
A fent említett, általánosabb politikai folyamatok természetesen nem maradtak hatás nélkül a munkásmozgalom helyzetére sem. Az MSZDP és a szakszervezetek Szegeden is egyre nehezebb feltételek között működtek.
A kormánypolitika társadalmi bázisának kiszélesítése, a szélsőjobboldal, valamint a Gömbös-féle örökség továbbvitele, valamint a munkásosztály keresztény-nemzeti gondolathoz történő visszavezetése érdekében a Darányi-kormány törvénybe iktatta a nyolcórás munkaidőt, a minimális béreket, a fizetéses szabadság fokozatos bevezetését, később pedig a gyár- és bányaiparban dolgozók családi pótlékot kaptak.
{455} E szociálpolitikai intézkedések — számos korlátozás és szűkítés mellett is — a munkaadók ellenállásába ütköztek. A munkásmozgalom, elsősorban az építő és bőrös szakszervezet — változatlan baloldali vezetésű — helyi csoportjai a törvények minél teljesebb megvalósulásáért és kiszélesítéséért Szegeden is aktivizálódtak. 1936/37-ben ismét fellendültek a városban a bérmozgalmak.25
A szegedi építőipari munkások követelései a 8 órás munkaidő bevezetésére, a túlórapótlékok kifizetésére irányultak. A kormány ugyanis arra hivatkozva, hogy az építőipar idényjellegű, erre az iparágra nem terjesztette ki a törvény hatályát, így az építőmunkások munkaideje továbbra is 10—11 óra maradt. Ezért szervezett sztrájkot a MÉMOSZ helyi csoportja például a Fischer és Fiai kőfaragó cég munkásai között.26
A MÉMOSZ országos vezetősége 1937. szeptember 16-ra általános építőipari sztrájkot hirdetett a 8 órás munkanap bevezetése érdekében, s egyúttal tiltakozni kívánt az egyesülési és gyülekezési szabadság korlátozása ellen. Ehhez a demonstratív munkabeszüntetéshez Szegeden mintegy 800 építőmunkás csatlakozott. A sztrájk alkalmával röpcédulát adtak ki, amely tükrözte az akció fentebb jelzett gazdasági és politikai célkitűzéseit. A rendőrség elkobozta a röpcédulákat, s terjesztőit — Bozóki Józsefet, Ladvánszky Józsefet, Rózsa Mihályt, Szabó Istvánt — előállította.27
A 48 órás munkahét bevezetése a szegedi bőriparban — más iparágakra gyakorolt hatásával ellentétben — jelentős keresetcsökkenéshez vezetett. A Grácia cipőgyárban például a munkások heti bére 10—12 P-ről 8 — 10 P-re csökkent, ami abból adódott, hogy a darabbért nem igazították a lerövidült munkaidőhöz. 1936 augusztusában mintegy 70 cipőipari munkás sztrájkolt emiatt.28 Az akciót Zsurkó János, a gyár tulajdonosa, ezúttal is elbocsátásokkal torolta meg. Szappanos Lajos, a bőripari szakszervezet helyi csoportjának elnöke pedig 1937 őszén kénytelen volt elhagyni a várost, mert sehol nem kapott állást.29
A minimális bérek kapcsán 1936 elején indított mozgalmak az év második felében, és 1937-ben tovább folytatódtak. Az MSZDP és a bőripari szakszervezet kezdeményezései a Grácia cipőgyárra összpontosultak, mivel itt voltak {456} legalacsonyabbak a bérek. A munkások attól feltek, hogy a munkaadónak sikerül a béreket alacsony szinten stabilizálni, ami kedvezőtlenül befolyásolta volna a többi cipőgyár bérszínvonalát is. Ez történt lényegében a Pátria cipőgyárban, ahol különböző intézkedésekkel próbálták meg leszorítani a minimális béreknél magasabb fizetéseket. Mivel a munkaadók és a szakszervezet tárgyalásai eredménytelenek maradtak, ennek a gyárnak a munkásai is sztrájkba léptek.30 Hubai János, a bőripari szakszervezet országos titkára Lájer Dezsőhöz, a szociáldemokrata párt szegedi vezetőjéhez intézett levelében sajnálkozását fejezte ki, amiért csak sztrájkkal értek el eredményt, s „bizalmasan" közölte, hogy „az iparügyi miniszter a rendelet kiadásával nagy sztrájkok bekövetkezésétől félt, és rendkívül félve adta ki a rendeletet, és megnyugtatást kért tőlünk, hogy a rendelet kiadásakor nem fog felfordulás a szakmában bekövetkezni." Végül reményét fejezte ki, hogy Lájer „közismert tapintatával" mielőbb le tudja zárni a vitás kérdéseket.31
Lájer öt alkalommal tárgyalt a munkásokkal és a bizalmiakkal Hubai levelének szellemében, mire sikerült őket a munka felvételére bírni, s így az akciót csendes mederbe terelni.
A bőripari szakszervezet helyi csoportjának keményebb fellépését nemcsak a munkáltatók megtorló akciói és a központi vezetőség óvatos magatartása akadályozta. Ők szembekerültek először a Grácia cipőgyárban a keresztény és új magyar szociális rend jelszavával fellépő katolikus munkásszervezkedéssel, amely nem sokkal később a Hivatásszervezet nevet vette fel.32
1936. november 26-án szintén a minimális bérek igazságtalanságai miatt lépett sztrájkba a Pick szalámigyár 200 munkása. A gyárban úgy próbálták lejjebb szorítani a béreket, hogy a munkásokat nem a megfelelő bérkategóriába sorolták: így például a szakmunkásnak számító csontozóknak napszámosbért fizettek. 30 szakmunkást pedig elbocsátottak és helyükre alacsonyabb bérért szakképzetleneket vettek fel. A sztrájk mégis sikerrel járt, és 10—15 százalékos béremelést harcoltak ki. A sztrájk sikerének hatására a szalámigyárban is megalakult a szakszervezeti csoport.33
Az évekig elhúzódó végrehajtásra utal a téglagyári munkások esete. A szegediek és hódmezővásárhelyiek 1936-ban közös beadványban kérték az iparügyi minisztertől, hogy a rendelet hatályát rájuk is terjesszék ki, de választ még 1939-ben sem kaptak. Igaz, időközben megtörtént a téglagyári dolgozók legkisebb bérének megállapítása, de ekkor a munkaadók fellebbezték meg az {457} általuk túl magasnak tartott béreket. Ez módot nyújtott arra. hogy egy időre kibújjanak a törvény végrehajtása elől.34
A legkisebb bérek kapcsán a vidéki dolgozók külön is sérelmezték, hogy a főváros minden iparágában és szakmájában többet fizettek, sőt az egyes vidéki körzetek minimális bérei is eltértek egymástól. Így például az építőipari munkások minimális bére Budapesten és Pécsett 62—68 fillér volt, Szegeden azonban csak 44 — 54 fillér.35
A MÉMOSZ helyi csoportja a fővárosival azonos béreket követelt, s valamennyi munkásra — tehát a segéd- és női munkásokra is — érvényes béremelést akart kiharcolni, a munkaadók viszont csak a szakmunkások bérének korrekciójára hajlottak. A több hétig tartó tárgyalások eredménytelenek maradtak. Komoly vita tárgyát képezte az emelés mértéke: a szakszervezet 20%-ot követelt, a munkaadók viszont legfeljebb 5%-ig akartak elmenni.
Ilyen előzmények után, július 17-én robbant ki az a háromnapos sztrájk, amelyhez a szegedi építőmunkások döntő többsége, mintegy 600-an csatlakoztak. 33 tagú sztrájkbizottságot választottak, amely összefogta a szétszórt munkahelyek sztrájkolóit, egyeztette követeléseiket. Másnap maga a polgármester telefonált az iparügyi minisztériumba, sürgetve a bérmegállapító bizottság Szegedre utazását. Hat fillér emelést sikerült elérniük, de az új bérek még mindig nem érték el a budapestit, s nem sikerült a férfi és női segédmunkások számára sem azonos minimális béreket kiharcolni. Említésre méltó az is. hogy a munkaadók kötelezettséget vállaltak: senkit nem bocsátanak el a sztrájkban való részvételéért.
A sztrájk azonban nem múlt el következmények nélkül. Ladvánszky Józsefet egy sztrájktörő elleni fellépése miatt a szegedi ítélőtábla 4 hónapi fogházra ítélte, amelyet a kúria 2 hónapra mérsékelt, társait, Mucsi Ferencet és Ferenczi Pált pedig kisebb börtönbüntetéssel sújtotta.36
1938/39-ben Szegeden is csitultak a bérmozgalmak. Ez a győri program beindulásával, valamint a szociális intézkedések valóban érezhető pozitív hatásával hozható összefüggésbe. A minimális bérek bevezetése például Szegeden az egy munkásra eső évi átlagkereset növekedését eredményezte. Ez 1937-ben 805 P volt, 1938-ban viszont már 849 P.37 Az emelkedés döntő módon a textilipari bérek alakulásából származott, ez volt ugyanis az az iparág, ahol a minimális bérek bevezetése országosan is a bérek növekedését eredményezte. {458} Mint ismeretes, a város munkásainak jelentős része, 46%-a dolgozott a textiliparban. A szegedi átlagbérek ugyanakkor még így is jóval alatta maradtak nemcsak a fővárosban, de a nagyobb vidéki városokban 1938-ban kifizetett átlagos béreknek. Budapesten ez 1380, Pécsett 1138, Győrött 1067, Debrecenben pedig 954 P volt, a szegedi, már említett 849 P-vel szemben.38 Ez a jelentős eltérés azonban nem elsősorban azzal hozható összefüggésbe, hogy a bérek alsó határát eltérő módon alakították ki az ország egyes körzeteiben, hanem mindenekelőtt a város ipari struktúrájából és a munkásosztály összetételéből fakadt. A nehézipar hiánya, a textil- és élelmiszeripar túlsúlya, a kisipari jelleg alapvető módon befolyásolta a bérek ilyetén alakulását.
Az említett szociálpolitikai intézkedések azonban csak viszonylagos módon és rövid ideig éreztették pozitív hatásukat. Egyrészt a minimális bérek béremelő hatását a háború kitörése után felgyorsuló áremelkedések jórészt megsemmisítették, 1939 szeptemberében pedig a Teleki-kormány felfüggesztette a 48 órás munkahétről és a fizetéses szabadságról szóló törvény hatályát. Ez utóbbi egyébként eleve igen szűk munkásrétegeket érintett.
Szegeden például a nyolcórás munkaidő, valamint a legkisebb bérek betartását ellenőrző bizottság csak 1939 áprilisában alakult meg, és szeptemberben már beszüntette munkáját. A háború kiszélesedésével párhuzamosan több szegedi üzemet is — például a kender- és jutagyárakat, a bőr- és cipőgyárakat, a malmokat, a gázgyárat, a fafeldolgozó üzemeket stb. — hadiüzemmé nyilvánították. Ez a munkaidő meghosszabbodását vonta maga után. A Kenderfonóban például napi 10 órát dolgoztak, de több üzemben a heti munkaidő elérte a 70 órát is. „A 48 órás munkahét és a fizetéses szabadság felfüggesztése miatt a munkaadók azt képzelik, hogy korlátlanul lehet dolgoztatni és a túlórát sem kell fizetni"39 — panaszolták 1939 őszén a Pátria cipőgyár munkásai.
Az 1936—1937-es évekre koncentrálódó bérmozgalmak hatására a szakszervezetek és az MSZDP befolyása átmenetileg ismét megszilárdult, főként a hagyományosan erős, baloldali vezetésű szakszervezeti csoportoké (MÉMOSZ és bőrösök). De sikerült néhány olyan üzemben is létrehozni a szakszervezeti csoportokat, ahol ezeknek a hivatalos politika által támogatott Nemzeti Munkaközponttal kellett versenyeznie. (Pl. gabonamunkások, vágóhíd.)40 A szociáldemokrata párt megerősödésére utal, hogy míg 1935-ben 181 taggal gyarapodott létszáma, 1936-ban már 617-tel. Ennek következtében a MSZDP helyi csoportjának létszáma 1937 végén 1050-re gyarapodott.41
{459} Az MSZDP és a szakszervezetek helyi megerősödése azonban átmeneti jellegűnek bizonyult. Hamarosan csökkent a párt politikai befolyása, s az ellenzék részéről éles támadások érték Lájer Dezső párttitkár munkás-polgár együttműködésre építő politikáját.42 Tovább folytatódott a párton belüli, főként a szakszervezetekben dolgozó ellenzék visszaszorítása, visszavonulása.
A Gömbös-kormány idején, 1936 júniusában letartóztatták a Hajdók Béla —Krajkó András vezette kommunista szervezkedés résztvevőit. Ezzel felszámolták a KMP vezetőségével kapcsolatban álló utolsó helyi kommunista szervezetet. A bőrösök következő baloldali vezetője, Szappanos Lajos is csakhamar kénytelen volt elhagyni a várost. 1938 decemberében pedig, kommunista izgatás címén, letartóztatták Ecsedi Géza cipészsegédet, a bőripari szakszervezet tagját.43 Mint láttuk, a MÉMOSZ helyi vezetői is, köztük főként Ladvánszky József, állandó zaklatásnak voltak kitéve.
1937 tavaszán alakult meg a Márciusi Front, amely a népi írók kezdeményezésére, a fiatal kommunista értelmiségiek aktív közreműködésével az ország demokratikus átalakulásának programját írta zászlajára, és fellépett az erősödő német befolyás ellen.
Szegeden a Márciusi Front szervezése közvetlenül országos megalakulása, 1937. március 15-e után indult meg. Pataki Ernő és Porga Lajos utaztak a városba, ahol Tettamanti Bélával tárgyaltak a szegedi csoport létrehozásának, illetve egy már meglévő diákegyesület csatlakozásának lehetőségeiről. Mivel a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjai már szétszéledtek, erre leginkább a Bethlen Gábor Kör látszott alkalmasnak. Május hó 20-án a MEFHOSZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége) révén Kovács Imre és Erdei Ferenc tartott előadást a Körben, velük volt Féja Géza is. Kovács Imre ismertette a Márciusi Front programját, Erdei pedig Falukutatás és országépítés címmel tartott beszédében azt emelte ki, hogy a falukutatás programját meghaladva „a munkás és parasztsors egyformán megragadta a fogékonyak lelkét". Mint mondta, a fiatalság már azt a programot alakítja, amely „alkalmas a magyar társadalom átépítésére".44
A szervezkedés ősztől valamivel nagyobb lendületet vett. Erdei Ferenc {460} kérésére a bölcsészkar fiatal tanársegéde, a Szegedi Fiatalok egyetlen városban maradt résztvevője, Baróti Dezső igyekezett létrehozni a szegedi csoportot. Barótinak ugyan a Bethlen Gábor Kör révén sikerült mintegy 40 fiatalt megnyerni a Márciusi Front eszméinek, de a laza csoport nem vált tetterős, tartós baloldali csoportosulássá, s 1938 őszén felbomlott.45
Szegeden tehát a debrecenihez hasonló, erős vidéki központ, a próbálkozások ellenére sem jött létre. A Márciusi Front dél-alföldi központja Erdei Ferenc révén az ellenzéki pártok korábbra visszanyúló együttműködésére támaszkodva mindvégig Makó maradt.
A szociáldemokraták helyi csoportja — az ország egyéb vidékeihez hasonlóan — kívül maradt a városban is szárnyait bontogató egységfront, népfrontpolitikán. Ennek hátterében nyilván ott volt az MSZDP országos vezetőségének Márciusi Fronttal szemben táplált idegenkedése éppúgy, mint a Lájer Dezső által képviselt, megújulásra képtelen politikája is.
Az MSZDP helyi csoportján belül jelentkező, fentebb jelzett problémák 1938/39-ben tetőztek. Éppen azokban az esztendőkben, amikor a baloldalnak országszerte nemcsak az első területgyarapodás által kiváltott belső hangulat és az általános jobbratolódás okozott komoly nehézségeket. Ugyanakkor az MSZDP helyi szervezetének szembe kellett néznie egy új, katolikus munkásszervezet, a Hivatásszervezet létrejöttével is.
A Hivatásszervezet létrehozása szoros kapcsolatban állt a politikai katolicizmus újabb irányzatával, az újkatolicizmusnak azzal a szárnyával, amely a keresztényszocializmus visszaszorulása miatt a pápai szociális enciklikák — elsősorban az 1891-es Rerum novarum és az 1931-es Quadragesimo anno gondolatait az osztrák, de még inkább a Salazar-féle mozgalom gyakorlati példájának figyelembevételével próbálta megvalósítani. Az újkatolicizmusnak ez az áramlata ugyanakkor szorosan kapcsolódott a harmincas évek magyar újkonzervativizmusához is. Ez a politikai-eszmei áramlat arra törekedett, hogy a vertikális osztálytagozódás által szabdalt modern társadalom ellentéteit egy horizontális, azaz szakmaifoglalkozási tagozódás kiépítésével oldja fel.46
{461} Varga László jezsuita páter, a hivatásrendiség talán leghatásosabb ideológusa írja: „Politikai pártok, szakszervezetek, kartelek, szövetkezetek, társadalmi mozgalmak marakodnak itt egymással az elsőbbségért, vagy nemritkán a közönséges koncért. A szociális igazságosság csak akkor fog tehát győzelemre jutni, ha az egész társadalmat átfogó hatalmi szervezet áll szolgálatában. Ez nem lehet más, mint a szociális rendiség szervezete, amely hivatások, tehát szolgálatok szerint tagozódó rendekbe csoportosítja a mostani osztályokat, és ezeken keresztül egyetlen építő közösségbe olvasztja az egész nemzetet."47
Az újkatolicizmus hivatásrendi elképzelései ugyanakkor rokon vonásokat mutattak a magyar kormányok munkáskérdés megoldására irányuló törekvéseivel is, elsősorban Gömbös, majd Imrédy munkáskamarák felállítására vonatkozó tervével. Így nem véletlen, hogy a Hivatásszervezet gyors és látványos térnyerése Imrédy miniszterelnökségének idejére esett, s kísérleti terepe éppen Szeged volt.48 Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Gömbös által indított Nemzeti Munkaközpont mellett, igaz, azzal konkurálva is, ez a munkásszervezet szintén alkalmasnak látszott a kormány munkásbázisának kiszélesítésére, a munkásmozgalom hagyományos, osztályharc alapján álló szervezeteinek további meggyengítésére, de az ekkor jelentős sikereket felmutató Szálasi-féle fasiszta mozgalom munkásokra gyakorolt hatásának ellensúlyozására is.
A szervező munka a városban a már hagyományokkal rendelkező Katolikus Legényegyletek, a későbbi KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Titkársága) keretein belül még 1936-ban megindult. A szervezkedés helyi vezetői Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm jezsuita páterek, később pedig Radnai Mikes voltak.
Nagy Töhötöm emlékiratában így ír a mozgalom Kerkai által megfogalmazott céljairól: ,,... az egyház sokat veszített régi befolyásából a tömegekre, sőt bizonyos rétegeket — épp a legnagyobbakat, mint a munkásrétegeket — lényegében elvesztett. (...) A tömegmozgalmak századát éljük, s az az úr, aki tömegekkel érintkezik. A tömegekhez pedig ma már nem a szeretet útján tudunk eljutni, (...) hanem (...) a szociális igazság és szociális tömegszervezés" útján. Miközben................... beoltjuk őket a nagy szociális reformok gondolatával, ami a titkos főcél, amely majd elvezet a legtitkosabb célhoz, megtartani őket az egyház számára."49
{462} A KALOT jól érzett rá a korabeli Magyarország legégetőbb társadalmi problémájára, a népiesek által már megfogalmazott földkérdésre. A földreformot — megváltás fejében — harmincéves törlesztésre tervezték, amelyért a paraszt szövetkezetek vállaltak volna felelősséget. A befolyt összeget részvényekbe, iparivállalatok alapításába fektették volna. A népi írók által meghirdetett Kertmagyarország gondolatát a viharos gyorsasággal kiépülő népfőiskolákon plántálták a parasztifjúságba. Dr. Farkas György és Ugrin József segítségével 1937. augusztus 2 — 5. között szervezték meg Szegeden első agrárifjúsági vezetői tanfolyamukat.
E tanfolyamokon 1940-ig 14 606 fiatal vett részt országosan. Ezek a fiatalemberek voltak hivatottak arra, hogy a modern, belterjes gazdálkodás technikáját a KALOT népfőiskoláin megismertessék, megtanítsák a parasztságnak. Az egyre népszerűbb népfőiskolák — amelyekből 1940-re már 20 működött az ország területén — a felnőttoktatás általánosabb feladatait is ellátták.50
Kerkai Glattfelder Gyula csanádi püspökhöz 1937 márciusában írt jelentésében már a KALOT-on belül folytatott „virágzó kulturális életről" és a szociális kérdések „erőteljes felkarolásáról" számolt be. Fokozott erőfeszítéseket tettek a város külső, zömmel munkások lakta kerületeinek megszervezésére, mert mint írta: ott „... a keresztény erkölcsre az immanens bolsevista izgatás miatt legnagyobb szükség van". Majd így folytatta: „Beszervezni akarjuk Isten és a haza jelszavával az istentelenség és nemzetköziség csőcseléke ellen mind az egyleti tagokat, mind az egyleteken kívül álló segédeket és munkásokat." Utalt arra is, hogy kidolgozták a Hivatásszervezet „szakszervezkedési csatatervét", és hamarosan sor kerül szociális programjuk meghirdetésére is, amely főként a minimális bérek és a családi pótlék bevezetésének jelszavát tartalmazza.51
1937 tavaszán tehát nagy lendülettel indult meg a munkásság megnyeréséért indított akció. Kerkai terveit a püspöki kar egésze ugyan nem támogatta, különösen a földreform vonatkozásában volt nagy az ellenállása, a csanádi püspökre azonban kezdettől fogva számíthattak, és Imecs főispán is meleg szavakkal ajánlotta a belügyminiszter figyelmébe a páter „áldásos kultúrmisszióját". Kerkai mozgalma annál inkább megérdemli az anyagi támogatást — érvelt —, mivel már eddig is sok munkást áthozott a szociáldemokraták táborából, s nem „rombolással, hanem tisztességes munkával, krisztusi alapon" akarja céljait elérni.52
{463} A hivatalos zászlóbontásra 1938. március 14-én, az Ipartestület nagytermében került sor. A munkások felkért szónokai mellett Glattfelder csanádi püspök és Bornemissza Géza iparügyi miniszter tartott rövid beszédet.
A Hivatásszervezet kezdetben a kisipari munkások — elsősorban a kárpitosok, bádogosok, vasasok, villanyszerelők, fodrászok és kéményseprők — körében fejtett ki erőteljes, s tegyük hozzá, eredményes munkát. Sikerükhöz jelentős mértékben hozzájárultak a zsidó munkáltatók üzemeiben szervezett bérmozgalmak. A sztrájk meghirdetése alkalmával jobboldali egyetemistákból álló gárdát vetettek be, amely fenyegető módon vonult fel az említett műhelyek elé, nyomatékot adva a Hivatásszervezet követeléseinek. Ezzel a módszerrel kényszerítették ki a kárpitos segédek béremelését, de hasonló módon jártak cl a Deák József és Káldi Testvérek kés-, fém- és acéláru üzemében is.53
1938 nyarán ez a szervezet már jelentős sikereket könyvelhetett el a gyári munkások körében is, elsősorban a keresztényszocialista hagyományokkal rendelkező textilesek között, legyengítve ezzel a hagyományos keresztényszocializmus helyi befolyását. A Hivatásszervezet textil-szakosztálya 1938. augusztus 11-én alakult meg, elnöke Antal Ilona és Zsarkó József voltak, alelnökei pedig Budai Mihály (egykori MSZDP-tag) és Relly Krisztina lettek. Hamarosan többé-kevésbé sikeres sztrájkokat szerveztek itt is. 1938 decemberében az újszegedi Kenderfonóban, 1939 januárjában és júniusában pedig az Angol — Magyar Jutafonóban.54 A szociáldemokraták 1938 decemberében keserűen állapították meg: „Szegedi viszonylatban tökéletesen elvesztettük a csatát a textiles szervezkedés terén."55
Megünnepelték a munkásosztály hagyományos ünnepét, május l-jét is, amely a Fogadalmi templomban megtartott misével kezdődött, és templomi zászlók alatti felvonulással folytatódott.
Országos visszhangot váltott ki a szervezet 1938. november 6-i nagygyűlése. Az „óriási frontáttörésként" aposztrofált megmozdulás alkalmával a szónokok új szociális rendet, a zsidóság „gazdasági diktatúrájának" megszüntetését követelték, és kifejezték hűségüket Imrédy „csodás forradalma" iránt. A gyűlésen memorandumot fogadtak el, amelyben a minimális bérek és a 8 órás munkaidő valamennyi iparágban történő bevezetését, ennek ún. ipari rendőrség által történő ellenőrzését, valamint a munkáskamarák felállítását követelték.56
{464} Stern Dávid, az MSZDP szegedi Ellenőrző Bizottságának elnöke írta a nagygyűlés kapcsán: „a Hivatásszervezetek tulajdonképpen csak egy színpadi kulisszát alkotnak, amely mögött ott áll a maga szívósságával és befolyásával a klérus, a maga profitlehetőségeit a szocialista szabadszakszervezetek felvilágosító munkájától féltő tőke, és mindennek tetejében ott áll burkolt formában maga a jelenlegi korányzati rendszer is, amely ezeknek az álmunkásintézményeknek a burkolt támogatásán keresztül akarja megvalósítani az öntudatos munkásság szervezetei ellen a maga fasiszta törekvéseit."57 Lájer Dezső egyenesen úgy vélte, hogy Bornemissza miniszter ezt a szervezetet szemelte ki, hogy magvát képezze a leendő munkáskamaráknak.58
A Hivatásszervezet 1938 végén kilépett bölcsőjéből, és megkezdte szervezeteinek országos kiépítését. 1939 májusában megalakult a Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete. Azonban átmeneti, bár igen viharos sikereik igazi színtere mindvégig Szeged maradt.
A Hivatásszervezetek jórészt váratlan radikalizmusa, szociális programja, a sztrájk fegyverének bevetése, antiszemitizmusa azonban nemcsak a polgári ellenzéket, de a kormánypárt mérsékeltebb szárnyát is aggodalommal töltötte el. Rassay Károly a képviselőház 1938. november 12-ei ülésén elsősorban azt kifogásolta, hogy a szervezet szegedi nagygyűlésén a fennálló rendszert „szociális mocsárként" emlegették.59 Shvoy Kálmán elsősorban azért fejezte ki aggodalmát, mivel a Hivatásszervezet olyan „felfordulással" fenyegetőzött, „amilyet még nem látott a világ."60
A Hivatásszervezet a szociáldemokrata pártot állította a legsúlyosabb probléma elé. A Hivatásszervezetnek a munkások között, elsősorban a textilgyárakban elért gyors sikerei tették láthatóvá a párt helyi befolyásának csökkenését, felerősítették országosan sem lebecsülhető nehézségeit. A Hivatásszervezet látványos felfutása ugyanakkor hozzájárult ahhoz is, hogy a szociáldemokraták helyi csoportja lebecsülte a nyilasok felől fenyegető veszély valódi súlyát, s a pártot jórészt meglepetésszerűen érte a nyilasok 1939-es választási előretörése.
Lájer halála után, 1938. október 27-én Földes Mihály lett a szociáldemokrata párt szegedi titkára. Közvetlenül a városba érkezése után írott jelentései hűen tükrözik a helyi szociáldemokrata párt belső válságát. Ez a taglétszám erőteljes csökkenésében is megmutatkozott. Míg 1937 végén még 1050, egy évvel később viszont már csak 596 volt a párt taglétszáma. A tagok közül {465} mindössze 222-en fizettek tagdíjat. A szakszervezetekben ez az arány még rosszabb volt, a 940 kimutatott tag közül mindösze 174-en fizettek hozzájárulást.61 A pártszervezetek többsége gyakorlatilag nem működött, csökkent a VB és SZB munkája is. A politikai látóhatár elborulását csak fokozta a párt katasztrofális anyagi helyzete, ami nemcsak a munkásotthonok fenntartását veszélyeztette, de már-már kérdésessé tette az 1939-es törvényhatósági bizottsági választásokon, valamint az országgyűlési választásokon történő részvételüket is.62
Lájer Dezső halálával a IX. kerületben (Rókus) — amelyet a városban a szociáldemokraták fellegváraként emlegettek — megüresedett egy törvényhatósági bizottsági mandátum. A választást 1939. január 29-ére tűzték ki. A törvényhatósági tagságért három párt indult: a NEP, az MSZDP és a Hivatásszervezet. A NEP jelöltjei Csabai Dániel és Jenéi Imre voltak. A szociáldemokraták Dani Jánost és Galiba Imrét jelölték. A Hivatásszervezet listáját az MSZDP-ből kilépett Magyari Lajos vezette.63
A választási eredmény a következőképpen alakult: a 867 érvényes szavazatból (választásra jogosult 1070 fő volt) a NEP 413, az MSZDP 313, a Hivatásszervezet pedig 141 szavazatot kapott, s így a szociáldemokraták helyét a kormánypárti Jenéi foglalta el a törvényhatósági bizottságban.64
A főispán a választások után a következőket írta Imrédy miniszterelnöknek: „Ez az eredmény rendkívül örvendetes, mert egy olyan kerületben, ahol eddig soha más, mint szociáldemokrata nem győzhetett, a NEP fölényes győzelmet aratott, dacára annak, hogy egy másik, magát jobboldalinak nevező szervezet legélesebben harcolt ellene."65
Természetesen a NEP nem „annak dacára", hanem egyebek mellett éppen azért győzött, mert a Hivatásszervezet döntően a szociáldemokratáktól hódított el szavazókat. Az MSZDP kudarcához emellett hozzájárult — mint Földes fogalmazta — „a demokratikus gondolat dekonjunktúrája", vagyis a jobboldal általános előretörése. A vereség okainak vizsgálatakor persze azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a NEP jelöltje annak a Lippai fűrészgyárosnak volt a veje, akinél a kerület munkásainak jelentős része dolgozott, s Lippai nem sajnálta a pénzt a korteshadjárat idején. Nem maradt hatástalan a választókra a Hivatásszervezet látványos agitációja sem, amely többszáz fős egyetemista gárdát is bevetett a választási agitáció során azzal az eltökélt {466} szándékkal, hogy „kereszténnyé és nemzetivé fogják tenni a IX. kerület munkásait, ha törik-szakad."66
A korporáció híveinek ez a Szeged szempontjából legnagyobb szervezete viszonylag rövid idő alatt elvesztette lendületét, s nem tudott nagyobb politikai áttörést megvalósítani. Annak ellenére, hogy a szegedi indulást országos terjeszkedés követte, s 1941 májusában a hatóságok országos tevékenységüket is engedélyezték. S míg a kormány és a Hivatásszervezet a szociáldemokrata szakszervezetek visszaszorításában egyetértettek, ellentéteik sem voltak lebecsülhetek. Különösen a Felvidéken és Észak-Erdélyben jelentettek komoly konkurenciát a kormány által támogatott Nemzeti Munkaközpontnak (később délvidéki szervezkedésüket eleve nem engedélyezték). A Nemzeti Munkaközpont Szegeden még 1936-ban alakult meg, s főként a sütőipari munkások és a pincérek között ért el sikereket, munkásokra gyakorolt helyi hatása azonban a tárgyalt időszakban jóval kisebb maradt, mint a Hivatásszervezeté vagy a szociáldemokratáké.67
A Hivatásszervezet egyik 1939. decemberi összejövetelén Kerkai már kénytelen volt elismerni, hogy Szegeden és Budapesten sok munkás visszament az MSZDP-be, utalt a vezetők közötti ellentétekre is, s keserűen állapította meg, hogy szervezkedésüket „magasabb körökben akadályozzák".68
A Prohászka Ottokár szellemi örökségét magáénak valló hagyományos keresztényszocialisták is élesen bírálták tevékenységüket, akcióegységet csak a német megszállás után kötöttek.
Az újjászervezett kormánypárt, a Magyar Élet Pártja pozícióinak megszilárdítása, s az újabb, a kárpátaljai revíziós sikerek mielőbbi kiaknázása érdekében 1939. május 28—29-ére országgyűlési választásokat írtak ki.
A közeli választások hírére megélénkült a város politikai élete, amelyre egyébként már az új választójogi törvény alapján titkos szavazással került sor.
Április végétől a helyi sajtóban különféle találgatások láttak napvilágot az egyes pártok indulása, illetve a jelölőlisták kapcsán. A Keresztény Párt nemrég újra megalakult helyi szervezete például — számítva a kisemberek, kistisztviselők és a Hivatásszervezet voksaira — a kormánypárttal történt országos megállapodás ellenére is megpróbált külön jelöltet állítani, azonban közvetlenül {467} a választások előtt kénytelenek voltak elállni szándékuktól. Míg kezdettől fogva nyílt titok volt, hogy a kormánypárt listáját Teleki Pál miniszterelnök fogja vezetni, a második helyre kerülő személy neve hosszú ideig titokban maradt. Május első napjaiban úgy hírlett, hogy a kormánypárthoz mindvégig hű Hunyadi-Vass Gergelyt jelölik, hiszen „lehetetlennek látszik..., hogy a párthűséget ezzel is nem jutalmazzák". De más nevek is felröppentek a helyi sajtóban, így például Zadravecz István tábori püspök és Makray Lajos tolnai pap-képviselő neve. Hosszabb ideig tartotta magát az a hír is, hogy a Polgári Szabadság Párt listáján Apponyi György neve is szerepelni fog.69
Május első napjaiban Szegeden is teljes gőzzel beindult a választási küzdelem. Hatodikán Raskó Sándor prelátus vezetésével szegedi küldöttség kereste fel Budapesten Telekit, hogy vállalja el a város képviseletét. Ugyanezen a napon a miniszterelnököt, aki már régebb óta a törvényhatósági bizottság örökös tagja volt, a város díszpolgárává választották. Pár nappal később a Délmagyarország vezércikkben méltatta jelölését és városhoz fűződő kapcsolatait. „A város tiszteletének ez a grandiózus megnyilvánulása nem a hatalom urának szól, hanem Teleki Pálnak, s annak a politikában, szellemben és programban fölcsendülő harmóniának, ami Teleki Pált a városhoz és a várost Teleki Pálhoz köti" — írták.70 (94. fénykép.)
Az országos választási kampány Teleki május 7-ei, a szegedi színházban elmondott beszédével indult. Beszéde elején a miniszterelnök nyilvánosan is bejelentette, hogy elfogadja a felkínált jelölést. Utalt arra, hogy ma sem hirdet mást, mint a 18 évvel ezelőtt ugyancsak Szegeden elmondott programbeszédében, azaz nemzeti, keresztény és szociális politikát. Elődje diktatúrás törekvésére utalva kiemelte, hogy „nem vagyunk egyformára szabályozható nép", az ún. második zsidótörvény kapcsán pedig igyekezett megnyugtatni hallgatóit, mondván, „ezt a fejezetet zárjuk le egyelőre". Az ország külpolitikája kapcsán főként arról szólt, hogy a tengelyhatalmak „ismerik és felismerik Magyarország értékeit a Dunamedencében", az ország „senkivel sincs függési viszonyban", s nyugati határaink biztonsága garantálva van. Belpolitikában földbirtokreformot, a visszacsatolt területek nemzetiségeinek pedig önkormányzatot ígért, végül pedig kiemelte a hadsereg fölszerelésének fontosságát.71
S bár meglehetősen nagy feltűnést keltett, hogy Teleki szegedi tartózkodása idején nem hozták nyilvánosságra a MÉP hivatalos listáját, hamarosan valamennyi párt közzétette választási listáját. A MÉP lajstromán Telekit végül is Varga József iparügyi államtitkár követte, a többi jelölt pedig Peták {468} Nándor, a felsőközponti tanyavilág gazdaköreinek egyik vezetője, Rosta Lajos postatiszt, aki egyébként a Hivatásszervezet embere volt, Szélpál Benő gazdálkodó, valamint a „keresztény munkások bizalmát élvző" Parragi Ferenc vasmunkás voltak. A Polgári Szabadság Párt régi képviselőjét és vezetőjét, Rassay Károlyt jelölte első helyen. Listájukon szerepelt még Pap Róbert, a szegedi ügyvédi kamara alelnöke, a párt helyi vezetője, Czöndör József alsótanya—királyhalmi gazdálkodó, Szabó Kálmán nyugalmazott pénzügyi titkár, Kopasz Lajos sertésnagyvágó, valamint Török József fehértói gazda. A szociáldemokraták listáján dr. Valentiny Ágoston, a párt szegedi elnöke, Dani János és Lakó Antal neve szerepelt. A Kisgazda Párt Eckhardt Tibort, s a váratlanul kisgazda pártivá „átvedlett" Shvoy Kálmánt, valamint Becsey Lászlót, Takács Bélát, Bába Jánost és ifj. Nagyiván Jánost jelölte. A nyilasok először id. Szálasi Ferencet, a börtönbüntetését éppen Szegeden töltő nyilasvezér apját akarták indítani, ő azonban visszalépett, s így a listavezető Hubay Kálmán, illetve a helyi nyilasok egyik vezetője, dr. Szögi Géza ügyvéd lettek.72
Buócz Béla rendőrfőkapitány-helyettes a belügyminiszterhez küldött jelentésében így jellemezte az erőviszonyok várható alakulását: mivel Szeged lakossága „általában nem hajlamos a szélsőségekre" — írta —, legnagyob eséllyel a MÉP indul. „Nagyon jó hatást tett — folytatja Buócz —, hogy a lista vezetését a miniszterelnök úr őméltósága vállalta, akinek még az ellenforradalom idején, majd nemzetgyűlési képviselő korában szerzett szegedi kapcsolatai ma is nagyon melegek". Véleménye szerint az ellenzéki pártok közül legkisebb eséllyel a szociáldemokraták indulnak, egyrészt a párt súlyos anyagi helyzete miatt, másrészt azért, mivel híveik száma a korábbi választásokhoz viszonyítva jelentősen csökkent, amiben a Hivatásszervezet jelentős szerepet játszott. „A párt minden valószínűség szerint az ajánlásokat sem tudja megszerezni, de ha ez sikerülne is, egy mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatokat semmi esetre sem tudja összehozni" — írta. A Rassay-féle párt esélyeit így ecsetelte: számíthatnak ugyan a „liberális keresztények" és a zsidók szavazataira, de az elmúlt választásokhoz képest tanyai szavazói jó részét el fogja veszíteni. Szerinte sikerre csak akkor számíthatnak, ha listát kapcsolnak az MSZDP-vel, esetleg a kisgazdákkal. Éles személyi csatározásokat jósolt Shvoy körül, a MÉP azonban sikerrel veheti fel vele a harcot, mivel „sok sebezhető pontja van". A MÉP legerősebb szegedi ellenfelének a főkapitány-helyettes a Kisgazda Pártot jelölte meg, s azt sem tartotta kizártnak, hogy mandátumot szereznek.73
{469} A Buócz által felvázolt helyzetkép lényegében megfelelt a valóságnak. A tudós-politikus Teleki miniszterelnök városhoz fűződő korábbi kapcsolatai miatt is nagy népszerűségnek örvendett. Népszerűségét tovább növelte a revízió újabb sikere, Kárpátalja visszacsatolása, amely a városban is általános lelkesedést váltott ki. Ugyanakkor a „szélsőségektől mentes" város számottevő politikai köreiben személye biztosítékot ígért „mindenféle diktatúrás" törekvések ellen is. Varga jelölése mellett minden bizonnyal az döntött, hogy az inkább szakembernek, mint politikusnak számító műegyetemi tanárral Telekinek komoly tervei voltak. Ezt bizonyítja, hogy nem sokkal a választások után kinevezték ipari, majd kereskedelemügyi miniszterré. Szegeden történő indítása sem nélkülözte azt a jól megfontolt számítást sem, hogy ebben az ipari fejlesztésre váró, zömmel kisipari városban Varga olajkutatások beindítását és a kisipar támogatását ígérő programja sok szavazót nyerhet majd meg.
Rassay esélyeit nagymértékben csökkentette a második zsidótörvény, mivel jelentős számú potenciális szavazói estek el a választástól. Az új választójogi törvény értelmében ugyanis a zsidó származású szavazóknak először is be kellett jelenteni, hogy a zsidótörvény hatálya alá esnek, majd olyan polgármesteri igazolást kellett beszerezniök, amely lehetővé tette szavazati joguk gyakorlását. Szegeden a választói névjegyzékben szereplő 1675 zsidó választó közül mindössze 992-nek igazolták választói jogosultságát.74 A nyilasok már korábban megélénkülő tanyai agitációja sem ígért sok jót, s a Kisgazda Párt indulása is tovább gyengítette lehetőségeit.
Az MSZDP választási kampánya jókora késéssel indult meg Szegeden, amelynek fő oka a párt súlyos anyagi helyzete volt. A választáshoz szükséges 3500 pengős kauciót csak nehezen, nagy késéssel tudták előteremteni.75 Agitációs lehetőségeiket tovább szűkítette a helyi szociáldemokrata sajtó hiánya, s ekkor már a Délmagyarország is elzárkózott a párt híreinek közlése elől. Választási jelszavaik sem voltak igazán városra szabottak. Erről tanúskodik választási röpiratuk, amely így szólt: „Szabad országban szabad népet, egyenlő jogot, függetlenséget! Utat a fiataloknak, munkát, kenyeret mindenkinek, nyugodt öregkort a megfáradtaknak! Minden gyárkémény egy-egy oszlopa az ország szabadságának és függetlenségének!"76 Alkotmányvédő álláspontjukra utalt Valentiny május 12-i választási beszéde is, aki nyilván a szélsőjobboldalnak címezve elsősorban azt hangsúlyozta, hogy csak „kitaposott programmal lehet társadalmi és politikai rendet fenntartani. A törvények és az alkotmány keretein belül lehet biztos jövőt elérni".77
{470} A választási küzdelem során — Buócz jóslatának megfelelően — valóban a MÉP és a Kisgazda Párt között, s különösen Shvoy személye körül alakult ki a legélesebb, személyeskedéstől sem mentes csatározás. Igaz, ez korántsem volt kizárólag szegedi sajátosság, s nem is pusztán Shvoy személyének szólt. A választásokon a közigazgatási apparátus országosan is elsősorban a Kisgazda Párt erejének felőrlésére törekedett. A városban kézzel írott plakátok jelentek meg, amelyek Shvoyon keresztül útszéli hangon támadták a Kisgazda Pártot, s kellemetlen incidenssel, bűzbombával zavarták meg választási gyűlésüket is. Az sem volt titok a városban, hogy Bába Jánosnak, aki ugyancsak a kisgazdák jelöltje volt, a MÉP jelentős összeget ajánlott fel, ha visszalép a jelöléstől. Ebben a légkörben a Kisgazda Párt helyi vezetősége kénytelen volt egy nyílt levelet közzétenni, amelyben felszólították tanyai szavazóikat, ne hagyják megfélemlíteni magukat, pártjuk a történtek után is egységes marad, és szavazataikat adják Shvoy Kálmánra.78 A tábornok a választási visszaélések kapcsán levélben fordult Teleki miniszterelnökhöz is. Teleki válaszában „túlméretezettnek" minősítette a Kisgazda Párt és személy szerint Shvoy sérelmeit, és nem minden humor nélkül biztosította a volt képviselőt, hogy a bűzbombát — melynek kellemetlen hatását ő maga is jól ismeri politikai pályafutásából — nem ő dobta. „Ami pedig párthíveinek átpártolását és annak körülményeit illeti — folytatódik Teleki levele — az urak, akik pártunk részéről a választást vezetik, ugyanazok, akik annak idején a Te választásodat intézték...". Végül igyekezett megnyugtatni Shvoyt, hogy a korteskedés — mint írta — „abban a szellemben történik, amely szellemben én azt kívánatosnak tartom".79
Shvoy panaszt tett Buócz főkapitány-helyettes ellen is a belügyminiszternél, mivel az ún. néma hét kezdetén (ekkor már tilos a választási agitáció) tiltott pártgyűlés címén detektívek oszlatták fel pártvacsorájukat, míg a kormánypárt minden este vacsorát rendezett, és ott korteskedtek.
A főispán igazolta a főkapitány-helyettes eljárását. „Dr. Buócz Béla, m. kir. főkapitány-helyettesnek az egész választási eljárás alatt általában és mindig figyelemmel kísért intézkedései a lehető legtárgyilagosabbak voltak. Az összes rendészeti szervek hivatali kötelességüket meghaladó alapossággal és lelkiismeretességgel végezték feladataikat.80
Úgy látszik azonban, hogy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter mégis szükségesnek tartotta figyelmeztetni a főispánokat: „amit a kormánypártnak megengednek, azt az ellenzéki pártoknak is meg kell engedni".81
{471} A nyilasok esetleges győzelmének kilátásait lényegében a város valamennyi politikai pártja alábecsülte. A Délmagyarország egyenesen arról cikkezett, teljesen kizárt, hogy a nyilasok itt mandátumot szerezzenek.82 Pedig nem volt titok — legalábbis a főispán előtt nem —, hogy a nyilasok jelentős összegű pénzt kaptak Németországból a választások finanszírozására, amelyből bizonyára a szegedi korteskedésre is jutott.
Váratlanul, pár nappal a választások előtt az MSZDP és a Polgári Szabadság Párt listát kapcsolt, amely azonban ahelyett, hogy megerősítette volna esélyeiket, még saját híveik között is visszatetszést keltett, s ezért végül is felbontották az egyezséget.83
A 81 ezer 19 éven felüli szegedi lakos közül 39705-nek volt választójoga, amely 5765-tel volt kevesebb a korábbi választásra jogosultnál. Ebből 35969-en adtak le érvényes szavazatot, amelynek összetétele a következőképpen alakult:84
| Pártok | Szavazatok | Százalék |
| MÉP | 19636 | 54,6% |
| Nyilaskeresztes Párt | 8009 | 22,3% |
| Független Kisgazda Párt | 2978 | 8,3% |
| MSZDP | 2758 | 7,7% |
| Polgári Szabadság Párt | 2588 | 7,1% |
| Összesen | 35969 | 100,0% |
Szegeden a MÉP két mandátumot szerzett, s a város országgyűlési képviselői Teleki Pál és Varga József lettek. A nyilasok egy mandátumhoz jutottak, de mivel Hubay Kálmán az egyik budapesti kerületben is győzött, szegedi mandátumát Szögi Gézának adta át. A fiatal szélsőjobboldali ügyvéd a harmincas évek derekán tűnt fel a város politikai életében, s mint a törvényhatósági bizottság tagja „erősen nacionalista érzésű és szociális tárgyú" felszólalásaival vonta magára a figyelmet. Kezdetben a Festetics vezette párt egyik helyi vezetője volt, majd pedig a Hungarista mozgalomhoz csatlakozott. Megválasztása után a város kormánypárti és polgári liberális erői — amelyek, mint már utaltunk rá, kizártnak tartották, hogy Szegeden a nyilasok mandátumot szereznek — jobb híján azzal próbálták magukat vigasztalni, hogy ebben a politikailag {472} „mérsékelt városban" Szögi sem fogja elfelejteni szegedi mivoltát. A választások után általános véleményként fogalmazódott meg, hogyha a kormánypárt nem a Kisgazda Párt erőinek felőrlésére összpontosította volna figyelmét, akkor mindhárom mandátumot megszerezhette vona. A képviselőségtől elesett Shvoy — aki egyébként nyilasellenes érzéseiről is közismert volt —, sértődötten és némi túlzással ugyan, mégis a lényegre tapintva így fogalmazta ezt meg: „az itteni MÉP vezetők mindent elkövettek a tényleges eredmény érdekében. Ha a választó nem volna kormánypárti, akkor szavazzon a nyilas lajstromra — ez volt a jelszó az utolsó három napig".85
Szegeden a Polgári Szabadság Párt vesztett legtöbb szavazatot, szavazatainak több mint felét, s így eddigi mandátumát nem sikerült megtartania. Korábbi szavazóinak csaknem felét veszítette el a szociáldemokrata párt is, bár már az előző választásokon sem sikerült képviselőt küldenie a képviselőházba. A Kisgazda Párt ugyan elkönyvelhetett némi sikert magának, de ez mégsem volt elég a képviselői mandátum megszerzésére. A kormánytól balra álló pártok, egymást is polarizálva, deffenzívába szorítva vették fel a választási harcot a városban hagyományosan erős kormánypárttal, valamint a szélsőjobboldallal. Ez — Teleki elképzelésétől eltérően — helyileg sem a kormánypártnak kedvezett, hiszen gyakorlatilag csupán megtartotta szavazói számát, hanem a szélsőjobboldalt erősítette.
A szegedi választások ezzel együtt is hűen tükrözték a választások országos eredményét: a kormánypárt biztos fölényét, a nyilasok váratlan előretörését, valamint a liberális és a baloldali pártok súlyos vereségét.
|
|